Anyu rajongott Kristófért, azt mondta, a legszebb korban van, már nemcsak a tesztoszteron irányítja, ami egyébként végtelenül unalmassá tesz egy férfit, hanem a szíve is. Ötvenhez közel mindenki túlélt már néhány csapást, Kristóf is tudja, mi a házasság, nem az ismeretlenbe ugrik fejest, szóval akkor is ideális férjjelölt lenne, ha nem az lenne, aki. A pozíciója csak hab a tortán. A korkülönbség miatt pedig nem kell aggódni, bárki bármit is mond, az a köztünk lévő harminc év vállalható.

Anyu szerint minden harmadik nőnek latens apakomplexusa van, erről is lehet olvasni magazinokban, és ha ez gyakori, akkor természetes is. Ráadásul, ha jobban belegondolunk, hogy mi kell egy nőnek, a válasz egyértelmű. Biztonság. És Kristóf ezt mind anyagi, mind érzelmi tekintetben megadhatja nekem, a többi meg nem számít. Előbb-utóbb a velem egykorú fiúk is tokát eresztenek majd, belefáradnak a szerepükbe, aztán vagy lesz belőlük valaki, vagy nem, minek kockáztatni. És Kristóf már bizonyított, eztazt letett az asztalra, egy lakást a Bécsi úton, egy Opel Mokkát, ráadásul társadalmi munkában ő a harmadik kerületi önkormányzat kulturális bizottságának az elnöke. És ezekre lehet építeni.

*

Örömkönny buggyant ki anyu szeméből, amikor elmondtam, hogy Kristóf eljön hozzánk, mert beszélni akar apuval. Magához ölelt, a fülembe súgta, hogy büszke rám, és azt kérte, az ő hibáit ne kövessem el, viszont most bátran megjutalmazhatom magam, gátlástalanul tekerjem fel a hangerőt, ha értem, mire gondol. Aztán néhány nyugodt mozdulattal letörölte a szeme alatt szétkenődött festéket, elővette a konyhaszekrényből a süteményekbe szánt rumot, és mindkettőnknek öntött, azzal, hogy bárcsak ő is ilyen lehetőséget kapott volna az élettől. A második pohár után egy dobozt vett elő, tele mindenféle krémmel, szemfestékkel, rúzzsal, mert minden nőnek jár a kényeztetés, és az ünnepi hangulathoz a jó smink is hozzá tartozik. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy a lánykérés ünnep. Arra kért, üljek kényelmesen, lazítsam el az izmaim, és egyenletesen vegyem a levegőt, mert a szép smink titka a lelkiismeretes alapozás. Aztán kifejtette, hogy a sminkelés egyrészt művészet, mert egy szépen kifestett szájnak hatása van, feltüzeli a hímeket, másrészt, ha jobban belegondolunk, az előjáték része, és nincs is annál izgalmasabb, mint egy felizgatott férjet birtokolni, majd meglátom. Viszont a nagy hírt kíméletesen kell apunak tálalni, mert hát tudjuk, milyen.

*

Anyu szerint apu nincs a helyén, szegénynek nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogyan eltervezte. Nem halad egyről a kettőre. Pedig bizonyos tulajdonságait leszámítva csodálatos jellemvonásokkal rendelkezik. Elszánt, van hite, hogy csak egy példát mondjak erre: minden kövérben a futót látja. Nem véletlen, hogy a környéken ő a kissrácok példaképe, a híres Tamás bá, a kerületi utánpótláscsapat edzője. Másokból következetesen kihajtja a maximumot. Pályája csúcsán az NB I-ben focizott, tizenkilenc meccse volt, hátvédként két gólt lőtt. A Nemzeti Sportban megjelent róla egy tenyérnyi fénykép, sajnos a fényképész előnytelen pózban kapta le, kicselezték, éppen fenékre esett, de vitathatatlan, hogy esztétikus felsőteste volt. Aztán egy Honvéd elleni meccs nyolcvanötödik percében elrontott egy becsúszást, eltört a sípcsontja, kénytelen volt kihagyni egy idényt, ráadásul, mire teljesen felépült, lejárt a szerződése, és nem hosszabbítottak vele. Az elrontott becsúszáskor anyu is vert helyzetbe került, már nem tudott továbbállni, egy másik, perspektivikusabb férfit keresni magának, mert útban voltam. Azóta apu átmenetileg biztonsági őr egy bankban. Anyu szerint apu velem kompenzál, tőlem várja el azt, amit neki kellett volna elérnie. Megtervezi az életem. Az biztos, hogy jót akar, de nem vagyunk egy hullámhosszon, szóval normális, hogy néha hónapokig nem beszélek vele. A vitáinkat rendszerint azzal zárja le, hogy ha megkapom a diplomám, azt csinálok, amit akarok, azt veszek fel, amit akarok, oda megyek, ahová akarok, azzal, akivel akarok, addig meg higgyem el, hogy az én érdekemben ilyen, amilyen. Amikor megtudta, hogy matekból két egyessel kezdtem az érettségi évét, felkereste az igazgatót, és ajánlatot tett neki, mert hát ő is csak pénzből él, úgyhogy egész évben minden héten ötször különórára mentem. Az elsőre elkísért.

Tizenöt percet álltunk a diri lakásának ajtaja előtt némán – már ami őt illeti –, és mert apu számára a pontosság elvi kérdés, egyre az óráját nézte. Aztán 9 este hétkor, a megbeszélt időben kezet fogott az igazgatóval, és átadott neki azzal, hogy a megállapodásuknak megfelelően hozza ki belőlem a rejtőzködő matematikust.

A lakásban precíz rend fogadott. A szobában, ahová a diri bekísért, könyvek álltak halomban, egy hatalmas íróasztal mögött két szék. Mutatta, melyikre üljek le. Magácskának csak annyit – mondta –, itt ne az igazgatót tisztelje bennem, hanem a barátot, aki jó eséllyel kinyitja maga előtt az egyetem kapuját. Az íróasztalon felvételi tesztek és az előző évek érettségi tételei álltak halomban. Kockás lapokat tett elém, közben megkérdezte, mi bajom a matematikával. Nem tudtam, hogy csak vicces akar lenni és várja, hogy nevessek, így közöltem, hogy nem kell jópofiznia, az nincs benne az óradíjában. Javasoltam, hogy a kommunikációnk csak a feladatokra korlátozódjon. A szemembe nézett, felhúzta a szemöldökét, majd egyetértőn bólintott.

Az első három hónapban minden óra kínszenvedés volt vele. Aztán a szöveges feladatok értelmezése közben kiderült, hogy mindkettőnk kedvence a gazpacho, a nyolcvanas évek divatja és hogy meglepően sok dologról megegyezik a véleményünk, például a szürrealizmusról is.

Anyu szerint emberismereti kérdésekben nyugodtan Márta nénire bízhatom magam. Márta néni a szomszédunk, egy csupa ránc, apró öregasszony. Egyedül él, nem látogatja senki, ami minden bizonnyal a különleges képességével függ össze. Harminc évig az adóhatóságnál dolgozott. Mindent tud a bűnről. Speciális médium. Elég, ha csak megáll előtte egy ember, akárki, és már tudja, ha megszólal, hazudni fog-e, vagy sem. Amikor egy ismeretlen megszólítja – például azt mondja, hogy jó napot kívánok –, azt is tudja róla, milyen adókörben, milyen típusú bűncselekmény terheli a lelkét. Kézfogás és tíz perc beszélgetés után Márta néni előtt az illető jövője is nyitott könyv, kérésre megjósolja, mikor, mennyi időre fogják lecsukni. Mindenkivel könyörtelen. Hivatalnokként olyan kitartó volt, mint egy pitbull, végigvitte az ügyeit, és a törvény teljes szigorával sújtott le. Ma a hobbijának él, a saját szórakoztatására állapít meg adóhiányt, és megérzés alapján bírságol, erről pedig az érintett adóalanyt névtelen levélben értesíti.

A házban csak anyuval van beszélő viszonyban, néha kitárgyalják, mit akcióznak a Tescóban, néha süteményt hoz, néha anyu megkéri, hogy vegye át a postát. A lépcsőházból már legalább öt lakó feljelentette zaklatás miatt. Ha valakivel leáll beszélgetni, a csevegés hamar elfajul, mert Márta néni hivatalosan figyelmezteti lakótársát a pontos, teljes körű adóbevallási és -befizetési kötelezettségére, és megemlíti néhány eltitkolni kívánt gazdasági ügyletét a közelmúltból. Még soha nem ítélték el, hiszen a szembesítés előtt mindenki azzal vonja vissza a beadványát, hogy időközben már megbocsátott a szegény öreg néninek. Néha én váltom ki a gyógyszereit.

Munkanapokon reggel nyolckor a tévé elé ül, és délután ötig az élő műsorokban szereplőket elemzi. Úgy négyszáz emberről nyitott aktát. Precízen leírja a megérzéseit. Amennyire csak lehet, nyomon követi a megfigyelt személyek életét, feljegyzéseket készít arról, hogy ki mennyi idő múlva kerül bíróság elé, és milyen ítélettel sújtják majd.

Amikor nem élő műsor megy a tévében, a Magyar Közlönyt bújja, hogy naprakész legyen az adózást érintő törvényekkel kapcsolatban. Szóval Márta néni aktív, kiegyensúlyozott kisnyugdíjas. Anyu először vele osztotta meg az örömhírt, és egyúttal megkérte, hogy amikor Kristóf bekopog hozzánk, vessen rá egy pillantást.

Anyu szerint apu kiszámítható. A váratlan bejelentéseket rosszul viseli. Felkészítettem Kristófot arra, hogy ne egy meghitt vacsorára számítson, ahol miután megkér, apu beszédet mond és meghatottan magához öleli, hanem néhány pofonra, mert sokk hatása alatt apu nehezen fejezi ki magát szavakkal.

Anyu először azt tanácsolta, adjak időt apunak, telefonon mondjam el neki a nagyszerű hírt, hadd kezdjen el még a munkahelyén dühöngeni, azután itthon, így végül talán képes lesz meghallgatni valamit az észérvekből is. Aztán mégis abban maradtunk, hogy nem szólok előre. Anyu vállalta, hogy a szokásos módon kezeli a helyzetet, kellő mennyiségű nyugtatót itat apuval, mert a lenyugtatott férfi olyan, mint a herélt mén, csak heverészik és abrakol, de nem rúg, így este Kristóf a maga lenyűgöző intelligenciájával biztonságban állhat elé.

Kristófnak apu nyitott ajtót. Kézfogással üdvözölték egymást. Kristóf két, hatalmas csokor vörös rózsát hozott. Nem is tudtam, hogy vendéget várunk, motyogta apu kikerekedett szemmel, majd néhány zavart hümmögés után közös témát találtak. A matekfelvételi-feladatokat kezdték kitárgyalni, először általánosságban, aztán konkrétan is. Azt már tudtuk, hogy az első helyen megjelölt egyetemre nem vesznek fel, de még reménykedünk a második helyen megjelölt főiskolában. Mulatságos volt, ahogy a két hím egymás tekintetét kerülve, kedélyesen beszélget a felvételi ponthatárokról. Aztán amikor megcsókoltam Kristófot, apu elfehéredett, káromkodott néhány cifrát, majd öklével a tenyerébe ütött, szóval, komolyabb verés is kinézett Kristófnak, illetve egy gyomrost be is vitt neki, de a második ütés előtt apu rosszul lett. Térdre rogyott, majd sírva azt hajtogatta, hogy ezt nem tehetjük vele, az ízléstelenségnek is van határa, meg hogy mit fognak szólni a szomszédok, a munkatársai, és egyébként is, ez az ember egy kéjenc, beteg alak, még a vak is látja, hogy nála is idősebb. És ha tényleg hozzá akarok menni, én sem vagyok normális, esküszik, zárt osztályon a helyem.

Szerencsére Kristóf az ütés után gyorsan talpra állt, egyébként nagyon aranyos volt, intelligensen kezelte a helyzetet, kedvesen mosolygott, megfogta a kezem, magához ölelt, többször megpuszilt. Ő hívott mentőt.

Amíg megérkezett a rohamkocsi, anyu elbeszélgetett apuval: Most az egyszer az életben embereld meg magad, az istenit neki! Először is, ha úgy vesszük, te hoztad össze őket.

Mit gondoltál, mi lesz abból, ha egy férfit és egy nőt rendszeresen összezársz? Hát, ez. Mit tudsz te a nőkről? És Anna ellen még egy bűnt nem követhetünk el. Tudod, mire gondolok. A modelliskolára. Nem engedted, hogy odamenjen. Négy éve itt van bennem ez a tüske, soha nem fogom megbocsátani! Már karriert csinált volna, a Vogue címlapján mosolyoghatna. Minden adottsága megvan hozzá. Nézz rá! Egy lányt nem félteni kell és eldugni a világ szeme elől, hanem úgy kell nevelni, hogy éljen az elé kerülő lehetőségekkel. Ezt a házasságot nem akadályozod meg! Érted? Mit gondolsz, mi lesz vele, ha a főiskolára sem veszik fel? Téged sem vettek fel. És ha a te génjeidet örökölte? Egy pénztárgép mögé ül, mint én, és ő is ott ragad? Ezt akarod? Hát milyen apa vagy te? Ezek anyagilag onnan indulnak, ahová mi tíz év múlva sem fogunk eljutni. És Kristófban nincs kockázat. Hogy te is megértsd, következmény nélkül eltörheti a lábát. Érted? Ugye, hogy érted. És nagyvonalú, az esküvő összes költségét állja.

*

Anyu bruttó háromszázötvenezer forintért megtanulta egy karrierépítő tanfolyamon, hogy nem az elszalasztott lehetőségeken kell rágódni, hanem minden reggel meg kell fogalmazni az aznapi célt és azt, hogy minden ajtó becsukódásakor egy új világ is kitárul, csak észre kell venni.

Miután apu eltiltott a modelliskolától, anyu borzalmas állapotba került. Lefogyott, egyik cigi után szívta a másikat, átsírta az éjszakákat, és nyugtatókon élt. Apu többször pszichiátriára akarta vitetni. Az egyik problémafeltáró beszélgetésük alkalmával anyu színes bulvárlapokat terített elé, és azokban modellekről keresett olyan képeket, amelyeket lesifotósok készítettek, vagyis nem beállított, agyonretusált lányokat mutatott neki. A képek egy része elmosódott volt, de azt egyértelműen megállapították, hogy a legjobban fizetett modellek is teljesen átlagosak smink nélkül, melegítőben. Megállnám közöttük a helyem. Anyu szerint azért sikeresek, mert egyrészt megtervezik a karrierjüket, tehát nem sodródnak, másrészt időben kezdik a modelliskolát, amiről pedig az a véleménye, hogy a jól kiválasztott iskola ugródeszka a sikerhez.

Apu hajthatatlan volt, minden érvre azt válaszolta, hogy belehalna, ha egyszer a Playboy vagy valami hasonló újság címlapján látna. Viszont abban egyetértettek, hogy a sokakra ható kisugárzásommal (és a csodálatos melleimmel) csak elhatározás kérdése, mit akarok elérni. Szóval, több útja is van a boldogulásnak.

És anyu ekkor egy magazinban meglátta a karrierépítő tanfolyam hirdetését. Azt hiszem, ez mentette meg a házasságukat.

Kristóffal szerencsém volt, beleillett anyu B tervébe, ugyanis azon a karrierpályán keringett, amit a tanfolyam elvégzése után az anyám nekem álmodott meg.

Patik László: Anna, édes

Athenaeum 2018

Vissza kell mennem a lakásba. Most ott van a lakásban. Mit csinál most éppen? Olyan keveset tudok róla. És ő is nagyon keveset tud rólam. Olyan kevés dolgot mesélhetek neki, amit ő is megért.

Felhívhatnám. Mesélhetnék neki a fiúkról. Küldhetnék neki fényképeket.

De nem teszem. Az idő csak megy, és én nem teszek semmit.

Pedig annyira egyszerű lenne. Csak meg kell tenni. Felhívni. Küldeni néhány fényképet. Írni néhány sort.

*

Gyere, beszélj Nagymamival!, kiáltották. És én mentem, átvettem a telefonkagylót. Sokáig így volt. Mígnem egyszer csak nemet mondtam. Nem akarok, mondtam. Azt hiszem, kamasz voltam már akkor. Egész gyermekkoromban beszéltem vele, ha hívtak. Nagymami van a vonalban, gyere, beszélj vele egy kicsit!

Mindig nagyon röviden beszéltünk. Sokba kerül a telefonálás. De nem emlékszem már, hogy mikről beszélgettünk. Mit mondtunk egymásnak? Hogy vagy?, kérdezte, gondolom. Köszönöm, jól, mondtam. Mit csinálsz? Semmi különöset, válaszoltam. Hogy megy az iskola? Jól.

Így történt? Nem hiszem, hogy sok mindent kérdezett. Többnyire ő beszélt. Hogy ne legyen csönd. Beszélt, de aligha lehet értelmes dolgokat mondani ilyen rövid idő alatt, ha ilyen ritkán beszélgetünk. Rájöhettem, hogy értelmetlenek ezek a beszélgetések. Nem tudtam mit mondani.

Na és most? Valaki azt mondta: Hívd már föl, ez sokat számít. Felhívom, de nem ma. Majd máskor. Amikor erősebbnek érzem magam.

Gyere, beszélj Nagymamival, vonalban van! Gyere, hogy hallja a hangodat!

Nem, nem akarok.

*

A fiaim sem akarnak a nagymamájukkal beszélni telefonon. Amikor a nagyobb kicsi volt, beszélt vele néha, szeretett telefonálni. De hallottam, hogy elbeszéltek egymás mellett. Nagymama nem értette, hogy ő mit mond. Nem figyelt rá. Inkább ő beszélt, amiből a gyerek semmit se értett. Babanyelven beszélt, és megpróbált érdekes hangokat produkálni. A fiam visszaadta a telefonkagylót, és fontosabb dolgok után nézett. Most már oda sem jönnek a telefonhoz. Van kedvetek beszélgetni nagymamával?, kérdem. Nem, egyikük sem akar jönni. Mással vannak elfoglalva. Olykor mégis megesik, hogy odajönnek a telefonhoz. Ilyenkor valami fontosat akarnak elmondani. El akarnak mondani valamit. Nagymama?, kérdik, hogy meggyőződjenek róla, hallja-e őket, és akkor elmesélik azt a fontos dolgot, azzal kész is. A gyerekek így szoktak beszélni. Azért beszélnek, mert mondani akarnak valamit. Csak azért nem beszélnek, hogy a másik hallja a hangjukat.

*

Jön-megy a lakásban. Reggel milyen korán szokott ébredni? Vajon ő is egyre korábban ébred, ahogy öregszik? Bosszantóan korán. Ötkor, hatkor. Hallottam más idős embereket erről beszélni. Amikor az ember végre addig alhatna reggel, ameddig csak akar, de már nem tud. Fölébred. Annak ellenére, hogy előző este későn feküdt le, fölébred. Csak fekszik és forgolódik egy ideig, megpróbál visszaaludni, de tudja, hogy teljesen hiábavaló, és végül fölül az ágyban. Fölkel. Kimegy pisilni. A teste elgémberedett, nehezen mozdul. Visszamegy a hálószobába, és fölvesz valamit. Talán kimegy a fürdőszobába, és megmosakszik. Ma nem zuhanyozik, nem szokott olyan gyakran. Spórolni kell a vízzel, különösen a meleg vízzel.

Emlékszem, milyen nyugtalanul toporgott, amikor kamaszkoromban meglátogattam, és mindennap hajat akartam mosni, szerinte fölösleges folyton hajat mosni, képtelenség, hogy ennyi idő alatt újra koszos lett. A kiskamasz nem értette, hogy ez Nagymaminak milyen rossz lehet. Annak ellenére, hogy én is megtanultam elzárni a csapot, míg beszappanozom magam és a hajamat besamponozom. Megtanultam, mert apába teljesen beleivódott, hogy a vízzel spórolni kell. És ez most már végérvényesen így lesz velem is. Bosszant, ha a férjem fogmosás közben folyatja a vizet, vagy amikor a gyerekek elfelejtik elzárni a csapot. Vagy ha valaki túl hosszasan zuhanyozik. Szerintem ez egy jó reflex. De tudom, hogy ez a reflex generációkon át öröklődött, egy másik országból, egy másik korból való. Talán még a háborúból. Ezen jár most az eszem. A több nemzedéken átörökített dolgokon. Azon, ami kitörölhetetlenül belénk ivódott.

Megmosakszik és felöltözik. Nadrágot húz? Csak nem hord ruhát, amikor otthon van? A nadrág sokkal praktikusabb. Egy finom puha nadrág. Valami olyan, amiben ki lehet menni a postáért, és nem baj, ha szembe jön a szomszéd, talán még a kisboltba is el lehet ugrani benne. Különösebben nem érdekli, hogy mi van rajta. Kényelmes legyen, és meleg, legalábbis most télen, de annyira azért nézzen ki rendesen, hogy ne keljen átöltözni, ha ki akar menni a boltba, vagy kávézni szeretne délelőtt a szomszéddal.

Nyáron ruhát hord. Erre jön az otthonka, praktikus viselet, elöl gombos. A lábán papucs. Parafatalpú, amibe csak úgy bele kell bújni. Az otthonkát leveti, amikor boltba megy. Nagyon praktikus.

Nem érdekli, mi van rajta. És szerinte másokat sem érdekel, hogy miben jár. Még akkor sem hozott magával szép ruhát, amikor az esküvőmre jött. Kit érdekel, hogy mi van rajtam, mondta. De hát ez mégis egy esküvő, mondta Anya. Az unokád esküvője, neked is valami szépet kell fölvenned. Az egész várost be kellett járnia anyának, hogy találjon neki valamit.

Korán ébred, fölkel, fölöltözik. Kimegy a konyhába, és fölteszi a kávét. Kotyogós kávéfőzőt használ, olyat, amit a tűzhelyre kell tenni, és a kávé az oldalán folyik ki egy kis csövön, olyan a hangja, mint egy kis gőzgépnek. A gázrózsára teszi, szerintem így nagyon könnyen megbillenhet. De a kávé finom. Erős és finom. Egy nagy bögrével iszik, reggeli előtt. Csak később reggelizik, talán egy óra múlva. Arra gondolok, hogy a gyomrának nem tehet jót ez az erős kávé kora reggel. De nincs étvágya, amikor fölébred. A kávé meghozza. Nem mintha később olyan sokat enne. Egy szelet kenyeret, esetleg kettőt.

Mit csinál ezután? Elmegy? Eljött a napi bevásárlás ideje? Leveszi a papucsot, cipőt húz, fogja a cekkert és a kistáskát, és kilép az udvarra. Bezárja maga mögött az ajtót. Mára nagyon forgalmas lett ez az utca. Amikor ideköltözött, majdnem vidéknek számított a környék, legalábbis a város szélén volt. Zöld kertek mindenfelé. Anya itt tanult meg biciklizni, felnőtt fejjel, Apa tanította. Futott mögötte, és fogta a csomagtartót. Most hamar elütnék itt az embert, ha biciklizéssel próbálkozna. Alighanem a járdán kellene gyakorolni.

Nagymami sohasem biciklizett. Gyalog jár. Ha messzire kell mennie, villamosra száll, vagy buszra. A rozoga, keskeny, sárga villamosok keresztbe-kasul átszelik a fővárost. Villamossal jár a nagy piacra. Néha oda is el szokott menni. Nem hetente. Majdnem mindent megtalál a kisboltban az utca végén. Hentespult is van ott, a szomszédban pékség és patika.

A kisboltban is van zöldség, de azt inkább a piacon szereti megvenni. Ott közvetlenül a parasztoktól lehet vásárolni, akik fölhozzák a városba az árujukat. Az árakat a zöldségek és gyümölcsök közt elhelyezett kis táblákra írják, de a különleges portékát hangosan kínálják az árusok. Ismeri őket, tudja, hogy kinek vannak a legjobb árai, és ki az, aki csal a mérleggel. Savanyú káposztát és ecetes uborkát is szokott venni. Nagy hordókban tárolják a pult mögött. Meg savanyú káposztával töltött paprikát, amit Apa annyira szeret. Ha jövünk, mindig vesz savanyú káposztával töltött erős paprikát.

Nincs most kinek vásárolni. Csak magának. Hosszú éveken át nem kellett senkiről gondoskodnia, csak magáról. Kezdetben csak magának meg a férjének vásárolt. A Hentesnek. Aztán, miután megszületett a lányuk, a kis családnak. Hány évig voltak egy család? Ilyeneket nem tudok. Csak azt, hogy amikor egy család voltak, ő, a férje meg a lányuk, nem egyedül laktak egy lakásban, hanem társbérletben valakivel. Nagypapi egy rokonával. Nagy lakás volt, mesélte, amikor tavasszal ott jártunk, de csak két szoba. Egy hálószoba meg egy nappali. Nem volt saját konyhájuk, mindig együtt főztek azzal, akivel együtt laktak. Jól hangzik, de nem biztos, hogy annyira kellemes volt. Lehet, hogy egyáltalán nem kedvelték egymást. Lehet, hogy csak a lakáshiány miatt kellett együtt lakniuk. A negyvenes-ötvenes években. A háború után. A jegyrendszer idején. Az embereknek nem volt saját lakásuk, nagy lakásban pedig semmiképpen sem lakhattak. Egész egyszerűen tilos volt.

Szentiványi Nóra: A lakás

Scolar 2018

Címlap kép: Nagy Gyula / Fortepan

Ennek a könyvnek az ötlete az Aurora Borealis című film forgatásán született. Mészáros Márta hosszú évek előkészületei után 2015 télbe hajló őszén forgatta filmjét a Veszprém megyei Megyer faluban, majd Budapesten, Bécsben és Litvániában. Törőcsik Mari legfontosabb jeleneteinek helyszíne egy falusi ház volt Megyeren. Az egymást évtizedek óta jól ismerő rendező és színésznő minden reggel ugyanazt a jelenetet ismételte, mint egy rituálét. Talán azért, hogy egymást és a stábot mulattassák, talán azért, hogy felébredjenek a ködös őszi kora reggeleken. Valahogy így:

– … Mészáros, te megölsz engem! Én ezt nem tudom végigcsinálni.

– Mariska, ne hisztizz, olvasd át a szöveged!

– Dehogy olvasom, majd te mondd meg, hogy hova álljak, hova nézzek, és akkor tudni fogom. Most visszamegyek a szállodába… Miért van itt ilyen hideg?

– Mariska, minden fűtőtest rád van irányítva, mindenki majd megsül.

– Én fázom.

– Itt az Ildi. Bejöhet? Közös jelenetetek lesz.

– Ő kicsoda?

– Tóth Ildikó. Színésznő.

– Azt tudom, de a filmben kicsoda?

– A lányod…

– Igen? Akkor jöjjön. De Mészáros, te miért akarsz engem megölni? Ha már ilyen korán kirángattok a szállodából, nem lehet itt befűteni? És éhes vagyok.

– Én is. Nekem viszont melegem van.

– Egy beállítást megcsinálok, de utána visszamegyek a szállodába. Tudod te, hogy mennyire fáj a kezem?

– Nekem a lábam fáj…

És így tovább, egészen addig, amíg az asszisztens rá nem veszi őket, hogy kezdjenek próbálni és forgatni. És amikor a kölyökképű lengyel operatőr bevilágítja a teret, minden kellék a helyén, felkerülnek a színészekre a mikroportok, már nem fáj se kéz, se láb, teljes koncentrációval dolgoznak. Mari tudja a szöveget, és annyiszor ismétel, ahányszor Márta vagy az operatőr kéri; zokszó nélkül végzi a mesterségét estig, ha kell, éjszakába nyúlóan, míg végül határozott hangon meg nem szólal:

– Most már innék egy pohár sört.

A forgatás szüneteiben főleg egymással beszélgetnek, régi filmeket és embereket idéznek, sztoriznak, napi híreken izgatják fel magukat vagy kibeszélnek valakit – amit az odavetődő stábtagok hol nagyokat nevetve, hol leesett állal hallgatnak. Akkor lett volna jó rögzíteni ezeket az évtizedeken, országokon, korszakokon átívelő, a szakma fortélyait megvillantó dumapartikat, de ki gondolt ott erre? A mű volt fontos: az Aurora Borealis. 2016 kora tavaszán már összeállt a film, de hol voltunk még a végleges verziótól…

Akkoriban jutott eszembe, hogy amit a forgatáson elmulasztottunk, azt még talán bepótolhatjuk, és rávettem őket, hogy időről időre üljenek le beszélgetni egymással. A  beszélgetések Mari lakásában zajlottak, egy csendes budai utcában, közel a Móricz Zsigmond körtérhez. Noha Törőcsik Mari díjait és szerepei számát tekintve is minden idők legfoglalkoztatottabb és legsikeresebb magyar színésznője, ne képzeljünk primadonnalakást: nincs benne semmi különös, semmi luxus, csak éppen tökéletes ízléssel berendezett, célszerű, otthonos és kényelmes. Egy hatalmas fekete-fehér képről Maár Gyula figyel minket. Mari kis madár, de félelmetesen erős, energikus: mindent eljátszik, szaval, monológot mond, sír és kacag, ha kell, és még Mártát is az asztal alá beszéli, ami nem kis teljesítmény. És szemben ül Márta, akit évtizedek óta csodálok. Hogyan csinálja, hogy egy hosszú forgatási nap után még van ereje kacsacombot sütni az unokáinak vagy a nála tanyázó lengyel, francia, orosz vagy akármilyen vendégeinek? Hogy létezik, hogy kortalan, még mindig jól áll neki a karkötő, a lánc, az aranyszínű tornacipő? Törőcsik Mari is felfigyel erre, némileg nehezményezi is:

– Mészáros, te hogy csinálod, hogy nem öregszel, hát a rosseb beléd!

Én kérdéssorral készültem, természetesen próbáltam is az engem érdeklő témák felé terelgetni őket, de persze rendre elfeledkeztek rólam, a magnóról, vitte őket a lendület, elkalandoztak, elkanyarodtak a felvetett témától, hogy azután mégis kikössenek a lényegnél. Nehéz tehát meghatározni ennek a beszélgetésnek a műfaját: mi is ez? Színház- és filmtörténet? A XX. század női szemmel? Mesterkurzus? Pletykák? Történelmi mesék fiúknak és lányoknak? Ez mind egyben. Két fantasztikus nő, akik nagy életet éltek, két csodálatos művész, akik jelentőset alkottak, és nemcsak hazájukban, de a világon is hírnevet szereztek; de ami különösen izgalmas és lenyűgöző: fél évszázada magas színvonalon teljesítenek, évtizedek óta folyamatosan a csúcson vannak; miközben rendszerek és kurzusok dőltek össze, a semmibe tűntek nagy hatalmú kulturális vezetők, ők maradtak.

Imádott szakmájuk művelése mellett szerettek, családot teremtettek és a közéleti, politikai érdeklődés is életük része, s az ember őket hallgatva csak ámul, hogy férhet bele egyetlen életbe ennyi minden.

Az alább olvasható szöveg a beszélgetések témák szerint szerkesztett változata. A  párbeszédes forma adott volt, ezért törekedtünk az élőszó megtartására, és a szerkesztővel együtt csak annyit igazítottunk a szövegen, amennyit a papír megkívánt – mert hát az élőbeszédbe becsúszó óhatatlan slamposságok mellett a hölgyek igen szabadszájúak is: kedvvel és tehetséggel káromkodnak. De mindig plasztikusan, pontosan fogalmaznak, és varázslat, ahogy beszélnek, gondolkodnak, ugratják egymást. Ahogy Mari beszél, szaval, sőt énekel, és ahogy Márta felidézi az agyában elraktározott képeket, soha le nem forgatott filmkockákat, vagy bedob egy poént… És mindezt most az olvasó is megízlelheti, mivel a könyv helyenként meg is szólal! Vagyis ha valaki az okostelefonjával a megfelelő jelre kattint, máris hangoskönyvvé varázsolja ezt a kötetet, és ott érezheti magát a forgatáson, a megyeri falusi házban, mintha belopódzna és hallgatná Mészáros Mártát meg Törőcsik Marit két átállás között, ahogy beszélgetnek, vitatkoznak, hülyéskednek – ahogy léteznek.

Pataki Éva–Mészáros Márta–Törőcsik Mari: Aurora Borealis – Északi fény

Athenaeum, 2017

– Az Úr, akit szolgáltam, most ellenségeim kezére ad – mondta Illés.

– Isten az Isten – felelte a lévita. – Mózesnek sem mondta, hogy jó-e vagy rossz, csupán annyit mondott: Vagyok. Ő tehát minden létező egyszerre: Ő a mennykő, amely lerombolja a házat, és Ő a kéz is, amely újjáépíti.

Csak a beszélgetés tudta elűzni a félelmüket, hiszen a katonák bármelyik pillanatban rájuk törhették az istálló ajtaját, hogy megtalálják és választás elé állítsák őket: vagy hajlandóak imádni Baált, a föníciaiak istenét, vagy kivégzik őket. A katonák minden házat átfésültek, és megtérítették vagy megölték a prófétákat.

A lévita talán áttér és megmenekül a haláltól. De Illésnek nem volt választása: az egész az ő hibájából történt, és Jézabel hercegnő így is, úgy is a fejét akarta venni.

– Az Úr angyala parancsolta, hogy beszéljek Akháb királlyal, és figyelmeztessem: addig nem esik az eső, míg Izrael népe Baált imádja – mondta szinte bocsánatkérőn, amiért hallgatott az angyal szavára. – De Isten lassan végzi a dolgát: mire érezhető lesz a szárazság hatása, Jézabel mindenkit elpusztít, aki hű maradt az Úrhoz.

A lévita nem szólt egy szót sem. Azon tűnődött, hogy áttérjen-e Baál hitére, vagy inkább meghaljon az Úr nevében.

– Ki az Isten? – folytatta Illés. – Az-e, aki a katona kardját tartja, hogy elpusztítsa mindazokat, akik hűek maradnak pátriárkáink hitéhez? Az-e, aki idegen hercegnőt ültetett országunk trónjára, hogy mindez a szerencsétlenség megtörténjen velünk és egész nemzedékünkkel? Valóban megöli az Isten a hűségeseket, az ártatlanokat, és mindazokat, akik betartják Mózes törvényeit?

A lévita végül úgy döntött, hogy inkább a halált választja. Ekkor nevetni kezdett, mert attól a pillanattól kezdve nem rémisztette többé a halál gondolata. Az ifjú próféta felé fordult, és nyugtatni próbálta:

– Kérdezd meg magát Istent, ha ennyire kételkedsz a döntéseiben – mondta. – Én már elfogadtam a sorsomat.

– Az Úr nem kívánhatja, hogy kegyetlenül lemészároljanak minket – erősködött Illés.

– Isten bármit megtehet. Ha csak azt tehetné meg, amit mi Jónak tartunk, nem nevezhetnénk Mindenhatónak, mert akkor a Mindenségnek csak egy részét uralná, és létezne valaki, aki még Nála is hatalmasabb, aki figyelné a tetteit és ítélkezne felettük. Ha így lenne, én azt a hatalmasabbat imádnám.

– Ha bármit megtehet, miért nem kíméli meg a szenvedéstől azokat, akiket szeret? Miért nem ment meg minket, ahelyett hogy a saját ellenségeinek adna hatalmat és dicsőséget?

– Nem tudom – felelte a lévita. – De megvan az oka, és remélem, hamarosan megtudom, mi az.

– Szóval te sem tudod a választ.

– Én sem tudom.

Elhallgattak. Illést elöntötte a hideg veríték.

– Te még rettegsz, én viszont már beletörődtem a sorsomba – szólalt meg a lévita. – Kimegyek innen, és véget vetek ennek a kínszenvedésnek. Valahányszor kiáltást hallok odakintről, rettegve képzelem el, milyen lesz, ha rám kerül a sor. Amióta itt rejtőzünk, már vagy százszor meghaltam, pedig elég volna egyetlenegyszer. Ha már úgyis a fejemet veszik, essünk túl rajta minél előbb.

Igaza volt. Illés hallotta a kiáltásokat, és többet szenvedett, mint amennyit elbírt.

– Veled megyek. Nem bírok tovább küzdeni azért a néhány órányi életért.

Fölállt és kitárta az istálló ajtaját. Engedte, hogy a beáradó napfény felfedje rejtekhelyüket.

A lévita karon ragadta, és elindultak. Ha nem hallatszottak volna időnként kiáltások, átlagos órának tűnt volna egy átlagos városban: a nap nem perzselt túlságosan, a messzi tenger felől kellemes szellő fújdogált, elviselhetővé téve a hőmérsékletet, ők pedig sétáltak a poros utcákon, a szalmavályogházak között.

– Lelkünk a halálfélelem foglya, pedig szép napunk van ma – mondta a lévita. – Milyen sokszor éreztem magam teljes békében Istennel és a világgal, miközben elviselhetetlen volt a hőség, és a sivatagi szél telefújta a szememet homokkal, hogy még a pálmafákat se láttam. Az Úr szándékai nem mindig állnak összhangban azzal, amit érzünk vagy tapasztalunk, de abban biztos vagyok, hogy Neki megvannak az okai.

– Csodálom a hitedet.

A  lévita fölnézett az égre, mintha eltűnődne. Azután Illéshez fordult:

– Ne csodáld, és ne is higgy nekem túlságosan. Fogadást kötöttem magammal. Arra fogadtam, hogy van Isten.

– De hiszen próféta vagy – vetette ellen Illés. – Te is hallasz hangokat, és te is tudod, hogy a világon túl is létezik egy világ.

– Lehet, hogy csak képzelődöm.

– De hiszen láttad Isten jeleit – erősködött Illés, akit kezdtek nyugtalanítani társa szavai.

– Lehet, hogy csak képzelődtem – hangzott ismét a válasz. – Az az igazság, hogy az egyetlen bizonyosság a saját fogadásom: feltettem magamban, hogy mindez a Magasságostól származik.

*

Kihalt volt az utca. Az emberek az otthonaikban várták, hogy Akháb katonái teljesítsék az idegen hercegnő parancsát, és végezzenek Izrael prófétáival. Illés pedig a lévitával sétált, és közben az volt az érzése, hogy minden egyes ablak és ajtó mögött figyeli valaki – és őt okolja a történtekért.

„Én nem kértem, hogy próféta lehessek.  Talán én is csak képzelem az egészet” – tűnődött ­Illés.

De az után, ami az ácsműhelyben történt, már nem voltak kétségei.

*

Gyerekkora óta hangokat hallott és angyalokkal beszélgetett. A szülei elvitték egy izraeli paphoz, aki rengeteg kérdést tett fel neki, végül kijelentette, hogy a fiú nabi, vagyis próféta, a „szellem embere”, akit „rajongással tölt el Isten hangja”.

Miután órákon keresztül beszélgettek, a pap azt mondta a szüleinek, hogy bármit mond is a fiuk, azt komolyan kell venni.

Távozásukkor a szülők Illés lelkére kötötték, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem arról, amit lát vagy hall. A prófétaság szükségszerű velejárója a szoros kapcsolat az uralkodókkal, és az ilyesmi mindig veszélyes.

Illés különben sem hallott soha olyasmit, ami érdekelhetné a papokat vagy a királyokat. Ő csak az őrangyalával beszélgetett, és csak a saját életével kapcsolatban kapott tanácsokat. Néha talán volt egy-egy látomása, amit nem értett: távoli tengerekről, különös lényekkel benépesített hegységekről, kerekekről, amelyeknek szárnyuk és szemük van. De amikor véget értek, engedelmes gyermekként azon igyekezett, hogy a lehető leggyorsabban kiverje őket a fejéből.

Így hát idővel megritkultak a hangok és a látomások. A  szülei megkönnyebbültek, és többé nem is beszéltek az egészről. Amikor eljött az ideje, hogy Illés a saját lábára álljon, pénzt adtak neki kölcsön, hogy ácsműhelyt nyithasson.

*

Tisztelettel tekintett a prófétákra, akik szíjjal összefogott bőrköpenyben járták Gileád utcáit, és azt hangoztatták, hogy Isten őket szemelte ki a kiválasztott nép vezetőiül. De úgy érezte, hogy az ő útja valóban nem ez. Ő soha nem lenne képes tánc vagy önostorozás közben transzba esni, ami „az Isten hangjáért rajongók” szokása volt – hiszen ő fél a fájdalomtól. Soha nem mutogatná büszkén az eksztázis során szerzett sebeit – hiszen ő ehhez túl szégyenlős.

Illés közönséges embernek tartotta magát, aki úgy öltözködik, mint mindenki más, és aki csak a lelkében gyötrődik – ugyanazoktól a félelmektől és kísértésektől, mint bármely más közönséges halandó. Minél többet dolgozott ácsként, annál ritkábban szólaltak meg a hangok, míg végül teljesen elnémultak – mert egy dolgozó, felnőtt embernek nincs ideje az ilyesmire. A szülei büszkék voltak a fiukra, és az élet harmóniában és békében telt.

Az a gyerekkori beszélgetés a pappal már régen feledésbe merült. Illés nem tudta elhinni, hogy a Mindenható Istennek beszélgetnie kell az emberekkel, hogy érvényt szerezzen a parancsainak. Ami gyerekkorában történt, azt nyilvánvalóan csak egy unatkozó fiú képzelete szülte. Az ő városában, Gileádban is éltek olyanok, akiket mindenki bolondnak nézett. Összefüggéstelenül beszéltek, és nem tudtak különbséget tenni Isten hangja és a saját zavart elméjük képzelgései között. Az utcán töltötték az idejüket, a világvégét hirdették, és mások könyörületességére voltak utalva. De egyetlen pap sem tartotta őket „az Isten hangjáért rajongóknak”.

Illés végül arra a következtetésre jutott, hogy a papok sohasem lehetnek biztosak a saját vélekedésükben. „Isten rajongói” egy olyan országban éltek, amely maga sem tudta, merre tart, ahol még a testvérek között is viszály dúlt, és ahol állandóan egymást váltották az uralkodók. Elmosódott a határvonal a próféták és az őrültek között.

*

Amikor Illés meghallotta, hogy a király feleségül vette Jézabelt, a türoszi hercegnőt, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Korábban is csináltak már ilyet Izrael királyai, és mindig az lett az eredménye, hogy a térségben tartós béke uralkodott, és felélénkült a kereskedelem Libanonnal. Cseppet sem izgatta, hogy a szomszédos ország népe nem létező istenekben hisz-e, vagy furcsa kultuszokat ápol-e, például állatokat vagy hegyeket imád. Tisztességesen kereskedtek, és csak ez számított.

Illés továbbra is megvette tőlük a cédrust, és eladta nekik a műhelyében készült árut. Kissé talán kevélyek voltak, és szerették magukat „föníciainak” nevezni – mert más színű volt a bőrük –, de egyikük sem próbált meg hasznot húzni az Izraelben uralkodó káoszból. Tisztességes árat fizettek a megvásárolt termékekért, és nem tettek megjegyzéseket az izraeliek állandó belső viszályaira és politikai vitáira.

*

Jézabel a trónra lépésekor azt kérte Akhábtól, hogy népe az Úr helyett Libanon isteneit tisztelje.

Ilyen is volt már korábban. Illést ugyan felháborította Akháb beleegyezése, de ő maga továbbra is Izrael Istenét imádta, és Mózes törvényeihez tartotta magát. „Majd elmúlik” – gondolta. „Jézabel elcsábította Akhábot, de annyira azért nem erős, hogy a népet is meggyőzze.”

Csakhogy Jézabel nem olyan volt, mint a többi nő. Meggyőződése volt, hogy Baál azért teremtette őt erre a világra, hogy megtérítse a népeket. Nagy ravaszsággal és türelemmel végezte a dolgát: busásan megjutalmazta azokat, akik elfordultak az Úrtól, és elfogadták az új isteneket. Akháb házat építtetett Baálnak Szamáriában, és oltárt állított benne. Zarándoklatok célpontja lett, és az országban szép lassan elterjedt a libanoni istenségek kultusza.

„Majd elmúlik. Lehet, hogy egy egész nemzedéknyi időbe telik, de el fog múlni” – gondolta Illés még ekkor is.

Paulo Coelho: Az Ötödik Hegy

Athenaeum, 2017

Kiemelt képünk: Washington Allston – Illés a sivatagban című festményének részlete. Fotó: Museum of Fine Arts, Boston

Április 19-én Bill O’Reillyt, a Fox műsorvezetőjét, a kábeltévé-híradó legnagyobb sztárját a Murdoch család szexuális zaklatás miatt eltávolította a csatornától. A lépés a hálózatnál folyó tisztogatás folytatása volt, amely kilenc hónappal korábban, Roger Ailes kirúgásával kezdődött. A  Fox Donald Trump megválasztásával politikai befolyása csúcsára jutott, most mégis úgy tűnt, hogy a hálózat jövője a konzervatív apa és liberális fiai közötti furcsa helyzeten múlik.

Néhány órával az O’Reillyre vonatkozó bejelentést követően Ailes Palm Beach-i új tengerparti otthonából – a Foxszal a távozásakor kötött megegyezése tizennyolc hónapra eleve eltiltotta attól, hogy bármiféle versenyhelyzetbe kerüljön a csatornával – elküldte egy megbízottját a nyugati szárnyba, Steve Bannonhoz: O’Reilly és Hannity benne vannak, és te? Ailes titokban egy új konzervatív hálózattal tervezte a visszatérését. Bannon – a következő Ailes –, aki éppen belső száműzetésben volt a Fehér Házban, csupa fül volt.

Nem csupán ambiciózus férfiak összeesküvéséről volt szó, a lehetőségek és a bosszú kereséséről; az új hálózat ötletét emellett az a sürgető megérzés szülte, hogy a Trump-jelenség, csakúgy, mint bármi más, a jobboldali médiáról szól. A Fox húsz éven keresztül csiszolgatta populista üzenetét: a liberálisok lopnak, és tönkreteszik az országot. Aztán abban a pillanatban, amikor sok liberális – köztük Rupert Murdoch fiai, akik egyre inkább ellenőrzésük alá vonták apjuk cégét – kezdték azt hinni, hogy a Fox közönsége a melegházasság-ellenes, abortuszellenes és bevándorlóellenes társadalmi üzenetével, amely a fiatalabb republikánusok számára túlságosan elavultnak tűnt, kezd kiöregedni, megjelent a Breitbart News. A Breitbart nemcsak egy sokkal fiatalabb jobboldali közönséghez beszélt – Bannon úgy érezte, hogy ugyanannyira összhangban van ezzel a közönséggel, ahogy Ailes az övével –, de ebből a közönségből hatalmas digitális aktivista-hadsereget kovácsolt (vagyis szociális médiatrollokat).

Amilyen masszívan összeállt a jobboldali média Trump körül – könnyedén elnézett neki mindent, ami szembement a hagyományos konzervatív ethosszal  –, olyan masszívan ellenálló lett a mainstream sajtó. Az országot ugyanúgy megosztotta a média, mint a politika. A  média volt a politika avatárja. A félreállított Ailes alig várta, hogy visszaszállhasson a játékba. Ez volt az ő természetes pályája: 1. Trump választása bizonyította egy jelentősen kisebb, de elkötelezettebb választási bázis erejét – televíziós megfogalmazásban: egy kisebb, de kemény bázis értékesebb, mint egy nagyobb, ám kevésbé elkötelezett; 2. ez szenvedélyes ellenfelek egy hasonlóan kis körének fordított irányú eltántoríthatatlanságát jelentette; 3. ezért vér folyhatott.

Ha Bannonnak annyira elege volt, amennyire azt a Fehér Házban mutatta, akkor ez az ő számára is egyfajta lehetőséget jelentett. Az internetcentrikus Breitbart Newsnál Bannon évi 1,5 millió dollárjával az volt a probléma, hogy ezt az összeget nem lehetett valódi pénzre váltani vagy fialtatni. O’Reillyvel és Hannityvel azonban vagyonok kerülhetnek a rendszerbe, amelyek egy előre látható jobboldali szenvedély és hegemónia Trump által ihletett korszakát segíthetik.

Ailes üzenete leendő védence számára egyértelmű volt: nem csupán Trump felemelkedése, hanem a Fox bukása is Bannon egyik csodálatos pillanata lehet.

Válaszul Bannon tudatta Ailesszel, hogy egyelőre megpróbálja tartani a pozícióját a Fehér Házban. De igen, a lehetőség nyilvánvaló.

Miközben Murdochék O’Reilly sorsán vitáztak, Trump, felfogva O’Reilly hatalmát, és tudva, hogy O’Reilly célközönsége és a saját bázisa milyen mértékben azonos, hangot adott annak, hogy nemcsak egyetért, de támogatja is O’Reallyt.

– Nem hiszem, hogy Bill bármi rosszat tett… Rendes ember – mondta a New York Timesnak.

Valójában a konzervatív média új erejének paradoxonja maga Trump volt. A kampány ideje alatt, amikor úgy tetszett neki, a Foxot kapcsolta be. Ha voltak más médialehetőségei, inkább azokat választotta. (A közelmúltban a republikánusok, különösen az első időszakban, körültekintő tisztelettel viseltettek a Fox irányában, más médiumok rovására.) Trump ragaszkodott ahhoz, hogy ő sokkal több annál, mint hogy csupán a konzervatív médiában jelenjen meg.

Az elmúlt hónapban Ailes, Trump telefonos beszélgetőtársa és vacsora utáni tanácsadója szinte alig beszélt az elnökkel; megsértődött, mert mindenfelől azt hallotta, hogy Trump sértő dolgokat mond róla, miközben dicséri a most egyszeriben figyelmes Murdochot, aki a választás alatt folyton nevetségessé tette Trumpot.

– Azok a férfiak, akik a legnagyobb lojalitást követelik, általában a legkevésbé hűséges pöcsök – jegyezte meg cinikusan Ailes (aki maga is nagy lojalitást várt el).

A dilemma az volt, hogy a konzervatív média Trumpot a saját teremtményének tartotta, míg Trump sztárnak látta önmagát, az összes médium felmagasztalt és értékes termékének, amely egyre nagyobb jelentőséggel bír. Ez a személyiség kultusza volt, és ő volt a személyiség. A világ leghíresebb embere. Mindenki szereti – vagy mindenkinek szeretnie kellene őt.

Trump részéről ez kétségtelenül nagy félreértés volt. Talán ebből is kitűnt, hogy nincs igazából tisztában a konzervatív média természetével. Nyilvánvalóan nem értette, hogy amit a konzervatív média felemel, azt a liberális média szükségképpen lerombolja. A Bannon által ösztönzött Trump folytatta azokat a dolgokat, amelyek örömet szereztek a konzervatív médiának, és felkeltették a liberális média haragját. Ez volt a program. Minél jobban szeretnek a szurkolóid, annál jobban gyűlölnek az ellenfeleid. Ennek így kellett működnie. És ez így is működött.

De magát Trumpot szörnyen sértette az, ahogy a mainstream médiában kezelték. Minden apró sértés rögeszmésen foglalkoztatta egészen addig, amíg meg nem történt a következő. Mindet újra és újra kielemezte. A hangulata minden egyes ismétléssel rosszabbodott (ugyanis mindig újrajátszotta a videót). Az elnök napi társalgásának nagy része annak ismétlődő áttekintése volt, hogy a különböző műsorvezetők mit mondtak róla. És nemcsak akkor lett dühös, amikor őt támadták, hanem akkor is, amikor a körülötte levő embereket. Ám nem értékelte a hűségüket, illetve nem magában vagy a liberális média természetében kereste a hibát amiatt, hogy a munkatársait megaláztatások érik; őket hibáztatta, és azt, hogy képtelenek jó sajtót biztosítani.

A  mainstream média önelégültsége és Trump iránti megvetése hatalmas mennyiségű kattintást eredményezett a jobboldali médiában. De a gyakran dühöngő, önsajnáló, meggyötört elnök nem kapta meg ezt a feljegyzést, vagy csak nem értette meg. Azt akarta, hogy minden médiumban szeressék. Ebben a helyzetben Trump egész komolyan képtelen volt különbséget tenni a politikai előny és a személyes szükségletei között – gondolatait az érzelmei irányították, nem a stratégia.

Trump szerint az az elnökség egyik nagy előnye, hogy az elnök a világ leghíresebb embere, akit a média tisztel és imád. Nem így van? De zavarba ejtő módon Trump nagyrészt annak a – tudatos vagy ösztönös – tehetségének köszönhetően lett elnök, amellyel elidegenítette a médiát. Azt a fórumot, amely aztán a média által gyalázott figurává tette őt. Ez nem egy dialektikus tér volt, amely kényelmes lehetne egy bizonytalan ember számára.

– Trump számára – jegyezte meg Ailes – a média sokkal inkább hatalom, mint politika, és ő a média legnagyobb hatalmú embereinek figyelmét és tiszteletét akarja. Donald és én tényleg nagyon jó barátok voltunk több mint huszonöt éven keresztül, de ő inkább Murdochhal akart barátkozni, aki pedig ostobának tartotta őt – legalábbis addig, amíg elnök nem lett belőle.

* * *

A fehér házi tudósítók vacsoráját április 29-ére, a Trumpadminisztráció századik napjára tűzték ki. Az éves vacsora – mivel bennfentes eseménynek számított – lehetőséget teremtett a médiaszervezeteknek, hogy olyan hírességekkel népszerűsítsék magukat, akik többségének semmi köze nincs az újságíráshoz és a politikához. Ez vezetett egyszer Trump megaláztatásához, amikor 2011-ben Barack Obama kipécézte és nevetség tárgyává tette őt. A Trumplegendárium szerint ez volt az a sértés, amely arra sarkallta, hogy elinduljon a 2016-os választáson.

Nem sokkal azután, hogy Trump csapata megérkezett a Fehér Házba, elkezdtek aggódni a tudósítók vacsorája miatt. Egy téli délutánon Kellyanne Conway emeleti irodájában ő és Hope Hicks fájdalmas vitát folytatott arról, hogy mit is tegyenek.

A  fő problémát az jelentette, hogy az elnök nem volt hajlandó sem önmagából viccet csinálni, sem ő maga nem volt különösebben vicces, legalábbis – ahogy Conway mondta – nem humoros módon adta elő magát.

George W. Bushról az a hír járta, hogy ellene volt a tudósítók vacsorájának, és hatalmas szenvedést jelentett számára, de mindenre kiterjedően felkészítették, és minden évben elfogadható előadással rukkolt elő. Ám egyik nő sem hitt abban – vallották meg az újságírónak, akivel éppen beszélgettek, és akit szimpatikusan találtak –, hogy Trumpnak reális esélye lenne a vacsorát akár csak minimális mértékben is sikeressé tenni.

– Nem értékeli a könyörtelen humort – mondta Conway.

– Az ő stílusa konzervatívabb – magyarázta Hicks.

Mindkét nő megoldhatatlan problémának aposztrofálta a tudósítók vacsoráját, az eseményt tisztességtelennek tartották, és általánosságban így jellemezték a média Trumpról alkotott véleményét is.

– Igazságtalanul ábrázolják. – Vele szemben nem adnak helyet a kételynek. – Egyszerűen nem úgy kezelik, ahogyan más elnököket.

Conway-nek és a Hicksnek nehéz volt megértenie, hogy az elnök a média tiszteletének hiányát nem a politikai megosztottságnak tulajdonította, annak, hogy egy bizonyos oldalon állt. Ehelyett súlyos személyes támadásként élte meg: teljességgel tisztességtelen és személyes okok miatt a média egyszerűen nem szereti őt. Nevetségessé teszi. Kegyetlenül. Miért?

Az újságíró, hogy megnyugtassa a nőket, elmesélt egy pletykát, amely szerint Graydon Cartert, a Vanity Fair szerkesztőjét – aki a tudósítók vacsorájának hétvégéjén tartandó egyik legfontosabb parti házigazdája lesz, és aki évtizedekig a legkegyetlenebbül bánt Trumppal a médiában – rövidesen kiteszik a magazin szerkesztőségéből.

– Tényleg? – kérdezte Hicks, miközben felugrott. – Ó, Istenem, elmondhatom neki? Erről tudni akar. – És gyorsan elindult lefelé az Ovális Irodába.

Michael Wolff: Tűz és düh – Trump a Fehér Házban

Athenaeum, 2018

Kiemelt kép: Carlos Barria / REUTERS

Két férfi ül a Körös partján. Másfél órája gubbasztanak némán a parton. Csendben füstölnek, már megittak 4-4 doboz Borsodi világost. Kapás nincs, élvezik a nyugalmat. A nyári eső forró csöppekben verni kezdi tar fejük búbját, de ez őket csöppet sem zavarja. Különben is, az eső hamarosan eláll. A békák boldogan brekegnek, az úszók önfeledten lubickolnak a vízben, a szellőben lágyan hullámzik a nádas. Eszükbe sem jut Dózsa György. Már nem is emlékeznek rá. Hogyan is emlékeznének, mikor utoljára több mint húsz éve látták: a húszforintos Kádár-bankón.

„Mér jöttél kocsival?” – kérdezi az egyik.

„Hogyhogy mér?” – kérdez vissza idegesen a másik.

Tizenöt éve pecáznak együtt, osztálytársak voltak a gimiben. Később rokonok lettek. Kálmán elvette Imre húgát, Dönízt.

„Csak mer bringával szoktál jönni” – mondja Imre.

„És?”

„Csak kérdezem. Azt csinálsz, amit akarsz. Másfél órája ülünk itt, de te nem szólsz egy kurva szót sem.”

„Te se.”

„Megmondanád, mi bajod?”

„Másnapos vagyok” – mondja szelídebb hangra váltva Kálmán.

„Ezért jöttél kocsival?”

„Nem. Ha tudni akarod, azért jöttem kocsival, mert nem mertem otthon hagyni az autót.”

„Mér nem merted?”

„Döníz miatt.”

„Mér? Mit csinál Döníz az autóval, amikor otthon hagyod?”

„Kutat, matat, szaglászik, bazmeg, ha éppen tudni akarod. Kiporszívózza a hátsó ülést, aztán a porzsákban női hajszálakat keres. Meg használt óvszert a gumiszőnyeg alatt.”

Imre röhög.

„Ne röhögjél, elmennek a halak.”

„Dehogy mennek. Ez csak egy városi legenda. A halak töksüketek.”

Hallgatnak, pecáznak. Pár perc múlva Imre megint elkezdi.

„Szóval tegnap este berúgtál, aztán elvittél egy csajt a hátsó ülésre.”

„Nem.”

„Mi nem?”

„Nem volt csaj.”

„Akkor mi volt?”

„Törpe” – jelenti ki Kálmán.

Imre félrenyeli a sört, krákog.

„Micsoda?”

„Törpe.”

„Kerti?” – kérdezi Imre. Felpattan a kempingszékből, nem bírja tovább az izgalmakat.

„Szart. Igazi.”

„Te megdugtál egy igazi törpét?”

„Hülye! Nem dugtam meg. Csak megnyertem.”

„Hogyhogy megnyerted?”

„Pókereztünk a Pingvinben. Volt ott egy csávó, azt mondta, ukrán, de beszélt elég jól magyarul. Minden pénzét elnyertem. Hullarészeg voltam, de nem tudtam veszteni. Van ilyen. Aztán a fickó már egy szál gatyában ült az asztalnál. Nemcsak a ruháit, de a gyűrűit, sőt a napszemüvegét is elnyertem.”

„Ez az ukrán volt a törpe?”

„Nem. Az ukrán az volt, aki mindenét eljátszotta. De még akkor sem akarta abbahagyni a játékot. Azt mondta, van neki kint az autóban egy törpéje. Hogy felteszi azt is.”

„Egy törpét?”

„Azt.”

„De hát mit ér egy törpe?”

„Ezt kérdeztem én is. Mire az ukrán elmondta, hogy egy törpe nagyon is sokat ér. Egy jó törpe aranyat ér. Ő valami vándorcirkusztól vette, állítólag egy vagyonba került.”

„Na de miért? Mit tud egy törpe?”

„Azt mondta az ukrán, ő arra használta, hogy feltette mindenféle buszokra. Csempészbuszokra meg turistabuszokra. Mégpedig a csomagtartóba.”

„Hová tette?”

„Alulra, a busz aljába, a csomagok közé. Betette a törpét egy bőröndbe, a bőröndöt meg berakta a csomagtartóba a többi táska közé. Aztán betett mellé még egy üres bőröndöt is. Majd az ukrán vett egy jegyet, felszállt a buszra, és elutazott a végállomásig. Közben, amíg a busz haladt A-ból B-be, a törpe a csomagtartóban előmászott a bőröndből, kivette a többi táskából az összes értéket, bepakolta az üres bőröndbe, majd visszamászott a saját táskájába. A végállomásnál leszállt az ukrán, kivette a két bőröndjét a csomagtartóból, majd feltűnés nélkül olajra lépett.”

„Most szívatsz” – mondja ámulva Imre, kese bajsza remeg az idegtől. A hideg vizes vödörből kiemel egy Borsodit, felpattintja, a doboz sziszegve nyílik, kis sárgásfehér hab tör elő a résen. Imre egy szuszra szívja ki a bádogból a sört.

„Nem szívatlak. A törpéből lett milliomos az ukrán.”

„De ha milliomos, akkor mér a törpét játszotta el? Mér nem a pénzét?”

„Mert nem volt nála több kápé. 1500 dollár volt nála, azt elnyertem. Átutazóban volt.”

„És hol van most a törpe?”

Kálmán kényelmetlenül fészkelődik a kempingszékben, húzogatja kinyúlt pólóját rettentő hasán. Végül kinyögi: „Itt, a kocsiban. Hátul.”

„Hátul?”

„Mármint a csomagtartóban hátul.”

„Te idióta! Te negyvenfokos kánikulában a csomagtartóba dugsz egy élő embert?”

„Figyelj, ha Kijevtől Isztambulig kibírta…”

„Te agyament állat! Nem hallottál még emberi jogokról? Hát lesittelnek mindkettőnket!”

„Nyugi. Nem eszik olyan forrón a kását…”

„Mit nyugi, te barom? Hát jön egy rendőr, kinyitja a csomagtartót, és húsz évet ülünk emberrablásért!”

„Nem raboltam, Imre. Higgadjál már! Nyertem pókeren. Mondtam már.”

„És ki hiszi el ezt neked?”

„És az ártatlanság vélelme? Az smafu?” – kérdezi szinte felháborodva Kálmán.

Imre próbál megnyugodni, fel-alá járkál, rágyújt egy cigire. Kettőt beleszív, aztán a vízbe hajítja.

„Azonnal nyisd ki a csomagtartót!” – kiabál Imre.

„Ne hamarkodd el, Imre! Ezzel a törpével mi is milliomosok lehetünk!”

„Te megbolondultál! Neked elmentek otthonról.”

„Figyelj, Imre. Feltesszük itt a faluban a pesti buszra. Ugyanaz a szisztéma. Alul kirámolja a cuccokat, te fenn utazol a többi utassal. A Népligetnél leszállsz, fogod a két bőröndöt, én meg a Fradi-pálya előtt várlak kocsival.”

Imre újra rágyújt.

„Mondd, Kálmán, hallottál te már Jézusról?”

„Hallottam.”

„Szeresd felebarátodat, ilyesmi.”

„Hallottam.”

„És szerinted ez belefér, hogy egy törpét bezársz a csomagtartóba?”

„Meggyónom!”

„És mit mondasz majd az Úr színe előtt? Na erre válaszolj!”

„Megoldom.”

„Oké. Ha nem engeded ki, nem pecázok veled többé!”

„Ne bomolj, Imre!”

„Sőt, most azonnal megyek a rendőrségre, és feljelentelek. Nem is, előbb Dönízhez megyek.”

Az úszó megmozdul, sebesen hasít a folyó közepe felé. Kálmán felkiált: „Kapásod van, Imre!”

Imre eldobja a sört és a cigit, Kálmán tízéves kék Opeljéhez lép, kinyitja a csomagtartót. Egy törpe fekszik a csomagtartóban. Teste pokrócba göngyölve, a pokróc átkötve spárgával. A törpe szája barna szigetelőszalaggal leragasztva. Tekintete rémült, haja zsíros, homloka gyöngyözik az izzadságtól.

„Imre, gondold meg!” – mondja könyörgő hangon Kálmán.

Imre kibontja a csomót a spárgán. Lehúzza a ragasztót a törpe szájáról. Kiemeli a csomagtartóból. A törpe kibújik a pokrócból. A pokróc a földre hullik. Talán fél percig is farkasszemet néznek. A törpe nem tudja mire vélni a helyzetet, csak nézi csodálkozva Imrét.

„Na, menjél, gyerünk! Go!” – mondja Imre.

A törpe lassan elindul, közben folyamatosan hátrapillantgat, mintha csapdát sejtene. Mikor felér a gátra, futni kezd. Egyre gyorsabban szalad. Mezítláb van, csak rövidnadrágot és atlétatrikót visel. Kálmán rágyújt, kibont egy Borsodit. Imre némán nézi a gáton távolodó törpét.

„Most boldog vagy? Ott futnak a millióink, seggfej. Gazdagok lehettünk volna. Most mehetsz vissza gürizni a fóliába. Pont olyan hülye vagy, mint a Döníz. Szétkúrjátok folyton a karrieremet” – mondja halkan dörmögve Kálmán, és tekeri az orsóra a damilt.

A törpe már-már eltűnik a gáton, de aztán mégis megáll. Megfordul, nézi a pecásokat.

„Szpászibá!” – ordítja, aztán újra futásnak ered, és eltűnik a szemük elől.

„Mit mond?” – kérdezi Imre.

Kálmán kukacot húz a horogra. Közben arra gondol, milyen jó, hogy nem vallotta be Imrének, hogy a hátsó ülésen, egy pokróccal letakart kutyaketrecben egy másik törpe gubbaszt.

Mert valójában két törpét nyert tegnap éjjel.

Cserna-Szabó András: Az abbé a fejével játszik

Helikon, 2018

Fotó: Czimbal Gyula / MTI

Sokszor álmodott már arról, hogy a húga holtan lebeg a jég alatt, de ma éjszaka először jelent meg neki Hannah úgy, hogy a jeget kaparja, mert ki akar szabadulni. Látta nagy, tejfehér szemét, hallotta a karmolászását. Aztán felriadt. Nem tél volt, hanem július. Nem jég volt a tenyere alatt, csak a gyűrött lepedő. De megint volt valaki a másik oldalon, aki a szabadulásért küzdött.

Az ajkát harapdálta, mert az ököl szorosabbra zárult a belsejében. A gyűrűző fájdalomra ügyet sem vetve, mezítláb, lábujjhegyen kiosont az éjszakába.

A macska nyávogni kezdett a csűrben, amikor belépett. Akkor már zihált, a lába reszketett, mint a nyárfalevél. Leült az ellető karám túlsó sarkában a szénára, és felhúzta a térdét. A vemhes tehenek ránéztek bámész kék szemükkel, aztán gyorsan elfordultak, mintha nem akarnának tanúi lenni, annak ami történik.

Olyan erősen összpontosított a Holsteinek oldalára, hogy a fekete foltok rezegni kezdtek és összefolytak a szemei előtt. Felgyűrt hálóingének szélét harapdálta. A nyomás mintha ki akarta volna fordítani önmagából. Eszébe jutott, hogy ő és Hannah esetlen bocitérdű korukban hogyan evickéltek át nagyokat nyögve a szögesdrót résén, amíg valamilyen csoda folytán át nem huppantak a patakpartra.

Olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött, és a lába között ott hevert a mocskos, csapzott szénán egy baba.

*

Aaron Fisher megfordult a tarka, foltvarrott takaró alatt, és ránézett az ágy melletti órára. Semmi sem történt, nem hang verte föl, de negyvenöt évi gazdálkodás és fejés után fel tudott ébredni minden apróságra: egy lépésre a gabonában, a szél változására, arra a hersegésre, amellyel a tehén reszelős nyelve végignyal az újszülött borjún.

Érezte, hogy a matrac megmozdul. Sarah felkönyökölt mögötte, hosszú varkocsa úgy kanyarodott a vállán, mint a hajókötél.

– Was ist letz? Mi a baj?

Nem az állatok voltak; az első borjúnak csak egy hónap múlva kellene érkeznie. Nem is betörő; ahhoz nem elég nagy a zaj. Felesége átölelte, visszahúzta magához.

– Nix – mormolta Aaron. Semmi. De nem tudta, hogy az asszonyt akarja-e meggyőzni vagy magát.

*

Annyit tudott, hogy el kell vágnia a bíborszín zsinórt, amely összeköti a baba hasával. Reszkető kezével sikerült elérnie a régi ollót, amely szögön lógott a karám ajtaja mellett. Rozsdás volt, szénatörek tapadt rá. A kettényisszantott, vastag zsinórból lüktetni kezdett a vér. Elszörnyedve összenyomta a végét, és riadtan keresett valamit, amivel elköthetné.

Addig turkált a szénában, amíg nem talált egy kis darab bálázómadzagot. Azzal gyorsan elkötötte a zsinórt. A vérzés lelassult, majd elállt. Éppen megkönnyebbülten hátradőlt volna, amikor az újszülött felsírt.

Fölkapta, magához szorította, és ringatni kezdte. Közben rugdosta a szénát, megpróbálta eltakarni egy tiszta réteggel a vért. A baba tátogott, amikor hozzáért a szája a hálóing vásznához.

Tudta, mit akar, mire van szüksége, de nem tehette. Mert akkor igazzá vált volna a dolog.

Így hát a kisujját dugta a szájába, és hagyta, hogy a baba erélyesen cuppogjon rajta. Közben azt tette, amit végső szorultságban kell tenni, úgy, ahogy tanulta, és hónapok óta csinálta.

– Uram – imádkozott –, tedd, hogy ne legyen!

A láncok csörgésére ébredt. Még mindig sötét volt odakint, de a tejelő teheneknek belső órájuk van, ami felébreszti és felállítja őket. Kékeres tőgyük úgy kerekedett, mintha a teliholdat tartanák a lábuk között. Mindene fájt, fáradt volt, de tudta, hogy ki kell jutnia az istállóból, még mielőtt idejönnek fejni a férfiak. Amikor lenézett, látta, hogy megtörtént a csoda: a véres széna megtisztult, kivéve egy foltot a feneke alatt, és eltűnt két dolog, amit elalváskor a kezében tartott: az olló és az újszülött.

Feltápászkodott, és félős áhítattal pillantott a tetőre.

– Denke – suttogta, aztán kiszaladt az istállóból az árnyékok közé.

*

A többi tizenhat éves amis fiúhoz hasonlóan Levi Esch sem járt már iskolába. Leérettségizett, és most abban az átmeneti létben találta magát, amelyben már nem volt gyerek, de még annyira felnőtt sem, hogy bekeresztelkedhessék az amis hitbe. Addig is Aaron Fishernek dolgozott, akinek már nem volt fia, hogy segítsen a tejgazdaságban. Levinek az unokabátyja, Samuel szerezte az állást, aki már öt éve tanult Fisheréknél. Mivel pedig mindenki tudta, hogy Samuel valószínűleg hamarosan elveszi Fisherék lányát, és megalapítja a saját gazdaságát, Levi előléptetésre számíthatott.

A munka, ahogy az a tejgazdaságokban szokás, hajnali négykor kezdődött. Még szuroksötét volt, Levi nem látta Samuel közeledő bricskáját, de hallotta a lószerszám halk csörgését. Felkapta lapos tetejű szalmakalapját, kirohant az ajtón, azután felugrott a bakra Samuel mellé.

– Szervusz! – lihegte.

Samuel biccentett, de nem fordult felé, és nem is szólalt meg.

– Mi a baj? – ugratta Levi. – Katie nem adott az este jóéjtpuszit?

Samuel elkomorodott, nyakon vágta Levit, akinek a kalapja pörögve repült a bricska hátuljába.

– Fogd be a pofád! – A szél suttogva borzolta a gabonatábla szélét. Szótlanul mentek tovább. Egy idő után Samuel befordult Fisherék udvarába. Levi a puha földet rugdosta a bakancsa orrával, és várta Samuelt, aki kicsapta a lovat a legelőre, mielőtt elindultak volna az istállóba.

A fejéshez használt lámpákhoz ugyanúgy egy generátor termelte az elektromosságot, mint a fejőgépekhez. Aaron Fisher az egyik tehene mellett térdelt, bekente hígított jóddal az állat tőgyét, aztán szárazra törölte egy ócska telefonkönyvből kitépett lappal.

– Jó reggelt, Samuel, jó reggelt, Levi – üdvözölte őket.

Nem mondta meg, mit tegyenek, tudták maguktól is. Samuel egy siló alá tolta a talicskát, és elkezdett takarmányt keverni. Levi kilapátolta a trágyát az állatok alól, időnként Samuelre pillantott, és szerette volna, ha már előléptetnék öregbéressé.

Nyílt az istállóajtó, Aaron apja lépett be rajta. Elam Fisher a grossdawdi hausban, a főépülethez ragasztott kis lakásban lakott. Noha Elam besegített a fejésben, Levi tudta az íratlan törvényt: vigyázz, hogy az öreg ne emeljen semmi nehezet; vigyázz, nehogy megerőltesse magát; hitesd el vele, hogy Aaron nem lehetne meg nélküle, noha ez nem igaz.

– Fiúk! – bömbölte a hosszú fehér szakállas Elam, azután megállt, és szaglászni kezdett. – Nahát, borjúnk van!

Aaron csodálkozva fölállt.

– Dehogy van. Ellenőriztem a karámot.

Elam a fejét rázta.

– Akkor is érzem a szagát.

– Valószínűleg inkább Levinek kellene megfürdenie – tréfált Samuel, miközben egy újabb lapát takarmányt dobott az első tehén elé.

Ahogy unokabátyja eltolta mellette a talicskát, Levi be akart húzni neki egyet, de megcsúszott egy tehénlepényen, és beletottyant a ganajnak kialakított árokba. Samuel akkorát kacagott, hogy Levi nem győzte összeszorítani a fogát.

– Ejnye már! – dorgálta Aaron, noha ő is alig bírta megállni, hogy ne vigyorogjon. – Samuel, hagyd békén! Levi, azt hiszem, Sarah a lószerszámos kamrába készítette be a váltóruhádat.

Levi égő arccal feltápászkodott. Elbaktatott Aaron és a tábla mellett, amelyre a vemhes tehenek adatait írták, aztán befordult a kis fülkébe, ahol a gazdaság igáslovainak és öszvéreinek pokrócait és hámjait tárolták. Ez is olyan ragyogó tiszta volt, mint az egész istálló. A falat pókhálóként takarták az összefont gyeplők, a polcokon tartalék patkók és kenőcsös tégelyek sorakoztak.

Levi körülnézett, de nem látott ruhát. Aztán észrevett valami világosat a lópokrócok halmában. Hát persze! Ha tisztát kapott, Sarah Fisher nyilván a többi szennyessel együtt mosta ki a holmiját. Fölemelte a nehéz, csíkos pokrócot. Ott volt alatta a váltónadrágja és az élénkzöld inge. Odalépett, hogy szétrázza az összegöngyölt ruhát, és egyenesen belebámult egy újszülött pici, mozdulatlan arcába.

*

– Aaron! – Levi megtorpant, lihegett. – Aaron, jöjjön velem! – Rohant a lószerszámos kamrához. Aaron összenézett az apjával, és elindultak a gyerek után. Samuel követte őket.

Levi egy zsámoly előtt toporgott, amelyen halomban álltak a lópokrócok. A kupacon egy fiúingbe göngyölt baba aludt. – Szerintem… szerintem nem lélegzik.

Aaron közelebb lépett. Hosszú ideje nem volt ilyen kicsi baba közelében. A selymes arcbőr hideg volt. Aaron letérdelt, félrehajtotta a fejét, hátha meglegyinti a fülkagylóját a lélegzet. Tenyerét a baba mellére tette.

Aztán Levihez fordult.

– Fuss át Schuylerékhez, és kérd meg, hogy használhasd a telefonjukat – mondta. – Hívd a rendőrséget.

*

– Kifelé! – mondta Lizzie Munro az ügyeletes rendőrnek. – Nem foglalkozom egy életjeleket nem mutató csecsemővel. Küldjenek mentőt!

– Az már ott van. Nyomozót kértek.

Lizzie a szemét forgatta. Amióta az East Paradise-i őrsön szolgált nyomozó őrmesterként, a mentősök mintha egyre fiatalabbak lennének. És egyre ostobábbak. – Oda orvos kell, Frank.

– Jó, de nem stimmel valami. – A hadnagy odacsúsztatott neki egy papírt.

– Fisher? – Lizzie elkomorodva olvasta a nevet és a címet. – Amisok?

– Szerintem igen.

Lizzie sóhajtott, felmarkolta nagy fekete táskáját és a jelvényét.

– Te is tudod, hogy ez időpocsékolás. – A múltban volt néha dolga fundamentalista amis fiatalokkal, akik összejöttek valakinek a csűrjében, és ittak, táncoltak, randalíroztak. Egyszer-kétszer kihívták, hogy vegye föl egy amis üzletember vallomását, akihez betörtek. Azonban az amisoknak általában kevés kapcsolatuk volt a rendőrséggel. Közösségeik feltűnés nélkül belesimultak a külvilágba, mint az apró légbuborékok, amelyekbe nem hatol be az őket körülvevő folyadék.

– Csak vedd föl a vallomásokat, majd kárpótollak. – Frank kinyitotta a távozó nőnek az ajtót. – Kapsz egy szép, szaftos bűntényt, amin elrágódhatsz.

– Te csak ne tegyél nekem szívességet – felelte Lizzie, de azért mosolyogva ült be az autóba, hogy elinduljon a Fisher-tanyára.

*

Fisherék udvarán egymás mellett szorongott a járőrkocsi, a mentőautó és a bricska. Lizzie odament a házhoz, és kopogtatott.

Senki sem nyitott ajtót, de a háta mögött megszólalt egy női hang, amely furcsán legömbölyítette a mássalhangzókat. Levendula-színű ruhát, fekete kötényt viselő, középkorú amis asszony sietett oda hozzá.

– Sarah Fisher vagyok. Miben segíthetek?

– Lizzie Munro nyomozó őrmester vagyok.

Sarah komolyan bólintott, és bevezette a nyomozót az istálló lószerszámos kamrájába, ahol két mentős térdelt egy baba fölött. Lizzie leguggolt az egyik mellé.

– Mit találtak?

– Újszülöttet, a lehető legújabbat. Amikor megérkeztünk, nem volt pulzusa, nem lélegzett, és nem is tudtuk újraéleszteni. Az egyik béres találta abba a zöld ingbe csavarva egy lópokróc alatt. Azt nem tudom, hogy halva született-e vagy sem, de valaki mindenképpen el akarta rejteni. Azt hiszem, a maguk egyik embere lebzsel ott az állásoknál, ő talán többet tud mondani.

– Egy pillanat! Valaki megszülte ezt a babát, aztán megpróbálta elrejteni?

– Igen. Úgy három órája – dünnyögte a mentős.

Az egyszerű orvosi eset hirtelen sokkal bonyolultabb lett, mint amire Lizzie számított, és a legvalószínűbb gyanúsított ott állt alig másfél méternyire. Felpillantott Sarah Fisherre, aki átfogta magát a két karjával, és remegett.

– A baba… halott?

– Fájdalom, igen, Mrs. Fisher.

Lizzie kinyitotta a száját, hogy egy újabb kérdést tegyen föl, de megzavarta valami zörgés. – Mi ez?

– A férfiak most végeznek a fejéssel.

Lizzie felvonta a szemöldökét. – A fejéssel?

– Ezeket a dolgokat… – mondta halkan az asszony – be kell fejezni.

Lizzie hirtelen mélységesen megsajnálta. Az élet sosem áll meg a halállal, amit neki a legtöbb embernél jobban kell tudnia. Szelídebb hangnemre váltott, kezét Mrs. Fisher vállára tette, nem tudva, milyen lelkiállapotban van az asszony. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz önnek, de fel kell tennem néhány kérdést a babájával kapcsolatban.

Sarah Fisher fölvonta a szemöldökét.

– Nem az én kisbabám – felelte. – Fogalmam sincs, honnan került ide.

Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Athenaeum

Berg Judit: Ő és én

Élek! Amikor felnyitottam a szemem, üvegkoporsóban feküdtem, körülöttem a kisírt szemű törpék és Ő! A herceg felültetett hófehér lovára, és lassú lépésben vitt fel a palotába. Ott ágyba fektetett, és a legjobb orvosokat hívta.

– Meghal, ugye? – kérdezgette, de a tudós férfiak megnyugtatták, hogy a méreg hatása végleg elmúlt.

A herceg a fúvó széltől is óv! Pedig már erőre kaptam, az étvágyam is visszatért, csak az almától undorodom. De Ő még korainak tartja, hogy kimenjek a levegőre, hiába csalogat a napsütötte park. Attól fél, hogy meg talál fújni a szél, vagy megperzseli alabástrom bőrömet a kora őszi nap.

– Legalább egy kicsit kipirulnék! – tréfálkoztam, de ennek hallatán az én drágám olyan rémült arcot vágott, hogy végül letettem a sétáról.

Közeleg az esküvőnk napja! Ő azt szeretné, ha komoly, állig begombolt menyasszonyi ruhám lenne. Azt mondja, konzervatív ízlésű, nem kedveli a magamutogató nőket. A ruhapróbákon is részt vett, és meghiúsította a tervezőmester minden kis trükkjét, amivel kacérabbá kívánta tenni a ruhámat.

– Ej, felség, ne legyen már ilyen szigorú! Esküvőre készül a kisasszony, nem a ravatalra! – fakadt ki végül a szabómester.

Hercegem elvörösödött az ízetlen tréfától, én pedig utasítottam a szabót, hogy a legzártabb fazonú ruhát készítse el!

Boldog vagyok! Nagyon. De kicsit félek is. Apám várában gyakran hallottam, ahogy az udvarhölgyek a nászéjszaka borzalmairól suttogtak. A szobalányok szerint azonban a nászéjszaka nem is olyan szörnyű, sőt, a szakácsné egyszer vihogva mesélte a kulcsárnénak, hogy számára – mert jó férjet kapott – onnantól kezdődött csak az igazi élet. Szerencse, hogy édesanyám halála után sok időt töltöttem a konyhában, mert rideg mostohaanyámtól biztosan nem tudtam volna meg efféle fontos dolgokat.

Olyan csodás a kastélykert! Hercegemet ma elszólította a kötelesség, s én végre kimerészkedtem a szabadba! Annyira élveztem a friss levegőt! Jókedvemben végigszaladtam a sétányon, és a szökőkutakat is körbetáncoltam. Kipirulva, farkasétvággyal tértem vissza a várba. Hercegem hamarosan megérkezett, és igencsak megharagudott.

– Hogy nézel ki, Hófehérke? Hogy kipirultál! Én nem Piroskát akarom az oltárhoz vezetni!

Meg kellett ígérnem, hogy többé nem leszek ilyen meggondolatlan. Istenem, micsoda boldogság, hogy valaki így aggódik értem!

Félek, hogy túl sápadt voltam az esküvőn, hiszen hetek óta nem jártam kint a szabadban. De hercegem a ceremónia után rajongva suttogta:

– Most igazán méltó vagy a nevedre. A hónál is fehérebb az arcod! Szebb vagy, mint valaha!

Én pedig boldog rettegéssel vártam, hogy a lakoma után felvigyen a hálószobába. Végül eljött a pillanat, amikor az ölébe kapott, és elindult velem felfelé a lépcsőn. Semmi pénzért nem hagyta volna, hogy kifárasszam magam!

Az ágyra fektetett, csókjaival borított el, majd gyengéden vetkőztetni kezdett. Szégyenemben lehunytam a szemem.

– Ez az, csukd be! – lehelte Ő, miközben ujjai már a csupasz bőrömet simogatták. – Ne mozdulj, kérlek, bízd rám magad!

Jólesett a figyelmessége. Gyengéden ölelt, finoman simogatott, szelíden nyitotta szét mereven összezárt combom, végül óvatosan hatolt belém.

– Ernyedj el! – kérte, és én boldogan adtam át magam forró teste ölelésének.

Nem is fájt. Vagyis csak egy kicsit, de tudtam, hogy ez az asszonnyá válás próbája, ezért mozdulatlan engedelmességgel viseltem az első együttlétet.

Bár az udvarbeli asszonyok szaftos történeteiből tudom, hogy a mások hálószobájában hatalmas hempergés és vad öklelődzés zajlik, az én hercegem nem akarja, hogy elfáradjak és megizzadjak. Mi mindig csendben, visszafogottan szeretkezünk, az uram leginkább azt szereti, ha én meg sem mozdulok, csak átengedem magam a vágyának. Pedig néha érzem, hogy jólesne mozgatni a csípőm, és bizony nemegyszer elképzeltem már, hogy fölé kerekedem, mintha régi, kedves lovacskám nyergében ülnék, de Ő ilyenkor rám szól, hogy maradjak veszteg.

Az utóbbi időben az uramat nagyon leköti a birodalom kormányzása. Néha annyi a munkája, hogy egész éjjel a dolgozószobájában görnyed. Ostobán van berendezve ez a kastély! Ki látott már olyat, hogy éppen a hercegi dolgozó kerüljön az alagsorba, a legfénytelenebb helyiségbe! Kértem, hogy rendezzük át a palotát, és vitessük könyveit és íróasztalát egy emeleti terembe, amit átjár a napfény és a friss levegő, de nem engedi. Azt mondja, a külvilág csalogató tündöklése elvonná figyelmét az ország ügyeitől, ezért hatékonyabb, ha a zord, félhomályos lyukban dolgozik.

Mit tegyek? Az elmúlt két héten alig láttam Őt, annyira elvonta figyelmét a sok munka. S amikor végre előkerül a dolgozószobából, néha bizony erőt kell vennem magamon, hogy ne öklendezzem. Szép ruhái áporodott pinceszagot árasztanak, s mindezek felett halványan átjárja őket valami émelyítően bűzös, édeskés illat, amely különösen taszít. Nem merek szólni neki, mert ingerült, ha a dolgozószoba miatt nyúzom, de érzem, hogy ez így tovább nem maradhat. Legközelebb a távollétében alaposan kitakaríttatom azt a sötét lyukat, sőt, az egész pincét is, ha kell!

Sok szomorúság éri mostanában kedves alattvalóinkat. A környező falvakból időről időre eltűnik egy-egy leányka. Már több eset is történt, de legutóbb egy fiatal pásztorlánynak veszett nyoma. A férfiak portyát szerveztek, mert arra gyanakodnak, hogy farkas költözött a hegyekbe. Az én uram is velük tartott, két napig járták a sűrűt, de nem sikerült puskavégre kapniuk a fenevadat!

Ma késő este ellátogattak a várba régi barátaim, a törpék, akiket sajnos a menyegző óta nem láttam! Váratlanul érkeztek, s a sötétben eltévesztették a bejáratot. A pinceajtó előtt tanakodtak, amikor toronyszobám ablakán kihajolva megpillantottam őket!

– Vidor! Hapci! Kuka! – kiáltottam lelkesen. – Itt vagyok!

Zavarodottan gyűrögették sapkájukat, miközben leültettem őket az ebédlőben. Hercegem sajnos megint dolgozott, s ilyenkor nem szabad megzavarnom, de kimentettem Őt, és belemerültünk a beszélgetésbe. Úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettem, s már hajnali hármat ütött az óra. Ekkor nyílt az ajtó, és fáradtan, elcsigázva belépett rajta az uram.

– Hát itt vagy végre? – csaptam össze boldogan a kezem, és szinte repültem a karjai közé. Úgy megörültem az érkezésének, hogy a törpék előtt, magamról megfeledkezve összecsókoltam a száját, tudomást sem véve az édeskés szagról, amely megint körüllengte.

– Ti még itt? – mordult hercegem furcsán a törpékre, akik pironkodva szedelőzködni kezdtek.

– Ideje nyugovóra térni – mondta kimérten Ő, s én nyomban éreztem, hogy igaza van, mert hirtelen ólmos fáradtság tört rám.

Másnap reggelre furcsa kiütések lepték el az arcom. Apró piros pöttyök ütköztek ki a szám szögletében és az ajkam körül, lüktetett a fejem, bódultnak, levertnek éreztem magam, s mindezt csillapíthatatlan viszketés tette elviselhetetlenné. Az udvari orvos gondterhelten vizsgált, aztán odahívatta két tudós kollégáját, hogy konzíliumot üljenek a kiütések fölött. Suttogva tanácskoztak, s én minden igyekezetem ellenére csak néhány szófoszlányt tudtam elcsípni a beszélgetésből.

– Én még ilyet… eleven emberen… soha…

Drága hercegem csupa aggodalom, egész nap az ágyam mellett ült, s olyan gyöngéd és figyelmes volt hozzám, mint a kastélyba érkezésem napján.

Néhány nap alatt elmúltak arcomról a kiütések, s jókedvem is visszatért. Egyedül étvágyam nincsen, mert az édeskés illat mintha már az egész kastélyba beszivárgott volna. Az alagsorban elviselhetetlen a bűz. A szolgák szerint ez évek óta így van, időnként erős szagok terjengnek az alsó szinten, amit képtelenség kiszellőztetni.

Amint hercegem megnyugodott az állapotom felől, és kilovagolt, megparancsoltam a szolgáknak, hogy hozzák a felmosódézsákat, mert nagytakarítást kezdünk odalent, hátha eloszolik a rémes szag!

– Magam vezetem a munkát! – határoztam el lelkesen.

Már éppen nekiláttam volna a portörlésnek, amikor lódobogás hangzott fel a várudvaron. Hazatért a férjem! Egyenesen a dolgozószobába sietett, és amint meglátott, éktelen haragra gerjedt.

– Ki engedte meg, hogy betörj ide? – ordította magánkívül.

Sírva fakadtam. Hiszen én jót akartam! Nagy nehezen nyugalmat erőltetett dühtől remegő tagjaira.

– Értsd meg, Hófehérke, hogy nem szeretem, ha a szobámban idegenek járnak!

– Én nem vagyok idegen! – pityeregtem.

– Soha, semmilyen körülmények között ne gyere ide többet a távollétemben! A pincét is kerüld el! – folytatta zordan.

Szipogva bólogattam. Amint látta, hogy megszívlelem a kérését, megenyhült arckifejezéssel hozzátette:

– Tudod, a pincét patkányok lakják! Majd tavasszal csináltatok egy alapos nagytakarítást, jó?

Két napig tartózkodva tekintettem az uramra, de Ő kedves volt velem újra, és lassan visszaszállt belém a meghittség érzése. Ő nagyon jó ember, aki a birodalom érdekében sok áldozatot hoz. Az a legkevesebb, hogy ebben segítem Őt, és nem terhelem a saját csip-csup ügyeimmel, asszonyi vágyaimmal! Minél több a dolga, annál jobban kell szeretnem Őt!

Nemrégiben a törpék újra ellátogattak hozzánk. Szürkületkor érkeztek, és előbb az uramat keresték fel. Az ablakból láttam, hogy hoztak neki az erdőből egy ember nagyságú csomagot. Fatörzs lehetett, ha jobban meggondolom, talán faragtatni akar valamit az én drágám!

Mire leszaladtam a várudvarba, a törpék már a kezüket tisztogatták. Kár, hogy nem szóltak előre az érkezésükről, mert akkor mazsolás kuglóffal vártam volna őket! Az uram bejelentette, hogy többnapi munka vár rá a dolgozószobában, így én egyedül ültettem asztalhoz kis vendégeinket.

Másnap elhatároztam, hogy amíg hercegem az országért töri magát, én a szakácsnéval együtt elkészítem neki kedvenc édességét! Estére hűlt ki a cukormázas, csokoládéval töltött habcsók, amit tálcára tornyoztam, majd kicsinosítottam magam, s bekopogtam hozzá.

Mivel nem érkezett válasz, beléptem. A szoba üres volt, csak az asztalon pislákolt egy csonkig égett gyertya. Hol lehet az én drágám? Tán kiment az árnyékszékre? Nem! Hűvös huzat csapta meg az arcom, meglebbent a gyertyaláng, s én észrevettem, hogy a könyvespolc résnyire el van tolva a faltól, mögötte pedig sötét lyuk tátong. Egy pincébe vezető rejtekajtó, amely mögül szinte mellbe vágott az undorító édeskés szag. Felkaptam a gyertyát, és nesztelenül megindultam lefelé, ám alig tettem néhány lépést a sötétben, amikor lentről halk neszezést hallottam.

– A patkányok! – futott át rajtam a rémület, azzal sarkon fordultam, és futva menekültem vissza a dolgozószobába. Letettem a gyertyát, s tálcával a kezemben szaladtam vissza a konyhába, a szakácsné megnyugtató közelébe.

Kisvártatva megjelent az ajtóban a herceg, s szigorú arccal magához hívott.

– Hófehérke, te megint bejöttél a szobámba engedély nélkül? – kérdezte furcsa tekintettel.

Megszeppenve tiltakoztam.

– Egészen biztos? – lépett közelebb.

– Igen – sütöttem le a szemem.

– Akkor jó! – monda élesen, majd sarkon fordult és faképnél hagyott.

Nagyon rosszul érzem magam. Szeretnék hozzábújni és beszélgetni, de Ő neheztel rám. Én rontottam el, az én hibám, hogy mérges! Talán már nem is szeret!

– Nem szeretsz, ugye? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.

Hosszan végigmért, majd elgondolkozva csak annyit mondott, hogy az utóbbi időben túlságosan izgága vagyok.

*

Rettenetes eset történt tegnap! Zsuzska, a mindig vidám, cserfes kis szobalány megbotlott a lépcsőn, s olyan rosszul esett, hogy ott helyben szörnyethalt. Nem látta senki más, csak az uram. Ő hívta is nyomban az orvosokat, de nem tudták életre kelteni. Mindannyian megkönnyeztük a fiatal teremtést, akinek két hét múlva lett volna az esküvője az egyik lovászlegénnyel. Szegény kislányt kiterítették a kápolnában, hófehér, szűzi kezébe mezei virágcsokrot, karcsú gyertyát helyeztek, s misét mondtak a lelki üdvéért. Aztán kocsira tették a koporsót, s indult a gyászmenet a faluszéli temetőbe. Igazi úri temetése volt szegény lánynak, mert az én jószívű uram legalább ennyi vigaszt akart nyújtani zokogó lovászának.

A szertartás után véletlenül láttam, ahogy az uram egy levelet nyom a futár kezébe, s azt parancsolja, hogy azonnal vigye a törpéknek az erdőbe.

– Nahát, meghívtad a mi kis barátainkat? – kérdeztem örvendezve, de a tekintete megkeményedett, és azt mondta, bizonyára félreértettem valamit, mert Ő nem hívott vendéget, sőt, megint elárasztotta a munka, így valószínűleg kénytelen lesz az egész éjszakát a dolgozószobájában tölteni.

Szomorúan, fájó szívvel, egyedül tértem nyugovóra. Imádkoztam az uramért, a törpékért, szegény Zsuzskáért és magamért is. De az ima után sem jött álom a szememre, nyugtalanul forgolódtam órákon át. Éjfél után neszezést hallottam kintről, s ahogy kilestem a nyitott ablakon, mintha hét apró árnyat láttam volna az erdő felé osonni.

– Rémeket látsz! – korholtam magam, de egyre jobban hatalmába kerített az aggodalom. Végül annyira erőt vett rajtam a szorongás, hogy az uram keresésére indultam. Sosem kértem még tőle, hogy miattam hagyja félbe a munkát, most is csak fél órára szerettem volna hozzábújni, hogy elmúljon a rossz érzés!

– Nem fog haragudni! – győzködtem magam, ahogy gyertyával a kezemben lépkedtem a kihalt várban. Nesztelenül suhantam végig a néptelen folyosókon, végül bekopogtam az ajtaján. Semmi válasz. Halkan benyitottam.

A szoba üresen állt, a pincébe vezető rejtekajtó nyitva. Tudtam, hogy az uram odalent van, s ezúttal elhatároztam, hogy a világ összes patkánya sem futamíthat meg. Torkomban dobogó szívvel indultam lefelé, miközben jeges verejték csorgott végig a gerincemen, s öklendeztem a furcsa szagtól. Két kanyar után halvány derengést fedeztem fel a folyosó végén. Az egyik oldaljáratból sosem érzett bűz csapta meg az arcom, de én lélegzetemet is visszafojtva, kitartóan lépkedtem tovább a fény irányába. A kanyarban megálltam, és kilestem. Sosem fogom elfelejteni, amit ott láttam!

Hideg kőasztalon feküdt Zsuzska, akit aznap délelőtt kísértünk utolsó útjára. Ruhája a földön, meztelen teste körül gyertyák lobogtak, s ott térdelt az uram, nekem háttal, a lány teste fölött. Egész pontosan rajta!

Egyetlen pillanatig bámultam csak, aztán sarkon fordultam, s fulladozva, rogyadozó térdekkel menekültem onnan. Az uram szerencsére nem vett észre, legalábbis azt hiszem. Borzasztó, amit láttam! A halott leány és Ő! Hát ezért bánt olyan ridegen velem, ezért zavarta, hogy izgága vagyok? Jobban tetszettem neki az üvegkoporsóba zárva!

Mit kellene tennem, hogy visszatérjen hozzám? Szerezzek olyan szert, amitől időnként tetszhalott állapotba kerülhetek, mint a megismerkedésünk idején? Esküszöm, megteszem, ha ez az ára, hogy szeressen! Igen, reggel elmondom neki, hogy mindent tudok, és megértem Őt. Olyan akarok lenni, amilyennek Ő szeret! Ha kell, hát leköltözöm én is az alagsorba, hogy hűvös legyen a testem! Nem bírok arra gondolni, hogy más nőre vágyik helyettem!

És a törpék? Ők bizonyára tudják az uram titkát! Esténként járnak a palotába, és csak ritkán köszönnek be hozzám. Biztos, hogy ma este is őket láttam! Hogyan másként kerülhetett volna szegény Zsuzska a pincébe? S a fatörzs, amit pár hete cipeltek, tán nem is fatörzs volt valójában! Azt hittem, hogy barátok vagyunk! Miért nem figyelmeztettek? Miért nem segítettek abban, hogy boldog legyek?

Aludni képtelen vagyok, jobb híján elővettem a jegyzeteimet, hogy papírra vessem a gondolataimat! Alig várom, hogy megvirradjon, s elmondhassam a hercegnek az ötletemet! Új, boldogabb élet virradhat ránk, most, hogy megértettem végre, mire vágyik. Nincs ebben semmi különös, ennyit igazán megtehetek a Szerelmemért! Csak azt az egyet remélem, hogy az előbb nem vette észre, hogy a pincében jártam! Ha rájönne, úgy megharagudna, hogy talán soha többé nem állna velem szóba!

Mi ez? Mintha neszezést hallanék a csigalépcső felől! Nem. Biztos csak az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, mert azért egy kicsit sokkoló volt ez az este! Virradjon már! Talán mégis okosabb lenne, ha bezárkóznék reggelig, mert ha a herceg még az éjjel rájönne, hogy kilestem Őt, akkor ki tudja, mit tenne első dühében! Még az is elképzelhető, hogy hirtelen haragjában véget vetne az éle

És boldogan éltek?

Cser Kiadó, 2018

A Tanács

A csend rátelepedett a teremre, mindenki az Elnökre fókuszált, ő pedig beitta a feszült figyelmet. Az egy percnyi némaság nagy úr, vonzza az energiákat. Végül száraz hangon, szokott arroganciájával szólalt meg.

– Olvastátok az anyagot, amit Petro Vasziljevics Morozov alezredes írt az Alexander Ivanovics Frolov ezredes által vezetett SZVR-akció során megszerzett információk alapján – ezt nem kérdezte, nyugtázta.

Futárok vitték ki a jelzés nélküli borítékot mindannyiuknak tegnap este. Patrusev meg a belgrádi repülőtéren kapta meg. A férfiak egyként bólintottak.

– Néhányan tudtok róla, hogy már öt hónapja követem figyelemmel mindazt, ami eddig Tyumen-akta fedőnéven futott.

Patrusev és Szergej Nariskin bólintott, hogy a többiek lássák, róluk van szó. Az FSZB-n keresztül a tények egy részével mindenki tisztában volt. Oroszország rendkívül fejlett hekker-társadalommal rendelkezik, és az egyik maffiaklánnak, a Tambov-Malisjevnek dolgozó csapatot márciusban megkeresték egy vagy két keleti NATO-tagállammal szemben végrehajtandó kibertámadás tervével. Az FSZB-nek természetesen voltak informátorai a klánnál, és szinte a teljes műveletről valós idejű információt kaptak. Az SZVR-es szálat viszont csak Patrusev és Nariskin ismerte.

Az Elnök folytatta:

– De most ez a jelentés más, új dimenziót ad az egész kérdésnek. Ezért van itt Morozov alezredes. Hogy a saját szavaival elmondja, mire gondol, és aztán a kérdéseinkre válaszoljon.

Morozov nagyot nyelt, és idegesen nézett végig a férfiakon.

– Kezdheti! – sürgette meg az Elnök.

Morozov nagy lélegzetet vett. Egy pillanatra a Nagy Emberre nézett. Hiba volt. Ami visszanézett rá, abban nem látott lelket, csak türelmetlenséget. Mintha a hűvös kék tekintet egy tárgyat vizsgálgatna, ami nem akar működni. Ettől lebénult. Aztán az Elnök pillantása elengedte, körbevillant az egész teremben, ő pedig kiszabadult a hatása alól és belefogott.

Az asztalon megnyomott egy gombot, és beindult egy, a jelentését vizuálisan megtámogató prezentáció is. Az asztallapba beépített képernyőkön megjelent Európa 1918-as térképe, hogy aztán az Oszták-Magyar Monarchia területére fókuszáljon rá.

Azon belül hirtelen határok jelentek meg, kirajzolódott a történelmi Magyarország és az osztrák tartományok. A sárga szín a Német Birodalom kékje és Oroszország vöröse között aztán csökkenni kezdett, visszahúzódni a magyar területek felé, a Kárpátok irányába. Végül bőven a határon belül a medence közepét töltötte csak meg teljesen, ott is más színű foltokkal megszakítva. De kisebb-nagyobb pöttyökkel, és egy egészen nagy második folttal a Kárpátok keleti hajlatában azért jókora területen megmaradt.

– Ha megengedi, Elnök úr, akkor adnék egy, a jelentésben lévőnél hosszabb történelmi tájékoztatót, mert az elmúlt bő száz év történései alapoznak meg mindent. Amit itt látnak sárga színnel, az a magyar etnikai terület 1918-ban, az akkori magyar határokkal. A többi szín a szlovákokat, ukránokat, románokat, szerbeket, horvátokat, szlovéneket és németeket jelképezi. A magyarok az akkori, nagyjából a mai Lengyelországnak megfelelő területű, húszmilliós népességű államuk lakosságának a felét adták, a másik felét meg egy tucat egyéb nemzetiség.

Egy pillanatra megállt, és majdnem azt mondta, hogy körülbelül olyan volt ez kicsiben, mint az Orosz Birodalom nagyban, de aztán rájött, ez nem igaz. Az orosz államot színtiszta hódítás rakta össze háromszáz év alatt. A Magyar Királyság pedig ezer évig létezett valódi történelmi egységként.

– Az első világháború Osztrák-Magyar Monarchia általi elvesztése után a szomszédos államok, Csehország, Románia és Szerbia, illetve a Magyarországon élő nemzetiségek egy része, tömeges akarattal valójában csak a szerbek és románok, a magyar állam felosztására törtek. Számos igény jogos volt, de az eredeti cseh-román-szerb terv gyakorlatilag Magyarország teljes megsemmisítésére irányult. Egy bantusztánt akartak hagyni a magyaroknak Budapest körül, a mai magyar államterület felén, nagyjából ötvenezer négyzetkilométeren.

A képen a sárga színbe egészen mélyen belevágva megjelent egy vörös vonal. Budapesttől közvetlenül északra, még a Duna nagy kanyarulata előtt indult, hogy a folyó kisebbik, nyugati ágát észak felé kövesse. Mielőtt elérte a nagyobb ágat, lecsippentett egy darabot a folyót kettéosztó szigetből.

– A kisoroszi szigetcsúcs – gondolta Morozov.

Amíg a budapesti nagykövetségen dolgozott, sokat járt oda. De nem volt idő merengeni. A vörös vonal kérlelhetetlenül folytatta útját, immár keletnek. Kettévágta a Mátrát és a Bükköt, hogy Miskolcot még éppen Magyarországon hagyva az alacsony zempléni hegyek és dombok gerincén érjen el a Tiszáig. Dél felé ezután sokáig a Tisza kanyargós vonalát követte, hogy egy másik folyó, a Maros előtt nyugatnak forduljon, közvetlenül Szegedtől északra, Baja felett elérve a Dunát. Pécstől északnyugatra folytatódott, egy nagy tó, a Balaton vonaláig, ahol északnak fordult, hogy Győr mellett érje el újra a Dunát, aminek vonalát követve, a Pilis-hegység leszelésével végül visszatért Budapesthez. Ezek a földrajzi nevek, a főváros kivételével csak Morozovnak mondtak valamit. De a kép magáért beszélt. A sárga terület, a magyar etnikum fő tömbjének jóval több, mint a fele kívül maradt a vörös vonalon.

– A terv jó volt, mert Magyarország Csehszlovákia, Románia és a Szerbia vezette délszláv állam által teljesen körbeölelve, területének négyötödét és magyar lakosságának 55 százalékát elveszítve teljesen képtelen lett volna bármilyen független politikára, gyakorlatilag nem lett volna több, mint szomszédai, elsősorban a legfejlettebb Csehszlovákia protektorátusa.

Morozovnak eszébe jutott Machiavelli: egy ember, akit kisebb sérelem ért, bosszút forral, aki viszont halott, az nem. Ezért jobb nagyobb sérelmet okozni, mint kicsit.

– Egy ország, amit majdnem teljesen eltörölnek a föld színéről, aligha áll talpra, de az USA, a Brit Birodalom és Olaszország megakadályozta Magyarország ilyen mértékű megcsonkítását. A nagyobbik etnikai tömböt nagyjából intaktan meghagyták volna. Franciaország viszont támogatta Magyarország de facto letörlését a térképről. A végeredmény, pontosabban a majdnem végeredmény végül a két álláspont közötti kompromisszum lett.

A térképen elindult egy zöld vonal is, a vöröstől jóval északabbra Budapest fölött, összességében majdnem kétszer annyi területet körbeölelve. De a sárgával kitöltött terület egyharmada így is a zöld vonalon kívül maradt. Pedig a jó része, a feltűnően nagy folt kivételével a Keleti-Kárpátokban, a vonal mellett volt. Ebből javasolt a walesi Lloyd George, aki Írország miatt nagyon értette a nemzeti kérdés robbanékonyságát, meg az olasz és amerikai delegáció többet meghagyni a magyaroknak.

– Csak egy kis változás történt az eredeti tervekhez képest, a magyar fegyveres ellenállás miatt nem került Ausztriához egy nagyobb város és környéke, a csehekhez egy kisváros, a szerbekhez pedig egy kis falu.

Körbenézett a férfiakon, hogy túl részletesen beszél-e, de nem, érdeklődve figyeltek. Még az Elnök is.

– Geopolitikailag ezzel Közép-Európa legnagyobb, máig meglévő ketyegő bombája jött létre. Magyarországot nagyon mélyen megalázták, és jelentősen meggyengítették, de nem annyira, hogy cselekvőképtelen legyen. Voltaképpen ma hét szomszédja közül – mind a hét részesült magyar területekből és lakosságból – ötnél nagyobb és potenciálisan erősebb. Tehát 1920 eredményeképp létrejött egy még életképes magyar állam, sok millió magyarral szomszédai uralma alatt, és rettenetes vággyal, hogy visszaszerezze, amit elvesztett. Ezzel Magyarországból a béke megteremtői kapunyitót csináltak a térségben. Nem az egyedülit, de a legelkeseredettebbet.

– Kapunyitó? Mit jelent ez? – kérdezte Szesin.

Morozov ezt a fogalmat maga találta ki, de úgy tett, mintha elfogadott tudományos nyelvezetet használna.

– Azokat a kisebb hatalmakat, akiknek az adott nemzetközi rendszer nem felel meg. Hívhatnánk őket revizionistának is, de ez az ő szemszögük. A mi szemszögünkből kapunyitók, mert általuk vehető be könnyen a vár, dönthető meg az adott nemzetközi rendszer. Hogy egy példát mondjak: Németország a harmincas években nem tudott volna mit kezdeni Kelet-Európával, ha ezek az államok egységesek. Mindannyian féltek a náciktól, még a magyar elit is, és persze a lengyelek is, bármennyire túlzott volt a polákok önbizalma. A lengyelek és magyarok mégsem álltak a csehek mellé, amikor azok német nyomás alá kerültek, mert Prága az első világháború utáni osztozkodáskor rendkívül mohó, önsorsrontóan agresszív volt. A lengyelek és magyarok pedig visszaadták a kölcsönt, Csehszlovákia felosztását támogatták a németek oldalán. 1938-ban szépen elvették azt, ami az etnikai viszonyok alapján járt is volna nekik még 1918-ban. Ez München valódi története. Ha a csehek a lengyel lakta területeket teljesen meghagyják a lengyeleknek, a magyarlakta területeket pedig a magyaroknak, a nehéz pillanatban valószínűleg nem maradnak egyedül. De a sérelmek túl nagyok voltak, a csehek még a lengyelekkel sem tudtak kiegyezni, ezért felfalták őket a németek. A magyarok aztán kaput nyitottak a románok és a szerbek irányába is a németeknek, mert mélyebbek voltak a sérelmeik velük szemben, mint félelmük a Harmadik Birodalomtól. Sőt, a románok felé minket is segítettek. Amikor visszaszereztük 1940-ben Besszarábiát, a magyar hadsereg is felvonult, hogy visszaszerezze Erdélyt. Kaput nyitottak akkor, és ma is ők lehetnek a kapunyitók számunkra.

A kék szemek érdeklődve nézték a kis férfit. Az előadás még érdekesebbnek bizonyult, mint a jelentés szövege. Az asztalon megint villogni kezdett a képernyő. 1945-nél tartottak, az 1941-ben megszilárdult határok, amelyekbe a sárga szín majdnem minden foltja beletartozott, míg viszonylag kevés volt benne a többi szín, elhalványultak. Egy újabb történelmi nulla óra jött.

– Elnök úr, ha nincs a Szovjetunió, a magyar probléma a második világháború után számos más vitához hasonlóan megoldódik határváltoztatásokkal és áttelepítésekkel. De meg kell mondani, az akkori külpolitikánk zseniálisat alkotott.

Morozov belelendült, érezte a figyelmet, amit kiváltott, és hogy az Elnöknél a Szovjetunió dicséretével nem léphet rosszat.

– Romániának visszaadtuk egész Észak-Erdélyt, de nem hagytuk, hogy a magyarokat kitelepítsék. Sőt, rákényszerítettük Romániát, hogy a legnagyobb magyar többségű terület, a Székelyföld autonómiát kapjon. Nem erőltettük azt sem, hogy Csehszlovákiából kitelepítsék az összes magyart, és amint a mi érdekszféránkba került az ország, véget vettettünk a jogfosztásuknak.

Ez persze nagyon le van egyszerűsítve, Morozov tudta. De alapjában véve igaz. Sztálin és utódai nagyon is jól értették a nemzetiségi kérdés erejét. Litvániának odaadták a lengyel többségű Wilnót, amit, bár lakosságának tizede sem volt litván, azok fővárosukká tettek Vilnius néven és belekezdtek az egykori többség lelkes elnyomásába. A lengyelek és a németek közé pedig örök éket akartak verni azzal, hogy Németország hatalmas részét adták a nyugatra tolt Lengyelországnak. Számos aknát telepítettek a Szovjetunió területén is. Karabahot az örmények és azeriek közé, Abháziát és Dél-Oszétiát Grúziába, a Dnyeszter-melléket Moldáviába, és a Krímet, igen, a Krímet Ukrajnába. De a legszebb a szétosztott Fergana-völgy volt. Olyan zseniálisan komponálták meg a határt, hogy az üzbégek, kirgizek és tadzsikok mind elégedetlenek legyenek, és örökké marakodhassanak rajta – természetesen Moszkvára tekintve az igazságért.

Menedzselhető instabilitás, így hívták a taktikát. A Szovjetunió széthullása után is kiválóan működött.

– Nem kis részben tehát a mai jó geopolitikai helyzetünk az akkori jó döntések eredménye.

Morozov most nézett fel először hosszabban, mióta elkezdte a beszédét. Lába még mindig remegett az asztal alatt, és továbbra is meg volt illetődve. Megnyugodva látta, hogy a nagy hatalmú emberek, akiknek a szemében ő alig több egy rovarnál, még mindig érdeklődve figyelik. Ekkor megcsörrent a Cár előtt lévő telefon. A régi stílusú műanyag készülék nagyon elütött az ultramodern fehér asztaltól. A kék szempár bosszúsan megrebbent. A Nagy Ember hallgatott egy pillanatig, aztán csak annyit mondott halkan:

– Rendben!

Egy merev tartású segédtiszt jött be, nem nézett senkire és némán lerakott egy papírt a Cár elé az asztalra. A sima, botoxozott homlok felhúzódott, a jégkék szemekben csintalan, szinte gyerekes mosoly villant.

– Szünetet tartunk. Nem lesz rövid – mondta, és rá se nézve Morozovra vagy a többiekre, már ment is.

Az SZVR elemzője, de a bojárok is illedelmesen ülve maradtak, amíg a Cár ki nem ment a szobából. Csak utána néztek egymásra, és a szemükben ugyanaz a kérdés volt. Mi történhetett?

David Autere: Máglyatűz – A háború peremén

Reakció Kiadó, 2018

Kiemelt kép:Mikhail Svetlov/Getty Images

J.K. Rowling: Az élet dolgai

Animus, 2017

Kiemelt kép: Robert Spencer/Getty Images/AFP

Gomba

Az éjszakák már ősziesek, de napközben meleg van, az indián nyár izzasztja az embert a déli, délutáni órákban a reggeli hűsben magára vett ruhaneműk súlya alatt. Egynémely fa újra virágzásnak indul, különösen az akác, de a szőlők kacsain is apró, zöld fürtök jelennek meg, és a bársonyvirág is újra nyílik, itt-ott még az orgona is.

Vén Ede tudja, ez a növények ösztönös reakciója, ami az évek óta tartó aszályos időjárás miatti kiszáradástól való félelem, újra szaporodni, mielőtt eléri őket a vég. Parasztként nőtt fel egy tanyán, ismerőse a természet, tudja, abban a csodálatos világban sok minden miért történik. Mert mindent még Isten sem tud. És az ember? Nos, az emberek nem virágoznak, nem akarnak újra szaporodni, legfeljebb osztódással, de nem úgy, mint az amőbák, papucsállatkák, hanem válnak, osztozkodnak.

Nem tanulnak a természettől. Vén Ede ezt az osztódást úgy élte meg, hogy bár kisemmizték, jutott annyi pénz, hogy egy kis nyári konyhát vehetett, lakhatót, a táplálkozási lánc ugyan néha megszakad nála, de a kiszáradást sörökkel, fröccsökkel próbálja megelőzni, amit a barátai és idegenek is folyósítanak számára, tudják, meghálálja. Esők után például gombával, máskor munkával, és különben sincsenek nagy igényei, egy-két fröccs, egy-két sör. A lényeg, nem száradhat ki, bár sejti, ez csak tüneti kezelés. Ha majd a lelke is kiszárad, akkor vége.

A Metró újság kitartó olvasója volt, ez az egyetlen ingyenes újság, amit hajlandó volt a szomszéd zöldséges kiakasztott fachjából kivenni, elolvasni, a többi ingyenest olvasatlanul lökte a kukába a reklámokkal együtt, ő nem akart vásárolni semmit, eszméket sem. A Paksi kocsma kertjében mégis elétolták a helyi lap vedlett számát, röhögtek, majd lesz most neked! Nem mehetsz gombászni! Tessék, kérdezte ő ostobán, hogyhogy? A cikket nem olvasta el, majd elmondják a fiúk. Az van, magyarázta Kefe, hogy a tulajdonos kifogásolja, hogy ti ott gombásztok, ingyen! Az ő erdejében! És van, aki eladásra viszi! Vén Ede nem tudta, hogy már az erdőket is eladták. Azt viszont igen, hogy régen a családos erdei séta, a friss levegő, a gombászás, szamócázás, tavasszal a hóvirág, majd gyöngyvirág, ibolya gyűjtése a környék erdeiben soha nem volt bűn. Akkor most mi van? Hát persze, dőlt hátra megvilágosodva, demokrácia.

Az ő demokráciájuk.

Tudták, hogy gombászik, elvégre azzal törlesztett, vagy elosztogatta, és mert szerette az erdőt, és a gomba kitűnő étek, ráadásul ingyen van. Eső után három-öt nappal tudta, mely fajták bújnak elő, a vargánya a legfinomabb, az öt napra, az őzláb hamarabb, kis hűtője fagyasztó részében napokig eláll, levest, paprikást főzhet belőle, rántani is lehet, és tartalmas. Betartott egy hétig is. Mi lesz most? Ezen már hazafelé menve tűnődött, biztos fizetni kell majd ezért is. Mások is gombásztak, ismerték egymást, csupa szegény ember, mint ő, hajléktalanok, romák. Volt persze, aki kilós zsákba szedte, mezítláb, tescós szatyrokba, nyilván eladásra, de őket sem autó várta a keskeny erdei utakon. A tulajdonossal sem találkoztak soha. Ő is csak most tudta meg, hogy létezik. Elgondolkozott, mi lesz, ha megveszik majd a Dombostanyát mindenestől, vagy például a Piac utcát és a többit is, és a járókelők csak úthasználati díj fejében használhatják a járdát, miként az adónkból épített autópályákat.

A gomba nem virágzik ősszel sem, spóráival gondoskodik utódairól aszály esetén is. És mi? Mi sehogy. Mi majd kihalunk.

2003. október 8.

*

Végkielégítés

A fiatal postás nem tudta, mit kezdjen ezzel a házzal, amelyik nem nagyon, de láthatóan megdőlt egy kicsit, a bicikli pedáljára felállva belátott a deszkakerítés fölött a parányi, de látszólag gondozott udvarra, de élő embert ott soha nem látott. Mégis jöttek ide levelek, igaz, nem gyakran, és inkább hivatalosak, a bejáratra erősített postaláda viszont mindig színültig volt tömve reklámokkal, most akkor ő mit csináljon ezzel az ajánlott, de szerencsére nem tértivevényes levéllel?

Ha rágyömöszöli a sok színes prospektusra, a lakók soha nem találják meg, kidobják majd a reklámokkal együtt. Ez már vele is előfordult, így aztán csinált egy külön ládát az ajtajára, rá is írta: reklámok ide! Biztos alusznak még, gondolta most irigyen, majd gondolt egyet, és a küldeményt a kerítés fölött bedobta az udvarra. Akárkik laknak itt, ezt biztosan meglátják a földön, ha kijönnek abból a lyukból, így aztán a levél kézbesül, a többi meg már nem az ő dolga.

Kilenc óra volt, dehogy aludt ilyenkor már Vén Ede, ekkorra már bevette a reggeli kávéját a Mosoly nevű kocsmában menedzsertablettával, a pultos tudta, ez egy fél rumot jelent bele a kávéba. Aztán a piacra ment nézelődni, szerette a nyüzsgést, a zöldségek, gyümölcsfélék szagát, venni nem vett semmit, csak gusztálta a kirakott árukat, a csarnok másik végén kiment, felnézett az égre, és arra gondolt, mi mindent tudna ő itt vásárolni, ha lenne pénze. Tizenegy körül ért haza, már messziről látta a postaládából kitüremkedő reklámokat, ilyenkor mindig elfogta az indulat, mit képzelnek ezek? Ki lakik ezen a nyomortanyán, hogy mindennap elárasztják ezekkel a kecsegtető ajánlatokkal, csak ennyi meg ennyi, már százezertől, árleszállítás, akció, satöbbi. Bement, kinyitotta a kis ládát, összemarkolta valamennyit, és beledobta a kerítés melletti kukába.

Akkor látta meg a levelet a földön. Bent a kis szobájában felnyitotta, nagy nehezen végigböngészte, majd elfogta a röhögés. A levélben arról értesítette a munkaügyi központ, hogy mivel az ismételt felszólításra sem jelent meg náluk a szokásos havi előállításon, ahogyan ő nevezte ezeket a jelentkezéseket, szóval nem jelent meg, ezért törlik a munkanélküliek létszámából.

Hirtelen megértett mindent. Valamelyik reggel hallotta a rádióból, hogy csökken a munkanélküliség, ő ugyan az utcán mást tapasztal, de így kell lennie, hiszen már ő sem az. Így kell ezt csinálni. Igaz, hogy az az iroda ott a Szív utcán nem tesz semmit a munkanélküliek érdekében, csak nyilvántart. És ha nem jelentkezel havonta, töröl, ezzel is csökkentve a munkanélküliek számát. Milyen egyszerű! Vén Ede kínjában nevetett, nem emlékezett semmiféle ismételt felszólításra, bár lehet, hogy azok is a kukában végezték a reklámokkal együtt. Évek óta nem kap már segélyt, semmilyet, de ezek szerint neki éjjel-nappal otthon kellene ülni, hogy ha szólítják, ugorjon. Emlékszik rá, még a kezdetén megkapta a magáét, mikor azon méltatlankodott, hogy két nap múlva újra visszarendelték valami miatt, mire a fiatalasszony vagy lány ott az asztal mögött ráripakodott, mi van? Tán nem ér rá? Én fizetem magát, ha kell, bármikor berendelhetem! És itt a végeredmény, gondolta most Vén Ede, majd kettétépte a levelet, és kifelé indult a papírral az udvarra.

Valahogy szabadnak érezte magát, az járt az eszében, hogy harmincévi munkaviszony után végre kifizették, ez lett a bére.

2004. március 24.

*

Paloták, menhelyek

Nem kellett nagy fantázia annak megjósolásához, hogy a Határ úti ingatlanok a közelben létesülő ipari park miatt ugrásszerűen felértékelődnek, beleértve az új vasútvonal mellett elterülő legelőt is. Vén Ede sokszor eltűnődött álmatlan éjszakáin, gyűrött lepedőjén, mi és ki szab gátat az egekig szökő áraknak, hiszen ez a környék soha nem tartozott a város úgynevezett frekventált övezetébe, mint a Nagyerdő, sőt.

Manapság viszont egy kisebb ház, mely akkoriban normálisnak tartott egy-kétszobás épület volt háztájival, esetleg szántóval, és egy szegényebb ember is megvásárolhatta, milliókat ér, öt-tízmilliót, egy két-háromszáz négyszögöles telket, kertet véve alapul. Mert a vevő telket vesz, majd a földdel tesz mindent egyenlővé, ami rajta van, és épít. És ez még semmi.

Kocsmabeli ismerőse, Habzsi segédmunkásként dolgozik ráérő idejében egy családi ház építkezésén, és mivel munkanélküli lévén úgyszólván mindig ráér, egymásnak adják az építkezők, mert a szakmában sok mindenhez ért, hiszen kőműves lenne, bírja a legnehezebb munkákat is, amellett nem jár a szája. Az építkezésen legalábbis. A kocsmában viszont kienged, feltör belőle a napokon, heteken, hónapokon át felgyülemlett indulat, és árad belőle a méltatlankodás.

Most egy olyan helyen dolgozik, ahol csak a telek harmincmillió volt, hogy hol van, nem árulja el itt sem, de megnyugtatásként közli, nem egy villanegyedről van szó. Ahogy meséli, az alagsorban garázs, szauna, jakuzzi van, a szaunát mindenestül Finnországból hozatta a gazda, a lakás bútorait Hollandiából, maga az épület eddig százharmincmilliónál tart, és még nincs kész, mert lesz még medence is az udvaron vízforgató berendezéssel, szökőkút, szobor, miegymás. Ő pontosan nem is tudja, hány helyiségből áll az épület, pedig mindennap ott van, ja, és lift is lesz.

Lövő, aki egy állástalan építész képében az állatmenhely alkalmazottja, Doki szerint tulajdonképpen gyepmester, amihez azért kell a diploma, mert ha elfogynak a kóbor kutyák, következik a koldusok, hajléktalanok befogása, és ez a pácienseknek is jó lesz, mert ott, mármint a menhelyen legalább etetik őket, és még az is lehet, hogy valaki gazdit találnak maguknak. Nem hülyeség, legyint Lövő ilyenkor, hanem marhaság. Ő nem azért dolgozik ott, mert szereti az állatokat, hanem mert tanult szakmájában nem talál munkát, munkahelyet.

Mint egyszer elmesélte, valami újgazdag annak idején azzal állt elő, hogy neki olyan házat tervezzen, amilyen nincs több a városban. Nagyot, magasat, a pénz nem számít. Vagy olyasmit, amit a Dallasban látott. Ő azzal hárított, hogy az engedély meg a városkép, satöbbi, de az illető csak legyintett, azzal maga ne törődjön, majd miután a negyedik terv sem nyerte el a tetszését, ötödiknek az Eiffel-torony sémáját mutatta meg neki, amire viszont azt mondta, nagyon hegyes. Ez egy villámhárító.

Rongyrázás, tette hozzá, mindenki palotát akar, de honnan ez a rengeteg pénz egyeseknél? És mi van azokkal, akik eladják telküket, házukat, mert nekik az is sok pénz, amit kapnak a vállalkozó haramiáktól, akik tudnak valamit, amit viszont ők nem. Hová mennek lakni, élni? Habzsi tudta. A környékre, a kertségekbe, hétvégi vityillókba, elhagyott bódékba.

De mehetnek az utcára is. Aztán jössz te, és befogod őket. Vén Ede gondolkozott, megkérdezheti-e Lövőt, hogyan lehet abba a menhelybe önként jelentkezni? Ő ellenne egy tacskóval egy alomban.

2004. május 26.

Tar Sándor: Vén Ede

A vagy.hu online újságban megjelent írások (2003-2005)

Együtt Debrecenért Egyesület, 2018

Kádár tévéje  a nappalijában állt, és állítólag sohasem nézte, ezért a meglehetősen prűd Tamáska Mária mondta meg neki mindig, hogy mit kell betiltani, olykor nem csak a meztelenség miatt. Viszont nem sokkal a halála előtt elárverezik, s a Hócipő megveszi, pont olyan, mint egy Junoszty, csak 1917–1977, legalábbis ez áll az elején, mivel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nyugdíjba menetele alkalmából jelenik meg a piacon, Kádár is csatlakozhatott volna hozzá. Amúgy Elektronika C-430, a leningrádi Pozitron gyártja, ami az elektron antitestje, mint az egész rendszer.

8,7 kiló, 22 centis a képcsöve, 12 volttal is megy, de elég lassan, s 470 rubel, vagyis többhavi fizetés. 140 szovjet gyárban készülnek tévék, ez a Leningrádi Tudományos Ipari Egyesülés, Scientific Industrial Union Lenin­grad, a színei érdekes átmenetet képeznek egy fekete-fehér és egy igazi színes tévé között. Fiaimnak akkoriban ígérek 500 schillinget, ha egy szovjet filmben zöldet látnak, évekig hiába próbálkoznak számtalan sztyeppével és nyírfaerdővel.

Nehéz megszerezni, mert Kulin bán sosem engedi le a kezét, mivel Horthy- és Kádár-relikviákat gyűjt, később a bledi sakkolimpia hosszú partijai alatt elmondja nekem, hogy övé a kormányzó ágya, Istvánka bölcsője, Petőfi zsebórája, Metternich aranygyűrűje, Nagy Frigyes lapos sakkja, Ferenc József medalionja, és az a zászló, amellyel Horthy bevonult Szegedre. S már a kazánkirály előtt kereste Szibériában a költő nyomait, Kamcsatkában pedig Benyovszkyét.

Horgosi születésű dúsgazdag szemész, sakkbolond és Kásler doktor szintű ősmagyar, az árverés idején ő adja ki Ungváron a Magyar–Japán (Turáni) Világhídfő Közlönyét, egyet kapok is belőle. Eredeti neve Bacskulin József, ha már bácskai, amúgy spanyol-német-magyar állampolgár. Röszkén hatalmas kastélyt épít, hogy a tornyából átláthasson a szülőföldjére. Bagóért veszi sorra mellettem az Egry- és Szőnyi-képeket, mert a jelenlévőknek fogalmuk sincs az értékükről. Nekem meg hiába. A Polgár lányok papája Kádár sakkjának árverésekor 30 ezer forintnál leengedi a kezét.

– Laci, ezzel játszott Karpovval egylépéses döntetlent! Jutka most nyert Dél-Amerikában 50 ezer dollárt! Egy 14 éves lány csak ad kölcsön neked!

– Nem ér többet.

– Mit vettél eddig?

– A mandzsettagombját felesben Bacskulinnal.

– Miért felesbe?

– Megállapodtunk, hogy aki meghal, annak az özvegye odaadja a másiknak.

Kulin bánt 2006-ban a Kanári-szigeteken ötven késszúrással öli meg a villájában egy szerb és egy német férfi, a koponyáját kalapáccsal verik be, ott El Hungaro a neve. Lacit sosem merem megkérdezni a másik mandzsettagombról.

Egy hiányos kávéskészletet is veszünk két okból, erre licitálnak a legkevesebben, a másik három meg bizonyára a pincében pihent a bolgár nép ajándékaként, feltehetően ezt használták, mert az egyik csésze törött, egy másik hiányzik, talán valaki félreértette a kérdést, kér egy csésze kávét?

2000 telén Bethlen gróf elhozza Gyuri fiával Habsburg Ottót, egy trónörökös mindig álljon készen, hátha üresedés lesz, Göncznek akkor jár le a mandátuma, egy szegény őrgrófból is így lett I. Rudolf néven német-római császár, 700 évre megalapozva a Habsburg-házat, a bolgárok is kipróbálták nemrég kormányfőként utolsó cárjukat. 12 fok lehet a Hócipőben, mint Ceausescu fénykorában egy bukaresti lakásban. Az egész Sas utcai ház jéghideg a kétfejű sas látogatásakor, mert a tulaj el akarja adni, a többi lakót már kirakta, csak minket kell kipaterolnia, ezért nem fűt, így ott ül az első és utolsó okos Habsburg zöld lódenben, ám nerccel bélelve, így nem is panaszkodik a szoba időjárására, mire megkérdem, kávét vagy teát óhajt? De nem akarom becsapni, ezért hozzáteszem, Kádár kávéscsészéi állnak az asztalon, ha megfelelnek, erre kicsit elgondolkodik, majd így felel:

– Akkor inkább egy pohár ásványvizet kérek.

(…)

Egyszer össze kéne számolni, Boncz életművében hány elzabrált orosz óra van. Egyet majdnem visszalopok, a bledi sakkolimpián ott állok Kaszparov mellett, aki órákon át a két tenyerébe temeti az arcát, mellette lecsatolva 25 ezer dolláros Breit­lingje, csak egy mozdulat lenne.

42 óra kerül a kalapács alá, bár ez így elég hülyén hangzik, s mivel nem tudok róla, hogy az örökös első titkár orosz katona is lett volna, vélhetően szinte mind ajándék. Az egyik fedeles arany zsebóra 86 gramm, belül orosz nyelven: Kádár János barátomnak tisztelettel Brezsnyev, 1975. március. 80 ezerrel indul, bizonyára a sokszorosáért kelt el. Egy 34 grammos arany karórán: A Nagy Október 50. évfordulóján Kádár Jánosnak, Moszkva, 1967.

A Nagy Október 70. évfordulójára már csak egy sima kvarc­órát kap. 12 arany, szóval nem tucatáruk. Az 55 grammos PATEK Philippe is 80 ezerrel indul, arab felirattal. Egy 78 grammos arany zsebórán Brezsnyev domború képe, ez csak arany számjegyes.

Három Omega mellett akadnak olcsóbbak is, az egyik asztali óra 1800 forinttal indul, rajta cirill felirat: Kádár János elvtársnak a 2. számú moszkvai óraüzem kollektívájától, 1966. április 6. S egy 12 ezres pogácsa lábakkal, zománcozott római számjegyes, vörös-arany zászlón a felirat: Az SZKP XXVI. kongresszusára. Micsoda érték lehet az összes!

Egy úti órán Lenin profilban és cirill betűs V. Uljanov (Lenin) aláírást imitáló felirattal. Egy Jereván feliratú, talán egy ottani sikeres rádióinterjú emlékére. Egy vörös bőrrel borított, könyvecske formájú úti órán szintén Lenin portréja, és 1870–1970-es centenáriumi jelzés. Egy másik számlapján Ho Si Minh, a szakálla lehet a hatos. A kor KB-titkárai bizonyára büszkén mutogatták egymásnak, mint ma a Viharsarokban Botka és Lázár a Rolexeiket, ha összefutnak megbeszélni a Vásárhely–Szeged villamos állomásait. Egy zsebórán katonai teherautó és orosz nyelven: Szolgálatért.

Boncz utána meg is jegyzi:

– Igazán visszakaphatott volna egy ilyen feliratút is: Apponyi Albert grófnak a sikeres trianoni tárgyalásokért.

E könyvben 400 ezer orosz óra van. 1945. december 15-től számolom, de ha hozzáadok kilenc hónapot, akkor 1945. március 15-én lettem elképzelve, ami igazán szép dátum.

Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka pedig 1991. június 19-én megy át fekete Volgáján a záhonyi hídon, ahol korábban majdnem tengelytörést kapok, az ember rögtön érezze, hová tart.

(…)

A Kádár-árverés 30 kisebb trófeája közül 18 vadkané, kettőt Kádár Jánosné ejt el, miként egy muflont 1960-ban, az ÁVH egykori levélfelbontója Firenzében egy ezüstérmet is nyer vele. Sajnos az árverésen annyira Kádár tévéjére vadászok, hogy elkerüli a figyelmemet az egyik vaddisznó halálának a dátuma, 1956. augusztus elseje, pedig csak 300 forintért kínálták, szóval már akkor gyakorolt.

… A Kádár árverésen az első titkár négy fegyvere is elkel, egyiken cirill betűkkel: Kádár Jánosné születésnapjára, Ny. Sz. Hruscsov, 1958. ápr. 6. Tíz hét múlva Nagy Imre halott. Kikiáltási ára 1,4 millió, mint az elárverezett hét Szőnyinek, két-két Egrynek, Dési Hubernek, Nagy Istvánnak, egy-egy Derkovitsnak, Rippl Rónainak, Bernáth Aurélnak összesen.

Farkasházy Tivadar: Pacsirta a Dunán – avagy 400 ezer orosz óra

Hócipő Kft., 2018

Szülei Thomas Alva Edison után nevezték el Edsonnak. Ráéreztek, mivé lesz a fiuk: hasonló géniusz, akár a fonográf feltalálója. Az amerikai óriás azt mondta: „A zseni egy százalék ihlet, kilencvenkilenc százalék verejték.” Ez azonban Pelére nem vonatkozott. Bármennyit edzett is – a felső teste úgy nézett ki, akár egy atlétáé –, a labdás mozgásban minden virtuóz veleszületett könnyedsége jellemezte. De ő alighanem tökéletesebb volt a futball valamennyi ihletett művészénél.

Ahogyan a zenészek mondják, minden hangszeren játszott: szórta a gólokat, briliánsan cselezett, a legnagyobb karmesterek módjára dirigált. Pályája során 92 mesterhármast ért el – éppen annyit, ahányszor a brazil válogatottban szerepelt –, az igazi triplája azonban az, hogy a labdarúgás egyetlen háromszoros világbajnoka. A France Football 2015 végén azt állította: ha hajdanán is lehetett volna Európán kívüli játékosra szavazni, akkor a „Perola Negra” (a „Fekete Gyöngyszem”) hétszeres aranylabdás lenne. Elvitte volna a pálmát 1958-ban Raymond Kopa, 1959-ben Alfredo di Stefano, 1960-ban Luis Suarez, 1961-ben Omar Sivori, 1963-ban Lev Jasin, 1964-ben Denis Law és 1970-ben Gerd Müller elől. Népszerűsége – játékához hasonlóan – már-már földöntúli volt. Brazíliában, ahol a lakosság nagyjából kilencven százaléka mélyen vallásos, annak idején az a tréfa járta: „Nem biztos, hogy Jézus Krisztust mindenki ismeri. De Pelét…”

1956. szeptember 7.

Pelé tizenöt esztendős korában debütált a Santos felnőtt csapatában. A Corinthians de Santo André elleni 7:1-es meccsen a balszélső Titét váltotta, és egy híján húsz évvel volt fiatalabb a balszárny másik tagjánál, Jair Rosa Pintónál. A kiskamasz góllal mutatkozott be, de a másnapi tudósításban mind az összeállításban [Manga – Helvio, Urabatao, Ivan – Ramiro (Vioti), Zito – Alfredinho, Alvaro, Del Vecchio, Jair, Tite (Pelé)], mind a gólszerzők között „Telének” írták a nevét.

1958. március 6.

Edson – figyelem: Edson! – Leite, a közkedvelt brazil rádióriporter átszellemülten harsogta: „Csoda a Pacaembu stadionban! A valaha volt legnagyobb futballgála szemtanúi vagyunk!” A szpíker nem esett túlzásba, a Palmeiras elleni 7:6-os találkozót ugyanis minden idők legjobb Santos-meccsének választották. A tinédzser Pelé csapata első gólját szerezte a Sao Pauló-i mérkőzésen. Együttese a szünetben 5:2-re vezetett, az Altafini-Mazzola vezérelte Palmeiras azonban 6:5-re fordított. (A csatár a negyvenes évek legendás olasz labdarúgója, a Torino együttesének 1949-es légi katasztrófájában szörnyethalt Valentino Mazzola nyomán kapta becenevét, és Mazzolaként szerepelt az 1958-ban világbajnok brazil válogatottban.) A pálmafások mégsem nyertek, mert a hajrában Pelé príma párja, Pepe gyors egymásutánban kétszer is kitolt az Edgart váltó Vitor kapussal. A mérkőzést a Sao Paulo állami bajnokság keretében játszották; a szériát a Santos nyerte, Pelé pedig – ha már ötvennyolcat írtak – stílszerűen 58 „dugóval” hódította el a gólkirályi címet.

1958. május 18.

A Brazília–Bulgária-mérkőzésen (3:1) először játszott együtt a válogatottban Garrincha és a Sao Pauló-i Pacaembu stadionban duplázó Pelé. [Két héttel korábban, a paraguayiak elleni 5:1-gyel – Pelé az ötből egyet vállalt – huszonegy meccses brazil veretlenségi sorozat kezdődött, amely akkor szakadt meg, amikor (1959 decemberében) a pánamerikai játékokon a „Zs” csapat képviselte Brazíliát. Az Uruguay együttesétől az ecuadori Guayaquilben elszenvedett 0:3-ra – a cserékkel együtt – hat játékost delegált a Nautico, négyet a Santa Cruz, hármat a Sport Recife.] Amikor Pelé és Garrincha a pályán volt, a selecao nem kapott ki, pontosabban huszonnyolcszor győzött, és csak négyszer ért el döntetlent. Az utolsó közös fellépést szintén a bolgárok keserülték meg: az 1966-os világbajnokság csoportmeccsén (2:0) mindkét extraklasszis szabadrúgásból küldte a labdát a hálóba. Pelé lövését Georgi Najdenov kapus háríthatta volna, de Garrincháét nem védhette: a külsővel megküldött labda a sorfalat annak jobb oldalánál kerülte meg, majd onnan csavarodott a bal felső sarokba.

1958. június 19.

Minden idők legfiatalabb vb-gólszerzője lett – 17 évesen és 239 naposan – a legjobb nyolc között rendezett Brazília–Wales-találkozót (1:0) eldöntő Pelé. Az ifjú játékos addig csak ötször, a kezdő tizenegy tagjaként kétszer tűnt fel a válogatottban (1957. július 7-én szerepelt először a selecaóban, és csereként gólt ért el a riói Maracanában az argentinoktól elszenvedett 2:1-es vereség alkalmával); a világbajnokságon a harmadik csoportmérkőzésen, a szovjet válogatott ellen debütált (2:0). A göteborgi negyeddöntőben elért győztes gól előtt a védjegyévé váló finom átemeléssel hagyta maga mögött Mel Charlest. A stockholmi elődöntőben mesterhármast ért el a franciák ellen (5:2), miután az 52. percben, 2:1-nél Claude Abbes kapus váratlanul elé ejtette a labdát, s ettől a „kölyök” olyan lendületbe jött, hogy a következő bő húsz percben 5:1-re alakította az állást. Just Fontaine, a torna 13 gólos francia mesterlövésze azt mondta a tizenéves főhősről: „Amint megláttam játszani, arra gondoltam, szögre akasztom a futballcipőmet.” Pelé a svédekkel vívott döntőben (megint Stockholm, újfent 5:2) parádésan átemelte a labdát Bengt Gustavsson fölött, majd a levegőből, jobbal a jobb sarokba lőtt – ezzel lett 3:1 –, aztán az utolsó percben a háló jobb oldalába hulló ívelt fejessel lepte Kalle Svensson kapust. A futball legfiatalabb világbajnokává vált 17 évesen és 249 naposan. S hogy a 10-es mezben játszott, az pusztán a véletlen műve volt. A brazilok ugyanis elfelejtették megadni kerettagjaik számozását, így Lorenzo Villizzio, a FIFA uruguayi illetékese ütött a hasára, hogy ki hányasban játszik a gondatlanok labdarúgói közül. Gilmar kapusnak 3-ast írt be, míg Didinek a 6-os, Zagallónak a 7-es, Zozimónak a 9-es, Garrinchának a 11-es jutott. Pelé dresszének megjelölésekor a sors fogta a kezét, de utólag azt is lehet mondani, hogy választásáért tízest érdemelt.

1959. június 26.

A Santos, amely 1959 és 1974 között huszonöt trófeát nyert, a valenciai nemzetközi tornán 7:1-re győzött az Internazionale ellen. A tarthatatlan Pelé négy gólt szerzett; a másik hármat Pepe (2) és Coutinho érte el. Két nappal később a „Santasticosnak” nevezett dél-amerikai varázslók 5:1-es vereséget mértek a Nou Campon a Barcelonára. A házigazdák csatárötöse így állt fel: Villaverde, Kocsis, Evaristo, Ribelles, Czibor. E kvintettből Evaristo szépített (0:2-nél), így valamennyi gólt brazil játékos jegyezte. Pelé duplázott, a csapat pedig megelőzte korát, mert nem az Egyesült Államok 1992-es, NBA-sztárokat felvonultató olimpiai kosárlabdacsapatát, hanem az ötvenes-hatvanas évek Santosát hívták az első Dream Teamnek („Time dos Sonhos”). A társulatot Fehér Balettként („Balé Branco”) is emlegették, csakúgy, mint a korabeli Real Madridot. A brazilokon a „Barca” igyekezett revánsot venni, és 1960. augusztus 2-án a szünetben 4:0-ra vezetett a Santos ellen! A támadósor a „visszavágón” ekképpen festett: Tejada, Kubala, Martinez, Suarez, Villaverde. Kubala László két gólt szerzett, Suarez és Villaverde egyet-egyet. K. o. fenyegette a vendégeket, ám a második félidőben Pelé (2), valamint Pepe révén felzárkózott a dél-amerikai csapat, és a katalán sajtó főként Antoni Ramallets kapusnak tulajdonította, hogy a Barcelona előnyéből egy gólnyi (4:3) megmaradt.

1959. augusztus 2.

Pelé mesterhármast ért el a Juventus SP ellen (4:0) a Sao Pauló-i állami bajnokságban, ám a tripla is smafu volt ahhoz képest, ahogyan góljai egyikét szerezte: három védőn és a kapuson is átemelte a labdát, majd az üres kapuba fejelt. Káprázatos karrierje talán legragyogóbb megmozdulása volt ez, bár az efféle megállapítással módfelett vigyázni kell, mert a csodacsatár csupán 1959-ben 126 gólt szerzett.

1960. május 27.

Az 1860 München megalakulásának századik évfordulójára a Santost hívták díszvendégnek. Volt már boldogítóbb centenárium is! A brazilok – Pelé és Pepe mesterhármasával, valamint Zito, Sormani és Coutinho góljával – 9:1-re nyertek. A telt ház, csaknem 40 ezer néző előtt rendezett mérkőzésen a házigazdák közül Fritz Sommer volt eredményes, ám azt túlzással sem lehetett állítani, hogy már május végén elérkezett a Sommertime… A közönség a meccs után így is a pályára özönlött, mert a drukkereket – XXXL-es vereség ide vagy oda – megbabonázta a varázslat. S a müncheniek nem sejthették, hogy négy nappal később a Beerschot még inkább megjárja: a Santos 10:1-re győzött a belga csapat ellen. Pelé ezúttal – 30 ezer szurkoló ámulatára – négy gólt szerzett, Coutinho hármat, Tite, Urubatao és Ney egyet-egyet. A két meccs között – huszonnégy órával a nyugat-németországi fellépés után – szolid 6:0-t ért el a Santos az Anderlechttel szemben (gól: Coutinho 3, Pelé 2, Tite). A brüsszeli Parc Astridban a vendéglátó klub olyan legendái léptek fel, mint Armand Jurion vagy Paul van Himst – a lilák csapatában a kőrösladányi születésű Karsay Sándor is szerepelt–, de a fehérekkel nem lehetett bírni. Tizennyolc meccses európai turnéján tizenötször nyert, egyszer döntetlent ért el, és kétszer kikapott a dél-amerikai együttes (a Barcelonától – amint arról már esett szó – 4:3-ra, míg a Fiorentinától 3:0-ra). A „Santos Globetrotters” 1959-es európai túramérlege így festett: 22 találkozó, 13 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség. Majd az 1961-es ekképpen mutatott: 19 mérkőzés, 14 győzelem, 3 döntetlen, 2 vereség. A szédítő statisztika ellenére Pelé így beszélt a portyákról: „Pihenni nem tudtunk, örültünk, hogy elértünk az egyik stadiontól a másikig. Emlékszem olyan tizennyolc hónapra, melynek során egyfolytában utaztunk Dél- és Észak-Amerika, a karibi térség, Európa, Ázsia, valamint Ausztrália tájain. Soha annyira nem volt tele a futballcipőm a repülőterekkel, a szállodákkal, a különböző országokkal, mint akkor.”

1961. március 5.

Pelé olyan szólót mutatott be a Fluminense ellen, hogy emléktáblát állítottak a szlalomnak, mint a Maracana stadionban valaha szerzett legszebb gólnak. A „király” amúgy kettőt ért el, a megörökített magánszámmal vezetett a 3:1-re győztes Santos 2:0-ra. Hat nappal később ugyanott 90 218 néző nem akarta elhinni, hogy Brazília legnépszerűbb klubcsapatát, a Flamengót 7:1-gyel hagyta helyben a Santos. Pelé mesterhármast jegyzett, a további gólokat Pepe (2), Coutinho és Dorval érte el.

1961. június 15.

A párizsi nemzetközi torna döntőjében (Parc des Princes, 36 364 néző) a Laercio – Mauro, Brandao, Getulio, Decio Brito – Mengalvio, Lima – Dorval, Coutinho, Pelé, Pepe összetételű Santos 6:3-ra legyőzte az abban az évben – majd 1962-ben is – BEK-győztes Benficát. A Santanát váltó Eusebio három gólt szerzett, de még a döntetlenhez is kétszer három kellett volna… Pelé és Pepe egyaránt duplázott, Coutinho és Lima egyszer-egyszer köszönt be Barroca kapusnak. Az elődöntőben a Santos 5:4-re nyert a Racing Paris ellen (gól: Pepe 2, Pelé, Dorval, Coutinho, illetve Grillet, Dussaud, Senac, Van Sam).

1962. január 17.

A Santos barátságos meccset játszott Limában az Alianzával. A brazil csapat a szünetben 4:0-ra vezetett, és Lula edző a második félidőre Pagaót vezényelte Pelé helyett a pályára. Amikor a perui közönség (25 711 néző) észlelte a csere szándékát, tüntetni kezdett, sőt megannyi szurkoló a pályára özönlött, hogy ott tiltakozzék a váltás ellen. Erre Carlos Rivero perui játékvezető kiment Lulához, és megkérte a trénert: küldje vissza Pelét a pázsitra. Pagao végül Coutinho helyett állt be, mert a „király” folytatta a játékot. A Santos 5:1-re győzött, a kikövetelt Pelé egyetlen gólt sem szerzett.

1962. február 28.

A Libertadores-kupa csoportmérkőzésén: Santos–Cerro Porteno 9:1. A paraguayi csapatot Coutinho három, Pelé és Pepe két-két, Dorval és Zito egy-egy góllal lepte meg a roskadásig megtelt Vila Belmiro stadionban, a „kilencesek” otthonában. A dél-amerikai bajnokok tornáját abban az évben meg is nyerte a Santos, miután Montevideóban 2:1-re győzött a Guttmann Béla szakvezető irányította Penarol ellen, majd a döntő visszavágóján váratlanul kikapott otthon (2:3), végül a semleges pályán, Buenos Airesben rendezett harmadik találkozón 3:0-ra nyert. Pelé két gólt ért el, és a Monumental stadion hatvanezer nézője úgy ünnepelte őt, mintha argentin, de semmiképp sem brazil lenne.

1962. június 2.

A világbajnokság Vina del Marban rendezett Brazília–Csehszlovákia-csoportmérkőzésén (0:0) Pelé megsérült. Az első pillanatokban úgy gondolták, nem súlyos az eset, ám a „király” már nem léphetett pályára a chilei tornán. Amarildo pótolta; ő mindjárt az első helyettesítés alkalmával kettőből kettőt lőtt a spanyoloknak, akiket a honosított Puskás Ferenc is erősített (2:1). Pelé csak egy mérkőzést játszott végig: a Mexikó elleni 2:0-s meccsen gólpasszt adott Mario Zagallónak, majd végigvitt egy reménytelennek tetsző szólót (azért tetszett az reménytelennek, mert ellenfelek sokasága állt előtte). Az aranyérmet mindenesetre megkapta, a csehszlovákok elleni 3:1-es döntő után civilben ölelgette címvédő társait a santiagói Nemzeti stadionban.

1962. október 11.

A Klub Világkupa döntőjének lisszaboni visszavágóján az odahaza 3:2-re nyerő Santos ugyanúgy háromgólos vereséget mért a Benficára, mint az előző esztendőben Párizsban. Az 5:2-es díszelőadást a triplázó Pelé vezényelte, és Costa Pereira, a házigazdák neves kapusa ámulva említette a találkozó után:

Abban a reményben álltam a háló elé, hogy kizárólag földi halandó jön velem szembe, ám kiderült, Pelé más bolygón született, mint mi.

E nyilatkozatra kísértetiesen hasonlítottak Tarcisio Burgnich szavai, melyeket az olasz védő a Brazília–Olaszország vb-döntő (4:1) befejeztével mondott 1970-ben: „Úgy gondoltam, Pelé is csak hús-vér ember. Tévedtem.”

1963. április 2.

A brazil kupadöntő harmadik mérkőzésén a Santos 5:0-ra győzött a Garrincha, Quarentinha, Amarildo, Zagallo (Jairzinho) „atom” támadósorral felvonuló Botafogo ellen. (Az első meccs 4:3-mal, a második 1:3-mal zárult az ötös alkalmával két gólt szerző Pelé és társai szempontjából.) A brazil kupát 1961 és 1965 között szériában ötször hódította el a Santos, mindahányszor nagy fölénnyel (1961: Bahia 1:1, 5:1, 1963: Bahia 6:0, 2:0, 1964: Flamengo 4:1, 0:0, 1965: Vasco da Gama 5:1, 1:0). A Botafogo a Libertadores-kupa elődöntőjében próbált visszavágni, de 1963. augusztus 28-án – az 1:1-es első meccs után – Pelé harminchárom perc alatt mesterhármast ért el, majd Lima is feliratkozott (4:0). A döntőben a Santos kettős sikert aratott az 1958-as brazil világbajnok Orlandót is bevető Boca Juniors ellen (3:2, 2:1). A szeptember 11-én rendezett Buenos Aires-i visszavágó győztes gólját – ki más? – Pelé lőtte. A Santos másodszor ünnepelt LK-diadalt az argentin fővárosban.

1964. június 3.

Pelé nem ünnepelt, noha a Brazil Labdarúgó Szövetség fennállása ötvenedik évfordulójához érkezett. Ebből az alkalomból – Nemzetek Kupája elnevezéssel – nemzetközi tornát rendeztek a szép futball hazájában. A jubiláns házigazdák legjobbjai az angol válogatottat 5:1-re, a portugált 4:1-re győzték le, de közben 3:0-ra kikaptak az argentinoktól. A Sao Pauló-i Pacaembu stadionban tartott találkozó viszontagságait Pelé oly nehezen viselte, hogy lefejelte José Mesianót, akinek eltört az orra. A szédelgő játékos helyett pályára küldött húsz éves Roberto Telch két gólt szerzett; a harmadikat – sorrendben az elsőt – az idősebb Onega testvér, Ermindo érte el. A tornát a mindhárom ellenfelét legyőző argentin együttes nyerte.

1964. november 21.

A Sao Pauló-i állami bajnokság huszonötödik fordulójában a Santos „tizenegyessel” győzte le a Ribeirao Prató-i Botafogót (11:0). Pelé nem kevesebb, mint nyolc gólt szerzett, a további hármat Pepe, Coutinho és Toninho Guerreiro érte el. „Ördögi volt minden gólja” – mondta a bűvös 10-es mesés nyolcasáról Antoninho, a kárvallottak csatára. Machado kapus meg sem tudott szólalni, szegény.

1964. december 6.

A Pacaembu stadionban felidézték a Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntőt 1960-ból. Igaz, a Santos–Corinthians találkozó végeredménye nem 7:3, hanem 7:4 volt, viszont ugyanúgy ketten jegyezték a győztesek hét gólját, ahogyan azt a „királyi” főszereplők tették a glasgow-i Hampden Parkban. Sao Paulóban Pelé volt a négygólos „Puskás” és Coutinho a hármat szerző „Di Stefano”. Pelé a négy hónappal később rendezett Santos–Corinthianson is négyszer zörgetett be, ám 1965. április 15-én 4:4-gyel zárult a parti. A két meccset összesen 107 254 néző látta a helyszínen.

1965. június 2.

Brazília válogatottja a Maracana 110 000 nézője előtt 5:0-ra győzött Belgium csapata ellen úgy, hogy Pelé három gólt ért el, köztük egy „fektetőst” – az ellenfél több játékosa a füvön heverve nézte a befejezést –, valamint egy ollózóst. A Valdir – Djalma Santos, Bellini, Orlando, Rildo – Ademir da Guia, Dudu – Garrincha, Flavio Minuano, Pelé, Rinaldo összetételű vendéglátók elégtételt vettek az 1963. április 24-én megesett szégyenért: akkor a belgák 5:1-re nyertek. A brüsszeli mérkőzésen Jacques Stockman volt „Pelé”: mesterhármast jegyzett, miként a „király” Rióban. A valódi Pelé a nagy vereség alkalmával nem játszott, a támadósorban Dorval, Quarentinha, Amarildo és Zagallo szerepelt.

1966. július 20.

A Daily Mirror címlapján Pelé ballagott le bánatosan a liverpooli Goodison Park pázsitjáról. Előző nap a brazil csapat ugyanúgy 3:1-re kikapott a portugál együttestől, mint július 15-én a magyartól, és elbúcsúzott a világbajnokságtól. Pelét a kíméletlen Joao Morais az első félidőben „szétrúgta”, a nagy csatár a mérkőzés kétharmadában – korabeli kifejezéssel – csak statisztált a pályán. A brazilok legfényesebb csillaga már az első meccsen, a bolgárok ellen (2:0) megsérült, és Vicente Feola kapitány úgy gondolta, nem érdemes kockáztatni, a magyarokat vezéralakjuk nélkül is legyőzik a kétszeres címvédők. A világszenzációk napján, amikor a portugálok kiejtették a brazilokat, az észak-koreaiak hazaküldték az olaszokat (1:0). Az angol lapok slágere ez volt: „Brazil out, North-Korea in.” Pelé pedig levonta a következtetést: „Ha első vagy, győztes vagy. Ha második vagy, nem vagy semmi.”

1967. február 10.

Pelé mégis csak szembekerült a magyarokkal. A Santiago de Chilében rendezett Hexagonal Kupán a Santos – Lima és Pelé góljával – 2:0-ra vezetett a Vasas ellen, de Korsós István duplája révén az angyalföldiek egyenlítettek (2:2), majd veretlenül nyerték a tornát. A góllistán Farkas János (7) volt az első, Korsós és Pelé (5–5) holtversenyben a második… Egy évvel később ugyanott, az Octogonal Kupán a Santos csúnyán elbánt a Vasassal: Edu (2), Pelé és Toninho Guerreiro góljával 4:0-ra győzött. (A nevéből adódóan nyolc csapatos vetélkedőn a piros-kékek a negyedik helyet szerezték meg.) Az Ihász Kálmánt váltó Somogyvári László még évtizedekkel később is Toninho Guerreiro mutatványairól mesélt, pedig ott volt a Santosban – Pelén és Edun kívül – Carlos Alberto vagy Clodoaldo is.

1969. január 26.

Negyvennyolc órás fegyverszünetet tartottak az 1967. július 6-ától 1970. január 15-éig zajló nigériai polgárháborúban, hogy láthassák a Santost Pelével Lagosban. A drámai körülmények ellenére a brazil csapatnak kifizették a 11 ezer fontos fellépti díjat. (A vendégek nigériai fontot vehettek át, de annak árfolyama megegyezett a brit font sterlingével.) A találkozó 2:2-vel zárult, a Santos mindkét gólját Pelé szerezte. A házigazdák játékosai közül Olumuyiwa Oshode és az Ali Babának becézett, ghánai születésű Fred Aryee volt eredményes a béke másfél órája során. Oshode, aki később vegyészmérnöki diplomát szerzett a New York-i Columbia Egyetemen, rövid időn belül másodszor találkozott brazil labdarúgókkal: az 1968-as, mexikói olimpián játszott azon a pueblai meccsen, amelyen a nigériaiak a szünetben 3:0-ra vezettek, majd a dél-amerikaiak 3:3-ra egyenlítettek. (Aryee is ott volt az ötkarikás tornán, de nem lépett pályára.)

1969. november 19.

A Vasco da Gama–Santos-találkozón (1:2) Pelé megszerezte pályafutása ezredik gólját. A találkozó 1:1-re állt, amikor tizenegyeshez jutott a vendégcsapat, és 65 157 néző követelte a riói Maracana stadionban, hogy a büntetőt Pelé lője. Majd bódultan ünnepelte a „királyt”, amiért gólt rúgott a hazai együttesnek… Carlos Drummond de Andrade, a valaha volt leghíresebb brazil költők egyike azt írta a nevezetes eseményről: „Pelének könnyebb volt ezer gólt elérnie, mint másnak egyetlen olyat, amilyet Pelé szerzett.”

1970. június 21.

Az olaszok fölött a döntőben aratott 4:1-gyel Brazília válogatottja harmadszor nyert vb-aranyérmet, és végleg elhódította a Rimet Kupát. A sárga mezes együttesben öt 10-es szerepelt: Jairzinho a Botafogóban, Gerson az FC Sao Paulóban, Tostao a Cruzeiróban, Pelé a Santosban (meg a selecaóban), Rivellino a Corinthiansban viselte a Dél-Amerikában kiváltképp különös jelentőségű mezt. Sporttörténészek, futballkrónikások egybehangzó véleménye szerint az a brazil együttes (Felix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gerson, Rivellino – Jairzinho, Tostao, Pelé, és csereként Marco Antonio, Paulo Cesar Lima vagy Edu) volt minden idők legnagyszerűbb labdarúgócsapata. Ám Pelé még abból a garnitúrából is ki tudott ragyogni, alakításai évtizedekkel később is mintapéldákat adtak. A csehszlovákok elleni közeli és félpályás emelése, a románoknak szabadrúgásból lőtt, jobb külsős (garrinchás) gólja, az angolokkal, majd az olaszokkal vívott találkozón adott gólpassza, a Mazurkiewicz uruguayi kapussal szemben bemutatott megkerülős csele a futballhistória megkerülhetetlen részévé vált, ő maga pedig konkrétan történelmet írt azzal, hogy a futball egyetlen háromszoros világbajnokává vált.

1970. október 25.

Alagoas állam fővárosában, az egymillió lakosú Maceióban felavatták a Pelé király elnevezésű stadiont. A nyitó találkozón, amelyen 45 865 néző töltötte meg a lelátókat, a Santos a háromszoros világbajnok előtt tisztelgő állam válogatottjával találkozott, és 5:0-ra nyert. A negyvennyolc órával a harmincadik születésnapja után arénával megajándékozott Pelé két gólt szerzett, akárcsak Douglas. Az ötödiket Nené érte el.

1971. július 18.

Pelé utoljára szerepelt a brazil válogatottban, amely 2-2-t ért el Jugoszlávia legjobbjaival szemben. A Maracana stadionban 138 575 néző köszönt el az utolérhetetlen bálványtól, aki 92 szereplése során 67 győzelmet, 14 döntetlent és 11 vereséget számlált a nemzeti együttesben. A mérkőzésen ott voltak a magyar válogatott játékosai is, mert három nappal később Brazília–Magyarország találkozót tartottak a Maracanában. Az a meccs 0-0-val zárult, noha a vendéglátók együttesében nyolc olyan futballista – Felix, Brito, Piazza, Everaldo, Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Tostao – szerepelt, aki egy évvel korábban az olaszokkal vívott vb-döntőn is játszott. A magyar csapat így állt fel: Géczi – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász Péter – Juhász István, Szűcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó. Honfitársaink közül Vidáts Csaba elérzékenyülten emlékezett Pelé búcsújára:

Alighogy megérkeztünk a riói szállodába, a csomagok lerakása után már vittek is bennünket a Maracanába. A partvonal mentén, a gyepen ültünk, mert másutt már nem volt hely. Simogattuk a füvet… Mielőtt Pelé lejött a pázsitról, a pályát gyerekek vették körbe, és a korszakos klasszis előttük sétált el, integetve az átszellemült közönségnek. Szerintem őt magát is meghatottság fogta el, ezért nem tudott gólt szerezni, pedig a jugók nem nagyon akarták meggátolni a labdarúgás lényegében… Dragan Dzsajics és társai is örültek, hogy ott lehetnek a kivételes eseményen, ahogyan mi is: úgy éreztük magunkat, akár a katolikus ember a Vatikánban. A Hexagonal, majd az Octogonal Kupán játszottam Pelé ellen, és az a véleményem: aki látta Puskást meg Pelét futballozni, az gyakorlatilag mindent látott.

1974. október 2.

Pelé utolsó hivatalos meccsét játszotta a Santosban, amely – a Sao Pauló-i állami bajnokság keretében – 2-0-ra győzött a Ponte Preta ellen. A 20 258 néző előtt rendezett mérkőzésen a Cejas – Wilson, Vicente, Bianchi, Ze Carlos – Leo, Brecha – Claudio Adao, Da Silva, Pelé (Gilson), Edu összetételű együttes góljait Claudio Adao és Geraldo (öngól) szerezte. Akadt még egy brazíliai találkozó – 1975. december 7-én Salvadorban –, amelyen Pelé pályára lépett, de az a Bahia–Santos-meccs (1:1) nem volt hivatalos mérkőzés.

1975. június 15.

Pelé a Dallas Tornado elleni mérkőzésen (2-2) bemutatkozott a Cosmosban. Hároméves szerződést kötött a New York-i klubbal 2,8 millió dollárért; ezzel a világ legjobban fizetett sportolójává vált. Első észak-amerikai találkozóján gólt szerzett és gólpasszt adott. New Yorkba érkezésekor a repülőtéren húszezren teremtettek hasonló hangulatot, mint a Beatles landolása után a „brit invázió” idején. Amikor – 1977. október elsején – utolsó mérkőzését játszotta az Államokban, a „soccerért” nem különösebben lelkesedő országban 10 milliónyian nézték a CBS televízió egyenes közvetítését. Stílszerűen a Cosmos–Santos-mérkőzésen (2-1) köszönt el, és egy-egy félidőt töltött mindkét csapatban (az észak-amerikaiban gólt is szerzett). Az Isten veled!-nek megadták a módját: a brazil himnuszt Sergio Mendes énekelte – azt akkor még véletlenül sem dalolta, hogy „oh, happy day!” –, a pázsiton pedig (többek között) Muhammad Ali búcsúzott Pelétől. A nevezetes meccsen a brazil aranyember együtt futballozott két korábbi klub- és válogatottbeli társával, Carlos Albertóval és Rildóval, valamint Franz Beckenbauerrel. Németország „Ferenc császára” azt mondta róla: „A legösszetettebb futballista, akit valaha láttam.” S hogy a labdarúgás rendkívüli, meghatalmazott nagykövete milyen hatással volt az Egyesült Államokra, azt az is bizonyította, hogy a nyolcvanas években a legfőbb amerikai méltóság ezekkel a szavakkal fogadta:

Ronald Reagan vagyok, az USA elnöke. Önnek természetesen nem szükséges bemutatkoznia.

1980. június 4.

A Magyarország–Ausztria-találkozó (1-1) kezdőrúgását Pelé végezte el a Népstadionban. A brazil nagyság a Menekülés a győzelembe című amerikai film forgatására érkezett Budapestre. A hollywoodi produkció Fábri Zoltán rendező remekműveinek egyike, a csaknem két évtizeddel korábban bemutatott Két félidő a pokolban alapján készült, és olyan híres futballisták tűntek fel még benne, mint az argentin Osvaldo Ardiles, a lengyel Kazimierz Deyna, a belga Paul van Himst, az angol Bobby Moore. A színészek között is hasonló sztárok vonultak fel, és Michael Caine vagy Sylvester Stallone mellett az a Kossuth-díjas Gera Zoltán is szerepelt a moziban, aki az 1961-es „eredetiben” ugyancsak játszott. A német katonák és a foglyok második világháborús labdarúgó-mérkőzését a Hungária körúton vették fel; hátborzongató volt az MTK-pálya a megannyi óriás náci drapériával.

1990. október 31.

Pelé ötvenedik születésnapján Brazília–Világválogatott találkozót rendeztek a milánói San Siro stadionban. A mérkőzésen Détári Lajos is szerepelt. Az akkor Bolognában futballozó, a világválogatottban összesen hét alkalommal fellépő honfitárs középpályás nem akárkik között mozgott: a Franz Beckenbauer és Arrigo Sacchi irányította All Star-együttesben Goycochea, Preud’homme, N’Kono, Higuita; Clijsters, Basualdo, Julio Cesar, Ruggeri, De Leon, Kunde; Alejnyikov, Alemao, Michel, Ancelotti, Francescoli, Hagi, Martin Vazquez; Van Basten, Sztojcskov, Milla, Calderon, Joao Paulo kapott még helyet. A Falcao kapitány dirigálta brazilok ezzel a kerettel vonultak fel: Sergio, Ronaldo Giovanelli; Cafu, Gil Baiano, Paulao, Adilson, Cleber, Cassio, Leonardo; Cesar Sampaio, Luis Henrique, Neto, Charles, Valdeir; Rinaldo, Careca Bianchezi, Donizete, Bismarck és persze az ünnepelt Pelé. A meccset az All Star Team nyerte 2-1-re, a gólokat a spanyol Michel, a román Hagi (szabadrúgásból), illetve a Pelét váltó Neto szerezte. Détári így emlékezett a különleges találkozóra: „Már négy hete sérült voltam, úgy nézett ki, hiába hívtak meg… Átkoztam a sorsot, hogy épp egy ilyen megismételhetetlen mérkőzésről maradok le! De három nappal a gálameccs előtt Gigi Radice, a Bologna edzője – a Milan korábbi BEK-győztes játékosa – azt mondta nekem, próbáljuk meg, beállít Genovában. Játszottam, nem fájt, a Gazzetta dello Sportban hetes osztályzatot kaptam. Erre felhívtam Mészöly Kálmán szövetségi kapitányt, hogy egészséges vagyok, mert a milánói esemény napján magyar–ciprusi Eb-selejtező volt a Hungária körúton. A szakvezető azt mondta, már megvan a keret, majd legközelebb… Így éltem az itáliai invitálással, és páratlan élményben volt részem. Pelé ötvenévesen is játszott egy félidőt; csak bámultuk, hogyan! A pályán kívül is elragadott mindenkit: közvetlen, több nyelven beszélő ember, a futball igazi nagykövete volt.”

1999. december 20.

A NOB az évszázad sportolójává választotta Pelét. A legszebb ebben az, hogy a kitüntetett egyetlen olimpián sem szerepelt.

2014. január 13.

A FIFA Aranylabda-gáláján a társszervező France Football nevében is bejelentették: a díj tiszteletbeli tulajdonosává avatják Pelét. A megjutalmazott elfogódottan mondta: „Világbajnoki címet háromszor nyertem, de az Aranylabdát soha nem kaphattam meg, mert az én időmben még más szabályok voltak. Most viszont már ez is az enyém.”

2017. október 1.

A Cosmos–Santos búcsúmeccs negyvenedik évfordulóján Tostao így beszélt: „Neymar tudja ezt, Cristiano Ronaldo azt, Messi amazt. Pelé pedig mindent tudott.” E nyilatkozat rímelt az argentin (!) szakvezető, Cesar Luis Menotti véleményére: „Pelé páratlan. A keveréke volt Di Stefanónak, Maradonának, Cruyffnak és Messinek.” Johan Cruyff szerint „meghaladta a logika határait”, Bobby Charlton pedig úgy érezte:

Mi, angolok alighanem neki találtuk fel a labdarúgást.

Jól gondolta, Sir. Bár a futballt nézni is itt vagyunk néhány milliárdnyian.

2018. július 6.

A brazilok 2-1-re kikaptak a vb kazanyi negyeddöntőjében a belgáktól. Pelét megkérdezték, ő és társai vajon mennyire győzték volna le napjaink „vörös ördögeit”. – Egy-nullra – hangzott a válasz. „Csak?” – Mi az, hogy csak? Így, hetvenhét évesen?

Hegyi Iván: Világszámok

Sprint Kiadó, 2018

Kiemelt kép:  Robert Riger/Getty Images

Új föld, új szerencse

Ma dől el, megyünk-e, maradunk-e?

Megvallom az igazat, mindig idegenkedtem ugyan a telegráf-hivatalnokságtól és örömesebb léptem volna a postatanfolyamra, vagy akár a tanítói pályára, sőt a színészetre is gondoltam: azonban most, midőn már szinte a cél előtt állottam, atyám parancsoló levele, hogy hagyjak fel a nem nekem való egészségrontó pályával – fájdalommal töltötte el szívemet.

Megijedtem. Jóisten! Nem történ-e valami nagy baj?

Már előzőleg szomorúan értesültem egyik tantársam anyjától, ki jegyzéket vezetett, mint maga is szerencsétlen, a szerencsétlen házasságokról, hogy anyám végleg válni akar, de a miniszteri biztos pénztárvizsgálatairól is olvastam valami aggasztó cikket a lapokban.

Újból és újból elővettem atyám levelét.

A betűkből, s papírból, sőt a tintából is nem tudnám-e kitalálni a valódi okot?

Az írás tiszta, a betűk nyugodtak, még az írásjelek is kellően fel vannak téve. A levélpapír nagy alakú és nem a hivatalból származik, ahol atyám rendesen írni szokta leveleit. Semmi az izgatottságból.

Héder, 1887. október 16.

Kedves leányom, Tili!

Mivel többször hangsúlyoztad előttem a nyáron, hogy az örökös apró ketyegés neked szívdobogást okoz, nem bánom, ha félbeszakítod a kurzust és hazajössz. Adósságod kifizetésére itt küldök 75 forintokat, ha esetleg több kellene, sürgősen írj, avagy telegráfozz, de okvetlen jöjj! Jövődről másképp határoztam. Különben mindnyájan egészségesek vagyunk. Sokan érdeklődnek irántad városunkban. Még egyszer tehát rendezd ügyeidet okosan. A jelzett napon szekeren vár a szerető atyád, Peterdy Károly.

Hála a jó égnek, itt ezekben a sorokban nincs semmi, ami határozott vészt jelezne.

Azonkívül, hogy kirázott egy kissé a hideg és jókora forróság fogott el – más nagyobb változást nem okozott kényelmemben a levél.

Minden körülményem végiggondoltam, ami otthon előállhatott. A nehezebb, kényesebb jeleneteteket nem is merem megemlíteni. Azokon csak átfutottam.

Elbúcsúztam barátnéimtól, szívükre kötve, hogy engem minden fontosabb eseményről értesítsenek – amit nem tettek, bár eskükkel és könnyekkel ígérték; rendeztem csekély tartozásaimat, a maradék pénzen holmi ajándéknak valókat vásároltam szüleim és testvéreim számára, kivettem bizonyítványaimat, melyek nem dicsekvésből mondom, de elsőrendűek voltak és keserves sírás után – ó, még a telegráfosságot is meg lehet siratni! – a közúti vaspályán kimentem a magyar indulóházhoz.

Itt egy üres női kupéban átadtam lelkemet a kínos találgatásoknak.

Otthonlétemben többször láttam, hogy szüleim közt keserű civódás tört ki, oly pénzek miatt, melyeket vissza kellett volna tenni a pénztárba gyorsan és nem lehetett; hogy ilyenkor egy-egy kisebb birtokunkat adtuk el szegény parasztembereknek gyarló áron, és hogy a békesség és egyensúly csak napok után tudott nagy nehezen helyreállani, rendesen egy-egy fényes vacsorával, melyen Peták Tamás tanár is mindenkor jelen volt.

Ki volt ez a tanár?

Isten oltalmazzon meg ilyen jó baráttól minden családapát! Egy plébánosból lett kivetkőzött világi ember, a legnyájasabb, legbátrabb és leghízelgőbb modorokkal, okos, tudományos beszéddel, melyért eleinte szegény apám bálványozta, később, szégyenlem mondani – anyám kezdte magasztalni túlságos lelkesedéssel.

Gömbölyű termetű, nem magas, peckes, rátartó ember. Apró vizes szürke szemein állandóan pápaszemet viselt; ha beszélt, lassú édeskés hangon beszélt, kissé az orrából és mindig mosolygott. Mellét gőgösen kifeszítette, hogy így a nyájassággal és kevélységgel egyszerre hódítson.

Péter úr elválva élt a feleségétől, mert sűrűn váltakozó feleségei közt volt egy törvényes is, akiről azt beszélték, hogy valamikor Kassán a legszebb leány lett volna. Most, ily állapottal Péter úr ismét új feleség után nézett, azt állítván a leányos házaknál, hogy a válóper véglegesen befejeztetett és csak valami csekély alaki hiba miatt késik a feloldó okmány.

E körülménynél fogva, bár jóval túl lehetett már a negyvenen, mégis számos családnál szíves fogadtatásra talált.

Kéz alatt azt akarta elhitetni, hogy egy igen magas állású gróf természetes fia és kitűnő birtokokhoz van igénye a felső vármegyékben.

A legnagyobb szívszorongásokkal siettem haza a fővárosból.

(…)

Apám rettenetesen féltette anyámat, és anyám fölötte mód szerette, ha ünnepelték. Eddig az én nézeteim ennyit vettek csak észre. Itt bűn még, gondolom, nem kezdődik. Nem volt tehát okom anyámat elítélni és apámat pártállásommal ingerelni.

Apám magas termetű, barna ember volt, gyengén őszülő fekete hajjal, mindig katonásan rendben tartott vastag bajusszal, nagy tüzes csillogó szemekkel, kissé hajlott orral, melynek lyukaiból hegyes szőrszálak állottak ki és ezek ott úgy mozogtak, mintha haragos élőlények lettek volna. A vállas, széles mellű, kurta nyakú embert mindenki erősnek hitte, holott minden nagyobb fokú fölhevülés után oly gyenge volt, hogy szinte elájult.

Mert ettől tartottam, tartózkodtam állításait erősebben megcáfolni.

– Mondd – simogatta meg az arcomat –, mi a véleményed arról, hogy innen elköltözzünk? Az aratás most is rosszul fizetett, ez egy; a szőlőket eladtuk, ez kettő; házaimat igen megterheltük, ez három; fizetésem ebédekre, név- és születésnapokra alighogy elég, ez…

– De hát minek – törtem ki – annyi vendégeskedés?

– Minek? Gyermek vagy. Mit lehet ma elérni vendégeskedés nélkül? Aztán anyád most egy másik versenytársat kapott a törvényszéki elnöknében – le akarja gyűrni.

Büszkébb volt, semhogy kimondta volna: Péter Lajos (mert Tamást így hívták igazi nevén) az ok.

– István – kiáltotta be a hivatalszolgát –, Hauzer úr nem járt még itt?

– Éppen az ellenőr úrnál van. Töri.

– Helyes. Hányan vannak már a települők?

– Lesz elég, tekintetes uram. Nagy a szegénység, aztán szörnyen el vagyunk szaporodva. Csak innen tőlünk a tanácsból felszámíthatok hetet, hát a városból. Megesszük azt a földet, mint a mannát.

Apám arca hirtelen kiderült, s vidám hangom mondá:

– Bocsásd be Hauzer urat! Mehet kend.

Odafordult hozzám és a hit, bizalom teljességével mondá:

– Elvégre édes leányom: új föld, új szerencse. Kimászunk a bajokból, egy csomó irigy embert nem látok többé, talán az anyádnak is megjön az esze. S ha összefogunk, még egyszer fölemelkedhetünk. Csupa tisztességes emberek, jobbára szegény hivatalnokok, szinte egy krajcár nélkül, de összetartó lélekkel és egymást becsülő szívvel. Különben Hauzer már megkezdte a foglalást, ő már épít. Valósággal – egyébiránt magad is fogod tapasztalni, hogy ő a telep angyala. Egy ritka eszes, becsületes ember, de aktivus, de eleven, a vaksága miatt penzionálták, s mégis ő lát meg mindent. Már az igaz, hogy ritka egy kapitális ember.

– Isten hozott, Nándikám! A leányom, Tili, most jött haza Pestről. Ez előtt beszélhetsz.

Egy nagy szemű, halvány ember ugrott be. Tajtékpipa lógott a szájából. Vetett rám egy futó tekintetet, aztán minden fölemelhető apróságot, eszközt ollót, kést, vonalzót, poharat, hivatalos iratot, könyvet fölemelgetett.

– Nincs egy kis pálinkád?

– Bizony itt, pajtás, nincs.

– Van énnálam, hoztam.

S kiemelt a belső zsebéből egy literes zöld üveget.

– Ilyen szilvóriummal fogok szolgálni. A sógorom Bogárháton nagy spirituszgyáros, ő fogja adni nagy quantumban, részletfizetésre. Ital ám ez. Nagyszerű.

Erőnek erejével azon volt, hogy én is megkóstoljam.

– Szilvóriummal már ellátom a telepet. Van-e itt egy kis kenyér?

Apám kapkodott ide-oda, de természetesen nem volt. Hauzer úr kivett a kabátja külső zsebéből egy fél cipót, s odatartotta elém, hogy én törjek belőle.

– Mi már kenyeret eszünk. A sógorom pék Lanason, ő fogja mindennap háromszor szállítani a friss süteményt reggel, délben és este. Viszi a házakhoz és adja részletfizetésre. Kenyér a fő egy háznál, ahol kenyér van és jó kenyér, ott nincs betegség, ott békesség van és jókedv. Az én gyermekeim olyanok, mint a piros rózsa, nem győzöm őket ezzel a pompás jó kenyérrel. Majd lehúztak a lábamról. Kalács ez, barátom. Ilyet fogunk enni a telepen, részletfizetésre a sógoromtól.

Nem hagyott békét, míg föl nem dicsértem a kenyeret, holott a sok burgonyától savanyú volt és ragacsos.

– Nincs ennél egészségesebb valami. Elhiszem. Sógorom mintapék. Aki egyszer az ő kenyerét szerencsés volt megkóstolni, az nem eszik más kenyeret. No hát ilyen kenyeret kapnak, nevetségesen olcsó árban a telepiek, részletfizetésre. Mit szól ehhez, kisasszony?

Apám, aki otthon még a kalácsot sem ette, mert azt mondotta, lisztből van, most ezt a rossz kenyeret tüntetőleg morzsolgatta és kért a szemeivel, hogy egyem, legalább ennek a jó embernek a kedvéért.

– Hozass be egy kis bort, nincs itt bor? Össze akartam hasonlítani az enyémmel. Nézd, ez a bor. Vörös, de igazi természetes szín. Tegnap nem volt ám még ez fehér. A rubinnak van ilyen színe. Kisasszonynak látom jó ízlése van, csak ebből az üvegből hajtson fel egy kis kortyot!

– Sohasem iszom.

– Az én leányaim, fiaim, mind isznak, én a feleségemmel délben, este megiszom két litert. Hanem ám ez bor. A sógorom báró Tolda borásza. Ő fogja szolgálni a telepnek a borokat kicsinyben és nagyban részletfizetésre. Nem szabad, hogy a telepen szomorú ember legyen csak egy is. Állandóan lesznek finom jó boraink. De kisasszony, nagy szó ám ez. Az ember összevész egy kicsit a feleségével – ott a bor. Segít. Az ember nem tudja fizetni a szabóját, előáll a pör. Iszik. Valamelyik fiú rossz fát tett a tűzre, s az iskolából kicsapják – megint jó orvosság a bor. Nincs a bornál szükségesebb házi szer. Sógorom ezzel is ellátja a telepet – részletfizetésre.

– Hauzer bácsi arany ember – mormogá apám.

– Nem, az nem vagyok, mert mint minden becsületes ember a világon, én is szegény vagyok, de a szívem, az nem enged senkinek a jóságban. Élek, halok a közügyekért. Ha addig járok is, míg a lábam térdig elkopik, de a telepen nem szabad egy léleknek is búsulni. Míg itt beszélünk, a kisasszonynak már kigondoltam egy jó partit.

– Kit? – kérdém nevetve.

– A nagy fiamat, a Nándort, most teszi az ügyvédi vizsgát. Az ám a fiú. De én azt is megmozdítom, hogy a telepen egy kiházasító intézet keletkezzék. Csertán sógorommal beszéltem is már eziránt. A telepen megmutatom, hogy nem lesz vénleány. Csődítek ide annyi fiatalembert, csinálunk kaszinót, ott állandó tánc és eszem-iszom estélyeket tartunk, sógorom lesz a kaszinóbérlő. Pesten húsz évig volt kávés, annak van praxisa. Így bizony.

– Nagyszerű ember vagy, Nándikám. Nem ég az a pipa, itt egy jó szivar, gyújts rá!

– Köszönöm. Elteszem. Elviszem a nagy fiamnak.

– Jó apa vagy.

– Én? Szívem-vérem a gyermekeimé. Amennyire boldogok a gyermekeim: annyira boldog a feleségem. Nézze meg valaki az én feleségemet, akkor mondja meg, hogy Hauzer ki! A legelső salátát mi esszük, a legelső karalábét mi esszük, a spárga még csak rügy, de már asztalunkon párolog, káposzta, répa, újburgonya – ó, az én sógoraim verekednek, hogy melyik szállítsa hozzánk elébb.

– Én minden rokonommal így vagyok.

S mutatta apám az egymásba akasztott ujjait.

– Majd másképp lesz minden. Ott egy összetartó családot fogunk képezni.

– Elvégre mégiscsak van valami abban – mondá apám elgondolkodva, és bánattól vagy reménytől csillogó könnyekkel nézve reám –, hogy: új föld, új szerencse!

– Hogyne volna! A gólya addig kelepel a magasban, addig válogat a háztetők, kémények, boglyák között, míg a legjobbat megtalálja. Ott aztán megépíti házát. Így tesz az okos ember is. Én már voltam szatócs, vendéglős, gazdatiszt, bérlő, vállalkozó, telegráfos, postás – most kaptam meg az igazi helyemet. Itt ütöm le sátorfámat, s itt akarok meghalni. Már hetvenöt telket eladtunk, de eladhatunk akár ezret. Temérdek a nyomorult ember, akit a reménység hajt. Aztán az, barátom, hogy egymást támogatjuk.

– Igaz. Tili, ez a fő!

– Hallom, hogy a kisfiad beteg.

– Csak torokgyík.

– Akármi. Becsületes doktor nélkül én lélegzeni se tudok. Első, hogy a doktor quasi családtag legyen. Ilyen családtagról is gondoskodtam. A sógorom Ugaron megígérte, hogy eljön hozzánk, ha lesz negyven család, per évenkénti 10-15 forint – lesz nagyszerű doktorunk. Aláírsz? Persze, hogy aláírsz. Nem ide, oda, nem, nem, ott a bor van, amott a fa, a zöldség, a kenyér, azokra is természetesen aláírsz, mert részletfizetésre megy minden – a doktor rubrikája ez. Lássa, kisasszony, ilyen ember Hauzer bácsi. Nálunk halálnak se szabad lenni.

Erre ő is, apám is nevetett, miközben, bár egyre rángattam apám kabátját – az aláírások megtörténtek.

Az ingatag emberek rendesen a legmakacsabbak. Meghallgatják a tanácsot, sőt megszorongattatásaik mértéke szerint még kérik is – de talán soha meg nem tartják. Innen ered nyomorúságuk, bukásuk, tragédiájuk.

Apám – szégyenlem bevallani – nagyon jószívű, de ingatag ember volt. Hamar megijedt, s akkor kisiklott talpai alól a föld, s arra vihették, amerre akarták. Ha lelkébe vett valami tervet, az betegségévé nőtt. Akkor csak az volt előtte kedves, aki ebben utolsó pontig igazat adott neki.

– No, leányom – szólt, mikor az az ezer fából faragott ember elment –, ugye most már magad is belátod, hogy ráléptem a helyes útra, nektek jövőt teremtek, birtokaimból, amit lehet, megmentek a hitelezők körmeitől, s elvonulva becsületes, jóindulatú lelkek közé, még belőlem is lehet boldog ember. S aztán – tevé utána indulatosan – azt a bolond hiú asszonyt megmentem a süllyedéstől. Lajos annyira odakapott már hozzánk, hogy végre őt is, anyádat is, magamat is megöltem volna szégyenletemben. Egy asszony, ha megcsókolta szeretője csókját – pusztul.

Annyira dühöngött apám, oly ingerült kifejezésekben tört ki, annyi becsmérlőt mondott a világra, hogy én a legnagyobb aggodalmakkal gondoltam a jövőre.

Istenem, mit csináljak?

Apámat nem hagyhatom, vezetni meg nem engedi magát. Anyám lehet, hogy egy kissé hiú, mint apámnál sokkal fiatalabb, de hogy oly ösvényre lépett volna – ah nem, nem!

– Tili, itt a sírás – mert keservesen sírtam – mit sem segít. Én már le is mondtam hitvány hivatalomról. Megutáltam ezt a várost. Telket vettem, már szerződtem építőkkel is – itt ezek bevégzett dolgok. Tetszik, nem tetszik – én megyek. Csak ezt akartam értésedre adni.

– De édes, jó apám! – könyörögtem összetett kezekkel.

– Ne félj! Bízzál bennem! Aztán elvégre: új föld, új szerencse. Meg fogod látni. Én megyek.

Tolnai Lajos: Új szerencse, új föld

Reakció Kiadó, 2018

Kiemelt kép: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.084

– Mama, még egyszer!

– Igen – sóhajtok fel.

– Mama, magasabbra!

Ismét meglököm Emma hintáját. Visít a gyönyörűségtől. Délután öt óra van. Egy órája vergődünk ezen a müncheni játszótéren.

– Most már nemsokára hazamegyünk – mondom.

– Nem! – kiált fel Emma. Szereti a játszótereket. Én gyűlölöm. Ami persze nem igaz. Amit a gyermekem szeret, azt én is minimum kedvelem. Végszükség esetén még a mócsingos húst is. Na jó, többnyire. De hát muszáj kedvelnem mindazt, amit a gyermekem kedvel? Rápislantok a többi anyára a homokozóban. Úgy tűnik, számukra nem is létezik szebb dolog, mint homokpogácsát sütögetni; mert minden, aminek a gyermeked örül, az téged is a legmélyebb boldogsággal tölt el. Sugárzol éjjel-nappal. Te vagy a mintaanya! Átszellemült arccal harapsz bele a homokpogácsába.

Még egyszer meglököm a hintát, és közben kiszámolom, mennyi időm marad, ha most rögtön elindulunk. Ma még sok dolgom van. Ha minden klappol, éjfél előtt talán akad egy szabad fél órám magamra. Ez a tudat szinte szárnyakat ad.

Miért kelt a többi anya a játszótéren olyan benyomást, hogy szívesen van itt? Ilyenkor felébred bennük az egykori gyermek, vagy bennük nagyobb az anyai szeretet? Negyvenkét éves vagyok, kinőttem már a homokozóból. Inkább olvasnék valamit. Vagy dolgoznék. Vagy legalább elintézném a bevásárlást, ami egy gyerekkel szinte egy örökkévalóságnak tűnik. Minden annak tűnik. Hálátlan vagyok. Van egy vidám, egészséges gyermekem, és örülök, hogy olyan magasra repül a hintával. Összenevetünk, az én kicsi Emmám és én. Szép pillanat. Hány ilyen szép pillanat kell, hogy kárpótoljon a saját életem elvesztéséért? Kívülről éppen úgy festek, mint minden más anya. És senki nem tud belelátni a fejembe, melyben ott nyüzsögnek a Fekete Hollóanya gondolatai. Például az imént, amikor két kissrác visongva küzdött a hintáért. És ekkor eszembe jutott a meleg haverom, Schantelle. Egy munka révén ismerkedtünk meg tanulóéveink idején. Épp egy játékgyártó cég alkalmazottja voltam, és egy Walking Act akció keretében plüssmaci jelmezben kellett grasszálnom az utcán. Közben Schantelle léggömböket osztogatott a gyerekeknek.

Egy csodálatos barátság kezdete volt ez. Schantelle nemrég azt mondta:

– Képzeld el, mi lenne, ha lenne egy fúvócsöved a hozzá való altatónyilacskákkal. És minden alkalommal, amikor egy szusszanásnyi pihenőre lenne szükséged, belelőhetnél egy ilyen nyilacskát a gyerekedbe. Az altatószer persze totálisan egészséges lenne. Csupa vitamin és így tovább, és maga a nyílvessző is százszázalékosan biotermék. A gyermek szépen elüldögélne, neked meg lenne tíz perc nyugalmad. A szép álmok garantáltak.

Döbbenten bámultam rá, aztán felröhögtem, és azt mondtam:

– Ne hülyéskedj!

Mert ilyesmit nem mond az ember. Még csak nem is gondol. De valahogy mégis megtetszett ez az ötlet. Egy ilyen fúvócsövet más helyzetekben is remekül használhatna az ember. Elkezdtük kidolgozni és finomítani az ötletet. Különböző hatásfokú érzéstelenítőket kínálnánk. Lenne ötperces, tízperces, sőt húszperces is. Schantelle úgy gondolta, ezzel meggazdagodhatnánk. Én meg úgy, hogy megköveznének minket. Mert az úgynevezett hollóanyákkal szembeni magatartás – akik gyakran semmi mást nem akarnak, mint hébe-hóba kinyilvánítani a vágyukat, hogy felnőttként kezeljék őket – középkori jellegű. Sajnos alig akad valaki, akivel olyan eretnek módon tudnék lazulni, mint Schantelle-lel, mert az vétek lenne a bevett anyakódex ellen, amely nem ismer kegyelmet. Persze panaszkodhatsz, de csak tréfás hangnemben, mert ha csak a legcsekélyebb kritikával illeted is anyai életedet, akkor azt rögtön ezerszer ki kell vasalnod, eltörölgetned, kikeményítened, kisimítanod és végül érvénytelenítened ama kijelentéssel, hogy hiszen csak vicc volt. Ezért a kommentárjaimat többnyire megtartottam magamnak.

Nem akartam érzéketlennek, szívtelennek vagy hasonlónak tűnni, pusztán azért, mert kimondom az igazat. Én még elviselném, de valószínűleg Emmának kellene fizetnie az őszinteségemért. Szeretnék mindent megtenni azért, hogy a gyermekem boldog legyen. De közben tudom, hogy ilyenkor valószínűleg borotvaélen táncolok. Az anya megszületik, ám az ember, aki korábban volt, elveszett.

Olykor az volt a benyomásom, hogy nem vagyok egyedül. Hogy a sok rózsaszínbe mártott, cumisüveggel, plüssmacikkal, gyerekkocsikkal és szoptatós melltartóval felszerelt anyukának hasonló gondolatok járnak a fejében. Oké, nem minden anyának. De néhánynak azért igen. Vagy viszonylag soknak? Amíg mindenki hallgat, ez titok marad, sőt: tabu.

A megbánt anyaság

És aztán jött a hír, amely valósággal lázba hozott. Nem vagyok egyedül! Mert akadtak más nők is, aki hasonlóan éreznek, mint én. Mégpedig huszonhárman az egész világon! És ez a szám olyannyira ütős volt, hogy nemcsak a közösségi médiát hozta lázba, de a Süddeutsche Zeitung, a Der Spiegel és a Stern is beszámolt róla, sőt a ZDF heute journal című adásában szintén foglalkoztak a huszonhárom elhajlóval. Bombahír! Anyák, akik megbánták, hogy gyerekük lett. Hát ilyen nincs! Ez nagyjából olyan, mintha a férfi szoptatná a gyereket. De hiszen ez… ez természetellenes! Egy Orna Donath nevű szociológus korban húsz és hetven közötti izraeli anyák körében végzett felmérést. A legtöbb nő azt mondta, hogy bár szereti a gyermekeit, az anyaságot gyűlölte, és hogy a gyermekei révén elvesztette az életét, az autonómiáját és az identitását. Ma már a gyerekvállalás ellen döntenének.

Eddig a megbánás és az anyaság témakörében csak egy kérdést ismertem: Megbántad-e, hogy nem lettek gyerekeid? Ezt a kérdést rendre olyan nőknek tették fel, akik már nem szülhettek, mert túl voltak a menopauzán.

Vadidegen emberek követeltek választ erre a kérdésre, és a gyermektelen nőknek, akiket gyerekmentesnek is nevezhetnénk, igazolniuk kellett magukat. Megkönnyítették a maguk helyzetét, ha ezt válaszolták: Szívesen szültem volna, de nem jött össze. Az viszont már rosszul sült el, ha elismerték, hogy nem akartak gyereket. Mert az ilyen ember egoista, karrierista, érzéketlen, és még ennél is sokkal rosszabb. Mellékesen megjegyzendő: ez csak nőkre érvényes. Egy férfi esetében teljesen oké. Hiszen neki van valami hivatása, teszi a dolgát vagy egyszerűen csak szabadságszerető, menő fej, aki vonzza a nőket, később még inkább, mivel neki nincsenek „terhei”, mint oly sok férfinak, aki a félresikerült kapcsolatából származó gyermekekért tartásdíjat fizet, gyakran az új barátnő őszinte sajnálatára. Még egyszer sem hallottam, hogy bármikor is megkérdeztek volna egy férfit: vajon megbánta-e, hogy nincsenek gyerekei? Nem, ilyesmit még sosem hallottam. De idősebb nőknek korábban magam is feltettem ezt a kérdést. Ma már szégyellem ezért magam. Mert hát: mi közöm hozzá? Ha gyerekről van szó, miért foszlik semmivé az összes udvariassági és viselkedési szabály?

És erre most előáll huszonhárom anyuka, és kijelenti: gyerek nélkül voltaképpen szebb volt az élete.

Vastag bőrre van szüksége egy nőnek Németországban ahhoz, hogy ilyen kijelentésre vállalkozzon. Nem szabad semmin sem meglepődnie. Azzal kell számolnia, hogy majd megvető pillantásokkal méregetik. Úgy gondoltam, hogy aki ilyen kijelentést tesz, annak hasonlónak kell lennie hozzám. Én ugyanis „ferde szemű” vagyok, és már megszoktam, hogy egy kisebbséghez tartozom. Ha önök most ettől a szótól összerezzennek, akkor az derék dolog, de az én esetemben teljességgel szükségtelen korrektség. Én a „ferde szemű” megnevezéssel bizalmas viszonyt ápoltam óvodás- és kisiskoláskoromtól egészen kamaszkoromig. Akkor egyszerre csak „mandulaszemű” lettem, és én voltam az ász. Minden lány a barátnőm akart lenni. A srácok állandóan smárolni akartak velem. Élveztem ezt a fordulatot. Oly sok év után hirtelen menő csaj lettem. Közben éppolyan német voltam, mint az osztálytársaim. Itt születtem, ötnapos koromban fogadtak örökbe; Freiburg közelében nevelkedtem, ahol tősgyökeres német közegben töltöttem gyermek- és ifjúkoromat; az apám tanár. De, mint oly sokan, én is vastag bőrt növesztettem, és megtanultam függetleníteni magam mások véleményétől. És azt is megtanultam, hogy nem szabad túl gyorsan meg- vagy elítélni embertársaimat. A tolerancia gazdagítja az életet. Sose jutna eszembe, hogy megalázzam azokat a nőket, akik nem bánják, hogy nem szültek gyereket. Nem az én dolgom. Megvoltak rá az okaik, ahogy nekem is megvannak a magaméi. Kíváncsi voltam rájuk, és olykor irigyeltem a tökéletesen boldog anyákat is.

Amikor először hallottam arról, hogy vannak, akik elismerik, hogy megbánták, hogy gyereket szültek, eszembe jutott sok apa, aki feltehetőleg ugyancsak megbánta, hogy apa lett, hiszen például nem fizet gyerektartást, és egyébként is alig vagy egyáltalán nem törődik a gyerekeivel. Az anyák ezzel szemben nemcsak foglalkoznak a gyerekeikkel, de egyenesen feldarabolják magukat, hogy közös nevezőre hozzák mindazt, amit a modern élet megkövetel tőlük. Nem így képzeltem mindezt, amikor terhes voltam. Aztán a valóság meghozta számomra mindazt, amit két és fél éven át személyes problémámnak tartottam. Pedig nem voltam egyedül. Hányan is lehettünk? Huszonhárom vagy kétszázharminc vagy kétezer-háromszáz vagy huszonháromezer vagy kétszázharmincezer nő, vagy még sokkal, de sokkal több, akik az életüket a gyermekkel hébe-hóba vagy igen gyakran tehernek és frusztrációnak érzékelik?

Ők már nyilvánvalóan felfogták, amit én is: az anyák nem fizetnek gyerektartást, viszont természetben róják le az adót. Az életre fordított idő elvesztésével, karrierfeladással, alváshiánnyal, szabadsághiánnyal, inkontinenciával, súlyvesztéssel, elszegényedéssel, elhülyüléssel, lógó mellel, elrongyolódott idegrendszerrel, unalommal, depresszióval, narancsbőrrel, romantikavesztéssel, igénytelenséggel, kiégéssel, szexhiánnyal és így tovább. Sokan nőként mennek rá erre. Mások biológusként, művészként, szerkesztőként, pszichoterapeutaként. Vagy talán a nőiség lényege lenne az anyaság? És aki ezt nem érti, az hollóanya? Attól féltem, én is ez utóbbi csoportba tartozom. Ugyanis nem vagyok automatikusan boldog attól, hogy anya lettem. Éppen ellenkezőleg. Vannak pillanatok, amikor boldogtalanná tesz, hogy gyermekem van. Sok ilyen helyzet a körülmények miatt jön létre; Németország éppenséggel az anyaság kérdésében könyörtelen. De vannak olyan helyzetek is, amelyeket más anyák kellemesnek tartanak, én viszont kínosan érzem magam bennük. Nem szívesen főzök és sütök, barkácsolni sem szeretek, nem kedvelem a dekorálást, a bütykölést, nem vagyok házias típus. Nem szívesen olvasok fel, és általában véve nem különösebben kedvelem a gyerekeket. Mindenekelőtt a strandon veszem észre őket, ha már torkig vagyok a visítozással és az üvöltözéssel. Nem vagyok az a fajta nő, aki minden kisgyerekhez odarohan és dédelgetni kezdi. Éppenséggel udvariatlanságnak tartom ezt. A gyerek mint közkincs, akit mindenki megtapogathat – az ilyesmi nem nekem való. Alapjában véve szívesebben beszélgetek felnőttekkel, lehetőleg nem gyerektémákról. Nemrég a játszótéren hallottam két nőt, akik azon versengtek, melyikük gyereke fingik nagyobbat és büdösebbet, és a végén majdnem összeverekedtek, a vita mögött ugyanis  a megfelelő táplálkozás filozófiája rejlett, és ha ez kerül terítékre, sokan élesre töltik a fegyvereiket. Egyébként is sok ártatlan játszótéri csevegés torkollik könyörtelen konkurenciaharcba, hiszen mindig az a kérdés, kinek van a legszebb, legjobb, legklasszabb gyereke. És bár mindez kimondatlan marad, mégis ez rejlik az olyan ártatlannak látszó kérdések mögött is, mint például ez: Micsoda, neked még mindig pelenkáznod kell a gyerekedet?

Két évembe került, mire megtanultam feltörni a játszótéri kódot. Azóta még rosszabb kedvvel járok oda. De járok rendszeresen, hétfőtől péntekig, gyakran kétszer is, először a bébiszitter lakásának környékén, aztán meg a saját lakónegyedemben. Lököm a hintát, felnézek a kék vagy szürke égre. Látom a lányom arcát, és ha nevet, örülök neki. De többnyire ideges vagyok, mert másra vágyom, leginkább arra, hogy azonnal otthagyjam a játszóteret. És a legfárasztóbb azt színlelni, hogy örömmel vagyok itt. A kislányomért teszem. De nem lehet, hogy a többi anyát is éppígy fárasztja ez, és hogy a játszótér valójában a stressz színtere?

Sarah Fischer: Anyapara – Miért lennék inkább apa?

Scolar 2018

Dulakodás nyomai mindenütt. A posta szanaszét hever a konyhapadlón, a hokedlik felborogatva. A telefont valaki leverte, a töltő tehetetlenül himbálódzik a vezeték köldökzsinórján. A nappali küszöbén látható egyetlen halvány lábnyom a fiam, Jacob élettelen teste felé mutat.

Jacob, mint valami tengeri csillag, végtagjait szétvetve hever a kandalló előtt. Homloka, keze véres. Egy pillanatra elakad a lélegzetem.

A fiam hirtelen felül.

– De anya – szólal meg –, még csak meg se próbáltad!

Játék az egész, mondogatom magamnak, miközben a fiam hajszálpontosan a korábbi pózba helyezkedik: hanyatt, lábát balra ficamítva.

– Ööö, dulakodás – mondom.

– És aztán? – Jacob szája alig mozdul.

– Fejbe vágtak.

Letérdelek, ahogy Jacob már kismilliószor mutatta, majd a kanapé alatt szemembe ötlik a kandallópárkány kristályórája. Óvatosan felemelem, az egyik sarka véres. Ízmintát veszek a kisujjam hegyével.

– Jaj, Jacob, nem mondod, hogy megint elhasználtad az összes kukoricaszirupomat!

– Anya! Koncentrálj! A kanapéra rogyok, kezemben az óra.

– Betöréses rablás, és te védekezni próbáltál.

Jacob sóhajtva felül. Barna haja összeragadt az ételfesték és a kukoricaszirup keverékétől, szeme ragyog, bár egy pillanatra sem néz rám.

– Komolyan gondolod, hogy kétszer egymás után eljátszom ugyanazt az esetet?

Végre feltűnik a Jacob szétnyíló markában őrizgetett, árulkodó, aranyszínű hajcsomó. Az apja tejfölszőke, legalábbis az volt, amikor tizenöt évvel ezelőtt itthagyott Jacobbal és a pólyás, lenhajú Theóval.

– Theo a gyilkos?

– Jaj, anya, ez dedósoknak való eset.

Jacob talpra ugrik, arcáról csöpög a művér, ő azonban észre sem veszi. Amikor így elmélyed egy-egy bűnesetben, szerintem az se tűnne fel neki, ha történetesen atombomba robbanna mellette. A szőnyeg széléhez lépve a lábnyomra mutat. Így másodszorra már nekem is feltűnik a Theo többhavi spórolt zsebpénzén vett gördeszkás cipő gofrimintás talpára nyomtatott VANS logó utolsó két betűje.

– Összetűzés történt a konyhában – magyarázza Jacob. – Védekezésül eldobtam a telefont, aztán a szobába menekültem, ahol ütött az óra.

Óhatatlanul elmosolyodom.

– Ezt meg honnan vetted?

– Bűnvadászok, negyvenharmadik epizód.

– Azért jobb, ha tudod, ez azt jelenti, hogy valakinek vége van. De nem muszáj, hogy éppen órával üssék agyon.

Jacob kifejezéstelen arccal pislog rám. Az ő világában minden szó szerint értendő, hiszen ez betegségének egyik ismertetőjele. Amikor évekkel ezelőtt felköltözünk Vermontba, megkérdezte, milyen lesz ez a hely. Minden zöld, feleltem, óriás hegyekkel. A fiam erre sírva fakadt. És nem bánatnak az óriások?, kérdezte.

– Mi az indíték? – kérdezem, mire, mintegy feleletképpen, Theo viharzik le a lépcsőn.

– Hol az a kretén? – ordítja.

– Kisfiam, nem beszélhetsz így a bátyád…

– Nem fogok így beszélni, ha ő meg nem nyúlja le a cuccaimat a szobámból.

Ösztönösen közéjük lépek, bár Jacob mindkettőnknél jó egy fejjel magasabb.

– Semmit sem nyúltam le a szobádból.

– Na ja. És a csukám?

– Az az előszobában volt – magyarázza Jacob.

– Debil – morogja Theo, mire Jacob szeme egy pillanatra megvillan.

– Nem vagyok debil – dörmögi, és az öccse után kap.

Elállom az útját.

– Jacob, nem nyúlhatsz Theo dolgaihoz az engedélye nélkül. Theo, tőled pedig meg ne halljam még egyszer ezt a szót, mert bizonyisten, én veszem el a cipődet és hajítom ki a kukába! Megértettétek?

– Leléptem – morogja az előszoba felé trappolva Theo. Egy pillanat múlva már hallom is az ajtócsapódást.

A konyhába megyek Jacob után, aki az egyik sarokba húzódik.

– Amivel itt szembe kell néznünk – szólal meg vontatottan –, az a kommunikáció kudarca – majd térdét átkulcsolva lekuporodik a földre.

Ha épp nem talál szavakat saját érzéseire, Jacob sokszor kölcsönöz másoktól. Ez a mondat a Bilincs és mosolyból való. A fiam betéve tudja az összes filmet, amit valaha látott.

Számos olyan szülővel találkoztam már, akiknek autisztikus spektrumzavarral élő gyereke az Asperger-szindrómás Jacob szöges ellentéte volt. Ezek a szülők örökké azt hajtogatják, micsoda szerencse, hogy az én fiam jó beszédkészségű, ragyogóan intelligens, és egy óra alatt megjavítja az elromlott mikrót. Azt hiszik, nincs szörnyűbb egy önmagába zárkózó, a külvilágot észre sem vevő gyereknél. Próbálnák csak ki, milyen, ha az önmagába zárkózó gyerekük nagyon is észreveszi a külvilágot, sőt, mindenáron kapcsolatot akar teremteni vele. Ha olyan akar lenni, mint bárki más, csak épp fogalma sincs, hogyan.

Már nyúlnék, hogy megsimogassam, de még idejében feleszmélek. Jacobot néha a leggyengédebb érintés is teljesen kiborítja. Nem szeret kezet rázni, utálja, ha hátba veregetik vagy beletúrnak a hajába.

– Jacob – kezdem, ám hirtelen rájövök, hogy semmi baja. Az orrom alá tartja a vezeték nélküli telefont, ami fölött mindeddig gubbasztott, és a készülék oldalán éktelenkedő fekete foltra mutat.

– Az ujjlenyomatot se vetted észre – jegyzi meg némiképp felderülve. – Már bocs, anya, de elég béna nyomozó lenne belőled.

Papírtörlőt tép, benedvesíti a mosogatónál.

– Nyugi, feltakarítok.

– Még mindig nem árultad el Theo indítékát.

– Ja – pillant hátra a válla fölött gonoszkás mosollyal –, elloptam a cipőjét.

Jodi Picoult: Házirend

Athenaeum

– Valami baj van, kisjány?

A kalauznő, aki Laurát megszólította, vidám volt és kerekded, a sapkája alól szőke hajtincs kunkorodott a homlokába. A hosszú vonatúton ő volt az első ember, akire a kislány valami ösztönös, magától értetődő bizalommal tekintett. Addig csak vitatkozó felnőtteket, sok egyenruhás férfit, elnyűtt katonát látott. Nem mondta a testvérének, de félt. Egy vámőrök előtt sivalkodó asszony láttán olyan ijedelem vett rajta erőt, hogy kis híján elsírta magát.

Ahogy a vonat kihúzott Pestről, Kamival egy darabig nézték a tájat, a testvére szokatlanul csendes volt, hamar el is aludt. Laura maga is meglepődött, amikor mint egy jó ismerőshöz, a fiatal kalauznőhöz hajolt, és odasúgta:

– Pisilnem kell…

A vidám kalauznő átkarolta Laurát.

– Van itt minden kisjány, még véce is!

Így mondta, véce. Meg így, kisjány. Indultak, de Laura megállt. Az ablak mellett alvó testvérére nézett.

– Psszt… ne izgulj – súgta a kalauznő –, mindjárt visszajövünk.

Ez az egyetlen valódi találkozás maradt abból a soha véget érni nem akaró utazásból Kolozsvárra. Ez az egyetlen arc őrződött meg, a szőke kalauznőé. Laura később csodálkozva vette észre, hogy anyja és a kalauznő képe esténként, amikor kezében a macijával elaludni készül, szép lassan egymásra vetül. Becsukott szempillái mögött az ébrenlét és az álom határán, ott, Luci tántiék bútorokkal telizsúfolt, naftalinszagú szobájában egyszer csak nem tudta különválasztani Pesten maradt anyja és a kolozsvári vonaton megismert kalauznő arcát. Pedig nem is hasonlítottak.

De ezek már nem a nyolcéves Laura emlékei, hanem azé a felnőtt nőé, aki hosszú évekig bizonytalanul keresgéli magában a soha fel nem növő kislányt és a lázadni vágyó, mégis örökkön engedelmes fiatal nőt.

Késő este volt, amikor megérkeztek a kolozsvári pályaudvarra. Batyus tömeg, rengeteg ember, két halálra fáradt kisgyerek. A vidám, szőke kalauznő a határon túl maradt, Laura hiába nyújtogatta a nyakát, hátha meglátja, akkor már nem volt sehol. A fejkendős asszony betartotta anyjuknak tett ígéretét, nem hagyta magukra a testvéreket. A sok csomagjával elveszetten állt mellettük, míg Luci tánti rájuk nem talált.

Laura hiába kutatott az emlékeiben, nem tudta felidézni, hogyan keveredtek haza. Azt sem, hogy Luci tánti merre vitte őket, s hogy mivel mentek, busszal, kocsival, gyalog? Egyetlen dolog foglalkoztatta. Az a homályos, megmagyarázhatatlan emlék, ami azonnal mellbe vágta, ahogy leszálltak a vonatról. A kolozsvári pályaudvar cigarettacsikkes, zsúfolt peronján villámcsapásszerűen érte a felismerés: már járt itt egyszer! Olyan felkavaró erővel tört rá ez az érzés, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Laura egyszerűen megnémult. Két napig nem beszélt. Nem kérdezett, és ha kérdezték, ha szeretett volna is, nem tudott válaszolni. Mintha örökre elhagyták volna a szavak. Luci tánti teljesen kétségbeesett.

*

Amikor Lora életének erről az epizódjáról mesélt, jól emlékszem, nehezen fogalmazott. Szavanként buktak ki belőle a súlyos mondatok. Többször fölállt, nyújtózott, mélyeket lélegzett. Nem sírt, de a sírás határán volt. Ahogy ott ültünk, a beszélgetés szüneteiben két kezével sokáig dörzsölte a homlokát. Aztán becsukta a szemét, hallgatott.

Csak sokára szólalt meg. Amit hallottam, hihetetlennek tűnt, pedig a valóságot mondta.

*

Laurát hároméves korában kölcsönadták a szülei. Kolozsvárra. Egy elhalt, imádott kislány utáni fájdalmat kellett volna enyhítenie a kis Laurának. Háromévesen. Idegenben.

Bellácska első gyermeke volt a szüleinek. Festő ecsetjére illő szép gyermek. Megédesítette nem csak szűk családja, de az egész nagy Balyi rokonság mindennapjait. Nem sokkal múlt hároméves, amikor egy alattomos agyhártyagyulladás kilenc küzdelmes nap után elvitte.

*

Az életét mesélő Lora hangja ekkor már színtelenné fakult.

– Apám egy kolozsvári szabómester, Balyi Antal ötödik fia. Kivételesen jó eszű, ráadásul szorgalmas gyerek, a családból egyedül őt taníttatták. Számszaki ember lett, megbízható közgazdasági ismeretekkel, jártassággal a bankszakmában. Aztán jogot tanult, ügyvédi gyakorlatot szerzett. Itt végzett az anyaországban, itt is kapott állást, Budapesten. Egy hitelintézet gazdasági igazgatójaként előkelő karriert futott be. A többi testvér, csupa fiú, odahaza mesterséget tanult. Volt köztük asztalos, ács, géplakatos, nyomdász, de apámat, aki úgymond nadrágos ember lett és egy osztállyal feljebb lépett, mindannyian a régi szeretettel fogadták. Összetartó, a rokonságot szorosan élő család volt az övék, számtalan unokatestvérrel, nagybácsival és nagynénivel, sógor-komával, keresztszülővel, ahogy ez lenni szokott. A család utolsó gyermeke sok évre született, és nagy örömre, végre kislány lett, Zsejke névre keresztelték. Koros szülei szeme fénye, bátyáinak kényeztetett kedvence volt. Apám szinte szerelmes volt a kishúgába, tizennégy év volt a korkülönbség közöttük. Ha Budapestről hazautazott Kolozsvárra, mindenki gazdag ajándékot kapott, Zsejke egyenesen lakodalmit.

Így történhetett, hogy amikor a huszonkét éves fiatal Zsejke férjhez ment, és pár évre rá az a tragédia érte, hogy egyik napról a másikra elveszítette a kislányát, Bellácskát, apám is őszintén gyászolt és segíteni akart. Hogy Zsejke nem tudott megnyugodni, könyörögni kezdett a bátyjának, csak egy kis időre vigyenek ki hozzájuk engem. A fényképek tanúsága szerint nagyon hasonlítottunk egymásra Bellácskával. Szép kis ovális arc, nagy szürke szemek, laza hullámú szőke haj… A korunk is szinte megegyező. És apám beleegyezett. Hogy hogyan vette rá anyámat egy ilyen döntésre, nem tudom. Odaadni egy hároméves ikerkislányt. Az ismeretlenbe. Egy halott kis unokatestvér helyébe! Kölcsönadni! Soha nem beszélt nekem sem ő, sem anyám erről. Sokáig egyáltalán nem került szóba az a borzalmas néhány hónap. Gyerekkoromból csak egyetlen elejtett mondatra emlékszem, de arra már nem, hogy milyen összefüggésben hangzott el. Anyám valakinek a kérdésére válaszolt. Ezt mondta: „Nem volt semmi baj, nekem itt maradt Kami…”

*

Odaát, Kolozsváron, kis híján újabb tragédia történt.

A hároméves Lauráért a meghalt Bellácska édesanyja, Zsejke jött Budapestre, vonattal vitte magukhoz Kolozsvárra. A kislány három hónapot töltött náluk, Zsejke és a férje, Verrasztó András kitették a szívüket a gyerekért. Tejbe-vajba fürösztötték, megkapott mindent, amit kívánt. De a kis Laura nem kívánt semmit. Keveset beszélt, és soha nem nevetett. Pedig másra sem vágytak, mint a nevetésére. Vitték a Szamos-partra, vitték cukrászdába, vitték pónilovagolni, kocsikázni. Mindhiába. Nem jött meg a kedve. Egy nap belázasodott. Makacs, ritka fertőző betegséget kapott, a lázat nehezen lehetett csillapítani. Az öreg doktor bácsi, aki ismerte az egész családot, az ő kezében születtek a Balyi família gyerekei, már egy ideje aggódva figyelte Laurát.

Most erélyesen figyelmeztette a pótszülőket, a kislányt haza kell vinni. Azonnal! És hozzátette, nektek meg szülessen újabb gyereketek! Minél előbb, annál jobb. De nem Bellácska helyett, hanem magamagáért…!

A sürgönyre édesanyja, a szép Elbert Kata jött Lauráért. Akkor még nem volt fehérre őszült csík a vörös hajában, utolsó divat szerinti tavaszi kiskosztümjében fővárosi levegőt árasztott. A kolozsvári pályaudvar tele volt veszteglő és indulásra kész katonavonattal. A kis Laurát Verrasztó András hozta a karjában. A sírdogáló Zsejke párnát és takarót terített az első osztályú kupé ülésére.

A vonat elindult, Laura bágyadtan feküdt. Becsukta a szemét. A szemben lévő ülésen anyja azt hívén, hogy elaludt, egy képes újságot vett elő, azt nézegette.

*

Amikor idáig jutott a történetben, Lora elhallgatott. Látszott, hogy a végletekig elfárasztotta talán nem is a beszéd, inkább a régmúlt emlegetése. Narancslevet töltött. Egy csöpp az asztal üveglapjára pöttyent, szalvétával lassan felitatta.

– Hetekig tartottak kórházban, nem sokat adtak az életemért. Nem is hitték igazán, hogy meggyógyulok. Már felnőtt voltam, amikor anyám az unszolásomra elmondta, mi is történt velem hároméves koromban. Akkor szembesültem az egésszel. Milyen érdekes, semmire nem emlékeztem. Valahol, a tudat legmélyében egy segíteni akaró kéz, mintha meg sem történt volna, mindent kiradírozott. Anyám halála előtt beszélt újra és végre talán őszintén a gyerekkorunkról. Úgy kellett kockáról kockára összeszednem azokat az éveket…

*

S hogyan fotografál a gyereklélek? Ott a kolozsvári pályaudvaron, ahová nyolcévesen másodszor is elvitte a sorsa Laurát, ott és akkor ütötte szíven a felismerés: itt már volt egyszer! Ennyi és nem több. Hiába kutatott zaklatott gyerekkora emlékei között, a megérzésen túl mást nem tudott felidézni.

Később majd megint előjön egy kép, egy furcsa, egyszer már megélt bizonytalan érzés. Az a pillanat, amikor a hároméves lázas beteg kis Laura ott fekszik a hazafelé tartó vonat kupéjában. Zsejke párnáiba mélyedve átnéz a másik ülésre. Egy ismeretlen hölgy ott újságot olvas. Láztól égő szemmel nézi a kislány, bágyadt lelke keresgél, emlékezni próbál, de nem ismeri föl az édesanyját. Nem tudja, ki ez a szép idegen itt vele szemben.

Laura lelkének filmjén szóról szóra ez a kocka ismétlődik majd évek múlva. Amikor az ikreket, Laurát és Kamit a szép Elbert Kata pár hónapra elküldte Luci tántiékhoz, senki nem sejtette, hogy közben le fogják zárni a határokat. A szép Elbert Kata álmában sem gondolt arra, hogy a gyerekei ott rekednek Luciéknál. Hogy négy évbe kerül majd, míg a bürokráciával, a gyanakvó és ellenséges román és itthoni titkosszolgálattal csatázva, családegyesítéssel végre hazakerülhetnek a gyerekek. Nyolcévesen tette föl anyjuk a kolozsvári vonatra Laurát és Kamit. Tizenkét évesek voltak, amikor a határon egy szenvtelen román tisztviselő átadta őket az édesanyjuknak. A szép Elbert Katának reszketett a keze, amikor az átvételi paksamétát aláírta.

Nem tudták a gyerekek, hogy anyjuk akkor volt túl élete legnagyobb szerelmén. Amibe majdnem belehalt. Ilyesmit nem tudnak, legfeljebb sejtenek a gyerekek. Sejtenek valami bajt.

Ültek a hazafelé tartó vonaton. Kami az anyja mellett, Laura velük szemben. Nézte a megnyúlt, vékony kislány az édesanyját, akit négy éve nem látott, s akinek képe sokáig összemosódott egy szőke, nevetős kalauznő arcával. Alvást színlelve leste, nézte… És bár tudta, hogy az édesanyja, valami dac nem engedte örülni ennek a szép idegennek itt vele szemben a másik ülésen.

Schäffer Erzsébet: Ezüstróka

Centrál Könyvek, 2018

Kiemelt kép: Fortepan.hu

Szia. Itt az apád. Hamarosan felébredsz, szenteste napja van Helsingborgban, én pedig megöltem egy embert.  Nem így kezdődnek a mesék, tudom. De elvettem egy életet. Számít valamit, ha elmondom, kiét?

Talán nem. A legtöbb ember szereti azt hinni, hogy minden egyes megállt szívet ugyanolyan sokan hiányolnak.  Ha megkérdezik tőlünk, „ugyanannyit ér minden élet?”, a többség egybehangzó „igen!”-nel felel. De csak addig, míg valaki rá nem mutat egy általunk szeretett  személyre, és fel nem teszi a kérdést: „És az az élet?”

Számít, hogy egy jó embert öltem-e meg? Akit szerettek. Aki értékes életet élt.

És ha egy gyereket?

*

Ötéves volt. Egy héttel ezelőtt találkoztam vele. A kórház tévészobájában levő kis piros szék az övé volt. Mikor idehozták, még nem volt piros, de ő látta rajta, hogy az akar lenni. Huszonkét doboznyi krétába került, de sebaj, megengedhette magának, mindenki krétával halmozta el.  Mintha a színekkel elfedhetné a betegséget, az injekciókat és a gyógyszereket. Tudta jól, hogy ez nem így működik, okos kislány volt, mégis úgy tett, mint aki hisz benne. Napközben a papírokat színezte, hadd örüljenek a felnőttek. Éjszaka pedig a széket. Mert az annyira szeretett volna piros lenni.

Volt egy plüssállata is, egy nyúl. Úgy hívta, Szi. A felnőttek azt hitték, azért hívja Szinek, mert amikor kapta, még nem tudta kimondani, hogy Nyuszi. Holott azért hívta Szinek, mert ez volt a neve. Ilyen egyszerű, még egy felnőttnek sem okozhat gondot megérteni. Szi néha félt, olyankor üldögélhetett egy kicsit a piros széken. Bár orvosilag nem biztos, hogy bizonyított, hogy az ember kevésbé fél egy piros széken, de Szi erről mit sem tudott.

A kislány mellette ült a földön, a mancsát cirógatta, és mesélt neki. Egyik éjszaka ott álltam elrejtőzve a folyosó sarkán, és hallottam őt:

Nemsokára meghalok, Szi. Minden ember meghal egyszer, de a legtöbb csak százezer év múlva, én pedig lehet, hogy már holnap.

Suttogva még hozzátette: „Azért remélem, nem holnap.”

Aztán ijedten felkapta a fejét, és körülnézett, mintha lépéseket hallott volna a folyosóról. Gyorsan az ölébe vette Szit, és jó éjszakát kívánt a piros széknek. „Ott van! Jön!”, susogta, és a szobája felé szaladt. Bebújt a takaró alá, az anyukája mellé.

Én is futottam. Egész életemben futottam. Ugyanis a kórház folyosóján minden éjszaka végigsétál egy vastag, szürke kötött pulóvert viselő nő. Mappa van a kezében.  Benne mindannyiunk neve.

*

Szenteste napja van, és mire felébredsz, már biztosan elolvad a hó. Sosem húzza sokáig Helsingborgban. Ez az egyetlen hely a világon, ahol a szél alulról felfelé fúj, mintha meg akarná motozni az embereket. Ahol az esernyő jobban véd, ha fejjel lefelé tartják. Itt születtem, de ezt sosem tudtam megszokni, Helsingborg és én sosem kötöttünk békét. Elképzelhető, hogy minden ember ugyanígy érez a szülővárosa iránt; a hely, ahonnan származunk, sosem kér elnézést, sosem látja be, hogy félreismert bennünket. Csak vár az autópálya végén, és azt suttogja: „Lehet, hogy gazdag lettél, és hatalmas. Lehet, hogy drága órát és szép ruhákat viselsz. De előttem hiába is színlelsz, tudom, ki vagy. Csak egy ijedt kisfiú vagy.”

Ma éjjel találkoztam a halállal, a baleset után, az autóm roncsai mellett. A vérem beterített mindent.

A szürke pulóveres nő mellettem állt, és szemrehányóan nézett végig rajtam: „Nem kellene itt lenned.” Borzasztóan féltem tőle, mert én nyertes típus vagyok, túlélő. És minden túlélő retteg a haláltól. Ezért húzzuk olyan sokáig.

Az arcomon vágásnyomok, a vállam kificamodott. Egy másfél millió koronát érő fém- és műszergubancba szorultam. Mikor megláttam a nőt, rákiabáltam: „Vigyél el valaki mást! Megölhetsz valaki mást!” De csak csalódottan előrehajolt, és azt mondta: „Ez nem így működik. Nem én hozom a döntéseket. Én csak a logisztikáért és szállításért vagyok felelős.”

– Kinek dolgozol? Istennek, a Sátánnak vagy…  valaki másnak? – szipogtam.

Felsóhajtott.

– Nem ártom bele magam a politikába. Csak a munkámat végzem. Kérem a mappámat. Most.

Fredrik Backman: Életed üzlete

Animus, 2018

Sci-fi: A jövő nem az, amit a filmekben látsz

Azért az emberek irányítják a bolygót, mert minden más állatnál hatékonyabban képesek együttműködni, és azért képesek erre, mert fikciókban hisznek. Ezért a költők, festők és drámaírók legalább olyan fontosak, mint a katonák vagy a mérnökök. Az emberek azért mennek háborúba és építenek katedrálisokat, mert hisznek Istenben, és azért hisznek Istenben, mert verseket olvastak és képeket láttak Istenről, és leesett állal bámulták az Istenről szóló színdarabokat. Ugyanígy erősítik a kapitalizmus modern mitológiájába vetett hitünket Hollywood és a popipar műalkotásai. Elhisszük, hogy boldogabbak leszünk, ha több mindent vásárolunk, hiszen a saját szemünkkel láttuk a kapitalista paradicsomot a televízióban.

A 21. század elejének talán legfontosabb műfaja a sci-fi. Kevesen olvassák a legfrissebb cikkeket a mesterséges intelligenciáról vagy a genetikai tervezésről.  Az emberek felfogását korunk legfontosabb technológiai, társadalmi és gazdasági  vívmányairól sokkal inkább olyan filmek formálják, mint a Mátrix vagy A nő, és olyan sorozatok, mint a Westworld vagy a Fekete tükör. Ez egyben azt is jelenti, hogy a sci-finek sokkal felelősségteljesebben kell ábrázolnia a tudományos valóságot, különben téveszméket ültet el az emberekben, és nem a megfelelő problémákra irányítja a figyelmüket.

A mai sci-fi legnagyobb bűne, hogy rendszeresen összekeveri az intelligenciát a tudattal. Emiatt aztán túlságosan is aggódik a robotok és emberek közötti háború miatt, pedig a valóságban sokkal több félnivalónk van az algoritmusok által hatalomra jutó szűk szuperember- elit és a hatalom nélküli Homo sapiensekből álló népes alsóbb osztály közötti konfliktustól. Ha az MI jövőjén gondolkodunk, Karl Marx még mindig jobb útmutató, mint Steven Spielberg.

Sok mesterséges intelligenciáról készült film annyira távol áll a valóságtól, hogy gyaníthatóan csupán az allegóriája valami egészen más természetű aggálynak. A 2015-ös Ex Machina például látszólag arról szól, hogy egy MI-szakértő beleszeret egy női robotba, aki azonban rászedi és manipulálja őt. Csakhogy ez a film valójában nem az emberek félelméről szól az intelligens robotoktól. Hanem a férfiak félelméről az intelligens nőktől, és különösen attól, hogy a nők felszabadítása nőuralomhoz vezet. Ha legközelebb látnak egy MI-ről szóló filmet, amelyikben az MI nő, a tudós pedig férfi, az a film valószínűleg inkább a feminizmusról szól, mint a kibernetikáról.  Ugyanis minek lenne egy MI-nek szexuális vagy genderidentitása? A szex a szerves többsejtű élőlények jellemzője. Mit jelentene egy szervetlen kibernetikus lénynek?

Élet a dobozban

Sokkal körültekintőbben fedezte fel a tudományos fantasztikum azt a témát, hogy milyen veszélyekkel jár, ha a technológiát emberek manipulálására és ellenőrzésére használják. A Mátrix egy olyan világot jelenít meg, amelyben szinte minden ember a kibertér foglya, és minden tapasztalatukat egy algoritmus alkotja meg. A Truman Show egy egyénre koncentrál, aki tudtán kívül egy televíziós valóságshow főszereplője. Anélkül, hogy tudna róla, mindenki, akit csak ismer – beleértve az anyját, a feleségét és a legjobb barátját is –, színész; minden egy aprólékosan kidolgozott forgatókönyv szerint történik vele; és mindent, amit tesz vagy mond, rejtett kamerák vesznek fel, és rajongók milliói követik lelkesen.

Végül azonban – zsenialitásuk ellenére – egyik film sem fejti ki, hogy mi következik végső soron a történetéből. Azt feltételezik, hogy a mátrixban fogva tartott embereknek van egy autentikus énje, amelyet érintetlenül hagynak a technológiai manipulációk, és a mátrixon túl ott vár az autentikus valóság, amelyet a hős elérhet, ha eléggé igyekszik. A mátrix csupán egy mesterséges sorompó, amely elválasztja belső autentikus énünket a külső autentikus világtól. Számos viszontagság és megpróbáltatás után mindkét hősnek – Neónak a Mátrixban és Trumannek a Truman Show-ban – sikerül kilépnie a manipulációk hálójából, felfedeznie autentikus énjét, és eljutnia az autentikus ígéret földjére.

Érdekes módon ez az autentikus ígéret földje minden fontosabb tekintetben pontosan ugyanolyan, mint a mesterséges mátrix. Amikor Truman kitör a stúdióból, elindul megkeresni középiskolai szerelmét, akit a rendező kiírt a műsorból. De ha sikerül beteljesítenie ezt a romantikus fantáziát, az élete pontosan olyan lesz, mint a tökéletes hollywoodi álom, amelyet a Truman Show millióknak árult világszerte – megtoldva azzal, hogy Fidzsin nyaral. A film még csak nem is utal rá, hogy milyen másféle életet találhat Truman a való világban.

Neo is, amikor a híres vörös pirula segítségével kitör a mátrixból, azt tapasztalja, hogy a kinti világ nem különbözik a bentitől. Kint és bent is erőszakos konfliktusok zajlanak félelemtől, kéjvágytól, szerelemtől és irigységtől hajtott emberek között. A filmnek úgy kellett volna végződnie, hogy Neo megtudja: a valóság, ahová elérkezett, csak egy nagyobb mátrix, és ha ki akar jutni a „valóban valódi világba”, megint választania kell a kék és a vörös pirula között.

A jelenleg zajló technológiai és tudományos forradalom nem azt feltételezi, hogy az autentikus egyéneket és valóságokat lehetséges algoritmusok és kamerák segítségével manipulálni, hanem azt, hogy maga az autentikusság egy mítosz. Az emberek attól félnek, hogy egy dobozba zárják őket, de nem veszik észre, hogy máris be vannak zárva egy dobozba – az agyukba –, amelyik egy nagyobb dobozba van zárva – az emberi társadalomba, annak számtalan fikciójával. Ha megszökünk a mátrixból, az egyetlen, amit odakint találunk, egy nagyobb mátrix. Amikor 1917-ben a munkások és a parasztok fellázadtak a cár ellen, annak Sztálin lett a vége; és ha nekiállunk felderíteni, mennyiféle módon manipulál bennünket a világ, a végén arra döbbenünk rá, hogy maga az identitásunk az idegi hálózatok által létrehozott komplex illúzió.

Az emberek attól félnek, hogy a dobozba zárva lemaradnak a világ csodáiról. Amíg Neo a mátrixban van, Truman pedig a stúdióban, nem juthatnak el Fidzsire, Párizsba vagy a Machu Picchura. Valójában azonban mindent a saját testünkön, a saját tudatunkon belül tapasztalunk meg a világról. Ha kitörnénk a mátrixból vagy elutaznánk Fidzsire, az sem változtatna semmin. Nincs az agyunkban egy vasláda, rajta nagy, piros betűs felirattal, hogy Csakis Fidzsin nyitható ki!, amit odaérve végre felnyithatnánk, és amiből  olyan speciális érzelmek és érzetek szabadulnának ki, amelyeket csakis Fidzsin érezhetünk, és amelyekről örökre lemaradnánk, hogyha nem jutnánk el Fidzsire. Nem. Amit Fidzsin érezhetünk, azt a világon bárhol másutt is érezhetjük – még a mátrixon belül is.

Lehet, hogy mind egy nagy számítógépes szimulációban élünk, mint a Mátrixban. Ez ellentmondana minden nemzeti, vallási és ideológiai történetünknek. De mentális tapasztalataink ebben az esetben is valódiak lennének. Ha kiderülne, hogy az emberi történelem pusztán aprólékosan kidolgozott szimuláció, amelyet a Zircon bolygón élő patkánytudósok által épített szuper számítógép futtat, az meglehetősen kínos lenne Karl Marx és az Iszlám Állam számára. De a patkánytudósoknak akkor is felelniük kellene az örményországi népirtásért és Auschwitzért. Hogy verték ezt át a Zircon Egyetem etikai bizottságán? Még ha a gázkamrák csupán szilíciumchipekben létező elektromos jelzések is, a fájdalom, a félelem és a kétségbeesés tapasztalata ettől egy szemernyivel sem lesz kevésbé rossz.

A fájdalom az fájdalom, a félelem félelem, a szeretet pedig szeretet, még a mátrixban is. Teljesen mindegy, hogy a félelmet, amit érzünk, egy csoport atom idézte elő a külvilágban, vagy számítógép által manipulált elektromos jelzések. A félelem így is, úgy is valódi. Ha tehát saját elménk valóságát akarjuk feltárni, azt a mátrixon belül és kívül is megtehetjük.

A legtöbb tudományos-fantasztikus film valójában nagyon régi történetet mesél el: az elme győzelmét az anyag fölött. Harmincezer évvel ezelőtt ez a történet így szólt: „Az elme elképzel egy kőkést – a kéz elkészíti a kést – az ember megöli a mamutot.” De az igazság az, hogy az emberek nem annyira kések kitalálásával és mamutok megölésével hódították meg a világot, hanem inkább emberi elmék manipulálásával. Az agy nem az alany, amely szabadon formálja a történelmi tetteket és a biológiai valóságot, hanem a tárgy, amelyet a történelem és a biológia formál. Még leginkább magasztalt eszméink – a szabadság, a szerelem és a kreativitás – is olyanok, mint egy kőkés, amelyet valaki más alakított ki azért, hogy mamutot öljön vele. A legjobb tudományos elméletek és a legmodernebb technológiai eszközök szerint az elme sohasem mentes a manipulációtól. Nincs autentikus én, amely arra vár, hogy kiszabadítsuk a manipulatív burokból.

Van fogalmuk róla, hány filmet, regényt és verset fogyasztottak el az évek során, és hogyan faragták és csiszolták ezek az elképzelésüket a szerelemről? A romantikus komédiák úgy viszonyulnak a szerelemhez, mint a pornó a szexhez vagy a Rambo a háborúhoz. Aki pedig azt hiszi, hogy egy „Törlés” gomb megnyomásával csak úgy eltüntetheti Hollywood nyomát a tudattalanjából, az érzelmi és ösztönéletét szabályozó limbikus agyterületéből, az csupán áltatja magát.

A kőkések faragásának gondolatát szeretjük, de azt, hogy mi vagyunk kőkések, annál kevésbé. A régi mamutos történet mátrixos verziója tehát valahogy így hangzik: „Az elme elképzel egy robotot – a kéz elkészíti a robotot –, a robot terroristákat öl, de az elmét is irányítani akarja – az elme megöli a robotot.” Ez a történet azonban nem igaz. Nem azzal van a gond, hogy az elme ne lenne képes megölni a robotot. Az a gond, hogy az elme, amely elképzelte a robotot, már maga is korábbi manipulációk terméke volt. Így aztán a robot megölésével sem szabadulunk fel.

A Disney nem hisz a szabad akaratban

2015-ben a Pixar Studios és a Walt Disney Pictures bemutatott egy jóval realisztikusabb és nyugtalanítóbb animációs filmet az emberi tudatállapotokról, amely villámgyorsan a gyerekek és felnőttek kedvencévé vált. Az Agymanók egy tizenegy éves lány, Riley Andersen történetét meséli el, aki Minnesotából San Franciscóba költözik a szüleivel. Hiányoznak neki a barátai és a szülővárosa, és nehezen alkalmazkodik az új életéhez, ezért megpróbál visszaszökni Minnesotába. Ezenkívül azonban, anélkül, hogy Riley tudna róla, egy sokkal  nagyobb dráma is zajlik. Riley nem egy valóságshow akaratlan főszereplője, és nincs is bezárva a mátrixba. Ő maga a mátrix, amibe bele van zárva valami.

A Disney-birodalom ugyanannak az egy mítosznak az újra- és újramesélésére épült. Számtalan olyan Disney-film van, amelynek hősei veszélyekkel és nehézségekkel kerülnek szembe, de végül diadalmaskodnak felettük úgy, hogy rátalálnak az autentikus énjükre, és szabad döntéseiket követik. Az Agymanók kegyetlenül leszámol ezzel a mítosszal. A neurobiológiának az emberekről való legújabb nézeteit felhasználva elviszi a nézőket Riley agyába, csak hogy megmutassa: a lánynak nincs is autentikus énje, és sohasem dönt szabadon. Riley valójában egy egymással ütköző biokémiai mechanizmusok által irányított robot, a mechanizmusokat pedig rajzfilmfigurák személyesítik meg: a sárga és vidám Derű, a kék és mélabús Bánat, a piros, indulatos Harag, és így tovább. Ezek a karakterek Riley minden mozdulatát nyomon követik egy óriási képernyőn a Fejhadiszálláson, és gombok és kapcsolók segítségével befolyásolják a hangulatát, a döntéseit és a tetteit.

Riley azért nem képes a San Franciscó-i élethez alkalmazkodni, mert olyan súlyos malőr történt a Fejhadiszálláson, amely azzal fenyeget, hogy végképp kibillenti az agyát az egyensúlyából. Hogy helyrehozzák a dolgokat, Derű és  Bánat kalandos utazásra indul Riley agyában, melynek során vonaton utaznak, felfedeznek egy tudatalatti börtönt, és meglátogatnak egy stúdiót, ahol művészi neuronok csapata az álmokat gyártja. Mialatt ezeket a megszemélyesített biokémiai mechanizmusokat követjük Riley agyának mélyére, egyszer sem találkozunk lélekkel vagy autentikus énnel, sőt kiderül, hogy Riley-t nem lehet egyetlen egységgel azonosítani, és hogy a közérzet bonyolult mechanizmusok egymással való kölcsönhatásaitól függ.

A film arra készteti a nézőt, hogy először a főszereplővel, a sárga színű és vidám Derűvel azonosítsa Riley-t. Végül azonban kiderül, hogy ez volt a kritikus hiba, amely miatt az a veszély fenyeget, hogy Riley élete tönkremegy. Igen, éppen Derű, aki azt hiszi, hogy ő egyedül jelenti Riley autentikus lényegét, és háttérbe szorítja a többi belső szereplőt, amivel megbontja Riley agyának törékeny egyensúlyát. A katarzis akkor következik be, amikor Derű ráeszmél a hibájára, és – a nézővel együtt – megérti, hogy Riley nem azonos Derűvel, Bánattal és egyik szereplővel sem. Riley egy komplex történet, akit a biokémiai szereplők konfliktusai és együttműködései hoznak létre.

Az igazán lenyűgöző nem is az, hogy a Disney piacra mert dobni egy ilyen  radikális üzenetű filmet, hanem az, hogy az világsiker lett. Talán azért, mert az Agymanók egy komédia happy enddel, és a legtöbb néző talán nem fogta fel neurológiai jelentését, és az abból adódó sokkal sötétebb következtetéseket.

Ugyanez nem mondható el a 20. század legprofetikusabb tudományos-fantasztikus könyvéről. Annak baljósságát nem lehet nem észrevenni. Közel egy évszázaddal ezelőtt íródott, de minden egyes eltelt évvel csak aktuálisabb lesz. Aldous Huxley 1931-ben írta a Szép új világot, amikor Orosz- és Olaszországban már megvetette a lábát a kommunizmus és a fasizmus, Németországban felemelkedőben volt a nácizmus, a militarista Japán hódító háborúba kezdett Kína ellen, és az egész világ a gazdasági válság szorításában vergődött. Huxley-nak mégis sikerült keresztüllátnia a sötét felhőkön, és elképzelnie egy háború, éhezés és járványok nélküli társadalmat, amely zavartalan békében, jólétben és egészségben él. Igazi fogyasztói társadalom ez, amely szabad kezet enged a szexnek, a drognak és a rock ‚n’ rollnak, és amelynek legfőbb értéke a boldogság. Az egész könyv arra a feltételezésre épül, hogy az ember biokémiai algoritmus, amelyet a tudomány képes meghekkelni, és amely a technológia segítségével manipulálható.

Ebben a szép új világban Világállam kormánya fejlett biotechnológiai és szociális tervezés révén gondoskodik arról, hogy mindenki mindig elégedett legyen, és senkinek ne legyen semmi oka fellázadni. Mintha Derűből, Bánatból és Riley agyának többi szereplőjéből lojális kormányügynököt csináltak volna. Nincs tehát szükség többé titkosrendőrségre, koncentrációs táborokra vagy 1984-stílusú Szeretet-minisztériumra. Huxley zsenialitása éppen abban  áll, hogy megmutatja: szeretettel és gyönyörrel sokkal biztonságosabban irányíthatók  az emberek, mint félelem és erőszak révén.

Ha az 1984-et olvassuk, világos, hogy Orwell egy ijesztő, rémálomszerű világot ír le, és az egyetlen nyitott kérdés így szól: „Hogyan kerülhetjük el, hogy ide jussunk?” A Szép új világot olvasni sokkal nehezebb és zavarba ejtőbb feladat, mivel komoly erőfeszítésre van szükség, hogy meg tudjuk határozni, pontosan mitől is disztópikus ez a könyv. A világában béke és jólét uralkodik, és mindenki minden pillanatban maradéktalanul elégedett. Mégis mi ezzel a baj?

Huxley a regény csúcspontján teszi fel ezt a kérdést Mustapha Mondnak, Nyugat-Európa Világellenőrének és Johnnak, a Vadembernek a párbeszédében, aki egy új-mexikói vadember-rezervátumban töltötte az életét, és aki Mondon kívül az egyetlen ember Londonban, aki tud valamit Shakespeare-ről vagy Istenről.

Amikor John, a Vadember megpróbálja rábírni London népét, hogy lázadjon fel az őt irányító rendszer ellen, a nép teljes közönnyel reagál, a rendőrség  azonban letartóztatja Johnt, és Mustapha Mond elé viszi. A Világellenőr kedélyesen elbeszélget Johnnal, és azt mondja neki, hogy ha továbbra is antiszociális kíván maradni, akkor távozzon valami elhagyatott helyre, és éljen remeteként. John megkérdőjelezi a világrend alapjául szolgáló nézeteket, és azzal vádolja Világállam kormányát, hogy a boldogság hajszolása közben nemcsak az igazságot és a szépséget törölte el, de mindent, ami nemes és hősies az életben:

– Drága fiatal barátom – mondta Mustapha Mond –, a civilizációnak egyáltalán nincs szüksége nemes vagy hősies dolgokra. Ezek a politikai tehetetlenség tünetei. Egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk, senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen. A körülményeknek teljesen ingatagnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen alkalmak keletkezzenek. Ahol háborúk folynak, ahol megosztott érdekcsoportok vannak, ahol ellen kell állni bizonyos kísértéseknek, ahol a szerelem tárgyaiért küzdeni kell, vagy meg kell őket védeni – ott nyilvánvalóan van némi értelme a nemes és hősies magatartásnak. De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. Nincsenek megosztott érdekcsoportok, az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve oly kellemes, a természetes ingerek oly sok lehetőséget kapnak a szabad játékra, hogy ténylegesen nincs is semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogyan, nos, akkor még mindig ott van a szóma, amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől. És mindig ott a szóma, hogy haragunkat mérsékelje, kibékítsen ellenségeinkkel, hogy türelmesek és sokáig mindent elviselők lehessünk. A múltban ezeket a dolgokat csak nagy erőfeszítéssel lehetett elérni, s csupán több éves, kemény erkölcsi edzéssel. Most pedig bárki lenyel két-három félgrammos tablettát, és kész. Bárki erényes lehet ma.  Mindenki magával hordhatja egy üvegcsében jó erkölcseinek legalább a felét. Kereszténység könnyek nélkül – ez a szóma.

– De a könnyekre szükség van. Nem emlékszik, mit mondott Othello? „Ha a borúra mindig ily derű jön, dühöngj, vihar, míg serken a halál is!” Van egy történet, amelyet az egyik öreg indián szokott mesélni nekünk, a Mátaski Leányról. Azoknak a fiatalembereknek, akik feleségül kívánták venni, reggel kapálniuk kellett a kertjében. Könnyűnek látszott a feladat, csakhogy ott legyek és szúnyogok voltak, varázserejűek. A legtöbb fiatalember egyszerűen nem állhatta a csípéseket és szúrásokat. De aki kiállta a próbát, az elnyerte a lány kezét.

– Bájos történet! De civilizált országokban – mondta az ellenőr – meg lehet kapni a lányokat anélkül, hogy kapálnánk nekik, és nincsenek legyek vagy szúnyogok, hogy megcsípjenek. Már évszázadokkal ezelőtt megszabadultunk tőlük.

A Vadember bólintott, homlokát ráncolva.

– Megszabadultak tőlük. Igen, ez az önök módszere. Megszabadulnak  minden kellemetlen dologtól, ahelyett, hogy megtanulnának együtt élni  velük. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…”  De önök egyiket sem választják. Sem a szenvedést, sem az ellenállást. Önök egyszerűen száműzik a nyűgöket és nyilakat. Túl könnyű megoldás.

[…]

– Amire önöknek szükségük van – folytatta a Vadember –, az valami, ami könnyekkel jár, a változatosság kedvéért. […] Nincs abban valami, hogy veszélyesen kell élni?

– Sok igazság van benne – válaszolta az ellenőr. – A férfiak és a nők mellékveséjét időnként stimulálni kell. A tökéletes egészség egyik alapfeltétele.  Ezért tettük kötelezővé az ESZP-kezelést.

– ESZP?

– Erős Szenvedélyek Pótszere. Havonta egyszer szabály szerint. Az egész szervezetet átitatjuk adrenalinnal. Ez a félelem és düh tökéletes fiziológiai megfelelője. Mindazzal a tónusos hatással, amellyel Othello megölte Desdemonát, csakhogy a kínos következmények nélkül.

– De nekem tetszenek a kínos következmények.

– Nekünk nem – mondta az ellenőr. – Mi jobban szeretjük a dolgokat kényelmesen végezni.

– De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

– Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz – mondta Mustapha Mond.
– Rendben van hát – szólt a Vadember kihívóan –, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.

– Nem is említve annak jogát, hogy megöregedjék, csúf és impotens legyen; jogot a szifiliszhez és a rákhoz, jogot az éhezéshez, a tetvességhez, jogot az állandó félelemben való éléshez, hogy vajon mi lesz holnap; jogot ahhoz, hogy tífuszt kapjon, jogot, hogy mindenféle elmondhatatlan kínok gyötörjék. – Hosszú csend támadt.

– Mindezt követelem – mondta végül a Vadember.

Mustapha Mond vállat vont.

– Kérem, parancsoljon – felelte.

John, a Vadember beveszi magát a lakatlan vadonba, és remeteéletet él. Az indiánrezervátumban töltött évek, és a Shakespeare-rel és vallással történő agymosás arra kondicionálták, hogy elutasítsa a modernitás valamennyi áldását. Csakhogy egy ilyen szokatlan és izgalmas valakinek a híre gyorsan elterjed, és az emberek csak úgy sereglenek hozzá, hogy nézzék és feljegyezzék, mit csinál, és hamarosan híresség lesz belőle. A nem kért figyelemtől a szíve mélyéig undorodó John végül nem egy piros pirula segítségével szabadul ki a mátrixból, hanem úgy, hogy felakasztja magát.

A Mátrix és a Truman Show alkotóival ellentétben Huxley kételkedett benne, hogy a szabadulás lehetséges, ugyanis kételkedett már eleve abban, hogy lenne olyan, aki szabadulni akarna. Mivel agyunk és „énünk” is része a mátrixnak, a mátrixból való szabadulás az önmagunktól való megszabadulást jelentené. Ezt a lehetőséget azonban érdemes megvizsgálni. Lehet, hogy a szűken értelmezett önmagunktól való megszabadulás a 21. század egyik létfontosságú túlélési stratégiája lesz.

Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra

Animus, 2018

Toni letette a telefont, az ajtó felé fordult. Az első pillanatban nem ismerte meg Wachtl urat a félhomályban. A férfi izzadt volt, mintha eddig kergették volna, nyitott ingén megcsillant az olcsó Mária-érem. Toni felkattantotta a villanyt, csak akkor válaszolt a köszönésére. Wachtl előhúzott egy széket, lezuhant rá.

– Van szobája, Huber kisasszony? – Toni a ház tervrajzára pillantott, és megrázta a fejét.

Wachtl úr felállt, rövidlátón megszemlélte a tervrajzot.

– A hetes délben még üres volt.

– A hetest kiadtam – mondta Toni kurtán.

– Nincs szobánk. Wachtl megint próbálkozott.

– Nagyon jó barátom érkezik. Finom ember. Fontos megbeszélésünk lenne. Az esti gyorssal jön.

Toni vállat vont, unta az egészet. Wachtl most taktikát változtatott.

– Nem lehetne pótágyat vinni a szobámba? Régi jó ismerősöm, nem zavarnánk egymást.

Toni elgondolkozva bólintott egyet. Wachtl sem várt tovább, morgott valamit, elindult az étterem felé. Világos sörénye lengett mögötte, ahogy kiengedte kezéből a csapóajtót. Toni nem szerette Wachtlt, és nem szerette a vendégeit sem, anélkül, hogy tudta volna, mi olyan idegen bennük. Wachtl figyelmes volt és pontos fizető, bizonyos mértékben kedves is Tonihoz, ha jókedve volt, elárasztotta a Csigaházat virággal a virágtelepéről. De mostanában nem volt jókedve, és Toni a társaságát se kedvelte. Épp olyan megmagyarázhatatlan tartózkodás volt benne, mint ahogy indokolatlan volt a rokonszenve Theo Vorhess iránt, aki igazán mindig csak bajt csinált. Le merte volna fogadni, hogy Wachtl úr barátja megint nem fog lejárni az étkezésekre, hanem „valahol a városban” étkezik.

Toni elővett egy cigarettát, és felírta az első emeleti szobalány füzetébe a hatos pótágyat.

Az ebédlőben csörömpölt az edény. Hangosan csörgött, Toni elhúzta a száját. Soha ilyen ügyetlen pincérlányokkal nem dolgozott. Becsukta az íróasztalt, lement a vendégek közé. Az asztala üres volt, pedig a szokás úgy kívánta, hogy részt vegyen a vacsorán. Egy pillanatra Júliára gondolt, fel kell mennie hozzá. Beszólt Rózának, megrendelte a két vacsorát, s már indult volna fel a tálcát cipelő Trudival, ha meg nem állítja a Frau Schober kacagása. Csak egy pillantást vetett a sarokasztalra, Edmund sápadt homlokára, az asszony karján csilingelő karkötőkre, aztán gyorsan visszatekintett Trudi becsületes, tiszta arcába. Trudi szemében volt valami feketeség. Szánalom is volt benne, harag is. Toni meglódította szeretettel.

– Ne bámészkodj, vigyed a tálcát. – Nem szólt többet, míg a hetesig nem érkeztek. Akkor átvette tőle a vacsorát. Trudi loholt a lépcső felé, Toni hangja halk volt, amivel megállította: – Mondd meg Frau Schobernek, ha elkészül a vacsorával, hogy holnap reggel szeretnék beszélni vele.

Trudi szeme kikerekedett, visszarontott Tonihoz, odanyomta a fejét, mint egy éhes kisborjú, és megcsókolta Toni tálcát tartó kezét. A kompót leve ki is ömlött szerencsésen.

– Na, te bolond…

De Toni most nem volt szigorú, pontosan értették egymást. És még a szemében bujkált egy kis mosoly, mikor Júlia elé tette a vacsorát a kisasztalra.

*

Theo hosszú volt és sovány. Heli Kasper kövér és alacsony. Rettenetes látványt nyújtottak tánc közben, Heli méghozzá nehezen is fordult. Theóra újból rohamszerűen rátört az álom. Társa pasziánszt rakott a kisasztalon, a felesége horgolt. Békés családi kép volt, a rádió halk zenéje mellett. Theo mozdulatai lanyhultak, Heli nem vette észre. Nagyon meglepődött, mikor észrevette, hogy megálltak.

Theo bocsánatkérőn rávigyorgott, és felemelte a balját. Társa már nagyszerűen értette a jelbeszédét, de most könyörtelen volt.

– Azt mondod, hogy késő van? Alig múlt kilenc. Nagyon szerény fiú – fordult a feleségéhez. – Nem akar a terhünkre lenni.

Theo kétségbeesetten megmutatta a fogát. Heli várakozva csavargatta a rádiót, valahol feljajdult egy hawaii gitár, Kasperné feltekintett a horgolásból, elnézte a két fiatalt. Épp tegnap zavart el rózsacsokrostól, vallomásostól egy ijedt kis hadnagyot, aki éppolyan alacsony és éppolyan kövér volt, mint Heli. Most figyelmesen megszemlélte a Vorhess trónörököst, és kinyitotta a faragott faliszekrényt. Férje nem akart hinni a szemének. Előkerült a ribizlibor. Nagyon jól értették egymást a feleségével, most se kellett sok gondolkodás, hogy ráébredjen, mi lehet az oka a szokatlan eseménynek. Elnyelt egy mosolyt: Vorhess papa cseresznyepiros tengeri hajóira gondolt, melyek szünet nélkül járják a gyarmatokat.

Theo tizenegy után lépett ki a házból, és aprólékos gondossággal bámulta meg a Radion wäscht allein! (Radion egymaga mos! – A Radion mosópor 1930-as évekbeli reklámszlogenje) impozáns fényhirdetését. Hirtelen prófétai világossággal gyúlt fel benne a felismerés, hogy nem tud hazamenni. Először is nem tudja, hol van. Amikor még jött, határozottan tudta. De most, mióta megitta azt a málnaszörpkülsejű valamit, nem tudná eldönteni, hogy a Graben környékén van-e, vagy inkább Schönbrunn határán. Még ha nappal lenne, volna remény, de az esti fények csak megzavarják. Az olajos úttest ismeretlenül fénylik – talán leghelyesebb lenne leülni a lépcsőre, és megvárni a társát reggel, hogy együtt menjenek a céghez. Igen ám, de álmos. Az utcán pedig nem lehet aludni. Megnézhetné ugyan a számtáblát a kapu felett, de az se mond sokat: nem árulja el, hogy merre van az út. A sarkon világító óra volt, Theo elsétált mellé. Nekivetette búsan a hátát, és csüggedten sóhajtott.

Valami megvillant előtte, valami ismerős. A Cinzano-hirdetés vakítófehér lett a sárga után, s a fehér sugárzásban, egészen közel, megpillantotta az állomások fekete tömegét. Éljen az élet! Theo fütyülni kezdett. Ha állomás van, van földalatti, van villamos, autóbusz, sőt valószínűleg autó. Megvetett ágyára gondolt, és elkezdte szedni a hosszú lábait.

A Westbahnhofra most futott be egy vonat: fekete kígyó haladt a Prinz-Eugen-Strasse felé. Theo az autók felé imbolygott, s sikerült is rátenyerelnie egyre. Igen, de abban a pillanatban, amikor két másik úr már nyitotta is az ajtót. Kész volt a közép-európai konfliktus. A sofőr a fogát szívta, de ahogy Theo arcába pillantott, kisimult a homloka. Most Theo is megismerte, vigyorodott egy fáradtat. Anton Pillnitz kinyitotta az autó mindkét ajtaját. – Az urak mind egy helyre mennek, tessenek valamennyien beülni.

Wachtl közelebb lépett, megismerte Theót. Biccentett felé, habozott egy pillanatig, aztán mégis rászánta magát. Theónak Anton mellett jutott hely, de nem törődött vele. Kivételesen a helyet sem találta szűknek. Még nem érték el a Belvederét, amikor elaludt.

Szabó Magda: Csigaház

Jaffa Kiadó, 2018

Kiemelt kép:  Hunyady József / Fortepan