Britt-Marie egész éjjel virrasztott. Hozzászokott. Az ember hozzászokik, ha egész életét valaki másért éli.

Természetesen sötétben ül, különben mit gondolnak majd az elhaladó emberek, akik látják, hogy ég nála a lámpa, mint valami bűnözőnél? De nem alszik, mert emlékszik, milyen vastagon állt a por a padlón, mielőtt kitakarított volna, és ha esetleg meghalna álmában, nem óhajtja kockáztatni, hogy majd bűzölög, és beteríti a por. A sarokban álló kanapék valamelyikén aludni szóba sem jöhet, mert annyira koszosak, hogy Britt-Marie dupla gumikesztyűben szórta rájuk a sütőport.

Esetleg alhatna az autóban. Már ha állat lenne.

A munkaközvetítős lány ugyan elmagyarázta, hogy talál szállodát a húsz kilométerre levő városban, de Britt-Marie nem tud még egy éjszakát eltölteni egy olyan helyen, ahol mások ágyaznak be neki. Tudja, hogy vannak olyan emberek, akik arról álmodoznak, hogy elutazzanak és megtapasztaljanak valami mást, de Britt-Marie arról álmodozik, hogy otthon van, és minden olyan, amilyen lenni szokott. Szeretné, ha Kent vele lenne, és a szekrényben egy majdnem teli flakon Faxin állna. Szeretné beágyazni a saját ágyát.

Nem mintha Britt-Marie kivetnivalót találna abban, ahogy a szállodai személyzet ágyaz be, magától értetődik, hogy nincs kifogása. De amikor Kenttel együtt szállodában laknak, mindig kirakja a „Ne zavarj!” táblát az ajtóra, beágyaz, és maga takarítja ki a szobát. Nem mintha ítélkezne az emberek fölött, egyáltalán nem. Britt-Marie-nak teljes mértékben ésszerű érvei vannak arra, miért cselekszik így. Ugyanis esetleg a takarítószemélyzet ítélkezik az emberek felett, és Britt-Marie nem óhajtja, hogy a takarítószemélyzet, amikor az esti megbeszélésen ül, azon csámcsogjon, milyen rémesen mocskos volt a 423-as szoba. Ez egy észszerű érv. Az emberek egyfolytában találkozókon ülnek, előítéletességre vallana, ha úgy gondolná, ez nem áll a takarítószemélyzetre.

Egyszer Kent elnézte a becsekkolási időt, amikor repülővel utaztak hazafelé egy szállodai tartózkodás után, bár Kent azóta is állítja, hogy „a rohadékok nem képesek a rendes időt feltüntetni a kicseszett jegyen!”, s így kénytelenek voltak az éjszaka közepén elindulni, anélkül hogy lett volna idejük lezuhanyozni.

Ezért kifele haladtában Britt-Marie gyorsan beugrott a fürdőszobába, és pár másodpercig folyatta a zuhanyt, hogy víz legyen a padlón, amikor megjön a takarítószemélyzet, nehogy azt gondolják, hogy a 423-as szoba vendégei a saját mocskukban indultak neki.

Kent legorombította, hogy túl sokat törődik azzal, mit gondolnak róla az emberek. Britt-Marie egész úton a reptérig sikított a lelke mélyén. Egyáltalán nem érdekli ugyanis, mit gondolnak róla az emberek.

Az érdekli, mit gondolnak az emberek Kentről.

Nem is tudja, Kent mikor hagyott fel azzal, hogy érdekelje, mit gondolnak Britt-Marie-ról az emberek. Azt tudja, hogy valamikor érdekelte. Amikor még úgy nézett rá, mintha tudná, hogy ott van. Nehéz megmondani, mikor virágzik ki a szerelem. Egy nap felébred az ember, és hirtelen kihajtott teljes pompájában. Ugyanígy hervad el, egy nap hirtelen már túl késő. A  szerelemben és a balkonnövényekben sok a közös. Néha még a szódabikarbóna sem segít.

Britt-Marie nem tudja, mikor csúszott ki a kezei közül a házasságuk. Mikor lett repedezett és karcos, akármennyi alátétet használt is. Valaha Kent fogta a kezét, amikor aludtak, Britt-Marie pedig az ő álmait álmodta. Nem mintha nem lettek volna saját álmai, de Kentnek nagyobbak voltak, és a nagyobb álmokkal mindig nyer az ember ebben a világban. Ezt megtanulta. Így otthon maradt pár évet, hogy vigyázzon a gyerekeire, anélkül hogy saját gyerekekről álmodhatott volna. Otthon maradt még egy pár évet, hogy szalonképes otthont teremtsen a férje karrierjének, anélkül hogy saját karrierről álmodhatott volna. Szomszédok költöztek be, akik „hisztis boszorkánynak” nevezték, amikor nyugtalankodott, hogy mit gondolnak majd a németek, ha szemét áll a bejárat mellett, vagy ha pizzaszag van a lépcsőházban. Nem voltak barátai, csak ismerősei, leggyakrabban Kent üzleti partnereinek a feleségei. Egyikük egyszer felajánlotta, hogy segít Britt-Marie-nak elmosogatni vacsora után, aztán bepakolt Britt-Marie evőeszközös fiókjába kés-kanál-villa sorrendben. Mikor Britt-Marie döbbenten kérdezte, hogy mégis mit művel, az ismerős felnevetett, mintha viccet hallott volna, és azt mondta, „tök mindegy, nem?”. Azóta már nem ismerősök.

Kent azt mondta, Britt-Marie szociálisan inkompetens, ezért hát otthon maradt még egy pár évig, hogy Kent mindkettejük helyett szociális lehessen. Így pár évből több év lett, több évből meg az összes. Az évek már csak így viselkednek. Nem mintha Britt-Marie-nak ne lettek volna saját elvárásai, de egy reggel, amikor felébredt, belátta, hogy túl késő van elvárások szerint élni. Hogy semmire sem futja.Kent gyerekei kedvelték, legalábbis azt hiszi, de a gyerekek felnőnek, a felnőttek pedig „hisztis boszorkánynak” titulálják a Britt-Marie-hoz hasonló nőket. Olykor-olykor más gyerekek is laktak a lépcsőházban, és Britt-Marie főzött rájuk, ha egyedül voltak otthon. De minden gyereknek volt saját anyja és nagyanyja, aki előbb-utóbb hazajött. Aztán felnőttek. Britt-Marie-ból hisztis boszorkány lett. Kent azt mondta, szociálisan inkompetens, ő pedig elfogadta, hogy nyilván igaza van.

Így végül nem sok vágya maradt: egy erkély, meg egy férj, aki nem megy golfcipőben a parkettára, és aki beteszi az ingét a szennyesbe külön kérés nélkül, és aki azt mondja, finom volt a vacsora, anélkül hogy ő megkérdezné. Egy otthon. Gyerekek, akik bár nem az övéi, de azért hazajönnek karácsonyra. Vagy legalábbis kitalálnak valami álindokot, hogy miért nem. Egy megfelelően elrendezett evőeszközös fiók. Ablakok, amiken keresztül látja a világot. Valaki, akit érdekel, hogy Britt-Marie különleges alapossággal készítette el a frizuráját. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha érdekelné. Vagy legalábbis hagyja, hogy Britt-Marie tovább tettessen.

Valaki, aki mikor hazajön, észreveszi a felmosott padlót, a meleg vacsorát, hogy Britt-Marie megerőltette magát. Mert az emberek olyanok, mint a vacsora. Jelentésre van szükségük. „De szépen elrendeztél mindent!” Ez jelent valamit.

Talán a szív csak akkor törik össze, amikor az ember elhagy egy parfüm- és pizzaszagú kórházi szobát, de sokkal könnyebben törik, ha előtte néhányszor már megrepedt.

Britt-Marie másnap reggel hatkor lámpát gyújt a konyhában. Nem mintha vágyna a fény után, hanem mert úgy gondolja, esetleg valaki látta, hogy ég a lámpa előző este, és ha azt a következtetést vonták le, hogy Britt-Marie az ifjúsági otthonban töltötte az éjszakát, nehogy úgy gondolják, hogy ő ilyenkor még alszik.

Áll egy régi tévé a kanapék előtt, amit bekapcsolhatna, hogy kevésbé érezze magát egyedül, de hagyja, úgyis csak foci megy. Manapság mindig foci megy, és akkor Britt-Marie már inkább egyedül van. Az ifjúsági otthon csöndesen körbeöleli. A kávéfőző az oldalán fekszik, és már nem villog. Britt-Marie leül a hokedlire vele szemben, és eszébe jut, amikor Kent gyerekei azt mondták Kentnek, hogy Britt-Marie „passzív-agresszív”. Kent nevetett, mint ahogy vodka-narancsozás után szokott a focimeccsek előtt, hogy az egész hasa rengett belé, még horkantott is hozzá, és azt válaszolta:

Á, nem passzívan agresszív, hanem agresszívan passzív!

Aztán annyira nevetett, hogy minden kiömlött a csomózott szőnyegre. Ez volt az az este, mikor Britt-Marie-nak elege lett, és szó nélkül átvitte a szőnyeget a vendégszobába. Nem mintha passzív-agresszív lenne, magától értetődik, hogy nem az. De azért mindennek van egy határa.

Nem attól lett szomorú, amit Kent mondott, hanem mert fel se tűnt Kentnek, hogy ő ott áll, közel, és hall minden szót. Nagyon is jól tudta, hogy Kent nem tudja, mit jelent az „agresszívan passzív”, de attól még megsértődött, mert jól tudta, hogy Kent szerint mit jelent.

A kávéfőzőt nézi. Egy gondtalan pillanatig átfut a fején a gondolat, hogy talán megjavíthatná, de aztán észhez tér, és visszahúzza a kezét.

Semmit sem javított meg, amióta házas. A legbiztosabb volt megvárni Kentet.

Kent azt állította, amikor nőket látott a tévében, akik építkezős vagy felújítós műsorban szerepeltek, hogy „a boszorkák még egy IKEA-bútort sem képesek összeszerelni”. „Nemi arányok”, mondta Kent mindig. Britt-Marie mellette ült a kanapén és keresztrejtvényt fejtett. Mindig olyan közel ült a távirányítóhoz, hogy érezze Kent ujjainak a hegyét a térdén, amikor arrafelé tapogatózott, hogy csatornát váltson és focit nézzen.

A kávéfőzőt nézi, határozottan összekulcsolja a kezét a csípője előtt. Aztán hoz még egy kis szódabikarbónát, és még egyszer kitakarítja az egész ifjúsági otthont. Épp ráöntötte az új adag sütőport a kanapéra, amikor kopognak. Beletelik egy kis időbe, amíg ajtót nyit, mivel pont egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy beszaladjon a fürdőbe elrendezni a haját a tükör előtt, lámpa nélkül.

Kent sosem értette, miért fésülködik ennyit, mielőtt elmennek valahova. Különösen ha csak üzleti dologról van szó.

Mintha Britt-Marie-t az aggasztotta volna, hogy róla gondolnak majd rosszat.

Valaki ül az ajtó előtt, kezében papírdobozos borral.

– Ha – mondja Britt-Marie a papírdobozt nézve.

– Jó bor, tudod. Olcsó. Leesett a teherautóról, ugyi! – mondja Valaki elégedetten.

Britt-Marie nem tudja, mire gondol.

– De tudod, üvegbe kell tölteni, címkével meg más szarsággal, ha az adóhivatal kérdezi. „A ház vörösbora” a pizzériámban, ha az adóhivatal kérdezi, oké? – folytatja Valaki, és félig odaadja, félig meg odahajítja a dobozt Britt-Marie-nak, miközben áthuppan a küszöbön, és körülnéz odabent.

Britt-Marie olyan undorral nézi az olvadt hó és kavics keverékét, amit a kerekek hagynak a padlón, hogy akár ürülék is lehetne.

– Megtudakolhatnám, hogy halad az autóm javítása? – kérdezi Britt-Marie.

Valaki lelkesen bólint.

– Kurvajól! Kurvajól! Tudod, hadd kérdezzek valamit, Britt-Marie. Fontos a szín Britt-Marie-nak?

– Hogyhogy? – képed el Britt-Marie.

Valaki kitárja a karját.

– Tudod, van az az ajtó, ugyi. Kurvaszép ajtó, tudod. De talán nem ugyanaz a szín, mint az autó. Talán sokkal… sárgább.

– Mi történt az ajtómmal? – ijedezik Britt-Marie.

– Semmi! Semmi! Csak kérdés, ugyi! Sárga ajtó? Nem jó? Olyan, izé. Oxidálódott! Régi ajtó. Majdnem nem sárga. Majdnem fehér.

– Szeretném leszögezni, kizárt, hogy toleráljak egy sárga ajtót a fehér autómon! – háborog Britt-Marie.

Valaki hárítóan int a kezével.

– Oké, oké, oké, tudod. Nyuginyuginyugi. Lesz fehér ajtó. Semmi gond. Felesleges citrom a seggedbe. De fehér ajtó, izé. Szállítási idő!

Valaki gondtalanul biccent a bor felé.

– Szereted a bort, Britt-Marie?

– Nem – mondja Britt-Marie, nem mintha nem szeretné a bort, de ha az ember azt mondja, hogy szereti, mások még végül azt a következtetést vonják le, hogy az illető alkoholista.

Britt-Marie nem akarja, hogy az emberek következtetéseket vonjanak le.

– Mindenki szereti a bort, Britt! – vigyorog Valaki.

– Britt-Marie a nevem. Csak a nővérem szólít Brittnek – tiltakozik Britt-Marie.

Valakinek felragyog az arca.

– Nővér? Van egy izé? Még egy belőled? Király a világnak!

Valaki vigyorog, mintha viccelne. Britt-Marie rovására, feltételezi Britt-Marie.

– A nővérem meghalt, amikor kicsik voltunk – tájékoztatja Valakit, és le nem venné a tekintetét a papírdobozról.

– Ó… pokolba… én… izé… Részvétem – mondja Valaki szomorúan.

Britt-Marie összeszorítja a lábujjait a cipőjében.

– Ha. Kedves magától – mondja halkan.

Valaki vigyorog.

– A bor finom, de kicsit, izé. Zavaros! Át kell szűrni kávéfilteren néhányszor, ugyi, akkor oké! – magyarázza értesüléseit, mielőtt Britt-Marie táskájára nézne, és Britt-Marie balkonládáira a földön, majd még szélesebben vigyorog.

– Gondoltam, neked adom, tudod, üdv-az-új-munkahelyen-ajándékként. De már látom, hogy inkább, izé. Beköltözési ajándék!

Britt-Marie sértetten tartja maga előtt a dobozt, mintha ketyegne.

– Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem itt lakom.

Valaki vigyorog.

– Hol aludtál tegnap éjjel?

– Nem aludtam – mondja Britt-Marie, és látszik rajta, hogy szeretné kihajítani a dobozt az ajtón, és befogni a fülét.

– Van olyan hotel, tudod – mondja Valaki.

Britt-Marie jóindulatúan bólint.

– Ha, nyilván az is abban a helyiségben van, gondolom? Pizzéria, autószerelő-műhely, posta, élelmiszerbolt és hotel? Milyen kellemes lehet, hogy sosem kell döntéseket hozni.

Valaki arcára kiül a hamisítatlan meglepetés.

– Hotel? Miért lenne hotel? Nem, nem, nem, Britt-Marie. Tartom magam az izé. Alapvállalkozáshoz!

Britt-Marie határozatlanul áll egyik lábáról a másikra, majd fogja a dobozt, és beteszi a hűtőbe.

– Nem szeretem a hoteleket – jelenti ki, majd bevágja a hűtőajtót.

– Nemár, a fenébe! Ne tedd a bort a hűtőbe, csomós lesz! – kiabálja Valaki azonnal.

Britt-Marie rábámul.

– Őszintén, feltétlen szükséges káromkodni idebent, mintha egy csapat barbár lennénk?

Valaki odagurul, és egymás után tépi fel a konyhafiókokat, amíg meg nem találja a kávéfiltert.

– Fenééébe, Britt-Marie! Megmutatom. Szűrni kell. Jó lesz. Vagy, tudod, össze lehet keverni Fantával. Van olcsó Fantám, tudod, ha kell. Kínából!

Megtorpan, amikor meglátja a kávéfőzőt. Vagyis hát, a maradványait. Britt-Marie kényelmetlenül cserélgeti a kezeit a csípője előtt, és látszik rajta, hogy szeretne láthatatlan porszemeket letörölni egy fekete lyukról, amiben aztán eltűnhetne.

– Mi… történt? – kérdezi Valaki először a felmosó nyelére, majd a kávéfőző maradványának oldalát beborító felmosónyél-nyomokra nézve.

Britt-Marie csöndben áll egy darabig, égő arccal. Lehetséges, hogy Kentre gondol. Végül megköszörüli a torkát, kihúzza magát, és Valaki szemébe nézve így válaszol:

– Kavicsfelverődés.

Valaki Britt-Marie-ra néz. Majd a kávéfőzőre. Majd a felmosónyélre. Aztán felnevet. Hangosan. Aztán köhög. Aztán még hangosabban nevet. Britt-Marie mélységesen meg van sértve. Nem akart humorizálni. Legalábbis Britt-Marie úgy gondolja, nem akart humorizálni, évek óta nem mondott semmit ilyen szándékkal, ha jól emlékszik. Így a nevetésen sértődik meg, mert úgy értelmezi, rajta nevetnek, és nem pedig azon, hogy vicceset mondott. Ezt feltételezi olyasvalaki létére, aki kellően sok évig élt egy olyan férfi mellett, aki nonstop humorizálni akar.

Az ő kapcsolatukban nincs ennél több humornak helye. Kent humorizált, Britt-Marie pedig kiment a konyhába mosogatni. Így osztották fel az életüket. De most itt ül Valaki, és köhögve nevet, hogy majd’ felborul bele a tolókocsi.

Britt-Marie ettől elbizonytalanodik, és a bizonytalanságra az elsődleges válasz az idegesség. Nem az agresszió, magától értetődik, mert Britt-Marie elvégre nem egy agresszív ember, de azért tüntetőleg elmegy a porszívóért, hogy nekiessen a sütőpor borította kanapéknak.

Valaki nevetése kuncogásba alakul, aztán azt motyogja: „kavicsfelverődés, kavicsfelverődés, kurvavicces, tudod.” Aztán elmereng egy pillanatig, mielőtt azt mondaná:

– Van egy kurvanagy csomag az autódban, ugyi.

Mintha ettől Britt-Marie-nak meg kéne lepődni. BrittMarie hallja Valaki hangján, hogy továbbra is vigyorog.

– Tudatában vagyok – jelenti ki, anélkül hogy megfordulna.

Hallja, ahogy Valaki az ajtó felé gurul.

– Akarsz, tudod, segítséget, behozni?

Britt-Marie válaszként bekapcsolja a porszívót. Valaki túlkiabálja a hangzavart.

– Nem teher, Britt-Marie!

Britt-Marie a lehető legerősebben húzogatja a porszívó csövét a kanapén. Újra és újra, míg Valaki fel nem adja, és azt kiabálja: „Jaja, tudod, van olyan Fanta nálam, ha kéne a borhoz! És pizza!” Aztán bezáródik az ajtó. Britt-Marie kikapcsolja a porszívót. Nem akar barátságtalannak tűnni, mert tulajdonképpen nem egy barátságtalan ember, de nem kell segítség a csomaghoz. Britt-Marie-nak fontos, hogy semmiféle segítséget ne kapjon hozzá.

Mert egy IKEA-bútor van benne.

És Britt-Marie egyedül fogja összeszerelni.

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Animus, 2016.

„Igyekszem majd maradandó eredményekért küzdeni”

Hajós Alfréd, a magyar delfin

A 18 éves Hajós Alfréd aznap is hajnali 5 órakor kelt. Édesanyja szegényes belvárosi lakásából gyalog sietett a millenniumi ünnepségek alkalmából díszbe öltöztetett Lánchídon át a Rudas fürdőbe, ahol egy órát töltött a vízben. Gyorsnak kellett lennie: nyitvatartási időben már nem tudta volna kifizetni az 50 krajcáros belépti díjat. A mindössze 23 méteres, langyos termálvizes medence nem nagyon volt alkalmas a versenyúszás gyakorlására, másik épített uszoda azonban nem volt a városban. A fiatalember azt a váltott karú úszásformát használta, amelyet gyerekkorában a dunai matrózoktól tanult. Technikáját néhány héttel később már világszerte magyar stílusnak nevezték. Ezen a napon még fogalma sem volt róla, hogy részt vehet-e a modern világ első nemzetközi sportversenyén, az 1896-os athéni olimpián. A nevezése rendben volt, megnyerte a hazai és az európai selejtezőket is, támogatói az útiköltséget is összeadták helyette, de a legfontosabb engedély még hátravolt: el kellett kéredzkednie a Műegyetem szigorú dékánjától, Ilosvay Lajos professzortól. Az elsőéves építészhallgató e pillanatig gondosan eltitkolta, hogy sportol. Az edzések után, 8 órakor minden reggel ott ült a többiekkel a professzor előadásán, és csak titokban tartott esténként erőnléti futóedzéseket. Most kénytelen volt bevallani, hogy ő képviseli Magyarországot az olimpián: négy hét szabadságot kért a dékántól. Ilosvay professzor felháborodásában majdnem eltanácsolta az egyetemről: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra!” – dörögte.

A versenyszerű sportolás úri hóbortnak számított, amit egy szegény félárva fiú nem engedhetett volna meg magának. Hajós végül megkapta az engedélyt, de tanára jelezte neki, hogy ne számítson semmi jóra a vizsgákon. A fiatalember megköszönte a bizalmat és távozott. Élete során többször volt alkalma bizonyítani, hogy a professzor tévedett:

nemcsak úszóként, hanem építészként is elhozta a világ legjobbjának járó elismerést. Aktív szereplője volt a magyar futball születésének, ő volt a sportújságírás egyik megteremtője, de közben felépítette kora fontos középületeit, köztük uszodákat, stadionokat, kórházakat és iskolákat is.

Édesapja, a szegény zsidó családból származó Guttman Jákob kereskedősegéd Galíciából vándorolt Budapestre, ahol az óbudai zsidó lányt, Lőwy Rozáliát vette feleségül. A párnak hat gyermeke született, közülük kettő még kiskorában meghalt. Rendkívül szerény körülmények között éltek, a családfő egyéb munka híján hajórakodásból tartotta el családját, így az 1878-ban született Arnold és öccsei a dunai matrózok között nőttek fel. Kisgyerek volt, amikor apja a folyó vizében kialakított, deszkákkal elrekesztett alkalmi „medencében” úszni tanította. Innen, a vízből nézte az új Országház építését is, lenyűgözte, ahogyan a hangyaként dolgozó több száz munkás keze alatt, a szeme láttára született meg a monumentális épület.

13 éves volt, amikor apja munka közben megcsúszott a pallón, a Dunába zuhant, és belefulladt az erős sodrású folyóba.

A gyenge fizikumú kamasz ekkor döntötte el, hogy megtanul tökéletesen úszni. Édesanyja viszont úgy határozott, hogy többé egyetlen gyermekét sem engedi víz közelébe. Arnold nem hallgatott rá, és az apja halála utáni nyarat titokban úszásleckékkel töltötte.

Fiatal sportolók 1895-ben a Balatonban gyakorolják a magyar tempót

Az özvegy munkát vállalt, reggeltől estig dolgozott, hogy gyerekeit taníttatni tudja. Legnagyobb fiát a Markó utcai főreálgimnáziumba íratta be. „Becsüld meg magad, neked kétszer annyit kell teljesítened, mint a többinek” – mondogatta Arnoldnak.

A fiú a legtöbb tantárgyból jó jegyeket hozott, de testnevelés órán szégyenben maradt: nem tudott felmászni a rúdra, az osztály kinevette.

Összegyűjtött kis pénzéből cigarettát vásárolt a pedellusnak, cserébe azt kérte, engedje be esténként gyakorolni a tornaterembe. Három héttel később már pusztán a kezét használva is fel tudott kapaszkodni a rúdra. Mindeközben örökre beleszeretett a sportba. 15 éves korában már úszóversenyeken vett részt – álnéven, hogy az anyja rá ne jöjjön: megszegte fogadalmát. 17 évesen két iskolatársától, Kellner Gyulától és Dáni Nándortól hallotta először, hogy Athénban újjáélesztik az ókori sportversenyeket. Ők a futásban akartak elindulni, Arnold pedig elhatározta: velük megy.

Néhány napig gondolkodott azon, hogy esetleg ő is az atlétikában méretteti meg magát, de végül – talán édesapja emléke miatt – az úszás mellett döntött.

1895-ben már jelentős úszóélet volt Magyarországon. Uszodák híján a folyami versenyek és a Balaton-átúszás voltak a fő számok, az érettségi előtt álló Guttman Arnold is Siófokon indult első komoly versenyén. Százméteres távon mindenki csodálatára megszerezte a magyar bajnoki címet. Belépett a Magyar Úszó Egyesületbe, és újabb versenyzési lehetőségeket keresett. Kapóra jött neki, hogy Bécsben nemzetközi versenyt hirdettek, egyfajta nem hivatalos Európa-bajnokságot. Nem sokkal érettségije után egy jótevője pénzén vonatjegyet vásárolt, és – ismét csak titokban – kiutazott a versenyre.

Eugen Wolff osztrák bajnok, akit akkor Európa legjobb úszójának tartottak, atyáskodva tréfált az ismeretlen magyar fiúval, felajánlotta, hogy 5 méter előnyt ad neki, és javaslatot tett az úszásnemre is.

 Guttman a versenyen másfél testhosszt vert rá, és megnyerte a kontinensbajnokságot. Amikor hazatért, sikeres felvételi vizsgát tett a Műegyetem építőmérnöki szakára, ahová már új néven, Hajós Alfrédként iratkozott be. Csak ez után merte bevallani édesanyjának, hogy évek óta versenyszerűen úszik. Hogy ki tudja fizetni a tandíját, gimnazistákat korrepetált, s közben folyamatosan készült az athéni megmérettetésre. Az olimpia előtt selejtező versenyeken kellett indulnia. Miután 100 és 500 méteren is győzött – utóbbiban megdöntötte az országos rekordot is –, az 1000 méteres versenyt már meg sem tartották, hiszen egyértelmű volt, hogy úszóként ő képviseli majd Magyarországot. 300 koronát kapott, hogy athéni hajójegyét fedezni tudja.

A bécsi nem hivatalos úszó-Eb győzteseként 1895-ben

Az első újkori olimpiára hét magyar sportoló utazott, köztük Hajós két egykori iskolatársa. A versenyek jól indultak, ugyanis az első napon Kellner Gyula bronzérmet, Dáni Nándor pedig ezüstérmet szerzett 800 méteres síkfutásban. Másnap, 1896. április 11-én került sor az úszóversenyekre. Nyolc nemzet 13 versenyzője állt rajthoz a Pireuszi-öböl vizében horgonyzó gőzhajókon. A sportolók már a fedélzeten fáztak a csípős tavaszi szélben, de a 11 fokos tengervízre sokuk egyáltalán nem volt felkészülve. Volt, aki már az öböl közepén, a 100 méteres versenypálya rajtját jelző bójánál feladta. Az úszásnem nem volt meghatározva, mindenki a saját stílusában úszhatott.

A hullámzó vízben sokat segített Hajós matrózoktól tanult technikája, amelyben a mai gyorsúszás kéztempóját párosította a pillangóúszáséhoz hasonló lábtempóval. A rajtpisztoly eldördülésétől kezdve végig vezetett és 1:22,2 perces idővel megszerezte Magyarország első olimpiai bajnoki címét.

A győztes tiszteletére maga a görög trónörökös vonta fel a hajó árbócára a magyar zászlót, amelyet még Budapesten egy ház homlokzatáról emeltek el a sikerükben bizakodó olimpikonok. A katonazenekar elkezdte játszani a bajnok országának himnuszát: az osztrák császári himnuszt. A jelen lévő magyarok ezt azonnal leállíttatták, és a hat sportoló a süvítő szélben társa tiszteletére elénekelte a magyar himnuszt.

A ceremónia elhúzódott, pedig Hajósnak sietős lett volna. Benevezett ugyanis az 500 méteres távra is, amelyet nem sokkal később indítottak. A magyar sportoló végül úgy döntött, nem fog kapkodni, hanem kihagyja ezt a távot, és inkább az 1200 méteres versenyen méretteti meg magát. Volt, aki megpróbálta lebeszélni az indulásról, nehogy egy vereséggel rontsa frissen szerzett hírnevét, de ő bízott magában.

Mivel már tudta, hogy a víz nagyon hideg lesz, faggyúval kente be a testét. A start után, a hullámzó tengeren úgy érezte, eltévedt, senkit sem látott maga körül. Megfordult a fejében, hogy feladja, de félt, hogy nem veszik észre, és megfullad.

Inkább teljes erejét összeszedve úszott tovább. Amikor meglátta a célt, biztos volt benne, hogy a többiek már rég beértek. Csak a part mellett hallotta meg, mit kiabál a sokezres tömeg: „Zito i Hungaria! Éljen Magyarország!” Több mint 60 méterrel előzte meg a második helyezettet, 18:22,2 perces idővel szerezte meg második bajnoki címét.

Még a vízben volt, amikor elkezdték felvonni a magyar zászlót, ám annyira átfagyott, hogy nem tudott az őt ünneplők közé menni, a matrózoknak kellett kihúzniuk a vízből.

Az ünneplés közben a trónörökös felkiáltott: „Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!” Másnap a görög újságok címlapján már a „Magyar Delfinként” szerepelt. A bajnoki címet jelentő ezüstérmét – aranymedál ekkor még nem volt – a görög királytól vehette át. A ceremónián az uralkodó németül érdeklődött a magyar fiútól:

„Hol tanult meg ilyen jól úszni?” Hajós, bár előzőleg készült a protokolláris beszélgetésre, zavarba jött. „A vízben, felség” – válaszolta.

Hazaindulása előtt felment az Akropoliszra, ahol megcsodálta a romjaikban is impozáns templomokat. Ünnepélyesen megfogadta magának, hogy a sport mellett az építészet területén is maradandót fog alkotni. Budapestre érkezése után nem is ünnepelt együtt a többiekkel, hanem szinte rögtön az egyetemre sietett. Hallgatótársai már olvasták az újságokat, így érkezésekor az előadóteremben felhangzott a taps. Hajós Ilosvay professzorhoz sietett, hogy beszámoljon neki sikeréről.

„Nem érdekelnek a legendái – hangzott a válasz. – Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mennyit ugrott a versenyen. De biztosíthatom, annál kíváncsibb leszek arra, hogy a vizsgáin mennyire felel meg a követelményeknek.”

Néhány napja volt csak a szigorlatig, éjjel-nappal tanult, hogy behozza a lemaradását. A vizsgán a professzor alaposan kikérdezte, ő pedig minden kérdésre jól válaszolt. Végül a tanár felállt és két kézzel rázta meg Hajós kezét, ott, a jelenlévők előtt gratulált először az olimpiai bajnoki címhez. „Szívből kívánom, hogy a hivatása területén is olyan sikereket könyveljen el, mint amilyenek athéni győzelmei voltak.”

Hajós Alfréd innentől elsősorban a tanulmányaira koncentrált. Néhányszor még elindult úszóversenyeken, de mivel keveset edzett, legyőzték.Nem akarta alulmúlni saját eredményeit, ezért az úszás helyett újabb sportágakban próbálta ki magát. Érmeket szerzett síkfutásban, gátfutásban és diszkoszvetésben is, ám hamar abbahagyta mindet. Nem sokkal később megismert egy új sportágat, amelynek teljesen a hatása alá került: a labdarúgást. A Budapesti Torna Club csapatában, 1897-ben játszott először mint csatár. Ott volt a magyarországi első hivatalos „football match” résztvevői között, amelyet azonban az eső miatt félbe kellett szakítani. Már csapatkapitányként vett részt a világ első nemzetközi rangadóján, a Bécsben megrendezett BTC–Vienna Cricket and Football Club meccsen. Amikor 1899-ben megszerezte a diplomáját, elhatározta, hogy felhagy az aktív sportolással, és építészként dolgozik tovább. Nem sokáig bírta.

Vezetésével a BTC csapata nyerte az első magyar bajnokságot, majd pályára lépett az első válogatott meccsen is. 1906-ban ő lett az első magyar szövetségi kapitány, majd a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, sőt, FIFA-bíróként is tevékenykedett. Eközben, mintegy mellékesen, meghonosította a modern sportújságírást.

Az első sportlap, a Sport Világ az ő szerkesztésében jelent meg.

A Nemzeti Sportuszoda építkezésén

Persze nem a sportból élt. Pályája kezdetén Alpár Ignác, majd Lechner Ödön mellett dolgozott építészként, tőlük sajátította el a magyaros szecesszió stílusjegyeit. A századfordulót követő évekből csak pályamunkái maradtak fenn, egyebek mellett iskolai és könyvtárépületeket tervezett – sikertelenül. Mégsem adta fel, 1907-ben fiatal kollégájával, Villányi Jánossal önálló irodát alapított, és töretlen lelkesedéssel indult minden nyilvános pályázaton. A bírálóbizottságok rendre megdicsérték a terveket, majd másnak adták a munkát. Nem sokkal később már jobban aggódhatott volna a megélhetése miatt, ugyanis családot alapított. A Nap című napilap 1908. május 2-i rövidhíre szerint Hajós Alfréd műépítész és Blockner Vilma kisasszony a Dohány utcai templomban kötöttek házasságot. Fennmaradtak az ifjú párnak írott gratuláló táviratok is, köztük egy kávéházi jó baráté:

Boldogságodban igaz örömmel osztozunk. Krúdy és felesége.

Amikor megszületett kisfiuk, András, jómódú apósa segített Hajósnak egy Báthori utcai lakás megvásárlásában, de a bevételekért még mindig aggódnia kellett. Már azon gondolkodott, hogy felszámolják az irodát, amikor egyszerre két megbízás is érkezett: 1909-ben elnyerték a Borsod Megyei Takarékpénztár miskolci épületének, valamint a Református Konvent budapesti székházának tervezési jogát.

A két épület szecessziós díszei és merész műszaki megoldásai meghozták a sikert, majd az első igazán nagy megbízást is: a debreceni Arany Bika Szálló áttervezését és kivitelezését.

A siker ellenére az építészpáros nem folytatta sokáig együtt. Társát zavarta, hogy Hajós Alfréd alacsony díjért is elfogad megbízást, ha közcélú épület tervezéséről van szó. A budapesti szabadkőműves páholyhoz csatlakozó sportember feladatának érezte, hogy vakoknak, értelmi sérülteknek és siketeknek is építsen iskolákat, vagy hogy megtervezze az első magyar szülőotthont. A legfőbb missziójának azonban mégsem ezt tartotta, hanem a sportcélú középületek építését. Az egész világon ez az időszak volt a stadionok és uszodák építésének első nagy korszaka, ennek oka a sportegyesületek megszaporodása, a látványsportok növekvő népszerűsége, és nem utolsósorban a vasbeton szerkezetek technológiájának általánossá válása volt. Hajós építészként ez utóbbit vitte tökélyre.

Már 1913-ban tervezett egy 50 ezer főt befogadó, vasbeton szerkezetű stadiont Budapestre, de a világháború miatt ez nem valósulhatott meg. A háború után, a Tanácsköztársaság napjaiban Hajóst a Testnevelési Ügyek Direktóriumának tagjai között találjuk, és ez idő alatt három nagy, tömegsportra alkalmas sporttelep tervét készítette el.

Úgy tűnik, a soron következő rendszerben megértették, hogy Hajós nem politizált, csak dolgozott, mert szerepvállalásáért később semmilyen bántódás nem érte.

A 20-as évek elején pályázat nélkül nyerte el Aschner Lipóttól, a Tungsram elnökétől az Újpesti Torna Egylet sporttelepének építési megbízását. Európa akkor legmodernebb stadionját építette fel a Megyeri úton. Hajós Alfréd nem kis részben ennek a munkájának köszönhette, hogy 1924-ben újra elindulhatott az olimpián. Ezúttal nem sportolóként, hanem építészként: a párizsi volt az utolsó olyan olimpia, amikor művészeti vetélkedőket is tartottak. Ő az újpesti tapasztalatok alapján megálmodott „Ideális stadion” című tervével indult, és társával együtt ezüstérmet nyert. Mivel az aranyérmet abban az évben nem osztották ki, Hajós életében harmadszor olimpiai bajnok lett.

Hazatérve már csak egy fontos tervét akarta megvalósítani: a fiatalkorában megálmodott margitszigeti uszodát.

Amikor 1929-ben kiírták a tervpályázatot, az építész semmit sem bízott a véletlenre: két pályaművel is indult. Így esett, hogy a szigeti fedett uszoda pályázatán nemcsak az első, hanem a harmadik helyezést is Hajós Alfréd szerezte meg. Az építkezés rekordgyorsasággal zajlott, 1930. december 7-én a kormányzó már fel is avathatta a Sportuszodát. Az ünnepi beszédnek sokat köszönhetett az építész:

Horthy Miklós tévedésből kormányfőtanácsosnak nevezte, s erről a lapok is beszámoltak.

A kabinetiroda nem akart kínos helyzetbe keveredni, ezért néhány nappal később az alábbi rövidhír hangzott el a rádióban:

A kormányzó a miniszterelnök előterjesztésére Hajós Alfréd műépítésznek a magyar úszósport terén szerzett érdemei elismeréséül a magyar királyi kormányfő tanácsosi címet adományozta.

Unokájával az állatkertben: nem sokkal a zsidótörvények bevezetése előtt

A 30-as években még tervezhetett néhány középületet, köztük a győri uszodát és a pünkösdfürdői strandot, de később zsidó származása miatt állami megbízásokat egyre ritkábban kapott. Ötszintes bérházat, modern szállodát és pasaréti Bauhaus-villát egyaránt tervezett, s közben az Úszószövetség elnökeként dolgozott. Magánélete is eseménydúsan alakult. Endre fia megnősült, ám házassága hamar zátonyra futott. 1936-ban feleségét és egyéves kisfiát magára hagyva elhagyta az országot, és meg sem állt Ausztráliáig. Az unokát, a kis Hajós Imrét innentől részben a nagyszülők nevelték – egyre nehezebb anyagi körülmények között. A zsidótörvények bevezetése után ugyanis Hajós már magánmegbízásokat sem kaphatott, legfeljebb strómanként dolgozhatott árjának minősülő kollégáinak.

Kormányfőtanácsosi címe és olimpiai érmei miatt egy darabig mentességet élvezett, de 1944-ben neki is bujkálnia kellett. Mégsem elsősorban önmagán, hanem a többi zsidó származású sportolón próbált segíteni.

Levelet írt az olimpiai bajnok vízilabdázónak és úszónak, vitéz Halassy Olivérnek, aki házában rejtegetette zsidó sporttársait, hogy továbbra is segítse az üldözötteket.

A háború után az új rendszer többször megpróbálta felhasználni a neves sportolót propagandacélokra. Ő azonban csak akkor vállalt nyilvános szereplést, ha úgy érezte, azzal a magyar sportnak használ.

Így például a magyar futball 50. születésnapján, az 1947. május 4-én rendezett Magyarország-Ausztria mérkőzésen ő végezte el a kezdőrúgást.

Egy darabig még dolgozhatott magántervezőként, keze alól kerültek ki a hajdúszoboszlói gyógyfürdő tervei is, ám végül be kellett zárnia irodáját. Ezt is emelt fővel vette tudomásul. Bár nyugdíjba mehetett volna, építészként élete végéig aktívan dolgozott. Előbb a Magasépítő Irodához került, ahol a háborúban megsérült épületek helyreállításában vett részt. Jól jártak vele: a Vajdahunyad vár és a Tőzsdepalota újjáépítési terveit így az az építész készíthette el, aki fél évszázaddal korábban gyakornokként Alpár Ignác irodájában a tervezésükben is részt vett. Később innen is tovább kellett mennie: 72 évesen a Mezőgazdasági Tervező Iroda beosztott munkatársa lett. Itt is ugyanolyan lelkiismeretesen készítette a terveket, mint amikor saját irodája élén állt.

Sztahanovista díjat is kapott, mégsem gondolta senki az új rezsim szekértolójának. Nehéz is lett volna: mindig elegánsan, háromrészes öltönyben vagy fehér mérnöki köpenyben, békebeli polgári udvariassággal, de távolságtartással viszonyult a hatalom embereihez.

Utolsó épülete a kelenföldi művelődési ház volt 1955-ben. Ekkor írta meg Így lettem olimpiai bajnok című könyvét is. Memoárja megjelenését éppúgy nem érte meg, mint rajongásig szeretett unokája halálát, aki a forradalom idején műegyetemistaként lett a karhatalom egyik első áldozata.

Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok 77 éves korában úgy halt meg Budapesten, hogy maradéktalanul megvalósította, amit 18 évesen Athénban megfogadott.

Családja körében, az édesanyja által hímzett bajnoki szalagokkal

„Gondolatban rekonstruáltam a tökéletes arányokat és az utolérhetetlen szépséget, amelyet az alkotóművész szelleme és a szobrász finom vésője megteremtett. Olimpiai bajnokságom értékét mérlegelve tudtára ébredtem, hogy milyen kicsi az az eredmény, amelyet elértem, a romokban is csodálatos építmények alkotóiéhoz viszonyítva. Mint elsőéves építészmérnök, az inasévek kezdetén állva, igaz meggyőződéssel és akarással tettem komoly fogadalmat, hogy sportsikereimhez hasonlóan, hivatásomban, szellemi téren is igyekszem majd maradandó eredményekért küzdeni.”

(Hajós Alfréd: Így lettem olimpiai bajnok, 1955)

Nyári Krisztián: Merész magyarok – 30 emberi történet

Corvina, 2015

(A lány befejezte az evést, elpakol az asztalról. Kávézik.)

Nem is volt rossz ez a kolbász. Nem szabadna már ilyenkor ennem. Hat után sosem szabadna… Mindegy. Majd lefutom. A futásnak köszönhetek mindent. A fogyást is és a barátomat is. Szűkszavú, az igaz, de néha viccelődik is ám azért! Harmadik alkalommal az volt, hogy futok a parton, meglátom, mondom, helló, hogy vagy, rég láttalak, beszélgetünk? Erre ő:

Azt hittem futni jöttél. Ha állandóan megállsz, nem fog lefogyni a kuffer!

Ezt mondta! Olyan cuki! Olyan édes! Miatta kezdtem el tényleg fogyózni! Ha már ő is azt mondja, hogy nagy a kuffer, akkor tényleg nagy. Az első pasim is mindig ezzel jött… Hogy nagy a seggem. Igen… Mindig ezzel jött az a görény. Bezzeg az nem zavarta, hogy neki meg akkora sörhasa volt, hogy szerintem én többször láttam a farkát, mint ő, pedig én is csak egyszer láttam. Nem kívántam. Ha belekezdtünk a szexbe folyton csak az a nagy, undorító farka jutott eszembe, meg az én ronda nagy seggem. Egyiket se kívántam. Fúj. (Megint pörgeti a képeket, talál saját magáról egy szép, mosolygós fotót. Láthatólag valamelyik céges partyn készülhetett a kép, mert nagyon csinos rajta a lány, karcsú és vidám.) Jé! Ezt a képet már el is felejtettem… Igen! Ez a 2009-es karácsonyi bulin készült! Az a nagyon szép nő készítette, aki a második sorban ül. Azt mondta, olyan jól nézek ki, ahogy itt álldogálok a kajás pult mellet, hogy lefotózna, ha megengedném. Nem szeretem, ha fotóznak, de neki megengedtem… (Kis ideig elmélyülten nézegeti a fotót)

Hogy nézek ki, te atyaúristen! Akkora a seggem, mint egy kamionkerék. Csak nem kerek. Hanem lapos, mint a ludájtök. Szép, kerek popsit szeretnék. (Elkezdi szerkesztgetni a fotót. A saját, arányos feneke helyett egy hozzá nem illő, gnóm feneket készít a photoshoppal.) Na. Ez már valami! Ez igen! Ez a cél!

Ha eleget futok, és végre beindul a fogyás, tuti ilyen fenekem lesz! És most van is motiváció! Az új barátom miatt érdemes fogyózni! Fontos a motiváció! Hogy legyen motiváció. Amikor negyedszerre próbáltam jó benyomást tenni rá, nem is mondott semmit. Mondom, helló! Erre ő elfintorodott, becsukta a könyvet, felkelt, és arrébb tolta a banyatankját… Ilyen tologatós izéje van. Bevásárlószatyor, kerekekkel. Banyatank. (A monitoron újabb kép: egy távoli férfialak, mellette megtömött banyatank.) Tök sok cucc van nála mindig. Plédek, meg kajás zacskók. Ilyesmik. És a cucc legtetején egy nagyon kopott télikabát. Miért van nála mindig ez a cucc? Na, mindegy. Szóval köszöntem neki, ő meg ott hagyott. El is keseredtem egy kicsit akkor… (Elgondolkodik.)

Szerintem van még egy banánom az alsó fiókban. Most jut eszembe! Pénteken itt hagytam. Hú, az megromlik holnapig! Meg kell enni! Megeszem. (Keresgél a fiókban.) Azt most meg kell enni, mert holnapra megrohad. (Pár másodpercig kitartóan keresgél.) Na, hol vagy már? Megtalállak! Háhá, barátocskám, megtalállak! Megvagy! (Bontogatni kezdi a banánt, eszik.) Még épp időben. Már nagyon puha. Holnapra megrohadt volna. Nem szoktam sokszor banánt enni amúgy, mert hizlal. Fogyózom. Ezért nem eszem banánt se túl sokszor. Mert az nagyon hizlal. Csak teljes kiőrlésű kenyeret, banánt nem!

Ezt most azért kellett megennem, mert pénteken elfelejtettem, és holnapra megrohadt volna. De amúgy ritkán eszem. Inkább csak kölesgolyót, meg ilyen egészséges cuccokat. Nagyon nehezen indul be a fogyás. Apa is mondta, hogy nehezen. Apa együtt fogyózik velem. Neki is nehezen akar beindulni. Még egy dekát sem fogytunk. Apának azt mondta az orvos, hogy, ha nem fogy le, meghal. (Megint köhécsel.) Rohadtul fáj a torkom. Folyton. Ég… Állítólag a fagyi jó rá. Hűsíti… Meg gyulladásgátló hatású is, mert nagyon hideg és megöli a vírusokat. Ezért nincs például sok járvány télen. Mert akkor hideg van… Na, mindegy. Most nem eszem fagyit, mert már tele vagyok. És hat után amúgy se szoktam nagyon enni. Apának is ezt szoktam mondani! Hatig ehetne, amennyit akar, csak utána ne. És mozogjon. Ennyi. Ennyi kéne. Ezért szeretek futni is amúgy! Fitten tart! Ha futsz, ehetsz bármennyit, nem hízol el. Jó, mondjuk, én most kövér vagyok, de kezd beindulni a fogyás!… Csak fogynék már le, akkor többet nem híznék el, mert futok! Imádok futni! És fotózni! Főleg, mióta így összebarátkoztam a haverommal. Még nem teljesen a haverom, de az lesz! Mert például ma beszéltem vele ötödször, és ma megtört a jég! Ő szólított meg engem, nem én őt. Futok a parton, meglátom ezt a tócsát, és a haveromat, vigyorgok, mondom neki, helló, hogy vagy, beszélgetünk?

Erre ő:

Na, kisütött a nap, jönnek a legyek meg a bolond nő a gépével.

És mosolygott! Rám mosolygott! Ezt jó jelnek veszem. Meg fog szeretni, most már biztos! Jó, az igaz, hogy én köszöntem először, de utána ő mondta az első mondatot és mosolygott, úgyhogy ezt mindenképp jó jelnek veszem…

Fontos, hogy az ember odafigyeljen a jelekre. Fontos a pozitív visszacsatolás. 2012 óta akarom, hogy a barátom legyen, egyáltalán nem mindegy, hogy ma ő szólt hozzám először. Van előrelépés!

Ez volt az ötödik találkozásunk és tessék! Mekkorát léptünk előre! Az ötös szám vajon mit jelent a misztikában? Én hiszek a számmisztikában!

(Odamegy a géphez, rákeres.)

Az ötös szám a belső erő, hit, önbizalom. Na! Tudtam én! Mondom én, hogy ez jó jel és előrelépés! Hiszem, hiszem, hiszem! Jupiter a bolygója, Nyilas a jegye, csütörtök a napja, ón a fémje, lila a színe…

(Ránéz a lila pólójára, felderül.)

Látod? Látod? Lila! Tudtam, tudtam! Ez nem véletlen! Ma beszéltünk ötödszörre, és látod? Lilában vagyok!

Az ötösnek lila a színe! Nahát! (Visszarohan a géphez, olvas.) A Jupiter sorsbolygó. A Jupiter mindent felnagyít, jót, rosszat egyaránt. A Jupiter gyarapít, áraszt… Na, tessék! Basszus! Gyarapít! Akkor viszont ma tényleg nem szabadott volna nagyon enni, mert nem indul be a fogyás, ha gyarapít. Az ötös napokon akkor erre nagyon kell vigyázni! Tehát pénteken! Még az a szerencse, hogy vasárnap van. A francba ezzel a rohadt zabálással! A karom is akkora, mint egy római kori diszkoszvetőnek! (A képek közül visszakeresi a photoshoppolt képet magáról.) Fúj! Mekkora karom van? Bő ujjú cuccokban kéne járnom, amíg le nem fogyok. (A képszerkesztővel aránytalanul vékony karokat szerkeszt a fotóra. Egyre torzabb a kép.) Na. Így mindjárt más… Alakul! Kezd alakulni…. Fú, kicsit émelyeg a gyomrom… Ez a banán szerintem már elkezdett rohadni…

(Feláll az asztaloktól, fel-alá járkál. Rosszul érzi magát.) Mi a francért zabáltam ennyit? (Köhécsel.) Épp ma! Épp, amikor ötödszörre… Remek, még az hiányzik, hogy most, mire beindulna a fogyás, elkezdjek hízni. Nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagyok! Összevissza zabáltam mindent, már megint! Nem szabad enni! Nem szabad enni! Én meg összezabáltam mindent már megint! (Öklendezik.)

Na, tessék! Rosszul vagyok! Hányingerem van… Még az hiányzik, hogy hányjak! Mozogni kell sokat, és akkor nem lesz baj. A mozgás stresszoldó… (Öklendezik.) Nem fogok hányni! Nagyon rosszul érzem magam. Nem fogok hízni! Émelygek… Lehet, hogy romlott volt már az a banán… Lehet, hogy jobb lenne, ha tényleg kijönne belőlem. (Öklendezik.)

Lehet, hogy jobban járnék, ha könnyítenék magamon. Borzasztó ez a hányinger!.. Hányingerem van, előbb-utóbb úgyis hánynék, akkor talán jobb lenne, ha könnyítenék magamon, az múltkor is segített, ledugom az ujjam és kész, hamarabb túl lennék rajta. Aztán két perc alatt kitakarítom a vécét, észre se venné senki, még szaga se lenne… Nem akarok rosszul lenni. Nagyon fáj a hasam. Nem akarok hányni… Mindegy. Nyugi. Mindjárt jobban leszek… Csak mozogni kell és az stresszoldó és az fogyaszt. (Odamegy a tükör elé. Nézegeti magát, behúzza a hasát.) Egy dagadt disznó vagyok. Mindjárt elhányom magam… De nem fogok. Mindjárt jobb lesz. Mindjárt elmúlik.

3.

(Visszamegy a gépéhez, újabb képeket nézeget a kivetítőn. Iroda, gépek, emberek munka közben, terített asztalok, céges partyk, stb.) 2006 óta dolgozom ebben az irodában. Kilenc éve és öt hónapja, hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután fél hatig. Vasárnap is bejárok. Szeretem, ha tiszta és rendes az iroda. Tizenkettő harminctól tizenhárom harmincig van ebédidő. OpenOffice. Jelenleg negyvenketten dolgoznak itt. Kilenc sor asztal, mindegyik sorban öt számítógép, öt olvasólámpa. Kilencszer öt szék, negyvenkét dolgozó, az utolsó három szék üres, mert épp leépítések folynak, a negyvenhármast, a negyvennégyest és a negyvenötöst múlt héten kirúgták. (A kivetítőn egy szép nő képét látjuk.) Ő is itt dolgozik. Ő készítette rólam azt a képet, amin úgy nézek ki, mint egy disznó. Ott ül, elöl, a második sorban. Ha felnézek a gépből, mindig látom a szép, barna haját…

2006-ban, a karácsonyi céges buli után valaki éjjel, viccből, beszámozta a helyeket így: Istálló 1, Istálló 2, Istálló 3, Istálló 4, és így tovább. Nem tudni, ki volt a tettes, nem is nagyon keresték, annyi történt csak, hogy 2007. január 2-án kaptunk egy körímélt, hogy kötelező leszedni a celluxszal odaragasztott papírdarabokat. Az enyém volt az Istálló 42.

A 2006-os karácsonyi buli nagyon jó volt. Hosszú asztalokon rengeteg kaja, meleg is, hideg is, és négy féle torta. A diós édességek a legjobbak, de nem volt rossz a gyümölcskrémes torta sem. A csokisból és a puncsosból alig ettem. Apa ette meg a nagy részét. Vittem neki haza. Haza lehetett vinni a végén a maradékot. Apa imádja az édességet, naná, hogy vittem neki haza. Nagyon örült. Végre. Szegénynek, legalább örömet tudtam szerezni egy kis tortával. Neki mind a négy fajta nagyon ízlett, csak sajnos nem nagyon bírja a gyomra, savat csinál az édesség. Égett a gyomra nagyon. Evett rá egy kis pirítóst, hátha az felszívja, de nem. A tej sem segített. De azt mondta, nem baj, megérte, rég evett már ilyen jót tortából. Csak sajnos rosszul lett, nem bírta a gyomra. Tényleg egy kicsit nagyon sok volt, amit megevett, de hát, ha egyszer szereti a tortát. Legalább ennyi öröme legyen, nem? … Hú, azért az nagyon kemény volt… Majdnem ki kellett hívni a mentőket, annyira fájt a hasa, meg felpuffadt. Fulladt is. De szerencsére végül az lett, hogy kimentünk a vécére, ledugtam az ujjam és apából kijött minden. Egyem is meg… Olyan volt, mint egy gyerek. Nagyon sápadt lett, de aztán szépen, fokozatosan visszajött a színe, jobban lett… Én gyógyítottam meg!

Nagyon szeretem apát. Nagyon féltem őt. Apa magas. 175 centiméter és 142 kilogramm. Múlt héten voltunk az orvosnál, mert vadhús nőtt a lába ujjára és alig tud járni. Én a diós sütit szeretem a legjobban.

Mondtam is apának, hogy majd, ha jobban lesz, eljöhetne velem futni. Majd óvatosan kezdjük. Először sétával. Rövid sétákkal, aztán majd fokozatosan. Futni jó. Szabaddá tesz és fitten tart. (Visszamegy a tükörhöz.) 29 éves vagyok, muszáj odafigyelnem az alakomra!  (Behúzza a hasát, úgy nézegeti magát.) Nagyon vaskos vagyok. Alacsony és vaskos. (Odamegy a géphez, visszakeresi megint a photoshoppos képét.) Ezen a képen meg főleg látszik! Semmi derekam nincs! Mint egy henger. Mint egy oszlop. Fúj. (Irreálisan vékony derekat szerkeszt a képre.) Hát minimum így! Ilyennek kéne lennie a derekamnak! Ez a cél!

Először szalagon kezdtem el futni. A házunk földszintjén nyílt egy edzőterem, Fit Csajok, ez van kiírva az ajtó fölé. Két darab futópad, egy evezőpad, három taposógép, ennyi. Szemben tükör, hogy mozgás közben ne a falat bámuld, hanem magadat, vagy ami a hátad mögött megy. „Egy és kettő, egy és kettő, előre támad, egy, hátra húzza, kettő, és egy és kettő, és előre és hátra. (Futni kezd a tükör előtt, mintha futópadon lenne.) Idegesített, hogy hiányzik az egyik té a Fitt Csajokból, úgyhogy ahogy kitavaszodott, irány a szabadlevegő, azóta futok azon a szakaszon, télen-nyáron. 4030 méter oda, és ugyanennyi vissza. Fárasztó, néha meg kell állni, pihenni. Nem tudok betelni a látvánnyal, mindig ugyanazokra a dolgokra csodálkozom rá. Boldogsággal tölt el, hogy minden mindig ugyanúgy szép. Szeretném, ha apu is tudná élvezni a természet szépségeit. Majd, ha lefogy, elviszem sétálni.

Tallér Edina: A negyvenkettedik széken ülő nő (monodráma)

Kalligram, 2016

A fák közül hangos reccsenés hallatszott, Fábián önkéntelenül odakapta a fejét, a törzsek között villant valami, megmozdult egy árnyék, Fábián egy pillanatig azt gondolta, hogy csak egy újabb elejtett állat emelkedett fel, de a fák közül kiváló bundás alak egyáltalán nem volt állatszerű, ahogy az irtás szélére lépve megtorpant és két lábra emelkedve elbődült, mégis egészen olyan volt, mintha egy sebesült medve. Fábián hátrált egy lépést, a kiáltás artikulálatlan volt, de nagyon is emberi, ahogy a bundás alak felemelkedett, Fábián látta, hogy vívómaszk van a fején, akkor már tudta, hogy csak Német lehet az, a medvebőrt a hátához és karjához rögzítő spárgákat is látta már, azt is, ahogy a spárgák hurkásan a kopott medvebőrbe és a zöld pulóverbe vágnak, az őzkoponyára gondolt, a fekete betűk szénporára.

Német újra elkiáltotta magát, Fábián tudta, hogy a vívó­ maszk sodronya torzítja érthetetlenné az elüvöltött szavakat, a kiáltás közben Német feje körbefordult, végignézett az irtáson, aztán elindult, előredőlve, szinte négykézlábra ereszkedve kezdett rohanni a kormányzó felé, többször megbotlott, de egyszer sem esett el, görnyedten kerülgette a tetemeket és a kiásott tuskók nyomait.

A kormányzó is meghallotta Német kiáltását, felegyenesedett, hátrafordult, de akkor Német már ugrott is, hosszan elnyúlva úszott a levegőben a kormányzó felé, Fábián látta, hogy valami villan a kezében, ahogy előrántja a bundája alól, nem vívótőr volt, és nem is kés, valamilyen többágú, hegyes szerszám, megpördült Német ujjai között, Német ugrás közben újra elkiáltotta magát, harmadszorra is ugyanazt ismételte meg, és Fábián harmadszorra, ha nem is pontosan, de végre megértette, tudta már, hogy Német kiáltása nem káromkodás, és nem is fenyegetés, hanem inkább eszelős magyarázat, hiszen vagy azt üvölti, hogy: – A gyermekemért! – vagy azt, hogy: – A gyermekeimért! – mindegy is, csak az számít, hogy ezektől az artikulálatlanul és fájdalmasan kimondott szavaktól értelmet kapjanak a mozdulatai, értelmet nyerjen a rohanás, az ugrás, a döfés, bosszúvággyá érhessen a puszta indulat.

Német karja hátrahúzódott, Fábián most már tisztán látta, hogy egy háromágú vasvilla fejét tartja a kezében, azzal pró­bál a kormányzó felé döfni úgy, hogy az ugrás lendülete is hozzáadódjon a döfés erejéhez, a kormányzó is mozdult már, féloldalasan Német irányába vetette magát, a két test egymásnak csapódott, hallatszott, hogy egyikük felkiált, oldalra dőlve a tetemek közé zuhantak, egy pillanatra eltűntek Fábián szeme elől, aztán egymásba kapaszkodva feltérdeltek, a kormányzó egyik kezével Német vasvillát fogó kezének csuklóját markolta, a másikkal a vívómaszk alá nyúlva Német nyakát szorongatta, hallatszott, hogy mindketten morognak, Német döfni próbált, közben igyekezett lefejteni a nyakáról a kormányzó kezét.

Ghiárfás sziszegve lehajolt, felemelte az egyik puskát, két patront nyomott a csőbe:

– Közel kell mennie, sörét van benne! – kiáltotta, Fábián felé dobta a fegyvert.

Fábián két kézzel kapta el a puskát, már a súlyáról érezte, hogy nem a saját fegyvere, hanem a kormányzó egyik puskája, a dulakodó alakok felé lépett, még nem emelte fel a fegyvert.

A kormányzó talpra állt, felrántotta Németet, térddel egymás után kétszer hasba rúgta, Német felnyögött, a harmadik rúgást már sikerült combbal kivédenie, elengedte a kormányzó szorongató kezét, alkarjával olyan erősen ütötte meg belülről a kormányzó könyökének hajlatát, hogy a kormányzó keze lecsúszott a nyakáról, Német az ütés ívét folytatva kinyúlt, megragadta a kormányzó vállát, maga felé rántotta a kormányzó fejét, felsőteste derékból hátra hajolt, aztán vívómaszkos homlokával a kormányzó arcába fejelt, roppanás hallatszott, a kormányzó teste egy villanásnyira megmerevedett, Német hördült egyet, újra hátrahúzta a fejét, Fábián látta, hogy a kormányzó orráról leesett a szemüveg, Német másodszor is fejelni akart, a kormányzó elvicsorodott, hirtelen kinyújtotta a karját, még mielőtt Német lendületet vehetett volna, a vívómaszk sodronyának feszítette a tenyerét. – Nem a tiéd a medvék ereje! – kiáltotta, mélyen beszívta a levegőt, az arca kivörösödött, Német térde mögé rúgott, Német lába megroggyant, térdre zökkent, a kormányzó egyre hátrébb feszítette Német fejét, a sisak torokvédője alól kivillant Német nyakának fehér bőre, a kormányzó egészen föléje tornyosult már, látszott, hogy lüktetve kidagadnak a homlokán az erek, szorításában Német vasvillát tartó keze is lassan fordulni kezdett, a villa rozsdás ágainak hegye már a föld felé nézett, Német szabad kezével többször a kormányzó gyomorszájába vágott, de a kormányzó pocakja felfogta az ütések erejét, nem görnyedt össze, még csak meg sem ingott, fújtatva tovább csavarta Német csuklóját:

– Most is gyenge vagy, ahogy akkor is gyenge voltál – mondta, a villa ágainak hegye már Német torka irányába nézett, Fábián látta, hogy Német teste megvonaglik a kopott medvebőr alatt, még közelebb lépett, érezte már a medvebőr állottan zsíros szagát, lassan derékmagasságba emelte a puska csövét, a kormányzó vörösre torzult arcára nézett, Német sisakjának sodronya fé­mesen csillogott a kormányzó ujjai között, Fábián elképzelte, hogy a sodrony milyen hidegen és érdesen nyomódhat Német arcának és homlokának, talán a bőrét is felsérti, Német sápadt tekintete jutott eszébe, az, ahogy Német teste a testének feszült, a lőpor szagára gondolt, a puska rúgásának erejére, tudta, ha Német ereje elfogy, akkor a kormányzó biztosan döfni fog, talán csak pillanatok vannak már hátra, az ujja megtalálta a ravaszt, érezte, hogy jeges hidegség önti el a torkát és a tüdejét, a földbe taposott csúszós kéregdarabra gondolt, arra, hogy nincs különbség élet és élet között, ahogy bűn nincsen, éppen úgy bosszú sincsen, semmi sem számít és bármi megtörténhet.

A földre nézett, a sárban meglátta a kormányzó törött, repedt lencséjű szemüvegét, amikor újra felemelte a fejét már tudta, hogy mégsem fogja meghúzni a ravaszt.

Német megint megvonaglott, hirtelen a bundája alá nyúlt, aztán ahogy újra gyomorszájon vágta a kormányzót, látszott, hogy valami van a kezében, már nem csak puszta kézzel üt, Fábián először azt hitte, hogy egy bokszer az, Német még egyszer ütött, a második ütés erejétől a kormányzó végre megroggyant, elengedte Német sisakját, Német ismét a kormányzó gyomrába vágott, a kormányzó elvesztette az egyensúlyát, teljes súlyával Német villát tartó csuklójára nehezedett, a vasvilla a földbe fúródott, a kormányzó keze lecsúszott Német csuklójáról, Fábián akkor már látta, hogy nem bokszer van Német kezében, hanem egy zöld tojásgránátot szorongat az öklében, mind a háromszor azzal ütött.

A gránátban még benne volt a biztosítószeg, a fémgyűrű csörrenéseinek hangja élesen és tisztán hallatszott, Fábián hátrált egy lépést, a robbanás színtelen villanására gondolt, a lökéshullám forró szelére.

Német felmordult, hasba rúgta a kormányzót, Fábián csak most vette észre, hogy Német mezítláb van. A kormányzó fél térden állva összegörnyedt, mintha öklendezett volna, a gyomrára szorította a tenyerét. Német felemelte a gránátot: – Meghalsz! – mondta, a biztosítószeg gyűrűjébe dugta a hüvelykujját. A kormányzó felnézett, meglátta a gránátot, felugrott, két kézzel elkapta Német gránátot szorító kezét, ujjaik összefonódtak, Fábián látta, hogy az erőlködéstől kifehéredett ujjak egymásnak feszülnek, a kormányzó lassan kifeszítette Német hüvelykjét a biztosító gyűrűből, aztán csak álltak, egymással szemben, mozdulatlanul, kétkezes kézfogásba forrva, fújtatva szorították a gránátot és egymás gránátot szorongató ujjait, hallatszott, hogy meg-megroppannak az ízületeik.

A kormányzó mélyet lélegzett, körözött egyet a fejével, mintha a nyakát akarta volna kilazítani. – Azt hiszed, elpusztíthatsz? – kérdezte közben, aztán hirtelen előrehajolt, arccal a gránát fölé, Fábián azt hitte, hogy meg fogja harapni Német kezét, de kormányzó a biztosítószeg gyűrűjét kapta a fogai közé, egy heves mozdulattal hátrarántotta a fejét, kihúzta a gránátból a biztosítószeget, ahogy vadul megrázta a fejét, megmozdultak csapzott hajtincsei, látszott, hogy szerteszét szállnak izzadságának cseppjei.

Fábián hallotta a biztosítószeg kattanását, ahogy a kormányzó megrázta a fejét, a fémszeg a fogainak koccant, Német felhorkant, a kormányzó nem engedte el a gránátot, Német kezét sem engedte el, a légzése felgyorsult, lehunyta a szemét, a sodrony mögül hallatszott, hogy Német is kapkodva szedi a levegőt, Fábián izmai megfeszültek, tudta, vetődni kellene, a puskát elhajítva beugrani a tetemek közé, a halott hús fedezékéből várni a robbanást, nem mozdult, a gránátot nézte,  a hornyokat, amelyek mentén majd repeszekre robban a fém, nem tudta megítélni, hogy mennyi idő telhetett el, és azt sem, hogy mennyi lehet még hátra, úgy érezte, mézsűrűségűvé kocsonyásodik körülötte a levegő, tudta, ezt már csak a robbanás örvénylő vákuuma szakíthatja fel, addig már semmi sem mozdulhat, semmi sem történhet.

Senki sem mozdult, Fábián látta, hogy a kormányzó orrlyukaiból kiálló szőrszálak megrebbennek, ahogy kifújja és beszívja a levegőt, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, a gránát még mindig nem robbant fel, egy verítékcsík lassan végigfolyt a kormányzó arcán, az állán, a nyakán, Fábián tudta, hogy ha akarná, akkor sem tudná már lehunyni a szemét, most már látni fogja, most már mindjárt látni fogja, újabb verítékcsepp folyt végig a kormányzó arcán, most már meg kell történnie, mindjárt, a kormányzó újra beszívta és kifújta a levegőt, újra és újra és újra, és akkor hallatszott, hogy Német felnyikkan a sodrony mögött, és Német egész testében megremegett, és a kormányzó szemhéja is megrebbent, és Fábián látta, hogy kinyitja a szemét, és azt is látta, ahogy a biztosítószeggel a fogai között elmosolyodik, és akkor már biztosan tudta, hogy a gránát nem fog felrobbanni.

A kormányzó megint körözött egyet a fejével, a nyakcsigolyája megroppant, a földre köpte a biztosítószeget: – Én nem halhatok meg – mondta, megrándult a szája, elfintorodott, kivette Német kezéből a gránátot.

Német feje előrebillent, két karja erőtlenül a combja mellé hullt, úgy állt ott, reszketve és imbolyogva. A kormányzó fél kézzel kinyúlt, levette Német fejéről a sisakot, Német piszkos arcbőrén fehér csíkokként látszottak a könnycseppek nyomai. – Még mindig gyáva vagy – a kormányzó beletette a sisakba a gránátot, a tenyerével szétkente Német arcán a könnyeket, aztán a kabátjába törölte a tenyerét. Fábiánra nézett, a puskájára Fábián kezében: – Nem kértem segítséget – mondta, Fábiánhoz lépett, odaadta neki a vívómaszkot a gránáttal. – Meg kellett volna húznia a ravaszt. Nem lesz több ilyen esélye – mondta, kivette Fábián kezéből a puskát. Leguggolt, felemelte a földről a törött szemüveget, a műanyag keret a nyeregnél törött el, az egyik lencse vízszintesen elrepedt, a másik lencse sértetlen maradt. A kormányzó a hóna alá vette a puskát, a kabátja ujjával letörölte a szemüvegről a sarat, összeillesztette a két darabot: – Szigetelőszalaggal még össze lehet majd fogni – mondta. – Majd Bebe megcsinálja.

Német még mindig ugyanúgy állt, az egyik spárga valamikor dulakodás közben elszakadhatott, mert lecsúszott a karjáról és a válláról a medvebőr, a dereka köré kötött spárga tartotta csak, a bőr a háta mögött jó darabon a földre lógott.

A kormányzó fél kézzel a gyomrát masszírozta, böffentett egyet, a puska csövével Németre mutatott: – Nem hasonlítunk egymásra – mondta. – Persze a bátyám nem volt mindig ilyen – legyintett –, nem először csinálja. De én mindig megbocsátok neki.

Zsebre tette a törött szemüveget, puskával a kezében Némethez lépett, szabad karjával átkarolta a vállát, magához húzta, megölelte. – Nem haragszom – mondta, aztán ellökte magától. Német hátratántorodott, próbálta megőrizni az egyensúlyát, fél lábbal a medvebőrre lépett, megcsúszott, a fenekére esett. A pulóvere ujjával megtörölte az arcát, aztán négykézláb mászva elindult az erdő felé.

Dragomán György: A pusztítás könyve

Magvető, 2002

Kinga látogatásai valójában nem nevezhetők látogatásnak, hiszen kimerülnek a biciklizésben, s abban, hogy az őrségnek kinyögi az Engelhart Andor nevet, és átadja az ennivalót. Közben, bármennyire vágyik látni az apját, retteg attól, mi lesz, ha kivételesen beengedik, úgyhogy mihelyst teheti, megfordítja a biciklit, sietősen végigtolja a felvonóhídon, majd fölpattan rá, s eltűnik a várfal oldalában. Hajt sebesen, néhány perc alatt a derékszögű kanyarhoz ér, keresztülteker L’ubicán, de még az országúton sem lassít. A harag, amiért a kapuban megkönnyebbülést érzett, kitart hazáig.

Otthon még köszönni sem érkezik, anyja máris azzal fogadja, hogy „Megtudtál valamit?”. Szigorúan két szó a kérdés, eggyel sem több és sohasem más, és hangsúlya sem változik, ő mégis szemrehányást hall ki belőle, amiért mindig ugyanazt a „semmit” válaszolja.

Odafelé az őrség, hazafelé az anyja miatt szorong. Végig az úton hallja a két szót, s dacos ingerültség szállja meg: hogyan tudhatna meg ő, a tizennégy éves gyereklány bármit, amikor az őröket nem meri kérdezni? Ha rájuk néz, szemükben káröröm és gúny villan, amitől neki lángba borul az arca, és bármennyire szégyelli, nem tudja feledni, hogy apja ott, a késmárki várban közönséges bűnözőnek számít.

Kingán kívül még egy rendszeres látogatója van Engelhart Andornak: a herleini tiszteletes, aki szabadon jöhet-mehet, hozza-viszi a híreket, és tartja a lelket németben, magyarban, evangélikusban, katolikusban egyformán. Általában kora délután érkezik, néhanapján délelőtt. Mint most, amikor Kinga fejét lehajtva a felvonóhídon tolja a biciklit, és először meg sem hallja, hogy neki kiáltja már messziről, hogy micsoda véletlen, és a legjobbkor.

– Megvan az engedély – újságolja kitörő örömmel, amikor közelebb ér, s Kinga zavarában dadogva kérdezi, hogy miféle engedély?

– Intézmények és hivatalok különféle munkákra rabokat igényelhetnek, és a szlovák plébánossal megegyeztünk, hogy a maga apját kérjük ki Herleinba. A parancsnok engedélyezte. Vigye a hírt a kedves mamának, biztosan nagyon fog örülni!

Soha ilyen gyorsan nem teszi meg hazafelé az utat, repíti előre, hogy törleszthet a sok „semmiért”. Még azt sem bírja kivárni, hogy belépjen az ajtón, már a lépcső aljából kiabálja, hogy „Herleinban van a parókián, csak éjszakára kell visszamennie, de azt üzenik, hogy fizetnünk kell!”

A tizenkét személyes kínai porcelán étkészlet, amely Probstner nagyanyja hozományaként került a családba, a rabság könnyítésének az ára. Nem világos, hogy a plébánost kell vele megfizetni, amiért nap mint nap hozza-viszi és eteti Engelhart Andort, s nem mellesleg jótáll érte, vagy Drzevici parancsnokot, amiért helyt adott a kérvénynek, miszerint éppen Engelhart Andor az a rab, akinek munkáját a herleini parókia nem nélkülözheti.

Anyja egykedvűen fog hozzá a csomagoláshoz, neki azonban fáj a szíve a lovon száguldó, kék-zöld-rózsaszín harcosokért és tekergő sárkányokért, amelyeket kisgyermekkorában a tálalószekrény előtt lecövekelve százszor és ezerszer szemügyre vett, s nem lévén köztük két egyforma, kitartóan vadászta rajtuk az eltéréseket.

– Ezek csak tárgyak, ezeket elveszíteni nem veszteség – mondja anyja, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Nem kell többé Késmárkra biciklizned, ketten együtt, gyalog megyünk Herleinba! Az Orlovon és az erdőn át – teszi hozzá, és ő boldog, mert az erdőben barangolásnál kevés jobb dolog van a világon, de a vagyonelkobzás után nem lehet tudni, van-e még joguk benne barangolni.

A vagyonelkobzás, ahogy a végzésben állt, abszolút teljesnek mondható. Elkobozták a földeket, az erdőt, a szeszfőzdét, a poleai majort, a kommenciós házakat, az Orlovon a bacsóházat, a lovakat, a tenyészbikákat, a teheneket, disznókat, juhokat, az összes jószágot, és a bicikli kivételével valamennyi járművet. Elkobozták a virágházat, a jégvermet, a parkot a fehér házikóval, a kúttal, a tóval és a szigettel. A parkkal együtt elkobozták a sírkertet is, mert az annak a része, s ha így nézzük, akkor elkobozták Babett-től kezdve nagyapján, nagyanyján keresztül a három öngyilkos fiúig az összes Engelhartot, aki ott nyugszik.

Természetesen elkobozták a kastélyt is.

Két szoba, konyha, nagyjából negyven négyzetméter, ennyit hagytak meg nekik. A többibe beköltözött a községháza. Előtte azonban bontottak, falaztak: a földszinten az egymásba nyíló helyiségeket kisebbekre szabdalták, a pipázót kultúrteremmé alakították. Pontosabban mozivá padsorokkal, színpaddal, vetítővászonnal és a gépésznek egy kis kalitkával, amelybe vetítőnyílást vágtak. Behemót íróasztalok, rozoga székek, stelázsiszerű polcok, bádogernyős lámpák kerültek a szalongarnitúra és a kristálycsillár helyére, és a mozi is messze áll az igazitól. Süppedős bársonyszékek helyett lócák, a vetítővászon halotti lepelnek néz ki, a gépész kalitkája madárház, egyedül a vetítőnyílás olyan, mint a lőcsei moziban, ahová a háború előtt anyja a barátnőivel hetente eljárt, s olykor magával vitte őt is.

A kijelölt lakhely – így állt a határozatban – nemhogy otthonnak, lakásnak se igen nevezhető. Vécé az udvar sarkában, mert a fürdőszoba az első télen használhatatlanná vált. Miután a központi fűtést kiiktatták, a vezetékek szétfagytak, és a községnek esze ágában sincs megcsináltatni. Vizet a mosáshoz, főzéshez, tisztálkodáshoz a kinti kútról, ivóvizet addig, amíg nem iszaposodott el, a park végi forrásról hordanak. De mindez legföljebb csak kényelmetlenség, amihez hozzá lehet szokni, azonban az, hogy a legváratlanabb pillanatban nyit rájuk valaki, aki ügyet intézni jött a községházára, megalázó és elviselhetetlen.

„Látni akarják, hogyan élünk a rezervátumban!” – fakadt ki anyja, és biztos volt benne, hogy a nagykendős asszonyság másodjára nem véletlenül tévesztette el az ajtót.

„Költözéskor” két szobába próbálták átmenteni a régi életet. Apja ötlete volt, hogy iktassák ki a két szoba között az ajtót, amivel nyertek egy saroknyi plusz helyet, de bárhogy ügyeskedtek, a bútoroknak a fele sem fért be. Most tűnt ki, mekkora monstrum a baldachinos diófa ágy, a barokk pohárszék és a hatalmas ebédlőasztal, amikről sorra-rendre le kellett mondani. És le kellett mondani a színes, festett vasládáról is, ami valójában szekrény, mondhatni páncélszekrény, mert annak idején, amikor a Rákócziak pénzverőháza volt a ház, a hadipénztárt tartották benne.

Apja ettől vált meg a legnehezebben. Napokon át járkált körülötte, ujjait körbefuttatta a kétfejű sasos címereken, a csavaros oszlopokon és az azok tetején trónoló koronákon, aztán kinyitotta, belenézett, majd anélkül, hogy bármit kivett volna, visszacsukta.

De nem is volt mit kivenni, mert a gazdaság háború előtti könyvelését, a szállítókkal folytatott levelezést és csupa olyan iratot őrzött benne, amire többé semmi szüksége nem volt, éppen csak sajnálta őket megsemmisíteni.

– Csak dísz, de micsoda gyönyörű darab, „azok” mégis ócskavasnak fogják tekinteni – mondta csüggedten a szekrényt simogatva.

„Azok”, így nevezte az új államhatalom mindenféle népi és nemzeti jelzőjű bizottságainak, hivatalainak tisztviselőit, akik között, még a háború előttről, akadtak azért jó ismerősei. Mint Matejko, az adóhivatal igazgatója, aki a régiségek szerelmese, s akinél a páncélszekrény jó helyen lenne, nem olvasztanák be lábasnak vagy kályhaajtónak, találta ki, s megnyugodott végre.

Miután bezsúfoltak a két szobába, amit csak bírtak, szekrény-, komód- és ágyutcákon keresztül közlekedtek. Apja ötlete volt az is, hogy a sorba rendezett, középre húzott, egymásnak háttal fordított bútorok között alakítsanak ki járatokat, és funkciójuk szerint nevezzék el a sarkokat, szigeteket. Így lett dolgozó- és hálószobájuk, ebédlőjük, szalonjuk, sőt kártyaszobájuk, amit a zöld posztóbetétes, összecsukható kártyaasztal jelentett. A „lányszobába”, az ágy elé egy tenyérnyi szőnyeg is került, a fejvég és az ajtófélfa közé pedig éppen befért a karcsú, magas rózsafa szekreter, amelynek takarásában prímán lehet olvasni, vagy a könyvet támasztéknak használva levelet írni. A kuckó a falra ragasztott képeslapokkal és a Tátra csúcsait ábrázoló miniatűrsorozattal a régi szobáját idézi. Ez a lakás legszebb része, amit anyjának, aki annyira igyekszik élhetőbbé tenni a nyomorúságot, világért nem mondana, mert csak látszatra erős és bátor, de miután egyedül maradtak, éjszakánként nemegyszer hallja sóhajtozni és álmában beszélni.

Kétség nem fér hozzá, hogy apját Murin, a národný správca csukatta le. A népbiztos kiváló rendezőnek bizonyult, a házkutatást aznapra időzítette, amikorra apját Késmárkra, a városházára beidézték, s ott azzal a koholt váddal, hogy a nemzeti felkelés idején feladott egy partizánt, letartóztatták.

Sapkájuk és kabátjuk alapján a két bőrkabátos, akik kíséretében betoppant, partizánnak nézett ki. Persze az is lehet, hogy nem azok voltak, mert a háború után, a békében a partizánok hirtelen háromszor annyian lettek, mint ahányan a felkeléskor harcoltak.

Matejko, az adóigazgató fakadt így ki, amikor a páncélszekrényt vitte, s ezt annál inkább el lehet neki hinni, mert beosztása révén pontosan tudja, hány személynek fizetnek járandóságot ezen a jogcímen.

Ő éppen a kuckójában olvasott, amikor kopogtatás nélkül nyílt az ajtó. Aznap ez volt a harmadik eset, így anélkül, hogy fölnézett volna, darálta a szokásos szöveget: „községháza a folyosó elején, a nagy kétszárnyú, fehér ajtó mögött”, de Murin után benyomult a két bőrkabátos is, és hirtelen tele lett velük a szoba. Anyja, aki valahonnan hátulról jött elő, úgy állt meg a küszöbön, mint aki elfelejtett belépni, de röpke tanácstalanságát legföljebb ha ő vette észre, mert szinte azonnal csattant a hangja:

„Mit óhajtanak, uraim? A férjem nincs itthon!”

Murin, embereit félretolva, előrébb lépett. Meglehet, egy megszeppent nő inkább kedvére való lett volna, mint hűvösen „uramozó” anyja, mert piros fejjel, foga között szűrve a szavakat vetette oda, hogy „A férje jó helyen van ott, ahol van, a házkutatáshoz nincs szükség rá!”

Alapos munkát végeztek, fölforgattak mindent. Amikor a rózsafa szekreter került sorra, sem teketóriáztak sokat, a fiókok tartalmát az ebédlőasztal közepére borogatták. Ők anyjával csak álltak, és nézték az asztal közepén a kupacot és Murint, aki eleinte majdhogynem unottan turkált a szalagok, üdvözlőlapok, megsárgult papírok között, aztán pont olyan diadalittasan, mint a Poprádban horgászók, ha kapásuk van, kihúzta és az orruk előtt meglobogtatta Chalupka Babetthez írt százhúsz éves, gót-német szerelmes leveleit.

– Még ha németül leveleztek is, Chalupka tótabb a tótnál, mellesleg a maguk irodalmi atyamestere – vetette oda neki anyja azzal a rá annyira jellemző, német és magyar szavakkal kevert szlováksággal, amelyből lehetetlen volt nem kiérezni a gúnyt.

Ezek után búcsút inthettek a generális ükapa végrendeletének, ifjú András víztelenítési bányatérképének és Viktor dédapa Fiuméből írt úti leveleinek, mert bosszúból Murin minden régi iratra rámondta, hogy „lefoglalom”. Közben elégedett félmosollyal pislogott feléjük, de anyja csak a vállát vonogatta, s olyan magabiztosságot sugárzott, hogy neki eszébe sem jutott félni.

Apja előrelátó ember lévén, annak idején, a partizánfelkeléskor többfelé dugta el az értékeket, mondván, ha az egyik rejtekhelyet fölfedezik, akkor sem vész el minden.

– Szükség esetén ráfoghatnánk a partizánokra vagy az oroszokra, hogy ők fosztottak ki bennünket, de az oroszok szövetségesek, a partizánokat pedig rossz szó nem érheti, úgyhogy a látszat kedvéért jobb, ha hagyunk néhány festményt a falon és ékszert a gyöngyös dobozban – magyarázta, s taktikája a házkutatáskor bevált.

Murin egyesével szemlélte meg a képeket, amelyek valószínűleg nem nagyon érdekelték, hiszen a feketepiacon a valutával vagy arannyal szemben nem képviseltek túl nagy értéket, az orosz grófnő portréján, amelyet még idős András vett egy Napóleon elől menekülő orosztól, mégis megakadt a szeme.

Hosszan vizslatta, még le is akasztotta, s amikor a hátulján fölfedezte a Jevgenyija nevet, fölbuzgott benne szláv öntudata.

A grófnőn kívül még egy kellett neki. – Nocsak, ez meg egyenesen hucul! – csodálkozott rá a kócsagtollas süveg, panyókára vetett prémes mente, aranyzsinóros vászoning láttán ifjú András aranyrámás ovális képére, s anyjának esze ágában sem volt felvilágosítani, hogy ifjú András tősgyökeres lőcsei, éppen csak akkori divat szerint ebben a díszruhában festette le Czauczig.

Murin apja ellen szóló bizonyítékokat keresett, azonban a lefoglalt száz-kétszáz éves német nyelvű iratok ugyanúgy nem bizonyítottak semmit, mint az orosz grófnőt és ifjú Andrást ábrázoló festmény, vagy a gyöngyös ékszerdoboz, amelyben turkálni kezdett. Anyja ekkor vesztette el a nyugalmát, de még mindig udvariasan, mert a legképtelenebb helyzetekben és feldúltan sem bír másképp viselkedni, felszólította, hogy lesz szíves átvételi elismervényt írni róla.

A népbiztos, mint lassított filmfelvételen, úgy fordult felé, pillanatnyi meghökkenését düh váltotta föl, s meglepetésükre, magyarul szólalt meg: „Lám, lám, a nagyságos asszony még mindig nem tanulta meg, hogy senkinek nem parancsolgathat!” –, majd szlovákra váltva utasította két segédét, hogy folytassák.

Órákon át túrták a szekrényeket, benéztek kéménybe, sarokba, ágy alá, összefogdosták a ruhákat, átforgatták az ágyneműt és kirámolták az edényeket. Anyja, aki mindvégig dacosan hátat fordított nekik, fúriává változott, miután kiléptek az ajtón. Soha addig és azóta sem látta őt magából annyira kivetkőzni, mint akkor. Indulattól remegve hosszú perceken át szórta az átkokat és szitkokat, amelyek között a disznók elé öntsék csontjainak porát, vagy a haramia és lator szolidnak számított. Aztán, mint akinek valami nehéz munka elszívta minden erejét, kimerülten leroskadt, s azzal, hogy „Borzasztó, miket mondtam, ha a szavak ölni tudnának, gyilkos lennék!” – önmagát kezdte ostorozni.

Kováts Judit: Elszakítva

Magvető, 2015

(a beszervezés)

Szakadt a hó. Az ablakból néztem, hogy lesz középszürkéből fekete-fehér a Szív. Pár pelyhet befújt a szél a szobába. Néha odalent elment egy autó, a keréknyomok úgy tűntek el, mint a kondenzcsík. Messze balra valaki jött a Népköztársaság felől. Kicsit dülöngélt, bár az is lehet, hogy csak megcsúszott. Néha megállt. Egy táskát tartott a feje fölé, hogy ne ázzon. Már majdnem a trafiknál volt, amikor rájöttem, hogy Kornél. Azt hittem, részeg. Ezzel a görnyedt dülöngéléssel még a nagykabátjában, meg azzal az apjától kapott, itt-ott szakadt disznóbőr táskával se nagyon hasonlított önmagára.

Kinyitottam az ajtót, néztem, ahogy veri le magáról a havat. Nem félrészeg volt, hanem kimerült. Vagy félholtra vert. Vagy nem tudom.

Mi történt?, kérdeztem.

Semmi, mondta.

Az jó. Annál szinte nincs is jobb.

Hívjál már be végre, és főzz egy kávét.

Rendben. Gyere be, főzök egy kávét.

Bementünk a konyhába, leült, feltettem forrni a vizet. A kávéfőzőben már hónapok óta kiégett a gumi, elfelejtettem újat venni, ha meg néha eszembe jutott, épp egyik boltban sem volt.

Szóval, mondtam.

Ne sürgess.

Rendben. Leültem én is, vártuk, amíg a víz végre bugyogni kezd. Aztán beleszórtam a kávét, kavargattam, hogy ki ne fusson.

Tudom, hogy vérig fogsz sértődni.

Biztosan igazad van, az ilyesmit tudni szoktad.

A táskájából kitett egy dossziét az asztalra.

Tessék, mondta.

Ez mi?

A kötet.

Na végre!

Én most annyira nem tudok örülni neki.

Az a te bajod, az én örömömet ne rontsd el. Miért sértődnék vérig?

Mert csak most mutatom.

Mihez képest csakmost?

Ahhoz képest, hogy már leadtam.

Idejössz a leadott köteteddel, és azt hiszed, hogy vérig sértődök?

Ne haragudj, de te tényleg teljesen hülye vagy. Sértően hülye. Ez nem a leadott kötet, hanem a visszakapott.

Azt ne mondd, hogy visszaadták.

Nem ők adták vissza, én kértem vissza.

Na jó, igyuk meg a kávét, mert ez most nekem egy kicsit sok.

Nekem is, csak nem az, ami neked.

És elmondanád, hogy mi a borzos francért kérted vissza?

Azért, mert tegnap Tófalvi meghívott sörözni.

Ki az a Tófalvi?

Aki tavaly elvágott nyelvészetből.

És mit akart?

Valójában nem is sörözni hívott, hanem vacsorára. A Mátyás Pincébe.

Húzd rá, cigány.

Nagyjából.

Találgathatok?

Igen.

Előételnek meakulpázott, amiért nem jött rá időben, hogy magából csinál hülyét, ha veled évet ismételtet.

Ennél hosszabb volt, de lényegében igen.

És mi volt a főfogás?

A kötet.

Mármint hogyhogy a kötet? Mi köze neki a kötethez?

Elküldték neki a kiadóból véleményezésre. Ő szokott néha véleményezni. Vagy inkább cenzúrázni.

Ekkora mufti ez a Tófalvi?

Ekkora.

Azt hittem, hónapokba telik, amíg egy kézirat egyáltalán odakerül a szerkesztő asztalára.

…Már augusztusban leadtam.

Na, menj a picsába.

Mondtam, hogy meg fogsz sértődni.

Nem sértődtem meg. Folytasd.

De, megsértődtél. És biztos igazad is van, de nem akartam addig megmutatni, amíg el nem fogadták.

Inkább folytasd.

Szóval elküldték Tófalvinak.

És?

Arról beszélt egy órán keresztül, hogy a népieskedés meg szocreálkodás helyett ma erre a költészetre van szüksége a magyar irodalomnak.

Ezt ő mondta, ezt a szocreálkodást?

Igen. Meg a szürreálkodást. Meg a kereszténykedést.

Egyszóval az egész magyar költészet úgy szar, ahogy van, te viszont majd kihúzod a kátyúból. Ez elég jó ajánlat egy cenzor részéről.

Az.

Odakint nyílt az ajtó, Apám leverte a lábáról a havat. Jobban örültem volna, ha lassabban ér haza ebben a hóesésben. Ugyanúgy zavart, amikor Kornéllal beszélgetett, mint amennyire Kornélt zavarta, amikor én beszélgettem az apjával. Egyszerűen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható. És irritáló a süketség, amiért soha nem hallják meg azt, amit mi esztendők óta pontosan hallunk. Bár talán az a legirritálóbb, hogy emiatt apánk hangja mellett a miénk eltorzul. Hogy hamis felhangjaink lesznek. Persze van kivétel, alkalmanként, ritkán. És ez most szerencsére kivétel volt. De többnyire olyan lesz minden beszélgetés, mint amikor nem tudja eldönteni az ember, a szólista játszik pocsékul, vagy ez maga az alkotói szándék. Így nemcsak a szólista miatt feszeng, hanem a komponista meg önmaga miatt is.

Apám megkérdezte, baj-e, ha megiszik velünk egy kávét. Azt mondtam, nem baj. Kitöltött magának egy csészével, majd megállt az ajtóban. Kornél felállt, hogy átadja a helyét, elszégyelltem magam, akkor jöttem rá, hogy két székünk van a konyhában összesen. Mondtam, hogy bocsánat, aztán kihoztam a zongoraszéket. Aztán Kornél pár szóban elmesélte, hogy épp arról a tanáráról beszélünk, aki elvágta. Tegnap vacsorázott vele.

Előfordul az ilyesmi, mondta Apám.

Szóval az évismétlés után te lettél a kiválasztottja, mondtam.

Nagyjából. Vagyis hogy nem nagyjából. Jövőre megjelent volna a könyv.

Ne hülyéskedj, itt még egy udvari költőnek is öt évet kell várnia.

Nem hülyéskedek.

Ennek inkább örülni kéne, mondta Apám.

Sajnos nem tudok neki örülni.

Tulajdonképpen miért? Mi volt a desszert?, kérdeztem.

Hallgatott. Aztán annyit mondott: Az.

Pontosan tudtam, mit jelent az az, de egyszerűen nem akartam tudomásul venni.

Mi?

Most mondom, az.

…Mégis, hogy tálalták?

Igazából sehogy.

Akkor nem értem, mondtam.

Nincs, amit ne érts, Tófalvi annál okosabb. Nyilvánvalóan nem fog elém rakni egy belügyi papírt a Mátyás Pincében, hogy itt írjam alá.

Akkor mégis miből derült ki, kérdezte Apám.

Abból, hogy mennyire kíváncsi a korosztályomra. Mert senkinek nem jó az a szakadék, ami elválaszt minket egymástól.

És hogy kellett volna áthidalnod ezt a szakadékot?

Úgy, hogy találkozzunk rendszeresen, beszélgessünk rendszeresen. És alapítsak az egyetemen egy lapot, amit főszerkeszthetnék. Ő meg felügyelné, hogy mit főszerkesztek.

Ennyi? Mást nem akart?

Nem. Vagyis de. Hogy januárra öt költőt meghívtak Londonba, és azon lesz, hogy én is kimehessek hatodiknak.

És utána írj jelentést a többiekről?, kérdeztem.

Ezt nem mondta, de ez nyilvánvaló. Még útlevelet se kértem soha.

Biztos vagy benne, hogy be akart szervezni?, kérdezte Apám.

Biztos.

Én egyáltalán nem vagyok biztos benne, mondta Apám.

Én igen.

Olyan is előfordul, hogy valaki felismer valamit. Vagy rájön, hogy tavaly mekkora marha volt. És megpróbálja jóvátenni, mondtam.

Igen, olyan is előfordul. Csak azok általában nem hajdani ávósok szoktak lenni.

Miért, Tófalvi ávós volt? Ezt honnan tudod?, kérdeztem.

Ezt szinte mindenki tudja.

Én úgy tudom, hogy szerkesztő volt, mondta Apám.

Szóval bementél, és visszakérted, mondtam.

Igen, onnan jövök.

És mi volt?

Azt mondtam, hogy elhamarkodottnak érzem ezt a könyvet, hogy pár vers még függőben van, és azokat be akarom tenni, hazudtam, amit tudtam.

Amire ők?

Hogy dolgozzunk együtt a szerkesztővel, a nyomdába adásig bármin lehet változtatni.

Akkor formálisan nem visszakérted, csak elhoztad, és még dolgozol rajta, mondta Apám.

Nem. Ragaszkodtam hozzá, hogy adják vissza.

Felteszem, Tófalvi nem fog örülni, mondtam.

Már tudja. Találkoztam vele a kiadóban.

Neki mit mondtál?

Ugyanazt. Meg hogy túl nagy lett rajtam a felelősség a tegnapi beszélgetésünk után, és át kell gondolnom egy csomó mindent.

És ő?

Sajnálta, épp az ellenkezőjére számított. Aztán burkoltan megfenyegetett. Azt mondta, reméli, tisztában vagyok vele, hogy ő nem egy Horger Antal.

Annyira jól beburkolta, hogy én például meg se látom benne a fenyegetést, mondtam.

Pedig ez az. Ez elég egyértelműen arról szólt, hogy vele nem lehet lacafacázni.

Szerintem igaza van a fiamnak, mondta Apám. Legalább ennyire egyértelműen szólhatott arról is, hogy tényleg nem tartja magát egy Horger Antalnak. Téged viszont egy József Attilának igen.

Hallgattunk.

És mit csinálsz, ha holnap is meghív sörözni?

Nem hív meg, ez ennyi volt, mondta Kornél.

Soha nem ennyi, mondta Apám. Vagy tényleg félreértetted, vagy újra próbálkozni fognak.

Nem értettem félre. És szerintem nem fognak próbálkozni.

Ezt miből gondolod?

Abból, hogy ők se hülyék. Ha visszakérek egy elfogadott könyvet, tudják, hogy nincs, amiért próbálkozzanak.

Próbálkozhatnak mással is. Nem bántani akarlak, Kornél, de visszakérni egy kéziratot nem nagy kunszt, mondta Apám. Még akkor sem, ha ez az első könyved.

Újra meg újra belekortyolt az üres csészébe.

Tudom. De nincs, amivel próbálkozzanak. Szinte szégyellem, de tényleg nem csináltam soha semmit. Nem vagyok homokos, nem loptam, nem tudok jól viccet mondani, még egy illegális egydollárosom se volt soha.

Szerintem se fognak próbálkozni, de nem azért, mert visszakérted, hanem mert ez se próbálkozás volt, mondta Apám.

De, ez próbálkozás volt, mondta Kornél.

Hidd el nekem, még senkit nem szerveztek be úgy, hogy az illető ne tudott volna róla. Világosan megmondják, hogy mit kérnek. Meg persze hogy mit adnak érte cserébe. Ez egy szerződés. Te eladod, ők pedig megveszik a lelked.

Itt is ez történt, mondta Kornél. Konkrétan elmondták, hogy mit adnak cserébe.

Úgy, hogy nem mondták meg, mit kérnek? Ilyen nincs, Kornél. Ha kellesz nekik, akkor te kellesz, mindenestül. Ahhoz pedig neked pontosan tudnod kell, hogy eladtad magad. Nem sejtened, vélned, hanem tudnod. Kizárólag ettől a tudástól leszel az övék.

Hallgattunk.

Szerintem ne félj tőlük ennyire. Mert akkor tényleg rád találnak, mondta Apám, aztán felállt és kiment.

Most mit csináljak, kérdezte Kornél.

Nem tudom, mondtam.

Én ezt már nem vihetem vissza, mondta.

Egyelőre biztosan nem. De legalább már összeállítottad.

Miért vagyok ilyen gyáva, Istenem?

Pont ennyire szeretnék majd én is gyáva lenni.

Milyen mocskos. Hogy rohadjon szét, az egész, mind. Hogy rohadjanak szét.

Már remegett a szája széle.

Pisilnem kell, mondtam, mert még soha nem láttam sírni, és nem is szerettem volna. Bementem a fürdőbe, és megnyitottam a vízcsapot, hogy ne halljam.

Bartis Attila: A vége

Magvető, 2015

Hatodik nap

December 9.

Nyolcórás út várt a pincérre az ismeretlen felé, már csak pár száz kilométer választotta el attól a helytől, ahol végre megkezdheti elvonókúráját. A szervezést rám bízta, illetve hát elfogadta, hogy én szervezek, mert neki sem barátai, sem alapvető internethasználati ismeretei nem voltak, a pincér lelke, feltételezhetően tinédzserkori hatások miatt, valahol a nyolcvanas években rekedt, ott bujkált a telefonfülkék és villamos-jegyek és kaputelefonok és magnókazetták biztonságosan elzárt kazamatáiban. A legkevésbé sem foglalkoztatta a technikai fejlődés, nem szeretett kockáztatni, gyanakvással fogadta minden olyan változás lehetőségét, amely kapukat nyitott volna ki előtte, nem volt számítógépe, nem volt okostelefonja és igénye sem arra, hogy az interneten tartsa a kapcsolatot a barátaival, mert barátai sem nagyon voltak. Ilyenformán én kérdeztem meg ismerőseimet arról, hogy hova érdemes utaznunk, amíg a festő meg nem érkezik. Egyikük azt írta, ő azt a szigetet ismeri a legjobban, ő már négyszer volt ott a férjével, ami nem véletlen, így fogalmazott, azért szereti nagyon, mert hangulatától függően minden típusú helyet megtalál az ember, lehet everyday partizni, írta, lehet nyomtalanul eltűnni a világ elől, és a kettő között szinte bármit, írta, és hozzátette, hogy az én szempontomból nyilván vmi nyugisabb öböl lenne ideális, ami a lehető legtávolabb található a fullmoon party helyszínétől. A sziget északi része sztem tök jó ha vki életvitelszerűen akar hosszabb időt eltölteni ott, írta, van egy halászfalu a közelben, ahol lehet piacozni, kávézni, kocsmázni, vásárolni meg motort bérelni, ennyi civilizáció sztem egészen hasznos, írta a lány, és ezzel én teljes mérték-ben egyet is értettem, és felolvastam a pincérnek a levelet záró gondolatot, amely így hangzott: ami még tökre tetszett abban a szigetben, hogy kevésbé érzed a hülyenyugatiturista-helyicselédség felosztást a külföldiek és a thaiok között, ami pedig sztem eléggé jellemző a régióra. A pincér elolvasta a levelet, és azt mondta, hogy a hely tökéletes lesz, hiszen neki is vmi nyugisabb hely lenne ideális.

– Nekem is vmi nyugisabb hely lenne ideális – mondta a pincér.

– Ennyi civilizáció szted belefér? – kérdeztem. – Sztem bele! – felelte a pincér.

Amikor képeket mutattam neki az öbölről, a kis faházakról és az öböl fölé magasodó dús dzsungelről, azt mondta, jó lesz ez, Lalika.

– Jó lesz ez, Lalika – mondta a pincér, és megint látta magát a függőágyban és a tengerparton fekve és a vízben lubickolva és a napon aranybarnára sülve gyümölcsleveket szürcsölgetve a svéd lányok cicijét lesve a homokból, mert én svéd lányokat ígértem neki, és már nagyon várta, hogy végre svéd lányoknak csaphassa a szelet. A buszon svédek helyett kínaiak ültek mellettünk, akik a pincért végtelenül idegesítették, de egy kedves, mosolygós kisfiú kiengesztelte kicsit, elő-előbújt a széke takarásából, és úgy vigyorgott a pincérre, mint valami földönkívülire, miközben a szülei és a szülők barátai valóban rémes hangzavart csaptak, fájdalmasan éles rikácsolásuk közepette képtelenség volt megmaradni, és a pincér egyszer csak azt dünnyögte maga elé mérgesen, hogy ha még egyszer üvöltözöl, kibaszlak, mint macskát szarni.

– Ha még egyszer üvöltözöl, kibaszlak, mint macskát szarni – mondta a pincér, miközben én a másnaposságommal együtt járó szörnyű fejfájással küszködtem, és mondtam is a pincérnek, hogy rosszul vagyok, amire azt felelte nagy büszkén, és ekkor már a történteket sokkal higgadtabban kezelve, hogy a helyedben én is rosszul lennék.

– A helyedben én is rosszul lennék – mondta a pincér egy elégedett mosollyal a szája szegletében.

Nagyon várta, hogy megérkezzünk a hajóhoz, aztán amikor a busz lekanyarodott a főútról, és egy szerpentinen ereszkedve megpillantotta végre az égszínkék tengert, a sziklás partokat és a kikötőt, azt mondta, hogy ez már jól néz ki, na ez már jónak tűnik.

– Ez már jól néz ki, na ez már jónak tűnik – mondta a pincér, megigazította a haját a fejbúbján, és azt mondta, hogy azért jó lenne, ha lefotóznám a mólón, jó lenne, ha látnák, hogy itt van, hogy lássák, hogy itt van, és én le is fotóztam a pincért, amint sétál kifelé a hosszú móló végében ringatózó katamarán felé, amelynek fedélzetén elnyeli majd a távoli horizont, maga mögött hagyja a szárazföld minden kínját, és megteszi az első lépéseket a gyógyulás útján.

– Azért jó lenne, ha lefotóznál itt, Lalika – mondta a pincér.

Mint tapasztalt matrózt, a Disney társaság egykori alkalmazottját, aki a Kis-Antillák szigetvilágánál csak a Disney Dream -3. emeleti folyosórendszerét ismerte jobban, nem dobta fel és meg sem viselte különösebben a négyórás hajóút, ám amikor az első megállóhoz, az első szigethez érkeztünk, már percről percre idegesebb lett. Tulajdonképpen öt napja úton voltunk, mert Bangkokban nem volt nyugtunk, úton voltunk, és közeledtünk, és egyre türelmetlenebbek lettünk az utastérbe beözönlő só- és homok- és égettbőr-szagú emberek izgatottsága láttán, és a pincér már olyanokat mondott az ide-oda rohangáló japánokat nézve, hogy tedd már le a picsádat.

– Tedd már le a picsádat – mondta a pincér. Rettenetesen felzaklatta az utolsó egy óra, és úgy szállt le arról a hajóról a szigeten, hogy meg sem állt a közértig, ment, mintha csak a Margit körúton ment volna a jól ismert éjjelnappaliig, ahol kikerekedik a szeme, és elpirul, ha arról kérdezik reggel, hogy sikerült-e hazatalálni az éjszaka.

A kelet-európai karantén szorongása tudtomon kívül oly mértékben rám ragadt az évek során, hogy a legkevésbé sem voltam már rugalmasnak nevezhető, minden lépést meg akartam tervezni előre, és némileg szegény pincért is alávetettem ennek a felesleges terrornak. Azért aggódtam, hogy lesz-e cigarettám az öbölben, mert úgy terveztem, hogy ki nem mozdulok abból az öbölből hetekig, és mondtam a pincérnek, hogy érkezésünket követően a közértben cigarettát kell vásárolnunk nagy mennyiségben, még a térképen is megmutattam neki, hogy hol van a közért, így aztán a pincér, amint lelépett a szárazföldre, meg sem állt a közértig. Szótlan volt, és feszült.

Egy kissé ittas thai vállalta a fuvart, felpattantunk a szafariautójára. Ahogy távolodtunk a kikötőből, a pincér megkapaszkodott a mennyezet alatt végigfutó vascsőben, a katamaránt nézte, és feltehetőleg arra gondolt, hogy ezt a hajót legközelebb tisztán és egészségesen, az alkoholizmus láncaitól megszabadulván látja majd viszont. Hamar kiértünk a városból, az utakon egyre kevesebb autó és motor járt, a levegő egyre tisztább és édesebb lett, és ahogy egy hegynek felfelé menet nagy sebességgel távolodtunk a civilizációtól, és az orrunkat megcsapta az út szélén égetett száraz kókuszdiók füstjének illata, a pincér azt mondta, na, ez már kezd kinézni valahogy, ez már kezd jó lenni.

– Na, ez már kezd kinézni valahogy, ez már kezd jó lenni – mondta a pincér.

A sofőr, kihasználva helyismeretünk hiányát, kirakott minket a halászfaluban, amelyről a magyar lány azt írta, hogy tök jó, lehet piacozni, kávézni, megmutatta, hogy melyik az út, amely állítása szerint a közeli öböl felé vezet, és a közért előtt elbúcsúzott tőlünk. A pincér elégedetten nézett végig a csendes falu főutcáján, levette a pólóját, az övébe gyűrte, megigazította a haját a fejbúbján, masszív, mérsékelten szőrös felsőtestét a szikrázó napsütés ölébe vetette, rágyújtott, és azt mondta, na, nézzük, hol az a hely.

– Na, nézzük, hol az a hely! – mondta a pincér.

Én is elégedett voltam, mert nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék annál, mint besétálni egy olyan, a lakhelyemtől nem túl távoli halászfaluba, ami tök jó, biztos voltam abban, hogy ennél a falunál nekem több nem kell, láttam, hogy minden délután ott fogok üldögélni a közért előtt, és onnan figyelem majd a falusiak és a turisták mozgását, ott fogok ülni a közért előtt, ahogyan Borsodban szoktam, a közértnél, a kocsmánál, a buszmegállóban, az élet körforgásának közepén, egészen addig, míg meg nem ismerem a falusiakat, és el nem döntöm, hogy ide soha a büdös életben be nem teszem a lábamat többé, de az ilyesmihez hónapok, évek kellenek, míg az ember a felszín alatt fel nem fedezi és meg nem ismeri az emberi mocskot, mert minden falu, minden közösség ugyanolyan kellemes és ugyanolyan undorító is egyben.

Ahogy elindultunk az úton, mellénk gurult egy ötvenes hölgy, egy fiatalos, szőke hippi motoron, és arról érdeklődött, hogy hova megyünk, majd miután megtudta, azt mondta, hogy az bizony két kilométerre van, de mi ennek a hírnek csak örültünk, a testünknek szüksége volt küzdelemre, és már az első komolyabb emelkedő után azt mondta a pincér, hogy ez nagyon jó, ez lesz az edzésünk, amikor besétálunk a faluba, ha kell valami, ennek erőből kell nekimenni, Lalikám.

– Ennek erőből kell nekimenni! – mondta a pincér, és megindult felfelé a kacskaringós, meredek és magasra kanyarodó beton-, majd földúton, ahol aztán felvett minket két szemüveges, jól öltözött, nem éppen helyi parasztnak tűnő fiatal, egy fiú és egy lány. Feldobtuk a csomagunkat a platóra, aztán utánamásztunk, és másfél perc múlva már meg is érkeztünk a bungalóknak otthont adó öbölbe vezető lejtő elé. Lefelé menet a pincér felhívta a figyelmemet arra, hogy hatalmas kókuszfák magasodnak a fejünk fölé hatalmas termésekkel, és úgy sétált el alatta, hogy figyelt, nehogy a fejére essen egy kókusz, és azt mondta, hogy ha egy ilyen a fejedre esik, akkor viszontlátásra, úgymond.

– Ha egy ilyen a fejedre esik, akkor viszontlátásra – mondta a pincér, majd nem sokkal később a motorparkoló mellett elhaladva a főépülethez, a recepcióhoz értünk, amin túl, a méregzöld lombkoronákon átszűrődve már ott kéklett és morajlott a tenger, macskák és kutyák rohantak a lábunkhoz, mindenhonnan erős kabócazúgás hallatszott, és a pincér átadta a stafétabotot, és arra biztatott, hogy szerezzek egy fasza kis házat.

– Na, szerezz egy fasza kis házat – mondta a pincér.

A fasza kis ház a telek egy eldugottabb pontján, az apró félsziget falu felé néző oldalán állt, nem pedig a másik oldalon, ahol a kocsma volt, így aztán a pincér nem láthatott rá a kocsmára, és ezt a körülményt én helyénvalónak találtam. A terasz alatt finoman nyaldosták a hullámok a köveket, a ház fölé hajló lombkoronán madarak csiviteltek, a gerendákon gyíkok vadásztak a rovarokra, és a szomszéd házból, melynek teraszát minden oldalról kifeszített vásznak takarták, tömény fűszag áradt. A pincér egy szót sem szólt, sokkolta a gyönyörű környezet, az öböl, az öbölre néző ház, a távoli hegycsúcs fölött lenyugvó nap és a napfényben szikrázó és ragyogó csendes víztömeg, megkapaszkodott a korlátban, és sóhajtott egy kiadósat, majd az volt az első dolga, hogy kipróbálja a teraszra kifeszített függőágyat, és azt mondta, hogy ő ebből a függőágyból ki sem akar kelni, ő abban a függőágyban fog aludni.

– Én ebben fogok aludni – mondta a pincér, és akkor én még nem sejtettem, hogy a pincér kivételesen tartja magát egy ígéretéhez, valóban abban a zöld, vízálló függőágyban alszik majd heteken át, hogy abba bábozódik majd be esténként, ahol az alkoholista arra vár, hogy pillangóvá, vagyis absztinenssé válhasson, és tovaszállhasson a boldogság könnyű, kék egén. Nem pusztán délután, de éjszaka is ott feküdt, átengedve nekem az egyszobás ház franciaágyát, és én ezt a körülményt is igen helyénvalónak találtam, de azért megkérdeztem a pincért többször is, hogy biztos nem tesz-e rosszat mindez a derekának. A közlegény, a focista, a bepállott tökű pincér minden kétségemet eloszlatta, azt mondta, hogy teljesen jól van ő ott.

– Teljesen jól vagyok én itt – mondta a pincér, és alig lehetett abból a függőágyból kimozdítani.

A pincér, amellett, hogy valóban rengeteget dolgozott, állítása szerint felszolgálóként átlagosan napi harminc kilométert gyalogolt, a lustálkodás és semmittevés igazi nagymestere volt, szeretett órákat feküdni televíziókészülék előtt vagy a kádban, másnaposan, a kora délutáni órákban, kipihenve az előző nap fáradalmait, alapos felkészülést végezve a kád kora délutáni elhagyását követő kora esti ivászatra, amely rendszerint kora hajnalig tartott. A rendszerek kidolgozása, szabályaink, törvényeink követése minden ember számára fontos, és ez alól a pincér sem volt kivétel. Egy alkalommal, számomra is meglepő módon, életének 11805. napján őszintén és mindenre kiterjedő részletességgel vallott fájdalmas szakítását követő párizsi hétköznapjairól egy szarajevói bárban. Vallomását, melyet mindvégig csibészes mosollyal, emelkedett hangulatban osztott meg velem, egy papírszalvétára jegyeztem fel, miközben az augusztusi hőségben jéghideg csapolt sarajevskót fogyasztottunk egy sötét kocsmában egy rozsdás ventilátor alatt.

Hétfő:

Munkakezdés: 17:00

Fogyasztás: munkahelyen: 2 pohár korzikai fehérbor Otthon: éjjelnappaliban vásárolt 1 üveg rozé, 2 üveg

Kronenburg

Ivás: 24–2

Tévéműsor: séfmester

Kedd:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: munkahelyen: 2 pohár korzikai fehérbor Otthon: éjjelnappaliban vásárolt 1 üveg rozé, 2 üveg

Kronenburg Ivás: 24–2

Tévéműsor: tetoválós

Szerda:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: ugyanaz, mint hétfőn és kedden vagy 2 üveg rozé sör nélkül

Ivás: 24–2

Tévéműsor: tetoválós, túlélős

Csütörtök: Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: 2 üveg rozé, 3 sör

Tévéműsor: lehalkítva, zenehallgatással

Ivás: 24–3

Péntek:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: 1 üveg rozé, 1 üveg fehér, 1 üveg vörös, mirelit pizza, darált hús, bab, fokhagyma.

Az éjjelnappaliban 4:30-ig rozévásárlási lehetőség.

Ivás: 24–fakultatív

Szombat:

Ébredés: 11:30–12:00

Fogyasztás: maradék rozé, maradék tíz szál cigi 12:30 reggeli készítése telefonálással

Mosoda, kocsmában egy sör. Mosoda után piac, két üveg vörösbor vásárlása. (Megjegyzés: a vörösbor nehezen tisztítható a fogakról, ajakról, ezért ajánlott pincéreknek kizárólag hétvégi fogyasztásra.)

16–22: az úgynevezett szétivás: park, mozi, étterem látogatása, röviditalok fogyasztása

22: szerencsejáték, kötekedés arabokkal, zenehallgatás a kocsmában

Éjjelnappali: 1 üveg rozé

Ivás: 24– fakultatív, hajnalig

Vasárnap:

Ébredés: 11:00: gólösszefoglaló nézése az ágyból, 1 pohár bor, csikkek

12:00–12:45: gasztroműsor, megéhezés, közért: borjúszegy, chorizo, tojás

13:00–14:00: munkaruha vasalása, teregetés Kocsma: két üveg bor közös fogyasztása a kocsmárossal

16:00–21:00: szerelmi bánat

Éjjelnappali: fakultatív, többnyire rozé

Az ég felhős volt, a part üres, a homok kapucsínóbarna, a pincér izgatott. Én leültem a homokba, a tenyerem közé ékeltem fáradt koponyámat, masszíroztam a halántékomat, lábamat a homokba fúrtam, és nem mozdultam hosszú percekig, mert tudtam, hogy megérkeztem, hogy engem innen egy tornádó, de még a jóisten sem mozdít egy darabig sehova, úgy éreztem magam, mint aki hosszú évek után hazatér a frontról, hiszen jártam már ilyen helyeken régebben, és tudtam, hol vagyok, öböl partján, faházban, kis kocsmák bambuszból készült bárszékein, ahol az idő megáll ugyan, de a napok mégis száz lábon szaladnak. A védett öböl szűk kétszáz méteres partszakasza két félszigetben végződött, alakja olyan volt, mint egy óriási rája. A hullámok csendesen értek partot, mert felfogták őket az öböl bejáratának koralljai. A pincér egy szót sem szólt, nem ült le mellém, mert velem ellentétben ő nem haza-, hanem megérkezett, csípőre tett kézzel állt szótlanul, nagyokat szívott a cigarettájába, sejtelmesen hunyorgott, tekintete megtelt a biztonságos távolságban és állagban elraktározott emlékekkel, betette őket a sufniba, hogy mindig kéznél legyenek, de rájuk zárta a reteszt, aztán megindult, nem bírt az örömével, mert életében először látott ilyet, ugyanúgy megindult, ahogy Bangkokban, ugyanúgy felfedezőútra ment, mint egy kismacska, kihúzva magát, mozdulatlan felsőtesttel, kezében a strandpapucsával lassan lépdelt a habokban, és ahogy távolodott, alakja egyre kisebb és kisebb lett. Elment egészen a homokos part végéig, és ott felmászott a köveken, a sziklákon lépkedett, aztán, akárcsak a nap utolsó sugarai, eltűnt a fák közt, mintha csak egy hangya mászott volna bele egy brokkoliba. Mikor visszatért, ugyanúgy tett, mint minden felfedezőútja után, pár pillanatig csendben volt, a tengert nézte, aztán foghegyről megjegyezte, úgymond, hogy talált valamit, mindig talált valamit, általában ugyanazt, nem éppen meglepő módon azt mondta, hogy talált egy fasza kis kocsmát.

– Találtam egy fasza kis kocsmát ott a fák között – mondta a pincér, majd újfent arra kért, miután lefotóztam, ahogy meghúzza a sörét a tengerparton állva, hogy a közeljövőben, másnap, amikor szép fények lesznek, készítsek róla egy fotót, ennyit tegyek meg neki, egy fotót, amin ő látható a házzal, az öböllel, de még véletlenül se egy olyat tegyek ki a közösségi oldalra, amin iszik, mert valójában szeretné, ha Mia látná, hogy hol van, azt azonban nem szeretné, ha Mia úgy látná viszont, mint ahogy legutoljára és általában látta, sörrel a kezében.

– Szeretném, ha Mia látná, hogy hol vagyok – mondta a pincér.

Bár őszintesége meglepett, a felkérésben szereplő kitételek miatt természetesen kinevettem a pincért, akit mindez érzékenyen érintett, azt mondta, hogy ellentétben velem, ő legalább szerelmes valakibe, és azt is mondta még pár nappal korábban, hogy ez velem sem mehet így tovább, majdnem tíz éve nincs barátnőm. Barátnő. Ez minden, amit a pincér el tudott képzelni a boldogság és az élet értelmeként, ehhez viszonyított mindent, ha van barátnő, minden rendben van, ha nincs, akkor egyetlen dolog van az iváson kívül, a barátnő helyett, hogy nincs barátnő, és az nem jó.

Egy rövid szieszta után a pincér és én meglátogattuk a bárt, és megismerkedtünk Mayjel, kocsmárosunkkal, aki a legkevésbé sem volt benzinkutas, úgy ült ott a kényelmes, kipárnázott bárszékén, mint a sziklák a félsziget csúcsán, pár házzal arrébb élt a telek tulajdonosának fiával, akivel két gyermeket nevelt, két thai zsidót, lévén, hogy May nyolc évvel korábban Izraelből települt át a szigetre. A pincér egy kanadai hippi és May lányának baggamonpartijában gyönyörködött, a két, nyolc év körüli, félvér kislány játékában, amit vajpuha mosollyal szemlélt csendesen, aztán beszélgetésbe elegyedett az édesapával is, aki felettébb awesome-nak találta, hogy magyarok vagyunk, bár később kiderült, hogy az édesapa életében igen kevés dolog adódik, amit nem talál awesome-nak. A tenger visszahúzódott és elcsendesedett, a kövek előbújtak a víz alól, mint a csillagok a felhők mögül, halászhajók zöld reflektorainak fénye vibrált a horizonton, és a halk reggae duruzsolása közepette egyre nagyobb fűfelhő borította be a pult körül ülő társaságot. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartozunk a bár célközönségéhez, de szerencsére nem mindenki szívott, ott volt például egy rottweiler, egy dán dog, egy apró kis korcs és egy disznó, egy óriási házi vaddisznó, egy kutyák közt nevelkedett szürke koca. A bárszéken ülve lábamat a kocára helyeztem, elégedetten fogyasztottam a sörömet, és pusztán a sors fura, de igazságtalan szeszélyének találtam, hogy mind ez idáig nem ittam olyan kocsmában, ahol lábamat egy békésen röfögő és szuszogó vaddisznóra támaszthatom, aminél kellemesebb élményt elképzelni sem tudtam volna, sőt megkockáztatom, hogy ott, azon a helyen, abban a pillanatban mindez még egy barátnőnél is fontosabb elvárásommá vált a hátralévő pár ezer napom tekintetében. A pincér természetesen bevetette a sármos pillantását, gesztenyebarna szemében színes égők villogtak, és miközben megpróbálta elbűvölni a pultosunkat, sorra és egyre gyorsabban rendelte a nagy kiszerelésű söröket, és azt mondta, hogy ő az egész életét le tudná élni itt.

– Én az egész életemet le tudnám élni itt – mondta a pincér, és én újfent megkértem, hogy ne ragadtassa el magát, továbbá tájékoztattam arról, hogy távozom, aludni térek. Meglepetésemre a pincér velem tartott, igaz, jött velünk még egy bontatlan nagy kiszerelésű Leo is, a pincér új barátja, egy rövid nyakú, nagy testű sörösüveg. Lefekvés előtt lelkizett kicsit a szerelemről meg arról a fotóról, aminek elkészítésével megbízott, aztán lefeküdt a függőágyba, ellenőrizte, hogy be tudja-e takarni magát a szúnyogok elől, végül a gubója sötétjéből még annyit mondott, na, ez fasza.

– Na, ez fasza – mondta a pincér.

– Biztos ott akarsz aludni?

– Teljesen jó ez, Lalika. Tíz napot minimum maradjunk itt, jó?

– Jó.

– Nem sietünk sehova.

– Holnaptól nem iszol? – kérdeztem, mielőtt beléptem volna a házba.

– Ja, ja, az lesz – felelte a pincér, és sóhajtott egy nagyot.

Költségek:

12 kávé

75 szendvics 90 szendvics 291 3 cigi 200 taxi

80 nagy chang 160 2 nagy chang 180 étkezés

80 nagy chang 55 kis chang 80 nagy chang 60 kis chang

Gerlóczy Márton: Elvonókúra

Scolar, 2016

Megrendelhető itt: http://www.gerloczymarton.hu/uj-konyv-elorendelese/

Szél Juli a fürdőszobatükröt törölgeti, lassan végez, koszos az egész napos, délutánba nyúló takarítástól, aztán egyszerre eldobja a rongyot, lerohan az utcára, copfja pattog a hátán, szuszog az otthoni, szakadt tornacipő, viszket a fejbőre, csorog a hátán a verejték. Elfut az omladozó belvárosi feszület mellett, a frissen ablakozott katolikus templom sarkánál csak a térde, a lépések ritmusa dönti el, merre szaladjon tovább.

Frigyes bácsi, a színház gondnoka szeret mindenről tudni, most értetlenkedve figyeli ezt a rohanást. Akárha elszívott cigaretta lenne, kicsúszik kezéből a halpucoló kés. Juli a kertváros felé fordul, a világítóudvaros, egyszintes házak között fut el, csipkebokrok és mogyorófák árnyékában, egy éles kanyar, és kijut a gazdagok folyton elhagyottnak látszó házaihoz, automaták öntözik a gyepet, szemben már a hősök és az urak okosan elrendezett temetője, mellette kétsikátornyira van egy csárda, az első saroknál úgy érzi, kifogyott belőle a szusz, de aztán új erőre kap, odáig is elfut.

A volt férjével járt abban a birkapörköltjéről híres udvaros csárdában utoljára, Péter oda szervezte az érettségi banketteket a ballagó osztályainak, szerették ott, Juli meglepődött, hogy milyen sokan járnak oda a színházból, dicsekvő segédszínészek, feltörekvő tanodások és persze a kéjenc öreg színészek is, akik már kikoptak a színpadról, úgy rémlik, sokat nevettek, bár igazából csak a hangok, az  éles és erőltetett kacagások, a vinnyogásba hajló sikolyok maradtak meg abból az estéből, különben egyetlen képre emlékszik, a vakablakban volt egy törött gyertyatartó, folyton megakadt rajta a szeme.

Juli fut, érzése szerint órákig, valójában csak néhány percet, megkerüli a sápadt csatornát, aztán meg, mintha mit sem törődne a tolakodó tekintetekkel, a városon keresztül sétál haza. Csorog az arcán az izzadság. Sötétedik, a munkaügyi központból kosztümös nők és öltönyös férfiak jönnek ki, valamiért ott maradnak a kapu előtt, nem állnak félre, nem engednek utat, Juli lassít, de nem áll meg, sár van, nem lép le a járdáról, több vállnak nekiütközik, hallja, ahogy méltatlankodnak, utánakiabálnak, de nem érti, mit mondanak. Amióta egyedül van, megtanult nem figyelni, arra még nem képes, hogy ne hallja a beszédet, de arra már igen, hogy összemossa más zajokkal, hogy egy massza legyen a külvilág.

Csak a nők nézik meg, mióta nem sminkel, és melegítőben jár, a férfiak nem látják, nekimennek, mert a nőket nézik az utcán, azokat a nőket, akik látszanak. Amilyen ő is volt, nem is olyan régen.

Tárva-nyitva maradt a garzon ajtaja, és a lépcsőház pókhálós ajtaja is, a színészek utálják, ha nyitva hagyja a lépcsőházat, mert különben úgy élnek, mint a kollégisták, nyitott ajtónál, az életüket is alakítják, kell hozzá közönség, átjárnak egymáshoz, nevetnek, üvöltenek. Egyébként is utálják őt, mit keres ott a leszázalékolt egykori színházi titkár, miért nem dobják már ki a színészházból, nagyon jól tudja, hogy ezt gondolják, hogy vágynak rá, talán szervezkednek is ellene, de nem fog sikerülni, legalábbis amíg a volt férje tartja a hátát.

Tartsa is, ez a legkevesebb. Elvégre akkor kezdődött a kálváriája, amikor Szél Péter újranősült, amikor összeszedte azt a gebe pesti nőt, aki azóta művészeti szalonokat vezet a város egyetlen, kávéházzá magasztosult cukrászdájában, és persze a színházban is, minden hangversenyen, Páholy-partin ott tündököl, egyedi estélyikben, és azóta persze az ő volt férje is ott van, azelőtt meg soha nem jött, gondolja Juli, és haragudni akar, mert a düh talán segít elhessegetni a lelkiismeret-furdalását, az aljas kételyeket, hogy ez az egész egy jól felépített hazugság, amit hiába ismételget magának is, ő maga sem képes elhinni. Nem működik. Nem tudja elfelejteni, hogy hamarabb kezdődött.

Egy véletlen találkozásnál az orra alá dörgölte, „bezzeg miattam egyszer sem jöttél színházba”, mondta köszönés helyett, meglátta a volt férjét a bevásárlóközpont mögött, a parkolóban, a nyakkendőjét igazgatta a kocsi mellett, biztosan valamelyik bank rendez megint tárlatot egy helyi dilettánsnak, gondolta Juli, és már gúnyolódni is akart az egészen.

„Mert sütöttem azt a rohadék bureket”, felelte Péter, gyűlölet volt a szemében, olyan égő harag, amit Juli még sohasem látott ott.

Megijedt, a férfi sokat mutogatta magát az új nejével, de rá mindig úgy nézett, mint aki bármikor visszafogadná, és akkor először, és reményei szerint utoljára, úgy érezte, Péter le tudna mondani róla egészen, hogy azt az öröknek hitt családi köteléket is eltépné, ami hite szerint erősebb, amit az a nő valaha ki tud alakítani, de akkor, egy veszélyes másodpercig Juli megingott, látta magukat fiatalon, ő fürdött a népszerűségben, már szőke volt, magára talált, és persze gyönyörű, imádták, pezsgőzött az aulában, Szél Péter meg az egész napos tanítás után otthon gürcölt, mert azt vette a fejébe, hogy vállalkozni fog, hogy néhány égett aljú burek miatt javulni fog az anyagi helyzetük.

Most meg joggal büszke magára, két péksége van, a gyerekek már nagyok, jó, ha havonta egyszer hazajönnek az egyetemről, akkor sem lehet hozzájuk szólni.

„Megtalált a családi átok”, mondja róluk, „éppen olyanok lettek, mint a húgom”.

Mindig magában beszél, kint áll a teraszon, nézi Frigyes bácsit, ahogy pucolja a halat, folyton halat pucol, és őt hallgatja, az ő zilált monológját a gyerekeiről meg a példaképpé lett húgáról, akit önteltnek tart, élhetetlen, férfias okostojásnak, és irritálja, hogy Éva azt hiszi, elemében van, pedig dehogy, nem tudja feldolgozni a saját sikereit, hogy negyvenéves korára egyetemi professzor lett, nincs még egy nő az országban, aki ilyen fiatalon, tényleg komoly dolog, de belehalni azért nem kellene. Juli nevet, arra gondol, mennyit gúnyolták annak idején a húgát, utánozták a hanghordozását, a lánya tudott úgy járni, olyan széles, férfias lépésekkel, ahogy az Éva, billegett keresztül a szobán, ők meg dőltek a nevetéstől.

Akkoriban a húga még legalább az ünnepekre, húsvétra vagy karácsonyra hazajárt, most meg fel sem hívja, nemhogy el magához, Pécsre.

Bejön a teraszról, ezt is meg lehet unni, az ember magát is meg tudja unni, és akkor egyedül is csak hallgat, mint egy férfival, a lakásban nincs áram, mérgesen nyomogatja a kapcsolót, néz a szürke szobába, miért nincsen áram?, benyomja a gombot a rádión, a készülék recsegve megszólal, eszébe jut, hogy nincs áram, és akkor bizonyára mindjárt elhallgat, de nem, szól, akkor mégis van, talán az égő égett ki, megint megnyomja a kapcsolót, most felgyullad, akkor vajon az előbb is égett?, nem emlékszik, nem biztos, lehet.

Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget. Nem igaz, hogy az anyja halála lenne csak, hogy egyértelműen akkor tűnt volna el belőle a lendület, az életkedv.

Akkor még jó ideig rá tudta venni magát a munkára, nehéz volt, de sikerült, még ha előfordult is, hogy eltűnt egy fél óra, amikor ő csak bambult, villogott előtte a képernyőkímélő, az ő fejében meg forgott a film, azok a régi, pesti esték, amikor elszöktek, csak az anyja meg ő, még az apjuknak sem mondták meg, hová mennek, a húga meg észre sem vette, hogy nincsenek otthon, annyira magával volt elfoglalva, hogy meg sem nézte, ott vannak-e, amikor végre hazaért a mindenféle korrepetálásról, különóráról, bekiabált az ajtóból, aztán ment fel az emeletre tanulni, ha az íróasztalon ott volt a szendvicse meg a kólája, nem kereste őket, általában ruhástul aludt a fotelban, amikor ők késő éjjel megérkeztek, ragadt a kezük a mocskos postavonattól, és persze hullafáradtak voltak, mert mindig késett, de olyan nagyon boldogok voltak, színültig élménnyel, annyira önfeledtek, szerelmesek, mint soha máskor.

Frank sem lehet az oka egyedül. Bár az tény, hogy azon a nyaraláson kezdődött, amikor a tó északi partjának egyik falucskájában verték föl a sátrakat, a kempingből egyenesen a strandra lehetett jutni, a strandról meg egyenesen a kocsmákba és a falucska egyetlen boltjába, ahol éppúgy égett fűszerpaprika-, vanília- és ázotthaj-szag volt, mint mindenütt, a néhány focipályányi területet különös auraként vonta körbe ez a nem is annyira kellemetlen, de ingerlő szag, amiről Juli úgy érezte, beivódik a bőrébe, hazafelé tán még belőle is ez a szag árad majd, amibe persze időnként a frissen sajtolt gumilabdáké és úszógumiké is belevegyült, nem beszélve a sör kellemetlen bűzéről.

Frank reggeltől estig ivott.

Egy nagy kék csúszda mellett állt, az egyre haragosabban hullámzó tavat figyelte, amikor eszébe jutott, hogy biztosan terhes, azért érzékeny ennyire, azért rázkódik meg mindenre, egy kellemes illat is zavarja, mintha bármi átvehetné a gyomra fölött az uralmat. Ijedten fordult vissza, mintha a többiek is vele együtt végiggondolhatták volna mindezt. A többiek nem figyeltek rá, megijedtek a közelgő vihartól, pakoltak, kapkodva dobálták a hátizsákba a naptejeket, a hasra fordított könyveket, a paklit, a még vizes, füves plédet rázogatták. Juli nem ment oda segíteni, Franket figyelte, a férfi megérezte a tekintetét, kihúzta magát, és nevetséges szokása szerint feszíteni kezdte az izmait, amitől lassabb és szaggatottabb lett a mozgása, mintha kötélen rángatnák.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Magvető, 2016

Az öcsém mégsem vitt el a bejáratig. Az utcasarok előtt állította le az autót. Kikapcsolta a motort, átnyúlt előttem, és kinyitotta helyettem az anyósülés ajtaját, mert tudta, hogy nekem úgysem sikerülne.

Ennek, kérlek, finesze van.

Egész életében Volvót szeretett volna, vagy egy Maserati Biturbót. Az utóbbi végül meg is lett neki, de ezek helyett akkoriban, válás után, munka nélkül, átmenetileg az apánk roncsautójával kellett beérnie, egy kétajtós kis kék Suzukival. Szégyellte, elsősorban maga előtt, ráadásul úgy gondolta, az emberek pontosan megérthetik, mire vitte ő, úgy érthetik, hogy nem vitte semmire. Nem akarta, hogy mások is lássák abban a szerencsétlen, hozzá szerinte teljesen méltatlan kis kocsiban.

Kipúposodik a fejem fölött a kaszni, ha beleülök.

Inkább biciklivel járt, összespórolt magának egy pofás, acélszürke túragépet, azt szerette, az autót nem. A kedvemért kivételesen most mégis hajlandó volt beleülni, hogy elhozzon a Schkalitzkyba, mert merő lustaságból ezúttal vonaton jöttem haza Pestről. De a saroktól aztán egy lépést sem tovább.

Na, szeva, gyík, ki lehet szállni. Jó mulatást, majd hívjál, ha nem bírnál hazajönni, be leszek kapcsolva.

2012 ősze volt, langyos késő délután. Az öcsém hazacsattogott a Suzukival Germinába, én pedig gyalogoltam tovább a vendéglő felé. Lágy szél fújt. A falakon patakokban csorogtak, a járdán tócsákba gyűltek az októberi nap méz- és mákszínű fényei. Kerülgettem őket, mormoltam magamban az osztálynévsort, újra meg újra, s közben veszettül reméltem, hogy sikerül majd hozzákötnöm a kegyetlenül elváltozott arcokhoz és testekhez a maradandó, drága neveket.

Ilyenkor azért izgulni szoktam én is. Erősen dobogott a szívem. Leültem egy padra. Kivettem a zsebemből néhány budai diót, felnyitottam őket a célszerszámmal. Elropogtattam a belsejüket. A héjdarabokat összegyűjtöttem, beleszórtam mindet gondosan a szemetesbe. A szerszámot megtisztogattam, visszatettem a zsebembe. Bekaptam egy rágót. Mentem tovább.

Igyekeztem lassan haladni. Pedig szűk száz méter volt talán az egész. Panyókára vetettem a zakómat, mint a legtekintélyesebb fővárosi bölcsészprofesszorok, meglazítottam a nyakkendőmet, felhajtottam az ingem ujját, aztán, más teendőm nem lévén, lenyomtam a rézkilincset a neonépi léckerítésbe vágott, csipkésre faragott kiskapun.

Adódott némi alibi a zsilipelésre, nagy ravaszul megragadtam: az osztályfőnök meg a magyartanár az apácarácsos verandán mutogatták egymásnak az unokákat, stréber módon odapofátlankodtam melléjük. Puszi-puszi, üljön le, gyújtson rá nyugodtan. De persze átláttak  rajtam, és a hangoskodásukkal meg a túlhúzott nevetésükkel egy idő után határozottan jelezték, hogy hát Dénes, magának azért odabenn jóval tágasabb.

Ugyan, menjen már, na, mi baja eshetne, harminc év után, nagydarab, langaléta ember.

Összeszedtem magam, aztán a fejemet lehajtva beléptem a megterített, feldíszített, lampionos nagyterem beszédes félsötétjébe.

Kicsi, törékeny, zavarba ejtően fiatalos test állta el az utat. A férfi háttal állt. British Knights edzőcipőt viselt, Wrangler márkájú csőfarmerjét világos színű öv szorította a derekára, azt hittem, a régi úttörőövével bohóckodik, de később kiderült, az apja cserkész-hagyatékából származik ez a klasszikus, liliomos darab, a nadrágba pedig olyasfajta kockás flaneling volt ráncmentes precizitással belegyűrve, amilyet a fiatal Glenn Gould viselt, amikor előbújt a kanadai őserdőkből. A gallér fölött meg a vörös mikrofonfrizura, mint régen. Immár talán valamivel rövidebbre vágva. Megfordult, kezet fogtunk, bemutatkozott a hülye, pedig én már az ajtóból ráismertem. Denikém, Feri vagyok, a Nosztávszky Feri.

Hát hitted volna, drága öregem.

Hittem volna. Igen, barátom, hittem.

A járomcsontján és a homlokán kicsit sötétebb volt a bőr, a közelmúltban vágathatta le a szakállát. Talán éppen azért, hogy újra előbújhasson a kedvünkért régi kölyökarca, pimasz koboldpofája. Nem öregedett meg. De a szeméből azért látszott, hogy belőle is jócskán szivárog és fogy már az a nyers erő, ami valójában a fiatalságot teszi. Megöleltük egymást, aztán többé már el sem engedett.

Nosztávszky Ferencnek egyáltalán nem kellett volna ott lennie a Schkalitzkyban.

Részben azért nem, mert Nosztávszky Ferenc soha nem volt az osztálytársunk, az okostojás a C-be járt, mint a lúzerek, járjon el a saját, stréber osztályának a találkozóira, ha már olyan nagyon akar osztálytalálkozóra járni a vesztese. Részben pedig azért nem, mert Nosztávszky Ferenc az osztály egybehangzó és többszörösen megerősített információi szerint Kanadában él. 1987-ben kiköltözött Vancouverbe, jól él ott, esze ágában sincs hazajönni, nem is tette még soha, nem is fog, süllyedjen el az Óhaza, de a szüleit, igaz, ami igaz, el kell ismerni a jót is, súlyos és rendszeres apanázzsal támogatja. Nosztávszky Ferenc mégis ott volt a Schkalitzkyban, vitathatatlanul, a maga teljes, kézzel megfogható testiségében, és a nyakig begombolt British Columbia fölött, mumifikálódott gyerekábrázatának összes energiájával, teli szájjal magyarázta az ő széles, szabad, kanadai életét. Nem, Nosztávszky Ferenc tényleg sohasem volt lúzer.

Igazából nem figyeltem oda a nagy mozdulatokkal kísért hadovájára. De a hangjától meg a szavaitól a múltat rejtő hólyag mégis felfakadt, akár valami régóta feszítő kelés az arcon, és a kitörni vágyó tartalom elöntötte a Schkalitzky őszirózsa- és sülthússzagú nagytermét, mint a genny.

Nosztát jó harminc évvel korábban, 1981 késő tavaszán ismertem meg közelebbről. Tizenhét évesek voltunk. Mint egy elegáns, törékeny és azonosíthatatlan ragadozó madár az állandó szembeszélben, szárnyrezzenés nélkül lebegett fiatal életének érintetlen és hatalmas, sugárzó energiakötegei fölött, így mondanám most.

Akkoriban az új helyre, a Vénusz kávéházba jártunk szombat esténként. Én mindig Steigerwalder Magdával mentem. Kicsi, vaskos, jó formájú szőke nő, nagy fej, karakteres arc, gyönyörű, határozott vonások, mély hang, gyors beszéd és irtóztató, durva tájszólás, ez volt Magda.

Nem volt belém szerelmes, de már nagyon el akarta veszteni a szüzességét, s mindkét tényhez cinikusan viszonyult.

Engem éppen ez vonzott benne, meg a lehetőséget sem akartam kihagyni, így aztán együtt maradtunk egy időre. Nosztávszky többnyire a bájos Losonc Marival jött. Megunta örök reménytelen szerelme, a szép és okos Zsarnótzay Margó sorozatos visszautasításait, megszerezte magának a barátnőjét. Egy kicsit talán bosszúból is, csakhogy aztán csúnyán beleszeretett.

A Vénusz kávéház négyasztalos kis mesebirodalom volt a Luther utca végén, egy új társasház aljában, az adventista imaházzal szemben. Nem lehetett benne alkoholt kapni, volt viszont hatféle kávé, tizenkétféle tea, egy tetszőleges összeállítású melegszendvicseket termelő csodagépecske, valamint szálanként vásárolható piros Marlboro.

Faltuk a szendvicseket, ittuk a teákat, dohányoztunk, mint a gép, beszélgettünk vég nélkül, meg hallgattuk Árpád, az alapító tulajdonos eszement hülyeségeit.

A Vénusz alapeszméje, az eleve gazdasági öngyilkosságnak tűnő, és két év múlva valóban annak is bizonyuló totális alkoholmentesség ötlete kizárólag olvasmányélményeken alapult. Pontosabban az olvasmányélményeknek egy bizonyos sajátos sorrendjén. Árpád ugyanis előbb elolvasott egy hosszabb könyvet Hitlernek a győztes világháború utáni Kelet-Európára vonatkozó terveiről, a genetikailag eleve alacsonyabb rendű, kényszermunkával és olcsó alkohollal pedig végleg rabszolgasorba kényszerített szláv szolganépekről, majd véletlenül a kezébe akadt egy tanulmány, amely a hetvenes évek második felének hazai iparosodási és alkoholfogyasztási statisztikáit hasonlította össze.

Mindebből teljesen világos lett neki, hogy Sztálin meg az utódai egy az egyben lenyúlták Hitler tervezetét. És szépen meg is valósították. Mi ebben a megvalósításban élünk. Ez az életünk. Ingyenmunkáért alkohol, tényleg szinte ingyen. Ennyi a szocializmus.

És hogy ő, a maga részéről, a továbbiakban nem kívánna ebben a megvalósításban közreműködni. 1980 legvégén túladott a jól menő germinai kiskocsmáján, és beköltözött a belváros szélére a Vénusszal. Aztán az érettségink után, 1982 őszére teljesen tönkrement. Azon a tavaszon azonban még működött a hely, ő ott állt benne, kövéren, fiatalon és szakállasan, támasztotta büszkén a pultot rövidnadrágban és Otafuku papucsban, osztotta az észt végeérhetetlenül. Mi meg csókolóztunk és számolatlanul ittuk a házilag illatosított Garzonokat.

Én mindig kicsavartam a filtert.

Noszta türelmesen kivárta, amíg magától belecsepeg a függőleges falú, hófehér csészébe. Ennyi volt a különbség. Árpád féltve őrzött rádiósmagnójából, úgy emlékszem, semmi más nem szólt akkoriban soha, csak az a nagyon szép, lassú, szerelmes szám a Keresztapából, Barbra Streisand előadásában, mindörökre végtelenítve a fekete címkés, hatvanperces Polimer kazettán.

Zsarnótzay Margit 2012 őszén, negyvennyolc évesen is gyönyörű volt. Termete és tartása magabiztosan őrizte a királynői jelleget.

Hűvös löketekben áradt belőle a szépség, mint azokból, akik tudják, hogy az irántuk érzett szeretetbe némi ijedt csodálat is belevegyül, s talán csak az arcán, a kérlelhetetlenül férfiasodó mimikai ráncokból lehetett látni, hogy valójában gyorsan öregszik, mint egy magára hagyott lakás.

Főkönyvelő volt, öt éve elvált. Lám, még az okos és szép Zsarnótzay Margitot is megunta végül valaki. Nem voltam büszke rá, de vigasztalónak találtam ezt a felismerésemet. Hátul, a sarokban ült, mint akinek soha nem kellett még pozíciót fognia, és Losonc Marival beszélgetett.

Mari gömbre hízottan is nagyon kívánatos volt. De tekintetébe az idő belekeményítette az afféle emberek törékeny magabiztosságát, akik úgy vélik, nagyon úgy akarják hinni, hogy ők bizony mindörökre túltették magukat arcuk vitathatatlan csúnyaságán.

Ám közben mégis úrrá lett rajta lassan az idősödő nők, és, ami azt illeti: férfiak kétségbeesett harsánysága, amivel a közeledő öregség és a halál egyre erősödő, fenyegető morgását próbálják túlkiabálni.

Mari bizonyos értelemben egyfolytában üvöltött. Úgy gondoltam, hogy ő úgy gondolja, csak azért beszél állandóan, mert különben mindenki unatkozna körülötte. Valójában azonban, hiszen nem volt érzéketlen ember, egyre jobban félt már ő is a csendtől. Hogy az valami szörnyűt mondana neki. Mondjuk azt, hogy elherdáltad az életedet, és nemsokára meg fogsz te halni, Losonc Mari. De ez, ez a zajos rettegés, csak lényének külső, vastag burka volt. Ami alatt rejtőzött még egy kemény, éles szélű tömb, mint baseball-labdában a fakocka, s ez régimódi protestáns etikából állt meg könyörtelen kapitalista szellemből. Ez működtette Mariban a bankárt. De aztán legbelül, a kocka középpontjában lapult még egy picinyke, puha kis gömb, s az, akárhogy mesterkedett is rajta egy életen át, mozdíthatatlan volt, és ugyanabból az anyagból állt, mint a külső burok.

Egy régi, közös, horvátországi családi nyaralásukat elevenítették fel nagy zajosan. Bárcsak húsz évvel fiatalabb lennék, rikkantotta oda nekik a hülye Hodosó. Ti meg legalább harminccal, tette hozzá gonosz spéttel, nagyon halkan, hogy ők ezt már meg ne hallják. Mi viszont igen, s így aztán együtt nevethessünk a számunkra még most is elérhetetleneken.

És Noszta is kizárólag csak miattuk jött el ide közénk, értettem meg végre, a kétszínű pernahajdere.

Szilasi László: A harmadik híd

Magvető

Démon

Az ő illataival volt tele minden, a ruhája, a keze, a szekrénye, a könyökhajlata. Olyan illata volt, mint előtte senki másnak, és ezt sms-ben és e-mailben is tudtára adta neki többször. Persze tudta, hogy minden embernek más illata van, de ez a felhőillat, ez egyszerűen nem fért belé, ezt egyszerűen ki kellett mindig írnia magából neki. A kemikáliái, és ő maga. A reggeli szájának az az édeskés pállott illata.

Lehelj a nyakamba.

Remeg tőled a lábam, ne csináld.

De, csináld.

Úgy mozogtak együtt a konyhában, a zöldségesnél, a Rossmannban és az ágyban, mintha táncoltak volna.

Volt valami koreográfia ugyan, de közös volt az is, megbeszélhetetlen. Jött. Ha a másik arcára gondolt, a jéghideg kezébe hangyák másztak, bizsergett a szemhéja, és hanyatt akart feküdni, hogy átadja magát teljesen az összes végtagja apró rándulásának. Ha a hangjára gondolt, az alkarja kipöttyöződött. Hol nazális volt, hol bumfordi és kicsit túl hangos, de mindig az övé, és ettől neki mindig libabőrös lett.

Én előre, ő hátra, ő előre, én hátra.

Leesik a szemüvegem, ne csináld.

De, csináld.

Ha ettek, egymás szemét nézték közben. Hallgatták a csámcsogást, ahogyan a keményből puha, a puhából meg kemény lett. Figyelték a nyak mozgását, az ereket, a kezet, ami a húst vágta, a szájat, ami szürcsölve köpködött beszéd közben, és nem tudtak egymással betelni. Előtte együtt főztek, némán. Le volt osztva minden, a vágódeszkák, a kések, a keskeny konyha minden szeglete, a menj-kicsit-arrébb simogatások és a zsíros cuppogások is. Mindig új szőröket és redőket fedezett fel rajta, a lakás és a város minden pontján minden időben másképp esett rá a fény, erre mindig rá kellett csodálkoznia, ennek mindig hangot kellett adnia.

Puha.

Kemény.

Puha.

Nem tudta felületesen kezelni a dolgot. Egy jó ideje már nem is akarta. Mélysége lett minden jól sikerült és elrontott mozdulatnak, az elhamarkodott és a telibe talált mondatoknak is. Ha volt barátnőkről és alkalmi szeretőkről volt szó, azokat vagy elbagatellizálták vagy kiszínezték. Csináltak mindent úgy, ahogyan éppen akkor jónak látták. Az infantilis összeveszéseket és a felnőttes kibéküléseket egyaránt.

Szeretlek, baszod.

Imádom azt a gyönyörű pofádat.

Tudták, hogy van ilyen, hogy nincs ilyen. A büdös villamoson is volt, a pályaudvari büfénél és a mosógép mellett is. Ha sírt, ha nevetett, ha bántotta, ha a fogai között préselte ki a hülyeségeket, amit utána már nem lehetett visszaszívni, akkor is.

Nekem már áll.

Egyszer fogta a fejét hányáskor, és akkor arra gondoltak mind a ketten, és nem mondták, egyikük sem mondta, hogy így kéne megszületni és meghalni is. Az ilyen patetikus dolgokat ilyen egyszerűen kell csinálni. Fogni kell közben a másik ember fejét, mindegy, hogy ki az, és hogy miért pont az.

Tegnap aztán azt mondta neki, hogy nem akarja soha többé látni.

Repce

Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok. Hét cigánygyerek, cigány. Egyik szebb, mint a másik, taknyosak kicsit, cigányok. Nem taknyosabbak, mint más gyerek ilyen időben, de cigányok. Leülnek, pedig cigányok. Más is izzad, másnak is van szaga, mint mindenkinek ilyen időben, de ők cigányok. Kármennek hívják az egyiket, jó hogy, mert cigány. Az apja erős mozdulattal újragumizza a kislány haját, a kislány szája lefelé görbül, cigány. Aztán az orrát is megtörli apa zsebkendővel, cigány. Az egyik nem mer mellém ülni, fél a kutyától, mert cigány. Apa mondja, gyere, Alexka, nem bánt a kutya, megígérem, pedig cigány. Leül, mosolyog, megköszöni, pedig neki is van jegye, cigány. Kérdezi az egyik fiatal cigányasszony mellettem úgy csak bele a levegőbe, nem is tőlem, hogy mi ez a szép sárga, ami nyílik ilyenkor, én meg válaszolok, pedig cigány. Repce, mondom a cigányasszonynak. Az mit jelent, kérdi tőlem, cigány. Nevetek, mondom, hát, most megfogtál. A repce annyit jelent, hogy repce, ez a neve. Értem, mondja a cigány. Alexka mindig útban van, feláll, most pont a közlekedőfolyosóban bambul, és nem férnek el a rendes nénik meg a bácsik mögötte, mert cigány.

Megütlek, te cigány, mondja az anyja, a cigány.

Nem gondolja komolyan, mosolyog. Akarja mutatni, hogy  ő tudja, hogy cigány. Ő igenis neveli a gyereket, pedig cigány. Alexka, ne állj a vonatajtó elé, és vigyázz Kármenkára, mert cigány. Alexka, cigány vagy.

Beenged

A kutyát korán kell levinni olyankor, amikor ő jön. Akkor is korán kellett levinni, amikor még volt munkám, és nyolcra jártam dolgozni, de ez most más. Több bennem a lendület. Nagyjából egy időben veszítettem el a munkám, és fordultunk mi komolyabbra. Ezt hívják istenverte szerencsének. Tehát a kutya le van víve, az előző napi koszos edény el van mosogatva, a kapucsengő csengetése pedig várva vagyon. Ne ugass, mondom a kutyának, könyörögve kérem tőle, összefogom kicsit két kézzel a pofáját, nyüszög is. Tudod, hogy nem szereti. Tudja hát. Utálok mosogatni.

A lift kinyílik. A rács nyikorog. Ha lehet nagyon bejönni, akkor ő úgy jön be, hogy nagyon. Ideteszi magát az előszobámba, és van. A kutya persze ugat.

Jó a fantáziája. Komplett történeteket talál ki nekem arról, hogy Leli a második világháború idején milyen politikai nézeteket vallott, fényképes dokumentumokkal alátámasztja, hogyan nézett a világra, és mindennek tetejébe zavarba ejtő részleteket közöl nemcsak Leli szexuális szokásairól, de szíve minden rezdüléséről is. Leli amúgy három éve született. Én írtam. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy ki lett ki által, Leli-e általam, vagy én általa, és ez bármennyire banálisan hangzik is, így van, és kész.

Szakítottunk többször is. A legmeghatározóbb homályos értelmű szakításunk nála történt. Akkor jártam ott először. Oda kellett valahova mennem először, ahová egyben utoljára mentem, hittem akkor patetikusan. Meghatott és megijesztett a furcsa gesztus, a férfias rendje, tisztasága, és a mi ehhez képest teljesen összeszedetlen beszélgetésünk. Odaragadt a fenekem a bőrkanapéhoz, az erkélyen meg belevágott hátul a combomba a fa ülőgarnitúra. Még szakítani sem tudtunk rendesen.

Olyan furcsán oldalra csatoltam fel akkor a frufrumat, ahogyan se előtte, se utána nem hordtam. Szakítósfrizura, írtam neki akkor zavaromban sms-ben.Ülök az ágyon, ő kint ül az előszobában. Egészen pontosan kint ül a saját laptopjával az én előszobámban. Felszólít, hogy írjak. Határidőm van, ő pedig szabit vett ki, hogy együtt legyünk. Írni viszont kell. Ő addig majd filmet néz közben. Jó. Kell fülhallgató? Keresek, szívesen, tényleg. Várj, ez nem jó, de valahol van másik. Ezt azonnal hagyjam abba. Néha szétnyílik a fürdőköpenyem, néha kompromittálóan feltolja a szemüvegét a középső ujjával. Ne húzzam az időt, írjak már.

Múlt héten megkértem, hogy adjon nekem mindennap egy szót, és majd én leírom azt, ami arról eszembe  jut, mert írni kell. Lusta vagyok, halogató, és ő ezt pontosan tudja. Viszont a határidő az határidő, és a szabi az szabi. Találtam fülhallgatót.

Kuss.

Jó vagyok.

Írni.

Az egyik szavunk az ölelés volt. Írtam róla valamit, meghalt benne egy ember. Jó lett, azt mondja, nagyon jó. A második szavunk a vagyis volt. Írtam róla valamit, de nem lett jó. Új szót kértem. Beenged, mondja harmadiknak. Ahogy egy nő egy férfit, mondjuk úgy, mondja.

Hát, köszi.

Szaniszló Judit: Beenged

Magvető, 2016

A bennük felgyülemlett betűtömegtől, ha könyvtárt látott, Gyurit rendszerint különös nyugalom szállta meg. Minden rendben van, biztatták a könyvek szavak nélkül, itt vagyunk. Odakinn, meglehet, a mennyekbe csap a téboly s az utcán grasszál a hülyeség s torát üli a középszerűség, nekünk azonban semmi dolgunk ezzel a badarsággal; idebenn tonnaszám áll a kultúra, évszázadok java. A Zelkek kiszitálva az idő rostáján, fűzfapoéták, unalmas fecsegők, közhelyek kufárjai kiakolbólítva. A múlt gerinctelen véglényei összetöppedtek, majd elporladtak, s porukat szétfútta a szél, s csak a gerincesek családjába tartozók csontjai maradtak meg, valamint azok, akik elég szerencsések voltak, hogy még Marx eljövetele előtt két lábra emelkedtek, s így alkalmuk sem lehetett megrágalmazni őt, miáltal magukra idézhették volna az olvashatatlanság birodalmába való száműzetést.

A polcok pótolták az utazási szabadságot, ezernyi egérutat kínálva a legkülönfélébb országokba, amelyekről Lenin nem is hallott, és ahol még csak nem is hallottak Leninről („Mi volt 1874-ben?”, tette fel neki a kérdést Róka az előző nap, mivel együtt készültek Gyuri marxizmus-leninizmus vizsgájára. „1874-ben? Fogalmam sincs.” „Akkor volt Lenin négyéves.”). Könyvtárba menni olyan volt, mint a megtisztulás (legalábbis, amíg az ember valami olyasmihez nem ért, ami 1945 után jelent meg), bár Gyuri sosem tudott nyugton megülni, hanem negyedóra múltán már izgett-mozgott a széken, viszketni kezdett a háta, amit szeretett volna megvakarni, vagy úgy érezte, ki kellene nyújtóztatnia a lábát, meg kellene inni egy kávét, vagy akármi mást csinálni, csak épp nem olvasni. Bármily hőn szeretett volna elmélyedni a könyvekben a tudásvágytól visszafojtott lélegzettel, végül is mindig kénytelen volt följönni a felszínre, hogy egy kis levegőt szippantson. Tanulásban rövidtávfutó volt.

Továbbá számításba kell venni még bizonyos gatyai gerjedelmeket is. Valamely okból a könyvtárak fegyelme és méltósága különösen serkentőleg hatott a szerelmi hajlamokra.

Éppen mert a könyvtár eleve oly ellentétes a nemi tevékenységgel, természetszerűleg színterévé vált. Gyuri letelepedett, fölnyalogatott néhány sort a könyvből, aztán már jött is a nő. Bármily üres lett légyen is máskülönben, minden könyvtárban akadt egy ifjú hölgyemény. S bármily érdekfeszítő volt is a kettős könyvelés tankönyve, a Gyuri irányítóközpontjában dolgozó idegsejtek ilyenkor mind ott tolongtak az új jövevény körül.

A könyvtár komolysága a legszürkébb egérkelány bájbecsét is szinte az elviselhetetlenségig fokozta.

És akkor megkezdődött a tűnődés. Vajon ha ezt meg azt összeraknánk, megváltoznék-e attól a leányzó hátralevő élete? Lehet, hogy sarlóval kellene utat vágni az embernek az alhasi őserdőben? A fantáji buja fű sűrűsége unos-untalan visszatérő téma volt, akárcsak a delta csatornázata és a bimbók holdudvara. A bizottság pedig mindig csak ugyanazt a kérdést tette fel neki újra meg újra, mígnem Gyuri szinte sajgott már a kíváncsiságtól, és zihálva kapkodta a levegőt. Ha csak egy töredékét is ennek a felbuzgó energiaözönnek hasznos munkára foghatta volna, játszva elelnökösödhet valahol egy közepes méretű országocskában. Örökös mozgás volt minden. Olykor lelassult ugyan a mozgás, de meg sosem állt.

Ült a könyvtárban, s közben megállás nélkül villództak előtte a különféle puncifrizurák: a sűrű szálú lábtörlőfazon volna az?, vagy a göndör szőrű barika?, a deres fa?, a híres pom-pom?, netán a pemzlifazon?, esetleg az úgynevezett páncélingfazon? Lelki szemeinek pillantása belefúrta magát a sötét alagútba.

Járta a szegedi Egyetemi Könyvtár emeleteit, ám Sólyom-Nagyot csak nem lelte sehol. Eszébe jutott, hogy József Attila is Szegeden járt egyetemre, s ettől a gondolattól halványan érdekesebb színben tűntek fel a lépcsők. Pataki valami ismeretlen okból nagyon haragudott József Attilára. Egyszer azon kapta, hogy egy József Attila-kötetet rugdal. József Attila olyan agybajosan szegény és agybajos volt, hogy nem is volt más választása, mint költővé lenni. Olyan szegény volt, hogy még arra sem telt neki, hogy éhen haljon valami padlásszobában, és egyúttal annyira agybajos is, hogy végül kénytelen volt vonat elé vetni magát harminckét éves korában, ami pedig nagyon jó életkor, bár az akadékoskodók ennek persze ellene vethetnék, hogy a harminckettedik életév az ifjonti és tragikus halálnak is lehetséges legszélső határa egyszersmind, s mivel oly lankadatlanul rémes volt az egész élete elejétől fogva, nem is igen érti az ember, miért várt olyan sokáig.

József Attila továbbá arról is nevezetes, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen rendes és jellemes, valamint kétségkívül az egyetlen ép magyar nyelvérzékkel bíró ember, aki valaha is belépett a Kommunista Pártba, mely lépésre gyógyíthatatlan magányosságában szánta rá magát, valamikor a harmincas években, amikor a Párt még illegalitásban volt.

Szinte azon nyomban ki is zárták persze, mivel volt mersze gondolkodni, miáltal ő megmenekült a gyalázattól, a Párt meg attól, hogy folt essék hülyesége hótiszta mellényén.

Sólyom-Nagy seholléte belengte az egész könyvtárt. Elhaladván egy ablakmélyedésben tanulásba merülő ifjú hölgy előtt, Gyuri pillantása összefonódott az övével, és ekkor ráismert benne Jadwigára, a lengyel lányra, akivel egy héttel azelőtt találkozott, bár most szemüveget viselt, ami kissé elhomályosította a róla őrzött emlékképet. Kölcsönösen s némán üdvözölték egymást, majd Gyuri továbbhaladt, hogy bekukkantson még néhány zugba, melyekben Sólyom-Nagy helyett szintén csak könyveket talált. Noha Sólyom-Nagy korántsem volt lebilincselő társaság, vajh mi az ördögöt fog csinálni nélküle estélig?

Visszament oda, ahol Jadwiga ült s olvasott könyvtornyok bástyái mögött, mert arra gondolt, hogy ha más egyéb nem akadna is, Sólyom-Nagy meg az egyetemi élet bizonyára kínál annyi témát a társalgásra, amennyi egy kávéhoz szükségeltetik.

Jadwiga a magáévá tette Gyuri indítványát, de aztán még perceket töltött azzal, hogy szépen összerakja a tanuláshoz szükséges mindenfélét, méghozzá olyan alapossággal, hogy Gyuri szinte irigykedve nézte.

A könyvjelzők különféle könyvekbe kerültek, a ceruzák a maguk külön dobozába, a könyvek oszlopok tetejére, a jegyzetlapok csomaggá tömörültek, majd az egész tanulmányi felszerelés egymásra tornyoztatott, míg egyetlen tömör tömböt nem alkotott. Jadwiga komolyan vette a kávészünetet is.

A büfébe érve elváltak, mert míg Jadwiga asztalt foglalt, Gyuri elment sorba állni a kávéért. Mire azonban megjött a két kávéval, eltűnt az asztalhoz tartozó második szék. – Ne haragudj – mondta Jadwiga, mint aki álomból ocsúdik –, észre se vettem, amikor elvitték. – A büfé zsúfolva volt, és Gyurinak az egész helyiséget be kellett cserkésznie, hogy másikat szerezzen helyette. Végül is egy sápatag gólyától sikerült zsákmányolnia egyet, aki számos üres szék fölött őrködött, de a hajnali felkelés miatt Gyuri olyan ádáz képet vágott, hogy az ifjú tiltakozni sem mert.

– Szóval, ti jó barátok vagytok Sólyom-Naggyal? – érdeklődött Gyuri.

– Nem – mosolygott Jadwiga hamiskásan –, nekem nem nagyon vannak jó barátaim.

Jadwiga magyar szakos volt, irodalmár. Nem vitte túlzásba a társalgást; csak amennyire a jó modor megkívánta. Gyurinak szinte vallatóra kellett fognia, hogy kivasaljon belőle valamit a családi hátteréről. Magyarul félelmetesen jól tudott, s éppen csak árnyalatnyi akcentussal beszélt, amit jószerével szándékosan őrzött, mivel bizonyos egzotikus bájt kölcsönzött neki; emlékeztetőül mintegy, hogy senki se nézze magyarnak. Azért is, mert igaz volt, meg azért is, mert egy nő se haragudott meg még egy bókért, Gyuri ezt mondta neki:

– Te jobban beszélsz magyarul, mint a legtöbb magyar. És valószínűleg te vagy az egyetlen nem magyar ebben az évszázadban, aki megtanult magyarul. Mondd, mi vett rá?

– Apám itt élt a háború alatt. Ez nálunk családi hagyomány tehát. – Gyuri tudta, hogy a háború alatt csapatostul vonultak át a lengyel katonák Budapesten; menekültek az egyik háborúból és mentek tovább az új háborúba. Kemény, elszánt férfiak, akiket feldúlt, hogy pillanatnyilag akadályoztatva voltak az emberölésben, s ezért jobbára azon tűnődtek, kit tegyenek a halállistájuk első helyére – a németeket-e vagy inkább az oroszokat.

Furcsamód a világnak ebben a sarkában, ahol a különféle nemzetek rengeteg időt töltöttek azzal, hogy kiókumlálják, melyik szomszédukat utálják a legjobban, a lengyelek és a magyarok százados mély barátságban éltek egymással.

Még egy kétsoros versike is megörökítette mindkét nyelven, hogy a két nép milyen szívesen bunyózik meg piál együtt. Gyurinak elég furcsa volt, hogy valaki Magyarországra akarjon jönni, méghozzá magyarul tanulni, másrészt viszont ő meg Kínába próbált kijutni, és változatosságnak Lengyelország is éppúgy megtette volna neki, ha mégoly vörös is. Az előző évben sikerült is bekerülnie a Gdanskba utazó csapatba, és már a plakátra is fölkerült Gyuri mosolygós ábrázata, de aztán megint csak nem kapott útlevelet. Akkor még Heppet is meglepte a dolog. Mindazonáltal úgy érezte, tudna tenni egyet s mást ő is a lengyel-magyar kapcsolatok fejlesztése terén. Szóba hozta hát a bulit, amit Sólyom-Nagy szervezett, és megkérdezte Jadwigát, hogy vajon ő is ott lesz-e.

– Nem vagyok meghíva – felelte, majd tovább hűtve Gyuri próbálkozásának hevét, hozzátette: – De nem is nagyon szeretek bulikra járni. – Kávéját elfogyasztván s aztán még kivárva az illendőség által megkövetelt idő elteltét, Jadwiga felkelt az asztaltól, hogy visszamenjen, és folytassa a tanulást. Gyuri elkísérte, hátha mégiscsak felbukkan Sólyom-Nagy a könyvtárban, bár maga előtt sem tagadhatta, hogy ennek esélye csekély, hacsak nem azért jönne, hogy kicsempésszen néhány értékesebb könyvet, melyek ezáltal új életet kezdhetnének fizető tulajdonosok polcain.

Sólyom-Nagy nélkül távozott a könyvtárból, ámde Jadwiga kollégiumi szobaszámával a zsebében, amit jószerével habozás nélkül nyújtott át neki a lány. Sose árt, ha az ember tudja, hol lelhetők fel bizonyos talányos lengyel nőszemélyek.

Gyuri úgy sejtette, Jadwiga körülbelül tizenkilenc lehet, szellemileg azonban sokkal többet nyomott a koránál, és olyan fejlett technikával flörtölt, hogy közben csak a lehető leggyérebb információkat adta ki magáról.

Tibor Fischer: A béka segge alatt

Helikon, 2011.

A leány, aki megálmodta magának a legényt

Megszülték, ott hagyták a tárógumós, cukornád-torzsás mezőn, hogy senki se nevelhesse fel ember ivadékaként. Nagyanyja  álmot látott. Álmában egy szép leány állott meg előtte.

– Mit akarsz tőlem, te szép teremtés?

– Én vagyok a legfiatalabb leányod legkisebb leánya. Azt akarom, hogy értem gyere.

– És hol foglak megtalálni?

– A tárógumós, cukornád-torzsás mezőn. Ott ahová a szemetet szórják ki.

A nagyanyja felkerekedett, sietett arra a helyre, ahol a legfiatalabb leánya élt. Még csak a közelébe érkezett, s máris egy szivárványt látott. A szemevilága belekáprázott. Mikor újra tudott látni, akkor a szivárvány épp ott volt, afelett a hely felett, ahová a szemetet szórták.

A letarolt cukornád között egy fekvő gyermeket pillantott meg. Felvette, a szoknyája aljába göngyölgette. Hazavitte magához.

Húsz nap alatt meglátszott már rajta, hogy szép kis leánygyermek. Nagyanyja szerető gonddal nevelte húszéves koráig, s akkora a legkisebbik unokája éppen olyan szépségessé vált, mint az álombeli leány volt valaha. Az alakja egyenes, hibátlan. A bőre sima, feszes, mint a zsenge banánhéj, sötét szeme olyan simogató, mint a vela-veka pikkelyének fénye. Hogy akkor milyen néven szólították, nem tudom, csak azt a nevét tudom, amit későbben adtak neki.

Úgy lehet, azért nevezték el Lei-lehuának, mert sokszor szedegette a lehuafák virágait, s azokat koszorúba kötözte.

Ott, ahol élt, a nagyanyján és annak szolgálóján kívül senki soha nem láthatta, sem ember, sem asszony. És a leány nem is ment el soha a nagyanyjától, hacsak az erdőbe nem, hogy ott koszorúit fonogassa a lehua virágaiból.

Egy nap, amikor szolgálójukkal az erdőn járt, csak megjelent Elepaio madár, s hívogatni kezdte a falevelek közül. Elepaio hangjai a leány fejében emberi szavakat öltöttek.

Vái-a-háó, Vái-a-háó,

A hala jó, gyümölcse jó!

Mondta Lei-lehua a szolgálónak:

– Ugye madár szólott így?

Mondta a szolgáló:

– Úgy lehet, egy ág az! Súrolja a másik ágat. Vagy tán a szél zörög a falevelek között.

– Figyelj csak! – mondta Lei-lehua.

És Elepaio füttye ismét csak emberi szavakat öltött fejében:

 Vái-a-háó, Vái-a-háó,

A hala jó, gyümölcse jó!

– Ládd – e! – kiáltott Lei-lehua. – Mondtam én, hogy madár fütyörész!

Ekkor a madár énekelni kezdett mindkettőjüknek, és dalának hangjai emberi szavakká váltak Lei-lehua szívében.

Ez itten a hailiji erdő,

Hát még Hiló-völgye mily kelendő!

Itt a madár virágmézet szürcsöl,

Ott a madár, hogy gyümölcsöt gyűjtsön.

Terem arra ava elegendő.

 Mikor Elepaio madár ezt elrikkantotta, azt mondta a szolgáló Lei-lehuának:

– Hadd térjünk már haza, mert későre jár az idő, és eleget mulatoztunk azzal, hogy koszorúba fontuk a lehua virágait.

De még ki se mondta egészen, máris újra felcsendült Elapaio hangja, és Lei-lehua szívében ilyen szavakká válott:

Köd a fölre,

Köd a völgyre,

Köd boruljon a tengerre, köd!

Erre, arra, mindenekre! Köd!

És ahogy a madár szava elhangzott, jött a köd. Leereszkedett, sűrűsödött, megülepedett. És Lei-lehua és szolgálója szem elől vesztették egymást.

Ám Elepaio csalogató hangját még a ködön át is egyre hallotta a lány. Arra ment, amerről a madár szava hangzott, ment, ment egyre távolodva onnan, ahol a lehuafák virulnak. A köd egyszer csak felszállott. A nap éppen leáldozóban volt. Ereszkedett az éjszakai sötétség, és a lány egy ház előtt találta magát.

Belépett. Csinos ifjút pillantott meg ott. Az ifjú köszöntötte a leányt, és Lei-lehua rebegve visszaköszönt neki. Odakint azalatt Elepaio madár rikkantása azt mesélte el a fiúnak, hogy miként lelte meg a leányt a lehuafák között.

Ez az ifjú hercegi sarj volt, úgy hívták: Ká-lámu-ula. Odalépet Lei-lehuához, megfogta a kezét, s azt mondta, szeretné, ha vele maradna, s felesége lenne. A leány így felelt:

– Ó uram, hagyj engemet! Társtalan leány vagyok én, hadd maradjak az még harminc napig. Ha azután pedig szeretni tudlak, akkor jó, és ha nem, akkor is jó.

A leány beszéde közben egyre nőtt a csodálat Ká-láma-ulában a szépséges jövevény irányt. Ká-láma-ula úgy intézte, hogy a leány együtt lakjék az anyjával s a húgával. Harmadik éjszaka hogy itt lakott, álmot látott Lei-lehua. Álmában egy férfi lépett szorosan melléje. De nem olyan, mint Ká-láma-ula, az a férfi, akit életében eleddig egyes-egyedük ismert. Az az álombéli magas tollsisakot viselt, vállára tollakból készült ragyogó színű palást terült, kezében harci buzogányt tartott. Így szólt hozzá:

– Nekem ígért téged a nagyanyád! Sok-sok napja várok már reád, és majd elalél bensőmben a lélek, mivelhogy az ígérete nem teljesült.

– Mit kell tennem? – kérdezte álmában Lei-lehua.

– Fel kell készülnöd egy különös utazásra.

Lei-lehua így válaszolt:

– Én nem az enyéim tudtával kerültem ide. Nem láttam ám előre, hogy lépéseim ide vezetnek, mikor útra keltem. Azért úgy fogom őrizni a szavaidat, mint egy örök palástot a vállamon.

Mikor felébredt és megértette, hogy álmodott, próbálta felidézni álmát, de csak nem tudott a mélyére hatolni. Csak arra emlékezett, mintha egy sűrű, vadul illatozó erdőben járt volna, és még egyre érezte az erdő szagát, de semmi egyéb nem maradt meg az álmából.

Következő éjszaka az álom visszatért. Ismét azt a férfit látta, aki harci ruházatban ismert meg. Megint arról az ígéretről beszélt, amit a nagyanyja tett neki, és újra azt mondta, hogy különös utazásra kell felkészülnie. De reggelre ébredve csak azt tudta, hogy olyan álmot látott, amit sehogy sem bír megfejteni. Az erdő varázsa megfogta.

Szerelembe esett azzal, aki álmában kétszer kereste fel. De nem tudott hozzá menni, és sírva fakadt. Mikor az ifjú Ká-láma-ula meglátta könnyeit, így szólt hozzá:

– Nyugodj meg, ne sírj! Hiszen még sok napnak kell eltelnie ahhoz, hogy szavadat álljad, és felelj nekem: kelt-e benned olyan szerelmet, mint az enyém irántad?

Lei-lehua nem válaszolt.

Harmadnap éjszaka ismét a harcosok mezébe öltözött férfiról álmodott, és akkor tüstént felébredt, felkelt, s még mielőtt pitymallott volna, kiosont a házból.

Most már készen volt arra a különös utazásra, melyről az álombéli harcos mesélt neki.

Alig ment Lei-lehua egy kis darabot, sűrűsödni kezdtek a hegyeken a fellegek. Előbb csak szemerkélt az eső, aztán mind szaporábban hullott, fölkelt a szél, majd mindenfelé köd kúszott a földekre. Ekkor feltündökölt a szivárvány, és egyre ott lebegett a leány szeme előtt. De máskülönben megint olyan sűrű köd fogta körül, mint amikor az Elepaio madár csalogatta maga után. Minden ködbe veszett Lei-lehua tekintete elől, de ő csak ment bátran tovább. Lassan fölszakadt a köd, és a leány most kopasz dombokon, csupasz síkságon vándorolt át, míg csak el nem érkezett Pu-hala-moa ember lakta fennsíkjára. Itt aztán letelepedett. Az erdőben töltötte napjait, virágokat szedett a lehuafákról, és koszorúba fonta. Ételt nem ízlelt soha. Valahányszor elaludt, megjelent neki a harcosok mezében járó férfi.

Magányosság, sóvárság és vágyakozás voltak társai. Ezért nevezték el a Kopaszhegyen Sóvárgó, Társ Után Epekedőnek. Sok-sok napon át élte a bújdosók életét, és végül is egy fán lelt magának menedéket. A fa indáit magára húzta, betekerte, odakötözte magát velük, és fejébe vette, hogy el sem mozdul onnan, míg csak érte nem jön a halál.

Történt, hogy a király szolgája kiment az erőbe, hogy a házépítéshez fát vágjon. Amint közeledett, valami csillogót pillantott meg az egyik olapafán. Odament, hadd lássa, mi lehet az. Hát bizony egy szépséges kisasszonyt talált a fán, oda volt az kötözve az ije-ije vad indáival.

Megszólalt a szolga:

– Gyere le, te bujdosó, gyere le! Beszélni szeretnék veled.

A leány leszállott a fáról, de amikor megállott a szolga előtt, bizony nem úgy bánt az vele, ahogyan egy kóbor bújdosóval bánt volna! Hiszen magát a Kopaszhegyen Sóvárgót, Társ Után Epekedőt pillantotta meg a leány személyében. Így aztán térdre esett előtte s mondta:

– Áldom szerencsémet, hogy megpillantottam szemedet, arcodat s felismertelek jóságodról meg szépségedről! Kérlek, hercegnő, hadd lehessek szolgálatodra!

A Kopaszhegyen Sóvárgó látta: jó és hűséges ember ez a szolga, megengedte hát, hogy a szolgálatára legyen. A szolga ennie hozott, és a leány evett az olapafa tövében. Nemsokára sietve, csillogó szemmel ment vissza a szolga urához:

– Láttam, uram, a te szépségesedet élő valójában! Megtaláltam a Kopaszhegyen Sóvárgó, Társ Után Epekedőt!

Tudott róla szolga, milyen álmai voltak urának, azért szólt így.

Pu-u-o-nálé, a király, szó nélkül oda sietett, ahol a szép leány tartózkodott. A Kopaszhegyen Sóvárgó megpillantotta őt, és nyomban tudta, hogy az álombéli férfi áll előtte. Könnyek lepték le a szemét.

Így szólt hozzá a király:

– Királynőm, miért sírsz?

Felelte a leány:

– Olyasféle férfit láttam álmomban, nem is egyszer, mint te vagy, és most könnyeimmel fizetek szerelmemért. – Aztán felsóhajtott: – Ó, én búbánatom! Ó, én keserves könnyeim!

Pu-u-o-nále szólt:

– Hát milyen volt ő, akit álmaidban láttál?

– Mint te, olyan! Úgy hangzott a szava is, mint a tied. De más is volt ám, mint te vagy! Vállán tollpalástot viselt, fején ragyogó tollakból font sisakot, és kezében harci buzogányt tartott.

Mikor a leány ezt mondta, Pu-u-o-nále kézen fogta, házába vezette. Fejére tette tollból font sisakját, vállára terítette tollpalástját, kezébe fogta harci buzogányát, ott állott a leány előtt a harcosok mezében és a Kopaszhegyen Sóvárgó felismerte benne a férfit, akiről álmodott.

Az igazsághoz csalódás vezet, ez Elepaio dolga volt.

Most azonban a férfi is felismerte, hogy ez a leány járkált álmaiban, és vette őt és tette feleségévé.

Lakodalmukon az ég dörgött, villámfény cikázott, és nyolc szivárvány szállt alá az égből. Ez volt annak a jele, hogy olyan emberek kerültek össze, akiket az istenek régtől fogva egymásnak szántak. Pu-u-o-nále és a Kopaszhegyen Sóvárgó, akit azelőtt Lehuafüzérnek neveztek, együtt éltek Kohala földjén. A kohalai ember szereti a földjét, a cserjés meg kopár hegyoldalakat, a messzi elnyúló, magányos réteket.

Kohalában így mondják a Kopaszhegyen Társ Után Epekedő történetét.

November elején, egy olvadásos napon, sötétedés után a Budapest–Miskolc vasútvonalon teljes gőzzel közlekedett a vonat Budapest felé.

Az egyik kocsiban, közvetlenül az ablaknál telt asszonyság utazott, retiküljét azzal a görcsös mozdulattal szorongatva, miként azt idősebb hölgyek szokták. Először a tájat kémlelte, majd olyan velőig hatoló, fürkésző pillantást vetett a fülkében vele utazókra, hogy a szemben ülő, kirojtosodott steppelt kabátot viselő munkásember borzongva kapta el rajta felejtett tekintetét. Aztán mégis visszafordult, tovább vizslatta az utastársát, majd megjegyezte:

– Olyan ismerős az arca. Nem rokona maga az ózdi párttitkárnak?

A „párttitkár” szóra többen felriadtak a békésen szendergő utasok közül, és szemüket résnyire nyitva lesték, mi jöhet ezután. Az asszony köhécselt, a torkát köszörülte, majd lesütött szemmel megjegyezte:

– Nem vagyok idevalósi.

– Külföldről jön talán?

– Igen – vakkantotta az asszony sietősen, mintha érezné, hogy a szavai árulják el. Bár inkább a külsejével lógott ki a kopott munkás-paraszt utazóközönségből: újnak látszó kosztümjével, festett szőke hajával, makkos kalapkájával, vörös prémgallérjával.

– Ejha! A teremtését. Akkor miért nem maradt külföldön? – vakarta a fejét a pufajkás melós. – Kivárhatta volna, hogy merre dől a borjú.

– Miféle borjú? – kíváncsiskodott a nő, és a nyakán meglazította kissé a keppjét, mert korábban olyan szorosan a nyakára tekerte, hogy minden szónál a nyelvéhez ragadt a rókaszőr. A „borjú” szóra még többen felfigyeltek, mint a párttitkárra, mintha félálomban is arról fantáziálnának, hogy hús érkezett a szövetkezeti boltba.

– Hol volt külföldön, ha ennyit se tud?

– Csehószlovákiában. Két hétig a Tátrában üdültem.

– Na, akkor tőlem tudja meg: befuccsolt a népi demokrácia. Ausztriából érkeznek majd a horthysta csapatok, hogy átvegyék a hatalmat.

– Ugyan már. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni – hajtotta le az asszony a fejét vörösre gyúlt arccal, hogy szinte belefúlt a rókaszőrbe.

– Milyen optimista. Én csak azt tudom, hogy rossz után csak rosszabb jöhet. És mindennek a kisember issza meg a levét – folytatta a jól értesült munkás a csevegést, pedig azok, akik aludni próbáltak, most már egyenesen gyűlölettel néztek rá. – Az ávósok csak azért inaltak el, hogy behívják az oroszokat.

– Jönnek a ruszkik? – egyenesedett ki félfektében egy szunyókáló parasztasszony, és ezzel a mozdulattal vállára borulva alvó férjét is felébresztette. – Jóskám, akkor a lányt, a mamát meg a lovat kiviszed a Szeri tanyára, de még ma.

– Anyádat már nem kell.

– Ugyan, Jóska, azt hiszed, nézik azok az állatok, hogy nyolcvankettő vagy tizenkettő? A sötétben minden tehén fekete – mondta az asszony úgy helyezkedve, hogy villámló tekintetet vethessen a férjére, de az már összeszorított szemmel alvást mímelt. A tehénre azért nem rezzent meg senki, mert mind hasonlóképpen csak játszották a szendergést: amikor a kalauz benyitott a fülkébe, hogy kérje a jegyeket, senkit sem kellett ébresztgetni.

Ugyanez a kalauz később a végállomáson nekiesett a vécéajtónak, midőn a leszálláshoz segítségül felajánlott karját az említett asszonyság eltaszította, de bizonyára nem először tapasztalt a poggyászukat féltő idősebb nőktől hasonló hevességet. A hölgy úgy indult meg, mintha puskából lőtték volna ki, és nem viselkedett elfogódottan a nagyvárosban. Felkapaszkodott az első villamosra, még ülőhelyet is kiverekedett magának, majd a Felszabadulás téren leszállt, és gyalog folytatta útját az egykori Duna-korzón, bár kissé bicegve. A Lánchídtól felgyorsultak a léptei, és szinte repült. Félelmetes gyorsasággal jutott a Parlament oldalbejáratáig, ahol ellentmondást nem tűrő lendületét egy portás állította meg.

– Forradalom ide vagy oda, ide mindenféle jöttment nem térhet be – közölte, de akkor az asszony a kalapját a szőke fürtjeivel együtt felemelte.

– Ez nem lehet… – nyögte a portás, és nem tiltakozott tovább.

– Igen, visszatértem! – nyugtázta a meglepetést a látogató, és nagy ívben hajította el a parókát és a rókakeppet.

A parókáért később visszament. Csak nagy nehezen találta meg a sötétben, mert egy bukszusbokorba repült, de négykézlábra ereszkedett, és kitapogatta, hogy újra felrakhassa. Valami megmagyarázhatatlan okból – alig negyvennyolc órája visel melleket, és máris intuíciók irányítják? – úgy érezte, ha meglátnák úgy, ahogy van, talán lelőnék, mint egy kutyát. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy nem az egészsége miatt aggódtak, amikor idén júliusban nyaralni küldték a Szovjetunióba.

Végighaladt az ismerős folyosókon és lenyomta a kilincset. A szobában fáradt férfiak lézengtek. Némelyikük aludt. Odament az egyik ilyenhez, és virsliujjaival befogta a szemét.

– Ki az?

– A lelkiismereted, Kádár elvtárs.

Kádár elvtárs nem volt játékos kedvében, el sem mosolyodott. Ülve bóbiskolt el, ismerős hangra ijedt fel. Szúrós szemmel, gyanakvó arccal meredt a látogatóra.

– Na, ki van itt! – mondta az, és az imént begyakorolt teátrális mozdulattal rántotta le a fejéről a platinaszőke parókát.

Másoknak egy ilyen drámai antrét követően szavak tolultak volna az ajkára, de Kádár elvtárs összehúzta a szemét, beharapta ajkát, és egy nagy sóhaj után kilégzett levegővel mondta:

– Rákosi elvtárs – mi az istent keres itt? Egyáltalán hogy mert idejönni?

– Kádár elvtárs, ha én olyan kishitű lennék, mint maguk, mit gondol, hogyan ülöm le Horthy börtönében azt a tizenöt évet? Hruscsov elvtárs is azt mondja nekem: Menjen csak haza, majd a nép jól fel fogja akasztatni! A néppel jöttem idáig a vonaton. Felakasztottak? Szemlátomást nem!

Kádár a kezébe temette az arcát, aztán újra felnézett, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy nem álmodik, egy vastag, fekete szemöldökű, kosztümös, tarkopasz öregasszony beszél hozzá:

– Voltam én már hazatérő hadifogoly bajuszban, szemüvegben. Felúsztam Murmanszkig meg vissza. Voltam velencei nagykereskedő, ahhoz főképpen egy szép teveszőr kabát kellett. Most a nejem, Fenyicska adta kölcsön a gyapjúkosztümjét és a rókakeppet. Ha a jelmez megvan, hozom a figurát. Az utólag már általam is elhibázottnak ítélt személyi kultusznak köszönhetem, hogy ezúttal már paróka is szükségeltetett.

Kádár szívott egyet az orrán, de továbbra sem szólalt meg.

– Tőlem nem áll távol az önkritika, Kádár elvtárs… a szocializmus építése lassan ment, és még nincs befejezve. Mentségül szolgáljon, hogy először csináltuk életünkben, és azt sem tudtuk, mihez fogjunk első közelítésben. – Nem folytatta, pedig senki sem vágott a szavába, mindenki hallgatott. Az ámulattól nem tudtak megszólalni? A döbbenettől? – Mennyi árulás. Amerre a szem ellát. Belebetegedtem a gondolatába…

A körülöttük álló férfiak mind ellenségesen meredtek rá, Kádár elvtárs pedig egy Munkás cigarettára gyújtott.

– Új arcok kellenek – fújta ki az első szippantás után a füstöt.

– Új arc vagyok – mondta ő a parókát visszaeresztve a fejére, mert megfájdult a karja attól, ahogyan diadalmasan maga elé tartotta. Az arcába lógó tincset a füle mögé tűrte és harciasan csípőre tette a kezét. – Másrészt én ebben a véleményedben az ellenség kezét érzem, Kádár elvtárs.

– …az új arcokon kívül még két dolog kell: humanizmus meg emberség – folytatta Kádár úgy elgondolkodva, hogy ügyet sem vetett Rákosi elvtárs érvelésére. – Bár ezeket most hagyjuk, nem vagyunk a rádióban. Most tankokra van szükség. Az emberséget egy másik helyzetre tartalékoljuk.

Egy férfi jelent meg az ajtóban és biccentett. Kádár a Pobeda karórájára nézett, amelyet még a börtönből való szabadulása után kárpótlásként kapott tavalyelőtt.

– Emlékszik, Rákosi elvtárs, a maga 60. születésnapjára készült albumra?

– Én… – kezdte ő, de Kádár a szavába vágott, egyszerre csak beszélni akart.

– Emlékszem abból egy szép történetre. Amikor Rákosi elvtárs találkozik Lenin elvtárssal Moszkvában, valamikor kilencszázhúszban. A nagy ember örömmel figyeli, hogy milyen rátermett vezetője akadt a magyaroknak… Azt írta abban az író elvtárs, hogy „A hatalmas kőszáli sas repülni tanította a fiatal sast, és meg volt elégedve a tanítványával”. – Kádár elnyomta a cigarettáját, köhécselt egy kicsit, aztán folytatta: – Igaz ez, Rákosi elvtárs, hogy magát mint fiatal sast megtanította repülni a vén kőszáli? Akkor repüljön, Rákosi elvtárs! Repüljön.

Intett két markos férfinak, akik időközben odaértek, és csendben várakoztak az ajtóban. Azok rezzenéstelen arccal odaléptek hozzá és megragadták.

Mintha azt hallotta volna, hogy „Kereket akarsz oldani, te strici”, de ebben nem lehetett biztos, Moszkvában a honvágy miatt sokszor hallucinált magyar mondatokat, ez gyakori jelenség a hazájuktól távol élőknél. Olyan gyorsan futott, amennyire csak a szűk szabású gyapjúszoknya és Fenyicska harminchatos cipőjébe belepréselt lába engedte. Honnan vett volna télvíz idején Moszkvában negyvenegyes női cipőt? Vagy ami azt illeti, akárhányast.

Viszont milyen jól jött a törpesarok, mikor a lágy részek felé kellett rúgni, sokkal komolyabb fájdalmat okozott, mint egy lapos talpú férficipő. Amíg az egyik a pisztolyt kereste a kesztyűtartóban, ő elintézte a másikat, és sprintelt az erdő felé.

Amaz már hiába lőtt utána. Nyargalt, de közben jobbra-balra cikázott is, hogy megzavarja. Emberfeletti erőt érzett magában: a politikai újjászületés örök energiáját. A csípős hajnali levegőtől csak még jobban felpezsdült, különösen akkor, amikor egy tisztásra érve meglátta az egyelőre csupán földrajzi értelemben lábainál heverő várost. Miért lenne éppen most reménytelen, hiszen a zsákba kötve még hallotta, ahogy Kádárt Moszkvába viszik. Az állami gép, a tyihohod sem járja meg hamarabb a Kremlt, mint hogy ő legyalogoljon Máriaremetéről, egyelőre ő van lépéselőnyben.

Egy kőre ült le, hogy kicsatolja Fenyicska topánkáját, mert ha fagyos is volt már a föld, csak most, a közvetlen veszélytől megmenekülve látta meg, hogy a cipője csupa vér.

A sebbe beleragadt harisnyát igazgatta, mikor mintha tank hangjára lett volna figyelmes. A szovjet tank hangját ezer közül is felismerte, és a nyugalom úgy áradt szét a bensőjében, mint hóviharban kortyolt forró tea: a világ legnagyobb szárazföldi hadserege a közelben van. Hárman vagy négyen jöttek felé, de aztán csak két katonát látott élesen kibontakozni.

Amikor hallótávolságba kerültek, megértette, hogy arról vitatkoznak, hogy ő asszonyka-e vagy nagymama, de nem akart beleszólni.

Majd odabenn a tankban némi csája mellett elmeséli az egész kalandos történetet, a protokolláris laktanya-látogatásokon is mindig gyorsan szót értett a nép fiaival, két testőr, három ávós, négy vezérezredes jött vele, és mégis feloldódtak a társaságában.

Most is integettek, felállt, hogy visszaintegessen.

A következő pillanatban valaki hátulról beletérdelt a derekába és egy fegyver csövét bökte a bordái közé. Elestében nekikoppant a feje a mohos kőnek, amin az előbb ült, ettől kicsit elernyedt, de nem is akart ellenállni, mikor egy vodkaszagú férfi lefogta és föléhajolt. A tank reflektorának ellenfényében kirajzolódó, szláv őserőt árasztó profilja egy régi-régi antifasiszta plakátra emlékeztette, amelytől mindig könnyek szöktek a szemébe. Mit nem szerettek ebben a magyar nők, gondolta, ő most először érezte ismét biztonságban magát, mióta Moszkvából visszaindult Budapestre. Közben végig arra gondolt, hogy egy világbirodalom nehezedik rá a teljes súlyával, és ezt – bár alig kapott tőle levegőt – édes tehernek érzékelte.

– Ki tudja, akár teherbe is eshetek – gondolta, de akkor már elsötétült körülötte a világ.

Szécsi Noémi: A túlélő

Hévíz folyóirat; A másik forradalom – alternatív ötvenhat

„Kicsit peckesebben jártam két napig” – Esterházy Péter

A budai Angelikába beszéljük meg, történetünk szempontjából azonban ennek csekély jelentősége van, mert végül a pesti oldalon, az Írók Boltjában találkozunk egy szép, szürke, tavaszi délutánon, 2015 áprilisában. Magyar idő szerint öt napra vagyunk Esterházy Péter hatvanötödik születésnapjától, és éppen negyedszázadra az Esterházy-kalauz című interjúkötettől, melynek folytatása, Az évek iszkolása épp a születésnapra lett időzítve. Az évek iszkolhatnak, de az író nem iszkol; szelíden tűri a korral járó kérdéseket. Otthon van „a tájban”, ez avatatlan szemmel is jól látható, otthonosságról árulkodik minden mozdulata. Ha nem tudnánk, hogy nincs törzshelye, azt hihetnénk, hogy a hajdani Japán Kávéházból lett Írók Boltja az.

Nem csak kérdésekkel készültünk, vizuális segédeszközzel is. Úgy tervezzük, hogy a beszélgetés dramaturgiailag legalkalmasabb pontján – már ha nem sülünk bele már a legelső kérdésbe (Kedves mester, mit gondolt, amikor azt írta, hogy…) –, szóval, hogy egyszer csak egy laza, spontán mozdulattal előrántjuk majd azt a gondosan kinyomtatott fotót, melyen az interjúalany szinte még siheder korában ugyancsak pelyhedző állú kollégájával pózol. Célunk e rajtaütésszerű akcióval, hogy szembesítsük a hatvanötödik születésnapját ünneplő írót – micsoda eredeti ötlet! – az évek iszkolásával. Ám nemhogy újságírást nem tanultunk soha, úgy látszik, akkor is hiányoztunk, amikor a spontán karmozdulatokat tanították tornaórán: végül csak valami zavart kotorászásféle lesz a dologból, de az író tűr, szelíden tűr, mint aki látott már mindenféle kotorászást életében, zavartat is, meg spontánt is, pepitát is, meg csíkosat is. Ám mégsem a mozdulatoké, hanem a mondatoké a főszerep; és Esterházy Péter élő mondatai erősen hajaznak Esterházy Péter leírt mondataira. Ebből ránk nézve két dolog következik:

1. Esterházy Péter, az interjúalany, egy az egyben azonos Esterházy Péterrel, az íróval.
2. Esterházy Pétert hallgatni, akárcsak olvasni, élvezet.

1969. Szilveszter. Házibuli. Jelenlévők: Esterházy Péter leendő író, Reén Gitta leendő borítótervező, feleség és anya, és még sokan mások. Olyan Megáll az idő-s bulihangulatot kell elképzelni?

Kicsit szelídebb bulik voltak ezek, mert hát a Piarista Gimnáziumba jártunk. De azért volt bennük valami megállazidős, színes, szélesvásznú.

Zene?

Én nagyon határozottan Beatles-párti voltam a Rolling Stones-osokkal szemben. De nagyon nem voltam heves ellenálló, mert mennyivel jobb egy Rolling, mint, mondjuk, a Hazy Osterwald Sextett. Ugyanígy azt gondoltam nagy naivan a rendszerváltozáskor is, hogy majdnem mindegy, jobboldali vagy baloldali az adott párt, a fő az, hogy végre nem a Hazy Osterwald Sextett játszik. Aztán ez kapott egy vajszínű árnyalatot.

Mindkét interjúkötetben az amerikai professzor asszony, Marianna D. Birnbaum a beszélgetőpartnere. Mióta beszélgetnek?

1988–89 táján találkoztunk először, a Hrabal könyvét írtam éppen.

Elég zsúrfiúsan megkérdeztem tőle, hogy csak nem családlátogatáson van Budapesten? Mire azt felelte, hogy nem, a családomat Auschwitzban kiirtották. Amire én állítólag azt válaszoltam, hogy nem helyeslem.

Innen ered a barátságunk.

Az első beszélgetőkönyv még elég szemérmes, nem úgy a második. Most már azt is tudjuk, hogy Vicuska fürdése az Egri csillagokból az első gyermekkori erotikus olvasmányélménye. És a többi?

Elvileg úgy gondolnám, hogy például Mándy Ivánt biztos nem lehetne idesorolni, és mégis, azok a hihetetlen csajok, nők, kisasszonyok, akik felbukkannak nála… És még csak nem is a cukrászdás lányokra gondolok okvetlenül. Vagy ott vannak a klasszikus, Balzac-féle, érett asszonyok.

A magyar íróhagyományok erotikaügyben szemérmeskedők. Móricz naplóiból látjuk, hogy mi van eltagadva a regényekben, melyekben persze ott a testiség, csak kicsit toporog – a tradícióinknak megfelelően.

Nem úgy a mai amerikaiaknál: Philip Roth jót tett a magyar közönségnek a néven nevezés brutalitásával és őszinteségével. Updike talán eggyel finomabb. Hogy hohmecoljak egy kicsit: nem sokkal a halála előtt – de hangsúlyoznám, nem ezért halt meg – az Egy nőről írt a The New Yorkerben. Azt bírta mondani, hogy a kortárs irodalom legjobb szexjelenetei vannak benne. Kicsit peckesebben jártam két napig.

Van önnek egy Thomas Mannt ábrázoló fotója: a nagy német író huszonöt évesen pózol rajta – erre mondta, hogy sosem lesz olyan felnőtt, mint Mann ezen a képen.

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen hatvanöt lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság.

Épp ma derült ki számomra, hogy Kosztolányi éppen akkor lett volna hatvanöt éves, amikor én születtem.

Azt, persze, nem tudom, milyen következtetést kéne levonnom ebből.

Van egy másik fotó, képeslapként árusították a jobb könyvesboltokban egy időben: ezen ön látható nyakigláb, harmincöt éves fiatalemberként a pelyhedző állú Kornis Mihállyal.

Ez valami hajókiránduláson csinálódott. Nézze csak meg, hát felnőtt az ilyen? Két örök kamasz, reménytelen esetek ebben a felnőttségbizniszben. De azért azt is igyekszem elkerülni, hogy játsszam a lobogó hajú örökifjút. Ebben nagy segítséget nyújtott a futballozás. Ott az ember nagyon élesen konfrontálódik a korával. Ott harmincöt évesen már öreg futballista vagy. Ezt mondja a tested minden pillanatban. Fáj konkrétan mindened. Ezt már Csehov is megírta, noha ő nem volt futballista. Vagy titkolta. Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov.

Egyébként nincs konfliktusom a korommal, igaz, örömöm sincs benne.

Persze ahhoz, hogy Thomas Mann huszonöt évesen annyira felnőttnek fessen, kellett az akkori társadalom, ami ennyire felnőtté tette az embert.

Thomas Mann nagy naplóíró volt. És ön?

Én nem. De jegyzetelés, az van. Mindig van a zsebemben egy darab papír és egy ceruza, csodálkoznék, ha most nem így lenne. Látja? Itt vannak… Amúgy ez egy rémes processzus: a céduláról átírom a közös cédulára, a közös céduláról az egyik füzetbe, az egyik füzetből a másikba, és akkor onnét esetleg valahova bele. Ezt hívják munkának.

A mosás nem jelent veszélyt a jegyzetfecnikre?

Még együtt vagyunk, én és Gitta, ami azt jelenti, hogy olyan sokszor ez nem eshetett meg.

Nemrég jelent meg Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak a Naplója. Olvasta?

Most olvasom. Hát, elképesztő. Majdnem olyan, mintha beengedne a közös szobájukba. Mint egy Való Világ-közvetítés. És nagyon sokat elmond róluk is, Radnótiról is, arról a korról, a félelmekről, erről az egész, beinduló fasizálódásról, a háború fenyegetettségéről, a kicsi árulásokról vagy azoknak a megjelenéséről. Én próbálgattam régebben naplót írni, de minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák. Nekem nem volt ilyen szempontom.

Szép Ernő híres bonmot-ja a Lila ákácban, hogy most már legyen valaki más a zsidó, mert ő már sokat volt. A kikeresztelkedett Radnótinak, noha csak ideig-óráig, sikerült is megfeledkeznie zsidóságáról. Érezte úgy, hogy most már legyen valaki más keresztény, mert ön már sokat volt?

Hát… nekem már az is jó volna, ha egy kicsit keresztény lennék. Az ugyanis nem egy triviális opció.

Annál nagyobb élmény kevés van, mint mikor igazi hívővel találkozik az ember. Nem ezekkel a kirakat- és politikai hívőkkel. A legfinomabb, ha azt mondom rájuk, hogy hányinger. Csak reménykedhetünk a mindenható nagyvonalúságában. Hogy úgy mondjam.

De az igazi hívő ember, az valami fantasztikus. Akkor lehet látni, hogy ez micsoda nagy szerencse. Hogy a Nádas regényéből vegyem a szót, olyan ez, mint amikor Isten tenyerén ülünk. Ami nem szavatol semmit, csak az egészet. Nem azt mondja, hogy boldog leszel, csak azt, hogy vigyázva van rád. Nagymamám például úgy hitt az Istenben, mint… mint ahogy egy kő van, szóval hogy hogyan is lehetne másképp. Találkoztam egyszer egy fordítónővel, akin ott volt mindig a hitnek ez a derűje. Vagy a piarista tanárom. Egy szerzetesnek mindig nehezebb dolga van, ugye, hogy igazi hívő legyen. Ez a derű a nagy dolog. Ezzel szemben áll a mai buzgó neofiták összeszorított, acsargó szájszéle, ahogy sziszegik, hogy „szeretet”.

Mostanában mintha bántanák a kedvenceit: Kosztolányit és Hrabalt a legnagyobb elismerés hangján olykor elküldik a búsba, mint felszínes szócséplőket.

Kosztolányinál ez az olvasat mindig megvolt. Hrabalt pedig kezdetben Nyugaton valami kocsmai sztorizónak látták csak. Balszerencsés, aki csupán ennyit lát belőlük.

Hrabalt nemcsak könyvből ismerte: kocsmáztak is.

Söröztünk. Óvatosan közelítettünk egymáshoz. Nem volt szimmetrikus a helyzet, mert ő bírta az én bizalmamat mindenestül, mert én tudtam, hogy ő kicsoda, de ő nem tudta, hogy én ki vagyok.

Voltak pontok, amikor egy kicsit beljebb kerültem a körön. Voltak pontok és voltak sörök.

Gondolom, kötelességének érezte, hogy lerészegedjen az italozó nagy író társaságában.

Elvileg az volt az önképünk, hogy nem rúgtunk be. Amikor definitíve tudom, hogy berúgtunk, az eggyel később volt, akkor, amikor egy francia kiadóval Párizsban vacsoráztunk. Az Hôtel de Crillon annyira elegáns hely, hogy olyan nincs is. A pincérek mint a francia márkik, az öreg meg valami elképesztő, kötött, nem is pulóverben, hanem zakóban volt, aminek a színe csak a Trabant zöldjéhez fogható. A nép egyszerű gyermeke csak libafoszöldnek nevezi az ilyet. És ebben a kötöttségben tudott ő olyan szuverén lenni, de szuverén ide, szuverén oda, egyrészt mindketten sunyiztunk, mert már elígérkeztünk egy másik kiadónak, másrészt elképesztően jó bordeaux-i vörösborok voltak.

A mértéktelenség bűnébe estünk. Ő kicsit jobban berúgott, mint én, de rendőrileg nem lett volna jelentősége a különbségnek.

Az megint egy szép jelenet volt, amikor hazavittem az öreget. Egy szállodában laktunk, fölvittem a szobájáig, kinyitottam neki az ajtót, és belöktem rajta. Menjél, aludjál! Az szép volt: két részeg kelet-európai a párizsi luxusban.

Kunderával is szövődött valami?

Találkoztunk, de nem lobogott fel a láng.

A magyar irodalomba ön csempészte be többek között Heidi Klumot, a nagy német szupermodellt. Méghozzá úgy csempészte be, hogy, noha igény – Heidi részéről – lett volna rá, mégsem találkoztak. Elmesélné Heidi Klum és Esterházy Péter nagy nem találkozásának történetét?

Bevallom, ahogy már a focis könyvemben is bevallottam, hogy az én hibám, hogy nem jött össze. Mesésen kezdődött. Egy német újság szerkesztője, aki ismert engem, a fejébe vette, hogy milyen jó kis anyag születhetne abból, ha én és Heidi Klum kötetlenül átbeszélgetnénk egy estét. London, Párizs, Madrid – nekik mindegy, ők bárhová odareptetnek, vacsorázgassunk, beszélgessünk. Abban a hónapban éppen híres voltam Németországban, gondolom, innen jött az ötlet. Mondták, minden le van zsírozva, minden rám van bízva, én adom a témát, ők Heidi Klumot.

Kapásból nemet mondtam; főleg mert halvány gőzöm sem volt, ki az a Heidi Klum. A gyermekeimnél informálódtam utólag, ők tudták, hogy ki, ilyen-olyan szupermodell, szupersztár, felesége a nem tudom, kinek (most már tudom, egy bizonyos Sealnek, de már el is váltak); finoman szólva is csodálkoztak, mért nem akartam címlap lenni Heidivel.

És hogy rajtam kívül mindenki tudja, ki ő. Hibáztam, belátom. Ráadásul később láttam, hogy ez egy nagyon is értelmes nő. Persze, ha csak egy cicababa, akkor is érdekes lett volna az egész. Belenézhetni egy másfajta, ha nem is életbe, de életvitelbe. Ugyanilyen típusú hiba volt a Donau-Dampfschiffahrts-Gesellschaft ajánlatára nemet mondani. A patinás hajózási társaság felajánlotta nekem, hogy elutaztat végig a Dunán, mert hallották, hogy épp a Dunába vagyok belefeledkezve – a Hahn-Hahn grófnő pillantását írtam akkor. Szóval, ők hajóra raknak, és irány a Duna, illetve a Fekete-tenger. És akkor a szokásos. Hogy épp dolgozom, egyébként épp ezen, meg milyen rémes lenne bezárva lenni tíz napig csomó osztrák kispolgárral. Ez is tiszta ostobaság volt, mert az a bezártság is érdekes lett volna, igaz, lehet, hogy fölborította volna a készülő regényt.

Úgyhogy talán mégsem hibáztam itt. Mindig ez a libikóka… Csinálni, vagy írni, hogy csinálom.

Egyszer azt írta, hogy a Kádár-kor vesztét a botrányos pezsgő és a trehány töltött káposzta okozta. E mostani rendszerben elégedett a gasztroszínvonallal?

Sok az új hely, azt nagyon bírom. Az azért kéne, hogy a megbízható középszer megbízható legyen, ne csak a csúcsgasztronómia. De most egy csomó ilyen bisztrószerűség nyílt, ami a kettő között van. De az nem jó jel, hogy időnként alig hallani magyar beszédet az éttermekben.

Saját bevallása szerint a lábasokmélyi maradékok nem érezhetik biztonságban magukat, ha ön a közelben van, szóval a nagy író a nagy maradékfeldolgozók közé tartozik. A családtagjai többször rajtakapták már konyhai bűnelkövetés közben.

Hát, igen, teszem azt, a pecsenyezsír! Az egészséges étkezés, az egy rémálom. Nem is gyakorlom, bár igény – az orvostudomány részéről – lenne rá. Eltekintve attól az elkedvetlenítő dologtól, hogy nem tudok főzni, elég tehetséges evő vagyok. A fesztávom a pacaltól a homárig terjed.

Semmi nem idegen tőlem, ami jó. Bizonyos helyzetekben mindig ugyanazokat a történeteket mesélem: Egyszer, egy szép tavaszi napon kiszólt a főpincér, midőn elhaladtam a Múzeum Étterem mellett, hogy most érkezett egy újfajta grappa, ha ezt megkóstolnám.

És akkor bementem, délután négy volt, benyomtam a grappát, mindközönségesen a törkölyt, kérdezte a főúr, milyen, mondtam, hogy céljának megfelel, majd felálltam és továbbmentem.

Az volt az érzésem, hogy egy fantasztikus városban élek, ahol ismernek és becsülnek, ahol jó élni, ahol jó.

Ez jobb, mint a Kossuth-díj…

Ez jobb. Mindig azt szoktam mondani, hogy a legjobb kitüntetésemet a német Feinschmecker magazintól kaptam, ők ugyanis az év haspókjává választottak. Szerintem igazságtalanul, de nem tiltakoztam. A díj egy nagy vacsora volt Köln mellett egy Michelin-háromcsillagosban. Szmokingban.

A kukoricagölödin, ez a furcsa összetett szó átvonul az életművén. A Michelin-csillagos éttermekben valószínűleg nem kapható.

Gölődin, hosszú „ő”. És ezt inkább Petőfitől tanultam, mint a konyhából. De onnét is tanultam, idegen konyhából. Amikor a Harmonia cælestist írtam, lent Szigligeten, az alkotóházban bementem a konyhások közé, és megkérdeztem, milyen olyan ételek vannak, amiket nagy szegénységben készítenek. Langalló, kukoricaprósza vagy mi, ilyeneket tanultam.

Nekem csak a szavak kellettek.

Vannak azért nekem is rendes élményeim. A kitelepítésről. Eléggé északon voltunk, nem tót vidéken, de már eléggé pálócosan beszéltünk. Én gyerekként így is beszéltem, hosszú „á”-val. Ott nagyon sok krumpli volt. Így lettem krumplis. Születésnapkor épeszű ember rántott csirkét kér, én meg mindig olajos hagymás krumplit kértem. A testvéreim őrjöngtek.

A gölődin, hasonlatként elkészítve, az Esterházy – Egy házy nyúl csodálatos élete című mesében is felbukkan. Olyan nagyon magyarra fordította a nyulakat, hogy a szerzők talán rá se ismernének a meséjükre.

Ezt én a saját könyvemnek tekintem, okkal, azt hiszem.

Tényleg az édesapjával fordíttatta az első szövegváltozatot?

Apám akkorra valahogy kipörgött a fordításból, talán még megbízták volna, de nem volt kedve, mindenesetre volt valami üresség körülötte. Én meg, kvázi, megbíztam. Egyébként ödipálisan is nagyon jó gyakorlat volt. Ő, ugye, nagyon jó fordító volt, meg jól is tudott magyarul. De a nyulas mesénél láttam – és látá az Úr, aki vagyok! –, hogy immár én jobban tudok magyarul, mint ő.

A lényeg, persze, nem az apagyilkosság volt, hanem, hogy munkát adjak neki. Még ki is fizettem.

Fater, mennyi? Hát, fiam, hány leütés?

Esterházy, a házy nyúl után beszélnünk kell Umbertóról, a házy kutyáról. Mit szólt Umberto Eco, amikor ön a Budapesten elmondott laudációjában az Umberto nevű szőrpamacsot emlegette?

Figyeltem az arcát, elegánsan viselte. Ténykérdés, hogy a kutyánk azért lett Umberto, mert a gyerekek így próbáltak engesztelni, amiért a hátam mögött vették meg a kutyát. Azt gondolták, hogy ha kollegáról nevezik el, akkor enyhül atyai haragom.

Atyai haragom nem enyhült, de aztán mégis elszivárgott. Maga a kutya szivárogtatta el, akivel nem keveredtem baráti viszonyba, de elláttam rendesen, és ez mélyebb, mint a baráti viszony. Enni adni valakinek.

Nagyon félt a villámlástól, ilyenkor én is vele szenvedtem. Abban volt valami megrendítő. Aztán elkerült Umberto vidékre. Jó dolga volt ott. Amikor évekkel később meglátogattuk, már nem volt fiatal. Az volt a szomorú, hogy nem tudtam százszázalékosan eldönteni, megismert-e.

Lehet, hogy önről is el van nevezve valahol egy házi kedvenc…

Ékszerteknős nem lennék, de elkényeztetett szobabernáthegyi igen. Vagy egy gonosz óriáskígyó. Aki lenyelte a bernáthegyit. És egyetlen barátja ez az ékszerteknőc. De ez már egy másik történet.

Köves Gábor: Mi az, hogy nagynmenők?

Sztárinterjúk Umberto Ecótól Kate Winsletig

Az interjú eredetileg a Marie Claire-ben jelent meg 2015-ben

Scolar, 2016

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll.

Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával, és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek.

Az első órák ezen változásai olyan lassan és olyan bizonyossággal zajlanak, hogy van valamiféle szertartásszerűség bennük, mintha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához. De akkor már visszavonhatatlanul. A test belsejében szétszóródó hatalmas baktériumseregeket semmi sem tartóztathatja fel. Ha csupán néhány órával korábban próbálkoztak volna, nyomban ellenállásba ütköznek, most azonban minden elcsendesedik körülöttük, és feltartóztathatatlanul nyomulnak egyre mélyebbre a nedves sötétségben. Elérik a Havers-csatornát, a Lieberkühn-mirigyeket és a Langerhans-szigeteket. A Bowman-tokot Nephrosban, a Clarke-oszlopot Spinalisban, Mesencephalon feketeállományát. És elérik a szívet. Még mindig ép, de már megfosztva a mozgástól, amelyre az egész konstrukciót tervezték, furcsán elhagyatottnak hat, akár egy gyártelep, amelyet a munkásoknak kapkodva kellett kiüríteniük, mindenfelé az erdő sötétjétől sárga fényükkel elváló, mozdulatlan járművek, üresen álló barakkok, a drótkötélpálya csilléi megrakodva függenek a hegyoldalban.

Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a halálhoz tartozik.

A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek, az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég. Egyik sem idegen számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi lény csatlakozik hozzájuk, legalábbis ha azokra az erőfeszítésekre gondolunk, amelyekkel a holttesteket igyekszünk eltüntetni szem elől. A nagyobb kórházakban nem csupán elkülönített, megközelíthetetlen helyiségekbe rejtik a holtakat; az odavezető utak is titkosak, saját felvonójuk és pincefolyosóik vannak, és ha az ember mégis odatéved valamelyikre, a mellette elgurított holttestek mindig gondosan le vannak takarva. Amikor elszállítják őket a kórházból, külön kijáratot használnak, sötétített üvegű autót; a templomban külön ablaktalan termet tartanak fenn számukra; a temetési szertartás alatt zárt koporsóban fekszenek, míg végül a földbe eresztik vagy a kemencében elhamvasztják őket. Gyakorlati célt nehezen találnánk ebben az eljárásmódban.

A testeket például bátran végigguríthatnák fedetlenül a kórház folyosóján, vagy teljesen közönséges taxikban is szállíthatnák anélkül, hogy különösebb veszélyt jelentenének másokra nézve. Az idős férfi, aki egy mozielőadás alatt hunyt el, nyugodtan a székében maradhatna a film végéig, sőt akár a következő vetítés alatt is.

A tanárt, aki az iskolaudvaron kapott agyvérzést, nem muszáj azonnal elszállítani, semmi baj nem lesz belőle, ha ott fekszik, amíg a gondnok időt tud szakítani rá, még ha arra csak délután vagy este kerül is sor. És ha egy madár ráül és megcsipkedi, ugyan mit számít? Talán jobb lesz neki, ami a sírban vár rá, csak mert azt úgysem látjuk? Amíg a halottak nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak meg még egyszer. Különösen a téli hideg volna kedvező. Hajléktalanok, akik a padokon és a kapualjakban fagynak halálra; öngyilkosok, akik toronyházakból és hidakról vetik le magukat; öregasszonyok, akik a lépcsőházakban esnek össze; balesetek áldozatai, akik az autójuk roncsába szorulnak; a fiatal srác, aki egy átmulatott éjszaka után félrészegen a tengerbe zuhan; a kislány, aki egy busz kerekei alá esik – hová ez a sietség, hogy elrejtsék őket a szemünk elől? Illendőségből? Mi lehetne illendőbb annál, hogy a lány szülei egy vagy két órával a szerencsétlenség után a helyszín mellett, a hóban fekve láthassák a gyermeküket, úgy az összezúzott fejét, mint a testét, úgy a véráztatta haját, mint a tiszta steppelt kabátját? Titkok nélkül, a világ elé tárva, így kellene ott feküdnie. De még ez a hóban eltöltött egyetlen óra is elképzelhetetlen.

Egy olyan város, amely nem tünteti el a halottait szem elől, az utcákról, a közökből, a parkokból és a parkolókból, az nem város, hanem maga a pokol.

Az a tény, hogy ez a pokol sokkal reálisabban és lényegében igazabb módon tükrözi az élettapasztalatainkat, nem számít. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez így van, mégsem szeretnénk szembenézni vele. Ennélfogva a holtak eltitkolásában a kollektív elfojtás aktusa ölt testet.

Hogy pontosan mi az, amit elfojtunk, azt viszont nem könnyű megmondani. Önmagában a halál nem lehet, ahhoz a társadalomban túlságosan nagy a jelenléte. Hogy hány halottat említenek naponta az újságokban, vagy mutatnak a híradóban, az a körülményeknek megfelelően változik, a számuk azonban évről évre többé-kevésbé állandó, és miután számtalan információs csatornán özönlenek felénk, lehetetlen elkerülni őket. Ez a fajta halál azonban nem tűnik fenyegetőnek. Épp ellenkezőleg, ez olyasmi, amit akarunk, amiért szívesen fizetünk, hogy lássuk.

Ha hozzávesszük az irreális mennyiségű hullák számát, melyeket a fikció termel, még nehezebb megérteni a rendszert, amely a halál rejtegetését szorgalmazza. Ha nem a halál jelensége az, ami elrettent bennünket, akkor honnan ez a végtelen ellenszenv a holttestekkel szemben?

Vagy azt jelenti, hogy kétfajta halál létezik, vagy azt, hogy ellentmondás áll fenn a halálról alkotott elképzelésünk és a halál valós megnyilvánulása között, ami alapvetően ugyanarra vezethető vissza: a halálról alkotott elképzelésünk olyan erősen rögzült a tudatunkban, hogy nem csupán megrendülünk, amikor azzal szembesülünk, hogy a valóság eltér ettől, de minden eszközzel igyekszünk elrejteni is. Nem valamiféle tudatos mérlegelés eredményeként, ahogyan a rítusok esetében történik, amilyen például a temetési szertartás, melynek tartalma és értelme manapság tárgyalási alapot képez, és ezáltal az irracionális szférából a racionálisba kerül át, a kollektívből az individuálisba – nem, az, ahogyan eltávolítjuk a halottakat, soha nem volt vita tárgya, mindig is olyasmi volt, amit egyszerűen megtettünk valamiféle kényszerűségből, amit senki sem tud megmagyarázni, de mindenki ismer:

amikor az apád egy szeles őszi vasárnapon meghal odakint az udvaron, legalább leborítod egy takaróval.

Ám nem ez az impulzus az egyetlen, amelyben a halottak kapcsán osztozunk. A holttestek eltüntetéséhez hasonlóan szembeötlő az a tény, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a talaj szintjére igyekszünk hozni őket. Egy olyan kórház, amely fölfelé szállítja a halottakat, melynek bonctermei és halottasháza az épület legfelső emeletein vannak, szinte elképzelhetetlen. A holtakat a lehető legalsóbb szinten őrzik. És ugyanez az elv érvényes azokra a temetkezési vállalkozásokra, amelyek átveszik őket: egy biztosítótársaság nyugodt szívvel rendezheti be az irodáját akár a nyolcadik emeleten is, egy temetkezési iroda azonban nem.

Az összes temetkezési vállalkozó az utcaszint közelében alakítja ki az irodáját.

Ennek az eredetét nehéz volna megmondani, hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egy régi hagyományon alapul, amelynek eredetileg praktikus oka volt, például az, hogy a pincében hideg van, ezért ez a helyiség a legalkalmasabb a holttestek tárolására, és ez az elv ma, a hűtőszekrények és a hűtőkamrák korában is érvényes, és nem arról van szó, hogy természetellenesnek tűnne a holtakat fölfelé szállítani az épületekben, mintha a magasság és a halál kölcsönösen kizárnák egymást. Mintha egyfajta khthonikus ösztön uralkodna rajtunk, valami mélyen bennünk azt sürgetné, hogy a halottainkat vissza kell juttatnunk ahhoz a földhöz, ahonnan származunk.

Karl Ove Knausgard: Halál

Magvető, 2016

A matinéban Joel-Peter Witkin fotói láthatók

Este, az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsúszom a testemből – de aztán tovább semmi.

Ahogy elhagyom a tokot, minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely szinte hihetetlen.

Ha a képzelet, a képzelőerő hordoz magában valami transzcendens, a szubjektív időnk előtti tartalmat és tartamot: vajon miért nem transzcendentális is egyben, miért akad el a fizikai megszűnés pillanatánál? Ha nem „emlékezünk” az elmúlás utáni stádiumra, akkor ilyen stádium nincsen – a legspirituálisabb formájában sem. Az „emberiség” múltjára ugyanis „emlékszünk”, sőt meg is éljük. Kik vagyunk? Mi az individuum? Ha a régi kultúrák ezt jobban tudták nálunk, akkor hogyan minősíthető az „emberiség” megtett útja az úgynevezett felvilágosodás, az önistenülés és az ebből adódó technikai civilizáció felé?

Elhülyülés? Öngyilkosság? Letérés az igaz útról? De mi az igaz út? Bűnben és tudatlanságban élünk. A bűn és a tudatlanság a törvényünk. Lehet, hogy a bűn és a tudatlanság maga az élet.

De ha így volna: honnan támad ez a tudás bennem, és miért kell ebben a skizofréniában élnem? Ki próbál meg? Ki akarja ezt a kétértelmű tapasztalatot, és miért akarja? Hogy belátásra bírjon engem, vagy hogy ő megtudjon valamit? Wittgenstein, a filozófus sok tekintetben veszedelmesen gyermekes. Fordítás közben feltáruló zsidókomplexusa, művészkomplexusa.

Wittgenstein alig tudja megbocsátani magának, hogy nem művész. A bátortalanságát, a tehetségtelenségét (!), az önmagában felismert minden valódi vagy vélt negatívumot „zsidónak” nevezi. Ezért kifogásol minden zsidó művészben mindent (Mahler). Mendelssohnt a legkevésbé tragikus zeneszerzőnek nevezi, és a tragédia hiányát tüstént zsidó tulajdonságként aposztrofálja; de ugyan miért lenne Mendelssohn „a” tipikus zsidó, csupán mert történetesen zsidó? Kafka tán eléggé tragikus, tragikus Mahler és Proust is, noha ők is zsidók. Mit tesz egy komplexus akár a legvilágosabb agyvelőben is… (És a Teremtés/Genezis előadása, ez a tipikusan zsidó világnyitány nem tragikus?)

Hány világban létezünk? 1. A testünk. 2. Az ösztöneink. 3. A nyelv mint a létezés „humanizált”, az ember számára lehetővé tett és lehető formája s módja. 4. A kollektív tudatalatti. 5. A faj stb. – És hányféle világ létezik? Minden csak fikció, minden.

Wittgenstein nyomán teljesen világos a civilizáció jellege (ha netalán eddig nem lett volna): az erőket egyesítő kultúra helyett a mindenkit rabszolgamunkára hajtó szervezett totalitarizmus.

Kár lenne azt hinnem, hogy az életem az enyém; ezért óvatosan kell bánni a szubjektív töltetű szavakkal, az előszeretetekkel, az előutálatokkal, az előítéletekkel… Tudok bánni az életemmel, tudok szenvedni tőle, néha a boldogság érzéséhez – pontosabban átéléséhez – is elvezet, tudom, hogy fenntart (bár itt feltétlenül a kölcsönösség esete forog fenn), de azt is tudom, hogy nem vagyok azonos.

Hajnali álom, anyámmal beszélek telefonon. Anyám szenilis hangon; örül; engem sírás fojtogat; anyám szemrehányásai; szelíden, zavarosan, az én fuldokló mentegetőzésem; felébredés, ráébredés a halálra, hogy elveszthetem, akiket szeretek; sírhatnék, halálvágy. – A soha, soha véget nem érő lelkiismeret-furdalás; meghalni fiatalon kell.

Wittgenstein misztikus, akárcsak Kafka. De mit jelent az, hogy misztikus? Azt, hogy hontalan a világban. Ez a modern misztikus esete, a világgal eltelt, áhítatos, kultúrabeli misztikusok után (a késői középkorban például). S a hontalan misztikusban mégis föllelhetők ennek az átfogó áhítatnak a nyomai is  – ha másképpen nem, hát vágyként. Gyakran halálvágyként.

Nem írok, tehát nem vagyok. – A demokrácia fokozza a halálvágyat. Úgy látszik, tömegben ez: a halál az egyetlen remény – de mint vigasz föltétlenül az egyetlen. Kultúrák idején inkább a teremtőerők dominálnak, melyek többnyire az életet kultiválják; a halálromantika a kultúra összeomlása idején jelent meg, a forradalmaknak nevezett tömegmozgalmak felbukkanása idején. A kultúra elmúltával egyszerre az is kiderült, hogy az új szellem nem tud mit kezdeni a halállal, nem képes a kultúrát helyettesítő ideológiáiba beilleszteni sem a tényt, sem a vele való bánásmódot.

Ha kívülről akarnám meghatározni, „miért írok” (amely meghatározásnak persze nincs sok értelme), azt mondanám: azért, hogy lelkeinket kimentsük és kimenekítsük abból a szellemi fatalitásból, amit a politika, a gazdaság és a velük összeszövetkező ideológia hoz létre – hogy az embertelenségből, az idegenségből, a száműzetésből egyetlen pillanatra legalább hazataláljunk; haza: ez a saját életünket és a halálunkat jelenti.

Mert ha beleveszünk a közösséginek álcázott politikai tennivalókba, akkor egy hangya életét éljük, nem a sajátunkat, nem emberi életet. Ennyi.

S hogy ezt a pesszimizmus, sőt olykor a destrukció hangnemén tudom csak megszólaltatni, ez a kor bélyege, és az idők szellemére kell következtetni belőle – s nem az én „pesszimizmusomra”, az én destrukciómra.

Hegel és minden totális történelemszemlélet azért átkos, mert nem veszi tekintetbe az egyén halandó mivoltát.

Az embernek, az egyszeri halandónak nem az a dolga, hogy halhatatlan, akár racionális struktúrákat építsen, egy piramisépítő rabszolga névtelen, fogcsikorgató szorgalmával, hanem hogy megértse halandóságát, és megmentse a lelkét.

Az ember üdve és magasabb értelemben vett boldogulása a történelmi létezésén kívül fekszik – a totális történelem elkeserítő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején ez a tudás az egyetlen menekülés, az egyetlen jó. Az ember csodálatos kreativitása, amely a minden emberit lehengerlő római embertelenség korából vallást, az egyént eltipró totalitásából halhatatlan, csodálatos egyéniséget – Krisztust –, és az iszonyú büntetésből, a keresztből vallási jelképet teremtett. Tulajdonképpen mindenféle rossz uralmának a csődjét kell látni ebben. (A másik nagy kreativitás: Platón Szókratésze. Micsoda teremtő korszak lehetett ez, amelyben ilyen figurák születtek, mint Mohamed, Buddha stb. Minek tulajdonítható mindez, miféle változásokon megy keresztül az ember?)

A halál sivataga vesz körül. Az őrület vesz körül. A dekreativitás, az önrombolás, a gyilkosság légköre vesz körül. – K.: hogy „szépirodalom” – ilyen többé nincs; hogy politizálni kell, kiállni a véleménnyel. „No comment”, ahogy mondani szokás. Különben nincs véleményem.

A két kultúra közti különbség soha olyan világos nem volt, mint ma: a világ Lajtán túl kezdődő keleti felében az emberélet, az egyén, következésképpen a szellem semmiféle szerepet nem játszik, semmi értéke nincs; itt egyedül az uralom számít, az eltiprás a stílus, a halál, a pusztítás a cél, de az eredmény mindenképpen.

Holott egykor Keletről indult el minden. Az igazságkeresés első nagy műve, az Oidipusz király mint az igazság szenvedéllyé, akár az önérdeken diadalmaskodó szenvedéllyé válása: ez volt az új világ bejelentése, egy hit kreatív színre lépése, mely a színjátékot két évezreden át igazgatta. Most, így tűnik, véget ért; most, így tűnik, minden véget ér.

Ahány beszélgetés, annyi depresszió; az egész országon súlyos ködfelhőként ül; senki sem hisz, tehát nincs hit, mindenki valami szörnyűségre számít, tehát mindenki valami szörnyűséget művel – ha mást nem, azt, hogy szörnyűségre számít. Valami szörnyűség fog (félek) történni.

Pasolini Máté evangéliuma. Hogy, kérdezte a film közben A., ezek a „csodák” valamiféle fakír-teljesítmények voltak-e stb. Nem, feleltem, egyszerűen megtörténtek. Hogy a kenyér a menyegzőn… a bélpoklos stb.? Igen, feleltem, megtörténtek; a vízen járás is megtörtént. Miért kell hinni a fizika abszolútnak ismert (általunk abszolútnak ismert) törvényeiben? Ezek a történetek egészen biztosan megtörténtek. Az a Jézus, akiről Renan és a történelem beszél, talán nem létezett. De aki kenyeret és bort adott a kánai menyegzőn, az egészen biztosan.

A világot nem érteni, csupán mert érthetetlen: ez dilettancia. A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a Földön.

Krisztus engem többször meglátogatott. Kétszer álmomban (egyszer Megváltóként; egyszer baljósan, még ha úgy sejtem is, hogy kiléte nem volt egyértelmű), egyszer Pasolini filmje által, most pedig Wittgenstein szövegében, amely e megtorpanásra, e sorok leírására késztet Bécsben. Mindez érett koromban történik velem. Mondhatom-e Jung nyelvén, hogy Krisztus archetípus? Én ezt nem érzem kielégítőnek, akármennyi munkát fektetett is belé az emberiség, hogy ezt az etikai héroszt megteremtse. Én itt valami nagyon fontos valóságot szimatolok, amely valóság nem történelmi, nem magyarázható, sőt nem is valóság. Krisztus létezik – csak nem ebben a világban. Bizonyos pillanatokban mindenki elmondhatja magáról: Krisztus bennem létezik, sőt: Krisztus én vagyok.

Kertész Imre: A néző

Feljegyzések 1991-2001

Magvető, 2016

Ybbs–Persenbeug erőmű

Herwig Oberstätter felnézett a kapcsolódobozról, és megint hallgatózott. Magasan fölötte feszült az erőmű gótikus székesegyházra emlékeztető csarnokának acélból és betonból épített mennyezete, amely alatt a generátorok zúgása visszhangzott.

Lepillantott a keskeny fémpárkányról a három vörös generátorra. Háznagyságú burkolataik csupán a gépezet csúcsát jelentették. Kívülről masszív, rezzenéstelen óriásoknak tűntek, de Oberstätter érezte a belsejükben tomboló energiát. Gépészmérnöki diplomája dacára Oberstätter sosem volt képes teljesen megérteni működésük csodáját. Az általuk termelt elektromos energia magasfeszültségű vezetékeken, transzformátorállomásokon, majd alacsonyabb feszültségű vezetékeken át az ország legtávolabbi sarkaiba is eljutott. Abban a pillanatban, amikor ez az erő elapad, megdermed odakint a világ.

A mélyben alatta hömpölygött a Duna. Másodpercenként több mint ezer köbméter víz áramlott át a turbinalapátokon, és bár az évnek ebben a szakában a folyam vízszintje alacsony volt, az erőmű még így is a maximális teljesítménye felét tudta produkálni.

Oberstätter már az iskolában megtanulta, hogy a huszadik század ötvenes éveiben épült Ybbs–Persenbeug erőmű Ausztria első és legnagyobb dunai erőműve. Az alsó-ausztriai Ybbs és Persenbeug között húzódó zárógát tizenegy méter magasan duzzasztotta fel a folyam vizét, de ezt már csak akkor tudta meg, amikor kilenc évvel ezelőtt munkába állt az erőműben. Azóta úgy vigyázott a vörös óriásokra, mintha a tulajdon gyerekei volnának.

Megint a fülét hegyezte. Kilenc év alatt az ember megismeri a gépeit. És most nem stimmelt valami.

Péntek este volt, az emberek a munka végeztével hazatértek, fényre és melegre volt szükségük, így aztán a napnak ebben a szakában használták a legtöbb áramot. Ausztria erőművei a legnagyobb fordulatszámon működtek, ennek ellenére ilyenkor kénytelenek voltak áramot importálni. Mivel az elektromos energiát nem nagyon lehet elraktározni, Oberstätternek és társainak pontosan annyit kellett megtermelnie a világ erőműveiben, amennyire éppen szükség volt. Ezért az áramfogyasztás mértékének folytonos változásával a frekvencián is folyton változtatni kellett. Az egyenletes hálózati frekvenciáért többek között éppen a három generátor volt a felelős.

Oberstätter egyszerre ráeszmélt, mit is hall. Az adóvevőjéhez kapott, és hívta a kollégákat az irányítóteremben:

– Itt nem stimmel valami!

A statikus zörejből és a rádió recsegéséből kihallotta a kollégák válaszát:

– Mi is látjuk! Hirtelen leesett a hálózatban a frekvencia!

A teremben a zúgás felerősödött, és szabálytalan döngés vegyült bele. Oberstätter idegesen méregette az óriási hengereket, és beleordított az adóvevőbe:

– Hang alapján inkább megnőtt! A generátorok nem fogják bírni! Csináljatok valamit!

Mit vartyognak ezek frekvenciaesésről? A  generátorok éppen fordítva viselkedtek: mintha odakint hirtelen kiesett volna egy csomó fogyasztó. Ha a hálózatban annyira instabil a frekvencia, hogy még a generátorokat is eléri, akkor komoly a probléma. Nagy területen elment volna az áram? Akkor osztrákok tízezrei maradhattak sötétben.

Oberstätter rémülten figyelte, ahogy a vörös óriások előbb remegni, majd ugrálni kezdenek. Ha túlságosan megnő a fordulatszám, a gépezetek tönkremennek. Itt az ideje a vészleállásnak.

– Leállni! – üvöltötte az adóvevőbe. – Vagy a levegőbe repül az egész!

Elképedve bámulta a generátorokat, amelyek lármája már minden mást túlharsogott. A három masina szabálytalan ritmusban meg-megemelkedett, majd visszaereszkedett, és Oberstätter már azt várta, hogy mindjárt kilőnek, és áttörik a mennyezetet.

Aztán a zaj egy csapásra elhalkult. Oberstätter érezte, hogy csillapodik a remegés. Csupán néhány másodpercig tarthatott az egész, de neki egy örökkévalóságnak tűnt.

A hirtelen beálló csend kísérteties volt. Csak most vette észre, hogy a termet már nem világítják meg a neoncsövek. Csupán a képernyők villództak, és a vészvilágítás égett. A gépek leálltak. Vélhetőleg fél Alsó-Ausztria sötétbe borult. Érezte, hogy a homlokára kiült a veríték.

– Jól van, nem lett semmi baj – szólt bele kissé nyugodtabban az adóvevőbe. – Mi folyik odafenn? Miért nem álltatok le már előbb?

– Leállni? Frekvenciaesés volt, és több vizet kellett átküldeni a turbinán!

– Hát itt nem úgy hangzott. Ahogy csak lehet, újra kell indítanunk az egészet.

– Szerintem nem lesz ilyen egyszerű – válaszolta a recsegő hang az adóvevőből. – Gyere, és nézd meg magad. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknél ilyen történt.

Brauweiler

– Északon Svédország, Norvégia és Finnország, délen Olaszország és Svájc kiesett – jelentette az operátor, akinek a válla fölött Jochen Pewalski éppen átnézett. – A szomszédos országok közül Dánia, Franciaország és Ausztria, valamint Szlovénia, Horvátország és Szerbia egyes részei szintén. Az E.ON is kimaradásokat jelentett, más áramszolgáltató cégek, a svéd Vattenfall és a baden-württembergi EnBW területei teljesen sárgák. Bizonyos francia, lengyel, cseh és magyar régiók hasonlóképpen. És helyenként a Brit-szigetek is.

Jochen Pewalski, az Amprion GmbH átvitelirendszer-irányító vezetője már több mint harminc éve dolgozott a Köln melletti komplexumban. Az óriási, tizenhatszor négyméteres tábla, amelyen piros, sárga és zöld vonalak világítottak, valamint az operátorok asztalain álló számtalan képernyő mindennap emlékeztette a felelősségre, amely rá és csapatára hárult. Ők ellenőrizték és irányították az Amprion teljes átviteli hálózatát, amely a négy legnagyobb német hálózat egyike volt. Emellett ők koordinálták a négy németországi átviteli rendszerirányító közötti áramcseréket és az európai átviteli hálózat teljes északi részét.

Hozzájuk tartozott Ausztria, Belgium, Bulgária, Csehország, Hollandia, Lengyelország, Magyarország, Németország, Románia és Szlovákia.

Az árampiac liberalizációja óta a feladataik egyre fontosabbak és bonyolultabbak lettek. Egész Európában összhangnak kellett uralkodnia: ha az osztrák vízerőművek nem tudtak elegendő áramot termelni, a szlovák atomerőművek kisegítették őket, máskor meg a spanyol hőerőművek siettek a franciák segítségére. Folyamatos adás és vétel zajlott, így az elektromosság mindig egyenletesen oszlott el Európában, és megmaradt a termelők és fogyasztók közötti kényes egyensúly.

Pewalski azonban attól tartott, hogy most éppen ez az egyensúly omlott össze Európa egyes részein.

– Ez rosszabb, mint 2006! – nyögött fel egy másik operátor.

Pewalski is emlékezett rá, amikor az E.ON 2006. november 4-én a szomszédos hálózatok előzetes figyelmeztetése nélkül lekapcsolt egy magasfeszültségű vezetéket, hogy biztonságosan eljuttassanak egy sétahajót a papenburgi hajógyárból a tengerig. A  Landsbergen–Wehrendorf-vezeték azonnal túlterhelődött, és lekapcsolt. Aztán még sok más vezeték is Európa-szerte. Bár erejüket megfeszítve küzdöttek ellene, Pewalskinak és munkatársainak végig kellett néznie, ahogy nagyjából tizenötmillió ember áram nélkül marad. Csak másfél óra elteltével és külföldi kollégák segítségével sikerült helyreállítani a rendet. Egy hajszálon múlt, hogy meg tudták akadályozni a teljes európai hálózat összeomlását.

A jelenlegi helyzet ennél sokkal drámaibb volt.

– Csehország már tiszta piros – jelentette a fiatalember.

2006-ban Európa kelet–nyugati irányban három különböző frekvenciájú feszültségblokkra oszlott, s az áramkimaradások csak a középsőt érintették. Akkor leginkább a többet termelő észak és az intenzívebben fogyasztó dél közötti szakadástól kellett tartani. Ezúttal azonban egészen másról volt szó. Az olaszok húsz perce jeleztek először problémákat, az ok még mindig nem volt világos, és nem is sikerült úrrá lenniük a gondokon. Ezzel egy időben a svédeknél is súlyos nehézségek jelentkeztek, amelyek aztán egész Skandináviára kiterjedtek.

– A német hálózatot mindenáron fenn kell tartanunk, nehogy megszakadjon a kelet–nyugati összeköttetés – jelentette ki határozottan Pewalski.

A központ a feje tetején állt. Az operátorok ide-oda irányították az áramot, egyes erőműveket lekapcsoltak, másokat beindítottak, a felesleges energiát tározókba küldték, amíg azok képesek voltak felvenni. Vagy ha úgy hozta a szükség, lekapcsoltak pár fogyasztót. És mindezzel néhány gyárat leállásra kényszerítettek, néhány ezer ember pedig kénytelen volt sötétségben kuksolni.

Pewalski figyelte, ahogy a táblán hirtelen újabb vonalak váltanak pirosra.

– Újabb kimaradások az E.ON-nál és a Vattenfallnál!

Néhány egy pillanatra sárga lett.

– Nyugat-Ausztria újra csatlakozni próbál a hálózathoz.

Majd megint piros.

– Nem sikerült nekik.

Pewalski igyekezett nyugodt maradni, bár a gondolatai csak úgy kavarogtak. Amennyiben Európa nagy részén elegendő áramot termelnek és fogyasztanak, a kiesett hálózatokat viszonylag gyorsan újraaktiválhatják. De egy atom- vagy széntüzelésű erőművet nem lehet percek alatt újraindítani, mint egy gázturbinás vagy szivattyús-tározós erőművet. Sőt, külső energia nélkül egyáltalán nem. Ha például az összes francia atomerőmű leáll, az ország órákra, ha nem napokra, lemondhat az energiatermelése jó részéről. Egy kis balszerencsével a szomszédos országok hálózatai sem tudják stabilizálni a francia hálózatot. És ilyen vagy olyan okokból minden országra ugyanez vonatkozott.

– Spanyolország sárga.

– Na jó, elég – jelentette ki Pewalski elszántan. – Elszigeteljük Németországot!

Majd halkan hozzátette:

– Hogyha még lehetséges.

Marc Elsberg: Black Out

Animus, 2016

Värmdö

Tony Catalhöyük éppenséggel nem rajongott a munkájáért, de azért nem is volt vele különösebb problémája. Valójában mindig is arról álmodozott, hogy rendőr lehessen. Kétszer is megpróbált felvételizni a rendőrtiszti főiskolára, de sikertelenül. Kár. A látása és a hallása ugyanis kitűnő volt, és a terheléses feladatokat is könnyedén megoldotta. Egy nyolcvankilós babát röhögve végigvonszolt a felvételiztető terem linóleumpadlóján. Semmi olyan betegsége nem volt, ami miatt elutasíthatták volna, mindig elég jó eredménnyel végezte tanulmányait, és soha semmilyen bűncselekményért nem ítélték el. Nem próbált ki semmiféle drogot, habár osztálytársai jó részének az általános iskola vége felé és a gimnáziumban az volt a véleménye, hogy egy jointot elszívni jobb, mint csajokat felszedni.

A pszichológiai teszteken viszont elbukott. Az eredmények szerint esélyes volt, hogy csak hátráltatná a saját és társai fejlődését, és nem lenne képes az együttműködésre.

Azt állították, ő inkább amolyan magányos farkas típus. Amikor felhívta a vizsgáztató szervet, olyasvalaki vette fel a telefont, aki folyton ugyanazt a szöveget mantrázgatta, amely a határozatban is szerepelt. Tony egyre csak erősködött. Azt mondta: – Ha nem indokolják meg elfogadhatóan az elutasítást, nagyon pipa leszek! – Míg végül a nő, aki tájékoztatta, hozzátette: – Az eddig elmondottakhoz még annyit fűznék hozzá, hogy önnek a jelek szerint komoly együttműködési problémái vannak.

Ezt a rizsát! Tony a fél életét csapatsportokkal töltötte, mielőtt még pankrátor lett volna. Hát már hogyne lett volna jó csapatjátékos?! De azok a rohadt pszichológus picsák, akik elbeszélgettek vele, és kiértékelték a teszteket, valamiért meg akarták akadályozni abban, hogy bejusson a főiskolára. Nem akarták, hogy segítő munkát végezzen.

És az okokat illetően csak találgatni tudott.

Az égbolt kezdett kiderülni, de körben az erdő fölött még mindig sötét volt. Rendesen túllépte a sebességkorlátozást, de a főnökei mindig is gyorshajtásra buzdították, különösen éjszaka, habár ezt hivatalosan persze sosem ismerték volna el. – Nem lustálkodhatunk, ha terepre kell kivonulni! Vagy a segélyhívó központban kell lennünk, vagy az ügyfeleknél, ahol hasznos munkát végezhetünk – állították. – Az ügyfelek pedig elvárják, hogy gyorsan kiérjünk hozzájuk, még ha csak biztonsági őrök vagyunk is.

Tony utálta ezt a megnevezést: „biztonsági őr”. Ő azért volt ott, hogy megfékezze a bűnözést, akárcsak a rendőrök, akik közé valaha tartozni akart.

A vészjelzés úgy tizenöt perccel korábban érkezett egy erdei házból, Värmdö szigetének északi feléből, nem messze Ängsviktől, ahol áramszünet keletkezett, de pár perccel később visszatért az áram. Az úton alig volt forgalom, és egyik kollégája, Robin szerint azon a szakaszon nem működött traffipax. Tony már számtalanszor megtette ezt az utat, és a GPS remekül irányította őt.

Az egyik háznál lassítás nélkül lekanyarodott jobbra, egy keskenyebb útra. Igaz, itt még sosem járt azelőtt, viszont elég kicsi volt a kockázata, hogy szembetalálkozzon egy másik járművel. A térkép szerint ezen az útszakaszon alig volt lakott terület.

Már csak négyszáz méternyire járt a háztól. Az út mentén sötét falat képezett az erdő. Elöl, egy útszéli nagyobb csalitos mögött észrevett valamit. Egy autó parkolt a jobb oldalon. Talán meg kellene állnia, hogy megnézze, nem történt-e vele valami? De inkább mégsem, hiszen az időjárástól és a ház fekvésétől függetlenül huszonöt percen belül ki kellett érnie a riasztás helyére – így szólt az ügyfeleknek vállalt garancia szövege.

Ahogy behajtott az udvarra, csak úgy ropogtak a kavicsok az autó kerekei alatt. A fehérrel szegélyezett vörös ház a focisulira emlékeztette, ahová gyerekkorában járt. Öt éven keresztül a nyári szünet első két hetében a bátyjával együtt kimentek a szigetvilág északi részén fekvő Väddőre, ahol fociztak és vörös faházakban aludtak. Fisksätrában laktak, és a szüleik nem is nagyon akartak onnan kimozdulni. Valójában ez volt az egyik oka annak, hogy Tony szívesen dolgozott Värmdőn, ahol a riasztóval ellátott házakat kellett ellenőriznie. A riasztások mintegy kilencven százaléka ugyanis hamis volt, és neki közben mindig ugyanaz a kellemes érzése támadt, mint a focisuliban töltött nyaralások alkalmával.

Az udvaron egy kocsibeálló is volt, de autót nem látott benne. Szirénahangot nem hallott. Úgy gondolta, a tulajdonos biztosan kikapcsolta, ez általában így szokott történni. A segélyhívó központból megpróbáltak odatelefonálni, de senki nem vette fel, ami megint csak nem volt szokatlan. A riasztó gyakran egy áramszünettől is beindult, és amikor mindez éjszaka történt, az ügyfelek gyakran visszafeküdtek aludni.

De valahogy olyan csend volt és nyugalom. Túlságosan is. Mintha az egész ház lélegzet-visszafojtva őt várta volna. Rossz érzése támadt. Elővette a mobilját, és még egyszer megpróbálta felhívni az ügyfelet. Kicsengett ugyan, de nem vették fel.

A bejárati ajtó sárga volt, felette egy kis ablak. Odabent sötétség. Tony hosszan megnyomta a csengőt, és hallotta odabentről a lágy dallamot.

A verandán egy pár csizma állt, egy széken pedig néhány ülőpárnát látott, amelyeket csónakba vagy kerti bútorokra szoktak kihelyezni ilyenkor, amikor már elég szép az idő.

Senki sem nyitott ajtót, ezért újból megnyomta a csengőt. Ezúttal még tovább tartotta nyomva.

Tudta, mi a szokásos eljárás ilyen helyzetben: kívülről szemrevételezni az épületet, ellenőrizni a körülményeket. Dokumentálni, majd visszajelezni a központnak.

Különös járművek, betöréshez használt eszközök szétszórva a nedves fűben, szétvert biztosítékszekrény, feltört ajtók, sáros lábnyomok a teraszon, betört ablakok.

Ilyesmiket kellett keresnie.

Tekintete olyasvalamire tévedt, ami a hamis riasztások egyik jellegzetes oka: az alsó szinten lévő egyik ablak félig nyitva volt. Az ügyfelek olykor elfelejtették bezárni, a szél pedig kitárta. Itt viszont a riasztó áramszünet hatására indult be, nem pedig ablaknyitás miatt.

Tony odalépett az ablakhoz. A fű jó magasra megnőtt, katonai bakancsa alaposan át is nedvesedett tőle, de annyi baj legyen, ennél többet is kibír! Odabent a szobában sötét volt.

Amikor lábujjhegyre állt, hogy jobban belásson, észrevette, hogy a dupla ablaküveg mindkét szárnyába kör alakú lyukat vágtak. Ez egy klasszikus, de elég profi betörési módszer, ő még csak kétszer találkozott ilyennel korábban. Valószínűleg egy szívókorongot helyeztek az üvegre, melyet üvegvágóval körülvágtak, s aztán könnyedén leemelték a kivágott darabokat, majd, benyúlva a lyukon, kinyitották a kilincset.

Minden jel szerint nem volt hamis a riasztás. A vészjelzés minden bizonnyal azért szólalt meg, mert valaki megpróbálta elvágni a villanydrótot, hogy az érzékelőket kiiktassa a házban, ám ennek az ügyfélnek szabotázsriasztója volt. Épp az ilyen esetek elkerülésére. Tony érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.

Pár métert hátrált a háztól, ismét a központot hívta, és beszámolt arról, amit látott: határozottan betörésről van szó.

– Még folyamatban van, vagy már befejezték? – kérdezett vissza Robin, aki aznap éjjel a kommunikációs központban teljesített szolgálatot.

– Nem tudom. Lehet, hogy még mindig van bent valaki, aki kipakolja a házat.

– Értem. És az ügyfél otthon tartózkodik?

– Fogalmam sincs. Nem veszi fel a telefont, pedig egyfolytában hívom.

Tony becsúsztatta mobilját a pisztolytáskájába, majd a bejárati ajtó felé lépkedve megkerülte a házat.

Egyre több riasztás futott be olyankor, amikor a kuncsaftok otthon voltak. Ilyenkor általában az emeleten át mászott be a tettes, mert a többség oda már nem szereltetett érzékelőket. Azok a ravasz kis paraziták! Szegény kliensek nem ezt érdemlik.

Tony úgy döntött, véget vet ennek a szarságnak, amennyiben még most is zajlik.

Ismét a bejárati ajtóra nézett. Megfogta a kilincset, és megállapította, hogy az ajtó nyitva áll.

Belépett a házba.

A fogason lógó kabátok a kis előszobában meglibbentek, amint kitárta az ajtót, és dohos fa- meg kandallószag csapta meg az orrát.

Előkereste zseblámpáját, és valami nagy kiterjedésű tárgyra világított rá vele, amely a padlón hevert. Egy zsáknak látszott.

Jobbra lépcső vezetett fel az emeletre. Előtte pedig a konyha helyezkedett el.

Elővette teleszkópos viperáját, és jól megmarkolta. A fekete edzett acél bot a leghosszabb fajtából való volt, huszonhat colos. A gyakorlatokon a bottal való önvédelmet és küzdelmet is gyakorolták. Szolgálatban sosem kellett még használnia, de párszor azért készenlétben tartotta, amikor valami gazfickó épp a villatulajdonos házimozirendszerét készült meglovasítani, vagy meginni az összes alkoholt a házban. Egy szó, mint száz, valamikor ezt is el kell kezdeni, gondolta.

Egyet lépett előre. Törött üveg recsegett a lába alatt. Lehajolt és rávilágított: apróra zúzódott üvegtörmelék borította az előszoba padlóját.

A konyha tisztának látszott.

Most belülről, az étkezőből látta a kitárt ablakot. A falon egy nagy kerek óra függött. Negyed ötöt mutatott.

A térelválasztó nyitva állt, jobbra volt a nappali.

Nem volt benne valami sok bútor.

Egy fotel, meg egy dohányzóasztal.

Valami volt a dohányzóasztal mögött.

Közelebb lépett.

Egy emberi test.

Tony rávilágított.

Ilyen szörnyűséget még életében nem látott.

Érezte, hogy hirtelen rátör a hányinger.

A fejét nézte.

A holttestnek nem volt arca, valaki szétlőtte a fejét.

Tony lehányta a szőnyeget.

A padlóra is lenézett.

Mindent vér borított.

Tony sírva ordított a telefonba.

– Nyugodj meg, így nem értem, mit mondasz – próbálta csitítani Robin.

– Egy átkozott gyilkosság, valóságos vérfürdő! Biztos vagyok benne, hogy nem lélegzik. Küldd a rendőrséget, a mentőket! Ez a legborzasztóbb dolog, amit valaha láttam.

– Van még valaki a helyszínen?

Tony körülnézett. Erről meg is feledkezett. Mi van, ha még mindig a házban jár az, aki ezt művelte?

– Senkit sem látok, átvizsgáljam a házat?

– Ezt neked kell eldöntened. Láttál valami különöset odakint?

– Tulajdonképpen nem.

– És útközben, a ház felé tartva?

Tony közben ismét kiszaladt a verandára. Majdnem el is felejtette, de Robin kérdésére eszébe jutott.

– Mit csinálsz, Tony? Mi történik?

Ott, a távolban, az út mentén.

– A kurva életbe, Robin, idefelé jövet egy kocsit láttam az árokparton!

Szaladni kezdett.

– Hívom a rendőrséget, de a te telefonod is legyen készenlétben – felelte Robin, és Tony hallotta is, hogy egy másik vonalon a 112-vel beszél.

Most, hogy kiért a szabad levegőre, már jobb volt. Próbálta elfelejteni, amit a házban látott. Ez már legyen a valódi rendőrök dolga. És ezúttal nagyon örült neki, hogy nem tartozott közéjük.

Csak egy egyszerű biztonsági őr volt.

A hajnali derengő fényben a sötétkék autó szinte úgy festett, mintha a bokrok mellett épp belefúródni készülne a talajba. Amikor Tony felemelte a bokor lombját, látta, hogy a kocsi elejének egy része behorpadt. Legalább tizenöt métert csúszhatott az árokban.

Tony megfigyelte a kerekek által felszántott földet. A háttérben a fenyves még mindig sötétbe burkolózott. Amikor az imént erre járt, a bokroktól nem látta, mennyire összetört a jármű.

Közelebb ment. Ismét a kezébe vette a viperát.

Mintha füstöt látott volna szivárogni a motorháztetőből, vagy csak a por kavargott a zseblámpa fényében?

Leslattyogott a sárba, de muszáj volt a gyér fűben maradnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát.

Egy Volvo V60-as volt.

Próbálta megállapítani, ül-e benne valaki, de nehéz volt.

Odalépett a jármű mellé, és oldalról kukucskált be.

Most már látta. A vezetőülésen ült valaki, a kormányra dőlve.

– Halló!

Az illető nem mozdult.

A szélvédő benyomódott, de nem tört be, és a szertefutó ezernyi repedés jégdarabkákra emlékeztette Tonyt.

Lehajolt, és kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót. A légzsák kinyílt.

A bent ülő fiatalabb férfinak látszott, talán a húszas éveiben járhatott, szőke haja volt.

A felfújt légzsák úgy nézett ki, mint egy fehér műanyag zsák, amelyet valaki a kormánykerékre terített.

A férfi vagy öntudatlan állapotban volt, vagy meghalt.

Tony megbökte a karját a vipera hegyével.

Semmi reakció.

Jens Lapidus: Eltörölve – skandináv krimik

Animus, 2016

Arról, hogy meghaltam, utólag értesítettek.

Már egy órája ébren voltam, mikor bejött az orvos. Alacsony, körszakállas fazon, azt mondta, összeestem a hotel recepcióján, meg hogy szerencsém van, hogy időben kiért a mentő, mert a kocsiban élesztettek újra.

„Baleset volt” – mondtam az orvosnak, ő meg készséggel elhitte. A Közel-Keleten alacsony az öngyilkosságok száma, olyan kevés, hogy a hírt közlik az újságok, a kávézókban pedig összesúgnak a férfiak az esetről.

Nem hazudtam az orvosnak, tényleg baleset volt. Egyszerűen csak nem tudtam aludni.

Az első negyvennyolc órát az ember még könnyen elviseli alvás nélkül. A gondok a hetvenkettedik után kezdődnek. Például látni kezd dolgokat, amik nincsenek ott. A százhuszadik órára már egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a valóságot az agyából előokádott rémképektől.

Az idegrendszere izzik és lüktet, mint a hevített acél. Ez egy fizikai állapot, nincs semmi köze a lélekhez. Olyan állapot, melyben a halál kellemes opció a jelenhez képest.

Az alkohol egyáltalán nem segít. Az idegrendszer a kábulatban is dolgozik tovább, semmit sem pihen. Ráadásul szembe kell néznünk a kiszáradás és a másnaposság démonával is. Ez a negyvenfokos fülledt hőségben, egy lepusztult és csótányokkal teli hotelszobában nem éppen úri mulatság.

Akkor döntöttem úgy, hogy orvosi segítséget kérek, amikor átrohantam egy zsúfolt négysávos autóúton, üvöltve és kapálózva, hogy megakadályozzam, hogy a feleségem a gyerekkel a kezében lelépjen az úttestre.

Egy autó sárhányója feltépte a farmerom szárát, és majdnem eltörte a bokámat. Persze a feleségem és a fiam mindeközben ettől a négysávos autóúttól több mint kétezer kilométerre tartózkodott.

Miután kendőmmel átkötöttem feldagadt bokámat, felhívtam doktor Ászimot. Öt napja voltam már ébren.

A jó doktor egy ötven körüli operarajongó buzi, főállásban nőgyógyász.

A Huréja bárból ismertem, ő a fiatal fiúk miatt járt oda, én a vizezett sörért. Ellentétben a bár főpincérével – akit egyszer meg kellett ütnöm, mert fogdosott –, a doktor született úriember. Békén hagyott, tudta, sosem vonzódtam a férfiakhoz. Sőt, barátok lettünk. Ennek a barátságnak számtalanszor vettem hasznát: minden orvosi ügyben hozzá fordultam. Ingyen és bérmentve segített.

Valamelyik tisztább pillanatomban például rájöttem, hogy vagy tíz szudáni kurvát dugtam meg úgy, hogy nem volt rajtam gumi.

A Huréja bár légypiszkos asztalai között vette le a véremet, és elvitte a laborba. A saját nevét használta, hogy, ha esetleg pozitív lenne az AIDS-tesztem, ne rúgjanak ki páros lábbal az országból.

Szóval, úgy gondoltam, dr. Ászim lesz a  megfelelő ember az álmatlanságom kezelésére. Xanaxot írt fel. Szigorúan meghagyta, hogy egyszerre maximum három szemet vegyek be. Egy órával lefekvés előtt kellett beszednem a tablettákat. Beváltak. Igazi megváltás volt százhatvan óra álmatlanság után aludni 4-5 órát. A mennyországban éreztem magam.

Körülbelül egy hónapja tudtam már rendesen aludni, amikor fogyni kezdett a pénzem. A gázai határátkelőt megnyitotta az egyiptomi hadsereg, nekem több se kellett, hogy otthagyjam Kairót, és a határvidék felé vegyem az irányt. A szerkesztőim kitörő lelkesedéssel várták az egyiptomi–palesztin konfliktusról szóló cikkeimet.

Egy palesztin iránytaxissal indultam El-Áris felé, többedmagammal.

Öt órával később érkeztünk meg.

Aranyáron szereztem három üveg sört a város egyetlen négycsillagos hoteljének bárjából, majd becsekkoltam a Sinai Star nevű motelbe, amit ki tudtam fizetni. Azt terveztem, hogy korán lefekszem. Beszedtem az előírt három tablettát, és leöblítettem őket a sörökkel. Az utolsó emlékem, hogy megyek ki a recepcióra ébresztést kérni.

A betegszobában öt ágy volt. A falak sárgán csillogtak a salétromtól, a rothadás bűzét a ventilátor szétterítette az egész szobában. A mellettem lévő ágyon egy harminc körüli, borostás fazon feküdt, combig gipszben.

„Hé, külföldi, van egy cigarettád?” – kérdezte reszelős hangon.

„Van” – mondtam, és reflexből a zsebem felé nyúltam.

A kórház lelkes személyzete azonban levetkőztetett, mialatt eszméletlen voltam, egy kórházi pizsamán kívül semmi sem volt rajtam. A mozdulatsorral majdnem kitéptem a kanült a karomból. Visszaejtettem a fejem a párnára, és tüzetesen körülnéztem. A bejárat mellett egy nagy, fehérre festett szekrény állt. Arra tippeltem, hogy ott vannak a cuccaim. A bal kezemmel óvatosan felfejtettem a ragasztószalagot a vénámról, és kihúztam az infúziót a kezemből. Oldalra fordultam, és a lábamat letettem a földre. A felállás nehezen ment, erősen szédültem, de erőt vettem magamon, és odabotorkáltam a szekrényhez.

„Annyira nem sürgős, külföldi” – mondta az arab.

„Én is rá akarok gyújtani.”

A szekrényben megtaláltam a hátizsákomat és a ruháimat. Belenyúltam a nadrágom zsebébe, elővettem a cigit és az öngyújtómat, majd odatántorogtam a szomszéd ágyához, felé kínáltam a dobozt, és én is a számba vettem egy cigarettát.

„Nem lesz abból gond, ha itt bent rágyújtunk?”

„Ez itt Egyiptom. Mi mindenhol dohányzunk. Adj tüzet.”

Úgy szívta a cigarettát, hogy egy pillanatra sem vette le a rólam a tekintetét.

„Életemben nem láttam még ilyen sápadt embert” – mondta végül, majd a földre hamuzott.

„Mit keresel itt?”

„Újságíró vagyok. Be akarok menni Gázába.”

„Alagúton?”

„Nem. A hadsereg azt mondja, hogy nyitva van a határ.”

„A határ zárva van. Csak alagúton tudsz átmenni.”

„De hát azt mondták Kairóban.”

„Hazudtak. Mindig hazudnak.”

Hallgattunk, és pár pillanatig csendben bagóztunk.

„Mi a neved?”

„Maros Dániel. Magyar vagyok.”

„Abdelszabúr ibn Abdelkáder ibn Abdelmoáti abu Al Aszál vagyok. Szólíts Abednek” – mondta, majd a csikket kipöckölte a nyitott ablakon.

A doktor azt mondta, ki kell deríteni, lett-e maradandó agykárosodásom, így bent kell maradnom néhány napig. Hamar összebarátkoztam a beduinnal. Abed a szaúárka törzsből származott. Egy sejknek a fia volt, mindent tudott a határvidékről. Fegyverkereskedelemből és embercsempészetből élt, mint mindenki a törzsében. Ebből nem is csinált titkot. Az apjának tizenöt alagútja működött Rafahban, neki pedig – fiatal kora ellenére – már két fia is volt. Azonnal fel is ajánlotta, hogy átjuttat Gázába egy alagúton keresztül, amit én hálásan elutasítottam. Nem mertem kockáztatni, hogy kirúgjanak az országból.

Mesélt a törzséről, arról, hogy hány testvérét tartja börtönben a kormányzat, tárgyalás nélkül, és arról, hogyan támadták meg a rendőrség épületét a forradalom alatt és szabadították ki a családtagjaikat. A törzsek közötti törékeny békéről és a vérbosszú intézményéről, arról, hogy a törvény szerint ő nemcsak magáért, de törzsének minden tagjáért felel.

Csevegéseinket csak az orvosi vizitek zavarták meg, de ezek nem voltak túl gyakoriak. Négy nap alatt, amit a kórházban együtt töltöttünk, összesen négyszer vizsgált meg az orvos. Ilyenkor leült az ágyamra, a tekintetemmel követnem kellett a tollát. Az eredményt egy fehér noteszbe írta le, és elégedetten hümmögött.

Abeddel mindenről beszéltünk, ami csak az eszünkbe jutott, kivéve arról, hogy miért is vagyunk a kórházban. Abed kerülte a témát. Az orvostól szerencsére kaptam altatót az éjszakákra, így a napi négy óra pihenésem biztosítva volt.

Az éjjelek azonban így is kimondhatatlanul hosszúak voltak.

A betontömbök lassan okádták ki a hőt, amit nappal magukba szívtak. Fülledt, párás meleg volt, a levegő nem mozgott.

Az egyik ilyen éjjelen mesélte el Abed, hogyan törte el a lábát. Már az ágyunkban feküdtünk, de még egyikünk sem tudott aludni. A nyitott ablakokon beszűrődött a lámpafény, jól láttuk egymást. Abed forgolódott az ágyban, és nem találta a helyét.

„Tudod, hogyan történt ez? Elmondom, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki.”

„Megígérem.”

„Az úgy volt, hogy van egy kínai pisztolyom. Szóval az egy jó pisztoly, de folyamatosan karban kell tartani, és le kell kenni olajjal a homok miatt. A tárat kivettem. Nem gondoltam, hogy a csőben van még egy golyó. Ne merészelj röhögni.”

„Szerencséd van.”

„Az orvos is azt mondta, hogy Isten kegyes velem. A töltény egyenesen átment a lábamon. Nem kellett műteni.”

Hallgattunk. Abed törte meg újra a csendet.

„És te, magyarok atyja, hogyan kerültél a kórházba?”

„Nem tudok aludni.” „Ezért nem szoktak kórházba kerülni az emberek.”

„Én három hónapja nem tudok aludni.”

„És három hónappal ezelőtt mért tudtál?”

„Más ember voltam.”

„És mi történt?”

„Elhagyott a feleségem és elment a gyerekkel.”

„Megcsalt?”

„Azt hiszem. Többek között.”

„És te mit tettél?”

„Nem tudom. Valószínűleg ezért nem tudok aludni.”

„Nem úgy értem. Amikor megtudtad, hogy megcsalt.”

„Visszajöttem Afrikába.”

„Miért nem lőtted agyon?” – kérdezte őszinte felháborodással.

„Felénk ez nem szokás.”

„Ha agyonlőtted volna, legalább tudnál rendesen aludni.”

Abed szégyellte, hogy lábon lőtte magát, ezért nem engedte, hogy látogassák. Az orvos a negyedik reggel azt mondta Abednek, hogy hazamehet, de a gipsznek még hetekig a lábán kell maradnia. Tíz körül éppen kései reggelink maradványait turkáltuk, amikor belépett a kórterembe két papucsos, piszkos lábú, melegítős kamasz bőrdzsekiben, Abed testvérei. Vigyorogva megálltak Abed ágyánál, majd köszöntötték. Beduin tájszólásban beszéltek, amiből egy szót sem értettem. Felsegítették Abedet az ágyról, a kezébe nyomtak egy mankót, majd a férfi utasítására pakolni kezdték a szekrényből a holmiját.

Abed átöltözött a barna galabíjájába, majd rám nézett.

„Készülődj, magyarok atyja, mert velünk jössz” – mondta vigyorogva.

„Miért?” – kérdeztem vissza. „Miért ne?” – gondoltam aztán. Már vagy három hónapja töröltem a nem szót a  szótáramból. Semmire sem mondtam nemet, csak a törpékre.

„Nem teljesen mindegy, hol nem tudsz aludni?” – kérdezte Abed.

„De, végül is mindegy.”

„Na, szedd a holmidat. Eljössz velem, jókat eszünk, és megmutatom a sivatagot.”

A  fiúk kezet fogtak velem és bemutatkoztak, Ahmednek és Mahmúdnak hívták őket. Összepakoltam a holmimat, a vállamra kaptam a hátizsákomat, és indultam velük. Az épület előtt egy fehér, platós Mitsubishi terepjáró állt. Az egyik fiú lecsapta a kocsi platójának az ajtaját, felugrott, és felhúzta Abedet. Felmásztam mellé. Három viharvert AK-47-es hevert Abed mellett. Odébb tettem őket, leültem a beduin mellé, és megkapaszkodtam. Abed a tenyerével megütögette a kocsi oldalát. A hátsó kerekek felverték a port, és már úton is voltunk Shík Zuvájed felé.

A beduin egy nagy betonépületben lakott a családjával. A ház mellett fehér sátor állt, ami mindig tele volt a szaúárka törzs férfitagjaival. Abed apja, bár néhány kilométerrel odébb lakott a fiától, mindennap átjárt a törzs öregjeivel, hogy itt beszéljék át az ügyes-bajos dolgokat. Ebből pedig bőven akadt, tekintve, hogy nem tudták értelmezni a polgári törvénykönyvet, és nem értették, hogy miért is lenne bűnös dolog fegyvereket eladni a muszlim testvéreknek a Gázai övezetben. Nem volt nap, hogy ne lett volna összetűzés a helyi hatóságokkal. A piacon, a klientúrán pedig a többi törzs is marakodott.

Nagy szeretettel fogadtak. A két fiatal fiú még aznap elvitt, és megmutatta a törzs alagútjait Rafahban. Büszkén csicseregtek az első ülésen, miközben a megsüllyedt, összedőlő házak között autóztunk a földúton. Alattuk futottak az alagutak.

Mire visszaértünk Rafahból, a férfiak már az ebédhez készülődtek. A sátorban már minden elő volt készítve húsz ember számá- ra. Együtt ettünk, evőeszköz nélkül, jobb kézzel nyúlva az ételért. Mikor végeztünk, közös tálban öblítettük le a kezünket.

Egészen tizenegyig élénk társalgás folyt a sátorban. Többen is viccelődtek például azzal, hogy mindenáron magyar nőt szeretnének második feleségnek. Éjfél után azonban elkezdtek hazaszivárogni az emberek.

„Megmutatom a szobádat” – mondta Abed, amikor ketten maradtunk. „Jó ember vagy, Abu Magari, örülök, hogy itt vagy. Addig maradsz, amíg kedved tartja, és mindig szívesen látott vendég leszel nálam.”

„Köszönöm.”

A beduin felvezetett az emeletre. A szoba berendezése mindössze egy ágyból állt, az ágyra Abed felesége tiszta lepedőt húzott.

„Holnap elmegyünk lőni” – mondta, majd mankóval a hóna alatt elcsoszogott.

Két órán keresztül próbáltam elaludni. Feküdtem az ágyban lehunyt szemmel, és vártam, hogy jöjjön az álom. De nem jött.

Hajnali háromkor kimásztam az ágyból. Kiborítottam a hátizsákom tartalmát a földre, és a Xanaxot kerestem.

De nem találtam, a kórházban mindet elkobozták. Észrevettem azonban az ágy alatt egy régi könyvet. Német könyv volt, 1938-as kiadású, egy bizonyos Hans Alexander Winkler írta, és az volt a címe, hogy „Megszállottság és ördögűzés Felső-Egyiptomban”. A belső oldalon a szerző saját kezű ajánlása: „Für Abd el Radi mit Liebe. Hans Alexander, Cairo, 1938”.

Kínomban olvasni kezdtem. A könyv Abd El Radi szellemlovasról szólt. Azért nevezték szellemlovasnak, mert egy halott ember szelleme szállta meg, aki rajta keresztül kommunikált az élőkkel. A könyv hosszasan tárgyalta, hogy „Bakhit”, a szellem hogyan kötött meg vagy oldott el embereket átkokkal, hogyan idézett bosszúálló tűzszellemeket hamuból és vérből.

Reggel hatkor fejeztem be a könyvet. Az idegrendszerem már lángolt.

„Vigyen el az ördög” – gondoltam.

És nem tűnt rossz ötletnek.

A géppuska felugatott a kezemben. A távolban, a célpontnak kitett üdítősüvegektől messze felporzott a homok.

„Próbáld még egyszer” – mondta Abed. „Jobban támaszd be a vállad.”

Úgy tettem, ahogyan mondta, és lőttem megint. A porfelhő ezúttal közelebb járt az üres üvegekhez.

A Halal-hegység mellett voltunk, valahol a sivatag közepén. Tűzött a nap, én pedig szédültem a kialvatlanságtól.

„Nem tudsz koncentrálni.”

Kivette a kezemből a puskát. Csehszlovák Kalasnyikov-klón volt, a fa tusa csillogott a fényben.

„Hát nem” – mondtam, és megtöröltem a homlokomat. Hunyorogva néztem, ahogy a begipszelt lábú beduin ügyetlenkedve beáll a lövéshez.

Hosszasan célzott, majd meghúzta a ravaszt. De az ő lövése sem talált. Hangosan káromkodott, majd biztosította a fegyvert.

„A jelek szerint én sem” – mondta, és vigyorgott. „Na, gyere, Abu Magari, menjünk vissza a városba és együnk valamit.”

Visszasétáltunk a terepjáróhoz. Abed begipszelt lábbal vezetett, ehhez csak az ülést kellett teljesen hátratolnia. Teljes gázzal ment a beduin falvak mellett, csak akkor lassított kicsit, amikor a volt izraeli reptér romjainál jártunk, és a háttérben feltűnt az MFO bázis fémkerítéssel és pálmafákkal szegett alakja.

„Tegnap éjjel találtam ezt a  könyvet” – mondtam Abednek, elővettem a nadrágom zsebéből, és az asztalra tettem. Már egy kifőzdében ültünk Árisban, és sült csirkehúst ettünk. „Dedikálva van” – tettem hozzá.

„Igen. A nagyapám öccse volt Abdel Radi. Hol találtad?”

„Az ágy alatt.”

„Biztosan apám hagyta ott, amikor nálunk aludt.”

„Tud németül?”

„Nem.”

„Akkor miért volt nála?”

„Vannak benne képek. Néha nézegeti őket. Nem sok kép maradt fenn a nagyapámról és Abdel Radiról.”

Hallgattam, és a villámmal turkáltam a rizst.

„Szeretnék elmenni egy szellemlovashoz” – mondtam.

„Minek?” – kérdezte Abed. „A feleséged miatt?”

Bólintottam.

„Le kellett volna lőnöd, és kész.”

„De nem lőttem le.”

„Öreg hiba.”

Hallgattunk. Abed egy csonttal piszkálta a  fogát, majd a könyvre mutatott.

„Ez már régen volt. Azóta változtak az idők. Már nem nagyon vannak ilyen szellemlovasok. Autóval járunk és tévét nézünk, van, akinek az internet is be van kötve. Különben sem vagy beduin.”

„Egy ötlet volt.”

„Hülye ötlet.”

Ebben maradtunk. Visszamentünk a házba. Abednek délután el kellett intéznie valamit, én megírtam egy cikket az egyiptomi–izraeli határról, a Rafah alatt futó alagutakról, és a beduinokról, akik üzemeltetik őket.

Abed napnyugtára érkezett vissza. Megvacsoráztunk a férfiakkal, majd házigazdám bemutatott a két kisfiának. Az egyik kettő, a másik öt éves volt. A beduin úgy mutatott be, Amm Magari. A kölykök sokáig lógtak rajtam, és huzigálták a hajam. Nem tudtak betelni azzal, hogy szőke vagyok.

Ahogyan közelgett a lefekvés időpontja, egyre feszültebb lettem. A napok összemosódását – mely a kóros kialvatlanság kezdődő tünete – még el lehet viselni. Főleg társasággal. A pokol akkor kezdődik, amikor egyedül marad az ember az éjszakában.

Reggelre bevérzett mindkét szemem. Abed a földön ülve talált, ahogyan bámulom a hegyek mögül felkelő sivatagi napot.„Rendben” – mondta a fejét csóválva. „Elviszlek egy szellemlovashoz.”

Vakító fehér volt a sivatag, az ultramarin ég a szemünk előtt olvadt bele a láthatárba. Délben indultunk.

Egy órán keresztül autóztunk már, amikor Abed megszólalt.

„Tudod, hogy fizetned kell majd érte?”

„Tudom. Ismered a férfit?”

„Nem. Az unokaöcsém tanácsolta, hogy keressük meg. Úgy hívják, Usztázi Ahmed. Mégis mit szeretnél?”

„Hogy vigye el az ördög.”

„Ennél konkrétabban?”

„Nem tudom.” „Majd megkérdezzük, mit javasol.”

Ebben maradtunk. Néhány perc múlva pálmakunyhók sora tűnt fel a távolban. Mire odaértünk, az öszszes gyerek kint állt az úton, és bámulta a kocsit. Abed lefékezett.

„Béke legyen veletek. Hol találjuk Usztázi Ahmed sátrát?”

A kölykök szétrebbentek a szellemlovas nevének említésére. Elindultunk a falu közepe felé.

„Biztosan jó helyen járunk?” – kérdeztem Abedet.

„Biztosan.”

Már a külső házaknál tartottunk, amikor egy öregasszonyt vettünk észre az egyik kunyhó előtt ücsörögve. Az öregasszony a távolba mutatott. A falutól majdnem egy kilométerre nagy barna sátor állt.

Ahogy közeledtünk a sátorhoz, megcsapta orromat a döglött állatok szaga. Abed lépett be elsőnek, én követtem. Pár percig semmit sem láttam, aztán ahogyan a szemem megszokta a félhomályt, ki tudtam venni a sátor berendezését.

Műanyag kötélen kitárt szárnyú, döglött vércsék lógtak, körülöttük köröztek a legyek. A vércsék alatt egy ütött-kopott íróasztal állt, tele edényekkel és szeméttel. Negyven körüli galabíjás férfi ült az íróasztal előtt fonott széken. Arca mocskos volt, fél szeme hiányzott.

„Béke legyen veletek” – mondta.

Ennyit még értettem a beduin dialektusából. Közelebb léptünk az asztalhoz, Abed hevesen gesztikulálva vázolta a helyzetet.

A férfi felém fordult és mondott valamit, amit nem értettem.

„Azt mondja, olyan átkot nem tud, hogy elvigye az ördög” – fordította Abed, majd hozzátette: „De olyat igen, hogy sose nyugodjon, ne legyen elégedett, ne tudjon szeretni senkit, önmagát se.”

„Az jó lesz” – mondtam.

Éreztem, hogy meglódul velem a sátor, megtántorodtam. Magamba erőltettem néhány korty langyos vizet egy ásványvizes flakonból.

Abed aggódva nézett rám.

A szellemlovas megint mondott valamit.

„Azt mondja, ez a legerősebb kötés.”

„Rendben.”

„Szüksége lesz valamire a feleségedtől. Van valamid tőle?”

„Egy fiam” – mondtam, és rátámaszkodtam az asztalra.

Abed fordított.

A szellemlovas az asztalról egy rozsdás szikét emelt fel. Mielőtt észbe kaptam volna, a szikével öt centi hoszszan megvágta a bal kezemet.

Mély vágás volt, azonnal folyni kezdett belőle a vér. A szemét alól egy kék műanyag tálat varázsolt elő, fölé húzta a kezemet, hogy a vérem abba csöpögjön. Madártollat, homokot szórt az edénybe, majd kántálni kezdett.

Újra forogni kezdett velem a sátor. Bámultam a szellemlovast, ahogyan egészen közel hajolva a kezemhez mormol valamit. Figyeltem a véremet, ahogyan csöpög bele a műanyag tálba.

Egyszer csak megszólalt egy mobiltelefon. Kezdetben halkan, majd egyre hangosabban a  Nokia gyári csörgőhangja töltötte meg a sátrat. A szellemlovas felegyenesedett, majd belenyúlt galabíjájának zsebébe, elővette a mobiltelefont és beszélni kezdett. Kairói akcentusban beszélt, tökéletesen értettem. Egy autóról volt szó. A szellemlovas árulta a kocsiját, és most egy vevő hívta.

Kérdően összenéztünk Abeddel. A szellemlovas nem zavartatta magát. Hosszasan ecsetelte az autó jó tulajdonságait, a gumik és a felnik kiváló állapotát, és dicsérte a néhány hete kicserélt akkumulátort. Amikor végzett a beszélgetéssel, gondosan visszatette a mobiltelefont a zsebébe.

A szemembe nézett, majd a csöpögő kezemre.

„Meg is vagyunk.”

Abed fordított, bár nem kellett volna. Ezt már megértettem. Jól értettem a következő mondatát is:

„Száz dollár lesz.”

Belenyúltam a  bőrdzsekim zsebébe, kivettem az utolsó százdollárosomat, és a férfi kezébe nyomtam.

Elindultam kifelé a sátorból. Abed követett.

Levettem a nyakamból a kendőt, és a kezem köré tekertem. Beültem a kocsiba.

Abed most is gyorsan hajtott, hamar magunk mögött hagytuk a falut. Bámultuk az elsuhanó sivatagi tájat és a háttérben a hegyeket.

„Tudod, lelőni azért még mindig lelőheted” – mondta a beduin hosszas hallgatás után.

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

Kalligram, 2016