Olyan csúf volt, hogy nem is látszott halnak. Hideg hús sziklája, iszamós bozót tompa zöldben és fehérben. Először észre sem vettem, de aztán közelebb préseltem az arcomat az üveghez. Képtelen bozontba temetve, grimaszba torzult, húsos ajkak görbültek lefelé. A szem apró, fekete gyöngy. Sötéten pöttyözött, vaskos farok. És semmi más, semmi halszerű.

– Csúfság.

Mellettem öregember szólal meg: kéretlen meglepetés. Eddig soha senki nem beszélt hozzám ezen a helyen. Sötét helyiségek, nyirok, meleg, menedék a kinti hó elől.

– Hát, igen – feleltem.

– Az ikrák. Az ikrákat védi.

És akkor én is észrevettem. Addig azt hittem, a hal félig elbújt a tengeri szellőrózsa lágy, fehér, apró gömbjei mögött, de már láttam, a csokrokhoz nem tartozik szár, minden kis gömböc külön áll, mégis mind a hal oldalához tapad.

– Hárompöttyös szőrös békahal – mondta a férfi. – Senki nem tudja, miért a hím őrzi az ikrát. Talán így biztonságosabb. Vagy a kishalakat akarja odacsalni.

– Hol a három pötty?

Az öreg kuncogott.

– Jó kérdés. Több a pötty azon a halon, mint egy öregember kézfején.

Nem néztem rá. Nem akartam látni a kezét. Nagyon öreg, már szinte halott. Legalább hetvenéves, de még egész jól áll a lábán. A lehelete is öregemberes.

Nekitámaszkodtam az üvegnek, és kissé eltoltam magam az akvárium falától, mintha csak jobb látószöget keresnék.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő.

– Miért nincsenek veled a barátaid vagy a mamád? Egy ilyen helyes kislánnyal?

– Anya dolgozik. Itt szoktam megvárni. Fél öt-ötre ér ide, a forgalomtól függően.

A hal megemelte egy kicsit az uszonyát, mintha a lábujjait fejtené le a szikláról, halvány, lágy bőr villant.

– A mi lábunk, karunk is uszony – mondtam –, nézze!
Ő meg mintha a lábujjaival markolászná a sziklát.

– Nahát – mondta az öreg –, annyit változtunk, hogy rá sem ismerünk önmagunkra.

Ekkor ránéztem végre az öregre. A bőre foltos, akár a halé, a haja olyasféle szögben hullik az arcába, ahogyan a hal felső uszonya az ikrák fölé. Száját fintorítja, ajka lebiggyed. Apró szeme rejtőzik, szinte besüpped a puffadt, ráncos bőrbe, elfordítja a tekintetét. Fél.

– És maga miért van itt? – kérdeztem.

– Csak látni akartam. Kevés az időm.

– Akkor nézheti velem.

– Köszönöm.

A békahal nem lebegett a kövek fölött, hanem hozzájuk tapadt. Mintha bármelyik pillanatban szökéshez rugaszkodna, pedig nem mozdult, csak a lábujjait igazgatta.

– Fogadok, hogy jó meleg a víz. Mint a trópusokon, Indonéziában. Egy egész élet a jó meleg vízben.

– Mintha az ember sosem kelne ki a kádból.

– Pontosan.

Egy másik hal úszott el a fejünk fölött, csupa leopárdmintás csipke kissé elnyúlt foltokkal. Áttetsző uszony, az alak kivehetetlen, csak egy maszatnyi minta.

– Sávos békahal – mondta az öreg. – Rokon. A latin nevében benne van az antenna szó.

– De hol a szája, a szeme, bármije?

– Nem tudom.

– Hogyan hívhatnak egy ilyen szerzetet halnak?

– Jó kérdés.

– Maga hány éves?

A férfi elvigyorodott.

– Úgy hangzik, mintha azt kérdeznéd, hogyan hívhatnak egy ilyen szerzetet embernek?

– Sajnálom.

– Semmi baj. Néha magam is ezen tűnődöm. Ha alig bírok járni, ha egyedül vagyok, ha én sem ismerek magamra, az arcom nem is hasonlít a régire, a részei elrejtőznek, nem felismerhetők, akkor lehet még ugyanaz a nevem? Vagy már egy másik lény vagyok? Ha mások észre sem vesznek, vagyok egyáltalán?

– Sajnálom.

– Ugyan! A kérdés érdekes, gondoljuk végig együtt. Örömömre szolgálna. Gondoljuk végig, ő vajon hal-e, és én ember vagyok-e még.

– Mennem kell. Már majdnem fél öt, anya bármikor megérkezhet.

– Holnap mikor jössz?

– Kettő negyvenkor van vége az utolsó órámnak. Nagyjából negyed négyre érek ide.

– Melyik iskolába jársz?

– A Gatzertbe.

– Nincs az túl messze gyalog?

– De, lehet. Viszontlátásra! – siettem kifelé a fénnyel keretezett, sötét folyosókon. Maga az akvárium mintha úszott volna a víz alatt: tengeralattjáró iszonyatos mélységben. Fölmerültem az előcsarnokban, és egyszerre egészen más világban találtam magam, láttam a seattle-i naplemente ragyogó felhőit, néhány narancssárga foltot szürke háttérrel és a nedves utcákat odalent. A hó barnásfekete latyakká változott, várta, hogy jéggé fagyjon. Anya autója még nem állt a járdaszélnél.

Felvettem és becipzáraztam a kabátom. Szerettem dupla akkorának érezni magam. Fejembe húztam a műszőrmés kapucnit. Majdnem láthatatlan lettem.

Anya ritkán jött értem fél ötre. De fél öttől mindig vártam, így maradt időm megbámulni a síneket az út túloldalán, még hátrébb az autópálya felüljáróit. Az ég hatalmas betontömbökre hasadt, felszeletelődött a világ. Innen északra és délre vezetett az út, de mi mindig délnek fordultunk. Az utcát Alaszkai útnak hívták, de sose mentünk rajta végig.

Kamionok és autók hömpölyögtek végtelen áradatban, beton, hangok, hideg – semmi köze a halak lenti birodalmához. Ők sosem érzik a szelet. Nem fáznak, és nem látnak havat. De várniuk kell. Mást se tesznek, csak várnak. Vajon mit látnak az üvegen át? Látnak minket, vagy inkább csak önmaguk tükörképét, egy tükörházat?

Ha felnövök, halbiológus leszek. Ausztráliában, Indonéziában vagy Belizben élek, esetleg a Vörös-tenger mellett, finom meleg vízbe merülve, mint ők. Egy hatalmas, több ezer kilométerre elnyúló víztartályban. Mert az akváriummal az a baj, hogy nem lehet csak úgy belemászni.

Anyám egy ősrégi Ford Thunderbirdöt vezetett. Mielőtt megérkeztem erre a világra, nyilván szabadabb életet képzelt magának. Elöl a motorháztető majd’ az autó feléig ért. A hatalmas motor fölmordult, majd elhalkult a járdaszegély mellett. Bármely pillanatban kifulladhatott, de előbb fölemésztette a világ összes benzinjét.

Kétféle barna máz, oldalt világosabb, a tetőn és a motorháztetőn málladozik, a festék alatt galaxisok nyílnak meg, ezüst napok fürtökben, túl távol ahhoz, hogy nevet kaphassanak.

Az ajtó szélesre tárult, úgy mozdult, ahogy a daru sokmázsás ellensúlya. Két kézzel tudtam csak visszahúzni.

– Hogy vannak a halak?

– Rendben.

– Szereztél új barátot? – Anyám majd mindennap ezzel viccelődött: barátkoztam-e a halakkal. Nem volt kedvem elmondani, hogy ma éppen tényleg szereztem egy új barátot.

Végül sikerült becsuknom az ajtót, és a motor hörögve indult. Nem kötöttük be a biztonsági övet.

Anyám a teherkikötőben végzett kétkezi munkát. Súlyos bakancsot viselt, barna kezeslábast, flanelinget, a haját lófarokba fogta. Nemrég kezdett el a hevederekkel dolgozni, és remélte, hogy egyszer darukezelő lehet. A darusok sokat kerestek, néha százezernél is többet. Még gazdagok is lehetünk.

– Mi volt az iskolában?

– Semmi különös. Gustafson tanár úr azt mondta, jövőre már számítanak a jegyeink.

– Most nem?

– Nem. Szerinte a hatodik még nem érdekes. A hetedik egy kicsit. Azt mondta, nyolcadikig semmi nem számít igazán, de a hetedik egy kicsit.

– Istenem, honnan veszik ezeket a tanárokat? És ez állítólag egy jó iskola. Hazudtam a címünkről, hogy felvegyenek.

– Én szeretem Gustafson tanár urat.

– Tényleg?

– Tényleg. Vicces. Sose talál semmit. Ma mindannyian az egyik könyvét kerestük.

– Akkor jó. Visszaszívok mindent, amit mondtam.

– Na, ugye? – mondtam, hogy mutassam, értem.

A graffitit figyeltem, ahogy máskor is. A vagonokon, falakon, kerítéseken, régi házakon. Sorozatok követték egymást, mint a pörgetős könyvekben. MOE, az animerajongók kedvenc felirata élénkzölddel és kékkel, cső alakban kanyarog fölfelé a domboldalon, narancs- és citromsárgában tarajosodik, az arany és a vörös árnyalataiban süllyed, majd kékben-feketében újra emelkedik, napba futó, végtelen ösvény. A várost sebességből kell nézni, de mi mindig elakadtunk a forgalom miatt. A lakásunk mindössze nyolc kilométer az akváriumtól, mégis sokszor fél órába telt, mire hazaértünk.

Az Alaszkai út déli irányban Keleti Határúttá változott, ami messze nem olyan romantikus. Sokkal nehezebb álmodozni róla. Ha a hazautunkat tengeri körutazásnak álmodom, az egyik állomásunk az Északnyugati Gleccser lesz, csakhogy nem hatalmas jégtömbök zuhognak benne, hanem készre kevert cement-homok és kavics nagy tartályokban, silókban, krétafehéren.

Egy reptér, a Boeing Field közelében laktunk, de innen nem indultak gépek. A helyet működő és működésképtelen repülőgépek tesztelésére használták. A környékünkön volt még fűrésztelep, gumiabroncsos, haditengerészeti raktár, TacoTime mexikói étteremlánc, traktor- és pelenkanagyker, gumi, hamburger, világítótestek. Mindkét oldalunkon beton nyúlt el sok kilométernyire, sehol egy fa, hatalmas parkolók, forgalmasak és elhagyatottak, de az ember ezt nem tudhatta, ha a lakásunkba lépett. Ablakaink a logisztikai osztály parkolóira néztek, narancssárga útzáró bóják, hordók és sorompók, mozgatható betonkorlátok, kamionok végtelen, váltakozó sorait láttuk, de a lakótelepünk nyolc épületét fák vették körül, és odabent minden éppen olyan szép volt, mint a város gazdagabb negyedeiben. Támogatott lakások kiugró ablakfülkével, pasztellszínekben, szép fa léckerítéssel. És állandó rendőrjárőrrel.

Mihelyt hazaértünk, anyám mindig nagy sóhajjal az ágyára rogyott, aztán hagyta, hogy én meg ráomoljak. A hajából cigarettafüst áradt, pedig nem is dohányzott. A hidraulikaolaj szaga. A teste erős, lágy domborulat alattam.

– Ágy – mondta. – Szeretném, ha sose kellene kikelnem az ágyból. Szeretek ágyban lenni.

– Mint a Charlie és a Csokigyárban.

– Na, igen. Elhelyezkednénk fejtől-lábtól, és el se mozdulnánk.

Kezemet a hónalja alá dugtam, lábamat a combjára kulcsoltam. Egyetlen szőrös békahal sem képes ilyen szoros fogásra. A lakás a mi akváriumunk.

– Vénséges anyádnak ma este randija van.

– Ne!

– De. Bocs, drága kis szalamandrám.

– Hánykor?

– Hétkor. És ma a saját szobádban alszol, hátha anyádnak szerencséje van.

– Nem is tetszenek neked.

– Tudom. Többnyire tényleg nem. De most hátha. Szökőévenként akad köztük kedves ember.

– Őt hogy hívják?

– Steve. Harmonikázni is tud.

– Ez a munkája?

Anyám elnevette magát.

– Álmokban élsz, kisbogaram.

– Hogyan találkoztatok?

– Az informatikai osztályon dolgozik, számítógépes rendszereket kezel, valamit javított nálunk. Ott maradt ebédszünetre, a Summertime-ot játszotta harmonikán, aztán együtt ebédeltünk.

– Muszáj találkoznom vele?

– Persze. De előbb vacsorázunk. Mit szeretnél?

– Kutyagumit.

Anyám újra felnevetett. Én behunytam a szemem, és meglovagoltam a nevetéstől hullámzó hátát.

Végül áthengeredett, eltolt magától, mint mindig, hogy engedjem el. Én meg küzdöttem, amíg a szuszból futotta, a vállának feszítettem magam, mint egy profi birkózó.

– Fürdés! – mondta.

Steve nem látszott kockának. Erős volt, mint anyám. Széles vállú. Mindketten sötét flanelinget és farmert viseltek.

– Hahó! – köszönt rám olyan vidáman, hogy nem tudtam nem mosolyogni, pedig szent szándékom szerint gonoszkodni akartam. – Te csak Caitlin lehetsz. Én Steve vagyok.

– Tényleg harmonikázol?

Steve úgy mosolyodott el, mint akit rajtakaptak. Sötét bajszával egy varázslóra hasonlított. Az ing zsebéből ezüst szájharmonikát húzott elő, és felém nyújtotta.

– Játssz inkább valamit!

– Mit szeretnél?

– Valami vicceset.

– Jó, legyen egy matrózdal! – mondta kalózhangon. – Kicsit kirúgunk a hámból.

És játszani kezdett, vidáman, eleinte kicsit lassan, majd rúgott egyet, aztán még egyet, megpördült, egyre gyorsabban mozgott, mire anya és én is beálltunk, kart karba öltve, ő szökdécselt, aztán békaugrásban ment végig a szobán, én majd megbolondultam örömömben, kiáltoztam, anya csitított, de mosolygott. Öntudatlan, gyermeki öröm robbant ki belőlem, mint egy napkitörés, és azt szerettem volna, ha Steve örökké velünk marad.

Ehelyett mindketten elmentek, én meg ottmaradtam izzadtan, fölpörögve, és nem tudtam, mit kezdjek magammal, hát föl s alá járkáltam a lakásban.

Gyűlöltem, amikor anyám egyedül hagyott. Néha olvastam vagy tévét néztem. Szerettem volna egy akváriumot, de nem lehetett, mert túl sokba került, és mi van, ha eltörik, elárasztja az alattunk lakót, és sok ezer dolláros kárt okoz. A lakásunkban semmi nem élt. Sivár, fehér falak, alacsony mennyezet, csupasz égők vettek körül, magány, ha anyám elment. Néha szinte megállt az idő. Leültem a padlóra, a falnak vetettem a hátam, előttem nagy, szürke szőnyeg, hallgattam, hogy sziszeg a fejem fölötti lámpában az izzószál. Még azt se kérdeztem meg, melyik Steve kedvenc hala. Pedig ezt mindenkitől meg szoktam kérdezni.

David Vann: Akvárium

Fordította: Lázár Júlia

Tarandus Kiadó, 2015

18. nap: Szavak

A szavak célja a gondolatok elrejtése

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a Vesszőfutás utca aszfaltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák. Mások olyan mozdulatlanul ülnek a törmelékek között, mintha próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.

Tegnap éjjel megint feláldoztak egy Alvót, egy szerencsétlen fickót bőrszandálban, aki most ott látható véres gumikötéllel egy lámpaoszlophoz kötözve az utca túloldalán. A fejét, mint az összes többiét, neki is savanyúcukorka-sárgára festették.

És ha már a színeknél tartunk, a Kék Admirálisnak nyoma sincs ma este: a letépett ajtókból és szemétté kalapált hulladékgyűjtőkből összeeszkábált rozoga pódiuma üres. Az Admirális és az emberei egy darabig úgy kezeltek, mintha próféta lennék, de mindig is tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Odalent családi kiszerelésben teremnek a próféták: amiben hiányt szenvedünk, azok a hívek. Az egész arra emlékeztet, ami a költőkkel történt ez előtt – arra, amikor az olvasótáborhoz képest nagyjából tízszeres túlkínálatban voltak azon érzékeny lelkek, akik irodalmi folyóiratok rendelkezésére bocsátották műveiket. Mindenki hallatni akarta a hangját; a többiek meghallgatása senkit nem izgatott túlzottan.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Lehet, hogy igazából semmi nem változott.

Mit látok még? Fejüket mélyen lesunyó kutyák falkáit, amelyek az események peremén garázdálkodnak. Őszinte sajnálattal kell közölnöm, hogy a hosszú ideje fennálló kutya-ember szövetség végzetes törést szenvedett – erről az Elveszett Lagúna partjain szerteszórt megrágott csontok és összetapadt hajcsomók tanúskodnak. Persze ez szomorú, ugyanakkor ezekről a jól táplált skót juhászkutyákról és német juhászokról nem éppen a nosztalgikus vágyakozás sugárzik a csont alakú, növényi eredetű jutalomfalatkák vagy a szembefordítható hüvelykujjú főemlősök által biztosított hasvakargatások iránt, miközben pofájukat nyalogatva bóklásznak a környéken. Egyébként sem ők tehetnek az egészről. Mi rúgtuk fel az együttműködési megállapodást.

A Felébredettek kiszúrnak, és a tömeg rovarzümmögése felerősödik. Olyan vagyok, mint egy rocksztár! Kezek a magasba, pusztán a régi szép idők kedvéért, és az utca elnémul. Pár másodpercig ebben a pózban maradok, majd hagyom lehullani a karom – és a kísértetházi üvöltözés mintegy végszóra ismét megindul.

Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nagyon szörnyűnek tűnik, kedves képzeletbeli olvasóm, de – és erről valószínűleg meglepetéssel értesülsz – én azon a véleményen vagyok, hogy bár most elég rosszul állnak a dolgok, régebben sem álltak jobban. A Nód csak annyiban változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó, mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag! Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt valami szavunk.

De az érzelmeknek az a tarka kavalkádja átverés volt. Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom. Most csak annyi változott, hogy míg régebben a fájdalom megengedhette magának azt a luxust, hogy allűröket tápláljon és jelmezbálosat játszhasson, most ott áll a Vesszőfutás utca sarkán reszketve és pőrén.

És mi a helyzet a Szerelemmel – az alfánkkal és ómegánkkal, a pornográfiánkkal és a legnemesebb érzelmünkkel? A múltban valamiféle különleges és támadhatatlan dologként emeltük piedesztálra a szerelmet, magánéletünk azon elemeként, amelyről úgy hittük, hogy egy szempillantás alatt megtisztít minket az összes pitiáner kis vétkünktől. Mindent tromfoló aduászként kezeltük, általános amnesztiaként vagy valami ilyesmiként. De, mint kiderült, a szerelem nem ment minket fel semmi alól – a szerelem ott áll börtönünk ablaka alatt, és véget nem érő gyertyás virrasztást tart értünk. Szóval, a szerelem? Igen, a szerelem is fájdalom volt. Legfőképpen a szerelem volt az.

Úgyhogy a gondolatmenetet követve felmerülhet bennünk a kérdés: mi nem fájdalom? Ott állok az erkélyemen, miközben ez a kérdés a magasba emelkedik, és felgomolyog Vancouver égboltjára, ahol mozdulatlanul lebegni kezd, miközben egyetlen leheletnyi szellő sem támad, amely elfújhatná. A narancssárga nap, amit elmosódottá és hatalmassá változtatott a korábban Seattle-nek nevezett több millió négyzetkilométernyi porfelhő, lassan ereszkedik lefelé az English Bay öblébe. Szinte hallom a saját sziszegésemet, miközben a nap, talán az utolsó napunk, kioltja magát. Közvetlenül az utca túloldalán, a Démonparkban egy csapat hatalmas kék kócsag hintázik néhány túlterhelt cédruságon. Az, ahogyan a madarakra gondolunk, sokatmondó: a szemkivájó holló, bölömbika, halálmadár. Ezektől biztosan féltek az őseink. A madarak lecsipegetik a csontokat, és felisszák a szemfenékvizet. Lehet, hogy arra emlékeztették elődeinket, hogy ők maguk is nemsokára csontokká válnak. A járdán totyogó galambok látványa kísértetiesnek tűnik; nekem soha nem sikerült túltennem magam a kezeknek ezen a hiányán.

Mögöttem a lépcsőház fulladozik az ötvenlakásnyi bútortól: a konyhai mosogatókon kívül minden odakerült. Az épület megemelkedett gyomorsavszintjének előállítása többnapnyi kemény munkámba került, de ez biztosított nekem és Zoënak még egy kis időt. Viszont tegnap reggel óta recsegéseket és csattanásokat hallok a lejjebb található emeletekről. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a blemmük felfelé fúrják magukat. Fehér vakondok, akik lebontják a mennyezetet, és újabb szinteket fedeznek fel. Tiszta Escher. Most három emelettel lehetnek alattam? Kettővel?

És ha már Escherről van szó, érdemes megemlíteni ezt az érdekességet: a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény – a szörnyűségek nyüzsgő, absztrakt zűrzavara, amely csak arra várt, hogy végre felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla. Ki gondolta volna, hogy a fantázia legmeredekebb kötéltánca maga a régi világ volt, a bevásárlóközpontoknak és a médiának az a látszólag unalmas egyvelege, amely nem egészen egy hónappal ezelőtt omlott össze? Ki gondolta volna, hogy a legvadabb képzelőerővel a Starbuck’s pultosai, az általános iskolai tanárok és a pizzafutárok rendelkeznek? Hacsak egyszer is megálltunk volna elgondolkozni ezen, akkor nyilvánvaló lett volna. Ha egy futó pillantást vetünk Afrikára a Szaharától délre, akkor ráébredtünk volna, hogy a mi kivételezett világunk elég ingatag egy képződmény, és a pereme folyamatosan parázslik.

De senki nem állt meg elgondolkozni ezen.

Jézusom, millióféleképpen belefáradtam már ebbe. Immár hetek óta bámuljuk egymás szeme fehérjét a Felébredettekkel – és nem jutunk semmire. De nincs ezzel semmi baj. Tényleg nem bánom. Amúgy is eljutottam már nagyjából arra a pontra, hogy kész legyek feladni az egészet.

De mi legyen a szegény néma Zoëval, aki már el is aludt a vendégszobában a Tanyától kapott játék grizzlymackót szorongatva? Lehet, hogy nekem elegem van ebből az egész szánalmas emberi komédiából, de még így is szeretném, ha ő életben maradhatna. Szeretném, ha valami, amit Tanya szeretett, tovább élne. De próbáljuk csak ezt elmagyarázni azoknak a nyúzott arcoknak odalent, akik frissen érkeztek az éjszakai műszakba, zsebük legmélyén az álmatlanság combjukat perzselő napjával.

Mi lesz Zoëval? Mi lesz a gyermekkel?

Adrian Barnes: Álmatlanok

Fordította: Farkas Veronika

Agave Könyvek, 2014

Bilimbizők

A múlt századi bakfis egy naturistáknak nevezett népcsoport láttán tűnődik egy múlt századi bányató partján, mondjuk ezerkilencszáznyolcvannyolc rekkenő júliusában.

Hogy mi a frásznak jöttem én ide… Anyámnak is lehetnének jobb ötletei. Most mi a fenét csináljak? Tessék…! Jézusmária! Szembejön velem… Itt jön szembe velem a szomszédunk… És bilimbizik a… a… Szóval bilimbizik a micsodája. Merthogy anyaszült meztelen.

A Gábor papája. Villamosmérnök. Ott laknak a mi emeletünkön. Hetedik emelet százkettő. Mi vagyunk a száznégyben. Náluk szoktuk hagyni a kulcsot, ha a vidéki rokonokat várjuk. Úristen…!

Minden délután találkozunk. Vagy a boltba megy, vagy a szemetet viszi le. Nem nézek oda!

Akkor mindig tréninggatyában van. Zöld tréninggatyában. És akkor mindig köszönök neki. Mondom, csókolom! Ő meg azt mondja, szevasz, Viki! De most se tréninggatya, se semmi…

Mi a fenét csináljak?

Anyám azt mondta, amikor győzködött, hogy jöjjek ki vele a tóra, hogy ezek teljesen természetes dolgok. Hogy az emberek mezítelen élvezik a napot. Hogy régen a drága szanatóriumokban is voltak légfürdők. Ez is az. Légfürdő. És hogy amúgy sem kötelező levetkőzni.

Az helyes. Mert én nem is vetkőzöm. Van nekem ez a kis egyrészesem…

Merthogy az ember testét kényszeresen takarja ruha – mondta anyám, aki olyan volt, mintha előadást tartana. Egyrészt fázna pucéran – mondta, másrészt meg ilyen kultúrkörben élünk. Kérdeztem, milyen kultúrkörben. Mondta, hát olyanban, ahol az emberek felöltöznek.

Hát igen, gondoltam. Kultúrkör. Elég érdekes lenne, ha a hetvenötös trolin, amin reggel iskolába megyek, ott zsúfolódnánk kultúrkörtől függetlenül – ágyékkötőben.

De nem szóltam anyámnak, mert már azon is kiakadt, hogy megmondtam neki, ha egyáltalán kimegyek vele a tóra, én nem fogok levetkőzni. A biztonság kedvéért az egyrészesemet raktam be. Mert elkezdte, hogy legalább a felsőrészt levethetném…

– Mit vagy úgy oda, nem is látszanak! – nézett rám, és tudtam, hogy a melleimre gondol, én meg arra, hogy igenis látszanak. Olyan semmilyenek még, de látni, hogy van már ott valami. És semmi kedvem leleplezni.

Amikor mégis megmondtam, mit gondolok arról, ha a troli közönsége mondjuk kultúrkörhöz méltatlanul utazna, akkor mindjárt azt mondta, ugyan, ne vidd a végletekig a dolgokat! Mert akkor már nem azt jelentik, amit jelentenek. Ezt nem értettem.

Miért? Hát mit jelentenek?

Azt, ami itt most szépen előállt nekem.

A Gábor papája.

Fürdőgatya nélkül…

És én nézhetnék a szemébe és mondhatnám, hogy csókolom!, és nézhetnék a háta mögé is, vagy oldalra, és akkor nem mondanék semmit, vagy elnézhetnék a feje fölött a felhőtlen kék égre, de azt veszem észre, hogy egyre csak ODA nézek. Így még köszönni se lehet.

Nem is köszönök.

Erőt veszek magamon és félrenézek.

Te Jóisten! Nem kellett volna félrenéznem…

Ott jön Klári néni. A hatodikosok osztályfőnöke. Egyetlen sportszatyorba öltözve. Két éve van a sulinkban. A nyolcadikos fiúk odavannak érte… Hát elég jó virgácsai vannak… És az egész nő rendben van… De így? Itt… Pőrén! Jaj…!

A fickó elég satnya mellette. Magas, de olyan tüdőbeteg forma. Persze ő is bilimbizik…

Klári néni közeleg…

Mi az eget csináljak? Most, nyolcadikban ő tartotta a fizikaórákat. Kémia szakos, de a Kis Nobelt helyettesítette. A fizikatanárunkat.

Te jóságos ég! Vizionálok… Mi lenne, ha a Kis Nobel is megjelenne itt a bányatónál. Légfürdőzve.

Működik a fantáziám…

Elmondom Kövecsnek ezt az egészet. Micsoda ötlet volt kijönni!

Lehet, hogy el kéne lazulnom?

Mit izgulok én helyettük? Mikor egyedül én vagyok a kultúrkör. Talpig egyrészesben.

Anyám persze már kitette magát a napra. Toplessben. Helyes. Piros pont. Mégiscsak az anyám, tud mértéket tartani.

Az biztos, hogy ide fiúval nem jönnék. Még ha fizetnének, akkor se!

Egyet csinálunk. Kibringázunk a Köveccsel, és végigröhögjük az egészet.

Egyrészesben.

Mert a tó finom. Közel van és kristálytiszta a vize.

A napot én is imádom.

Anyám olyan, amilyen. Szereti, ha szép barnák a cicijei.

Úszni egyébként… hogy is mondjam… pőrén a legjobb.

Kiváltképp éjszaka.

Schäffer Erzsébet: A kifutófiú szerelme

Centrál Könyvek 2014.

Megyesi Gusztáv: Fél kanna Hypo

Állunk a mosóban, figyeljük a technikust és társát. A technikus és társa ideges. A mosodavezető utasítására el kell magyarázniok D. Józsefné ötvenegy éves t.-i lakosnak, betanított mosodai munkaerőnek, hogy ne tegyen Hypót a biszulfitba, különben megbüntetik.

Ehelyett egymásnak magyaráznak.

— A Hypo fehérít, a biszulfit fehérít. Ám az egyik oxidál, a másik redukál.

— Következésképp a két vegyszer ellentétes hatású.

— Következésképp nem fognak fehéríteni, hanem egymást semlegesítik.

— Következésképp vagy a Hypót, vagy a biszulfitot használjuk.

— Semmi esetre se mindkettőt.

E napnál világosabb kémiai törvényszerűséget kell elmagyarázniuk D. Józsefnénak, de sehogyan sem sikerül. Nagy Lukács mosómester a dupla falú üst mögött vigyorog, nevetnek a mosókonyhába sereglett csupa hús asszonyok is; egyetlen nagy, tenyérbe rejtett nevetés most az üzem. Előre tudják, hogy mi lesz.

D.-né süketnéma.

— He — mondja a technikus, és megérinti D.-né vállát. A néma nem reagál.

— Biszulfit, Hypo. Nem szabad — kezdi a technikus tagoltan, a társa gesztikulál hozzá. D.-né felemeli lassan a fejét; kék szemei vannak, hegyes a tekintete.

— Nem szabad. Fegyelmi lesz, érti?!

Bólint az asszony, érti ő, hogyne értené, majd behajol az üstbe, és kihúzza a dugót. Fél perc nem telik el, és bokáig állunk a szürke, szennyes lében.

— Az úristenbe is! — kapkodják a nadrágszárat a technikusok, majd elhagyják a mosót.

A néma még hosszú percekig áll diadalmasan a szürke tenger közepén, vastag lábain kék erek dagadnak, már-már szétpattannak, de aztán beleszaladnak a gumicsizmákba.

*

— Szezon van — mondja a mosoda főművezetője, és a szennyeshegyre bök. A raktárban állunk. — Voltaképpen egész évben szezon van. A lakosság megbolondult. Egyre több szennyes érkezik az üzembe, most például napi száznegyven mázsa. Százhúsz mázsa a kapacitásunk.

— Hajaj — mondom rövid, de pontos számolás után—, mi lesz a húsz mázsa különbözettel?

A nagydarab ember, mint a gyerek, egyszerre őszinte és csodálkozó:

— Mit gondol, miért tartunk tizennyolc mosómestert három műszakban, havi négyezerért? Nekiállnak hárman-négyen, s a száz kiló terhelésű mosógépeket megtömik százötven kiló szennyessel. Ha valahogy sikerül becsukni a gépajtót, már nem lehet baj. Valamit muszáj tenni, ha már a lakosság ennyire megbolondult.

Összeszedem az ismereteimet.

— De ha a gépet túlterhelik, nem fog szépen mosni. Foltos, pecsétes marad az ágynemű…

— Na látja — szakít félbe a nagydarab ember —‚ hát ezért tartjuk a némát.

*

Már hallottam D. Józsefnéről. „Visszamosó”, írták a kartotékjára a munkaügyi osztályon, az a feladata, hogy a foltokat, pecséteket, amiket a gép nem tüntet el, kikezelje. Ha a mosógépekből kikerülő ruha szennyes, szürke marad, D.-né kezébe adják, ő még egyszer kimossa. Órabérben dolgozik, ha a főművezető szavaira gondolok, máris szánni kezdem D.-nét.

Nagy Lukács mosómester csak legyint erre, nehogy elkezdjem D.-nét sajnálni, sajnálni csak neki van joga a mosónőt, ő dolgozik mellette, ő ismeri a disznóságait s a mások disznóságait. No meg Klinyecz, a kétméteres óriás, aki Nagy Lukács mögött áll, és bólint a mosómester minden mondatára. Ez adott esetben nagyon fontos lehet.

Ne lepődjek meg, hogy a néma kezei kékek. Ma egész délelőtt kékítővel maszatolt, a felügyeleti szerv emberének lepedőit kékítette, hogy ha majd ránéz otthon a felügyeleti szerv embere, megvakuljon tőle. Már nem tudni mióta, de bizonyos személyek ruha- és ágyneműit — a mosoda jó hírnevét megőrzendő — külön kell mosni a lakosságétól. Régebben például előfordult, hogy a miniszterhelyettes ágyneműje elkeveredett a rengeteg szennyes között, nem lehetett megtalálni, a nagy zűrzavarban paplanhuzat helyett két konyharuhát tettek a csomagjába, kitört a botrány. Az ismert művész finom fogású törülközőit befogatták mindenféle vörös színekkel, a bank mindenható emberének lepedőit meg keresztbe szaggatta a centrifuga.

Valamit tenni kellett, tették hát a legésszerűbbet. Ma már, ha fontos rendszámú gépkocsi áll meg a fióküzlet előtt, vagy ismerős csengésű nevet diktálnak a vállalási cédulára, a kék köpenyes alkalmazottak tudják, hogy külön kezelendő szennyes érkezett, hát kellő tisztelettel külön zsákba rakják.

Klinyecz, a kétméteres óriás nem bírja tovább, röhögnie kell. Lakik az utcájukban egy Schulteisz nevű aszfaltozó, a nevét is úgy írja, mint a névrokon miniszter, ha ez a Schulteisz bemegy a fióküzletbe, különös kedvességgel fogadják, szép vasalt ruhát kap vissza minden esetben, a pizsamáján még a meglazult gombokat is felerősítik. Ő persze nem ért az egészből semmit, de egyre sűrűbben jár a fióküzletbe, azt mondja, megéri. Nincs olyan intézkedés, hogy a Schulteiszek ne járnának jól.

A probléma (mint olyan) természetesen nem szűnt meg azonnal. Éveken át hiába különítették el a különleges szennyest a lakosságétól, szakszerűség hiányában a folt folt maradt, a centrifuga tovább szaggatott. A tinédzserek lezserkedtek, a nyugdíjasok meg nagy buzgalmukban egyszer-másszor lyukasra sikálták az ágyneműket, ingeket, egyébként meg minden folton órákig vitatkoztak, milyen vegyszer kéne és mennyi, a munka lassan haladt.

Tartott ez addig, míg egy váratlan ötlet nyomán D. Józsefné kezébe nem adták az illusztris személyek szennyesét.

A néma csodát művelt. D.-né minden foltra talál vegyszert, D.-né minden foltot és szennyes tételt külön ismer, D.-né veszi a fáradságot, és ha kell, órákig dolgozik egy folton. D.-né nem vitatkozik, mert nem tud beszélni.

— De tud valamit — mondja az óriás Klinyecz, és röhög.

Valamit tényleg tudhat, mert egy éve sem dolgozott különleges megbízatásában, máris Kiváló Dolgozó címet kapott. Most meg Nagy Lukács csapkodja a térdét.

Az ünnepségen annak rendje és módja szerint olvasták a neveket, amikor D. Józsefné nevéhez ért az igazgató, hárman is megkocogtatták a néma vállát.

— Menjen, magát szólítják. — D.-né felállt, szépen kisétált az emelvényhez, kezet rázott az igazgatóval, majd hóna alá szorította a plakettet, oklevelet, és közámulatra bogarászni kezdett a borítékban. Amikor látta, hogy stimmel az összeg, biccentett az igazgatónak, és a helyére ment.

— Néma — súgtak össze elnézően az emberek, és megtapsolták.

— Néma — néztek össze elnézően az elnökségi tagok, s tapsoltak ők is.

Ő volt az egyetlen, aki nem a széktámla mögött és nem is a vécében tapogatta ki a boríték tartalmát.

— Néma — mondja az óriás Klinyecz, Nagy Lukács bólint rá.

*

Jön a technikus és társa, a nadrágszáruk még nedves. Kérdezem, mi baj van D.-nével, én eddig csupa jót hallottam róla. Összenéznek. Egymás mellett állnak, mindegy, hogy melyik mondja, együtt mondják:

— A mosodavezető utasításba adta, hogy a Hypót nem szabad biszulfitba rakni. D. Józsefné nem veszi tudomásul az utasítást, kárt okoz a vállalatnak, meg fogjuk büntetni.

Elviharzanak.

Kérdezem Nagy Lukácsot (akinek joga van sajnálni a némát), igazat ad-e a technikusoknak.

— A technikusok elmehetnek a francba — mondja nemes egyszerűséggel, de hogy ne legyen egyértelmű a dolog, hozzáteszi: — A néma viszont megéri a pénzit. Túl sokat enged meg magának. Ha az embereim meg bírják állni, hogy ne tegyenek Hypót a biszulfitba, ő miért nem bírja? Ugyanolyan dolgozó, mint a többi.

Tehát a mosómester is… Akkor már világos a beszéd. A technológiai fegyelem mindenkire vonatkozik. Nehéz időket élünk.

— Így van — bólint a főművezető, és szüntelenül a szennyesraktárban köröz. — A lakosság megbolondult.

Azért megyek, és megnézem magamnak D. Józsefnét.

*

A mosoda eldugott szeglete a tanyája. Két dupla falú üst, rozoga centrifuga, „biedermeier” teknő, rengeteg kefe, vegyszeres üveg s két sámli. Az egyikre leülök. Észrevesz, lép felém, és megkopogtatja a másik sámlit. Üljek arra. Engedelmeskedem, és figyelem, mire kell neki a másik sámli. Semmire se kell, műszak végéig hozzá se nyúl. Éreznem kell, itt nem dirigálhatok.

Félóra múlva megszán, int, ha akarok, vele mehetek. Keményítőpépet kell készítenie. A városban minden harmadik mosodai ügyfél keményítve kéri az ágyneműjét. D. Józsefné feladata, hogy ha a különleges foltok eltávolításával végez, keményítőt készítsen a városi igények kielégítésére.

A keményítős zsákokat az udvaron tárolják. Lehetne bent is, közelebb az üstökhöz, de egy ízben kiszakadt a papírzsák alja, a nedvességtől csirizes lett az egész mosókonyha, korcsolyázni lehetett a gépek között. A szakszervezeti titkár éppen arra járt, megcsúszott a kövön, jól beverte magát, azóta nem szabad keményítőt tárolni a mosókonyhán.

Megyek D.-né után, az udvaron megállunk. Megfog egy zsákot, nincs egészen tele, valaki már belenézhetett. Nettó súly: 50 kg — írták a zsák oldalára, de többször is belenézhettek a zsákba, mert jó, ha harminc kiló van benne. Lépnék, hogy segítsek, de az asszony eltol a kezével. Sikereinek egyik fontos pontjához érkeztünk: csak egyedül, külön.

Ölre fogja a zsákot, megindul. Óvatos léptek, kis jelentéktelen asszony, magabiztosan halad, a mosókonyha ajtaját a farával löki be, eddig semmi baj. Bent aztán csúszni kezd a zsák. Megpróbál alányúlni, sikerül is, egy darabon legalább. De újabb csúszás, most a térdével segít. A fejével rám int, menjek a fenébe, nehogy megpróbáljak segíteni. Így ér el a mosókonyha közepéig. A néma és a zsák. Glatz Oszkár birkózó legényei esnek így egymásnak a Tisza-parton, nem lehet tudni, ki emeli a másikat, mi lesz a következő pillanatban.

D.-né munkásasszony, süketnéma asszony, D.-nének győznie kell, tehát győzni fog.

Tesz még két lépést, és akkor elejti a zsákot. Gyorsan elkapom a fejem, nem láttam semmit. Körülnézek óvatosan, látom, a mosók se láttak semmit. Nagy Lukács elfordított fejjel áll, az óriás Klinyecz ugyanúgy, merev, kemény pózban. Senki nem látott semmit, a néma győzött.

Harmónia és békesség a gőztől nehéz mosodában.

*

— Mit fog tenni? — kapom el a technikus karját, ezúttal nincs vele a társa. Emberi a hangja, szelíd.

— Nem tartja be a technológiai előírást. Biszulfitot tesz a vízbe, felforralja. Eddig rendben is volna, kitűnő fehérítő oldat, eltüntet minden színes foltot. De akkor beleönt egy fél kanna Hypót. Tudja, mit csinál fél kanna Hypo forró oldatban? Szétszedi a ruhát, porrá foszlatja. No nem azonnal. Az ügyfél hazaviszi a ruhát, szép fehér, jókat alszik benne, de amikor legközelebb mosásba adja, a gépben szitává lyukad a lepedő. Rengeteg a kártérítés. Megértheti maga is.

— Én megértem — mondom a technikusnak, és tisztelettel adózom kristálytiszta logikájú érvelésének. De talán éppen a kristálytiszta logika vált ki bennem gyanút. Manapság már minden olyan kristálytisztán levezethető, minden olyan egyértelmű, csak az nem érti, aki nem akarja, hogy mit kell tenni, mindenki megfeszül, és mégis…

— Miért nem magyarázzák meg a némának, hogy mit miért?

— Gondolja, hogy nem próbáltuk? De nem lehet neki megmagyarázni. Makacs, önfejű, ha bántani akarnám, azt mondanám, hogy visszaél a helyzetével, már hogy süketnéma. De nem akarom bántani, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy a társaival sem egyezik. A mosókra legyint, mutogat, ilyet is, olyat is, már tudniillik, hogy szerinte hogyan dolgoznak a mosók.

Nem tudok mit felelni, mennék újra D.-néhez, de váratlanul megérkezik a technikus kolléga. Új alapállás, új gesztus, új hang. Vagy inkább a régi; sajátos, kettejük hangja. Megint mindegy, hogy melyik mondja, együtt mondják:

— Egyébként rendeztünk egy továbbképző tanfolyamot a mosóknak. Elméleti oktatást kaptak a technológiákról. D.-né is részt vett rajta, alá is írta a papírt, hogy mindent megértett.

— Süketen? — hallom a hangom. — Némán?

Elviharzanak.

*

Reggelizik D.-né. Ül a sámlin, ölében zsírpapír. Fejhúst eszik, kevéske tormával. Csizmái orrát pontosan a kockakövek éleihez igazítja. Kopott csizma. A kollektív szerződés szerint háromévenként jár a mosóknak gumicsizma ő azonban a régit hordja.

Kötény is jár a mosóknak, de a kötényt is hazavitte.

Egy szocialista brigád patronálni akarta, mégiscsak szerencsétlen, segíteni kéne rajta, mondták, erre beszaladt az öltözőbe, az ember megérzi, ha patronálni akarják.

— Nem vagyok tehetetlen — mutogatott—, két gyereket felneveltem, nézzék meg a fiaimat!

A szocialista brigád továbbment, most Takács nénit patronálják, kedves úttörőkkel együtt.

A mosókonyhán megállít Nagy Lukács.

— Mit akar a némával?

— Hogy én? Én semmit — felelem, és nem gondolom másképp.

— Hát csak azért — mondja Nagy Lukács (már ott áll mögötte Klinyecz) —‚ mert mutatnék valamit.

A gépekhez megyünk. Ereszkedő, nehéz, szennyes szag, gőz és víz. Nagy százkilós gépek, automata felirattal. De a felirat csak dekoráció, a gépeket kézzel kell működtetni.

Valaki olyan gépet vásárolt, amihez kétszer olyan korszerű víz- és gőzhálózat kellene, mint a mai, mert az automata gép csak korszerű kiszolgálás mellett működik. A tervszerű, megelőző karbantartás évek óta késik, a karbantartók végszükség esetén érkeznek a maguk bütykölte alkatrészekkel, mert alkatrészhiány van, a gépek oldallemezeit leszedték, hogy a szerelők egyből a gép belsejéhez férjenek, száll a rozsda, csíkot húz az olaj, meglehet nézni a kimosott ruhát, tele van barna és fekete pöttyökkel, meg egyébként is…

A mosók nem bírnak a foltokkal. Pedig a mosókonyha falára kitűnő technológiai utasításokat aggattak, amelyek pontosan elhatárolható kategóriákba sorolják a különféle szennyeződéseket s eltávolításuk módját. Ám a szennyes csíkok, izzadságfoltok egyre-másra különböznek egymástól. Ahogy a lakosság egyre jobban bolondul, úgy születnek újabb és újabb természetű csíkok, izzadságfoltok. Némelyik egyszerre több kategóriába is sorolható, másmelyik meg egyikbe sem, a technológiákat módosítgatják ugyan, de amint kiaggatják a mosókonyha falára, máris megsárgulnak a gőzben. A mosók a fejüket kapkodják, és viszik az új szennyest a némához.

— Higgye el, megvesződik a néma — mondja a mosómester, és kiköp, mert a mosóban apró, illatos mosóporszemcsék is szállnak a levegőben, tele lesz velük az ember szája.

*

Fokozni kell a minőséget!

Jobbítani a hatékonyságot!

Odahatni a technológiára! — néz körül szigorúan a mosodavezető, az első sorokból tucatnyi fej bólint minden mondatára. Záporeső, zivatar — mondja a Kossuth rádió valahol az udvaron, le kell halkítani, mert idebent tanácskozás folyik.

Tudatosítani kell a fejekben, hogy a technológiai fegyelem mindenki számára kötelező. Népgazdasági érdek. A népgazdasági érdek elsődleges, a vállalati csoportérdek viszont csak másodlagos, míg az egyéni érdek harmadlagos.

Lelkes, de fegyelmezett emberek a teremben, egymást buzdítják, nemes szándék, meg akarják menteni a népgazdaságot. A népgazdaság bajban van. De talán még sincs olyan nagy bajban, mint némelyek gondolják, véli egy kedves, spontán érkezett vendég, az igazgató. Ő áll fel, széles mosoly, kitűnő szónok, papír nélkül beszél.

— Azért alapjában véve nincs baj. A mosoda alapjában véve jól dolgozik. Elárulok önöknek egy titkot. Én is a mosodában mosatok. A feleségem viszi a szennyest a fióküzletbe, minden hónapban egy másikba. Így ellenőrzöm, szinte álruhában, az önök munkáját. Meg kell mondanom, hogy alapjában véve meg vagyok elégedve. Persze tennivaló akad még…

Keresem Klinyeczet. A huszadik sorban ül. Ő mesélte, hogy szegény igazgató mekkorát téved. Minden fióküzletben ismerik a feleségét, a gépkocsivezetőjét, az ő szennyese éppúgy nem keveredik a lakosságé közé, mint ikszé és ipsziloné. Honnan is tudná, milyen a minőség. Olyan minőséget kap, amilyet szeretne.

A néma kitűnően dolgozik.

De Klinyecz most hallgat. Nem néz sehová. Mögötte ül a néma, ő sem néz sehová. Nem ért az egészből semmit. Csak akkor mozdul meg, amikor látja, hogy a teremben karok nyúlnak a magasba, valamit elfogadnak. Egy brigád felajánlotta, hogy ezentúl fokozottabban betartják a technológiát, várják a többiek csatlakozását. A többiek csatlakoznak, most ezt szavazzák meg. Harmincöt, harminchat — számol az elnök, majd amikor a némához ér, azt mondja: harminchét — és folytatja tovább.

*

Állok a néma előtt, és próbálgatom magam. Figyeli a számat, erősen figyeli, vigyázok hát, hogy a szám rajza szép legyen, egyértelmű, az o betűim kerekre sikeredjenek, az i-k meg egyenesre. Hallom a saját hangom, és meglepődöm, milyen lassú, tagolt beszédre késztet a néma. Az agyam keményen dolgozik. Minden szót megrágok, hogy pontos legyen és kifejező amit eddig körülírtam, most nevén kelt neveznem, különben nem érti. Némával szemben némán lényegretörőbb, egyenesebb az ember. Egymás után rakom pontos szavaimat: HÜLYESÉG A HYPÓT BISZULFITBA RAKNI.

—Tudom — feleli egyszerű mozdulattal a többi mozdulata már a lepedőké. Egyenként rak az üstbe minden lepedőt, vizet enged rá, biszulfitot, majd megnyitja a gőzcsapot.

Amikor forr az egész, beleönti a Hypót.

Kovács Zoltán-Megyes Gusztáv: A nyolcvanas évek – irodalmi riportok

Irodalom Kft., 2002

Kovács Zoltán: Be lesz hívatva!

Csővázas, előszobai széken ülök, a titkárnő valami kimutatáson dolgozhat, nem szól hozzám, de még csak rám se néz, valószínűleg tudja, hogy behívatott ember vagyok. Az előszobából három ajtó nyílik, időnként sietős emberek szaladnak keresztül a titkárságon, egyik ajtón kijönnek, a másikon bemennek, aztán megint kijön ugyanaz az ember, de nem oda megy vissza, ahonnét eredetileg kijött, hanem a másik szobába lép, ahonnét viszont megint csak kijön valaki.

Nem szólnak egymáshoz, eddig csak egy kérdés hangzott el:

—Te, nincs nálad véletlenül egy Bilagit?

Úgy öt perce ülhetek már, amikor a titkárnő rám néz:

— Tessék, lehet. H. elvtárs már várja.

Indulok az ajtó felé, középső ujjam kopogásra görbíteném, csakhogy szokás-e ilyenkor kopogni? Lehet, hogy igen, de még valószínűbb, hogy nem, hiszen a behívatás lényegéből fakadóan a kopogás elveszti funkcióját: az embert ugyanis már eleve várják.

*

Ha jól emlékszem, szerdai napon kaptam meg az üzenetet, hogy be kell mennem a székházba.

Meglepődtem, még sohasem hívtak be a székházba, se ebbe, se a többibe, sőt, munkatársaim közül se igen hívattak be senkit. Nagynéha, amikor hír érkezett szűk körből, hogy nahát, ezt vagy azt hívatták, akkor sem tudtam igazán mit kezdeni a hírrel. Legtöbbször egy elképzelt, ideges ember alakja jelent meg előttem, vasalt, szürke zakóban, rendszerint mozgás közben, ami nagyon is érthető — hívatták.

— Nem kell megijedned. Ha megijedsz, annál rosszabb — mondta még előző nap D., mikor említettem neki, mi történt velem. — Jobb, ha nem foglalkozol vele. Különben miért hívattak?

Emlékszem, erre a kérdésre már akkor sem tudtam mit felelni, és nem tudtam később sem. Pedig szerda óta memorizálással töltöttem estéimet, végiggondoltam magamban mindent. Ügyeket találtam ki, kérdéseket, amikre válaszolnom kell majd. Mi több, megválaszoltam a saját kérdéseimet is, határozott, egyértelmű, nyílt válaszokat találtam ki.

Ha ők azt kérdezik, hogy …‚ akkor én azt válaszolom, hogy …‚ mire persze ők közbevetik, hogy jó, jó, de; én pedig kirukkolok azzal, hogy nem egészen, hiszen mint köztudott. Feltéve, persze, ha ők csakugyan ezt kérdezik.

Az utolsó éjszakán jó néhány negatívum, hiányosság, visszásság is eszembe jutott, ezeket rendszerbe sűrítettem, arra az esetre, ha végképp védekeznem kell, ha esetleg végképp sarokba szorítanak: a visszakérdezéstől ma már nem kell félni. Sőt, hallottam, hogy van olyan behívató, aki a visszakérdezést, a visszásságok, fölemlítését kifejezetten jónéven veszi, szereti, ha a behívatott nemcsak hallgat, de visszakérdez.

Vajon milyen lehet H.? Fontos kérdés, ettől függ ugyanis, hogy szükség lesz-e a viszontkérdezésre, vagy maradok a puszta válaszoknál.

A behívatást megelőző este már nagyjából összeállt a kép.

Azt ugyan nem tudtam egészen pontosan, hogy H. a behívatóknak melyik típusába tartozik, de abban biztos voltam, hogy megkérdezi majd, miért kellett nekem egyáltalán. Két válaszom is volt az ő kérdéseivel szemben, s úgy számoltam, hogy bármelyiket használom is fel, a következő ellenvetése az lesz, hogy akkor is: én aránytévesztést követtem el. Vagy hogy jó, jó, de miért pont most? Vagy hogy nem mozgok elég biztosan a paraméterek között. Utóbbit valószínűleg kétszer is elmondja majd, csakhogy ez esetben én bizonyos mélyebb összefüggésekre hivatkozom, amire várhatóan a kellő felnőttség hiányával rukkol elő.

Emlékszem, ez volt az a pont, ahonnét nem jutottam tovább.

Érthető, mert a kellő felnőttség hiányát már többször is számon kérték rajtam, no, nem behívatás alkalmával, hanem egyéb megbeszéléseken.

A kellő felnőttség megfelelő viszontválaszával az a baj, hogy több is van belőle, de egyik sem tökéletes. Mert mit lehet tenni? Egyik eset: az ember elfogadja, hogy nem kellőképpen felnőtt, vállalja, hogy forrófejű, meggondolatlan, s az esetek többségében a behívató ezzel meg is elégszik.

A másik szóba jöhető esetben némi ellenkezés mellett a belátás, a rádöbbenés. Egyik sem igazán meggyőző, ezért a köztes megoldás mellett döntöttem, az látszott célravezetőnek. Vállalni a forrófejűséget, de belátni a hibát.

Mikor az utolsó éjszaka is véget ért, a feleségem azt mondta reggel: — Mondd, mi az a tudati ráhangolás? És miért mondtad ezt este többször is?

*

Munkahelyi vezetőm csak később hallotta, hogy be kell mennem a székházba.

— Nézd! Ez az első behívatásod, túl kell rajta esni. Tudod te, hány ilyen lesz még? — Ezt mondta, majd lapjával állt mellém, és fejét felém biccentve halkan folytatta: — Nem kell megijedni. Jól ismerem H.-t, valamikor együtt kezdtük. Nagyon emberséges.

Kétségkívül megnyugtatott, de azért a behívatás napján nem tudtam rendesen reggelizni. Darabos ételt képtelen voltam magamhoz venni, fél pohár kakaót ittam, és arra gondoltam, miért pontosan kilenc harmincra hívtak, mennyivel jobb lett volna reggel nyolcra, már túl lennék az egészen.

A székházba jövet mindenféle olvasat járt az eszemben behívatásokról, berendelésekről, idézésekről. Igaz, ezek az olvasmányélmények egytől egyig harmincöt-negyven évvel ezelőtti időket idéznek, vagy annál is régebbieket, visszatérő figura a föltűrt ingujjú ember, a sötét szemüvegkeretes titkárnő szögletes irodabútorok között, hatalmas méretű, kép nélküli, meszelt falak tövében.

De mi van most? Milyen lehet napjainkban egy behívatás? Ezt nem tudni, hiszen a legújabbkori behívatásoknak nincs irodalmuk, ami nagyon rossz, mert az ember csak létező olvasmányélményekre hagyatkozhat: verőember, titkárnő, meszelt falak.

Mikor elindultam a székház felé, már tiszta volta fejem:

„De hiszen mitől félek én? Van két kezem, valahogy csak meg tudok majd élni. Mert végül is elmehetek én bárminek, nem fogok éhen halni. Csinálhatnak velem bármit, ha hibáztam: ki ne hibázott volna? És ha kell, hát megmondom én a véleményemet is, azért csak lesz valahogy.”

Ez megnyugtatott. Ilyen szellemben léptem be, liftet hívtam, de aztán mielőtt az leért volna, a lépcsőn indultam fölfelé: egy ingpulóveres férfi még utánam is szaladt, minek fáradok, már itt van.

Úgy emlékszem, nem szóltam semmit, akkor már megint a viszontválaszokat ismételgettem magamban, és feszülten figyeltem, kik jönnek velem szemben. A lépcsőfordulókban találkoztam emberekkel, fesztelenül beszélgettek egymással, iratokat vittek, ügyeket intéztek.

*

H. egy íróasztal mögött ül, azonnal fölkel, amint belépek az ajtaján, és elém jön. Mutatja, hova tehetem a kabátomat. Nem lepődöm meg, hallottam az effajta udvariasságról, így szokott az lenni, először udvariasan, hellyel kínálják az embert, kérdeznek valamit, azután zúdítják a nyakába a bűneit. „Sosem rohanják le az embert, majd meglátod — mondta valaki az előző nap. — De ez ne tévesszen meg, meglátod, még mosolyognak is rád.”

H. nem mosolyog, viszont hellyel kínál. Magam mellé rakom a táskámat, és a viszontválaszokat ismételgetem.

— Dohányzik?

No persze, a cigaretta. Ezt is mondták. — „Meglátod, megkínálnak cigarettával. Fogadd el, ezzel még nem kötelezed el magad.”

— Köszönöm, leszoktam — mondom H.-nak, inkább tárgyilagosan, mint hidegen.

— Hogyan sikerült? — csillan fel a szeme. — Én képtelen vagyok rá. Na persze, azt mondják az okosok — foglal helyet maga is a fotelben —‚ hogy az sem jár jobban, aki leszokott. Tudja maga, mi minden van a levegőben? Az ember már nem tud egészségeset szippantani.

Továbbra is a viszontválaszokat ismételgetem, a feszültség újabbakat szül, tán jobbakat, frappánsabbakat az eddigieknél, egész rendszerré állnak össze bennem.

Már legszívesebben mondanám is, de belép a titkárnő, valamit kérdez, nem értem pontosan, mit. H. felcsattanó hangjára figyelek föl:

— Kértem, Ilcsike, ne zavarjanak, mert dolgozom.

Hallgatunk egy darabig. H. rám néz, minden erőmet összeszedem, érzem, most kezdődik az egész, de nem:

— Kávézott már?

Négy kávét ittam, hármat otthon, még reggel, egyet egy presszóban idefelé jövet.

— Hát semmit sem? — kérdezi, de megint megszólal a telefon, széles mozdulattal nyúl hátra érte, s mielőtt beleszólhatnának, tagolva mondja: — Nem vagyok itt! Nem. Megmondtam, hogy dolgozom.

Míg beszél, nézem őt. Harmincas férfi, energikus, határozott. Oldalt lelógó haja nem takarja el a fülét, a tincsek elölről-hátulról kerülik meg a fülkagylót, úgy simulnak a fejéhez, így rövidebbnek látszik, mint amilyen hosszú valójában. Mikor befejezi a telefonbeszélgetést, felém fordul és leveszi a szemüvegét:

— Hát, régen szerettük volna megismerni magát. Nem mintha nem ismernénk még, hiszen hallottunk ezt-azt, figyelemmel kísérjük a munkáját, de ez nem elég. A személyes ismeretség mindennél többet ér. És most itt van ez az ügy. Ami végeredményben nem nagy ügy, de jó alkalmat ad a személyes ismeretségre.

„Az ügy!”

Végre itt tartunk, csak tudnám, miről van szó.

De nem kérdezem meg, eszembe jut az intelem: „Te ne kérdezz semmit, ne szólj semmit, amíg nem tudod, miről van szó. Majd elmondják.” Várok hát, de most először bizonytalanodom el, talán mégiscsak nekem kellene szólnom valamit. Már levegőt vennék, hogy akkor kezdem, de megelőz.

— Én azt hiszem, ma olyan időket élünk, amikor a problémáktól már régen nincs okunk megijedni. Azoktól nem félni kell, hanem kezelni tudni. Kezelni tudni! — ismétli közelebb hajolva, s folytatná, de egy férfi lép be, legott biccent felénk, két kezét megadóan maga elé tartja, s már vonul is a belső szoba felé, minthogy oda csakis ezen az irodán keresztül lehet bejutni.

— Rettenetes! Én mondom, a legbiztosabb, ha az ember egy kocsmában beszélget. Ott legalább nem zavarja senki — mondja enyhe mosollyal, állítólag ilyenkor szoktak kacsintani. H. azonban nem kacsint, hanem két ujjával megdörzsöli a szemét:

— Hol is tartottunk? Ja, igen. Mert mi is a helyzet napjainkban? Minden gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy nem kamarillaszerűen kell foglalkozni a problémákkal, hanem a teljes nyilvánosság előtt.

Megáll, mintha valami eszébe jutott volna, valami más, valami jobb, s eltűnődve folytatja:

—… szóval a kamarillaszerűség.

— Kamarilla — ízlelgetem a szót, biccent.

— Igen. Ezek szerint tehát, ha jól érzékelem, ebben egyetértünk.

Hümmögök valamit, aztán újra a csend. Most asztalfiókjába nyúl, körtét vesz elő, hámozni kezdi.

— Szeretem a körtét — néz rám, majd váratlanul megkínál:

— Kérsz? — mondja, és apró labda dudorodik a szájában.

Eljött tehát a pillanat! A tegezés pillanata!

Hallottam ugyanis arról, hogy újabban, behívatások alkalmával, a beszélgetés egy meghatározott pillanatában — általában a legváratlanabb pillanatban — letegezik a behívottat. Előfordul, hogy csak úgy egyszerűen a „tudod mi van, öreg”-gel kezdenek egy mondatot, vagy egy szenvedélyes cseszd meg-gel.

Nyugdíj előtt álló ismerősömet egy székházbeli fiatalember az ott nem ritka „azt hiszem, én vagyok a fiatalabb, tegeződjünk”-kel bátorította, s a továbbiakban már ebben a közvetlen formában folyt az elbeszélgetés.

Lám, engem egy eddig ismeretlen koreográfia szerint tegeztek le, ez is egy megoldás. H. ezt tartotta megfelelőnek.

Még teli a szája, amikor ismét megszólal a telefon:

— Ilcsike, megkértem valamire, hát hányszor mondjam még? — pattan fel a helyéről, úgy csapja le a telefont, már vissza sem ül, enyhe terpeszben áll meg előttem, és a levegőbe suhint:

— Na, baszki! Hát most láthatod, mi van itt! Az ember ezerszer elmondhat bármit, azt hiszed, érdekel ez valakit is? Tudod, mit tennék én ebben a házban? A felét kirúgnám. Legalább a felét! Az ember képtelen lerendezni egy ügyet.

Cigarettára gyújt, egyforma indulattal folytatja:

— Nem is értem! Itt ez az ország, a szemünk láttára. Hogy képtelenek vagyunk egyről kettőre? Ugyan! Nem volnék meglepve, ha az összes elképzelésünk csődöt mondana.

Még mindig terpeszben áll előttem, a viszontválaszaimra gondolok, amik már nincsenek is, először egyik omlott össze, aztán a másik, végül az egész viszontválaszrendszer, a tegezésig tudtam követni az eseményeket, onnét már nem értem. Az persze különben sem igaz, hogy ez az ország nem tudott egyről kettőre lépni, ezt azért meg kellene mondanom neki, de hogyan. És éppen én mondjam meg neki? Éppen én? Hiszen engem hívattak!

— Már régen lépnünk kellene — folytatja. — De hát, tudod, mi van! Te jóisten, mit tudnék én neked mesélni! Most én mondjam? Hát épp neked?

A táskám cippzárát gyűrögetem, talán jobb lenne elmenni innét, de hogyan? Régen összezavarodtam, lenyeltem hát az utolsó körtekockát: megpróbálom összeszedni magam:

— Te! Tulajdonképpen miért hívattatok be?

Egy pillanatra meglepődik, megfogja a vállam, mélyen a szemembe néz:

— Ugyan, öreg…, tudod te jól — aztán az ablakhoz sétál, tekintetével távoli pontot kutat. — Azt hiszed, nekem jó ez? Nekem öröm behívatni? Gondolod, hogy nekem nem lenne egyéb tennivalóm is? Ugyan — mondja még egyszer a mutatóujját kinyújtva, és felém indul:

— Nincs itt semmi probléma. Nyugodtan menj vissza és folytasd a munkád. Nem kell ezt neked hosszan magyaráznom.

Az ajtóig kísér, ott mondja:

— Örülök, hogy megismerkedtünk. Ha valami van, keressük egymást, oké?

Akaratlanul is bólintok, egészen a kijáratig kísér, sokáig érzem száraz, nehéz tapintását a vállamon.

Odakinn megkap a friss levegő, „nincs semmi baj, körte, kamarilla” — mormolom magam elé, amikor ismerős arc suhan el mellettem, alig tudom megállítani:

— Szintén?

— Szintén — feleli, és hangtalan léptekkel tűnik el a székház kapujában.

Kovács Zoltán, Megyesi Gusztáv: A nyolcvanas évek – irodalmi riportok

Irodalom Kft., 2002

Másnap reggel mindannyian elhagytuk a házat. Az egyik férfit, aki még most is jár ide, megbízták, hogy vigyázzon Máriára és rám. Azt mondta, maradjunk mindig mellette, és ne szóljunk senkihez. Szűk utcákon haladtunk, amíg egy emberekkel teli, hatalmas, nyitott térre nem értünk.

– Ezeket az embereket a Templom fizeti – magyarázta kísérőnk. – Valamennyien azért jöttek, hogy ha elérkezik a pillanat, a tolvaj szabadságáért kiabáljanak. Pilátus tudja ezt, a Templom is tudja, hogy sikerülni fog, és lehetséges, hogy még a tolvaj is tudja. Így kezdődik a mi megváltásunk, a világ nagyszerű, új hajnala. Éppúgy el van tervezve, ahogy a tenger és a szárazföld is el volt tervezve.

Mire elhallgatott, kimerültem a gyaloglásban, a cipőm törte a sarkam. Ahogy lehunyt szemmel hallgattam őt, feltűnt valami a hangjában, a hanghordozásában; úgy éreztem, nem hisz abban, amit mond, csak betanulta, és elhitette magával, hogy őszinte és meggyőző.

Nehezen elképzelhetőnek tűnt, hogy a téren mindent megrendeztek, de másfajta légkör uralkodott, mint korábban Kána utcáin vagy magán a menyegzőn – semmi váratlan kiáltozás, hangulatváltozás, eszelős tekintetű csődület. Sok volt az idős ember; kisebb csoportokban jöttek. Úgy tűnt, egyikük sem ismer föl bennünket, mindazonáltal Máriával az árnyékba húzódtunk, próbáltunk úgy viselkedni, mint akik ide tartoznak, mintha gyámolítónkkal együtt a színjáték részesei lennénk.

Eleinte nem hallottam, ami a tér túloldalán álló épület erkélyéről hangzott el, nagyon el se láttunk odáig. Ki kellett lépnünk az árnyékból a napra, azután előrefurakodnunk a tömegben. Pilátus volt az, körülöttünk mindenki az ő nevét mormolta, ő pedig minden szóval egyre hangosabb lett.

– Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen?

És a jelenlévők kórusban kiáltották vissza:

– Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt kezedbe.

A következő mozzanatot elmulasztottam, mert valaki félrelökött, és sokan beszéltek körülöttem, de Mária hallotta, és elmondta, mi volt az. Pilátus fölszólította a tömeget, hogy vegye át a foglyot, és bánjon vele a zsidók törvénye szerint.

Pilátus még mindig egyedül tartózkodott az erkélyen, oldalt egy-két tisztségviselő álldogált. Most meghallottam a tömeg válaszát, mert csak úgy zengett:

– Nekünk senkit sem szabad megölnünk.

Abból, ahogyan ezt mondták, világos volt, hogy mindez, minden egyes mozzanat, aminek tanúivá váltunk, valóban előre el volt rendezve. Nem tudtam, hogy ilyesmi megtörténhet. Azután Pilátus eltűnt, másfajta hangulat lett úrrá a körülöttünk lévőkön, megszűnt a beszéd, a duruzsolás, és valami újat éreztem a levegőben.

Éreztem a vérszomjat a tömegen.

Láttam az emberek arcán, megfeszülő állukon, izgatottan csillogó szemükön. Egyesek arcán üresség tátongott, és ezt az űrt kívánták kegyetlenséggel, fájdalommal és sikollyal betölteni. Már csak valami gonoszság elégíthette ki őket, miután felhatalmazást kaptak, hogy erre áhítozzanak. Parancsnak engedelmeskedő tömegből csőcselékké változtak, valamiféle határtalan kielégülés után sóvárogtak, amely csakis a kín sikoltozása, a hús szaggatása és a csontok törése által teljesülhet.

Ahogy múlt az idő, és a téren várakoztunk, észrevettem, hogy ez a sóvárság ragályként terjed, mígnem minden jelenlévőt elért, ahogy a szívből lüktető vér föltartóztathatatlanul eljut a szervezet minden részébe.

Amikor Pilátus ismét kijött, meghallgatták, de nem számított, mit mond.

– Én semmi vétket sem találok őbenne – jelentette ki. – Szokástok pedig, hogy egyet elbocsássak nektek húsvétkor. Akarjátok-e tehát, hogy elbocsássam a zsidók királyát?

A tömeg kész volt a válasszal.

– Nem ezt, hanem Barabbást – kiáltotta vissza.

Barabbás, a tolvaj pedig megjelent, és a tömeg helyeslő zúgása közepette távozott. Ekkor valahonnét kiáltozás hallatszott, és úgy tűnt, az elöl állók látnak valamit, amit mi nem, emiatt kavarodás támadt a tömegben, és egyfajta türelmetlenség is, annyian özönlöttek a térre, hogy már nem a szélén álltunk, inkább a közepén; hárman együtt maradtunk, meg se mukkantunk, erősen igyekeztünk, nehogy észrevétessük magunkat. A nézők az erkélyt figyelték; tudták, mi tárul rövidesen a szemük elé, és alig várták a nagy-nagy kielégülést.

Be is következett, és felhördült a tömeg, mindenekelőtt gyönyörűségében, de megrökönyödésében is, és valamiféle szorongással, ami további sóvárgásba torkollott, így a felhördülés kiáltozásba, ujjongásba, kurjongatásba és huhogásba ment át, mert az erkélyen véráztatta arccal, valami tövisből font, féloldalasan a fejébe nyomott dologgal, királyi bíborköntösben a fiam jelent meg. A köntöst úgy adták a vállára, amiből rájöttem, hogy hátrakötötték a kezét. Katonák fogták körbe. A katonák körbelökdösték az erkélyen, mire a tömeg kacagni és zúgni kezdett. Abból, ahogy a lökdösést tűrte, sejtettem, hogy történt vele valami, ami elvette az erejét. Levertnek, szinte mindenbe beletörődőnek tűnt. Amint Pilátus ismét megszólalt, a tömeg próbálta félbeszakítani, ő azonban kikövetelte, hogy meghallgassák.

– Íme, az ember! – mondta.

Ekkor elöl és – mint észrevettem – körös-körül a tömeg szélén a főpapok kiáltozásra sarkallták a tömeget:

– Feszítsd meg, feszítsd meg!

Pilátus ismét csendet kért. Közelebb lépett a fiamhoz, hogy állva tartsa, és megakadályozza, hogy a katonák taszigálhassák.

– Vegyétek át ti, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne – szólt a főpapoknak.

– Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiának hívja magát! – kiáltotta az egyik főpap.

Pilátus még egyszer visszavonult, és megparancsolta, hogy a foglyot vigyék hátra vele. Miközben a fiam megfordult – és tisztán láthattam az arcát –, észrevettem, hogy félelemmel és értetlenül tekint a tömegre. Habár ekkor úgy tűnt, Pilátus a szabadon bocsátását fontolgatja, most már tudom, hogy egyedül én tápláltam ilyen sokáig a reményt.

A többiek mind tudták, hogy vége van; föláldozzák a jövő érdekében, és többé nem számít más, csak a gyilkolás.

Pilátus így csupán felbőszítette a tömeget, amikor újra visszatért, és azt kiáltotta:

– Íme, a királyotok!

– El vele, el vele, feszítsd meg! – kiáltották körös-körül, mintha ezek a szavak tettekre váltva végtelen örömöt és gyönyörűséget szereznének, a bőség és beteljesedés érzetét kínálnák.

– A ti királyotokat feszítsem meg? – harsogta ismét Pilátus, és mintha botot hajított volna a kutyáknak.

– Nincs királyunk, csak császárunk! – kiáltották, mintha játszanának.

Ezután Pilátus a tömeg kezébe adta a fiamat, és a tömeg várva várta; egyenként is szívesen segédkeztek volna kínjai szaporításában, ha fölhatalmazzák rá őket.

Lassan, keservesen a szélre oldalaztunk, egy akkor formálódott csoport élére kerültünk, mindenki ordítozott, az emberek harsányan üdvözölték egymást, a vérük megtelt méreggel, olyan méreggel, ami az erő, ügybuzgóság, kiáltozás, kacagás, elharsogott parancsok álcájában mutatkozott, miközben utat adtak a gyászos menetnek, amely egy túlnani hegyre tartott.

Mialatt előrenyomakodtunk, és igyekeztünk együtt maradni, a magunk módján mindegyikünk úgy festett, mint a többi jelenlévő, bizonyára olybá tűnt, hogy mi is kiéhezetten várjuk egy dicsőséges feladat végrehajtását, egy magát királynak nevező személy megcsúfolását, elhajtását, megalázását és haláltusáját fenn a hegyen, a világ szeme láttára. És különös módon az a körülmény, hogy a cipőm feltörte a lábam, hisz nem erre a nyüzsgésre és erre a hőségre készült, időnként lekötötte a gondolataimat, elterelte a figyelmemet arról, ami történt.

Meghökkentem a kereszt láttán. Már előkészítették, várta őt.

Túl nehéz volt ahhoz, hogy cipelje, hagyták, hogy vonszolja át a tömegen. Észrevettem, hogy jó néhányszor megpróbálta levenni a fejéről a töviseket, de hiába erőlködött, ettől mintha csak még inkább belenyomódtak volna a bőrébe, a koponyacsontjába, a homlokába. Valahányszor fölemelte a kezét, hátha enyhíteni tudja a fájdalmat, a mögötte haladók elveszítették a türelmüket, és furkósbottal meg ostorral hajtották előre. Egy időre mintha minden fájdalomról megfeledkezett volna, miközben húzta-vonta a keresztet. Gyorsan elébe kerültünk. Még mindig nem tudtam, vajon a hívei kiterveltek-e valamit, várakoznak-e rá, vagy álruhában váltak láthatatlanná a tömegben, ahogy mi.

Megkérdezni nem akartam, és most már egyébként is lehetetlen lett volna, hiszen tudatában voltam, hogy ebben a tébolyban egyetlen szavunk vagy pillantásunk áldozattá tehet bennünket is, bármelyikünket agyonrugdoshatják, megkövezhetik vagy elhurcolhatják.

Amikor elkaptam a tekintetét, valami megváltozott. Addigra előrébb jutottunk, hirtelen megfordultam, és láttam, hogy ismét megpróbálja kitépni a töviseket, amelyek belefúródtak a homlokába meg a nyakszirtjébe, de sehogy sem bírt segíteni magán, egy pillanatra fölemelte a fejét, és találkozott a pillantásunk. Mintha minden gyötrelem, minden megrázkódtatás a mellkasom egy pontjára irányult volna. Fölsikoltottam, és oda akartam futni hozzá, de társaim visszatartottak, Mária azt suttogta, maradjak csöndben, szedjem össze magam, különben fölismernek és elvisznek.

A fiú, akinek életet adtam, most még védtelenebb volt, mint akkor. Azokban a születése utáni napokban, amikor a karomba vettem és csak néztem őt, gondolataim között ott motoszkált az is, hogy lesz valaki, aki figyel rám, amikor a végemet járom, gondoskodik a testemről, miután meghalok. Azokban a napokban, ha akár csak álmodom, hogy véresen fogom látni őt, miközben a tömeg körülötte lázasan azon igyekszik majd, hogy még több vérét ontsa, éppúgy sírtam volna, ahogy ezen a napon sírtam, és a sírás lényem legmélyéről fakadt volna.

Csak hús és vér és csont maradt belőlem.

Miközben Mária és a kísérőnk szünet nélkül hajtogatta, hogy meg se próbáljak szólni hozzá, és nehogy újra elsírjam magam, követtem őket a hegyre. Könnyen elvegyülhettünk az ott lévőkkel, akik mind beszélgettek vagy nevetgéltek, egyesek lovat, szamarat vezettek, mások ettek-ittak, a katonák valami érthetetlen nyelven kiabáltak, akadtak köztük vörös hajúak, csorba fogúak és durva vonásúak. Olyan volt az egész, mint egy piactér, csak valahogy fölajzottabb, mintha a rövidesen bekövetkező esemény eladónak és vásárlónak egyaránt nyereséget ígért volna. Az utolsó pillanatig úgy éreztem, hogy bárki könnyen elosonhatna észrevétlenül, és reméltem, hogy a követői közül valaki esetleg kitervelte, hogyan szöktessék meg ebben a tolongásban, hogy biztonságos helyre vigyék, el a városból. Ám ezután láttam, hogy a hegy tetején néhányan gödröt ásnak, és ráeszméltem, hogy komolyan gondolják, határozott céllal érkeztek, bármilyen szedett-vedett társaságnak tűntek is.

Vártunk, és egy óra vagy talán több is eltelt, mire a menet megérkezett. Könnyedén meg tudtam különböztetni az egyszerű nézelődőket azoktól, akik határozott céllal jöttek, utasításra cselekedtek, fizetséget kaptak. Meglepett, hogy némelyikük milyen csekély figyelmet fordít arra, hogy mások közben nekiláttak a kereszthez szögezni őt, kötelekkel próbálták a keresztet az általuk ásott gödörhöz vonszolni és abban fölállítani.

A szögezés alatt hátrahúzódtunk. A szögek hosszabbak voltak, mint a kezem.

Öt-hat férfi kellett, hogy lefogja őt, kifeszítse a karját a kereszten, azután pedig, amikor hozzákezdtek, hogy beléverjék az első szöget azon a ponton, ahol a tenyér a csuklóval határos, felordított fájdalmában, és ellenszegült nekik, miközben sugárban fröcskölt a vér, és kezdetét vette a kalapálás, ahogy igyekeztek a szög végét a fába ütni, kezét és karját a kereszthez szorították, ő pedig üvöltve vonaglott.

Amikor ezzel elkészültek, minden erejét összeszedte, hogy ne tudják a másik karját is kifeszíteni. Egyikük lefogta a vállát, egy másik a felkarját, de így is sikerült a karját a mellkasához húznia, úgyhogy segítséget kellett hívniuk. Azután lefogták, beverték a második szöget, és most már mindkét karja kifeszült a fán.

Próbáltam az arcába nézni, mikor fölsikoltott kínjában, de úgy eltorzította a kín és beborította a vér, hogy rá sem ismertem. A hangját ismertem föl: csak a hangok, amelyeket kiadott, azok voltak a sajátjai. Fölálltam és körülnéztem. Közben egyebek is zajlottak – lovakat patkoltak és abrakoltattak, szerencsejáték folyt, sértések és tréfák röpködtek, főzőtüzeket gyújtottak, a fölszálló füst belengte a hegyet.

Szinte fölfoghatatlan, hogy ott maradtam, és végignéztem, hogy nem rohantam oda hozzá, nem kiáltottam neki. De nem tettem.

Elszörnyedve figyeltem, de nem mozdultam, meg se szólaltam. Semmi sem hatott volna akkora elszántsággal szemben, semmi sem hatott volna azzal a felkészültséggel, cselekvő lendülettel szemben. Mégis furcsán hangzik, hogy tétlenül tudtuk nézni, úgy tudtam dönteni, hogy nem sodrom magam veszélybe. Azért néztük végig, mert nem volt választásunk. Azért nem kiáltottam föl, azért nem futottam oda, hogy megmentsem őt, mert semmi értelme nem lett volna. Félresöpörtek volna, akár tollpihét a szél. De az is különös, ennyi esztendő múltán az is különösnek látszik, hogy képes voltam uralkodni magamon, mérlegelni a dolgokat, ölbe tett kézzel figyelni, tudván, hogy így helyes. Visszatartottuk egymást, és hátrahúzódtunk. Igen, így tettünk. Visszatartottuk egymást, és hátrahúzódtunk, miközben a fiam szavakat üvöltött, amelyeket nem értettem. Pedig talán el kellett volna indulnom felé, bármilyen következményekkel jár is. Nem számított volna, de most legalább nem kellene újra meg újra ezen tépelődnöm: hogyhogy nem futottam oda hozzájuk, hogyhogy nem rángattam el őket, hogyhogy nem kiáltoztam, hogy bírtam némán, mozdulatlanul nézni. De hát így történt.

Mihelyt alkalom adódott rá, megkérdeztem a kísérőnket, mennyi időbe telik, hogy meghaljon, és azt a választ kaptam, hogy tekintettel a szögekre, a láthatólag tetemes vérveszteségre meg a perzselő napra, hamar kiszenvedhet, de még így is eltarthat egy napig a dolog, hacsak föl nem gyorsítják azzal, hogy odamennek, és eltörik a lábszárát.

Úgy hallottam, a parancsnok tudja, miként sürgetheti vagy lassíthatja a folyamatot, igazi szakértő, éppúgy ért a gyilkoláshoz, mint mások a terményekhez és az időjáráshoz, ahhoz, hogy mikor kell leszüretelni a gyümölcsöt a fáról, vagy mikor érkezik el az ideje egy gyermek világrahozatalának. Úgy hallottam, ügyelni tudnak rá, hogy ne ontsanak több vért, vagy akár el is fordíthatják a keresztet a naptól, vagy lándzsával szurkálhatják a testét, ami azt jelentené, hogy órák alatt, még az est leszállta előtt meghal. Azt jelentené, hogy még szombat előtt meghal, de ahhoz, mint hallottam, engedélyt kellene kérni a rómaiaktól, magától Pilátustól. Ha pedig Pilátust nem találják, mindig akad valaki, aki Pilátus helyett engedélyt adhat. Majdhogynem megkérdeztem, nem tudnánk-e mégis megmenteni a fiamat, hogy életben maradhasson, de valójában tudtam, hogy már késő. Láttam a szögeket, mielőtt behatoltak a csuklója és a tenyere közötti részbe.

Azután láttam, hogy más kereszteket is emelnek, amelyekhez kötéllel rögzítették az embereket, de úgy tűnt, vagy túl nehéz a fa, vagy gyatrán ácsolták a kereszteket, mert valahányszor fölállították őket, a keresztek elcsúsztak, visszazuhantak a földre.

Mindenfélét nézegettem, felhőgomolyt az égen, követ, előttem álldogáló embert, bármit, hogy eltereljem a figyelmemet a közvetlen közelből hallatszó nyöszörgésről. Föltettem magamban a kérdést, vajon mímelhetném-e valamivel, hogy ez nem most történik, hogy valaki mással a múltban történt vagy pedig a jövőben fog megtörténni, amit egyáltalán nem kell átélnem. Mivel ennyire elmélyülten nézelődtem, tudtam, hogy oldalt egy csoport áll, lovasok, részint rómaiak, részint vének, és ahogy a jelenetet szemlélve kerülgették egymást, rádöbbentettek, hogy ők az irányítók, sok más itteni esemény véletlenszerű, a szombat előtti nap hozadéka, ezek a jól táplált férfiak azonban megközelíthetetlenül komoly, eltökélt benyomást keltettek. Hirtelen megpillantottam közöttük Marcust, a rokonomat, és láttam, hogy ő is észrevett engem. Mielőtt a többiek megállíthattak volna, odafutottam hozzá, és tisztában voltam azzal, milyen ostobának, tehetetlennek, szerencsétlennek és tolakodónak tűnhetek. Azt hiszem, kitártam a karom, azt hiszem, könnyek szántották az arcomat, és azt hiszem, teljesen értelmetlenül viselkedtem. Emlékszem, a többiek közül néhányan közönyösen vagy enyhe ingerültséggel tekintettek rám, és Marcus arcán is ugyanez tükröződött, ami azután sötét kegyetlenséggé változott, amikor rám szólt, hogy táguljak onnét. Tudom, hogy nem ejtettem ki a nevét. Tudom, hogy nem neveztem rokonomnak. Láttam a félelmet az arcán, és láttam, milyen gyorsan illan el, változik elszántsággá, hogy eltávolítson e férfiak köréből, akik közül senki máshoz nem mertem fordulni.

Biccentett valakinek, aki később a keresztre feszítettek közvetlen közelében kockázott, és közben engem figyelt, láthatólag tudta, ki vagyok, és azt hiszem, utasítást kapott, hogy fogjon el, amint beáll a halál és szétoszlik a tömeg. Később rájöttem, mind azt hiszik, kivárjuk a végét, hogy magunkkal vigyük és eltemessük. Azt már megtanulták rólunk a rómaiak, hogy nem szolgáltatjuk ki a halottakat az elemeknek. Bármekkora is a veszély, várni fogunk.

A kísérőm, aki manapság ebben a házban látogat, és az a másik, akit még kevésbé kedvelek, azt óhajtja, hogy egyszerűen írjam le ezeket az órákat, a szavakra kíváncsiak, amelyeket hallottam; a fájdalmam csak akkor érdekli őket, ha a „gyász” vagy a „bánat” szó formájában hangzik el. Bár egyikük maga is tanúja volt annak, aminek én, nem óhajtja zűrzavarnak nyilvánítani az elsötétülő, majd ismét kiderülő ég különös emlékét, se a többiek hangját, amint dühösen próbálják elhallgattatni a sóhajtozást, jajgatást, nyöszörgést; még a kereszten függő alak némasága is irritálja őket. A rőzsetüzek egyre maróbb füstje vadul csípte a szemünket, mert mintha semmilyen égtáj felől nem fújt volna a szél. Nem akarnak tudni róla, hogy az egyik kereszt rendszeresen ledőlt, föl kellett támogatni, és arról az emberről sem akarnak tudni, aki nyulakkal etetett egy vad és méltatlankodó tekintetű madarat egy olyan kicsi kalitkában, amiben az ki sem terjeszthette rendesen a szárnyát.

Annyi minden történt azokban az órákban, ahány pillanat az élet. Előbb azt hittem, tehetek valamit, aztán rádöbbentem, hogy nem. A hűvösen józan gondolatok már nem tudták elterelni a figyelmemet arról, hogy ha ez nem velem történik, elvégre nem engem feszítenek keresztre, akkor meg sem történik. A gondolatok a kisdedről, aki a részem volt, szíve a szívemből sarjadt. A gondolatok, hogy a többiekhez futok, akiket szintén el akarnak fogni vagy ki akarnak kérdezni. Vagy figyelek, hátha valaki jelt ad, hogy hamarabb véget érjen. Vagy megértem, hogy Marcus azért csábított a városba, azért adott egy címet, hogy elfoghassanak, amint vége, sőt már előtte.

Az utolsó órában, miközben megritkult a tömeg, és az emberek egy része lefelé indult a hegyről, már nem jutott idő se csodálkozásra, se felismerésre, se gondolkodásra. Nem maradt idő nézelődésre, figyelemelterelő látnivalók keresésére. Abban az utolsó órában mintha nőtt volna a napsütésben átszögezett kézzel-lábbal függés kínja, amely velőtrázó sikoltozásban, majd levegő után kapkodásban nyilvánult meg. És mindannyian várakoztunk, mindannyian tudtuk, hogy közeleg a vég, és mindannyian figyeltük az arcát, a testét, nem voltunk biztosak benne, tudja-e, hogy mellette vagyunk, egészen a legvégéig, amikor kinyitotta a szemét, és mintha szólni próbált volna, de egyikünk sem értette a szavait, a túlzott erőlködéstől nem hallottuk őket. Ezek adták tudtunkra, hogy még él, és különös módon, elszenvedett fájdalma, vereségének nagy nyilvánosság előtti szemléltetése dacára, noha egész idő alatt kétségbeesetten szerettem volna, hogy gyorsan véget érjen, most nem akartam, hogy véget érjen.

Colm Tóibin: Mária testamentuma

Fordította: Szabó Herta

Park Könyvkiadó, 2012

Egy jelentéktelen állat

Mintegy 13,5 milliárd éve, a ma ősrobbanásként ismert esemény során létrejött az anyag, az energia, az idő és a tér. Univerzumunk ezen alapelemeinek története a fizika.

Megjelenésük után mintegy 300 ezer évvel az anyag és az energia összetett struktúrákká, úgynevezett atomokká kezdett összeállni, melyek később molekulákba csoportosultak. Az atomok, molekulák és kölcsönhatásaik története a kémia.

Nagyjából 3,8 milliárd évvel ezelőtt egy Föld nevű bolygón bizonyos molekulák elkezdtek különösen nagy és bonyolult szerkezeteket, úgynevezett organizmusokat alkotni. Az organizmusok története a biológia.

Körülbelül 70 ezer évvel ezelőtt a Homo sapiens fajba tartozó organizmusok még bonyolultabb szerveződésekké, úgynevezett kultúrákká kezdtek formálódni. A kultúrák ezt követő fejlődése a történelem.

A történelem folyamatát három fontos forradalom alakította. Mintegy 70 ezer éve a kognitív forradalom indította be. Aztán úgy 12 ezer éve felgyorsította a mezőgazdasági forradalom. A tudományos forradalom, amely csupán 500 éve vette kezdetét, talán véget is vet a történelemnek, és útjára indít valami egészen mást. Ez a könyv annak a történetét beszéli el, hogy miként hatott ez a három forradalom az emberekre és a többi organizmusra.

Már jóval a történelem előtt éltek emberek. A modern emberre nagyon hasonlító állatok körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Számtalan nemzedéken át azonban egyáltalán nem lógtak ki a tömérdek más organizmus sorából, amelyekkel élőhelyükön osztoztak.

Ha 2 millió évvel ezelőtt kirándulást tettünk volna Kelet-Afrikába, ismerős emberi lények csoportjába botolhattunk volna: csecsemőjüket aggodalmasan dédelgető anyák, a sárban gondtalanul játszadozó gyerekek; a társadalmi előírások ellen lázadozó indulatos fiatalok, és törődött öregek csoportjába, akik csupán nyugalomra vágynak; és voltak még mellüket verő macsók, akik a helyi szépségeket igyekeznek lenyűgözni, és bölcs, öreg mátriárkák, akik már mindent láttak. Ezek az ősi emberek szerettek, játszottak, barátságokat kötöttek, és versengtek a rangért és a hatalomért – de ugyanezt tették a csimpánzok, páviánok és elefántok is.

Nem volt bennük semmi különleges. Senki sem sejtette, legkevésbé maguk az emberek, hogy leszármazottaik egyszer majd a Holdon sétálnak, széthasítják az atomot, megfejtik a genetikai kódot és történelemkönyveket írnak. A legfontosabb tudnivaló a történelem előtti emberekről, hogy jelentéktelen állatok voltak, semmivel nem gyakoroltak nagyobb hatást a környezetükre, mint a gorillák, a szentjánosbogarak vagy a medúzák.

A biológusok fajokba sorolják az organizmusokat. Az állatokat akkor tekintik egy fajba tartozónak, ha képesek egymással szaporodni, és termékeny utódot nemzeni. A lovak és a szamarak egy nem túl régi közös őstől származnak, és sok közös fizikai jellemzővel rendelkeznek. Párosodnak is egymással, ha ráveszik őket erre – utóduk, az öszvér azonban meddő. A szamár DNS-ének mutációi ezért soha nem kerülnek át a lóba, és megfordítva. A kétféle állatot ezért két külön fajnak tekintjük, amelyek eltérő evolúciós úton járnak. Ezzel ellentétben egy bulldog és egy spániel külsőre nem hasonlít egymásra, de egyazon fajhoz tartoznak, azaz DNS-készletük lehetővé teszi termékeny utód nemzését. Boldogan szaporodnak egymással, kölykeik pedig más kutyákkal, további kölyköket hozva létre ezzel.

A közös ősből kifejlődött fajokat nemekbe soroljuk. Az oroszlánok, tigrisek, leopárdok és jaguárok a Panthera nemhez tartozó különböző fajok. A biológusok kéttagú latin névvel címkézik fel az organizmusokat, előbb a nemet, majd a fajt nevezik meg. Az oroszlán tudományos neve például Panthera leo, vagyis a Panthera nembe tartozó leo faj. Feltehetőleg mindenki, aki ezt a könyvet olvassa, Homo sapiens – vagyis a Homo (ember) nem sapiens (gondolkodó) fajához tartozik.

A nemek családokat alkotnak, például a macskafélék (oroszlánok, gepárdok, házi macskák), a kutyafélék (farkasok, rókák, sakálok), vagy az elefántfélék (elefántok, mamutok, masztodonok) családját. Egy család minden tagjának vérvonalát egy alapítóhoz lehet visszavezetni.

Például minden macskaféle, a legkisebb házi cicától a legfélelmetesebb oroszlánig egy közös őstől származik, amely körülbelül 25 millió évvel ezelőtt élt.

A Homo sapiens is egy családhoz tartozik. Ez az elcsépelt tény valaha a történelem egyik legjobban őrzött titka volt. A Homo sapiens sokáig jobban szerette magát az állatoktól elkülönítve, családjavesztett árvaként szemlélni, akinek se testvérei, se unokatestvérei, de legfőképpen szülei nincsenek. Csakhogy nem ez a helyzet. Tetszik vagy sem, egy nagy és meglehetősen zajos család tagjai vagyunk, az emberféléké. Legközelebbi ma élő rokonaink pedig a csimpánzok, gorillák és orangutánok. A legeslegközelebbiek a csimpánzok. Úgy néz ki, hogy csupán 6 millió évvel ezelőtt egy nőstény majomnak két lánya volt. Egyikük lett a csimpánzok őse, a másik pedig a mi nagyanyánk.

Csontvázak a szekrényben

A Homo sapiens egy még nyugtalanítóbb titkot is rejtegetett. Nem csupán bőséges számú civilizálatlan unokatestvérrel rendelkezünk; valaha bizony volt jó pár testvérünk is. Korábban úgy gondoltunk magunkra, mint az egyetlen emberekre, mivel a legutóbbi tízezer évben valóban a miénk volt az egyetlen emberi faj. Az ember szó valódi jelentése azonban „a Homo nemhez tartozó állat”, és ennek a nemnek valamikor több faja is volt a Homo sapiens mellett. Sőt, mint azt majd ennek a könyvnek az utolsó fejezetében is látjuk, lehet, hogy a nem túl távoli jövőben majd ismét nem sapiens fajú emberekkel kell versengenünk. Ezt tisztázandó a Homo sapiens egyedeinek jelölésére gyakran a sapiens szót fogom használni, míg az ember megnevezéssel a Homo nem minden tagját illetem.

Az emberek először Kelet-Afrikában fejlődtek ki 2,5 millió évvel ezelőtt, a majmok egy korábbi, Australopithecus nevű neméből, amely név jelentése „déli majom”.

Körülbelül 2 millió éve néhányan ezek közül az ősi emberek közül elhagyták szülőföldjüket, hogy átkeljenek és letelepedjenek Észak-Afrika, Európa és Ázsia hatalmas területein. Mivel Észak-Európa behavazott erdeiben más tulajdonságok szükségeltetnek a túléléshez, mint Indonézia párálló dzsungeleiben, az emberi populációk különböző irányokba fejlődtek. Ennek eredménye több különböző faj lett, amelyek mindegyike fenséges hangzású latin nevet kapott a tudósoktól.

Európában és Nyugat-Ázsiában az emberek Homo neanderthalensisszé, (Neander-völgyi emberré) fejlődtek, akiket általában csak Neander-völgyiekként emlegetünk. A Neander-völgyiek testesebbek és izmosabbak voltak, mint mi, sapiensek, és alkalmazkodtak a jégkorszaki Nyugat-Eurázsia hideg klímájához. Ázsia keleti területeit a Homo erectus („felegyenesedett ember”) népesítette be, aki közel 2 millió évig maradt fenn, mind ez idáig a legtovább az emberi fajok közül. Nem valószínű, hogy a mi fajunk megdöntené ezt a rekordot. Az is kétséges, hogy ezer év múlva itt lesz-e még a Homo sapiens, 2 millió évvel tehát szinte biztosan nem számolhatunk.

Az indonéziai Jáva szigetén élt a Homo soloensis („Solo-völgyi ember”), aki a trópusi élethez alkalmazkodott. Szintén a mai Indonéziában – az aprócska Sapiens Flores szigetén – az ősi emberek a törpévé válás folyamatán mentek keresztül. Az emberek akkor érték el először Florest, amikor a tengerszint rendkívül alacsony volt, és a szigetet könnyen meg lehetett közelíteni a szárazföldről. Mikor a tenger ismét megemelkedett, néhányan ott rekedtek a szigeten, amely szegény volt erőforrásokban. Először a nagy emberek haltak meg, akiknek sok élelemre volt szükségük. A kisebbeknek nagyobb esélyük volt a túlélésre. A nemzedékek során aztán Flores lakói törpék lettek.

Ez a sajátságos faj, amelyet a tudósok Homo floresiensis néven ismernek, legfeljebb 1 méteres magasságot és 25 kilogrammos testsúlyt ért el. Képesek voltak viszont kőeszközök készítésére, és alkalmanként még a szigeten élő elefántok közül is sikerült elejteniük egyet-egyet – habár meg kell jegyeznünk, hogy az elefántok ugyancsak egy törpe növésű fajhoz tartoztak.

2010-ben újabb elveszett testvérünk menekült meg a feledéstől, amikor a szibériai Gyenyiszova-barlangban ásató tudósok felfedeztek egy megkövesedett ujjpercet. A genetikai elemzés bebizonyította, hogy a csont egy eddig ismeretlen emberfaj egyedéé volt, amely a Homo denisova nevet kapta. Ki tudja, hány elveszett rokonunk vár még felfedezésre más barlangokban, más szigeteken és más éghajlatokon.

Mialatt Európában és Ázsiában kifejlődtek ezek az emberek, Kelet-Afrikában sem állt meg az evolúció. Az emberiség bölcsője számos új fajt dajkált, mint például a Homo rudolfensis, vagyis „Rudolf-tavi ember”, a Homo ergaster, vagyis „dolgozó ember”, és végül a saját fajunk, amelynek a szerénytelen Homo sapiens, azaz „gondolkodó ember” nevet adtuk.

Testvéreink feltételezett külsejének rekonstrukciója (balról jobbra): Homo rudolfensis (Kelet-Afrika); Homo erectus (Kelet-Ázsia); és Homo neanderthalensis (Európa és Nyugat-Ázsia). Valamennyien emberek

Néhány faj egyedei óriásira nőttek, mások törpék lettek. Egyesek félelmetes vadászok voltak, mások szelíd gyűjtögetők. Voltak, akik egyetlen szigeten éltek, míg sokan egész kontinenseken rajzottak szét. De mindegyikük a Homo nemhez tartozott. Valamennyien emberi lények voltak.

Elterjedt tévhit ezeknek a fajoknak leszármazási sorba rendezett elképzelése, valahogy úgy, hogy az ergaster nemzette az erectust, az erectus a Neander-völgyit, és a Neander-völgyiből fejlődtünk ki mi. Ez ahhoz a téves következtetéshez vezet, hogy egy adott pillanatban mindig csak egyetlen emberfaj élt a földön, és hogy a korábbi fajok pusztán önmagunk korábbi modelljei. A valóság ezzel szemben az, hogy úgy 2 millió évvel ezelőttől mintegy 10 ezer évvel ezelőttig a világ egyszerre több emberi faj otthona volt. Miért is ne? Ma is több róka-, medve- vagy disznófaj él.

Száz évezreddel ezelőtt pedig legalább 6 különböző emberfaj járta a földet. Nem a többfajú múlt, hanem mostani egyediségünk az, ami furcsa – talán egyenesen gyanús. Mint azt hamarosan meglátjuk, nekünk, sapienseknek jó okunk van elnyomni magunkban testvéreink emlékét.

A gondolkodás ára

A számos különbség ellenére van néhány olyan jellemző, ami minden emberfajban közös.

A legfontosabb, hogy az emberek agya a testméretükhöz viszonyítva sokkal nagyobb a többi állaténál. A 60 kilogrammos emlősök agyának térfogata átlagosan 200 köbcentiméter. A legkorábbi, 2,5 millió évvel ezelőtt élt emberek agya körülbelül 600 köbcentiméteres volt. A modern sapiensé pedig átlagosan 1200–1400 köbcentiméteres. A Neander-völgyiek agya még ennél is nagyobb volt.

Azt hisszük, arra gondolni, vagy olyasmit megállapítani is fölösleges, hogy az evolúció során a nagyobb agyúak maradnak fenn. Annyira szerelmesek vagyunk önnön intelligenciánkba, hogy azt feltételezzük, ha agyról van szó, minél nagyobb, annál jobb. Ha azonban ez igaz lenne, akkor a macskafélék is kitermeltek volna matematikai számításokra képes macskákat. Miért a Homo az állatok egyetlen neme, amelyik ilyen teljesítményű gondolkodógépet fejlesztett ki?

Az a helyzet, hogy a gigantikus agy nem kevésbé gigantikus energiákat von el a test többi részétől. Már cipelni sem könnyű, főleg, ha masszív koponya védi. Működtetni még nehezebb.

A Homo sapiens agya a testsúly 2-3 százalékát teszi ki, a test nyugalmi helyzetében azonban az energiafogyasztás 25 százalékáért felelős. Összehasonlításképpen, az emberszabású majmoknál ugyanez az arány csupán 8 százalék. Az ősi emberek kétféle árat is fizettek nagyméretű agyukért.

Először is, több időt töltöttek élelemkereséssel. Másodszor: elcsökevényesedtek az izmaik. Ahogy egy kormány von el pénzt a honvédelemtől, és csoportosítja át az oktatásba, úgy csoportosította át az ember az energiáit a bicepszéből a neuronjaiba. Nem valószínű, hogy a szavannán ez jó túlélési stratégia lenne. A csimpánz vitát ugyan nem tud nyerni a Homo sapiensszel szemben, viszont olyan könnyedén tépi darabokra, akár egy rongybabát.

Nagy agyunk ma már kifizetődik, mivel képesek vagyunk autót és puskát gyártani, és így gyorsabban mozogni a csimpánznál, vagy biztonságos távolságból lelőni birkózás helyett. Az autó és a puska azonban nagyon új jelenség.

Az emberi idegrendszer 2 millió éven keresztül csak nőtt és nőtt, de néhány kovakőkéstől és kihegyezett bottól eltekintve ennek nem sok látszatja volt. Akkor mi ösztönözte a hatalmas emberi agy evolúcióját ebben a 2 millió évben? Őszintén szólva, fogalmunk sincsen.

Szintén egyedi emberi vonás, hogy felegyenesedve, két lábon járunk. Így könnyebb zsákmány vagy ellenség után kutatva fürkészni a szavannát, és a karok, amelyek nem működnek közre a helyváltoztatásban, használhatók egyéb célokra, például kődobálásra vagy jeladásra. Minél több mindent tud csinálni a kéz, annál sikeresebb a tulajdonosa, így aztán az evolúciós nyomás hatására egyre nőtt az idegek és finommozgásra alkalmas izmok koncentrációja a tenyérben és az ujjakban. Ennek eredményeként az ember nagyon bonyolult műveleteket is képes elvégezni a kezével. Legfőképp képes kifinomult eszközöket készíteni és használni. Az eszközkészítés első bizonyítékai 2,5 millió évesek, és az eszközök előállítása és használata az a kritérium, amelynek alapján az archeológusok megkülönböztetik az ősi embereket a többi állattól. A felegyenesedett járásnak is megvan azonban a hátránya. Őseink csontváza évmilliókon keresztül egy négy lábon járó, aránylag kis fejű lénynek megfelelően fejlődött.

A felegyenesedett tartáshoz való alkalmazkodás nagy kihívás volt, különösen akkor, amikor a váznak az extra méretű koponyát is meg kellett tartania.

A kitágult látótérért és dolgos kézért az emberiség derékfájással és nyakmerevedéssel fizetett.

És a nők még valami egyébbel is. A felegyenesedett járáshoz keskenyebb csípő szükségeltetett, ezáltal a szülőcsatorna leszűkült – éppen akkor, amikor a csecsemők feje nőni kezdett. Az emberi nőstények számára komoly fenyegetéssé vált, hogy belehalnak a gyerekszülésbe. Azok a nők, akik korábban szülték meg gyermeküket, amikor annak feje még viszonylag kicsi és rugalmas volt, nagyobb eséllyel maradtak életben, és szülhettek még több utódot. A természetes kiválasztódás tehát a korai szülést részesítette előnyben.

És valóban, az ember a többi állathoz képest korán születik, akkor, amikor több létfontosságú szervrendszere még meglehetősen fejletlen.

Egy csikó röviddel a születése után már képes ügetni; egy kismacska néhány hetes korában elhagyja az anyját, hogy maga kutasson táplálék után. A csecsemők azonban évekig magatehetetlenek, táplálásukról, védelmükről és nevelésükről a szülőknek kell gondoskodniuk.

Ez a tény nagyban hozzájárult mind az emberiség különleges szociális adottságaihoz, mind egyedi szociális problémáihoz. A magányos anyák, miközben a gyerekeikről is gondoskodniuk kellett, aligha lettek volna képesek maguk és ivadékaik számára is elegendő élelmet gyűjteni. A gyerekneveléshez a családtagok és szomszédok állandó segítségére is szükség volt. Egy egész törzs kellett, hogy felneveljen egy embert. Az evolúció ezért azokat támogatta, akik erős szociális kötelékeket tudtak kialakítani. Ezenkívül, mivel az emberek fejletlenül születnek, sokkal nagyobb mértékben nevelhetők és szocializálhatók, mint bármely más állat. A legtöbb emlős úgy kerül elő a méhből, mint a mázas agyagedény az égetőkemencéből – az átformálásukra tett minden kísérlet megsérti vagy akár össze is töri őket. Az emberek viszont úgy kerülnek ki a méhből, akár az olvadt üveg. Meglepően szabadon csavarhatók, nyújthatók és formálhatók.

Ezért tudjuk ma a gyerekeinket kereszténynek vagy buddhistának, kapitalistának vagy szocialistának, háborúpártinak vagy békeszeretőnek nevelni.

Azt feltételezzük, hogy a nagyméretű agy, az eszközhasználat, a kiváló tanulási képesség és az összetett szociális struktúra hatalmas előnyt jelent. Magától értetődőnek tűnik, hogy ezek tették az emberiséget a legerősebb állatfajjá a Földön. Csakhogy az emberek teljes 2 millió évig maradtak gyenge és jelentéktelen állatok úgy, hogy már élvezték ezeket az előnyöket. Ezért az 1 millió évvel ezelőtt élt emberek, nagy agyuk és éles kőeszközeik ellenére, a ragadozóktól való állandó félelemben éltek, ritkán vadásztak nagyvadra, és leginkább növények gyűjtögetéséből, kisebb állatok és rovarok összefogdosásából, valamint az erősebb húsevők által meghagyott tetemek elfogyasztásából tengődtek.

A korai kőeszközök használatának egyik fő célja a csontok feltörése volt, hogy hozzáférjenek a velőhöz. Egyes kutatók úgy vélik, hogy eredetileg erre „szakosodtunk”. Ahogy a harkály arra specializálódott, hogy kipiszkálja a rovarokat a fatörzsből, az első emberek arra, hogy kinyerjék a velőt a csontból.

Hogy miért épp a velőt? Nos, tegyük fel, hogy végignézzük, amint egy oroszlánfalka leterít és felfal egy zsiráfot. Türelmesen várunk, amíg végeznek. De még most sem mi jövünk, mert először a hiénák és sakálok – amelyekkel nem merünk kikezdeni – vetik rá magukat a maradékokra. Csak ekkor merjük társainkkal együtt megközelíteni a tetemet, óvatosan körülnézünk – majd nekiesünk a még megmaradt ehető szöveteknek.

Ez a kulcsa történelmünk és lélektanunk megértésének. A Homo nem helye egészen a legutóbbi időkig szilárdan a tápláléklánc közepén volt. Az ember évmilliókig kisebb állatokra vadászott, és összegyűjtötte, amit tudott, miközben a nagyobb ragadozók őrá vadásztak. Csupán 400 ezer évvel ezelőtt kezdett el néhány emberfaj rendszeresen nagyvadra vadászni, és csak az elmúlt 100 ezer évben – a Homo sapiens felemelkedésével – ugrott az ember a tápláléklánc tetejére.

Ennek a bámulatos ugrásnak a középmezőnyből az élre komoly következményei lettek. Más állatok, például az oroszlánok vagy a cápák fokozatosan, millió évek alatt jutottak el a csúcsra. Az ökoszisztémának ez alatt az idő alatt lehetősége volt olyan fékek és ellensúlyok kifejlesztésére, amelyek megakadályozták, hogy az oroszlánok és cápák túl nagy pusztítást végezzenek. Ahogy az oroszlánok egyre halálosabbá váltak, a gazellák gyorsabban futottak, a hiénák jobban együttműködtek, az orrszarvúak pedig egyre ingerlékenyebbek lettek.

Az emberiség ellenben olyan gyorsan ugrott az élre, hogy az ökoszisztémának nem volt ideje alkalmazkodni. Sőt, maguknak az embereknek sem. A bolygó legtöbb csúcsragadozója fenséges teremtmény. Az uralkodás évmilliói önbizalommal töltötték el őket. A sapiens viszont olyan, akár egy banánköztársaság diktátora. Mivel nem is olyan rég még a szavanna elnyomottjai közé tartoztunk, tele vagyunk félelemmel és aggodalommal a pozíciónk iránt, ami kétszer olyan kegyetlenné és veszedelmessé tesz bennünket.

A történelem számos csapása, öldöklő háborúktól ökológiai katasztrófákig, ennek az elsietett ugrásnak az eredménye.

Yuval Noah Harari: Sapiens

Fordította: Torma Péter

Animus, 2015

Muránói tükör

Emerenc késő este került elő, elvitte sétálni a megkönnyebbüléstől elképzelhetetlen hangokat kiadó állatot, aztán bekopogott értem, megkért, mennék át hozzá, valamit szeretne megbeszélni velem, amihez nem kell tanúnak a gazda. Bemehettünk volna nálunk is valamelyik szobába, de ragaszkodott hozzá, hogy átkísérjem, mentünk hát mindhárman, ő, én, Viola, aki előttünk táncolt, ilyen későn már nem raktunk rá pórázt, nem kellett attól tartani, hogy találkozik és összeverekszik más kutyákkal. Emerenc az előtéren helyet mutatott a nejlonnal letakart, makulátlan asztalnál, leültem. Itt mindig vastag, súlyos szag tört ránk, klór, háztartási tisztítószer és valami légfrissítő émelyítő keveréke, a ház egyébként már hallgatott, az ablakok sem világítottak már sehol. Nappal nem vevődött észre, de most, hogy csak mi hárman voltunk az előtérben, és ha nem is igazi szellemóra, de éjszaka volt, hirtelen érezni kezdtem valamit én is annak vagy azoknak a jelenlétéből, akik Emerenc lakásában élnek. Nesz hallatszott a nagy csendben, puha nesz, Viola a réshez guggolt, és sóhajtozni kezdett; ha bekívánkozott valahová, volt egy különleges jelzése, ami leginkább emberi nyögéshez vagy mély, kínos lélegzéshez hasonlított. Minden tekintetben rendhagyó este volt, valahogy nem kellemes, harmonikus, inkább zavart ígérő, rendes körülmények között ritkán elemeztem, de olykor azért nekem is eszembe jutott, szinte semmit se tudok Emerencről, jószerivel csak a mániáit és szépen esztergált kitérő válaszait ismerem.

– A napokban vendégem jön – kezdte. Altatás után ilyen az emberi hang, ilyen tagoltan valószínűtlen, mikor a botladozó tudatot erővel próbálja támogatni az elme. – Tudja, hogy a lakásba nem engedek be senkit, de azt, aki ide jön, nem ültethetem le itt, ahol most maga ül. Lehetetlen.

Tapasztalat tanított meg rá, sose faggassam semmiről, mert még kevesebbet árul el, megriad. Ha olyan vendéget vár, akit lehetetlen itt fogadnia, be viszont nem viheti, az nyilván nem akárki, talán a két szénné vált szőke testvér jön hozzá látogatóba, akik esetleg nem is éltek, csak balladai elemek, vagy a jóisten, akiben Emerenc nem hisz, mert gyapjúholmi helyett estélyi ruhát adott neki. Józsi öcsém fiánál és az alezredesnél is rangosabb lehet, mert azokat itt vendégeli meg.

– Megengedi, hogy ott beszélgessek vele, magánál? Más elpletykálja, maga nem. Mintha a maguk vendége volna, úgy tennénk. A gazda aznap délutános, és ha maga megkéri, mindent eltűr. Megteszi? Tudja, hogy nem maradok adósa.

– Nálunk akar vendéget fogadni? – néztem rá. Felesleges kérdés volt, Emerenc pontosan fogalmazott, abszolút szabatossággal. Persze hogy azt akar.

– Csak azt vállalja, hogy az illető azt higgye, én is ott lakom, magukkal együtt. Viszek mindent, csészét, kávét, italt, magának nem kell adnia semmit, csak a helyet. Mondja, hogy igen. Megszolgálom. Mire a gazda hazajön este, már el is mentünk. Szerdán négykor. Lehet?

Viola sóhajtott a küszöbön, kinn permetezett a puha eső. Akkor már réges-régen normalizálódtak az állapotok, lehetett Emerenc vendége akár a Francia Köztársaság elnöke is, nem okozhatott politikai komplikációt. Hogy miért nem fogadhatja itt, az csak egy árnyalattal mélyítette a homályt, amelyet Emerenc amúgy is úgy viselt magán, mint egy nagykendőt. Vállat vontam, jöjjön az illető, remélem, nem kell strázsálnom, ha már azt megkívánja, hogy otthon legyek, és nem óhajt kettesben maradni vele. Hazafelé azon tűnődtem, hogyan fogadtatom el mindezt a férjemmel, aki ha valamit, a tisztázatlan dolgokat utálja a legjobban, mindent, ami nem lekerekített, nem biztos, nem igazolható, de ellenállás vagy tiltakozás helyett nevetett, számára is volt az ügyben valami bizarr, ami megmozgatta írói képzeletét. Emerenc és a vendég, akit itt fogad! Csak nem akar férjhez menni, csak nem valami házassági hirdetésre való feleletképpen jön az az idegen, és Emerenc, aki sose nyit ajtót a saját otthonában, nálunk veszi szemügyre? Jöjjön! Szinte sajnálja, hogy nem lesz ő is itthon. Nyugodtan itt hagy bennünket a vadidegennel egy lakásban, mert Viola kicsontozza, aki bántana. A kutya nagyot nyalt a kezén, ahogy a nevét meghallotta, aztán a hátára hengeredett, és kínálta a hasát: gyomrozzuk. Megszokhatatlan élmény volt, hogy Viola mindent megért.

A jelzett napon Emerenc olyan volt, mint egy magát vaserővel fékező tébolyodott, de Viola se volt normális, aki mindenki hangulatát átvette. Az öregasszony tálcakendővel letakarva áthozott mindenféle tányért, tálakat, erre megdühödtem, megkérdeztem tőle, ha annyira titkolni való ez a bankett, mit hurcolja át a holmiját az utcán, nem leprás ő, nyilván a vendége sem az, hogy ne ehetnének a mi tányérainkról, a mi villáinkkal, ott a kredenc, vegye ki, amit kíván, teríthet az anyám ünnepi felszerelésével, az ezüsttel, mit gondol, sajnálom tőle? Nem köszönte meg, de megjegyezte, sose felejtett el semmi gesztust, se jót, se kedvezőtlent. Azt felelte, nem arról van szó, mintha ő titkolózni kívánna, csak azt nem szeretné, ha az illető azt látná meg, nincs körötte család, egyedül él, s nem óhajt magyarázkodni sem, miért nem nyit ajtót, vagy miért úgy lakik, ahogy.

Míg anyám szobájában megterített, úgy éreztem, eljött az idő, hogy figyelmeztessem valamire, régen készültem erre. Rendezte a hideg sültet, a salátát – tálalni is varázslatosan tudott –, én meg azt kérdeztem, sose fordult-e meg még a fejében, hogy valami egészségügyi szakemberrel megbeszélje azt a szabályosnak igazán nem nevezhető tünetet, hogy kizárja az otthonából a világot, ennek a gátlásnak vagy minek van valami orvosi neve, nyilván gyógyítható. „Orvos – nézett rám Emerenc, míg áttörölte a hosszú szárú, a legnagyobb ünnepen használt pezsgőspoharakat –, nem vagyok én beteg, és kárt sem okozok senkinek azzal, hogy úgy élek, ahogy élek, amellett tudja maga, hogy ki nem állhatom az orvosokat. Hagyjon békén, nem szeretem, ha oktat. Ha kérek valamit, és megadja, szöveg nélkül tegye, különben hiába adott.”

Otthagytam, bementem a hálószobába, feltettem egy lemezt, ne is halljam, amit nem látok. Akkorra már végképp elfanyalodtam Emerenc nálunk fogadandó vendégétől. Egyszer még majd valódi bajt hoz ránk, ez csakugyan bolond. Kit hoz a lakásba, ha nem tudnám, hogy itt a kutya, voltaképpen félnék, és mi a csudának kell neki pezsgőspohár ehhez a kamuflált találkozáshoz? A saját titkaimat se szerettem, nemhogy a másokét.

A lemezről áradó zene minden eseményt eltakart, engem két szoba választott el az anyámétól, ahol Emerenc megterített. Olvasni próbáltam, vagy ötven oldalt átlapoztam, mire gyanakodni kezdtem, Emerenc azt jelezte, meg akar ismertetni az ismeretlennel, de hát hol ez a vendég, és mit csinálnak ekkora csendben, Viola is csak hallgat, megjött ez egyáltalán? Majdnem egy óra telt el az Emerenc megjelölte időből, mikor végre ugatást hallottam, gondoltam, praktikus, hogy hideg pecsenyével várta a jövevényt, nem valami izgalmas meleg étellel, legalább friss maradt neki, tovább hallgattam a muzsikát, amikor egyszer csak megnyílt az ajtó, és Viola berohant, táncolt, nyugtalankodott az ágy körül, és szemmel láthatólag magyarázott valamit. Ez végképp különös volt, mert ha a vendég esetleg fél a kutyától, Emerenc valamelyik külső helyiségbe küldi, nem beengedi, mit csinálnak ezek odakinn, aminél az öregasszony nem tűri meg Violát? Hamar kiderült, mert a kutya után nemsokára ő is megjelent, arca nem árult el semmit, tudott ő olyan lenni, mint a süketnémák. Viola akkor már mellettem hasalt a franciaágy tetején, Emerenc meg se látta. Közölte, nem az jött, akit várt, az egyáltalán nem is jön, az ezermester futott át a villából, annak a telefonszámát érte el a hotel, ahol a vendége megszállt volna, s vele üzente meg neki, Emerencnek, a vendég látogatása üzleti okból az utolsó percben elmaradt, nem is érkezett meg Budapestre, ha újra aktuális lesz az útja, idejében küld értesítést.

Nekem számlálhatatlan hivatalos találkozásom maradt el amiatt, hogy a vendég végül is nem jött meg, nem találtam az ügyben semmi tragikusat azon kívül, hogy Emerenc feleslegesen adott ki egy jókora összeget, ám az öregasszony úgy vonult el, mint a tájfun, az ajtót is bevágta maga mögött, hallottam, hogy az előszobában úgy ordít az utánaosont kutyára, hogy fel kellett kelnem megnézni, mit szórakozik az állattal, végtére is Viola nem csinált semmit. Anyám szobájából, ahol a vendégnek terített, csörömpölés hallatszott, életemben először riadtam meg Emerenc szókincsétől, zuhogtak a szájából az átkok és trágár szidalmak. Benyitottam, de ott is maradtam a küszöbön. Dehogy bántotta a kutyát, mást átkozhatott, Viola az asztal mellett, anyám székében ült, és evett, Emerenc elébe húzta a tálat, a kutya kikapdosta a szeletelt pecsenyét, és falt, fél lábával az alátéten támaszkodott, mancsa meg-megcsúszott az asztalközépi muránói tálalótükrön, amelyet én még soha életemben, a legnagyobb ünnepen se raktam fel, s melynek közepén ide-oda billegett az ötkaros ezüst gyertyatartó. Viola időnként kiejtette a szájából a falatot, a tálalótükrön zsírnyomok közt kapkodott utána. Azt hiszem, életemben nem voltam ilyen dühös.

– Kotródj, Viola! Le a földre! Az anyám tükre, porcelánja! Mi folyik itt, Emerenc? Megháborodott maga?

Sem azelőtt, sem azután, halála perce közeledtéig nem hallottam Emerencet zokogni, akkor felsírt, én meg nem tudtam, mit csináljak, mert a kutya válságos pillanatokban sosem engedelmeskedett nekem, míg Emerenc el nem ismételte előtte a tiltó parancsot. Most is csak vacsorázott higgadtan tovább, Emerenc meg zokogva állt az asztal túlsó oldalán, Viola együttérzése jeléül rá-rápillantott, de azért csak evett, nem tudott ellenállni a válogatott falatoknak. Nem mondhatom, hogy nem tanult Emerenctől asztal melletti viselkedést, felléphetett volna a produkcióval, csaknem hibátlanul étkezett, a fenekén ült, mint az emberek, akkor már mellső baljával-jobbjával támaszkodott, épp csak hogy nem vett az ételből, s a körmei helyett a szájával szolgálta ki magát. A kép oly abszurd volt, és olyan mértékig felbosszantott, hogy egyszerűen nem is tudtam magamat kifejezni. A saját kutyánk oda se figyel, ha utasítom, anyám szobájában az anyám asztalánál, egy ünnepre terített gazdag asztalnál ül és étkezik, időnként rá-rásandít a tálalóra, ahol egy nagy torta magasodik, és láthatólag azon tűnődik, hogy fogja azt onnan leszedni, mindeközben Emerenc zokog, megállíthatatlanul. Nem költhetett keveset, a tál ugyan már jócskán kiürült, de a romokból is látszott, nagyon megbecsülték itt a meg nem érkezett vendéget. Éreztem, ahogy egyre csak nő bennem az indulat, már-már kitörtem, mikor Emerenc egyszer csak végigtörölt az arcán, csapzott pillakoszorúján a keze fejével, aztán, mint aki nem szépen, átmenettel, hanem durva rázásra eszmél a narkózisból, nekiugrott a vígan falatozó kutyának, és összevissza verte a tálalóvilla nyelével. Elmondta mindennek, hálátlannak, hűtlennek, gyalázatos hazugnak, szívtelen kapitalistának, Viola nyítt, leugrott a székről, lefeküdt a szőnyegre, teljék be rajta az érthetetlen ítélet, Viola sose menekült, ha Emerenc verte, és sose próbált védekezni. Álmodni szokott az ember ilyen iszonyatost, ilyen irreális elemekből állót, mint ami ott lezajlott. Viola összezsugorodva reszketett az ütések alatt, a legutolsó falatját ijedtében már le se tudta nyelni, az kifordult a szájából az anyám kedvenc szőnyegére. Azt hittem, Emerenc beleszúr a tálalóvillával, mert úgy csapott felé, minden belefért abba a percbe, úgy megijedtem, hogy elkezdtem sikoltozni, de aztán az öregasszony leguggolt a kutya mellé, felemelte a fejét, megcsókolta a két füle között, Viola még felnyögött megkönnyebbülésében, és nyalta a kezet, amely összeverte.

Szabó Magda: Az ajtó

Jaffa Kiadó, 2016

Az intézet fent van a hegyek között. Amikor leszállok a vonatról, már tudom, hogy túl vékony a nyári öltönyöm, mégiscsak fel kellett volna venni a hosszú kabátot.

A bátyámra gondolok. A bátyám három hónappal ezelőtt felakasztotta magát. Itt, az intézet falai között. Kérésemre itt temették el, az intézethez legközelebbi falu temetőjében. A temetésére nem jöttem el.

Most mégis itt vagyok. Az állomástól másfél kilométer az út, senkit sem küldtek elém. Az épület valószínűtlenül hatalmas, eredetileg fegyvergyár volt, a súlyos fekete vaskapu már messziről látszik, amikor odaérek, még mindig fázom.

A csengő hangját nem hallani, sokáig nyomom, a kapu is csak sokára mozdul meg, hogy aztán döcögve és nyikorogva végigcsusszanjon a rozsdás sínen.

Egy portás áll a kapu mögött, vizenyős szemmel bámul az arcomba. Megmondom a doktornő nevét, akitől a levelet kaptam, erre szó nélkül félreáll az útból, a fejével int, hogy menjek. Ahogy elmegyek mellette, utánam szól, hogy be a zöld vasajtón, aztán egyenesen végig a folyosón, és ott majd várjak.

A folyosó világos, rácsos ablakok sora között lépkedek, megint fázom.

Egy hatalmas váróterem-féleségbe jutok, legalább hat méter magas csarnok, ablak nincs, a teret a mennyezetről mélyen belógó neonok vonják fehéren sercegő fénybe. Az egyik sarokba állított, régi magazinokkal telerakott asztalkáktól és kopott bőrfotelektől még nyomasztóbbnak és visszhangosabbnak érzem a teret.

A bátyámra gondolok. Arra, hogy érezhette magát ebben a térben. Nem tudok róla semmit. Semmit azóta, hogy idekerült. Ennek több mint tizenkét éve. A bátyám harminchét éves volt akkor. Két héttel a születésnapja után hozták ide. Festő volt.

Az utolsó figuratív korszakában készült képein többnyire bontásra váró, elhagyott vagy üresen álló épületek voltak. Gyárcsarnokok, szerelőműhelyek, raktárak, ciszternák, soha át nem adott irodaházak, laktanyák, bunkerek, bezárt pályaudvarok. Tág, hideg terek, emberi alakok nagyon ritkán, akkor is többnyire hátulról. Egyszer azt nyilatkozta, a végromlás előtti pillanatot akarja megmutatni, azt az utolsó másodpercet, amikor még minden egyben van, mielőtt megindulnak a buldózerek vagy felrobbannak a bontótöltetek, és az épületek végleg összeomlanak. Eszembe jut, hogy pár napja azt írta az újság, ezt az intézetet is be fogjak zárni, bezárják, és le is bontják.

Az asztalhoz lépek, rá akarom tenni az aktatáskám. Az asztal megbillen, és majdnem oldalra dől, akkor veszem észre, hogy az egyik lába hiányzik. Az aktatáska lesodor az asztalról egy magazint, de még időben elkapom, nem esik a földre. Vastag divatlap, ahogy megfogom, kinyílik a kezemben, egy nő nyújtózkodik fényesen a lapokon, borostyánszínűre lakkozott csellóra támaszkodik, a testére feszülő ruha olyan, mintha gyolcsba tekerték volna, a halványzöld anyagtól a bőre egészen tejfehér, rövid tüskefrizurája lángvörös. A ruha anyagán betűk adják a mintát, hosszú, kézírással írt szöveg, nem tudom elolvasni. Becsukom a magazint, az asztalra dobom, az asztal megbillen, ettől eszembe jut a nő combjának íve, nem akarom megjegyezni.

A bátyámat huszonhárom éves korában fedezték fel. Huszonnyolc éves korára előre eladta az összes képét és egyéb művészeti alkotását, amelyet élete végéig megfest vagy létrehoz. Harminchárom éves korára túl volt már három egymástól markánsan különböző korszakon és két feleségen. Abban az évben a születésnapján bejelentette, hogy nem fest többet. Először mindenki kétségbeesett, de a képek amúgy is magas ára elkezdett meredeken felfele menni, úgyhogy a kedélyek hamarosan lecsillapodtak. Harmincöt éves korára még mindig nem festett. Akkor a galerista barátai kitalálták, hogy gyűjteményes életmű-kiállítást rendeznek neki. Nem hittem volna, hogy hagyja, de úgy látszott, még örül is az ötletnek. Belevetette magát a rendezésbe.

Egy bontás előtt álló villamosremízt választott helyszínül. A kiállításhoz persze valamennyire helyre kellett hozatni. Már ez is egy vagyonba került. A bátyám ragaszkodott hozzá, hogy az összes képét szedjék össze hozzá. Iszonyatos munka volt megszervezni. Az egész majdnem bedőlt a biztosítási díjon, végül egy nagy tőzsdei tanácsadó cég magára vállalta a szponzorációt.

A bátyám az utolsó pillanatban összeveszett a kiállítás rendezőjével, aki egyébként egészen addig a legjobb barátja volt. A megnyitó előtti estén hatalmas balhét rendezett. A képek már a falon voltak, jöttek volna a kiemelt vendégek előzetes bejárásra, de a bátyám üvöltve elkergette őket, azt mondta, át kell rendeznie az egészet. Mindenkit elküldött, az egész éjszakát ott töltötte egyedül a képei között. Volt olyan is köztük, amit már több mint huszonöt éve nem látott. Aznap hajnalban felhívott telefonon, akkor még nem tudtam, hogy ő az, mert nem szólt bele, csak azt hallottam, hogy valaki zihálva lélegzik, hallóztam párat, aztán letettem.

A hátam mögött hangos csattanással kinyílik a rácsos ajtó, egy nő lép a terembe. Meglát, meglepett döbbenet az arcán. Három évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, de nagyon hasonlítottunk egymásra.

Bemutatkozom, a hangomtól a nő még jobban zavarba jön, magasra tornyozott szőke kontyát igazítja. Szép arca van. Kicsit elpirul. Nem tudom, miért. El akarom mondani, miért jöttem, de közben összeszedhette magát, mert a szavamba vág.

– Én írtam magának – mondja. – Már azt hittem, nem fog eljönni.

Nem mentegetőzöm. Nehezen szántam rá magam az útra. Nem voltunk jóban a bátyámmal.

– Jöjjön – mondja a doktornő –, megyek előre. – Megfordul, indul.

Követem, a fehér köpeny alatt is látszik, hogy szűk szoknyája kereken kirajzolja a fenekét. Nem tudom nem nézni. Nem is akarom.

Cipője sarka kattog a kőpadlón, egy udvarra érünk, dézsákban csenevész fák állnak, körülöttük a beton repedezett, az egyik falat repkény borítja, a tövében egy rozsdás gépágyú, a repkény azt is majdnem egészen befutotta. Három vagy négy pad is áll az udvaron, az egyik mellett a nő megáll.

– Ez volt a bátyja kedvenc helye – mondja, az ujjai végigsimítanak a kovácsoltvas karfa görbületén. Észreveszem, hogy a kisujján zöld köves ezüstgyűrűt visel.

A padhoz lépek, leülök. A padról a repkénnyel benőtt fal látszik, meg egy másik, szürke fal, rácsos és bedróthálózott ablakokkal, egy kémény, egy darabka ég.

– Nem tudom, mit szeretett rajta – mondom –, de igazából nem is ismertem a bátyámat.

A nő leül mellém.

– Senki sem ismerte – elhallgat, az erőtlen napfénybe tartja az arcát. – Ide süt legtovább a nap – mondja. – A bátyja nagyon szerette a napot.

– Igen? – kérdezem. – Ezt ő mondta magának?

A nő vállat von, észreveszem, hogy a kontyát hajtű helyett egy ecset tartja, az ecset pamacsa pont olyan mézszínű, mint a haja.

– Minek hívott ide? – kérdezem hirtelen, engem is meglep, hogy mennyire ingerült a hangom.

– Tudja, hogy a bátyja az alatt a nem egészen tizenegy év alatt, amit itt töltött, egyszer sem szólalt meg? – kérdezi.

– Nem lep meg – mondom. – Mindig is makacs volt. Már gyerekkorunkban is.

A nő bólint.

– Nemcsak beszélni nem beszélt, egyáltalán sehogy sem kommunikált. Nem használt üzenőfüzetet, semmit. Teljesen magába zárkózott. Amikor én három éve idekerültem, épp egy radikális gyógyszerterápiának készültek alávetni. – A hajához nyúl, egy tincs kiszabadult a kontyából, végighúzza az ujjai között, közben beszél tovább. – Igazából nem tudtam róla semmit, nem is kellett foglalkoznom vele. Egyáltalán nem volt köze a kutatási területemhez. Tudni is csak azért tudtam róla, mert a vezető professzor említette mint érdekességet. De a bátyja mindig itt ült, én meg pont ráláttam erre a padra az ablakomból, úgyhogy lassan érdekelni kezdett. A gyógyszerek engedélyezése elhúzódott, a kezelés csúszott. Aztán egyszer láttam, hogy rajzol valamit az ujjával a porba, és rögtön le is törli. Odamentem hozzá, vártam, hogy újra megteszi, de nem. Csak ült és a földet bámulta. Aztán egyszer csak felemelte a fejét, és rám nézett. Csak egy villanás volt, de az alatt az egy pillanat alatt olyan intenzív szomorúság volt a szemében, amilyet azelőtt sosem láttam. Olyan volt, mintha nem is valóságos lett volna.

A nő elhallgat, a bátyám arca jut eszembe, látom magam előtt a szemet, a szemében a haragot. Azt hittem, régen elfelejtettem már az arcát, de most mégis itt van előttem. Megrázom a fejem.

A nő beszel tovább:

– Adtam neki egy olyan varázstáblát, tudja, olyan mágnesest, amivel a gyerekek szoktak játszani. Rajzolnak rá, aztán letörlik. Hozzá se akart nyúlni. De a kezébe adtam, és valahogy mégis elvette. Sokáig csak hordta magával, nem láttam, hogy használta volna, aztán egyszer észrevettem, hogy itt ül és rajzol. Rajzolt, letörölte, rajzolt, megint letörölte. Látni akartam, hogy mit csinál. Azt hittem, hogy el fogja dugni előlem a táblát, ha meglát, de nem. Először azt hittem, hogy nem is vette észre, hogy ott vagyok, hogy egyáltalán nem törődik velem, de aztán láttam, hogy engem rajzol, az én arcomat skicceli fel a táblára – elhallgat, nyugtalanul megfeszül az ajka. – Nagyon jó rajz volt, pontos és kegyetlen. A bátyja felém fordította a táblát, és rám nézett. Tudtam, hogy ezt most nem képzelem, tényleg engem néz. Ott volt az arcom a táblán, úgy rajzolt le pár mozdulattal, hogy abban benne volt minden, a félelmeim, a vágyaim, az arcomra égett szigor, amivel a bizonytalanságaimat próbáltam leplezni egész életemben, minden, ami vagyok. Csúnya voltam rajta, és mégis szép voltam.

Közbevágok:

– Maga beleszeretett a bátyámba – mondom.

A doktornő megrázza a fejét:

– Most ne ezzel törődjön – mondja. – A bátyja elém tartotta azt a táblát, rám nézett, és aztán a csúszókára, tudja, arra a hülye kis műanyagdarabra, amit meg kell húzni, hogy letörlődjön a kép, a csúszóka egy kék delfint formázott, és tudtam, hogy döntenem kell, egyetlen pillanatom van arra, hogy eldöntsek mindent.

Megint közbevágok:

– A bátyám mindig nagyon tudta zsarolni azokat, akiket szeretett – mondom.

Azt akarom, hogy hideg és száraz legyen a hangom, azt akarom, hogy úgy zörögjön, mint az összegyűrt újságpapír. A bátyám arca jut eszembe kamaszkorunkból, tizenöt éves, én tizenkettő vagyok, a bátyám a szobánk ablakának a párkányán guggol, mögötte tízemeletnyi sötétség, azt mondja, nem szeretem őt, hiába vagyok a testvére, nem szeretem, gyáva vagyok szeretni, ha igazán szeretném, megtenném, amit kér tőlem, de nem fogom, mert gyáva vagyok, és ezért ő most hátra fog bucskázni, bele a sötétségbe, háromig számol, addig van időm eldönteni, értsem meg, hogy miattam csinálja, azt akarja, hogy én is bátor legyek, olyan bátor, mint ő, számolni kezd, azt mondja, egy, az íróasztalra nézek, ott vannak a rajzlapjai és mellettük a félbetört zsilettek, amikkel mindig lekaparta a rajzait a kartonról, azt mondja, kettő, rákiáltok, hogy hagyja abba, az asztalánál vagyok, a kezemben ott az egyik penge, felkapom, ezt akartad, kiáltom, ezt akartad, végighúzom az alkarom belső oldalán, egyszer, kétszer, sokszor.

A bátyám lemászik az ablakpárkányról. A bátyám mosolyog.

Tudom, hogy a doktornő is a bátyám arcát látja maga előtt, a kék delfinről beszél, arról, hogy megfogta és megrántotta, és letörölte a varázstábláról az arcát. Arról, hogy a bátyámé lett egészen. Arról, hogy meggyógyította. Arról, hogy kihozta a magányból, amibe zárta magát.

Nem akarom hallani, át akarok nézni a doktornőn. Nem lett volna szabad idejönnöm.

A doktornő azt mondja, mutatni akar valamit.

Felállunk, megyünk végig a murván.

A bátyám nem rendezte meg a kiállítását. Az összes képet megsemmisítette azon az éjszakán. Ráfektetett mindent a villamossínekre, lelocsolta benzinnel, és elégette az összeset. Csoda, hogy nem égett le a remíz. Reggel ott találták, a kormos falak előtt guggolt, a feketére égett vásznakat nézte. Egyetlen kérdésre se válaszolt, egyáltalán nem szólalt meg többet. Az egyik falon három szénnel írt szót találtak, az volt az egyetlen magyarázat. Kivágták a falból, valamelyik New York-i múzeumban őrzik. A bátyám egyetlen megmaradt műve. Három szénnel írt szó.

Semmi nem érvényes.

A doktornő kinyit egy vasajtót. Tudom, mi lesz a túlsó oldalán.

A terem nagyon nagy, a falai tele vannak rajzolva a bátyám munkáival. Aktok, egymásba fonódó testek, a végítélet előtti utolsó pillanat. Felismerem az arcom, felismerem a szüleink és a barátaink arcát. Felismerem a doktornő fenekét. A rajzokra firkálva szénnel ugyanaz a három szó ismétlődik, tízszer, százszor, ezerszer.

A doktornő azt mondja, a bátyám két hónap alatt csinálta az egészet. Senki se látta, senki se tud róla, csak ő és én. Megígérte a bátyámnak, hogy az egészet le fogja meszelni. Hogy megsemmisíti. Megígérte, meg is fogja tenni. Csak szerette volna, ha én is látom. Rám néz, várja, hogy mondjak valamit. Látom a szemén, hogy engem néz, de a bátyámat látja.

Megfordulok, kimegyek a teremből, az alkaromba fájdalom nyilall, rászorítom a másik kezem, a fájdalom keresztülsugárzik az ing és az öltöny anyagán. A bátyámat látom, az alkaromra szorítja a tenyerét, próbálja elállítani a vérzést, azt mondja, jól van, jól van, nem vagyok gyáva, de legközelebb ne keresztbe vágjak, hanem hosszában, és mélyebben, sokkal mélyebben.

A doktornő utánam kiált, kérdez valamit. Hogy akkor ő most mit csináljon.

Nem nézek vissza, a vállam fölött kiáltok hátra:

– Csináljon, amit akar.

Dragomán György: Oroszlánkórus

Magvető Könyvkiadó, 2015

Az oroszok még mindig Pestre járnak, ha dugni akarnak egy jót, mondta, mert a magyar prostikkal nincs baj, a magyar prostik állítólag továbbra is világszínvonalúak, úgyhogy ő is jobban tette volna, ha a Hold utcai lányhoz megy, nem pedig sima lapú füzetekért a körútra, szóval ezt elszúrta, ezt tényleg nagyon elszúrta, és az Andrássy úti dugóban arra gondolt, hogy csak egyféleképpen teheti jóvá az egészet, legalábbis részben, mert egy ekkora baklövést nem lehet jóvátenni, legfeljebb csak enyhíteni, mégpedig azzal, ha ezen az úgynevezett baráti összejövetelen felszedi Zsókát (vagy Zsanettet), és azután meg is farkalja rendesen, nem úgy, mint a mozgáskorlátozott pestiek, hanem úgy, mint az oroszok vagy a szerbek, akiknek még van vér a pöcsükben, gondolta,

és a szentendrei nő szép, nagy orra járt a fejében, meg azok a szép, halvány szeplők, amelyek az orra környékén voltak szétszórva, és ha ebből az orrból meg ezekből a halvány szeplőkből indul ki, akkor könnyen lehet, hogy ez a Zsóka (vagy Zsanett) egy zsidó nő, egy szívbe markolóan szép zsidó nő, gondolta, és ettől megint felizgult, mert zsidó nővel még nem volt dolga, és most elképzelte, hogy hátulról csinálják, és közben a hasát, a mellét, az orrát simogatja, és belenyúl a szájába, bele a sóhajaiba, és erről persze Celia jutott eszébe, az első éjszakájuk, amikor Celia kicsi mellét dörzsölte, és néhány órára megint az a valaki lehetett, akiről már azt hitte, hogy örökre elveszett, mert ott maradt a behavazott harckocsiban, azután pedig, amikor Celia a szájába vette, és nyaldosta, nyálazta, szívta a farkát, akkor ez olyan volt, mintha egy percre megint a Manhattan plakátja előtt állna, amikor még úgy tűnt, hogy minden lehetséges, és hogy a vágyak mégiscsak beteljesíthetők, gondolta, és csak most, az Andrássy úti dugóban értette meg, hogy miért találta annyira szíven ez a lány, és hogy a boldog izgatottságnak, amelyet a mellkasában érzett, nem annyira a szerelemhez, mint inkább az elsüllyedt életéhez, pontosabban az elsüllyedt életére vonatkozó érzéseihez, ezeknek az érzéseknek a nehezen kibogozható kötegéhez lehetett köze, gondolta, és amikor néhány méterrel előbbre állt, elkezdte a házakat nézni, ezeket a százéves, gyönyörű épületeket, és ahogy nézte őket,

egyszer csak belehasított a felismerés, hogy mit jelent ez a dugó, és hogy miért van ez a lassúság, és hogy minek köszönhető ez a nehézkes áramlás,

mert miközben a mellbevágóan szép házakat nézte, egy elsüllyedt birodalom emlékei jelentek meg előtte, egy víz alá merült főváros elbűvölő maradványainak látta az Andrássy út épületeit, és ez lehet az oka annak is, hogy a pestiek arca jellegzetesen sápadt és színtelen, gondolta, mivel a víz mélyén, ezek közt az elmosódó díszletek közt élnek, és nem kapnak elég fényt, de mégse tudnak, nem mernek vagy nem akarnak kiszabadulni innen, inkább az ezeréves álmaikba süllyednek, és ennek az álomnak a mélyén szunnyadoznak, ha viszont valaki megzavarja őket ebben a szunnyadozásban, akkor egy pillanatra magukhoz térnek, és vadul nyomni kezdik a dudát, vagy pedig a középső ujjukat mutogatják és éktelenül szidják egymás anyját, gondolta, és ivott egy kortyot a hugyos vízből, majd előbbre gurult két autónyival, a kocsi óráján most 14:46 volt, és úgy tűnt, mintha gyorsabban haladna a sor, mert nem sokkal később megint előbbre állt, persze kérdés, hogy mennyire lehet gyorsulásnak nevezni azt, ha öt perc helyett négypercenként halad egy métert a kocsisor, és akkor jobbról egy mellékutcához ért, ahova elvileg behajthatott volna, de a forgalom ebben az utcában is ugyanúgy eldugult, mint ahogy az Andrássy úton, ezért meg se próbált befordulni, hanem előbbre állt egy-két autónyival,

és arra gondolt, hogy most már tulajdonképpen mindegy is, hogy ki tud-e szabadulni innen vagy nem,

mert nemsokára az Andrássy út végére ér, balról már közel volt a fekete kirakat, és már nem ellenkezett, nem tiltakozott, és nem akart kiszabadulni se, habár még mindig nagyon kellett volna pisálnia, de csak ásított egyet, majd ivott egy kortyot a hugyos vízből, és azután előbbre állt kétautónyival, persze ha jobban belegondolunk, ennyi idő alatt már hazaért volna Újvidékre, még abban az esetben is, ha hozzávesszük a várakozást a szerb–magyar határon, ami tulajdonképpen magyar–magyar határ persze, de mindegy, ezeket a határokat ide-oda tologatják, épp csak megszüntetni nem tudják őket, Európa képtelen meglenni határok nélkül, és ha átmenetileg olykor „légiesítik” is őket, hamarosan újra megrajzolják, újra meghúzzák, újra megerősítik mindet, mint ahogy a tenger hullámai rajzolnak redőket, bordákat, vonalakat a parti homokra, majd elmossák, és kicsivel arrébb megint megrajzolják őket, mondta, szóval ennyi idő alatt lényegében már hazaérhetett volna, vagy legalábbis nagyon közel járna Újvidékhez, talán épp a topolyai benzinkútnál lenne ezekben a percekben, és akkor megállna persze teletankolni a tartályt, mert a szerb üzemanyag még mindig olcsóbb, mint a magyar, és mert a pénztárnál Jelenával, a szerb lánnyal találkozna, aki nem sokkal azután került oda, hogy ő otthagyta a céget, ehelyett azonban még mindig az Andrássy úton araszolt, és amikor megint előbbre gurultak egy-két autónyival, akkor éppen egy vonalba került a fekete kirakattal, amelyben semmi más nem volt, csak egy nagy, fekete töltőtoll, egy diszkréten megvilágított rekeszben,

és akkor fogta az ásványvizes palackot, lecsavarta a kupakot, és ivott egy kortyot a hugyos vízből, majd lehúzta a cipzárt, elővette a farkát, és a hegyét megint beledugta a palackba, mert ahogy Celia mondta egyszer, az élet harc, Celia sajnos gyakran mondott ilyen lapos dolgokat, gondolta, és néhány csepp megindult, nem sokkal utána pedig már folyt is szépen a palackba, nem, drága Celia, az élet nem harc, hanem csoda,

válaszolta, mert mindenki más felkúrta volna az agyát, de Celiával türelmes maradt, vagy hogyha mégis harc, akkor ez a harc is csoda, tette hozzá, persze ugyanolyan laposan, gondolta, miközben hangosan csorgatott a palackba, és a hugyozás már régen esett neki olyan jól, mint most, a kocsiban, az Andrássy úti dugóban, és még jobb lett volna, ha a teniszlabdákat is ki tudta volna engedni a hasából, de azok bent maradtak, majd a pisálást befejezte, a kupakot visszacsavarta az ásványvizes palackra, és előbbre gurult néhány méterrel, mert a kocsisor most megint haladt egy keveset, és 15:04-kor az Andrássy út végére ért, ahol széles ívben elkanyarodott balra, a Madách tér felé, és akkor egy hang azt súgta neki, hogy ki kellene tömni őket, ki kellene tömni egytől egyig mindegyiket, ki kellene folyatni a vérüket, és a véredényeket fel kellene tölteni szilikonnal, azután pedig vissza lehetne állítani őket ugyanoda, ahol vannak, a járdára, a zebrára, az üzletekbe és az autókba, mindenkit a maga helyére, és akkor Budapest lenne a világ legnagyobb panoptikuma, megállás nélkül jönnének az angol, az amerikai, a német, a francia, a japán turisták, hogy a kitömött magyarokat nézzék a víz alatti házak között, a kitömött emberek szerveit pedig el lehetne adni az ukrán újgazdagoknak, vagy esetleg az albánoknak, akik heroincsempészésből és szervkereskedelemből építik fel szép lassan Nagy-Albániát, legalábbis a szerbek ezt állítják, mondta, de tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy kinek adják el a szerveket, a lényeg az, hogy mindenki jól járna ezzel az üzlettel, és akkor Budapest végre egy gazdag európai nagyváros lehetne, gondolta, miközben a Deák térre ért, és a Budapest Bank óriásplakátját nézte, a vigyorgó arcot és a jobb felső sarokban a bank védjegyét, a háttal egymásnak fordított két B betűt, ami egy négylevelű lóherére, vagy talán egy pillangóra hasonlított inkább,

és egy ideig csak nézte, nézte ezt a pillangót, majd pedig a zöldesen kirajzolódó hajszálerekre gondolt Zsóka (vagy Zsanett) homlokán, és már nem is bánta annyira, hogy Pesten maradt,

mert Splitből egyenesen Újvidékre utazni mindig lesújtó volt, és legfeljebb csak az Andrássy úti dugóból tűnt neki úgy, hogy jobb lett volna mielőbb hazamennie, pedig dehogy lett volna jobb, hiszen Újvidék nagyon megváltozott, és ezzel minden alkalommal, amikor hazaért, újra meg újra szembesülnie kellett, Splitben ugyanis erről a változásról valahogy mindig megfeledkezett, és soha nem az új, hanem mindig csak a régi Újvidékre gondolt, és így voltaképpen a régi Újvidék iránt volt honvágya, mivel Splitben néhány nap alatt teljesen kiment a fejéből, hogy mi lett Újvidékből az utóbbi években, és ezért a pofára esés egyszer sem maradhatott el, amikor Splitből hazatért, mert minden alkalommal újra látnia kellett, hogy mi lett Újvidékből, és hogy mi folyt ott, és hogy mi ment ott gyalázatosan végbe, ami pedig végső soron azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor hazatért, újra át kellett élnie, hogy Újvidék elveszett, számára legalábbis végérvényesen elveszett, szóval mégiscsak jobb, hogy Pesten maradt, és hogy Szentendrére indult, mert Szentendrén legalább jó a levegő, Szentendrének kellemes folyóillata van, régen Újvidéknek is Duna-illata volt, most viszont már csak füst- és iszapszaga van, gondolta, majd előbbre állt, és akkor a két újvidéki hibbant járt a fejében, akik még valamikor a háború elején jelentek meg a városban, az egyiknek a haja nullásra volt nyírva, és télen-nyáron egy taligát tologatott vastag katonakabátban, a másiknak vastag kötegekké összeragadt haja volt, és órákig állt egy helyben mozdulatlanul, a taligás kopaszt Nullának, a hosszú hajú elmélkedőt pedig Végtelennek nevezte magában, és a háború elején Újvidék központjában mindennap látni lehetett a Nullát és a Végtelent, a Nulla a rozoga taligáját tologatva járta az utcákat, a Végtelen pedig a Nemzeti Színház gránitlépcsőin állt órákon át, kezeit a hóna alá szorítva, mintha kényszerzubbonyt húztak volna rá, és a Nullának eredetileg nem taligája volt, hanem egy rozoga babakocsija, ezt húzogatta maga után egy madzaggal vagy egy drótdarabbal, mert ennek a babakocsinak nem volt fogója, később azután szerzett valahonnan egy taligát, és azzal rótta a köröket Újvidék központjában,

mint akinek fontos dolga van, és időnként megállt valamelyik szemeteskonténernél, belekotort, a taligára pakolt valamit, és utána a szerzett holmit tologatta egy darabig, majd egy másik konténernél mindent kidobott, és friss árut rakott a taligájára,

ezalatt a Végtelen ott állt a Nemzeti Színház gránitlépcsőin, szorosan összefont karokkal, olyan mozdulatlanul, mintha egy emlékmű volna, és a járókelők feje fölött a végtelenbe meredt, a háború elején sok ilyen hibbant alak jelent meg az utcákon, de neki már akkor is az volt a gyanúja, hogy csak így akarják megúszni a háborút, és ezért játsszák a bolondot, ők ketten viszont egész biztosan nem színleltek, mert ők azóta se tűntek el, időnként még mindig látni lehet őket, a taligásnak azóta sikerült egy jugoszláv tábornoki kalapot szereznie valahonnan, és most már vezérkari főnökként húzogatja-tologatja a semmit Újvidéken, gondolta, és lassan a Madách teret is elhagyta közben, jobbról már a tűzoltók utcája közeledett, ahova engedély nélkül behajtani tilos, de ő nem is akart behajtani a tűzoltók utcájába, mert ezen a sarkon túl egy parkolónak kellett lennie jobbról, és ott akart megállni, hogy a füzeteket gyorsan elintézze, a jelzőlámpák végig pirosan világítottak, a körúton mégis folyamatosan araszolt a kocsisor, és megint böffentenie kellett,

azután pedig fogta az ásványvizes üveget, hogy igyon egy kortyot, de akkor rájött, hogy vize már nincsen, mert az előbb telehugyozta a palackot, úgyhogy ha megáll, akkor egy ásványvizet is vesz majd a sarki DM-ben, gondolta, azután pedig nagyon gyorsan elhúz innen Szentendrére, ahol a levegő folyóillatú, és ahol halvány zöldeskék erek kanyarognak Zsóka (vagy Zsanett) halántékán, végül is milyen szerencse, hogy előző este összefutott a belsőépítésszel, és milyen jó, hogy a belsőépítész meghívta őt erre az összejövetelre, mert különben már Újvidéken lenne, és csak szédelegne az iszapszagú utcákon, gondolta, és közben megpróbált átsorakozni a jobb oldali sávba, hogy a parkolónál majd félreálljon, de se az első, se a második, se a harmadik utána jövő sofőr nem engedte be, csak nyomták a dudát és mutogattak vadul, mint a barom, de nem foglalkozott velük, megvárta, hogy a negyedik vagy az ötödik beengedje, és utána már csak a parkolót leste, hogy van-e szabad hely, de hiába meresztgette a szemét, ebben a parkolóban se látott szabad helyet, pedig csak két perc kellett volna neki, mindössze kettő perc, hogy beugorjon a papírboltba, és akkor imádkozni kezdett, hogy haladjon lassabban a sor, hátha közben felszabadul egy parkolóhely, és ez persze tiszta agyrém volt, mert egész idáig azon idegeskedett, hogy nem haladnak elég gyorsan, most viszont azért rimánkodott, hogy álljanak meg, a kocsisor viszont nem állt meg, az autók szép lassan gurultak tovább az Astoria felé, mintha egész Budapest összefogott volna ellene, és ezek szerint hiába araszolt végig az Andrássy úton,

és hiába nyugtatta magát Zsókával meg Zsanett-tel, és hiába hugyozta tele az ásványvizes palackot, ha most egy kurva parkolóhelyet se talál,

gondolta, a másik parkoló pedig csak az Astoria után következik, de amilyen a szerencséje, egész biztos, hogy ott se lesz szabad hely, szóval nagy marhaság volt elindulni azért a füzetért, és nagy marhaság volt végigverekednie magát a nemzeti lobogókkal feldíszített Andrássy úton, gondolta, mert az Andrássy út teljesen eldugult a másnapi ünnep miatt, amikor is a kormányellenes tüntetők várhatóan újra megütköznek majd a rohamrendőrökkel, de mindegy, előbb vagy utóbb úgyis kiszabadul innen, és az is lehet, hogy az Astoria után le tud parkolni valahol, és akkor még mindig visszajöhet, hogy a fekete füzetet megvegye, gondolta, az út most lassan az Astoria felé kanyarodott, de a papírboltot sehol nem látta, a túloldalon pedig már a sarki bőrkereskedés következett, ahol táskákat, öveket, szíjakat és pénztárcákat árultak, és ő januárban ebben az üzletben vett egy cipzáras kulcstartót, mivel a kulcsok egyik napról a másikra megszaporodtak a zsebében, Dalitól nemcsak a pesti, hanem a spliti lakás meg a spliti villa kulcsait is megkapta, úgyhogy vennie kellett egy új kulcstartót,

és erről most megint Celia jutott eszébe, mert amikor először felvitte őt a spliti lakásba, akkor olyan izgatott volt, hogy nem találta a megfelelő kulcsot, és sokáig bajlódott a zárral, úgyhogy mire bejutottak, Celia már teljesen be volt indulva, és már az előszobában egymásnak estek, az ajtót be se csukták, csak belökték maguk mögött, és Celia olyan heves volt, mint a felkorbácsolt tenger, amikor a sziklás partot ostromolja, a vállának pedig, amikor megnyalta, sós íze volt, mint az Adriának, és azon az estén nem is volt más, csak a tenger, a tenger, a tenger, és néha elég egyetlen éjszakát tölteni a fűszeres illatú tengeren, hogy azután már csak a partra vetett halak szagát, az el nem múló dögszagot érezze az ember.

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Magvető, 2015

Végigmegyek a kerti ösvényen, becsöngetek. Késő délután van, a ház nagyobbnak látszik, mint reggel, a sötét ablakok engem szemlélnek.

Camilla nyit ajtót, agyonmosott pólót és fekete, lyukas farmernadrágot visel.

Egy pillanatig attól tartok, félreértettem a meghívást, vagy hogy esetleg megbánta. Megfordul, és kezével int, hogy kövessem. Meztelen lábfeje apró és fehér.

Felbontott egy üveg bort, és az asztalon álló vizespohárba töltött magának.

– Apám mindig azt mondja, „addig kell a sauvignon blanc-t inni, amíg még fiatal”, ezért úgy gondoltam, besegítünk neki.

Felpattan a konyhaasztalra, egy felbontott csomagból cigarettával kínál. Aztán magasan a padló fölött himbálózó lábfejét nézi.

– Nem vagyok kicsi. Csak nagyon messze vagyok.

Néhány pohár fehérbor után már nem is olyan különös, hogy egyedül vagyok vele egy nagy, üres házban.

– Biztosan éhes vagy – jegyzi meg, és az egyik szekrényből előveszi a szendvicssütőt, azt a fajtát, amelybe két szelet kenyeret kell tenni, és rá kell hajtani a fedelét.

– A szüleim kicsit aggódnak miattam.

Bedugja a konnektorba, egy piros lámpa kigyullad a gépen.

– Nincs kedvem főzni, szóval melegszendvicsen éltem az elmúlt másfél évben. A próbateremben mindig ezt esszük, amikor pedig este hazaérek, ez készül el legkönnyebben. – Kinyitja a hűtőt, és kitesz a konyhaasztalra egy tányér hideg csirkét, egy üveg BBQ-szószt és egy kaliforniai paprikát.

– A szüleim felkerestek egy dietetikust, hogy kiderítsék, meg lehet-e élni melegszendvicsen. Hogy nem leszek-e beteg. Több konzultációt is kifizettek.

Camilla nevetése a torkában kezdődik, és valahol az orrában ér véget. Elég furcsa, de tetszik nekem. Ilyen nevetése csak annak van, akit semmi sem érdekel, vagy megszokta, hogy más fekete ruhás lányokkal nevetgéljen egy nyirkos, hangszigetelt konténerben.

– Pizzát is rendelhetünk, a szendvics csak rossz beidegződés.

Megrázom a fejem. Inkább kíváncsi vagyok, mint éhes.

– Bármiből lehet melegszendvics, ami befér két szelet kenyér közé. Ez a szabály.

Amikor az étel elkészül, bevisszük magunkkal a nappaliba. Ő viszi a tányérokat, én pedig a poharakat meg a bort.

Letesszük a dohányzóasztalra.

– Hozok még valamit.

Egy videóval jön vissza.

– Dario Argento – kopogtatja meg a kazettát. – Az egyik együttesbeli lány szerint minden Argento-filmet meg kell nézni. Alapmű.

Eszünk, és megisszuk a maradék bort, miközben a Profondo Rossót nézzük.

A képernyőn nők üvöltenek, egy húsvágó bárddal ölik őket. Camilla csak néhány centire ül tőlem. Nincs rajta vastag télikabát. A háttérben nem lármáznak részegek.

Amikor már csak kenyérhéjak vannak a tányérunkon, elszívunk egy spanglit.

– Elképesztően meleg van itt, érzed? – kérdi Camilla, miközben végiggördül a stáblista. – Talán le kéne vennünk a ruhánkat.

A paplant lerúgtuk az ágy végébe, mindketten meztelenek vagyunk. Elhúzom a függönyt, apró vízcseppek gyűltek össze az ablaktábla belsején. Camilla szobája sötétvörös, odakint lassan felkel a nap. A komódon egy műanyag, koponyát formázó óra áll. Kora reggel van, de máris késésben vagyok.

Megkeresem a fürdőszobát, és vizet fröcskölök az arcomba. Egy tubusból kinyomok egy kis fogkrémet, az ujjaimmal megdörzsölöm az ínyemet.

Pár óránál nem aludhattam többet. De az is lehet, hogy csak egyet.

Az alsógatyám meg a zoknim Camilla szobájában hever a padlón, összegabalyodva az ő ruhájával. Camilla a könyökére támaszkodik, figyeli, ahogy felöltözöm.

– Pár napra el kell utaznom – mondom, és elveszem az ablakpárkányon lévő spanglit, amit az este nem szívtunk el. Felemelem, ő bólint, megkaphatom.

Megcsókolom. A lépcsőn lefelé megtalálom a pólómat. A nadrágom és a kapucnis pulóverem a nappaliban van. A hátizsákom az előszobában, ahol hagytam.

Megborzongok a hideg reggeli levegőtől. A járda nedves és csúszós. Sietek, ahogy csak tudok, amíg el nem érem Karin és Michael utcáját.

A hátizsákomból előveszek egy papírt meg egy golyóstollat, és egy fehér Citroënt használok alátétnek. A hűtőháztető nyirkos a reggeli párától, és a golyóstoll a papírt átszakítva hozzáér a lakkozáshoz. A lehető legrövidebbre fogom. Megírom, hogy elutazom. Hogy ne aggódjanak miattam. Pár nap múlva visszajövök.

Nem magyarázom el, miért. Karin tudja, hova megyek. Tudnia kell, beszélt az apai nagyanyámmal telefonon, és úgy döntött, hogy nem mondja el nekem.

A levelet a postaládába dobom, és a húgomra gondolok. Odafent alszik, olyan aprócska ilyenkor, egy kicsit kicsordul a nyál a szájából, nem nagyon, de éppen eléggé ahhoz, hogy csiganyálkát hagyjon a párnán.

Leszaladok az utcán, el Christianék háza mellett. Végig a főutcán, el az állatkereskedés mellett.

Az üres kupéban levegő után kapkodok.

A vonat kigördül az állomásról. Fejemet a hűvös ablaknak támasztom, a lélegzetemtől bepárásodik. Nézem a hátramaradó házakat.

A központi pályaudvaron szállok le, a kövezetet cigarettacsikkek és laposra taposott rágógumik borítják. Tizenkét percem van jegyet venni, és megtalálni a helyes peront.

A kupét sporttáskás, söröző fiatalemberek töltik meg. Néhány állomással később egy kisgyermekes család száll fel.

– Van a nagymamánál édesség? – kérdezi a kisfiú, az anyja bólint, egészen biztosan van. Megmutatom a jegyemet a kalauznak, aztán visszasüppedek az ülésbe.

A vonat befut a komp belsejébe. Az átkelés alatt végig a fedélzeten ácsorgok. Hideg van, a szemem könnybe lábad. Sós víz fröcsköl az arcomba, kacagok, de a hajó motorja olyan hangosan dübörög, hogy senki se hallja. Amikor visszaszállok a vonatba, se a kéz-, se a lábujjaimat nem érzem.

Az utasok kicserélődnek körülöttem, miközben átszelem az országot.

Több órás utazás vár még rám. De nem bánom, félig lehunyt szemmel még mindig Camilla szobájában vagyok. Van egy anyajegy a vállán, és a hajának füst- meg almaszaga van. Érzem az ujjait a karomon. Meztelen talpai hidegen érintik a hátamat. Látom, ahogy az ablakpárkányon álló gyertyákról a padlószőnyegre folyik a viasz.

Éjszaka van, lemegyünk a konyhába, és készítünk még pár szendvicset. A ház hideg, meztelenek vagyunk, az izzadság megszárad a hátunkon. A márvány konyhaasztalon ül, fél, hogy odafagy, szájon csókolom.

A büféskocsi nekiütközik a térdemnek. Az árus elnézést kér, veszek egy félbevágott fasírozottas, vöröskáposztás szendvicset, bár nem vagyok éhes.

A vonat ablaka előtt városok suhannak el. Kicsik és nagyobbak.

Megérkezünk a végállomásra, az egész napot a vonaton töltöttem. Egyike vagyok a tucatnyi leszálló utasnak. Átmegyek az állomáson, a trafik zárva, át az aluljárón, és megkeresem a buszállomást. Beállok egy megállóba, összehúzom magamon a dzsekit, és egy félóra múlva begördül a busz.

A buszban olyan gyenge a világítás, hogy a kezemet is alig látom.

A többi utas egymástól távol ül, amikor felszállnak, bólintanak a sofőrnek, esetleg egy másik utasnak, de nem beszélgetnek. Mezők és ismerős kisvárosok mellett haladunk el. Vagy legalábbis olyanok mellett, amelyek hasonlítanak valamire. Ahol kiskoromban laktam.

Jobbra időnként előtűnik a víz, akárcsak egy fekete vonal. Nagy, négyszögletű disznóólak és gabonasilók mellett húzunk el. A sofőr kiszáll, és elszív egy cigarettát. Az órájára pillant, aztán folytatjuk utunkat.

A végállomáson megkérdezem tőle, merre van a kikötő. Megmutatja, állítólag nincs messze.

A sziget sötét. A komp fedélzetéről nem tudom megállapítani, mekkora. A térképen egy sirálytelepre hasonlított, amelynek nevet adtak.

Egyetlen autó gördült fel a kompra. A motor berreg, a sofőr gázt ad, és legurul a fedélzetről.

A macskakövön lépdelek. Elhaladok egy bezárt grillbár előtt, egy kis fabódé, az oldalán hotdogok, fasírtos szendvicsek és hasábburgonyák megfakult képei.

Egy idősebb hölgy áll zöld gyapjúkabátban az öreg Opelja mellett.

Amikor odaérek hozzá, sebtében megölel. Az autóra mutat, hogy szálljak be.

– Örülök, hogy eljöttél – mondja, miközben sebességbe teszi az autót. Egy alacsony házak szegélyezte, keskeny utcácskán haladunk. Azokat az ablakokat, amelyek nem sötétek, a tévékészülékek villódzó fénye világítja be.

Elhaladunk egy hotel előtt, nagyanyám bólint.

– Ide ne menj be – int. – Még akkor se, ha kedved támadna.

Aztán elhagyjuk a falut. Összegabalyodott cserjés és egy-két alacsony fa mellett hajtunk el.

Amikor a templomhoz érünk, lassít.

– Sosem fognak másik papot találni – mondja. – Lassan tönkremegy.

A parókia a legnagyobb ház, amit eddig láttam a szigeten. Nagyanyám leparkol az udvarban, és kinyitja az ajtót. Ahogy haladunk, sorra felkapcsolja a villanyokat, sok zárt ajtó mellett megyünk el.

– Drága befűteni – jegyzi meg. – Vigyázz a fejedre. – Lemegyünk a konyhába vezető három lépcsőfokon. Nagy, és praktikusan van berendezve. Ha lenne segítsége, egy nagyobb családnak is nyugodtan főzhetne itt.

Az asztalt, amelynél ülök, piros-fehér kockás viaszosvászon terítő fedi. Nagyanyám sárgaborsólevessel kínál.

– Nem éppen ünnepi vacsora. – Két szelet sült szalonnát tesz a mélytányér szélére. – De hosszú út van mögötted, szükséged van valami meleg ételre.

Figyeli, ahogy eszem. A ház hideg és csendes körülöttünk.

– Akkor láttalak, amikor megszülettél – mondja. – Aztán egyszer később, egy vasútállomáson. Apád felhívott. Megadta az időpontot. Vettem neked egy fagylaltot, megetted a felét, aztán továbbmentetek. Erre nyilván nem emlékszel.

Miután kiürül a tányérom, nagyanyám még több zárt ajtó mellett vezet el, fel egy első emeleti szobába.

– A vécé a folyosó végén van. Itt a szigeten korán kezdődik a nap, szóval aludd ki magad.

Hallom, ahogy lemegy a lépcsőn. Lassan, egyik fokot a másik után szedve.

A fürdőszoba jéghideg. Az ablakmélyedésben négy döglött légy hever.

Megnyitom a csapot, párat köhint, mielőtt megindul a víz, először vörös a rozsdától, aztán kitisztul. Megmosakszom, megmosom a fogam, és visszamegyek a szobába. Nem nagy. Odakint olyan sötét van, mintha fekete festékkel festették volna be.

Leülök az ágyra, a kemény matrac nyikorog.

A falon lógó, kemény fából faragott keresztről az íróasztal fölött lógó, kerékpárt ábrázoló képre emelem a szemem.

A sarokban egy bőr focilabda. Beletelik néhány pillanatba, amíg felfogom, hogy ez lehetett apám régi szobája. Változatlanul maradt ebben a hatalmas házban, ahová rajta és a húgán kívül nem született több gyerek. Kinyitom az íróasztalfiókot, és egyenletekkel, dán fogalmazásokkal és rajzokkal teli vázlatfüzeteket találok. Mindegyiken ugyanaz a fő téma: egy versenybicikli. A fiókban lévő megrajzolt biciklik a falon lógó biciklis kép másolatai. A kerékpár nincs mozgásban, nem megy felfelé semmilyen hegyre. Ez egy aprólékos kép, olyan részletességgel ábrázolja a kerékpárt, amennyire csak lehetséges. Minden egyes rajzzal kerekebbek a kerekek és valószerűbbek az arányok.

Ahogy becsuknám a fiókot, valaminek mintha nekiütközne. Teljesen kihúzom az íróasztalból, és a tokban elrejtve egy régi, megsárgult katalógust találok. Még mindig az utolsó oldalon van nyitva, ahol nők pózolnak selyem alsóneműjükben, ami a csípőjüktől indul, és a harisnyájukig takar mindent.

Harisnyatartójuk és melltartójuk pusztán a praktikumot szolgálja. A modellek nem néznek az olvasóra, tekintetük a távolba réved, mosolyuk barátságos, de nem hívogató. Visszateszem a katalógust a fiók alá, és a szekrényhez lépek. Üres. Apámnak nyilván az összes ruhájára szüksége volt. Egyetemre ment, márpedig egyetemmel a sziget nem tud szolgálni. A szekrény alján egyetlen pulóver maradt, elfeledve vagy szándékosan hátrahagyva. Felveszem, érzem a gyapjúszálakat az ujjaim között. Olajos szaga van, mint egy elrontott bárányhúsnak.

Lerúgom a cipőm, lekapcsolom a lámpát, és végigdőlök az ágyon. Még mindig a kezemben tartom a pulóvert.

Már mást is érzek, izzadság és dohány szagát, az apám szagát, amikor annyi éves lehetett, mint én most.

Nem emlékszem, meddig rázott a sírás.

Jonas T. Bengtsson: Mint senki más

Fordította: Soós Anita

Animus, 2015

Senki más

Ajtót nyit, utcai ruhában.

– Képzeld, én is csak most értem ide – mondja Ameena.

Belépek, bezárja az ajtót. A keze kicsit remeg, ez szokatlan.

– Valami gond volt?

– Nem, csak… A közlekedés. Tudod, a rengeteg ellenőrzés. Annyi pestőr van az utcákon. Még sosem láttam ennyit.

– A városban is?

– A városban is, de inkább a szélén, a Sikán előtt.

– Az évforduló. Mindenféle merénylettől tartanak.

– Tudom, persze, de…

– Elhallgat és olyan arcot vág, hogy először nem is értem.

– Mi az? Történt valami?

– Nem, csak… beszélnek ezt-azt.

– Mm. És mégis mit?

– Hát hogy valami hadjárat folyik Kando ellen, és ha így megy tovább, meghátrál.

– Te tudod, kicsoda Kando?

– Hogyne tudnám, nem vagyok hülye.

– Bocs, persze hogy nem. Csak még sose beszéltünk erről.

– Sok mindenről nem beszéltünk.

– Igaz. Ne haragudj.

– Nem szemrehányásnak szántam, csak ténymegállapításnak. Na mindegy, szóval ezt hallottam, csak nem tudtam, előhozzam-e, mert nem tudom, te hol állsz a… érted…

– Hogy Kando embere vagyok-e?

– Hát… igen.

– Itt sem mindenki Kando embere. Sőt közvetve senki nem dolgozik neki. Nagyon keveset lehet tudni róla, és az is csak duma.

– Akkor mik ezek a robbantások? Mert csak több van, mint korábban, nem?

– A fene tudja. Simán lehet az évforduló miatt is.

– Úgy érted, hogy a Hazátlan Magyarok Szabadcsapata…?

– A Kiegyezés ellen, ja. Szerintem ez benne van. Aztán hogy ők fenik-e a fogukat Kandóra, ki tudja. Az szinte biztos, hogy Budáról irányítják a dolgot.

– Budáról? Ejha.

– Ja.

Elhallgat. Tudom, mi lenne a logikus lépés, mit szoktunk ilyenkor csinálni, de látom rajta, hogy feldobta ez a beszélgetés, és kivételesen nekem is beszélhetnékem van.

– És nekem talán át kell mennem oda.

– Hová?

– Budára.

– Budára?

– Furcsa dilemmába futottam bele – mondom.

Ameena bólint. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy most tényleg átlépünk egy határt, olyan területre hatolunk, ahol a testünkre rárakódik az, amit úgy neveznek, személyiség, múlt, élet. Ezt az egészet eddig kölcsönösen kerültük, de belőlem most kikívánkozik, talán azért, mert ő előhozta. És a részéről rendben. Ameena bólint.

– Meg kell keresnem valakit, és nem tudom, ez mivel jár. Úgy értem… Hagyom, lebeg.

– Személyes ügy?

– Az. Nagyon személyes.

– És nem hagyhatod? Úgy értem, hátha megoldódik magától. Vagy megoldja valaki más.

– Ezt? Senki más. – Akkor nincs választásod, nem igaz? Ránézek. – Hát nincs. Az nincs.

És jött a doktor

Az ajtaja szó szerint mindig nyitva áll. A folyosón a fal mellett látogatóknak szánt székek sorakoznak, akár egy kórházban, de a szobába belátni nem lehetett, csak hallani, amiről odabent beszélnek, illetve beszél a doktor.

A privát szféra teljes hiánya – ez az egyik ok, amiért rühellek a doktorhoz jönni, talán egyszer-kétszer fanyalodtam rá. Nem tagadom, akkor hasznos dolgokat tudtam meg tőle, de mindig számolni kell azzal, hogy rajtam kívül még páran hallják, milyen ügyben járok.

Sosincs egyedül, valaki mindig akad, aki rászorul, vagy éppen brahiból kérdezgeti. Ezt nekem elég nehéz megérteni, de hát az ember furcsa állatfaj.

Sosincs egyedül, valaki mindig ott ül vele szemben azon a háromlábú széken, amin nem lehet kényelmesen ülni, úgyhogy kénytelen vagy állandóan egyensúlyozni és egyenesen ülni, és ezért nem lehet nem figyelni. Ott ülsz vele szemben, és hiába ő beszél, olyan érzés, mintha téged faggatna.

Sosincs egyedül, és mindig ott vannak vele az emlékek, akár egy súlyos betegség, ő úgy nevezi, memoricitis, képtelen felejteni, és ha nem akar megfulladni, megőrülni, ha nem akarja, hogy az agyveleje kifolyjon a fülén, kénytelen beszélni. A doktor zseniális hipochonder, vagy őrült, ez ugyebár nézőpont kérdése. Mindenesetre a számtalan képzelt baja cseppet sem akadályozza a memóriáját, sőt emiatt mintha élesebben látná a világot, fokozottan tudatában lenne. Vagy tényleg csak őrült. A doktor nevet is ezért kapta, ugyanis az összes kibaszott betegségének alaposan utánanézett, simán tud annyit róluk, mint az orvosok. Sőt többet is, és persze éppen ez a bibi.

Sosincs egyedül, most is várnom kell. Hallom, amiről mesél, mert nincs ajtó, és a kis szobából folyamatosan árad a múlt.

– …mert ha azt hiszed, hogy káosz volt, óriásit tévedsz, fiam. Én a saját szememmel láttam a közvetlen hatását, mert éppen kétutcányira voltam. A kórházba tartottam, akut hasi panaszokkal, ami hasnyálmirigy lehetett, erről ma is meg vagyok győződve, csak hát ugye nem jutottam el oda, mert akkor becsapott a mennykő.

– De a történelem…

– A történelem? Nekem akarsz történelemről beszélni? Majd én mesélek neked történelemről. Én ott voltam, én láttam, átéltem. Kell ennél hitelesebb történelem? A történelmet nem lehet leírni. A könyv a történelem hidegágya. A könyvekben a történelem kiszenved. A történelem olyan, mint a lehullott levélszőnyeg, már fonnyadt, már rohad, mégis ebből sarjad a jelen. A fertőzések melegágya is persze…

– Szóval akkor nem is volt káosz?

Akárki az, jól teszi, hogy közbeszól. A doktor gondolatmenete hajlamos megrekedni egy barázdában, időnként tovább kell döccenteni.

– Káosz? Na, még egyszer.

– A Merénylet után. Nem volt káosz a Merénylet után?

– Bizonyos értelemben persze hogy volt. Az emberek között. Vagy nevezzük őket népnek. Akkor még nép volt, hovatovább magyar nép. Nem hígítatlan, teszem hozzá, sosem volt az, el ne hidd annak, aki ezt mondja, mindig is vegyes faj voltunk, de… Ja, igen, szóval a nép lába alól persze kiszaladt a talaj. De nehogy azt hidd, hogy egyetlen merénylet miatt. Lelőttek egy papot. És? Ki nem tett volna rá magasról? Nem a pápáról volt szó, könyörgöm, hanem egy sehonnai kis egyházról, amiről pár országgal arrébb talán nem is hallottak. Választottak volna másikat és kész. Épp azért szaladt ki a lábuk alól a talaj, mert a fejesek ezt akarták.

– A fejesek? Az akkori kormány?

– Jaj, fiacskám, ez nem ilyen egyszerű. Mit tanítanak nektek? A kormány csak a jéghegy csúcsa. Mindig, mindenhol az. A különböző érdekcsoportokról beszélek, lobbikról. És nemcsak hazaiakról, külföldiekről is. Az egész olyan szinten meg volt alapozva, hogy el se hinnéd. Le voltak osztva a lapok, ahogy mondani szokás.

– Ez azért túlzás, nem?

– Európa a szakadás szélén állt, ezt még talán ti is tudjátok. Az Unió zsákutcába jutott, egyesek szerint onnan is indult persze… Igen, szóval elkerülhetetlen volt a továbblépés. A Merénylet jó ürügy volt, hogy megvalósuljon a Kaukázusi Kommuna, ami akkor legalább egy évtizede érett. Ha nem több. Azt hiszed, véletlen, hogy itt a Duna vonala lett a határ? Hogy éppen azok a gyárak, telepek, projektek kerültek erre a felére, amik? Szépen suttyomban, hallgatólagos megállapodásokkal és fenyegetésekkel és zsarolásokkal alakult ki a helyzet.

– De mégiscsak volt káosz, nem?

– Persze, elkerülhetetlen volt. És talán nem is akarták elkerülni. Egy ilyen trauma igencsak nyugtató hatással tud lenni az amúgy politikailag aktív elemekre. A nép, az istenadta nép meg örült, hogy túlélte és megőrizte az ép eszét, jó ideig lekötötte az, hogy kiheverje és összeszedje magát. Közben a Kommuna megszilárdult, és akkor már nem volt visszaút. – A doktor kuncog. – Már akinek. Néhányan nem bírtuk. Inkább világgá mentünk. Szó szerint.

– Olyan rossz volt a rendszer?

– Az a hatalom, nevezzük hatalomnak, mert végül is mi más? Szóval az a hatalom, ami engedi, hogy ilyesmi történjen a népével, nem érdemli meg az uralmat. Mert igen, az emberek megtapasztalták a káoszt, ebben igaza van a könyveidnek. Lázongások voltak, utcai harcok. Engem éppen akut porphyria gyötört, de napokon keresztül nem látott orvos, mert annyi volt a sebesült. Emlékszem egy férfira, akinek a szemét kaparták ki. Az arcát lassan elkoptatják az évek, de a hangjára, a kölnijére máig emlékszem. Akkor kaptam a hemofóbiát. Nem bírtam többé elviselni a vér látványát.

– És a sebesültek…

– Jól van, lejárt az időnk. Még sok mesélnivalóm van, de most vár másvalaki, rá is kell időt szakítanom. Agorafóbiám lett, nem léphetek ki a külvilágba, hát meg kell engednem, hogy a külvilág jöjjön el hozzám. Gyere el megint, és folytatjuk.

Kijön a fickó, savószín pillantása egyből végigmér, ki vagyok, mit hallottam, mihez kezdek vele. Nem sütöm le a szemem, csak nézek rá, de a tekintetem megáll a savószín pocsolyánál, nem megy mélyebbre. Aztán elszakadunk, ő nem néz vissza, én nem nézek utána.

Felállok, kifújom a levegőt, belépek.

A doktor rám néz, meglát, úgy értem, igazán meglát, és kissé megkopik a mosolya. Ez új. Nem mondom, hogy sokan szeretnek, de eddig nem volt egymással bajunk.

– Á, Corvinus, isten hozott! – mondja, és a hangja annyira más, mintha nem az övé lenne. Kedélyes, barátságos. Színésznek kellett volna mennie. Persze valahol az is, ezt a tömérdek betegséget eljátszani sem lehet másképp. – Miben lehetek szolgálatodra? Ne is mondd, kitalálom: a Hatodik köztársaság melltűi érdekelnek, igaz? Hallom, szereztél párat, és szeretnéd jó áron elpasszolni, mi? Ahhoz nem árt tudni róluk ezt-azt, bizony, és van is mit.

Leülök, egyrészt a meglepetéstől, másrészt, nem is tudom, gépiesen. Most megy el a kedvem az egésztől. Szegény már meghibbant, nem fogom itt az időmet…

Megmarkolja a vállam.

– Akkoriban persze a Hatodik köztársaság egy kis magból indult, amolyan egyetemi társaságként kezdte – mondja a doktor.

Csakhogy nem mozog a szája. A vállamat szorítja. A másik kezével csendre int, és most látom, hogy van a markában valami, egy apró mütyür, és a hangja nem a szájából jön, és megértem, hogy a micsoda egy távirányító. A vállamat markolva felállít, és egy paraván mögé vezet. Ahogy belépünk, kissé csengeni kezd a fülem.

– Ne aggódj, zavarófüggöny. – A paravánra néz. – Most esik le a poén… Na, mindegy. – A szemembe néz. Nem is pillantás ez, hanem sugár, egy olyan elme bocsátja ki, ami nemhogy nem hanyatlik, de képessége csúcsán jár. – Tudom, mi történt. Mármint nagy vonalakban. Sajnálom Tandemet.

– Keresek valakit – mondom válasz helyett. – Egy sprintert.

– Sprintert? Nocsak. Hogy hívják?

– Virga.

– Virgát keresed? Nocsak. – Elhallgat, fülel, megnyomja a kezében tartott kütyüt, a kinti zsolozsmázás folytatódik. – Tudom, hol húzza meg magát. Második küllő, folyó felőli oldal, középtájt. Rozoga, zöldes épület. El se tévesztheted, hidd el. Bemész, jobbra lesz egy lejárat az alagsorba. De iparkodj. Figyelnek, hallanak mindent. Nem – mosolyodik el, kivillan a felső ínye és a megmaradt két fog, egy őrlő és a szem –, ez nem paranoia, hidd el, tényleg figyelnek mindent. Mindenhol vannak ügynökeik, embereik. Várnak, figyelnek, adatot gyűjtenek.

A paravántól, a mögötte duruzsoló hangtól valahogy kísérteties ez az egész.

– Kicsodák? – kérdem.

– Igen, ez a nagy kérdés, mi? – Kikukucskál a paraván mellett. – Ezt még én sem tudom, de jelölt sok van. Lehetnek budaiak, lehetnek itteniek. Az tény, hogy Kandóra fáj a foguk, vagyis inkább a birodalmára. Nem egyszerű bandaharc, nehogy elhidd. Ahogy Kando sem egyszerű gengszter vagy alvilági vezér, vagy hogy nevezik. A világ sosem volt ennyire egyszerű, hogy fel– meg al-, sok oldala van, és mind hamis.

Kint a folyosón valaki köhög.

A doktor összerezzen, megragadja a karom és kiránt a paraván mögül. Visszaterel a székhez, és belenyom. Ő is leül. Rám néz, rám mutat, és megnyomja a kütyüt.

– Jól van, ennyi elég, köszönöm, hogy eljöttél, gyere máskor is.

Felállok. Elindulok kifelé, a küszöb előtt, amíg még nem látnak kintről, visszanézek. Engem bámul, aztán a tekintete lesiklik a padlóra, kiürül belőle az az éltető erő, ami az isten tudja honnan jött, és újra megtört, betegeskedő öregember, hipochonder. A doktor.

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Agave, 2015

Később azon az estén, amikor kilép az International Hotel kapuján, a ruhaujja nyomban a karjára tapad. A tintafekete ajtónálló kitárja előtte az ajtót, Blanche egy izzadságtól ragacsos negyeddollárost pottyant a tenyerébe.

A kintornás a sarkon a Bevonulási indulót játssza az Aidából – ugyanazt a tekercset, mint több mint egy órával ezelőtt, amikor a bérkocsi idehozta Blanche-ot a szállodába. A fickó jó erőben van, meg kell hagyni. A kintornája legalább száz fontot nyomhat, a masinának ugyan van egy vékony lába is, amin megtámaszkodik, de a pántja így is húzza a férfi nyakát, akár egy malomkő. A felesége minden negyedik ütemnél közömbösen rácsap egyet a tamburára, a spánieljük pedig örömtelen, idomított mozdulatokkal ugrabugrál mellettük.

Már alkonyodik, a fény halványul, a hőség mégis egyre sűrűbb. L’heure bleue, odahaza ezt így hívták, „a kék óra”, amikor az ég mélykék színt ölt, és a szaggatott látóhatár elsötétül. Ez a kancsal metropolisz Blanche szemében persze Párizs nyomába sem érhet, még akkor sem, ha egyesek a Nyugat Párizsának becézik. A nyugat fővárosa, esetleg, de San Francisco csupán tizedakkora, mint a Fény Városa, és itt nincs egyetlen sima körút, promenád, de még egy tisztességes sugárút sem. A helyiek úgy nevezik, a Város, mintha nem volna rajta kívül több. Csupa dimb-domb, mint valami tollas dunyha, amit egy óriás felrázott, azután összegyűrve otthagyott. Blanche másfél éve érkezett ide Franciaországból, azóta futkos fel-alá a dombokon a nyüzsgő hangyaboly többi tagjával együtt, de sosem fogja megszokni ezeket a meredek lejtőket.

Fáradt. Nem a műsor az oka a Tükrök Házában, sem a sietve felhajtott pohárka pezsgő az Internationalben a michetonnal, akit kimerülten hagyott ott az imént a szállodai ágy finom lepedőjén. (Nem az egyik törzsvendége volt, hanem egy átutazó ezüstmágnás, aki könyörgött Madame Johannának, tegye őt soron kívül Blanche várólistájának élére. Igazság szerint Blanche jobban kedveli az átutazókat, hiszen könnyebb elkápráztatni az illetőt, ha csupán egyetlen alkalomról van szó.)

Nem, ez a szokatlan hőség meríti ki. A nyár egészen kellemesen indult, meleg szellők sodorták el reggelente a ködöt, de most, augusztus második felébe érve a város már fuldoklik. A levegő San Francisco kipárolgásainak és kormának bűzös miazmája. Az egyik hírlap előásott egy különös kis alakot, aki, minden áldott nap lejegyzi, mit mutat a hőmérő, azóta, hogy ’49-ben ideérkezett. A feljegyzései szerint az idei év, 1876 nyara az eddigi legforróbb évszak, a higanyszál kilencven Fahrenheitig kúszik minden délután.

Egy fél sarokkal lejjebb, a Jacksonon mintha megint ugyanazt az operát nyúznák a Kínai Királyi Színházban, csupa sivító vonóshangszer, dobszó és gong. Blanche megrázza a fejét, hogy elhessegesse a zenebonát. A Kearnyn egyre gyorsabban halad, mályvaszín szoknyája ernyedten leng, a cipősarka nyomán porfelhők szállnak a fapallós járdáról. Tíz perc, és hazaér a lakásába. Akkor végre levetheti ezt az átizzadt ruhát, és talán megihat valamit Arthurral, ha épp otthon van.

A Pony Express Saloon már a szeptemberi kutyaviadal gáláját hirdeti. Észreveszi, hogy az egyik ruhaüzlet ajtajára himlős megbetegedést jelző sárga zászlót szegeztek, visszafojtott lélegzettel, nagy ívben kikerüli. Vörös foltok az arcon, a kézen, a lábfejen, erre kell felfigyelni az állítólagos szakértők szerint. Abban persze nem tudnak megegyezni, hogyan kaphatja el az ember: a földből szivárgó, mérgező gőzökből, vagy a betegekről az egészségesekre átugráló láthatatlan csíráktól. De hát ki képes elviselni zárt ajtók mögött, lélegzet-visszafojtva az egész nyarat?

A Bella Union Theater mellett visz az útja, úgy hangzik, telt ház van odabent, a közönség kántálva követeli, hogy kezdődjön el végre az előadás. Az Ice Cream Boudoir zsúfolásig tele, de a városháza néptelen – kivéve egy rabot a fogdában, aki megzörgeti az alagsori ablak rácsát, amikor Blanche elmegy előtte. A hangra összerezzen. A Portsmouth Square aranyozott hegyű vaslándzsákkal van bekerítve. Fonnyadt virágágyások tarkítják. A szunyókálók úgy hevernek a lombos fák alatt, mint a háborús halottak. A szökőkútban két részeg összeverekedett azon, ki feküdjön a kifolyó alá. Odébb gyerekek lebzselnek, gyűjtik a bátorságot, hogy ők is odarohanjanak, és lefröcsköljék az arcukat. Blanche megszomjazik a láttukon, de nincs kedve átverekedni magát a sok csavargón és gaminen, hogy igyon.

Most, hogy lement a nap, az utcák megtelnek. Az emberek kifelé özönlenek fullasztó szobáikból. Blanche nyugat felé bámul, el a Nob Hill mellett, még épp megpillantja a Csendes-óceánba alábukó napkorongot. A Clay sarkán észreveszi azt a félszemű öregasszonyt, aki egy foltos bőröndöt vonszol maga után. Hogy kikerülje, elfordul, át akar kelni a Kearnyn, de meg kell várnia, míg elzörög mellette egy omnibusz. Az ökölnyi macskakövek most visszasugározzák a nap során elraktározott hőt, Blanche a papucsa vékony talpán keresztül érzi, ahogy süti a forróság. Az omnibusz elhaladtával elindul, vigyázva, nehogy friss trágyába lépjen a bizonytalan félhomályban – emiatt csak akkor veszi észre a masinát, amikor az már felöklelte.

Fekete, agancsra emlékeztető kormány, csak ennyit pillant meg belőle, mielőtt az óriás küllők bekapják a szoknyáját. A sikításától a velocipéd kettétörni látszik. A masina erre dől, az utasa amarra, a földre döntve Blanche-ot.

Ő megpróbál felállni, de a jobb lába nem engedelmeskedik. A szája túl száraz, köpni sem tud.

A vakmerő, nyurga kerékpáros felpattan, a könyökét dörzsöli, vidáman, akár egy bohóc.

– Ça va, mademoiselle?

A fickó elég szemfüles ahhoz, hogy Blanche öltözékéből kitalálja, milyen nemzetiségű. A kiejtése épp oly francia, mint Blanche-é. De a hang…

Nem férfihang, ébred rá Blanche. Még csak nem is egy fiú hangja. Ez egy lány, hiába visel szürke zakót, mellényt és nadrágot, szénfekete haja pedig csak napbarnított álláig ér. A sok különc egyike, akikre oly büszke ez a város – és ez csak növeli Blanche bosszúságát, mintha az egész ütközés csak egy tréfa lett volna, és mit sem számít, kinek lett csupa merde a ruhája.

Egy szekér zörög el Blanche mellett, a paták olyan közel dübörögnek, hogy ijedtében hátrahőköl. Térdre tápászkodik, de beleakad a szoknyájába.

A nadrágot viselő fiatal nő a kezét nyújtja felé, a fogai kivillannak, ahogy vigyorog.

Blanche rácsap a kezére. Ez a némber képes volt elütni, és most még gúnyosan mosolyog is rajta…

Hosszú fékcsikorgás: egy újabb omnibusz közeledik feléjük a kereszteződésben. Az idegen színpadias mozdulattal újra a kezét nyújtja. Blanche belekapaszkodik a hűvös ujjakba, talpra kecmereg, és hallja a reccsenést, ahogy a ruhája hónaljban felfeslik. A járda felé botorkál, félrebillent fardagálya az egyik csípője felett dudorodik.

Miközben megrázza sajgó jobb lábát, rájön, hogy egyedül maradt. A vakmerő kerékpáros már félsaroknyira van a Kearnyn, és a gaminek után ordibál, akik kaptak az alkalmon, és elinaltak a csodamasinával. Megérdemli, ha elvitték!

De mire Blanche megigazítja a fardagályát és leporolja a szoknyáját, a biciklista is visszatér. Az óriás első kerék felett ülve gurul végig az utcán Blanche felé, majd az egyik lábát átlendíti a kerék felett, és menet közben leugrik a földre.

– Jenny Bonnet – jelenti be, mintha jó hírt hozna, a kiejtése most már teljességgel amerikainak hangzik, bár a nevét franciásan, néma t-vel ejti. A sapkát hetykén hátratolja a fején. – Hát maga?

– Semmi köze hozzá! – Blanche fúj egyet, hogy elhessentse a nyirkos ajkára tapadt tincset, és legékesebb angolságát veszi elő, mert ami a termetéből hibádzik, azt fensőbbséges viselkedéssel bármikor képes pótolni. – Idehallgasson, felőlem lehet férfi, lehet nő, lehet bármi, de ha legközelebb játszótérnek nézi az utcát…

– Úgy ám, ezt a masinát pokoli nehéz kormányozni – szakítja félbe Jenny Bonnet bólogatva, mintha egyetértenének. Közelről csak úgy hathüvelyknyivel magasabb Blanche-nál. – De nem esett baja, ugye?

Blanche dühösen fortyan fel.

– Tetőtől talpig csupa zúzódás vagyok!

– De csontja nem tört, igaz-e? – A fiatal nő látványosan végigméri, látszik rajta, hogy menten elneveti magát. – Vér azért nem folyt?

– Mindketten ottmaradhattunk volna, maga félkegyelmű!

– Ha így nézzük a dolgot, én ma reggel leeshettem volna egy Limába tartó gőzösről, maga meg elkaphatta volna a halálos kórt – bök Jenny a hüvelykujjával a dohánybolt ajtajára tűzött sárga zászló felé.

Blanche összerezzen, és pár lépést hátrál.

– De úgy fest, mindketten épek és egészségesek vagyunk, ahogy a velocipédem is – rikolt egyet Jenny, mint egy cowboy.

És furcsamód Blanche dühe alábbhagy. Talán az öböl felől lengedező fuvallat az oka, ahol a karanténban álló dzsunkák és vitorlás hajók árbocai mintha kicsit megmozdultak volna, de lehet, hogy csak az alkonyi fény csapja be a szemét. Vagy a fuvola halk trillája valamelyik lakásból a fejük felett. A lámpák felvillannak a Kearnyt szegélyező kávéházakban és üzletekben, és a kínai negyed határa hamarosan úgy ragyog majd, akár egy vásári körhinta.

– Hadd hívjam meg egy italra – ajánlja fel Jenny Durand sörözője felé biccentve.

Blanche az ilyet mindig szívesen veszi.

– Bocsánatkérés gyanánt?

– Ha úgy tetszik. Jómagam sose voltam híve az ilyesminek.

Blanche felvonja a szemöldökét.

– Ha az ember igazán bán valamit, az úgyis meglátszik rajta – jegyzi meg Jenny. – Semmi szükség a szócséplésre.

A velocipédet a földre fekteti a söröző ajtaja mellett, és odaint egy fiút, hogy vigyázzon rá.

– Azt hiszi, ez a kölyök nem szalad el vele, mint a többi? – kérdi gúnyosan Blanche.

– Á, róla tudom, hol lakik.

Blanche ezen kissé meghökken.

– Sose gondoltam arra, hogy ezek laknak valahol.

Jenny az épület rozoga eresze felé int a fejével.

– Durand gyerek.

Amikor belépnek az áporodott fokhagymabűzbe, néhány vendég felpillant, de ügyet sem vetnek a férfiruhát viselő fiatal nőre. Ez a Jenny bizonyára törzsvendég itt, gondolja Blanche.

Monsieur Durand biccentéssel üdvözli Jennyt, és a könyökével csinál nekik helyet a pult mellett. Tömött bajuszáról csepeg a viasz, amikor visszatér, és nagy dérrel-dúrral két poharat meg egy kancsó bort tesz le eléjük. Blanche tölt belőle, nagyokat kortyol. Ó, így már jobb. Kitörli a verejtéket a szeméből.

– Nincs pokoli melege ebben az öltözékben?

Jenny vállat von, és közben tölt magának.

– Én már alig várom a szeptembert. Addigra biztosan lehűl az idő.

– Ebben a városban semmi sincs úgy, ahogy másutt – feleli Jenny. – Eddig mindig októberben volt a legmelegebb.

Blanche erre nagyot nyög.

Durand két tál cuisses de grenouille au beurre noirral tér vissza, pedig nem is rendeltek. Blanche rájön, hogy éhes, tépi a kemény, ízes húst a békacombokról.

– Ez nem olyan, mint odahaza, Franciaországban.

– Nem, ez jobb – replikázik Jenny. Élvezettel mordul egyet, miközben a békacombot rágja. – Tíz perce még élt, ez a nyitja. De kicsit túl van sózva. Mondd meg neki, hogy még mindig túlsózza – vágja oda Durand-nak.

A mosolytalan vendéglős a hüvelyujjával kisimítja a bajuszát.

– Portal! – ordít hátra.

– Maga mióta van itt? – kérdi Blanche-tól Jenny.

– Tavalyelőtt télen jöttem.

– No és miért maradt?

Blanche pislog a kérdés hallatán.

– Magának nincs modora, kisasszony.

– Ó, van énnekem – vágja rá Jenny –, csak épp nem a legjobb. Egy csiszolatlan gyémánt, ez vagyok én.

Blanche bosszúsan az égre emeli a tekintetét.

– És miért ne maradtam volna, ha szabad kérdeznem?

– A legtöbben továbbállnak – jegyzi meg Jenny. – Mintha a város csak egy jókora száj volna, ami egészben bekapja őket, Amerika többi része meg a gyomor, ahol végzik.

Blanche összerezzen a hasonlat hallatán, és újra tölt magának a borból.

Emma Donoghue: Érzékek tánca

Fordította: Csonka Ágnes

Alexandra Kiadó, 2015

Berlin

Rhess államtitkár következett.

– Milyen szépen hangzik, hogy a pénz kormányozza a világot! – vezette be felszólalását. – A kérdés az, ki fog kormányozni, ha egyszer csak nem lesz pénz?

Ez igen, gondolta Michelsen, ezt bedobni egy kormánynak! Nem tételezett fel ennyi bátorságot az államtitkárról. Mindenki feszülten várta, hogy fog ebből kijönni.

– Ezt már Torhüsen kolléga is szóba hozta. Igaz, egy áramszünetre még a pénzügy van aránylag a legjobban felkészülve. A bankok néhány napig úgy-ahogy képesek működni. Az ügyfelek tudnak készpénzt felvenni a fiókokban, bár sok automatából már nem. De a bankfiókokban is csak addig lesz készpénz, amíg a pénzszállító autók tudnak tankolni. Három-négy napon belül bezárnak a kisebb fiókok, majd legkésőbb egy hét múlva a nagyobbak is. Nézzenek bele a saját pénztárcájukba. Mennyi készpénz van önöknél? A pénzforgalom apadása jelentős hatással lesz a gazdaságra is. A vállalatok nem tudják kifizetni az alkalmazottaikat, a szállítókat és az árut. A tőzsdék jól el vannak látva, ahogy az Európai Központi Bank és a girobankok is, amelyeken keresztül a tranzakciókat bonyolítják. Sokkal rosszabb helyzetben vannak az emberek és a cégek, akik igénybe szeretnék venni a pénzügyi szolgáltatásokat. Telefonhálózat és internet híján a legjobb esetben személyesen intézhetik a bankügyeiket. Mindez azt jelenti, hogy az európai tőzsdék holnap ki tudnak és ki is fognak nyitni. Viszont csúnya árfolyamesésekkel kell számolni. És amikor a szándékos támadás híre kiderül, világszerte vérfürdő lesz a tőzsdéken. A német cégek értéke meredeken zuhanni fog, és a következő hónapokban sok áldozatul esik a külföldi konszernek vételi próbálkozásainak. Nem is beszélve a számos kis- és középvállalkozásról, amelyeknek nincs elegendő tartalékuk ahhoz, hogy talpon maradjanak. Még ha ebben a helyzetben először az alapszolgáltatásokra kell is gondolnunk, fontosnak tartom, hogy ne feledkezzünk meg róla, mit kell tennünk közép- és hosszú távon.

Michelsen megállapította, hogy Rhess nem oldotta fel bevezetőben keltett feszültséget, csupán elterelte róla a figyelmet. Ez is egy stratégia. Különben is fontosabb dolgokról volt szó.

– A legkényesebb témákon túl vagyunk, kivéve egyet: a kommunikációt. Nem mondhatok rá mást, mint hogy katasztrofális. A lakossági telefonhálózat és a mobilhálózatok nagyrészt már a péntekről szombatra virradó éjszaka összeomlottak. Ugyanez történt a BOS-rádióval, a biztonsági feladatokat ellátó hatóságok és szervezetek belső kommunikációs hálózatával. Ezt úgy tervezték meg, hogy mindössze két órán át képes áram nélkül működni…

– Jézusisten, és ezt ki hagyta jóvá? – kiabált valaki.

Rhess ügyet sem vetett a közbeszólásra, és folytatta:

– Szombat óta a szövetségi kormány, a tartományok és a segélyszolgálatok szinte egyáltalán nem tudnak kommunikálni egymással. Csak a mai nap folyamán sikerült kiépíteni a tartalék hálózatot és árammal ellátni a legfontosabb berendezéseket, hogy ismét képesek legyünk kapcsolatba lépni egymással. De sok régióval még mindig nem stabil az összeköttetés. Ezekből a régiókból sem mi, sem a tartományi válságkezelő központok nem kapnak információt, vagy csak néhány morzsát műholdak, rádióamatőrök, illetve olyan televíziós csatornák segítségével, amelyek még képesek sugározni. Bár az adást a már említett áramszigeteken kívül senki nem tudja venni.

Michelsen látta, hogy a hallgatóság értetlenül csóválja a fejét.

– A hadseregnek sikerült egy hálózatot kiépítenie, csakhogy ez igen energiaigényes, és függ az üzemanyag-ellátástól. A lehető leggyorsabban össze kell szednünk a rádióamatőröket, akikből több van, mint hinnénk, és akiknek a felszerelése viszonylag nagy teljesítményre képes. Ám ebben az esetben is fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb lemerülnek az akkumulátorok. A műholdak túlterheltek. Ki fogjuk osztani a használati időket, hogy jobban kiaknázhassuk a kapacitást. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Most roppantul fontos a lakosság tájékoztatása. Természetesen kiadtunk tervezeteket, figyelmeztetéseket és brosúrákat, amelyekből mindenki megtudhatja, mi a teendő áramszünet esetén. De tegyük a kezünket a szívünkre, mikor olvasott el legutóbb bármelyikünk is ilyesmit, pedig nekünk a munkánkat is érinti. Tény, hogy egy belügyminisztériumi brosúra azt javasolja, hogy az ember tartson otthon elemes rádiót. Melyiküknek van? És akinek van, annak van hozzá eleme is? Hozzászoktunk a televízió, internet és mobiltelefonok világához. Egyeseknek talán már vezetékes telefonja sincsen. Igaz, ha volna, sem menne vele sokra, mert a helyi telefonközpontok áramtartalékai tizenöt perctől nyolc óráig terjedő időre voltak elegendőek. A mobilhálózat is halott. És ha működne is, a készülékek akkumulátorai időközben lemerültek, és nem lehet őket feltölteni. Az internet az átlagpolgár számára gyakorlatilag elérhetetlen, és eleve a számítógépeknek is áramra van szükségük. Ugyanez a helyzet a televízióval és a rádióval. Röviden: az emberek egyre inkább kénytelenek a szóbeszédekre hagyatkozni. Ezek pedig nagyon gyorsan veszedelmesen elharapózhatnak. Ezért kell biztosítanunk a kommunikációt. Azt javaslom, hogy ezt a segélyszervezeteken keresztül tegyük. A mentőszolgálatok, a tűzoltóság, a rendőrség és a Műszaki Segélyszervezet rendelkeznek saját, részben még működőképes kommunikációs hálózattal. Noha az erőforrásaik korlátozottak, és többletmunkát is jelent nekik, hogy a megszokott feladataik mellett át kell venniük az információs szolgálatét is.

Michelsen emlékezett, hogy ezt a témát már sokszor megvitatták. Persze léteztek információs lehetőségek vészhelyzet esetére, de rendkívül szerények voltak, mint például a műholdas figyelmeztető-rendszer, amelyen keresztül a kormány közvetlenül adhatott le híreket a rádió- és tévécsatornákon. Csakhogy most rádió és televízió híján ez nem sokat ért. Ugyanez volt a probléma az olyan megoldásokkal, mint a német vészhelyzeti tájékoztatórendszer, valamint az interneten vagy mobiltelefonon keresztül történő tájékoztatás.

– Tudunk valamit arról, hogy helyre lehet-e állítani az országos áramellátást, és ha igen, mikor? – kérdezte a kancellár. – Elvégre sok erőmű működik.

– A termelők és hálózatüzemeltetők nem mernek mondani semmit – válaszolta Rhess. – Egyelőre még azt sem tudjuk, mely rendszerek érintettek. Lehet szó néhány erőműről, elosztóhálózatokról, egyszerűen nem tudjuk. És amíg nem tudjuk, addig jóslatokba sem bocsátkozhatunk.

– Mi van az atomerőművekkel? – tudakolta a gazdasági miniszter.

– Mindet leállították – válaszolt a környezetvédelmi és reaktorbiztonsági miniszter.

– Mégis hűteni kell őket, hogyha jól tájékoztattak. Működnek a tartalék áramforrások? Ezek elsősorban dízelgenerátorok, ugye? Meddig elegendőek a tartalékok?

– A fukusimai eseményekre való tekintettel a biztonsági előírások megszabják, hogy valamennyi atomerőmű üzemanyag-tartalékának elegendőnek kell lennie legalább hetvenkét órára…

– Csak hetvenkettőre? – kiabált közbe valaki.

– …de a többségüké jóval hosszabb időre elég. Az erőmű-üzemeltetők jelentése szerint… Idézem: „az üzemanyagok szállításáról szerződés vagy szóbeli megállapodás rendelkezik. Szállításuk időpontjáról, valamint a természeti KH-k okozta károkért való felelősségvállalásról…” A KH külső hatást jelent. „…a legtöbb esetben nincs megállapodás. Az üzemeltetők egy része jelentős üzemanyagkészletet tart a létesítmény területén. Egyes létesítmények esetében ez több heti működést is lehetővé tesz. Ezeknek az anyagoknak a természeti KH-k elleni védelméről, valamint biztonságos szállításáról nem kaptunk információt. Kevés kivétellel minden létesítmény rendelkezik mobil áramfejlesztővel. És amelyek nem, azok is hetvenkét órán belül képesek beszerezni.”

Szóval néhány erőmű legkésőbb holnap este már utánpótlásra szorul, gondolta Michelsen. És ilyen körülményekkel, mint a mostaniak, valószínűleg senki sem számolt. Százszázalékosan biztosnak kell lennie, hogy hetvenkét órán belül dízelolajhoz és áramfejlesztőhöz jutnak, különben…

– Kapcsolatban állunk az üzemeltetőkkel – folytatta a miniszter –, és garantáljuk, hogy elegendő dízelt szállítunk ki nekik. Általában tartanak fenn üzemanyagot a hatóságok és segélyszolgálatok részére, valamint sürgős esetekre. Ugyanakkor a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és a francia hatóságok súlyos helyzetről számoltak be a Saint-Laurent-Nouan-i erőműben és kisebb üzemzavarokról néhány másikban.

– Az hol van?

– Párizstól délre.

– Németországot érintő veszélyek?

– Egyelőre nincsenek.

A gazdasági miniszter elgondolkozva bólogatott, de megelégedett a válasszal. Michelsen pedig nem akarta még tovább rémisztgetni a jelenlévőket azzal, hogy felhozza a német atomerőművek egyéb problémáit, amelyek ebben a pillanatban még kevéssé voltak jelentősek, idővel azonban ugyanolyan katasztrofális következményekkel járhattak, mint a biztonsági rendszerek és a tartalék áramfejlesztők leállása. Az atomerőművekbe is egyre kevesebb dolgozó jutott el, így a többieknek plusz műszakokat kellett teljesíteniük, és a fáradtság drasztikusan megnövelte a hibák kockázatát. Sok tevékenységet nem, vagy csak korlátozottan lehetett végezni, és a védőöltözetek rendszeres tisztítása és fertőtlenítése még az ártalmatlanabbak közé tartozott. Michelsen töprengését Rhess államtitkár szakította meg:

– De végezetül van egy jó hírem is – mondta. – Eddig kifogástalan a nemzetközi együttműködés. A kétoldalú, illetve az Európai Unión belüli folyamatok a terveknek megfelelően haladnak. Ennek köszönhetően sikerült például ilyen hamar megállapítani, hogy nem véletlenek soráról, hanem az elektromos hálózat manipulálásáról van szó. Ezért azt kérem, hogy továbbra is erőnktől telhetően támogassuk ezt a közös európai munkát. Még úgy is – fűzte hozzá –, hogy segítséget sem igénybe venni, sem nyújtani nem tudunk. Egészen biztosan ez lesz az előttünk álló napok legnagyobb kihívása. A külügyminisztérium ezért fel is vetette a nemzetközi segélykérés ötletét, ezt természetesen Brüsszel irányítja. Még egyszer köszönöm a figyelmüket.

– Nemzetközi segélykérés? Kitől? – kérdezte Brandenburg miniszterelnöke.

– Elsősorban az Egyesült Államoktól, Oroszországtól és Törökországtól.

– Na és segélycsomagok formájában, vagy hogyan? – viccelődött a brandenburgi.

– Ennél többre van szükség – válaszolta Rhess.

Alig ült le, a hesseni miniszterelnök is feltett egy kérdést:

– Van valami sejtelmünk róla, ki és miért manipulálta a hálózatot?

– Nincs – válaszolta a belügyminiszter. – De teljes erővel folyik a nyomozás.

– Kérdés azonban – jelentkezett szólásra a védelmi miniszter –, miért éppen Európa? Kinek állhat ez érdekében? Gazdasági előnyt senkinek nem hoz, ha árt a világ egyik legnagyobb és legerősebb piacának. Itt több mint félmilliárd fogyasztó vásárolja az orosz, kínai, japán, indiai és amerikai árut. Ha Európának rosszul megy, azt más gazdaságok is megsínylik. A nagy államokkal jó diplomáciai kapcsolatban vagyunk, még ha, ahogy azt mind tudjuk, Oroszországgal és Kínával akadnak is súrlódások. Természetesen folyamatos kapcsolatban vagyunk a NATO parancsnoki központjaival. Jelenleg azonban nem látjuk jelét ellenséges aktivitásnak egyik ország részéről sem.

– Pénzt követelő szervezett bűnözők? – vetette fel az egészségügyi miniszter.

– Eddig nem érkezett követelés. Ráadásul annak, aki ilyet tesz, számolnia kell azzal, hogy az egész világon vadászni fognak rá.

– Pillanatnyilag a legvalószínűbb verzió a terrorcselekmény – közölte a belügyminiszter.

– De ilyen mértékű? – hitetlenkedett a közlekedési miniszter.

– Talán nem ilyen mértékűre tervezték. Emlékezzünk csak 2001. szeptember 11-re! A terroristák csak neki akartak menni a World Trade Center tornyainak. Arra valószínűleg nem számítottak, hogy a tornyok össze is fognak dőlni.

– De miért épp Európa? – feszegette a kérdést a közlekedési miniszter is. – Legyünk őszinték, az iszlamisták fő célpontja az Egyesült Államok.

– Erre csak annyit mondok, hogy Madrid és London, 2005 – emlékeztette a belügyminiszter. – Vagy gondoljon a 2007-es merényletekre, amelyeket német vonatok ellen terveztek, ám sikerült meghiúsítani őket. Mi is Amerika szövetségesei vagyunk a terrorizmus elleni harcban. Német csapatok harcolnak Afganisztánban, támogatjuk az Irán elleni bojkottot, soroljam még? Akad ok elég, ha keresi az ember.

– Hölgyeim és uraim! – szakította meg a vitát a kancellár. – Azt gondolom, ebben a pillanatban a lakosság ellátása és a közrend biztosítása a legfontosabb. Köszönöm a belügyminisztérium dolgozóinak a részletes helyzetismertetést. A körülményekre való tekintettel javaslom a katasztrófahelyzet kihirdetését valamennyi tartományban. A szövetségi kormány átveszi az irányítást. Már felállítottunk egy állandó válságstábot a belügyminisztérium vezetésével. A parlament vagy egy állandó bizottság a következő órákban megteremti a jogi alapokat a közrend és a biztonság fenntartására az országban.

– És mit mondunk az embereknek? – kérdezte Rhess.

A kancellár a szóvivőjére pillantott, nem kérdően, hanem utasítón.

– Amíg nem tudjuk, mik voltak az elkövetők indítékai, azt mondjuk, hogy tisztázatlan okokból omlott össze a rendszer – felelt a szóvivő. – Minden más csak még nagyobb nyugtalanságot szülne.

– Nem kellene ennek megítélését az állampolgárokra bíznunk? – ellenkezett Michelsen.

– Meg akarja kockáztatni a pánikot? – kérdezett vissza a szóvivő.

– Csak azt gondolom, hogy ésszerűbb volna megmondani az embereknek, mire számítsanak.

Sosem értette a gazdasági, tudományos és politikai vezetőknek ezt a gőgös, leereszkedő viselkedését.

– A tapasztalat arra tanít – folytatta –, hogy az igazság előbb-utóbb úgyis kiderül.

– Ebben az esetben jobb volna, ha minél később derülne ki… – vélekedett a kancellár.

– Ami aztán szokás szerint még nagyobb katasztrófához vezetne – morogta Michelsen a fejét csóválva, miközben Rhess kijelentette:

– Ráadásul nemzetközileg kell szabályoznunk a tájékoztatást. Egy államnak sem szabad elsietnie a bejelentéseket. Ez mindannyiunk érdeke. – A kancellár felkelt a helyéről. – Hölgyeim és uraim, köszönöm szépen. Holnap legkésőbb déli tizenkét órakor újra találkozunk, és mostantól kezdve naponta tartunk megbeszélést.

Marc Elsberg: Black Out

Animus Kiadó, 2016.

Szumire huszonkettedik életéve tavaszán lett először szerelmes. Ez a szenvedélyes szerelem úgy tört a lányra, mint egy igazi tornádó, amely végigsöpör a síkon – mindent letarol, ami az útjába kerül, ezt-azt fölkap a levegőbe, darabokra szaggatja, ízzé-porrá töri. A forgószél heve egy másodpercre sem csitul, ahogy átsüvít az óceánon, romba dönti Angkorvatot, tigrisestül-mindenestül elhamvaszt egy indiai dzsungelt, a perzsa pusztákon homokviharrá változik, portengerbe temet egy keleties varázsú erődvárost.

Úgy esett, hogy akibe Szumire beleszeretett, tizenhét évvel idősebb volt nála. És házasságban élt. Ráadásul nő volt. Innen indult minden, és ide is jutott vissza. Majdnem.

Szumire – japánul: Ibolya – akkoriban az íróvá válással küszködött. Bármennyi választást kínált volna neki az élet, föltette magában, hogy vagy regényíró lesz, vagy semmi. Elhatározása megingathatatlan volt, akár a Gibraltári-szikla. Semmi sem állhatott Szumire és az irodalomba vetett hite közé.

Miután Kanagava prefektúra egyik állami gimnáziumában leérettségizett, beiratkozott egy jó kis tokiói magánegyetem bölcsészkarára. Úgy találta, hogy a tanintézmény elszigetelt, lagymatag, nyomasztó hely, diáktársai pedig (sajnos jómagamat sem kivéve) reménytelenül unalmas, másodrangú fazonok. Ezek után nem meglepő, hogy a harmadév vége előtt otthagyta az egészet. Időpazarlásnak érezte volna, ha tovább marad. Szerintem helyes lépés volt, de ha megengedhetek magamnak egy gyöngécske általánosítást, vajon ebben a távolról sem tökéletes világban nincs-e helyük a céltalan dolgoknak is?

Ha egy tökéletlen életből kivonunk mindent, ami céltalan, még a tökéletlenségét is elveszíti.

Szumire javíthatatlan, megrögzött ábrándozó volt – finoman szólva kissé ártatlan. Amint megszólalt, többé be nem állt a szája, de ha olyasvalakivel került össze, akivel nem tudott szót érteni – vagyis az emberek zömével –, akkor jóformán meg se mukkant. A dohányzásban nem ismert mértéket, és ha vonatra szállt, mérget lehetett rá venni, hogy elhagyja a jegyét. Időnként annyira a gondolataiba merült, hogy enni is elfelejtett, olyan girhes volt, mint a hadiárvák egy régi olasz filmben – igazi egyszálbél. Szívesen mutatnék róla fényképet, de nincs. Ki nem állhatta, ha fotózzák – nem óhajtotta az utókorra hagyni A művész portréja fiatal (leány) korából című felvételt. Ha létezne abban az időben készült képe, bizonyára értékes adalék lenne arra nézve, milyen különösek egyes emberek.

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az asszonyt, akibe Szumire beleszeretett, Miunak hívták. Legalábbis mindenki így szólította.

Az igazi nevét nem tudom, ez később gondot okozott, na de már megint előreszaladtam. Koreai származású volt, bár amíg huszonöt éves kora körül el nem határozta, hogy koreaiul tanul, egy szót sem tudott azon a nyelven. Japánban született és nevelkedett, majd Franciaországban végzett zeneakadémiát, így a japán mellett franciául és angolul is folyékonyan beszélt. Mindig választékos eleganciával öltözködött, drága, mégis szolid kiegészítőket hordott, és tizenkét hengeres, sötétkék Jaguarral járt.

Megismerkedésükkor Szumire Jack Kerouac regényeiről beszélt Miunak. Szumire bolondult Kerouacért. Rendszerint a kabátzsebében hurcolta az Úton vagy a Magányos utazó szamárfüles példányát, és minden adandó alkalommal belelapozott. Ha megtetszett benne egy szakasz, ceruzával aláhúzta, és emlékezetébe véste, mint valami szentírást. Kedvenc sorait a Magányos utazó tűzfigyelő részéből vette. Kerouac három hónapot töltött egy magas hegy tetején épült faházban, ahol tűzfigyelőként dolgozott. Szumire különösen ezt a bekezdést szerette:

Egyszer az életben minden embernek meg kellene tapasztalnia a vadonbeli, egészséges élet unalmas magányát, mindenkinek éreznie kellene, milyen az, ha csakis önmagára számíthat, mert csak így ismerhetjük meg valódi, rejtett energiáinkat.

– Hát nem isteni? – kérdezte. – Az ember mindennap kiáll a hegytetőre, háromszázhatvan fokban körbepásztáz, figyeli, nem lát-e tüzet. És ezzel kész. Aznapra végzett is. A hátralévő időben olvashat, írhat, azt csinál, amit akar. Éjszakánként loboncos medvék ténferegnek a kunyhója körül. Ez aztán az élet! Ehhez képest irodalmat tanulni az egyetemen olyan, mint az uborka keserű csücskét rágcsálni.

– Igaz – feleltem –, de előbb-utóbb le kell jönni a hegyről.

Földhözragadtan gyakorlatias véleményem szokás szerint hidegen hagyta.

Szumire olyan akart lenni, mint egy Kerouac-regény szereplője – zabolátlan, pimasz, könnyelmű. Könyökig kabátja zsebébe dugott kézzel álldogált, a haja szénaboglya, fekete műanyag keretes Dizzy Gillespie szemüvegén át üres tekintettel bámulta az eget. Kizárólag bizományiban vett, a saját méreténél több számmal nagyobb, halszálkás szövetzakóban és ormótlan munkásbakancsban mutatkozott.

Ha szakállat tudott volna növeszteni, fogadok, hogy megteszi.

Nem volt kimondott szépség: az arca beesett, a szája nagyobb a kelleténél, az orra meg kisebb, fitos. Kifejező vonásaihoz remek humorérzék társult, bár hangosan nevetni csak elvétve hallottam. Alacsony volt, és még jó kedvében is úgy beszélt, mint akit mindjárt elkap a harctéri idegesség. Sosem láttam rajta, hogy rúzst vagy szemceruzát használt volna, és kétlem, hogy egyáltalán tudott volna arról, hogy a melltartók többféle méretben is kaphatók. Mégis volt Szumirében valami különleges, amitől az emberek vonzódtak hozzá. Nem könnyű meghatározni ezt a különleges valamit, de ha a szemébe néztem, valahol mélyen mindig tükröződött benne.

Mi tűrés-tagadás, szerelmes voltam Szumirébe. Ahogy először szóba elegyedtünk, tüstént vonzalmat ébresztett bennem, és hamarosan láttam, hogy többé nincs visszaút. Sokáig másra sem tudtam gondolni, csak őrá.

Próbáltam elmondani neki, mit érzek, de az érzések meg a szavak valahogy nem akartak összerendeződni. Talán így volt ez jól. Ha sikerül megfogalmaznom neki az érzéseimet, csak kinevetett volna.

Mialatt barátkoztunk, két-három másik lánnyal jártam. Nem mintha nem emlékeznék a pontos számra. Kettővel vagy hárommal – attól függ, mi szerint számoljuk.

Vegyük hozzá ehhez azokat a lányokat, akikkel egyszer-kétszer feküdtem le, és valamelyest hosszabbodik a névsor. Mindenesetre, amíg ezekkel a lányokkal szeretkeztem, Szumire járt az eszemben.

Vagy legalább megfordult a gondolata az agyam egyik zugában. Elképzeltem, hogy őt tartom a karomban. Hitvány dolog, de nem bírtam magammal.

Térjünk vissza Szumire és Miu megismerkedéséhez.

Miu korábban is hallott harangozni Jack Kerouacról, rémlett neki, hogy valami regényíróféle. De hogy miféle regényíró, arra már nem emlékezett.

– Kerouac… Hmm… Nem szputnyik volt?

Szumire nem értette, mire gondol. Megállt a kezében a kés meg a villa, törte a fejét.

– Szputnyik? Mint az első műhold, amit a szovjetek lőttek föl még az ötvenes években? Jack Kerouac amerikai regényíró volt. Igaz, azt hiszem, a két kifejezés ugyanarra a korszakra esik…

– Nem így hívták akkoriban az írókat? – kérdezte Miu. Ujja hegyével körözött az asztalon, mintha valami emlékekkel teli fazékban kotorászna.

– Szputnyiknak?

– Egy irodalmi mozgalom neve volt. Tudod, így szokták különböző irodalmi iskolákba sorolni a szerzőket. Ahogy Siga Naoja a Fehér Nyírfa iskolához tartozott.

Végre földerengett Szumirének.

– Beatnik!

Miu a szalvétával finoman megtörölgette a szája sarkát.

– Beatnik vagy szputnyik, nem bírom megjegyezni ezeket az elnevezéseket. Ez olyan, mint a Kenmun-restauráció vagy a rapallói egyezmény. Régmúlt.

Szelíd csönd ereszkedett rájuk, érzékeltette az idő múlását.

– A rapallói egyezmény? – kérdezte Szumire.

Miu elmosolyodott. Múltba révedő, bizalmas mosolya olyan volt, akár egy fiók mélyéről előhúzott, régóta becsben tartott értéktárgy. Végtelenül elbűvölően hunyorított. Kinyújtotta a kezét, és hosszú, vékony ujjaival gyöngéden összeborzolta Szumire amúgy is kócos haját. Erre a váratlan, mégis természetes gesztusra Szumire csakis a mosoly viszonzásával tudott reagálni.

Attól a naptól fogva Szumire csak úgy hívta magában Miut: Szputnyik, szívecském. Imádta a hangzását. Lajka kutyát juttatta eszébe.

Az emberkéz alkotta égitestet, amely hangtalanul suhan a kozmosz sötétjében. A kutyus csillogó, barna szemét, amint kitekint az apró kabinablakon. Ugyan mit nézhetett az az eb a világűr végtelen magányában?

Ez a szputnyikos beszélgetés egy flancos akaszakai szállodában, Szumire unokatestvérének lakodalmán zajlott le. Szumire nem állt különösebben közel a kuzinjához; sőt egyáltalán nem jöttek ki egymással. Ezek az esküvői ebédek kínszenvedéssel értek föl a számára, de ezúttal nem vonhatta ki magát. Az egyik asztalnál Miu mellé ültették. Miu nem bocsátkozott részletekbe, de a jelek szerint zongoraleckéket adott Szumire unokatestvérének – vagy valami efféle –, amikor a lány az egyetem zenei fakultására készült felvételizni. Nyilvánvalóan se huzamos ideig tartó, se szoros kapcsolat nem fűzte őket egymáshoz, Miu mégis úgy érezte, illik elfogadnia a meghívást.

Abban a pillanatban, hogy Miu a hajához ért, Szumire beleszeretett, mintha átment volna egy mezőn, és bumm! egyenesen kupán csapta volna egy villám. Olyasféle volt ez, mint a művészi ihlet. Így aztán ebben a helyzetben attól sem zavartatta magát, hogy szerelmének tárgya történetesen egy nő.

Nem hiszem, hogy Szumirének valaha is lett volna kedvese. A gimnáziumban akadt egy-két fiúja, srácok, akikkel moziba, uszodába járt. El sem tudtam képzelni, hogy e kapcsolatok bármelyike nagyon méllyé vált volna. Szumirét annyira elfoglalta az írói fejlődés, hogy nem ért rá belezúgni valakibe. Biztosra veszem, hogy ha a középiskolában csakugyan szerzett szexuális tapasztalatokat – vagy bármi effélét –, akkor azok nem annyira nemi vágyból vagy szerelemből fakadtak, mint inkább írói kíváncsiságból.

– Megmondom őszintén, ez a nemi vágy nekem magas – jelentette ki egyszer józan képpel. Azt hiszem, nem sokkal azelőtt, hogy otthagyta az egyetemet. Addigra ledöntött öt banános daiquirit, és jócskán berúgott tőle. – Tudod. Nem értem, miből keletkezik. Szerinted?

– A nemi vágy nem ésszel fölmérhető dolog – formáltam szokás szerint középutas véleményt. – Egyszerűen csak rájön az emberre.

Egy darabig fürkészett, mint valami gépet, amelyet eleddig sosem hallott áramforrás működtet, majd érdeklődését vesztve felbámult a mennyezetre, és a társalgás zátonyra futott. Bizonyára azt gondolta, ennek a pasinak hiába beszélne erről.

Szumire Csigaszakiban született. A tengerparton laktak, és ő úgy nőtt fel, hogy a szél hordta homokszemek zizegtek az ablakán.

Az édesapja fogászati rendelőt tartott fenn Jokohamában. Kifejezetten jóképű férfi volt, karakteres orra Gregory Pecket idézte a Bűvöletből. Szumire nem örökölte ezt a markáns orrot, ahogy elmondása szerint az öccse sem. Szumire elképesztőnek találta, hogy semmibe tűntek a gének, amelyek azért az orrért felelősek. Úgy vélte, ha tényleg örökre elsüllyedtek a génállománya mélyén, akkor fabatkát sem ér az élet. Olyan gyönyörű volt az az orr!

Szumire apjáról szinte legendákat meséltek azok a Jokohama környéki nők, akik fogászati ellátásra szorultak. A rendelőben mindig műtős sapkát és maszkot viselt, úgyhogy a páciens nem látott belőle mást, csak a szemét meg a fülét. De még így is nyilvánvaló volt, mennyire vonzó. Mutatós, férfias orra sokat sejtetően domborodott a maszk alatt, pirulásra késztette a női pácienseket. Menten levette őket a lábukról – hogy a betegbiztosításuk fedezte-e a fogászati költségeket, az mellékes volt.

Szumire anyja harmincegy évesen hunyt el veleszületett szívrendellenességben. A kislány akkor még a harmadik életévét sem töltötte be. Egyetlen halvány emléket őrzött az anyjáról, a bőre illatáét.

Csak két fénykép maradt az asszony után – egy beállított esküvői fotó meg egy közvetlenül Szumire születése után készült pillanatfelvétel. Szumire sokszor elővette a családi albumot, nézegette a képeket. Szumire anyja – enyhén szólva – felejthető jelenség volt. Rövidre nyírt, fantáziátlan frizura, olyan ruha, hogy az ember elgondolkozott, mégis mit képzelt, amikor fölvette, félszeg mosoly. Ha egy lépést hátrál, simán beleolvad a falba. Szumire eltökélte magát, hogy az anyja arcát beleégeti a memóriájába. Akkor álmában egyszer találkozhat vele. Kezet fognak, szépen elcsevegnek. De kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hiába próbált emlékezni az anyja arcára, hamarosan megkopott a kép. Hagyjuk az álmokat – ha Szumire fényes nappal, az utcán elmegy az anyja mellett, akkor sem ismerte volna meg.

Szumire apja vajmi ritkán emlegette megboldogult nejét. Eleve nem volt beszédes fajta, és sohasem beszélt az érzéseiről – mintha vigyázna, nehogy elkapjon valami szájon át terjedő fertőzést. Szumire nem emlékezett, hogy valaha is a halott mamájáról kérdezte volna az apját. Kivéve egyszer, még nagyon kicsi korában, amikor valami okból érdeklődött: – Milyen volt anya?

Tisztán emlékezett erre a beszélgetésükre.

Az apja elfordította a fejét, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt válaszolt:

– Jó memóriája volt. És szép kézírása.

Furcsa jellemzés egy személyről. Szumire szívrepesve hallgatott, jegyzetfüzete első lapja hófehéren várta a melengető, vigasztaló szavakat – egy pillért, tengelyt, támaszt ebben a bizonytalan életben a Naprendszer harmadik bolygóján. Az apja mondhatott volna valamit, amiben a kislány megkapaszkodhat. Szumire jóképű apja azonban nem mondta ki azokat a szavakat, éppen azokat a szavakat, amelyekre a gyereknek a leginkább szüksége lett volna.

Képek: kockák Wong Kar Wai Bukott angyalkák című filmjéből

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském

Geopen, 2014

Az ember, akit Ovénak hívnak, vásárol egy számítógépet, ami nem is számítógép

Ove ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki rábök azokra, akiket nem kedvel, kicsit úgy, mintha betö­rők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi zseblámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe japán autókkal rendelkezők szoktak betérni mindenféle fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre veszi az eladót, mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér dobozt.

– Nos! Ez egy olyan Ájjped? – érdeklődik Ove.

Az eladó, egy fiatalember egy számjegyű testtömegindexszel, kellemetlenül érzi magát. Szemmel láthatólag igyekszik leküzdeni a késztetését, hogy azonnal kikapja Ove kezéből a dobozt.

– Pontosan. Egy iPad. De igazából jó lenne, ha nem lengetné annyira…

Ove alaposan megnézi a dobozt, úgy, mintha az egy különösen megbízhatatlan darab lenne. Mintha a doboz Vespát vezetne, melegítőnadrágot hordana, és épp most szólította volna Ovét havernak, aztán megpróbált volna eladni neki egy karórát.

– Aha! És akkor ez egy számítógép?

Az eladó bólint. Aztán habozik, és inkább gyorsan megrázza a fejét.

– Igen… azaz, nos, ez egy iPad. Néhányan tabletnek hívják, mások pedig táblagépnek. Többféleképpen is megkö­zelíthető a kérdés.

Ove meglepetten néz az eladóra.

– Vagy úgy!

Az eladó tétován bólint.

– Iiigen.

Ove ismét megrázza a dobozt.

– Ez jó fajta?

Az eladó a fejét vakarja.

– Igen… vagyis hogy érti?

Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót gondosan formál, mintha az egyetlen probléma a beszélgetéssel az volna, hogy az eladó kicsit süket.

– Ez. Itt. Jóóó? Egy jófajta számítógép?

Az eladó az állát vakarja.

– Nos… igen… nagyon jó… de persze attól függ, milyen számítógépet akar.

Ove rábámul.

– Egy számítógépet akarok! Egy átlagos számítógépet!

Rövid csend áll be. Az eladó a torkát köszörüli.

– Nos, szóval, tulajdonképpen ez nem egy átlagos szá­mítógép. Talán inkább szeretne egy…

Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele szemben álló férfinak talán van valami köze. Újból krákog, majd kiböki:

– …egy laptopot?

Ove hevesen rázza a fejét, és fenyegetően a pult fölé magasodik.

– Egy frászt! Egy számítógépet akarok!

Az eladó megértően bólint.

– A laptop számítógép.

Ove sértetten néz rá, és zseblámpaujjával tüntetőleg a pultra koppint.

– Ezzel természetesen tisztában vagyok.

Az eladó bólint.

– Oké…

Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi között áll be, akik hirtelen észreveszik, hogy otthon hagyták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a dobozt, kicsit úgy, mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit.

– Hová kell csatlakoztatni a billentyűzetet?

Az eladó a pult szélén vakargatja a tenyerét, és kissé idegesen helyezgeti a súlyát egyik lábáról a másikra, mint ahogy olyan ifjú eladók teszik, akik kezdenek rájönni, hogy ez sokkal több időt fog igénybe venni, mint gondolták.

– Nos, szóval, ennek nincs billentyűzete.

Ove felhúzza a szemöldökét.

– Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi? ROHADT sok pénzért!

Az eladó ismét megvakarja a tenyerét.

– Nem… vagyis… tehát: ennek a számítógépnek nincs billentyűzete. Mindent a képernyőn lehet vezérelni.

Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná, hogy az eladó egy fagylaltospult üvegét nyalogatja.

– De nekem kell billentyűzet! Ezt csak megérti?

Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az ember elszámol magában tízig.

– Oké. Értem. De akkor szerintem nem ezt a számító­gépet keresi. Akkor talán jobb lenne például egy MacBook.

Ove arckifejezése arról árulkodik, hogy nem sikerült teljesen meggyőzni.

– Egy Mek-búk?

Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna el áttörést a tárgyalásban.

– Igen.

Ove gyanakodva ráncolja a homlokát.

– Ez egy olyan nyamvadt könyvolvasó, amiről mindenki beszél? Az eladó egy hőskölteménybe illőt sóhajt.

– Nem. A MacBook az egy… egy… laptop. Billentyűzettel.

– Ahá! – derül fel Ove rögtön.

Az eladó bólint, és megvakarja a tenyerét.

– Igen.

Ove körülnéz a boltban. Ismételten megrázza a kezében tartott dobozt.

– És azok jók?

Az eladó lesüti a szemét, mintha leplezni akarná az iránti erős vágyát, hogy végigkarmolja az arcát. Aztán hirtelen elmosolyodik.

– Tudja mit? Megnézem, hogy a kollégám végzett-e már a vevőjével, idehívom, és ő majd megmutatja!

Ove az óráját nézi. A fejét rázza.

– Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész nap itt állni és várni!

Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva visszatér egy kollégájával. Az illető boldognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég ideig eladóként.

– Jó napot! Miben segíthetek?

Ove sürgetően kopogtat zseblámpaujjával a pulton.

– Szeretnék egy számítógépet!

A kolléga máris nem tűnik annyira boldognak. Aztán az első eladóra néz olyan pillantással, ami azt üzeni: ezért még megfizetsz!

– Reeendben. Egy „számítógép”, értem. Akkor kezdetnek át is mehetnénk a hordozható számítógépes osztá­lyunkra – mondja a kolléga mérsékelt lelkesedéssel, és Ove felé fordul.

Ove rábámul.

– Hé! Tudom, mi a fene az a lepptopp! Felesleges azt mondania, hogy hordozható!

A kolléga segítőkészen bólint. Mögötte az előző eladó közben azt motyogja: én nem bírom, elmentem ebédelni.

– Ebéd, igen, az az egyetlen, amire az emberek manapság gondolnak – horkant Ove.

– Micsoda? – kérdezi a kolléga, és megfordul.

– E-BÉD! – tagolja Ove.

HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN

Az ember, akit Ovénak hívnak, ellenőrző körútra megy a lakónegyedben

Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska először találkoztak. A  macska rögtön nagyon rossz véleményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt.

Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleténél. Sose értette azokat az embereket, akik folyton elaludtak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor ébredt, és rögtön fel is kelt.

Bekapcsolta a kávéfőzőt. Pontosan annyi őrleményt adagolt bele, mint amennyit minden reggel szoktak a majd négy évtized alatt, amit a feleségével itt töltöttek a sorházas lakónegyedben. Egy adag csészénként, és egy ráadás a kannának. Se több, se kevesebb. Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép!

És hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem tudnak? Na? Ezen mélázott Ove.

Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját és kék kabátját, belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember teszi, aki bizton számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást okoz neki, majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyedben. Ahogyan azt minden reggel tette.

A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre számítani lehetett. Ebben a negyedben senki meg sem pró­bál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta népek laknak.

A  macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti ösvényen. Vagy legalábbis valami macskaféle jószág. Fél farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla egy-egy szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat tépett volna ki belőle. De mégis: aligha lehet máshogy meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett Ove.

Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.

– Sicc! – kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska felugrott és hátrált egy lépést.

Aztán még egyszer jól megnézte az ötvenkilenc éves férfit és a facipőjét. Végül megfordult, és elügetett. Ove esküdni mert volna rá, hogy a szemét is forgatta közben.

„Jószágok…” – gondolta, majd egy pillantást vetett a kar­órájára. Két perc múlva hat. Itt az ideje, hogy továbbinduljon, ha máris el nem késett a rozoga macska miatt. Az lenne csak szép!

Elindult a házak közötti ösvényen a parkoló felé, ahogy minden reggel. Megállt a táblánál, ami azt hirdette, hogy a lakónegyedben tilos a járműforgalom. Ove kissé sürgetően megrugdosta a táblát tartó oszlopot. Nem mintha el lett volna ferdülve vagy ilyesmi, de azért sosem árt az ellenőrzés. Ove pedig az a fajta ember, aki úgy ellenőrzi a tárgyak állapotát, hogy megrugdossa őket.

Kisétált a parkolóba, végig a garázsok előtt, hogy ellen­őrizze, egyikbe se törtek-e be éjszaka, vagy esetleg valami vandál banda nem gyújtotta-e fel őket. Nem mintha ez valaha is megtörtént volna errefelé. De Ove akkor sem hagyott ki egyetlen ellenőrző körutat sem.

Megrángatta a saját garázsa kilincsét is, ahol a Saabja parkolt, háromszor is. Mint minden reggel.

Azután elkanyarodott a vendégparkoló felé, ahol maximum huszonnégy órán át lehetett várakozni, és körültekintően lejegyzett minden rendszámot a kis noteszébe, amit a kabátzsebében tartott. Összehasonlította őket az előző napi rendszámokkal, amiket ugyanoda jegyzett fel. Ha ugyanaz a rendszám két egymást követő napon feltűnt a noteszében, Ove hazasétált, rutinosan felhívta a Közlekedési Hatóságot, kikövetelte a jármű tulajdonosának adatait, majd felhívta a szóban forgó egyént, és közölte vele, hogy egy hitvány alak, aki nem tud olvasni. Nem mintha Ovét érdekelte volna, ki áll a vendégparkolóban. Természetesen nem érdekelte. De ez egy elvi kérdés. Ha az áll a táblán, hogy huszonnégy óra, akkor tessék elfogadni. Mert mi is lenne abból, ha mindenki egész napokra oda parkolna, ahová eszébe jut? Káosz lenne, ezt Ove jól tudta. Mindenfelé kocsik parkolnának.

De ma egyetlen illetéktelen sem állt a vendégparkolóban, így Ove folytathatta a jegyzetelést a következő állomáson: a kukatárolóban. Nem mintha ez a szívügye lett volna. Sőt. Ő már az elejétől kezdve hangosan tiltakozott az ellen a badarság ellen, amit az újonnan beköltözött figurák találtak ki: hogy minden átkozott apróságot szelektíven kell gyűjteni.

De ha már a lakóbizottság eldöntötte, hogy szelektív gyűjtés van, akkor kell, hogy legyen valaki, aki ellenőrzi, hogy rendesen megy-e.

Nem mintha bárki is megbízta volna Ovét, de ha az ember nem kezdeményez ilyen ügyekben, kitör az anarchia. Ove ezzel tisztában volt. Mindenütt szemét heverne.

Megrugdosta kicsit a kukát. Káromkodott, és előhalászott egy befőttesüveget az üveggyűjtőből, valami olyasmit motyogott, hogy pancserek, és letekerte róla a fémtetőt. Az üveget visszalökte az üveggyűjtőbe, a fémfedelet pedig a fémgyűjtőbe dobta.

Mikor Ove volt a lakóközösség vezetője, erőteljesen szorgalmazta, hogy kamerázzák be a szeméttárolót, hogy ellenőrizhessék, senki nem dobál-e be „oda nem tartozó szemetet”. Ove legnagyobb bosszúságára a javaslatot leszavazták, mert néhány szomszéd úgy gondolta, hogy ez azért túlzás, és túl sok munka is volna a rengeteg videoszalagot archiválni. Ennek ellenére Ove időről időre méltatlankodva jegyezte meg, hogy „akinek nincsen vaj a fején, annak nincs félnivalója az igazságtól”.

Két évvel később, amikor a lakóközösség lemondatta Ovét (amire ő később csak mint puccsra utalt), újra felvetődött a kérdés.

Megjelent ugyanis valami divatos kamera, amit mozgásérzékelők kapcsolnak be, és ami a felvett képeket rögtön az internetre küldi, magyarázta az új vezetőség egy lelkes körlevélben. És ezzel nemcsak a kukatárolót lehetne megfigyelni, hanem a parkolót is, hogy elkerüljék a rongálást és a betörést. Ráadásul az anyag huszonnégy óra múlva törli magát, hogy „ne sértse a lakók személyiségi jogait”. Egyhangú döntés kellett ahhoz, hogy felszerelhessék a kamerákat. Egyetlen tag szavazott nemmel.

Ugyanis Ove nem bízott az Internetben. Nagy I-vel. Így is írta, bár a felesége mindig mondta, hogy kicsivel kell. És ez az Internet majd jól megfigyeli Ovét, amikor a szemetet viszi ki. Hát csak a testén keresztül! Végül tehát nem lettek kamerák, és Ove elégedett volt, mert sokkal jobbnak találta a napi rendszerességgel végzett személyes ellenőrzést. Így legalább lehet tudni, ki mit csinál, és szemmel lehet tartani mindent. Ez a napnál is világosabb.

Amikor befejezte a kukatárolók ellenőrzését, bezárta az ajtót, és – mint minden reggel –, háromszor megrángatta a kilincset.

Aztán megfordult, és meglátott egy kerékpárt, ami a biciklitároló külső falának volt támasztva. Annak ellenére, hogy feketén-fehéren ott állt egy nagy táblán, hogy Kerékpárral parkolni tilos!, pontosan fölötte. A bicikli mellé egy másik szomszéd kézzel írott cetlit ragasztott: Ez itt nem a biciklitároló! Tanuljon meg olvasni! Ove motyogott valamit az idiótákról, kinyitotta a biciklitárolót, és takarosan beállította egy üres helyre a biciklit. Bezárta az ajtót, és háromszor megrángatta a kilincset.

Aztán letépte a cetlit a falról. Kedve lett volna beadni egy indítványt a lakógyűlésen, hogy tegyenek fel egy rendes Plakátot ragasztani tilos! táblát erre a falra. Az emberek manapság nyilvánvalóan azt hiszik, hogy oda rakhatnak cetlit, ahová csak kedvük szottyan. A fenébe is, ez a fal nem hirdetőtábla!

Aztán Ove hazafelé indult a házak közti kis ösvényen. A saját ajtaja előtt megállt, a járólapok fölé hajolt, és erő­teljesen szimatolni kezdett. Pisi. Pisiszag van. A megállapítást követően visszament a házba, és megitta a kávéját.

Mikor elkészült, telefonált: lemondta a telefon- és az újság előfizetését. Megjavította a csapot a kisfürdőben. Új csavarokat tekert a konyhai terasz kilincsébe. Beolajozta a fa konyhapultot. Átrendezte a dobozokat a padláson. Átválogatta a szerszámokat a fészerben, és a Saabra feltette a téli gumit. És most csak áll.

És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ezt érzi Ove.

Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt minden lámpát. Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt. Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség. Ebben a házban azonban félévente beolajozzák a konyhapultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy sárga piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény az önkiszolgáló részlegen.

Kedvetlenül áll a kétszintes sorház nappalijában, és bámul ki az ablakon. Az a negyvenéves borostás sznob, a srégen szemben levő házból, kocog be a képbe. Anders, ez a neve. Újonnan költözött ide, biztosan nem lakik itt régebben négy-öt évnél. De már sikerült bekerülnie a lakóbizottság vezetőségébe. A kígyó. Most már azt hiszi, övé az utca. A válása után költözött ide, és jóval áron felül vette meg a házat. Ezek olyan fajta marhák, hogy idejönnek, és felnyomják a környék lakásainak árát a becsületes emberek terhére. Audival jár, még ez is, Ove már látta. Erre persze számítani lehetett. A  vállalkozók meg a hasonló idióták, azok mind Audival járnak. Mert nincs semmi józan eszük.

Ove sötétkék nadrágja zsebébe dugja a kezét. Türelmetlenül rugdossa a parkettát. A lakás kicsit nagy Ovénak és a feleségének, ezt bevallhatja. De ki van fizetve. Egy korona hitel sincs rajta.

Ez biztos hogy több, mint amit az a sznob elmondhat magáról. Ma már mindenki hitelt vesz fel, ilyenek az emberek. De Ovét nem olyan fából faragták. Megtette, amit kell. Dolgozni járt. Egy napot se volt beteg egész életében. Gyűjtögetett. Felelősséget vállalt. Ezt ma már senki sem csinálja, a felelősségvállalást. Ma már csak szá­mítógép van, tanácsadók és fejesek az önkormányzatnál, akik sztriptízbárba járnak, és feketéznek a lakásszerződé­sekkel. Adóparadicsom és részvények. Senki sem akar dolgozni. Egy egész országnyi ember, aki egész nap csak ebédelni akar.

„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” Ezt mondták tegnap Ovénak a munkahelyén.

Amikor elmagyarázták, hogy kevés a munka, és hogy „leépítik az idősebb generá­ciót”. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és így nevezik Ovét. Egy átkozott „generációnak”. Mert ma már mindenki harmincegy éves, szűk nadrágot hord, és már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelősséget vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal mindenütt, akik váltogatják a munkahelyüket, a feleségüket és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik.

Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?

És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel fiatalabb! A szőke liba, ahogy Ove hívja. Fel-alá járkál a környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora napszemüvegben, hogy nem is egyértelmű már, napszem­ üveg-e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis zseb­ állatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe, és Ove járólapjaira pisil. A  nő azt hiszi, Ove nem veszi észre, de Ove észreveszi.

És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ennyi az egész.

„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – ezt mondták neki tegnap a munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajozott konyhapult mellett. Nem kellene, hogy ilyesmire jusson idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család költözött oda. Külföldiek, tudta meg Ove. Azt még nem tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet benne, hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán.

Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna, amivel ő maga is teljes mértékben egyetért. Felnéz a nappali plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És nem is akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informatikus egy olyan nemileg nem teljesen egyértelmű kötött pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud szerelni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint egy szikla. Olyan erős, hogy mikor az egész ház összeomlik, a kampó még mindig tartsa magát.

Néhány nap múlva itt fog állni valami ingatlanos mókus, egy akkora csokornyakkendőben, mint egy csecsemőfej, és majd olyasmiről hablatyol, hogy felújítási lehetőség meg térkihasználás, és rengeteg rosszat mondhat majd Ovéra a marha, de semmi rosszat Ove kampójára. Ezt eltökélte.

A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik „minden eshetőségre” doboza. Így van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves. Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két külön dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden eshetőségre dobozban. Ez itt most a kicsi. Csavarokkal, szögekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az emberek már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az emberek csak a szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az egész ház tele van mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket egy sniccerrel.

Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz van a tiplik számára. Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel kapcsolatos döntését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli más, és mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az emberek már nem tisztelik az egyszerű funkcionalitást, mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok azt megkövetelik. Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munkahelyén. Bejöttek az irodájába hétfőn, és azt magyarázták, hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elrontani Ove hétvégéjét.

„Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – mondták. Mit tudnak arról, milyen felkelni egy keddi napon úgy, hogy az embernek már nincs semmi feladata? Az Internetükkel meg az eszpresszóikkal, mit tudnak a felelősségvállalásról?

Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó középen legyen, dönti el.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Animus, 2014

Ezt a történetet, vagy inkább vallomást rám bízta – de sokkal inkább azt mondanám, hogy rám terhelte – nem régen valaki. Nem mondhatok többet ennél, csak annyit, hogy valaki. Megígértem, soha nem árulom el a nevét, nemcsak a családi, hanem még a keresztnevét sem. Illetve az egyszerűség kedvéért, ha a történet folyamán valamilyen névre szükségünk lesz, nevezzük Jánosnak. Családnévre pedig végképp nem lesz szükségünk. Legfeljebb annyit áruljunk el, mert ez lényeges körülmény, hogy patinás történelmi családról van szó.

Tehát egy bizonyos napon, 2012 nyarán, csöngött a telefonom. Fölvettem. Bemutatkozott, és találkozót kért tőlem.

– Nagyon megtisztelne, ha elfogadná a kérésemet. El szeretnék mondani önnek egy történetet. Kizárólag önnek.

Torkig voltam ilyen ajánlatokkal, melyek mindig úgy kezdődnek, hogy „Az én életem kész regény, csak meg kell írni.”

Igen, ennyiből áll az irodalom. Csak meg kell írni, és kész.

– Sajnálom, de tele vagyok munkával és terminusokkal.

– Hosszas vívódás után szántam rá magam erre a telefonra, soha nem tettem ilyet. De amikor megtudtam, hogy ugyanabban az évben, ugyanegy napon születtünk, ezt égi jelnek tekintettem.

– Rengetegen születtek ezen a napon. Ne haragudjon, le kell tennem, dolgozom. Minden jót!

Éppen Görgey Artúrról írtam a darabomat, amúgy is felzaklatott a téma, melytől egész írói életemben menekültem, de most, vénkoromra, rádöbbentem, hogy nem térhetek ki előle.

Pár perc múlva megint megszólalt a telefon. Éreztem, hogy ismét ő az. Nem akartam fölvenni, de a hosszas csengetés után mégis megtettem.

– Bocsásson meg, ismét én vagyok. Még soha életemben nem voltam ilyen erőszakos, de nem tudok szabadulni a kényszertől, hogy találkozzam önnel. Higgye el, nem ez a stílusom, és tulajdonképpen majd elsüllyedek szégyenemben. Mégis megismétlem kérésemet. Amire készülök, tekintse gyónásnak.

– Kérem. Ha ennyire ragaszkodik hozzá – mondtam hosszú szünet után felsóhajtva –, próbáljuk meg.

Megbeszéltük az időpontot. Kijött hozzám. Egyenes tartású idős férfi volt, mint már a telefonbeszélgetésből kiderült, pontosan olyan idős, mint én.

Az első félóra feszélyezetten telt, látszott rajta, milyen nehezen vág bele, amit mondani akar. Ez némi szimpátiát keltett bennem, ez nem az a bizonyos kész sablonokba foglalt „az én életem kész regény” helyzet.

– Skót whisky vagy Bourbon, esetleg jófajta házi szilvapálinka? Melyiket hozhatom? – kérdeztem kedvetlen hangulatomból kissé fölengedve az első jó benyomás hatására.

– Köszönöm, egy szilvórium pompás volna.

Újabb jó pont. Aki ma a szilvapálinkát ómódian szilvóriumnak mondja, az nálam már nyerésre áll. Apám nyomán én is így hívom, de manapság legtöbbször bambán néznek rám, mintha az Ómagyar Mária-siralomból idéznék.

– Hűtve?

– Isten őrizz! Egy jó snapsz veszít a karakteréből, ha az új módi szerint jegelik. Vodka lesz belőle.

Végem van. Ez a pasas egyre szimpatikusabb. Olyannyira, hogy amikor koccintottunk, önkéntelenül azt mondtam:

– Szervusz, kérlek!

– Nagyon kedves, köszönöm. Szervusz!

Aztán nekivágott, miután kényelembe helyeztük magunkat.

– Bizonyára kusza lesz a történetem, ide-oda ugrálok az időben, de hát nem vagyok író, mint te. Majd te rendbe rakod.

– Hogyhogy rendbe rakom?

– Amikor megírod.

Szóval mégsem menekültem meg!

– Micsoda? Meg is kéne írnom?

– Szeretném.

– Azt mondtad, tekintsem gyónásnak. A gyóntató papok nem szokták megírni, amit meggyónnak nekik.

– Az én esetemben ebből csak annyi érvényes, hogy amíg életben vagyok, nem publikus. Nem akarom látni. De a tanulságát fontosnak tartom, ezért szeretném rád bízni. Hogy olvassák.

– Ezt úgy érted, hogy halálod után írjam meg? Egykorúak vagyunk, honnét tudod, hogy én halok meg később?

– Tudom.

Ez elég baljóslatúan hangzott. Kis szünet után megkérdeztem

– Rák?

Rám nézett, elmosolyodott.

– Kutyabajom. Már ami a fizikumot illeti.

– Na jó, ne húzzuk az időt, Vágjunk bele!

Az asztalra tettem új digitális diktafonomat, úgysem használtam még soha. És hallgattam.

* * *

Apám még az Osztrák–Magyar Monarchiában született, 1882-ben. Az úri tradíciók szerint földbirtokos lehetett volna, de a családi birtok elúszott. Vagy jogász, ami természetesen csak toll volt a kalpagon, nem jelentett ügyvédkedést, az nem igazán úri foglalatosság, de jó volt mindenre. Maradt a katonatiszti pálya, a földesuraságon kívül ez illett leginkább egy magyar nemeshez. Nagyapám is császári és királyi, tehát k.u.k. lovassági altábornagy volt. Én már csak fényképen láttam, és egy apám szobájában függő, teljes alakú nagy festményen, pompás huszár altábornagyi díszegyenruhában. Meghalt, mielőtt megszülettem volna.

Gyerekkoromban valahányszor elmentem a szigorú altábornagy képe alatt, mindig riadtan néztem fel a festményre, és annyira szerettem volna, ha csak egyetlen egyszer büszke tartású fejét kicsit megbiccentve barátságos pillantást vet rám.

De úgy maradt, mozdíthatatlan szigorúságába zárva.

Apám tehát abban az aranykorban született, mely az 1867-es kiegyezést követte. Amikor sosem látott fejlődésnek indult ez a parlagi ország, bármennyire ragaszkodtak hozzá a megrögzött kései kurucok, és bármennyire nem tetszett nekik a harcmezők országa helyett a szántó-vető és iparosodó ország. Legnagyobb büszkesége az újkurucoknak mindmáig a kétségtelenül varázslatos Hortobágy, ez a picinyke Kazahsztán.

A magyar zsidóság e toleráns korszakban kibontakoztathatta tehetségét, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a modernizációban.

De azért még ebben a normális aranykorban is felbukkant az antiszemitizmus egyik legképtelenebb változata, a tiszaeszlári vérvád, miszerint az ottani zsidó közösség rituális áldozatbemutatás során meggyilkolta Solymosi Esztert, mert egy keresztény szűzlány vére kellett a rítushoz.

Könyveket faló, koraérett tízéves srácként döbbenten olvastam Eötvös Károlyt, aki a vérváddal meghurcolt zsidók kérlelhetetlen védőügyvédje volt, és nem értettem már akkor sem, gyerekfővel, hogy egy európai országban hogyan lehetett egyáltalán komolyan venni efféle vádat békésen tevékenykedő, egyszerű vidéki emberek csoportjáról. Hogyan foglalkozhatott egy komoly bíróság ekkora égbekiáltó baromsággal? És hogy csak egy olyan hatalmas elméjű és tudású, még hatalmasabb tisztességű ember volt képes végül fölmentetni a vád alól ezeket a szerencsétleneket, mint Eötvös Károly. Akinek azelőtt mámorosan olvastam már Utazás a Balaton körül című könyvét, az akkor még szűzi Balatonról, melyhez későbbi életemben mély szerelem és odatartozás fűzött.

Mikor sráckoromban megkérdeztem apámat erről az egészről, valami olyasmit mondott, hogy sok a mendemonda, nem érdemes foglalkozni vele. Ez még inkább megdöbbentett, ennél határozottabb választ vártam volna tőle.

Nem olvasta Eötvös Károlyt legalább? Meg is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy nem olvasta, de tudja, hogy ő mosta ki a tiszaeszlári zsidókat a vérvád alól.

Mi az, hogy kimosta? – gondoltam. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, miért éreztem így, de gyereklelkem mélyén, homályos tiltakozással nagyon nem tetszett ez a bagatellizáló mondat az egyértelmű felháborodás helyett. Ma már tudom, hogy a kimosdatás inkább jelenti valami tisztázatlan ügy elmaszatolását, mint a tiszta valóság kiderítését. Pedig szerintem – és most író mivoltodban bocsáss meg az amatőr nyelvészkedésért –, a kimosdatás eredetileg azt jelenthette, amikor a bába az újszülöttet kimosdatta a vértől és a szülés egyéb maradványaitól, tehát valami szép ősi aktus. Ha nyelvészetileg nincs igazam, a gondolat szerintem akkor is megfontolásra érdemes.

De visszatérve apámra – vagy ahogy minden úgynevezett finom úri családban mondták: „atyámra” –, ifjúkorában az Osztrák–Magyar Monarchia kadétiskolájában végzett, ezért is volt második anyanyelve a német. És azért is, mert édesanyja osztrák volt, ugyancsak előkelő család sarja, akit nem ismertem, mire megszülettem, már ő sem élt. Nem emlékszem, hogy lett volna róla valamiféle kép, mint nagyapámról. Apám soha egy szót se mesélt róluk, fogalmam se volt, milyenek lehettek, milyen volt a viszonyuk egymással és apámmal. Mire észrevettem, hogy semmit nem tudok róluk, és kérdezhettem volna valamit, már nem volt kitől, apám meghalt. Anyámtól se tudhattam meg semmit, aki tíz évvel túlélte apámat. Egyébként mindkettőjük második házassága volt ez, melynek én lettem a gyümölcse.

Ezt a gyümölcs szót, kérlek, ne használd majd a leírásban, ez a kifejezés legfeljebb Tormay Cecil tollára való. Mondd, te olvastál valaha Tormay Cecilt? Kamaszkorodban?

Ugye ott sorakozott a te apád könyvtárában is? Az úgynevezett úri osztály minden könyvtárában ott virítottak a regényei. Borzalmas limonádék, tele szalonzsidózással. Meg egyáltalán nem szalonzsidózásnak nevezhető förtelmekkel. Nem tudom, mennyire emlékszel, de én most, 2012-ben, hetven év múltán újra belenéztem. Minthogy ez a rezsim, a nemzeti konzervativizmusnak ez a mostani bugris változata, természetesen hivatalból, előásta a feledés jótékony sírjából Tormay Cecilt.

Ne fáradj vele, higgyél nekem, olvashatatlan.

Jellemző, hogy Horthy Magyarországán éppen őt terjesztették Nobel-díjra. Akkor, amikor egy Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső még élt, hogy csak két kifogástalan keresztény, korántsem forradalmár nagy írót említsek. Hiszen mondjuk a zsidó Füst Milán zsenijéről a hivatalosság nem is tudott, egyáltalán a Nyugat, zsidó magyar írókkal is bőven megrakott, pompás seregletéről.

De hadd fűszerezzem ezt a számomra tulajdonképpen gyötrelmes elbeszélést egy kis komikummal. Egy akadémikus barátom mesélte, hogy nem más, mint a Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke kijelentette, miszerint neki egyik kedvenc írója ez a Tormay Cecil. Akinek feltámasztását a regnáló bugris rezsim politikai nekrofiliájának köszönhetjük. Valóban? Nem hallottad? Te ilyen boldog elefántcsonttoronyban élsz? Akkor mesélem tovább.

Görgey Gábor: A kivégzés éjszakája

Corvina, 2015.

AZ OROSZTANÁRNŐ

Csak színekre és a hangokra emlékszem, az eseményt magát nem értettem, tehát nem tudtam sem magamnak, sem másoknak elmondani. Évekig kellett várnom, amíg valami magyarázatot találtam a látottakra.

Akkor már régen Budapesten laktunk. Negyedik osztályban kezdtünk oroszul tanulni, egy nagyon szép tanárnőtől. Természetesen fogalmam se volt, hogy miről van szó az órákon, hogy miért kell ragozni az igéket meg a főneveket, csak csendben csodáltam a tanárnőt.

Talán számtanóra volt, amikor hirtelen úgy éreztem, ki kell mennem a vécére. Kikéredzkedtem. A folyosón egy lélek se járt, bekanyarodom a fiúvécébe, benyitok az első fülkébe, de amint kinyitom az ajtót, látom, hogy vannak bent. Ketten vannak, a földön ruhák ledobálva. A két arc meglepően vörös. Felém fordulnak, meglepetten.

Az egyik az igazgatóhelyettes, a másik a szép orosztanárnőm. Kovács igazgatóhelyettes úron a sok dioptriás szemüvege, a nadrágja leharmonikázva a földön, a szép tanárnő ül a kagylón, rózsaszínű kombinében, és a kezében van valami nagyon vörös dolog. Szaggatottan lélegeznek. Így meredtünk egymásra. Szinte köszönni is elfelejtettem. Csak jó hosszú idő múlva jött ki a számon egy „csókolom”. Becsuktam az ajtót, bementem egy másik fülkébe, de valahogy nem mertem elvégezni a dolgomat, csak pisiltem, vártam egy kicsit, és lehúztam a tartályt. Amikor elhaladtam az első ajtó mellett, bentről semmit sem lehetett hallani, de még ott voltak, mozdulatlanul, mert a ruhadarabokat, meg a leharmonikázott nadrágot láttam az ajtó alatt. Nyugtalan voltam attól, amit láttam, éreztem, hogy valami rendkívüli esetről lehetett szó.

Inkább valami betegségre gyanakodtam. Fogalmam se volt kilenc évesen, hogy két felnőtt ember mit kereshet az általános iskola fiúvécéjében óra alatt, félig levetkőzve, és milyen betegségtől lehettek olyan pirosak.

A szép orosztanárnő nagyon kedves volt addig is, de ezután kifejezetten kivételezett velem. Indokolatlanul jó jegyeket kaptam, pedig ugyanolyan buta voltam, mint addig. Kovács igazgatóhelyettessel nemigen találkoztam, de mindig az volt az érzésem, hogy nem néz rám, kerüli a tekintetemet, bár ebben nem voltam biztos, mert nem lehetett jól látni a szemét az erős szemüvege miatt.

LYUK

Nyíregyházán születtem, 1943-ban. Édesapám mérnök, vagyis gazdag ember volt a két háború között. Épített egy szép, nagy sarokházat a Malom utca és a Szabolcs utca sarkán. Az alsó része terméskőből, a felső téglából, itt laktunk. Öten voltunk testvérek, de Laci korán, 16 éves korában meghalt, röviddel születésem után. Klári nővérem, Péter bátyám és később Ágnes húgom: idilli körülmények között éltünk a hatalmas házban anyával, apával, Barilló bácsival, annak feleségével, Böbével, akik gondozták a kertet és a házat, sütöttek, főztek, megjavították, ami elromlott.

Apám ötvenévesen, két kisfiával, Péterrel és velem. Én vagyok a bal oldalon.

Volt egy velem egykorú fiuk, Gyuri, és velünk élt Mata is, aki olyan cselédféle volt. Apa húga, Nellike is ott lakott néha (nem tudom, miért nem mindig), neki trafikja volt a katolikus templom mellett.

Péter a református általános iskolába járt. Amikor hétéves lett, másodikos, én meg öt, a tanító megengedte, hogy bejárjak az osztályukba, csak úgy üldögélni. Reggelente anya engem is felébresztett, és mivel az utolsó pillanatig ragaszkodtam az ágy melegéhez, azt találta ki, hogy a paplan alól kilógó lábamra felhúzta a zoknit, majd a cipőt, miközben a felső testem még a takaró melegében álmodott.

Ez a módszer olyan brutális volt, hogy azonnal kipattantam az ágyból amint észleltem, hogy alul már „fel vagyok kelve”.

Szelíd gyerek voltam, nem zavartam senkit. Mikor hivatalosan is beírattak az első osztályba, kiderült, hogy semmiféle tudás nem ragadt rám az előző évben, csak az rögzült bennem, hogy az iskolában olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyeket én nem értek, és egyáltalán nem érdekelnek. Nem is nagyon strapáltam magam, hogy megértsem. Egy követelmény volt velem szemben: csendesen, észrevétlenül üldögélni a hátsó padban, aminek maradéktalanul eleget is tettem. Péter igen jó eszű fiú volt. Ő és anya – a végtelen szeretetével – mindent megpróbáltak, hogy valamit felfogjak abból, ami körülöttem folyik, de nem túl sok sikerrel. Mikor például a tanító azt mondta – már igazi iskolás koromban –, hogy nyissuk ki a könyvünket a 31. oldalon és onnan olvassuk a szöveget, akkor én elkezdtem az első lapon, és lassan számolva az oldalakat haladtam a 31. felé. Mire sikerült megtalálnom, a többiek már rég a 34. oldalt olvasták.

Ezért házi feladatul adták nekem, hogy otthon, minden nap gyakoroljam a könyv fellapozását. Anya mondott egy számot, én megsaccoltam, hogy az hol lehet, kinyitottam a könyvet, és ahhoz képest, hogy hányadik oldalon nyílt ki, vagy előre, vagy hátra lapozva megtaláltam a keresett oldalt. Piszkosul nehéz volt.

Gimnáziumi éveimet is áthatotta ez a mélyen gyökerező elutasítása mindannak, amit meg akarnak nekem tanítani. Csak valamikor főiskolás koromban kezdtem eszmélni.

Az iskola nem volt messze a házunktól, tanítás után Péterrel kézen fogva mentünk haza. Otthon megnyomtuk a csengőt – mély, gurgulázó hangja volt –, és amíg vártuk, hogy Böbe vagy Mata kinyissa a kaput, a lyukacsos tufa talapzatba elkezdtünk közösen fúrni egy lyukat az ujjainkkal.

Én kezdtem, aztán Péter folytatta. Én végeztem az előfúrást, aztán jött Péter a vastagabb ujjaival.

Lassan eljött a nap, amikor kimondtuk, hogy a lyuk kész van, egyikünk se tud több kőport kikaparni belőle, a legnagyobb ujjunk is simán befért. Másikba nem is kezdtünk, mert ez az egy olyan jól sikerült, meg el is untuk.

A vidám lyukfúrók, ünnepi öltözékben

1948-ban apám mérnöki irodáját bezáratták, minden összeomlott. Mielőtt államosították volna a házat is, egy szabó – bizonyára jó káder volt, és biztosan tudta, hogy tőle nem fogják elvenni potom pénzért –, az utolsó pillanatban megvette. 49-ben Pestre költöztünk egy 80 négyzetméteres bérlakásba, a Krisztina körúton. Apa elhelyezkedett egy állami tervező intézetben, és kezdődött minden a nulláról.

A kezdőcsapat megfogyatkozott. Klári már nem lakott velünk, diakonissza lett. Barillóék és Mata Nyíregyházán maradtak. Elvesztettük egymást.

Klári nővérem sokkal idősebb volt nálam, nem tekintettem testvéremnek, inkább egy érdekes nőnek, akit szeretek. Valahányszor eljött hozzánk szabadsága alatt, különleges eseménynek számított. Nagyszerűen mesélt. Amikor Péter és én már ágyban feküdtünk, elalvás előtt, folytatásokban elmesélte nekünk Rómeó és Júlia történetét, a Szentivánéji álmot, a Tévedések vígjátékát, és ki tudja még, hány klasszikus színdarabot. Karinthyt olvasott fel, amin órákig röhögtünk a paplan alatt. Hogy miért lett diakonissza, arról csak annyit tudok, hogy Nyíregyházán egy karizmatikus református püspök bűvkörébe került. Az ő inspirációjára otthagyta az egyetemet, és az egyház dunaalmási szociális gondozóintézetében szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozott. Évek múlva folytatta az egyetemet, bölcsész lett, férjhez ment, született egy lányuk.

Szabadelvű nő volt, hosszú utat járt be a református szeretetszolgálattól a „Fényes szelek” mozgalmán keresztül a rendszerváltozás liberális értékválasztásáig.

Az egyetem után könyvtáros lett, még ma is hálával emlegetik a KFKI régi dolgozói és az Országos Műszaki Könyvtár olvasói. Négy nyelven beszélt, mint anya. Felnőtt koromban találtunk igazán egymásra: ő volt az egyik legjobb barátom.

Gyakran meghívott ebédre, vacsorára. Maga főzött, de nem túl jól. Szakácskönyvekből tanulta, és valahogy nem bízott annyira magában, hogy szabadjára engedje fantáziáját. Rajtam próbálta ki az új kompozícióit, tudta, hogy hálás közönség vagyok. Gyönyörűen megterített minden alkalommal, minden étkezés ünnep volt, amelyeket hosszú beszélgetések követtek. A családunk történetét tőle tudtam meg. Olyan intim részleteket mesélt, amelyeket mástól nem hallottam. Például apám nőügyeiről. Eszembe se jutott, hogy lehettek ilyen ügyei, amelyek bár – úgy tűnt – jelentéktelenek voltak, mégis megleptek. Azt is tőle hallottam, hogy apám egyik húgának, Nellikének volt egy nagy szerelme, aki azonban rondán rászedte, ő pedig otthagyta. A férfi évekig üldözte, fenyegette, meg akarta ölni.

Emlékszem is, hogy kisfiúként sétálok Nyíregyházán Nellikével, amikor egy motorbicikli felszalad a járdára és majdnem feldönt minket, aztán elporzik. Kláritól tudtam meg, hogy ennek a zavaros szerelmi ügynek ez a bőrsapkás motoros volt a hőse.

Nellike soha nem ment férjhez. Apám idősebbik lánytestvére, Pirike hálószobájában viszont szaporán váltották egymást a férfiak. Anyám húgának férje minisztériumi főosztálytanácsos volt a belügyben a háború előtt, nagymamám pedig földbirtokos lány. Ez így együtt éppen elég volt ahhoz, hogy senki ne lepődjön meg 52-ben, hogy egy éjszaka jöttek az ávósok a Keleti Károly utcai lakásba – ahol én is annyi időt töltöttem gyerekként unokatestvéreimmel – és reggelre az egész család, gyerekekkel, nagymamával együtt Horton, egy döngölt padlójú, szobakonyhás lakásban találta magát, egy „kulák” család portáján. Így büntetett egy csapással a kommunista hatalom egy törekvő, szorgalmas parasztgazdát és egy fővárosi tisztviselőcsaládot. Később, mikor engedélyt kaptak rá, Hatvanban telepedtek le. Az amnesztia után egy sötét, kis budai lakásba költöztek, nagyi pedig hozzánk jött lakni, a Krisztina körúti lakás cselédszobájába.

(A Színművészetin egy lengyel származású nő tanította az orosz nyelvet, a férje magas rangú szovjet katonatiszt volt. Egy alkalommal azt kérte, hogy menjek el a lakására vizsgázni, mert eltörte a lábát. Megtalálom a megadott címet a Keleti Károly utcában, Káplár utca sarok, első emelet, becsengetek, és egyszerre rádöbbenek, hogy ez ugyanaz a lakás! Itt vészeltük át az ostromot, innen zsuppolták ki a családot. A konyhában vizsgáztam, velem szemben a falon ugyanaz a régi falióra ketyegett, amelyen egy kuktasapkás szerecsen gülü szemei jártak másodpercenként jobbra-balra.)

Az én szép és okos szüleim a harmincas években. Milyen boldognak látszanak!

A forradalmat túléltük. Apát se vitték el, a vállalatot is meghagyták. Péter és én a Petőfi gimnáziumba jártunk, pont szemben a házunkkal. Az osztály ablakából láttam anyát, amikor kirázta a porrongyot. Egyszer álltam a táblánál, matekból feleltem.

Szenvedésem kellős közepén észrevettem édesanyámat, az ablakban állt, mintha engem nézett volna, a szeme tele biztatással, még integetett is, egy másik világból.

Jaj, csak valaki ki ne szúrja, hogy az anyukám engem néz! Mekkora égés lenne! A többi gyereket nem látja felelés közben az édesanyja. Anya nem tartozik ide… A többiek maguktól okosak vagy buták, nem néz a szemükbe a hozzátartozójuk matekfelelés közben.

Szenvedélyesen szerettem volna önállóvá válni. Miért nincs nekem egy albérleti szobám? Mondjuk erre tudtam a választ, de akkor legalább legyek kollégista! És nem Budapesten! Az egyik barátom nemrég ment el egy vidéki iskolába, Békésre, ez adta meg az elhatározásomhoz szükséges utolsó lökést. Egy napon előálltam tervemmel. Szüleim habozás nélkül beleegyeztek, hogy az ország egyik legtávolabbi gimnáziumában folytassam a középiskolát mint kollégista. Tudták ők is, hogy ez a védett, nagyon szeretetteljes, meleg családi légkör, amelyben egészen más igazságokat tanultam, mint az iskolában, nem segíti az önállósulásomat, de tehetetlenek voltak. A szeretetüket nem vonhatták meg tőlem, nem is zavarhattak el, ezért mintha kapóra jött volna nekik is ez a forradalmi elképzelésem.

Így a tanév kellős közepén, megmámorosodva a szabadságtól, kisétáltam az osztályból, rágyújtottam egy cigire, átvágtam a Horvát kerten, és hazasétáltam. Fantasztikus érzés volt!

Kiszabadultam a gyámság alól, ki a Petőfiből, szabad emberként távoztam, mint a fogoly, akinek váratlanul megkegyelmeznek, és elengedik. Szédítő. Ilyen egyszerű véget vetni valaminek, ami elviselhetetlenül nyomaszt? Csak ki kell sétálni belőle. Jobb tanuló nem lettem kollégistaként se, de érdekes volt szembetalálnom magam a saját döntésem következményével. Egy fokkal feljebb kapaszkodtam a felnőtté válás végtelen létráján.

Ettől fogva mindig borzongó izgalommal gondolok a kilépés élményére, mint lehetséges megoldásra. Fontos motívummá vált az életemben. Valószínűleg kalandor lettem volna egy erre alkalmasabb korban.

Péter nagyon jól tanult, sportolt, zongorázott, nyelveket tudott. Mérnök szeretett volna lenni. X-es származásunk miatt (hiszen apa nagyvállalkozó volt) csak másodjára vették fel a Műegyetemre. Ettől kezdve szárnyalt, a társaság középpontja lett, sok barát vette körül, bridzsezett, zongorázott, remekül beszélt németül, kitűnő gátfutó, később ígéretes súlyemelő lett, a lányok bolondultak érte. Kitűnő eredménnyel végzett, apa nagyon büszke volt rá. Diploma után kapkodtak utána az építővállalatok.

Pécsen kapott állást, mint friss diplomás mérnök. Munkába állásának első hétvégéjén hazafelé jövet egy szolgálati motorral a hatos úton, Érdnél beleszaladt egy kivilágítatlan szovjet katonai teherautóba. Utasával együtt azonnal meghalt.

Már elvégeztem a Színművészetit, színész lettem, több budapesti színházban töltöttem érdekes szezonokat, amikor erősen belém hasított a vágy, hogy megnézzem a nyíregyházi házunkat. Annyit álmodtam róla, olyan sok meghatározó hangulat emlékét tápláltam magamban abból az időből, és elég erősnek is éreztem magam ahhoz, hogy szembenézzek azzal, miként zsugorodott össze a valóságban gyerekkorom hatalmas kertje, a szobák, a ház. Péter már régen meghalt, apám gyorsuló tempóban épült le, anya sokat sírt, nagymamám a kilencvenes éveit taposta…

Írtam egy levelet a tulajdonosoknak, akik kedvesen vártak, hogy körbevigyenek a házban. Ahogy befordultam a Szabolcs utca sarkán és megpillantottam a házat, mintha átléptem volna egy másik dimenzióba. Nem lett kisebb, mint ahogy vártam.

Én lettem kisebb megint, a ház maradt ugyanakkora. Összezsugorodtam.

Mintha megint lemásztam volna annak a bizonyos létrának a legaljára. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, megnyomtam a csengőt. Ugyanaz a mély, gurgulázó hang. Vártam. És akkor automatikusan elkezdtem keresni a lyukat, amelyet annak idején befejeztünk, ki tudja, immár hány éve. És egészen alacsonyan megtaláltam. Szürke kicsi lyukacska, alig különbözött a többi természetes mélyedéstől. Ott volt! Péter és én fúrtuk. Akkor hát tényleg létezett az a valóság, csak álommá, homályos emlékké szublimálódott. Ott álltam, száznyolcvan magas, ereje teljében lévő emberként egy gilisztának is szűk lyukacska előtt, amely gyerekkorom Édenének manifesztuma, és könnyek szöktek a szemembe.

Márton András: Karakterből

Corvina, 2016

Pamfletet adott közre 1914-ben egy Walter Hammer nevű német férfiú. Hammer biztosító-pénztári orvos volt, és a „birodalmi német betegbiztosítók korrupcióját” állította pellengérre. Nem a biztosítópénztárak  igazgatóságainak megvesztegethetőségét, hanem a közegészségügyben tapasztalható morális hanyatlást, vagyis a szociális ellátásokkal  való visszaéléseket panaszolta fel.

Az „erkölcsileg romlott” munkavállalók – úgymond – betegszabadságra íratják magukat, ha nyaralni akarnak menni. A „hitvány biztosító-pénztári orvosok” pedig készséggel segédkeznek a „betegbiztosítókon élősködőknek”.

A „hitvány doktorok garázdálkodásának” oka pedig – így Hammer – az alulfizetettség.  A pamflet szerzője a szerinte immár tarthatatlan helyzet mielőbbi megoldását sürgette: szigorúbb ellenőrzést és több pénzt követelt.

Hammer könyvecskéje egyike volt az 1900 körül megjelent számtalan  éles hangvételű korrupciókritikus írásnak. Állításai – nevezetesen  az önérdek, az erkölcstelenség és a közintézmények (jelen esetben az  egészségügy) romlása között feltételezett összefüggés – visszaköszönnek minden korrupciós vitából.

A korrupciókritika mindig és mindenütt a morális és a politikai mocsokról, azaz a hatalom sötét oldaláról szólt.

Összeköt bennünket a múlttal az, hogy látszólag pontos elképzelésekkel rendelkezünk arról, hogy mi is voltaképpen a korrupció: nevezetesen a közösség létét fenyegető nyavalya. Alaposabb szemrevételezés során kiderül azonban, hogy bizonytalan, nem kellőképpen körülhatárolt fogalomról van szó. És éppen ez a kettősség a korrupcióról alkotott fogalmunk legfőbb sajátossága: éles elítélése olyasvalaminek,  aminek elmosódottak a határai.

Csaknem valamennyi nyugat-európai nyelvben használatos a korrupció szó: Korruption, corruption, corruzione, corrupción, corruptie. Közös örökségről van itt szó, a felsorolt szavak eredete ugyanis egytől egyig a latin corruptusra (’élvezhetetlen, romlott, rossz’) vezethető vissza. A korrupció mindig valami negatív, mindig valamiféle bomlásra vagy  romlásra utal. A romlás pedig három területre vonatkozhat:

a fizikai-anyagi bomlásra és rothadásra, az erkölcsi-morális romlásra a társadalmi  és a vallási rend ellen elkövetett vétségek értelmében, illetve  az intézmények, törvények és alkotmányok romlására.

A korrupció  fogalmának van tehát egy materiális, egy morális és egy politikai-funkcionális  jelentése.

A politika területén olyan hanyatlást jelent a korrupció, amelynek  során megbomlik az egyéni érdek és a közérdek egyensúlya. A korrupció számos hasonló, illetve ellentétes értelmű fogalommal kapcsolódik össze. A hasonló értelmű fogalmak körébe tartoznak a kedvezményben részesítés, a megvásárolhatóság, a megvesztegethetőség és a megvesztegetés egyéni praktikái; illetve a patronázs, a kegyencuralom és a klientelizmus  mint emezek kollektív megfelelői. Sokatmondók az ellentétes  értelmű fogalmak is: a tulajdonságok terén az integritás, az erény, az  önzetlenség és a perfekció a korrupció ellentettjei. Politikai értelemben  pedig a közjó uralma, avagy a köz java – minden politika ideális célja –  a korrupció legfőbb ellentéte. A korrupció mint a partikularitás avagy  az önérdek uralma ezzel szemben a politika csődjét jelenti.

Mindezeken felül tágítható fogalom is a korrupció: konkrét cselekedetekre,  bizonyos személyekre, illetve egyes esetekre egyaránt vonatkozhat. A Volksstaat című újságban, a Német Szociáldemokrata Párt  (SPD) Vorwärts című központi lapjának elődjében például egy egyedi  esetekre koncentráló meghatározás jelent meg 1873-ban:

A korrupció  mindig is azt jelentette, hogy a hivatalnokok […] saját előnyükre használják  ki a hivatalukból fakadó befolyást […], vagyis pénzért […] közvetlenül  spekulánsoknak adják el a befolyásukat.

Az idézett definíción mármost félreismerhetetlen nyomokat hagytak az iparosítás során  adódott új lehetőségek – vagyis bizonyára nem „mindig is” ezt jelentette  a korrupció. A korrupció ugyanis számos esetben egyszersmind  egy teljes közösség hanyatlását avagy pusztulását is jelöli. És éppen a két  említett dimenzió kombinációjából fakad a fogalom hatóereje.

A korrupció mint egy egész társadalom morális hanyatlásának diagnózisa  – kiváltképp a korrupciós viták aranykorában volt jelentős konjunktúrája ennek az elképzelésnek. Nagy-Britanniában 1800 körül a politikai és társadalmi rend egészére vonatkoztatták az old corruption polemikus fogalmát. 1900 körül az összes itt vizsgált nyugat-európai  országban akadt olyan irányzat, amely a korrupcióban vélte  felfedezni az adott politikai rendszer hanyatlásának legfőbb okát – különösen pregnánsan jelent meg ez a felfogás Spanyolországban és  Itáliában.

A német nemzeti jobboldalhoz tartozó publicisták sötét  képet festettek az állítólag velejéig korrupt Weimari Köztársaságról  a két világháború közötti időszakban.

A korrupció fogalmának mármost – egyéb kulcsfogalmakhoz hasonlóan  – megvan a maga története. A fogalom eredete egészen a görög és a római ókorig visszakövethető. Már akkor léteztek bizonyos, egyes vétségeket – például a megvesztegetést és a megvesztegethetőséget,  illetve a részrehajló hivatali eljárást – illető elképzelések, és a corruptio,  illetve a corrumpere fogalma az erkölcsi romlásra vezette vissza a megvesztegetést. A késő középkorban más szavak mellett – például abusus, defectus vagy scandalum – különféle visszásságokat, vétkeket, illetve teológiai tévtanokat jelölt a corruptio. Ha felbukkant is olykor hivatali mulasztásokkal összefüggésben, nem rendelkezett élesen elkülönült jelentéssel. A késő középkor észak-itáliai városállamaiban, amelyekben rendkívül modern értelmezése alakult ki a hivatalviselésnek, a baratteria volt a hivatali megvesztegetést jelölő legfontosabb szakkifejezés.

Emellett a korrupt bíró – iudex corruptus – volt még többé-kevésbé  elterjedt, már az érett középkorban használatos kifejezés.

A korai újkor államfilozófiájában jelentős konjunktúrája volt a közintézmények hanyatlását és szétzilálódását illető elképzeléseknek. Ekkor az állam –  főként a republikánus berendezkedésű városállamok – hanyatlását  jelölő szakkifejezéssé vált a korrupció.

A korai újkorban továbbra is felbukkant emellett a korrupció a hivatali  visszaéléseket jelölő fogalom gyanánt, kiváltképp a bírák vonatkozásában  és kiváltképp Franciaországban: a jogtudósok ekkor már nem  csupán a bíró eltévelyedését, a vádlókkal és a vádlottakkal szemben  elkövetett méltánytalanságot, hanem elvi problémát, a közrend ellen  elkövetett árulást láttak a manipulált ítéletekben.

A megvesztegetett  bíró ugyanis nem csupán a peres feleket károsította meg, hanem legalább  ugyanolyan mértékben a királyt mint legfőbb bírát is: az ő jogbiztonságra és pártatlan eljárásra tett ígéretét sodorták veszélybe hűtlenségükkel a korrupt bírók.

A 17. század végétől fogva azután az említett  felfogás levált az uralkodó személyéről, vagyis a bírói korrupció a továbbiakban  immár a közösség és az állam ellen elkövetett árulásnak,  végső soron a közjó veszélyeztetésének minősült.

Hasonló fejlődés figyelhető meg a kései 16. század óta a német nyelvterület politikai moralisztikájában és uralkodóknak szóló tanításaiban. A helyes uralkodásról szóló kézikönyvek szigorú kritikával illetik az olyan hivatalviselőket, akik személyes okokból előnyben részesítenek egyes személyeket.

Nagyjából 1600 óta a szerzők többek  között a korrupció fogalmát használják olyan esetek vonatkozásában,  amikor az állam szolgái ajándékot fogadnak el, és ennek fejében előnyhöz  juttatnak valakit.

Ezzel egyidejűleg itt is megfigyelhető a közjó és a magánérdek ellentétének tudatosodása. Jóllehet az ajándékozó társadalom alapelvei jó ideig érvényben maradtak még a korai újkor folyamán, az államelméleti irodalom mégis egyre határozottabb nemtetszésének adott hangot az ajándékoknak a hatóságokra gyakorolt befolyását illetően, mégpedig annál nyomatékosabban, minél inkább kiépült az állami közigazgatás. Az említett problémát pedig – kiváltképp a kései  17. század óta – egyre következetesebben a korrupció névvel jelölték.

A modernitás előtti időkre nyúlik vissza a korrupció fogalmának vallási értelme is.

A Vulgatában, a Biblia Európa-szerte használt latin fordításában az ember bűnbeesés utáni állapotát jelölte a corruptio fogalma. Korrupció alatt ilyenformán a bűnök között hányódó, a testi  öregedés, a betegségek és végül a halál nyomorúságának kiszolgáltatott  ember elkerülhetetlen sorsát értették.

A keresztény ember erkölcsi és egyszersmind fizikai romlását jelölő fogalom volt tehát a korrupció:  az ember korrupciója ellentétben állt Isten múlhatatlan dicsőségével.  Csakhogy ez egyszersmind azt jelentette, hogy a korrupció feltartóztatására önerejéből nem lehet képes az ember. A romlás és a korrupció végén elkövetkezik majd az utolsó ítélet, eljön Isten országa, vagyis  elérkezik a megtisztulás, a gyógyulás, a megszabadulás. A hivatalban  való meggazdagodást és a megvesztegetést, amit ugyancsak tematizál a Szentírás, a Vulgatában érdekes módon más fogalmakkal adták vissza,  a korrupció szó soha nem szerepel a szövegben ilyen összefüggésben.

A korrupció azonban nem csupán az egyes ember sorsa volt, hanem egyszersmind az egyház rákfenéje is.

Számos humanista és reformátor úgy vélte, hogy feltartóztathatatlan elvilágiasodási folyamat zajlik az  egyházban – kiváltképp mióta politikai hatalomra tett szert.

Az ember és az egyház korrupciója ilyenformán tehát bevett elképzelés volt a modernitás előtti idők teológiájában. Olykor a 19. században is előfordul még a fogalom vallásos színezetű használata. A „vallási korrupciót” emlegetők például azt a legkevésbé sem új panaszt hangoztatják,  hogy kiüresedik a hit. „A kereszténység korrupciója” kifejezés  jelöli továbbá azt az összes vallási reform kiindulópontjaként szolgáló  diagnózist, miszerint az igaz hit immár feledésbe merült, éppen  ezért vissza kell térni a gyökerekhez.

Ivo Jens Engels: A korrupció története

Corvina, 2016

Címlapkép és illusztráció: Szergej Eisenstein – Sztrájk (1925)

Semmi szükség

Hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség – szótagolja az orvos, csöppet emeli bal karját, épp csak annyira, hogy hófehér köpenyzsebbe csusszanhasson a boríték, ragadozó szárnyat rebbent, de föl nem száll, a sas mégsem kapkod, már ha csőribe száll az a légy. Jobb kezében cigi, utolsó slukk, a füstöt kifújja az ablakrésen, aztán királydekk száll, alagutat éget a ködbe, fagyalon landol két szinttel lejjebb.

Hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség, ezredjére mondhatja, szórakozott rutinnal nyom aprót a páratlan szótagokon, nin, er, sem, szük, elnéz a fülem mellett, bele az urológia húgyszagába; „fűben, fában, földben, vízben van az egészség, ami az egyik embernek orvosság, az a másiknak méreg”, mondja Eke Máté a Tenkes kapitányában, franc tudja miért jár feszt ez a fejemben, „tyűben, fájban, vesekőben, vizeletben a nehézség, ami az egyik embernek orvosság, az nekem bazmeg”, nem túl szellemes, mégis ez a ferdítés csípődik be, mantrázom.

Két hete tart a tortúra, két hete nem alszom, csak ájulok félórákra, míg a görcs nem ébreszt, lement tíz kiló, vénám kidurrant, ég a branül, barátom az Algopyrin, testvérem a No-spa, hatóránként szúrnak belém két barátot és két testvért, sűrűbben nem lehet, ha kaparom a falat, akkor se.

Úgy kezdődik, hogy éjfélkor felülök az ágyban, hogy mi ez a derékfájás, aztán felállok, hogy mi ez a rémes derékfájás, aztán kinyitom az ablakot, fejem kitolom a télbe, hogy mi a szar ez, aztán óbégatok, aztán be az autóba, vááá, hát sose érünk a kórházba, a kaputól görnyedt sprint, a portás annyit kérdez, „vese?”, trappból kérdezek vissza, „veseee?”, éjszakai ügyelet, azonnal csináljanak valamit, nem, előbb adatfelvétel, „neve?”, „Nagy… asztakurva… József”, satöbbi, vérnyomásmérés, „nem lehetne inkább valami cuccot?”, és végre szer, a fecskendő pumpája kitolja belőlem a görcsöt, tényleg, még bent a tű, de már jó, ilyen lehet a drogosnak, „ha megint fáj, tessék jönni”, jó, haza; reggel üvöltős ébredés, autó, másik portás, „vese?”, „veseee!”, befektetnek.

Megszűnik a kint, csak a bent marad, kő van, görcs és görcsoldó, „igyon sokat, hátha kijön”, nem jön ki, napok telnek, szakáll nő, haj rasztásodik, papíron beutalt, valójában báb, homlesz.

Randevú az ultrahangos kőtörővel, egyszer, kétszer, háromszor, feketevéres a vizelet, ennyi az eredménye; az utolsó zúzás utáni este szokásos őrjárat a folyosón, föl-le-föl-le-föl-le, számolnám a kockákat, de linóleum, még egy óra a koktélig, lefoglalom magam a karom borogatásával, délután a nővér túltolta a tűt, „valami lett az érrel”, cseresznyényi duzzanat lüktet rendületlenül; fiatal doki jön, még a kiégésen innen, képes két kedves mondatra, mondom, nem mozdul a kő, és már én is alig, olvasom a neten, van valami endoszkópos eljárás, mire ő, hogy holnap már péntek, tele a műtő, aztán szombatvasárnap, akkor ugye „itt minden halott”, de aztán a főorvos úr biztos keres időpontot a hétre, és csak nyugi, ha kritikusra fordul a helyzet, ha durván vérzek, életveszélyben van mód rendkívüli műtétre, akár hétvégén is, ám azt nem kéne erőltetni, mert nem tudni, épp ki az ügyeletes, és az endoszkóp olyan, azzal „mellé is lehet nyúlni”.

Vesésen csütörtökből nem látszik a négy-öt nap múlva, nincs is olyan, túlélési ösztön falja föl az avítt elvet: későesti telefon egészségügyes ismerősöknek, segítsetek, ezek kinyírnak; bő egy óra múlva visszaszól a leggyorsabb mentor, hogy elintézve, a Duna túlpartján átvesznek; ágyból riasztom az orvost, „távozom, doktor úr”, néz, hogy ilyen nincs, mondom, pedig ez már az, de hát nincs ki gépelje a zárójelentést, megyek én anélkül is, de mit szól a főorvos úr, az semmi, mit szól a vesém; pizsamára húzom a farmert, a kabátot, amikor, mint Jézus, megjelenik a főorvos úr, hogy a kedves beteg nincs olyan állapotban, mondom, le kell kötözzön, különben itt nem tart, szerencsére kötél sincs a kötszerraktárban, legalább írjam alá, hogy saját felelősségre, aláírom, de mégis miért, mondom, bizalomvesztés.

Hát ki visz át a túlpartra?, átvisz, éjfélkor csöngetek az új helyen, gyűrött a doktor, eszembe juthatna, hogy pár óra alatt már a második orvosálmot szaggatom szét, de nem jut eszembe, mert görcsölök; úgy mér végig, mint egy vadembert, mondjuk úgy is nézek ki, másnap, hogy megborotválkozom, odaveti, nem poénból, hogy „jé, így már egész emberszabású”; két barát, két testvér mixszel nyit, aztán kérdi, mire a kórházváltás, neki is mondom, hogy bizalomvesztés; nem simogat a tekintete.

A péntek eltelik vizsgálatokkal, a hétvége meg itt is víkend, nyüszögős, hétfőn jön az itteni főorvos, „aha, maga miatt telefonáltak csütörtök éjjel”, ég a fülem, de legalább addig se a vesémre figyelek, tologatja hasamon az ultrahangos kamerát, lebasz, miért nem tele hólyaggal jövök vizsgálatra, ha lenne még méltóságom, mondanám, „azért, mert senki se szólt”, de persze nem mondom, viszont elnézést kérek, nézi a nyelvem, „száraz, igyon többet”, dühös, őszintén megrémülök, ígérem, eztán vedelek, megenyhül, utolsót pislákol bennem az egó, és elhűlve nyugtázom, boldog vagyok attól, hogy már nem haragszik rám a doktor bácsi, aki így szól, „most egy darabig sokat iszunk, hátha kijön a kövünk”, mármint én iszom és az én kövem, mégis oly balzsamos a többes szám, hiszen együtt csinálunk valamit, ő, a fehérköpenyes és én, a pizsamás.

Megint napok telnek, szemérmes angyal tartja bennem a lelket.

Csak azért se mondom ki magamban, hogy „atyavilág, itt ugyanaz megy, mint a másik kórházban”, inkább iszunk, görcsölünk, barátit, testvérit drogozunk, nem alszunk, délutánonként ablakból lessük, ahogy kocsijába száll, s hazagurul a főorvos úr, minket meg, hiába a következetes többes szám, itt hagy, míg egyszer csak azt mondja egy reggeli telehólyagos szuttyogatás után, hogy „na, ez tényleg nem akar kijönni, holnap reggel felmegyünk érte, jó?”, jó hát.

Eljő az a holnap, mindjárt vége, betolnak, gerincen szúrnak, deréktól lefelé eltűnök, a főorvos úr kézbe vesz, ezt onnan tudom, hogy mondja, miközben csinálja, „most bevezetjük a katétert”, matatás, pár perc, „na, itt is van, simán ment, megnyugodhatunk”, plasztik csövecskét dugaszol, megrázza, benne fekete kövecske, kémcsőcsörgő, én újszülött és frissen szült anya egyszemélyben, keblemre ölelném főorvosomat, de csak a kavicsom jut, kitolnak, kórterem, vipes a gyógyulónak, a sarokban kistévé, ketten vagyunk betegek, a túlsarokban harsány lábadozó szőrmés rokonsággal, csupán másodpercekre csöndesednek, míg engem pucéran átemel a személyzet a gurulóról az ágyba.

Boldog vagyok, igen, megcsináltuk, a főorvos úr és én; tízpercek futnak, megmozdul pár lábujjam, aztán a bokám, aztán tovább, aztán lassan a lábam is megint az enyém, a fenekem, a derekam, és ez?, óha, óbaaasssz, olyan görcs, mint még sose, pedig párszor hittem, nincs följebb, félbénán ordibálok az ágyban, lesnek a látogatók a kistévé alól, az egyik zavartan becsukja a kórterem ajtaját, legalább a folyosón ne hallják a műsort.

Érkezik a nővér, mondom, épp patkolok el, kimegy, hívja az osztályos orvost, az összefonja ujjait, a főorvos úr betegéhez ő ugyan hozzám nem nyúl, a főorvos úr viszont bement egy nagyműtétre, az két-három óra, minimum, és nem, fájdalomcsillapítót, görcsoldót nem adhat, gerincérzéstelenítés után tilos, letegezem, bírja, elmegy, visszajön egy idősebb orvossal, ketten hümmögnek, elmennek, jön a műtős, visszatol, úgy nyolcan állnak körül.

Az első fél órában sikítozom, aztán hörgök, aztán nyálam folyik, aztán a taknyom is, a könnyem folyamatosan, igazából nem vagyok magamnál, a vesém fel akar robbanni, és erre megvan minden oka, ugyanis, mint utóbb kiderül, a kivett kő helyén ödéma nőtt, elzárta az urétert, azt a csövecskét, amin a veséből a hólyagba csorog a húgy, de a vese erről mit sem sejt, dolgozik, szűr, gyűjt, lökné ki a vizeletet, nem megy neki, mire program szerint növeli a nyomást, de úgy sem megy; takony-nyál-könny kombó.

Semmi sem tart örökké, még egy nagyműtét sem, érkezik fáradtan a főorvos úr, csóválja fejét, nincs velem megelégedve, ismét beül terpesztett lábam közé.

Tolja a katétert, szárazon, hisz fájdalomcsillapítót még most sem lehet, nyugodt, teszi a dolgát, először is elállítja a vérzést, pontosabban a vérzésünket, kénytelen szegény, mert monitorán semmit sem lát, de csak nem sikerül a dolog, amitől káromkodni kezd, bazmegol folyamatosan, folyik homlokán a veríték, végül azt mondja, „nincs mese”, ez nem hangzik túl jól, farkamban a katéterrel az oldalamra fordít, kisvéső, kiskalapács, és nekiáll átütni az oldalamat; az ájulás és a sírás között vacillálnék, ha működne az agyam, egy nővér kezébe kapaszkodom, két nap múlva mutatja majd a véraláfutásokat a csuklóján, a főorvos úr bazmegol tovább, dühöszavartan magyarázza inkább a szakasszisztenciának, mint nekem, nekünk, hogy a vese ökölnyi szerv, csupa izom, elképesztő vitalitással bír, ha átszúrják is, percek alatt beheged a seb, és most az történik, hogy mivel a természetes lefolyása eldugult, a testen kívülről kell utat nyitni a beltartalomnak, konkrétan bele kell szúrni egy üreges tűt; kalapácsol, bazmegol, kalapácsol, bazmegol, de az az ökölnyi, vitális izomcsomó csak nem hagyja magát, egyre elcsúszik a szorgos véső elől, de hiába ravaszkodása, mert egyszer csak bent a készség, s ott surrant eperszín pisi és vér, ahol még sohasem; a belső nyomás a légkör szintjére mérséklődik, eufória.

Ismét a hátamra fordítanak, még mindig szárazon kis fémhálót tolnak föl az uréterbe, az neki a feladata, hogy eztán ne hagyja elzáródni, beödémásodni a csövecskét, nem érzem, minden ízemben reszketek; amúgy azt a hálót behelyezhették volna a reggeli műtéten is, akkor nincs a második horrorkör, de „annyira jól ment minden, azt hittük, nincs rá szükség”, a főorvos úrtól tudom ezt meg később, miközben biztatóan paskolja combomat.

Kitolnak, három cső lóg ki belőlem, egy pöcsből, kettő veséből.

Éjjel kettőig alszom, csengetésre riadok; házirend szerint tízkor zárják az osztály, ha beteg érkezik kintről, nyomni kell a bimbamot, most épp bimbam van, és van még valami, de az a még valami tökéletesen indokolatlan, hiszen kövem nincs, ödémám sem lehet, mégis megint fáj, kurvára fáj, megint ordítok, nyomom a nővérhívót, Robi érkezik, ő az éjszakás nővér, „na, mi van megint?”, nézi a csöveket, „nincs szerencséd, cimbi, mindkét vesés eldugult, hm, mi a fasz lehet odabent?!”, másfél óra múlva ér hozzám az orvos, ennyi idő kellett ellátni az ügyeletre beeső beteget, zokogok, ami készületlenül éri a dokit, fiatalember, alig túl a szakvizsgán, ha egyáltalán, de legalább könnyebben megy a tegeződés, „tényleg eldugult”, így erősíti meg Robi nővér diagnózisát, eltűnik, félliteres fecskendővel tér vissza, „ez kicsit fájni fog”, kicsit?, vizet présel az amúgy is pattanásig feszült ökölnyi, vitális, izmosba, üveghangon rikoltom, hogy „ezt bazmeg most hagyd abba”, aztán kiszívja, bogyókkal, gilisztákkal toccsan az alvadt húgyvér egy tálkában, aztán a másik csővel is eljátssza ugyanezt, „inkább simán lőjél le, jó?”, nevet.

Tudom, hogy sosem lesz vége, de persze megint tévedek.

A következő napokban fekszem, iszom, annyi a dolgom, hogy óránként lejegyzem, meddig ér a vizelet az ágyszélre akasztott zacskóban, milliliterben mérem a mindenséget, ha telik a tartály, az jó, ha nem telik, az rossz, szerencsére egyre csak telik; apátia, a gyógyszerek mellékhatása lehet, igazából nem fáj semmi, csak csöndben, unalmasan sajog mindenem.

Egyetlen vicces közjátékra vagyok a gyógyulástól, huszonnégy órával az attakhegy után egyszer csak azt rögzítem, hogy hatvan perc múltán sem emelkedik a húgyszint, sőt még egyszer hatvan perc után sem, miközben feszül a hólyagom; nem rémülök meg, inkább kíváncsi vagyok, mit lehet még kihozni ebből az egészből; iszom pár decit, jöjjön, aminek jönnie kell, és jön is, tiszta fizika, nyomás versenyez nyomással; képzeljünk el egy rugalmas falú csövet, legyen ez élő szövet, legyen, mondjuk, az én húgycsövem, képzeljünk el ebbe a csőbe egy kevésbé rugalmas másik csövet, legyen ez műanyagból, s legyen ez a katéter a húgycsövemben; normál helyzetben az élő cső ráfeszül a műanyag csőre, melynek ugye az a feladata, hogy a hólyagból kivezesse a vizeletet a világba, csakhogy a műanyag csövet alvadt vérdarab zárja el; valaminek előbb-utóbb engednie kell, enged is, és egyszer csak rútul összehugyozom magam; mi a megoldás?, bizonyos nyomás felett a vizelet a műanyag cső és a húgycső között utat talál magának, s jótékonyan a dugulását okozó alvadékot is kisöpri.

Forró tócsában fekszem, s röhögök.

Apránként felépülök, kivesznek belőlem fémhálót, műanyag csövet, noteszembe vésem: vizelni jó; darabig lábadozom, kiengednek, búcsúzóul a főorvos úr háromszor mondja el, hogy „ezerből egyszer fordul elő ilyen halmozott komplikáció”, nem fogadja el a borítékot, elköszön; kibotorkálok a folyosóra, zsebemben a megmaradt para, a sarokban, az ablaknál egy másik doki cigizik, összesen tán kétszer nézett rám, fogalmam sincs, miért lépek hozzá, fogalmam sincs, mit köszönök neki, mindenesetre nem telik el tíz másodperc, és már szótagolja is, hogy hát-nin-csen-er-re-sem-mi-szük-ség.

Alibi hat hónapra – Füst

Nagy József írása

Hamu és Gyémánt; Alibi Kft., 2016