Az éjszaka közepén ott áll az ajtóban a volt feleségem.

– Mi történt? – kérdem tőle döbbenten.

– Segítened kell. A házasságom az összeomlás szélén áll.

– A  mostani házasságod? – hebegem, és zavartan a hajamba túrok.

– Persze, hogy a mostani! – csattan fel. – Szerinted melyik? A mi házasságunkat három hónapja felbontották, az már nem tud jobban összeomlani.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – mondom tompán.

– Szívesen. Na mi lesz, beengedsz?

Hideg éjszakai levegő tolakszik be mellette aprócska lakásomba.

– Kevésbé szívesen – válaszolom őszintén.

– Miért? – kérdi, és gyanakodva kukucskál be a lakásba a vállam fölött. – Talán egy másik nő van itt?

– Mi az, hogy egy másik nő? – kérdezek vissza. – Elváltunk. Ha kedvem tartja, orgiákat is rendezhetek, és még csak meg sem kell beszélnem veled.

– Na, az aztán rád vallana! – kiabál. – Mivel nem jutottál túl rajtam, ráveted magad az első ribancra, aki az utadba kerül!

Sóhajtok. Fáradtan nincs kedvem veszekedni, és ezzel Ellen is tisztában van. Úgyhogy a házasságunk alatt lehetőleg mindig kora reggel vagy késő este kezdett balhézni.

– Beszéljünk reggel – kérem barátságosan.

Összeszorítja a száját, és elgondolkodik. A  másodperc töredékére feltámad bennem a remény, hogy talán tényleg beleegyezik. Pedig hét év házasság után illene tudnom, hogy tévedek.

– Az ugye megvan, hogy ez a lakás igazából az enyém? – kérdezi gúnyosan. – Meg a rendelőd is, amelynek a bérleti díját már egy ideje nem fizeted! Szerintem ezek után elvárhatok egy icipici szívességet.

Rám néz. Ismerem ezt a nézést. Ha most az orrára csapom az ajtót, kikapcsoltatja a vizet vagy a villanyt. Vagy mindkettőt. Esetleg kilakoltatásra is számíthatok. Ellen nagyon kellemetlen tud lenni, ha nem úgy táncol az ember, ahogy ő fütyül.

Bosszúsan félreállok, hogy bejöhessen.

– Most mit vagy ilyen? – méltatlankodik a konyha felé masírozva. – Megesküdtél, hogy segítesz annak, aki rászorul!

– Semmi ilyesmire nem esküdtem – felelem, és becsukom az ajtót. – Ha a hippokratészi esküre gondolsz, azt a pszichológusok nem teszik le.

Eltűnik a konyhában.

– Fehérborod nincsen? – kiabál vissza. A válaszomat meg sem várva, jó nagy zajjal elkezd kotorászni a hűtőmben.

– A fagyasztóban van – igazítom útba, és lehanyatlom egy konyhaszékre.

– A fagyasztóban? Hát ott fel tud robbanni az üveg! – szörnyülködik.

– Na, még jó, hogy jöttél – vágom rá. – Ugyan felvertél álmomból, meg előtte elraboltál pár évet az életemből, de legalább a fehérborom nem robban fel mindennek a tetejébe.

Tölt magának, és kérdőn felemeli a palackot. Bólintok, és én is kapok egy pohárral.

– Na, mondjad – biztatom, és iszom egy kortyot.

– Mi van? Itt? Most komolyan, ebben a kis konyhában beszéljek a házassági problémáimról?

– Hol szeretnél beszélni róluk? Van még egy kis fürdőszobám, meg egy kis hálóm.

– Most mi van már megint? – ordít. – Nem felel meg a drágalátos igényeidnek a lakás, amit kaptál? Tudod te, hogy a barátod, Adam Weberknecht…

– Adam Weberknecht nem a barátom. Még csak nem is ismerem valami jól.

– Jó, az a lényeg, hogy ő a válása óta egy híd alatt lakik!

– Ott biztos több a hely, mint itt. Lehet, hogy majd meglátogatom.

Megvetően kifújja a levegőt az orrán, belekortyol a borába és elfintorodik.

– Úh. Ez sem volt valami drága, igaz?

– Két euró valamennyi – rántom meg a vállam.

– Aha. Olyan is. Majd vigyél egy üveggel Adam Weberknechtnek, ha meglátogatod a híd alatt.

– Bocs, Ellen. Amint újra megengedhetek magamnak valami márkás pezsgőt, szólok.

– Tudod, mi a te bajod, Jakob? – kérdezi élesen.

– Tudom. Az, hogy beléd botlottam – válaszolom.

Elengedi a megjegyzést a füle mellett.

– Az a te bajod, hogy lekvár vagy. A legkisebb nehézségtől megfekszel.

– Milyen jó, hogy már tudjuk, nekem mi a bajom. Akkor talán rátérhetnénk arra, hogy neked mi bajod van.

– Csak hogy világos legyen: nem ingyen kérem ám a segítségedet. Légy szíves, számlázd ki, rendben?

– Jó, meglesz.

– Egyébként a honoráriumodat természetesen levonom a bérleti díjból, amivel tartozol. Elvégre…

– Jól van, Ellen – intem le. – Inkább meséld el, hogy mi nyomja a szívedet.

Megint iszik a borából, és körülnéz.

– Nyomaszt ez a pici konyha.

– Ellen, késő éjjel van! Tényleg nem ér rá reggelig? Tied a holnapi első időpont. Reggel nyolcra már jöhetsz is, rendben?

Iszik még egy korty fehérbort, és végigmér.

– Abból, hogy el vagy maradva a bérleti díjjal, már sejtettem, hogy rosszul megy a praxisod. De azt nem tudtam, hogy a csőd szélén állsz.

– Ezt honnan veszed?

– Az a pszichológus, aki az éjszaka közepén időpontot tud adni másnap reggelre, totálisan le van égve.

– Kösz az értékelést – mondom. – És akkor most beszéljünk rólad.

– Nyugodtan elmondhatod, ha rosszul állsz anyagilag.

– Kölcsön akarsz adni, vagy élvezkedni a nyomoromon?

Eltűnődik.

– Na figyelj, Ellen. Amikor megtudtam, hogy a házassági szerződésünk kizárólag azt a célt szolgálta, hogy biztonságban tudd tőlem a halálos beteg nagybátyád millióit, abban a pillanatban örökre elvesztetted a jogodat arra, hogy beleüsd az orrodat a pénzügyeimbe. Ha ez boldoggá tesz, felőlem zsarolhatsz azzal, hogy anyagilag függök tőled, de a tanácsaidtól kímélj meg, légy szíves.

Rám néz, és a szája széle lefelé görbül. Közben összeszorul az ajka, mint mindig, amikor támadásba lendül.

Megelőzöm:

– És most mondd el, miért vagy itt, különben már fekszem is vissza.

Ekkor csöngetnek.

– Már itt is van! – mondja riadtan Ellen.

– Kicsoda?

– Armin. A férjem. Valahogy észre kell térítened! Őrülten féltékeny, és rám egyszerűen nem hallgat!

A csengő megint megszólal. Ezúttal hosszabban.

Feltámad bennem a gyanú.

– Te tudtad, hogy idejön! Direkt idecsaltad, hogy ne neked kelljen megbirkóznod vele, hanem nekem!

– Még jó! – feleli. – Hát melyikünk a pszichológus?

Beletelik egy pillanatba, míg megemésztem, hogy a volt nejem milyen magától értetődően rángat bele az éjszaka közepén a házassága problémáiba.

– Oké. Drogozott? – kérdezem. – Vagy ivott?

Rázza a fejét. Megint csöngetnek.

– Pillanat, jövök! – kiáltom az ajtó felé, majd visszafordulok Ellenhez: – Van még valami, amit tudnom kéne?

– Bokszoló. – Bokszoló?

– Igen. Profi.

– Szóval ott áll az ajtóm előtt egy féltékeny pasas, aki hivatásszerűen ver össze embereket? Neked elmentek otthonról, hogy idehoztad?

Ellen vállat von.

– Bocs, de…

– Milyen súlycsoport?

– Pehelysúly.

Kilesek a kémlelőnyíláson. Nyiszlett alakot látok a félhomályban, aki talán a nyakamig érhet. Kicsit idegesnek, de amúgy ártalmatlannak tűnik. Megnyugtató látvány.

– Nyitom! – mondom, és elfordítom a kulcsot. Abban a pillanatban felpattan az ajtó, és Armin beviharzik a lakásba, olyan gyorsan, hogy nem is igen veszem észre, hogy ütéshez készül. Csak akkor esik le, hogy Ellen férje be fog húzni nekem egyet, amikor az ökle már milliméterekre jár az orromtól. Még épp van időm arra a reményteljes gondolatra, hogy talán sikerül baj nélkül elintézni a dolgot, amikor reccsenést hallok, és éles fájdalom hasít az arcomba. Olyan érzés, mintha valaki egy kalapáccsal beleverte volna az orromat a koponyámba.

Miközben a padlóra csuklom, mint egy nedves zokni, eldöntöm magamban, hogy búcsút intek a szakmának. A dolgok mostani állása szerint amúgy sem várna rám fényes jövő. Szomorú, de igaz: nyomorultul megy az üzlet. Csak idő kérdése, hogy mikor húzhatom le végleg a rolót. És hát nem is lehetek valami jó pszichológus, ha olyan rémes az emberismeretem, mint amilyen most is. Milyen kár, gondolom, ahogy egy puffanással a ronda szőnyegre rogyok. Pedig igazából szeretem a munkámat. Meg mondjuk nem is értek semmi máshoz. Aztán minden elsötétül előttem.

Egy mentőautóban térek magamhoz. A  fejem zúg, és valami lüktet a halántékom alatt. Beteges bőrszínű langaléta fickó ül mellettem. Rág valamit, és egy magazinban lapozgat. – Maradjon fekve – szól rám anélkül, hogy felnézne belőle.

Leteszem a fejemet, mire a lüktetés átvándorol az orrom környékére.

– Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót?

– Sorry, de most kaptam be az összeset – motyogja, és tüntetően nyel egy nagyot.

– Maga is páciens? – kérdezem ingerülten.

Megrázza a fejét.

– Dr. Kessels vagyok. Az orvos.

– Aha – mondom bizonytalanul. – És akkor miért eszi el előlem a fájdalomcsillapítót?

– Mert harminc órája talpon vagyok, és elfogyott az amfetaminom. Vagy szeretné, ha elvinne a gyomorfekélyem?

– Azt nem. Viszont az orrom meg baromira fáj.

Bosszankodva felsóhajt, és öklével rácsap a vezetőfülke falára.

– Kapcsold be a szirénát! Valakinek sietős!

A sziréna feljajdul, az autó pedig nagyot rántva felgyorsít.

– Köszönöm – mondom.

Az orvos legyint.

– Sokat nem segít magán. Vagy háromtucatnyian vannak maga előtt a balesetin. És egy betört orral eléggé hátul van a listán.

– Esetleg keresztülmehetnének rajtam, mielőtt bevisznek – vetem fel.

Rekedt nevetésben tör ki, amitől köhögőrohamot kap, de leküzdi egy asztmaspray segítségével, amelyre némi keresgélés után talál egy limlommal teli dobozban. Nehézkesen lélegezve visszaül a kisszékére.

– Ne röhögtessen már egy láncbagóst.

A mentőautó csikorgó gumikkal lefékez.

A kórház folyosóján vásári hangulat uralkodik. Ahogy az orvos előre megmondta, tolong itt pár tucat beteg, plusz a családtagok és a barátok. A legtöbben beszélgetéssel ütik el a várakozási időt. Van, aki telefonál, mások kártyáznak. Nekem ki kell töltenem egy többoldalas betegfelvételi űrlapot, és fel kell készülnöm néhány óra várakozásra. De legalább most már kapok fájdalomcsillapítót.

Keresek egy helyet magamnak, és nekifogok, hogy áttanulmányozzam az űrlapot.

– Én meg ezt hittem, én vagyok itt az egyetlen, aki viccesen néz ki – szólal meg egy hang.

Negyvenes évei végét taposó férfi áll előttem bohócjelmezben. Mindkét hüvelykujját pöttyös hózentrógere alá dugva tartja, és vigyorog. A homlokán és az őszes borostáján sminkmaradványok látszanak. Mintha egyenesen a cirkuszból jött volna.

– Maga olyan, mint Jack Nicholson a Kínai negyedben – folytatja, és leül mellém. – Amúgy az egy jó film. Ismeri?

Nem értem, mire gondolhat, aztán a nyakamat nyújtogatva megpillantom a szemközti üvegablak tükrében, hogy a kialvatlan dr. Kessels átmenetileg bekötözte az orromat, méghozzá nem kevés géz felhasználásával. Mintha nem is ellátni akart volna, hanem leszigetelni.

Sóhajtva hátradőlök, és a bohócra nézek, aki engem mustrálgat, és feltehetőleg a válaszomat várja. Csak sajnos közben elfelejtettem a kérdést. Épp megtudakolnám, mi volt az, de a bohóc megelőz:

– Ki vitt be magának ilyen tiszta ütést?

Mintha kifejezetten el lenne bűvölve az orrtörésemtől.

– A volt nejem férje – válaszolom.

– Tud a fiú – jegyzi meg a bohóc.

– Nem csoda. Profi bokszoló.

– Akkor örüljön, hogy egyből padlót fogott. Különben valószínűleg még csúnyábban elintézte volna.

Ezen meglepődöm.

– Honnan tudja, hogy egyből padlót fogtam?

– Hát… régebben én is bokszolgattam – feleli. – És ez itt – mutat az orromra – tiszta K.O. Gondolom, mire annyit mondott volna, fapapucs, már feküdt is. És azt is gondolom, hogy váratlanul érhette az ütés, mert ilyen tiszta orrtörést gyakorlatilag lehetetlen összehozni, ha az ellenfélnek fent van a fedezéke.

Muszáj mosolyognom. Teszik nekem ez a tag.

Kezet nyújt.

– Egyébként Abel Baumann vagyok.

– Jakob Jakobi – mutatkozom be én is. – Örvendek. Hát maga miért van itt?

– Vicces történet – mondja Baumann. – Fellépésem volt egy céges ünnepségen. És utána szúrást éreztem a szívem táján. De nincsen semmi szervi bajom. Az utóbbi időben párszor már előfordult ilyen. Az orvosom szerint pszichoszomatikus a dolog.

– Hát az lehet – helyeselek. – Nagy stressznek van kitéve a munkában vagy a magánéletben?

Baumann bólogat.

– Mondhatjuk.

– És terhes ez magának? Gyakran érzi magát fáradtnak és lehangoltnak? Vagy esetleg rosszul alszik?

Baumann megint elgondolkozik, aztán kissé hátrahőköl.

– Helló, várjunk csak! Maga ért ehhez a pszichoizéhez, nem?

Néha a magánéletemben is előjönnek a terápián használt kérdezési technikák. Foglalkozási ártalom, amibe már beletörődtem.

– Így van. Pszichoterapeuta vagyok.

– Hát ez óriási! – örvendezik Baumann. – Nekem pont egy ilyen magafajta kéne, hogy elmúljon a szívbajom. Az orvos is ezt mondta.

Normális esetben átadnám Baumann-nak a névjegyemet, és felajánlanám, hogy jöjjön el a rendelésre, csakhogy Ellen férje fürdőköpenyben küldött padlóra, úgyhogy se pénz, se irat, és a tetejébe még névjegy sincs nálam. És egyébként is most akartam felhagyni a praxisommal. Talán ez a Baumann jobban tenné, ha másik terapeutát keresne. Olyat, akinek professzionálisabb a fellépése, és van jövője a szakmában.

– Sajnálom, de jelenleg nem praktizálok – hazudom.

Elgondolkodva néz rám.

– Hogyha a pénzről van szó… – mondja aztán –, az nem probléma. Van pénzem.

– Nem. Nem a pénzről van szó. Csak épp a szakmai útkeresés fázisában vagyok.

– Aha. – Baumann csalódottnak látszik. – Na és, mibe kerül az ilyesmi? – érdeklődik. – Csak hogy képben legyek.

– Nálam egy foglalkozás negyvenöt percig tart, és nyolcvan euróba kerül. Hogy ebből mennyit fizet az egészségpénztár, az egyénfüggő. Új páciensekkel mindig tartok egy próbafoglalkozást, hogy lássam, működik-e a kémia. Ezt például a legtöbb pénztár nem téríti meg.

– De kár, hogy most nem praktizál – sajnálkozik Baumann. – Pedig elég biztos vagyok benne, hogy köztünk működne a kémia.

Megvonom a vállam, mintha én is sajnálkoznék.

– És arra sem tudom rábeszélni, hogy legalább ezt a próbafoglalkozást megtartsuk? Az még semmire nem kötelezné. – Egy százast húz elő a bohócjelmezből, és meglobogtatja az orrom előtt. – Kápéban fizetek. Szóval egy próbafoglalkozásra futja magánál. Előre fizetek. És még kijön belőle egy kis reggeli is kettőnknek.

– Most rögtön terápiás beszélgetést szeretne?

– Persze, miért ne? Van a sarkon egy kávézó, ahol beszélhetünk. Ilyenkor biztos nincs ott senki. Itt meg úgyis még órákig kéne várnia.

Ebben igaza van. Általában nagyon nem szívesen foglalkozom páciensekkel rendelési időn kívül, pláne, ha még nem is ismerem őket. Másrészt viszont jól jönne egy kávé, meg egy normális reggeli. Ez a Baumann egyébként is rendes pasasnak látszik, átlátható problémákkal. Szóval miért ne vetnék el egy-két elvet, ha a helyzet úgy kívánja? Elvégre a pácienseimnek is folyton ezt prédikálom.

– Megbeszéltük – felelem tömören, és felkelek a székről. – Csak szerzek még pár fájdalomcsillapítót, aztán mehetünk reggelizni. De ha már a foglalkozást kifizeti, akkor a reggelit én állom.

Baumann vidáman bólogat.

– Korrektül hangzik.

Félórával később egy kávézóban ülünk a kórház közelében. A pult mögött akkora kávéfőző masina áll, mint egy halászcsónak. Apró termetű olasz fényesíti a fémfelületet, úgy, mintha egy bikinis szépség testét kenné be naptejjel. Minden mással a hervadófélben lévő felesége törődik. A házasságuk valószínűleg nem boldog, de a kapucsínójuk világszínvonalú.

– Már elkezdtük a foglalkozást? – kérdezi Baumann, mialatt a signora édesköményes szalámit, pármai sonkát és egyéb finomságokat tálal fel.

– Mindjárt jön a frissen facsart dzsúsz is – mondja az asszony, és elsuhan.

– Nem. Maga mondja meg, mikor kezdjük – válaszolom Baumann-nak. – Ha készen áll, kezdhetjük.

– Jó, én kész vagyok. Mit akar tudni?

– Mit szeretne elmesélni?

Baumann kortyol a kapucsínóból, hátradől és összefonja a karját a mellkasán.

– Amiről itt beszélünk, az ugye köztünk marad?

– Igen. A pszichológusoknak elvileg titoktartási kötelezettségük van. Miért kérdi?

Felfigyel egy szóra.

– Mi az, hogy elvileg?

Vállat vonok.

– Hát ugye, kivételek mindig vannak. Ha például az a benyomásom támadna, hogy maga veszélyt jelent önmagára vagy másokra, akkor a törvény bizonyos feltételekkel arra kötelez, hogy jelentsem ezt. De ilyesmi nagyon ritkán fordul elő.

Tűnődve bólogat.

– Olyasmiről akar beszélni, ami jogilag problémás lehet? – kérdezem.

Most Baumann vonja meg a vállát.

– Mit tudom én, mit tart maga jogilag problémásnak. Csak arra szeretnék garanciát, hogy nem csukat be. Az ugyanis nekem most nagyon nem volna alkalmas.

– Ilyen garanciát sajnos nem adhatok – válaszolom. – Vannak törvények, és nekem be kell tartanom őket.

Felsóhajt, és egy darabig az abroszt bámulja töprengve.

– Talán még egyszer nyugodtan át kellene gondolnia, akar-e egyáltalán beszélni velem – javaslom. – El is felejthetjük ezt az egészet. Fizetnie sem kell. – A pillantásom az előttünk álló finom falatokra téved, és sietve hozzáteszem: – Bár a reggeli árával kisegíthetne. Honorárium nélkül ugyanúgy nincs egy vasam sem, mint eddig.

Még egy kicsit gondolkodik.

– Értem – mondja végül. – Meg tudná nekem ígérni azt, hogy egy ilyen döntésnél nemcsak a törvényeket veszi figyelembe, hanem a megérzéseit is? Tudja, a törvényben nem igazán bízom.

– De a megérzésemben igen? – kérdezem csodálkozva.

Bólint.

– Magát ma már pofán vágták egyszer. Nyilvánvalóan tudja, hogy a tévedéseink fájhatnak is.

Én is hátradőlök, és iszom egy korty kapucsínót. Ki ez az ember, aki itt ül velem szemben? Szemlátomást rosszul mértem fel ezt a bohócruhás pasast. Ki tudja, miféle meglepetéseket tartogat még Abel Baumann. Az érdeklődésemet mindenesetre felkeltette.

– Jó, megígérem – mondom. – És most izgatottan várom, hogy mit akar elmesélni.

Baumann megköszörüli a torkát, és előrehajol. Ebben a pillanatban érkezik a signora a frissen facsart dzsússzal, és tesz egy hevesebb mozdulatot, amivel véletlenül a törött orromba könyököl. Egy pillanatra felvillan előttem a csillagos égbolt, aztán megint elsötétül minden.

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Animus, 2016

– Renner! Indulás.

– Megyek.

Korlátba kapaszkodva ereszkedik le a lépcsőn. Mint az öregemberek. Talpát két napja nem verik. Korábbi kezelések miatt botütés minden lépés. Lüktetés feszíti dagadt lábfejét. Saját cipő rá se megy. Raktárból hoztak fel neki nagyobbat. A manzárdból a földszintre ér. Megérti, hogy a lábakra nehezedő súlyt és fájdalmat nem csökkenti a kar erőfeszítése. Lassan hozzá lehet szokni. Lépésről lépésre.

Járni jó, még ha fájdalmas is. Jobb, mint lökéstől, rúgástól előrezuhanni, padlón gurulni, bakancsok közt mászni.

A kocsibeállóban az ő kisteherautója áll. Mondták neki, hogy elhozzák a gyárból, és hallotta fentről, ahogy beálltak vele, de elhinni nem akarta. Tényleg az ő Adlere. A falaktól egyenlő távolságban álltak le vele. Ügyes volt, aki csinálta.

A rakodótér ajtaja nyitva. Bent a padlón a testek. Ponyvát nem terítettek alájuk. Ha valamelyik vért ereszt, bemocskolja a kocsit. Mindegy, alkalomadtán ki lehet takarítani, vasba a vér nem eszi be magát. Fejjel az ajtónak három hever. Mások, nem látszik, pontosan hányan, fordítva lettek betéve. Cipő egyik lábon se maradt. Meztelen talpak, szakadt harisnyák, sötét foltos zoknik vegyesen.

Mintha a hozzá tartozó nők nem lennének köztük. Vagyis az ígéretnek megfelelően életben hagyták őket.

– Bemehetek hozzájuk? Elköszönnék tőlük. Csak egy perc.

– Nem lehet. De ne félj! Megvannak.

Barátságosan hangzik ez a kiegészítés. Robinak hívják a fegyverest, az arca értelmes. Renner nem emlékszik, hogy ez is ütötte-e. Valószínű, hogy ütötte, de biztos nem tartozott a legbuzgóbbak közé. Akkor tehát indulni kell.

– Több nem jön? – kérdezi Renner.

– Ma ennyi – válaszolja Robi.

Becsukják az ajtót. Robi kopog a kapun, és kiszól, hogy indul a fuvar. A kapuőrök először csak résnyire nyitják a kaput, az egyik lövésre készen tartja a puskát.

– Én vagyok, nyithatod.

A kapu kitárul. Hideg levegő jön be a Városmajor-utca felől. Egyvalamire nem lehet panasz a Városmajor-utca 37.-ben: fűtenek rendesen. Jut a melegből a kocsibeállóba is.

– Kocsikázni megy a Robi.

A kurbli a helyén van. Robi elveszi, és a jármű orrához lép. Renner beül a vezetőülésbe.

Ha a motor beindul, és ő gyorsan sebességbe vált, keresztülhajthat Robin, és elroboghat. Ki az éjszakába. Most nem számítanak rá az őrök. Mire lőhetnek, már késő.

Robi beilleszti a kurblit. Fölnéz. Neki is beugrott? Hogy mi van, ha az a lila, lüktető láb tiszta erőből a gázpedálba lép?

Robi lehajol, teker egyet a kurblin. A motor elsőre indul, és visszarántja a kurblit, de nem túl erősen. Renner üresben tartja a váltót, míg a másik kihúzza a kurblit, és beül mellé.

Az egyik kapuőr búcsút int. Lehet, hogy ez már Rennernek is szól. De csak Robi int vissza.

Renner balra veszi az irányt, a Csaba-utca felé.

Nem hajtott keresztül Robin. Már itt ül a jobbján, az oldalán pisztoly – ilyen sansz sokára adódik újra. Ha lesz még egyáltalán.

Hogyha áthajt rajta, és most teljes gázzal robog lefelé a Csaba utcán az Adlerével, akkor nyugodt lehetne? Nem, hiszen ott maradt a házban a két nő. Miatta biztos kivégzik őket. Föltéve, hogy eddig nem lettek elintézve. De még ha értük nem kéne aggódnia, akkor is ott van az anyja és a kislánya. Odaát az Újlipótvárosban.

Mindent tudnak, utca, házszám, emelet, ajtó. Ő pedig már azt tudja, hogy ezeknek semmi skrupulusuk nincs a tekintetben, hogy helyénvaló-e nőket és gyerekeket bántalmazni.

És azt is tudja, hogyan csinálnák. Végignézetnék az idős nővel, mint vetkőztetik le és kezdik gyötörni a hároméves kislányt. Utána a kicsinek kéne néznie, ahogy a nagyanyjáról letépik a ruhát. Ahogy különféle eszközökkel kínozzák ráncos, fehér testét. És a nagymama hiába rimánkodna, hogy csináljanak vele, amit akarnak, csak a kicsit vigyék ki a szobából, amíg meghal.

Igaz, most megpróbálhatott volna odarobogni, és elhozni őket, és velük együtt menekülni tovább. A Margit-híd nincs, félig berobbantották, a Lánchídon kéne átmenni. Kérdés, az őrségen hogy jut át. Átszáguld a budai hídfőnél? Rendben, a pesti oldalon állók már felkészülten várják, és kilövik. Viszont ha Budán higgadtan megáll, és kiszól, hogy „kitartás, hullákat hozok a Tizenkétkerből”, akkor nagy valószínűséggel átengedik. Igen, meg is lehetett volna csinálni. Miért nem csinálta meg?

Még mindig megcsinálhatja. Csak a Robit kell hozzá kiiktatni.

És kitalálni, hogyan tovább, ha elhozta az anyját és a kislányát az Újlipótvárosból. Hova tovább.

Vagy begyorsítani, míg lejt az út a Széll Kálmán tér felé, lendületből felrobogni az emelkedőn a Főposta mellett, mintha síugró sánc volna, és aztán elszakadni az úttól, szabadon repülni a tér fölött, majd lezuhanni, szétzúzódni, felrobbanni az autóval. A halálba vinni ezt a nyilas Robit. Hozzákeveredni a rakomány halottaihoz. Másra hagyni az eltakarítás gondját.

Tiszta az ég, csillagos. Reggel és délelőtt erősen ágyúztak, most csak nagy ritkán hallatszik egy-egy lövés.

Szó nélkül ülnek egymás mellett. Nemcsak a gondolatai kötik le Rennert, az útra is erősen figyelnie kell. Elsötétítés van. Váratlan helyeken romok és roncsok terpeszkednek az úttestre.

A Krisztina-körútnál kérdezi meg, hogy merre.

– A Dunához.

– Rakpart?

– Híd.

– Lánchíd?

– Tegnap kellemetlenségünk volt ott. Ma ne arra menjünk! A németek miatt. Úgy csinálnak, mintha az övék lenne. Menjünk az Erzsébet-hídra!

– Rendben – feleli Renner, a készséges sofőr. Egy hete még úr volt, vasgyáros. Habár a teherautóját legtöbbször maga vezette. Robi pedig munkás volt, még ha nem is az ő gyárában. Egyébként két hónapja nem jár be, fegyveres pártszolgálatos.

Párásodik a szélvédő. A törléshez használt szarvasbőr a helyén, vezetés közben Renner egy részt megtisztogat. Robi nyújtja a kezét a szarvasbőrért: jó mitfahrerként tovább dörgöli az üveget.

Az utastérben a szokott tiszta szag. Renner nem tűri, hogy a járművét gépzsír, por, piszok lepje be. Egyelőre nem változott a szag.

A Krisztina-körúton halad, és nem gyorsít harminc fölé. Az emberek a platón így is, úgy is halottak. A folyó ugyanúgy folyik, mint amikor még éltek, és ugyanúgy fog folyni, ha már benne lesznek. Nincs miért sietni. Oldalán a fegyveres nyilassal, háta mögött a raktérben hat-nyolc hullával. Kisteherautója körül a várossal, amiből most éppen az hiányzik, ami az ő szemében várossá teszi a várost: az esti fények. Gázlámpák puha fénybolyhai, lakásablakok függönyei mögött világló csillárok, homlokzatokon vonagló dzsesszes neonbetűk.

Mint ahogy a lehetőség is hiányzik, hogy irányt vegyen egy bár felé, italt kérjen, és bámulja a ringó testeket, beszélgetést kezdjen egy nővel. Vagy felmenjen a szeretőjéhez.

Ennek ellenére jólesik kint lenni, napok után először, és vezetni. Hát ezért nem gázolta el Robit? Hogy ne kelljen az ismeretlenbe menekülnie, és komótosan vezethesse a kisteherautóját?

Nem tudja, hány óra lehet. A karóráját a kezdet kezdetén elszedték tőle, ahogy a gyűrűjét, a cigarettatárcáját, minden értékét.

Ezekből semmit se kapott vissza. A télikabátját az egyik vezető vette használatba, látta rajta előző este. Neki pedig hoztak egyet helyette. Miután életben hagyták, és feladatot adtak neki. Vállban szűk, és az ujja rövid. A jobb zsebében zsebkendő. Renner a balban szokta tartani. Egyelőre hagyja, ahol van, nem teszi át.

Kezd bemelegedni a vezetőfülke, Renner kigombolja a felső gombokat. Sajogva hiányzik a saját kabátja. Amiben most a nyilas vezető jár-kel. Árpádsávos szalagot tűzött a karjára. Most aztán láthatóvá lett, milyen egyszerű a világ: a vadászok lehúzzák az elejtett vadak bundáját, és magukra öltik.

Konkrétan a saját helyzete egy fokkal mégis bonyolultabb: ő, Renner, egyszerre nyúzott vad és a vadászok csapatának tagja, akit másvalaki gereznája melegít. Ha jól viselkedik, idővel karóra tiktakolhat ismét a csuklóján? És egyszerűbb lesz a képlet?

Renner nem szereti az egyenruhákat, és rangjelzésekre se vágyik. Mostani szorult helyzete részben ennek köszönhető: az október közepén hatalomra került kormány mozgósítási rendelkezése szerint be kellett volna vonulnia. Valahányszor valaki rákérdezett, hallott-e a mozgósításról, azt mondta, nem foglalkozik vele. Évekkel ezelőtt, Észak-Erdély megszállásakor mozgósítva lett Renner is az oldalkocsis motorjával együtt, azt végigcsinálta, de nem élvezte. Akárhány frissen ácsolt diadalkapu alatt pöfögött át, akárhány üdvözlő szavalatot hallgatott végig.

Egyenruha annak való, aki a maga tudása szerint nem képes rendesen felöltözni, úgy, hogy kedvük legyen ránézni a nőknek. Rangjelzés annak való, akin nem látszik, hogy legalább kicsivel többet ér az épphogy embernek számító alakoknál.

Tényleg, miért imponálnának neki a katonatisztek? Renner tizennégyben született, egy olyan országban nőtt fel, amit a büszke vitézei háborús helyzetben nemhogy gyarapítani nem voltak képesek, de a határait tartani sem, majd ezek után, ahelyett, hogy szerényen félreálltak volna, rászabadultak az országra, és minden szinten a kezükbe vették az irányítást. A gazdaság összeroppant, Rennerék családi vállalkozása tönkrement. Renner apja megbetegedett és meghalt. Az anya ott maradt két kisfiúval. Renner nem tett fogadalmat, nem ígért az anyjának semmit, csak tanult és készült, és segített nevelni az öccsét.

Dadogott – elhatározta, hogy abbahagyja, kész, nem dadog tovább. Külső segítség nélkül megoldotta a feladatot. Mint amikor a csuklást küzdi le valaki pusztán úgy, hogy odafigyel, és nem hajlandó tovább csuklani. Az önfegyelmező módszer mellékhatásaként a beszéde lassú, egész mozgása lomha lett.

A megfontoltság viszont javára vált. Azután egy nagynénje meghalt, és Rennerékre hagyta a vagyonkáját – Renner anyja bízott a fiában, engedte, hogy elinduljon a maga útján.

– A többi nőcskét, akiket a gyáradból behoztunk, azokat is mind basztad?

Ha választani kell, elismerés több van a kérdésben, mint elítélés.

– Á, nem mind.

– Hány zabigyereked van?

– Egy sincs.

– Na, ne izélj! Orvoshoz vitted őket? Nem tilos az? Neked tényleg mindent szabad volt? Hány abortuszt finanszíroztál?

– Egyet se.

Egy héttel ezelőtt válasz nélkül hagyott volna minden ez irányú kérdést. Vagy kikéri magának. Igaz, akkor senki nem is kérdezett tőle effélét.

Egyvalaki kivételével. Laci az alkalmazottja, aki gyerekkora óta ismeri. Egy házban nőttek fel, itt, Budán, a Hattyú-utcában, együtt jártak iskolába, a Jurányiba, együtt moziba és a grundra. Kövérkés, alacsony muksó. Amennyire hálás lehet neki a foglalkoztatásért, a kényelmes és biztos állásért, annyira irigyelheti. De ez csak az utóbbi napokban, a fogságban ötlött fel Rennerben. Mikor azt latolgatta, ki dobta fel. Lacinál végül valószínűbbnek tűnik két másik alkalmazottja, Marcsi és Zsuzsi. A gyár az ötödik kerületben működik, természetesen vannak ott is nyilasok, azok se a szelídségükről vagy a kényelmes tempójukról híresek, hozzá mégse ők, hanem a tizenkettedik kerületi szervezet szállt ki. Mármost Marcsi és Zsuzsi, akiket nemcsak a munkagépnél és az íróasztalnál használ – egyikük tisztviselőnő, a másik munkásnő –, mielőtt hozzá szegődött, a MOM-ban dolgozott. Még most is a tizenkettedik kerületben laknak. Laci nem lett behozva, se velük, se utánuk. Egyébként Marcsi és Zsuzsi sem.

– És a három nővért, akiből elsőre csak a két nagyobbat hoztuk, és két napra rá az Ilonkát, a legkisebbet? Azokat basztad?

– Őket? Ja, őket nem.

Hazudik. Nem akarja, hogy Robi túlzottan irigykedjen rá. Igaz, most már mindegy. Robi rájuk mászhatott a Városmajor utcában, ha akart. Ahányszor csak akart.

– Kár, hogy kihagytad. Csoda egy csokor.

Volt. Teszi hozzá magában Renner. A virágok szárát elnyiszáltátok.

Az Erzsébet-hídhoz érnek. Magyar őrség mozdul. Robi az oldalsó ablakhoz tartja a karszalagját, az elég, az őr továbbot int a puskájával.

Szar lehet éjjel a hidegben a híd végében. Itt fogják megvédeni a hont. Nem lehetnek ennyire hülyék. De. Lehetnek.

A híd közepe előtt áll le, hogy még kényelmesen átférhessen a felső feszítőív alatt, amikor majd kimegy a korláthoz. Üresbe teszi a sebváltót, járni hagyja a motort. Abban a reményben, hogy hamar végez a rakodással. Behúzza a kéziféket, és kiszáll. A Duna fölött metszőbb a hideg, mint ahogy a Városmajorban érezni lehetett.

Renner körülnéz: se Buda, se Pest felől nem közelít senki és semmi. Túloldalt Robi is kiszáll. Egyszerre érnek a hátsó ajtókhoz. Kinyitják jobbról-balról. Renner tisztában van vele, hogy nincs értelme halogatni a rakodást.

A hullákat a Dunába kell dobni. Jobb lenne kesztyűben, de ha nincs kesztyű, akkor így, puszta kézzel.

Kevésbé hajlamos az iszonyra, mint általában az emberek. Felesége egyik nagybátyját, akinek hasi műtéte volt rákból kifolyólag, és otthon ápolták, ő kötözte újra mindennap. Vért és gennyet törülgetett, és miközben mindenki más elfordult, ő nyugodt hangon társalgott a beteggel. Autókról, szivarokról, konyakokról.

Elsőnek egy férfit húz ki. Retteg, hogy mégis a nők közt van a felesége vagy a szeretője. Vagy mind a kettő.

A férfi fejjel kifelé fekszik. Renner a hóna alá nyúlva emeli meg. Nyitva a szeme, szája. Feje, ami Renner mellére billen, csupa alvadt vér. Na, hát mégis jó, hogy nem a saját télikabátjában kell intéznie: sajnálná. Az első napokban együtt voltak a fogdán, vagyis a Városmajor-utca 37. földszinti fürdőszobájában. A sarkak koppanva érnek a kövezetre. Renner szánja, de nem tudja kíméletesebben intézni a dolgot. Hátrálva, a hullát maga után húzva indul a hídkorlát felé.

Égett szőr szaga csap az orrába. Cigaretta parazsával, meggyújtott újságpapírral pörzsölték ezt az embert, ahogy másokat is. A derekát a korlátra emeli, és átfordítja, arccal lefelé, majd alányúl, és a lábakat fölhúzva átbillenti. Nem néz utána, csak a korlátnak dőlve várja a csobbanást; indul a következőért.

Most már pihenhet, Kelemen úr! Nem akar emlékezni rá, de fejében megvan a férfi neve. Meg a lakcíme. Bizony előfordulhat, hogy valaki egyszer majd kérdezni fogja róla, abban az esetben, ha Kelemen valamelyik hozzátartozója túléli a mostani eseményeket, és természetesen ha ő, Renner túléli. Hányadika lehet? December húsz… Huszonegyedike. Éjfél elmúlhatott már, huszonkettedike van tehát. Ha jól kalkulált. Kelemen december huszonkettedikén került a Dunába. De Rennernek aktuálisan most azt kell kikalkulálnia, hogy kisteherautójának rakodóteréből melyik hullát húzza ki másodikként.

Csupasz női lábat fog meg. Kisebb, mint a feleségéé és a szeretőjéé, úgy ítéli meg. Az egyik alkalmazottjáé lehet, akit 13-án, ugyanazon a napon hoztak be, mint őt. Nem akarja, hogy a test, a fej a macskakövekre zuhanjon, ezért oldalvást húzza, át a többin, és alányúl.

Ez a három nővér egyike, a középső. Juli. Ahogy viszi, menyasszonyt hordozó gáláns vőlegényre emlékeztethetné a szemlélőt, de mivel a lány hullája merev, karja-lába egyenesen kimered, az összkép mégis más egy kicsit. Renner röviden mérlegeli, bele tudná-e lökni a szemlélőt, vagyis Robi testvért a Dunába, ha hirtelen irányt vált, és nekiszalad Julival. Nem érez magában elég lendületet. Ugyanekkor kísérője úgy értékeli, hogy eleget cipelt egyedül, és besegít: a harmadik hullát lábtól már ő fogja.

Csak jobb így.

Múlt csütörtökön, amikor a pártszolgálatosok lecsaptak a  gyárra, a három nővér egyike nem volt benn. Valamiért fél napra elkéredzkedett, és Renner elengedte, miért is ne. Ez nem a lógások időszaka, zsidó munkásoknak éppenséggel biztonságosabb a gyáron belül tartózkodni. A gyár katonai megrendelésekre is dolgozik, hadiüzemnek számít. Március után az alkalmazottak közt hónapról hónapra több lett a zsidó. Nagyrészt nő és fiatal. Renner nem értette, miért olyan fontos a Városmajor utcai nyilasoknak a harmadik lány begyűjtése. Valószínűtlen, hogy különösen jómódú lett volna a család, vagy hogy éppen ez a fiatal lány további, fontos személyek hollétéről tudhatott volna. Mindenesetre a nyilasok, ha már a markukban volt hármuk közül kettő, a fejükbe vették, hogy megszerzik a harmadikat is. Kérdés, honnan tudták, hogy háromnak kell lenni belőlük. Ugyanaz, aki Rennert bemártotta, beszélhetett róluk, de miért volt ennyire fontos neki, hogy mind bevitesse őket? Akár Laci volt, akár Marcsi és Zsuzsi, más okot nehéz feltételezni, mint bosszút vagy féltékenységet.

És akkor az lett a kínzások egyik célja, hogy valaki a foglyok közül elárulja, hol találják Ilit.

A mozdulat, amivel a két férfi a korlát fölé lendíti az éppen aktuális testet, darabról darabra lendületesebb, és a végén már a zsipp-zsupp-kenderzsúp játékot idézi.

A másik személy, akit a nyilasok akkor még nagyon be akartak gyűjteni, Renner szeretője volt. Elsősorban a nővérekről lehetett feltételezni, hogy tudnak húguk hollétéről, és természetesen Rennerről, hogy ismeri a szeretője rejtekhelyét. Ugyanakkor éppen a nővérekről feltételezhető, hogy a végsőkig próbálják védeni húgukat, és a férfiról, hogy mindenáron óvni akarja szeretőjét. Vagyis a nyilasok nem a legkönnyebb feladatot tűzték maguk elé, amikor vallatni kezdték őket.

Juli testén a korbácsütések és a pengével ejtett vágások nyomán többfelé szétnyílt a bőr. A sebeknek már nem volt lehetőségük összeforrni. Akit ennyire megrongáltak, annak már jobb elmerülni a hideg vízben, mint egy fogdaként használt fürdőszobában guggolva várni a következő kínzást.

Renner látta alkalmazottait az első verés után, a második verés után, a harmadik után, és tudta, min mentek keresztül, mert őt ugyanannyiszor, ugyanannyit verték, vagy eleinte még többször és erősebben is.

Annyi mindent nem értett. Korábban, ami elé került, azzal mind tudott valamit kezdeni. Onnantól, hogy a Tizenkétker benyomult a gyárába, gyakorlatilag semmit. Nem látta előre a nyilasok cselekedeteit, ez így utólag egyértelmű. És most, egy hét után, még mindig nem látja.

Ellenben még mindig úgy gondolja, hogy nem kellett feltétlenül így történnie, csak kevésen múlt minden. Igenis át lehetett volna vészelni a németek kiveréséig hátralevő időszakot.

Például, ha a németek feladják Budapestet, és visszavonulnak saját határaik védelmére. Racionális lett volna? Maximálisan! És igenis látszottak jelei, hogy úgy lesz. Az ősz folyamán sok csapatot mozgattak át a városon, vitték az embereket és a felszerelést keletről nyugatra. Végül nem mindet.

Ha az oroszok előrenyomulása nem lassul le pont itt, a város határán.

Ha valamelyik ismerőse nem haragszik meg rá.

Ha az az ismerőse nincs becsatornázva pont ide, a tizenkettedik kerületi nyilasokhoz.

Az is egy ok, hogy tiszta munkára törekszenek. Egy zsidó se legyen. Ne maradjon a két testvér után egy, aki utóbb esetleg számon kérheti, hová tették őket. Rennernek nehezére esik elfogadni ezt a logikát. Ilonka mosolygós kislány volt. Csírája se mutatkozott benne a fúriának.

Másrészt ő senkiben sem látott meg soha olyasféle indulatokat, mint amiket az utóbbi napokban megtapasztalt. Vagyis nem bízhat az érzékeiben.

Lehet, hogy Ilonka, ha hagyják, sorban mind levadássza a nyilas férfiakat, nőket és gyerekeket. Érthető, hogy ezt nem szeretnék. Lehet, hogy újra kell tanulnia az embereket.

Zoltán Gábor: Orgia

Pesti Kalligram, 2016

Kalandozás a tükörben

A tükör a Kisfiú számára sokáig nem jelentett egyebet, mint a többi bútor. Szép, nagy tükör volt, csaknem a földig ért; két oldalsó szárnyát mereven és szélesen kitárta, mint a hosszú, röpülésre készülő madarak. De sose szállt el, békésen álldogált a sarokban, éjjel-nappal mozdulatlanul.

„Milyen engedelmes – gondolta a Kisfiú. – Kockát teszek elébe: kockát mutat. Magam állok elébe: engemet tükröz. Felemelem a karomat: benne is felemelkedik. Mosolygok: visszamosolyog. Alkonyodik? A tükör is bealkonyul.” A Kisfiú ezen hosszan eltűnődött, de senkinek se szólt róla. Az egyik délután azonban történt valami. Egyedül volt a lakásban, szülei elmentek hazulról. Mindenütt csönd volt. A Kisfiú megállt a tükör előtt. Meg kellett állnia. Mintha óriási víz partjára ért volna, visszahőkölt, s gázolt volna a tükör mélyire. Ez történt.

Estére megjöttek a szülei, s vendégek is érkeztek. Így hát egyedül kellett lefeküdnie, s még sokáig szendergett félálomban – a vendégség beszűrődő zajait követve –, míg végre elaludt.

Azaz dehogy aludt el. Épp mikor álomba szenderült volna, eszébe jutott a tükör. Látni akarta, mit is csinálhat a sötétben.

Mezítláb, zajtalanul átosont a szomszéd szobába, s óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Sötét volt, és csönd volt. Majd hirtelen finom kopácsolást hallott: a szíve verését.

A tükör most is ott állt a sarokban, de most mintha másképp viselkedett volna, mint a többi tárgy. Míg a többiek aludtak, a tükör mintha tökéletesen ébren lett volna, akár a Kisfiú, aki alig látta tulajdon kezét a sötétben, de fölfedezte és észrevette szívét, amit napközben sose érzett ilyen hevesen lüktetni.

Odabotorkált vakon a tükör hideg lapjához, és rátapadt tenyerével. Szíve most egész testében reszketett, neki-nekiverődve a tükör üvegének, mint téli madár a bezárt ablaknak. Szíve súlyától vagy kezének forró tapintása alatt – ki tudja? – a tükör hirtelen megnyílt, mint üvegajtó az ünnepi vendég előtt.

A Kisfiú belépett a tükörbe.

Puha és szelíd sötétség fogadta, hasonlatos a földi éjszakához, csak valamivel puhább és szelídebb. Sokáig semmit se látott, csak tapintása vezérelte előre. Aztán egyszerre megérkezett. Hogy hová? Nyilván Tükörországba. Egy olyan birodalomba, aminek földje is, ege is összetéveszthetetlenül különbözött a földi világtól.

– Megérkeztem – suttogta, s az égre nézett. Pontosabban fölfelé. Mert ez az ég, Tükörország ege egészen más volt, mint a miénk. A magasból – csillagok helyett – ezer és ezer finom selyemernyő csüngött alá, zöld, kék, sárga selyemlámpa, amitől Tükörország leginkább óriási szobához hasonlított, s ege egy palota mennyezetére, bár padlóját finom homok, majd később igen lágy pázsit borította.

A lámpák fényében a Kisfiú ezentúl mindent tisztán látott, de a föld napfényes vidékeivel szemben Tükörország tájai képeskönyvek egy-egy lapjára emlékeztettek.

– Megérkeztem Tükörországba! – kiáltott fel a hatalmas szobacsöndben a Kisfiú, bizalommal folytatva útját a lámpaerdő fényességében.

Elsőnek egy faluba érkezett. „Mitől ilyen szép? – ötlött fel benne a kérdés, hogy megpillantotta a határban legelésző ménest, szénakazlakat. Mivel amit látott, lassú volt, fényes és súlytalan. – Álmomban nem láttam ehhez hasonlót!” – ámuldozott. A lovak lassan forogtak, úsztak a selyemernyős menny alatt, miközben a szénakazlak aranysárgán és kövéren ropogtak, mégis súlytalanul, akár egy könnyű nyári zápor, épphogy érintve az aláterülő vidéket.

– Itt minden könnyed és szép, hogy akár ágyba lehetne bújtatni, asztalra lehetne rakni, üveg mögé lehetne keretezni!

A határszéli falvacskában senki embert nem látott, ahogy keresztülment a főutcán. Csupán a legutolsó ház ajtajában pillantott meg egy nagyon kicsinyke öregasszonyt, mozdulatlanul, a nyitott konyha küszöbén állva.

– Ki vagy te, Kisfiú, hogy olyan súlyosan döngenek a lépteid? Honnét kerültél Tükörországba?

– Nem messziről – felelte a Kisfiú. – Onnét, ahol nap és csillagok ragyognak az égen lámpások helyett.

– Látom, jó erőben vagy. Nem segítenél nekem fölvágni a tüzelőt télire?

– Megpróbálhatom – így hősünk, s azzal be is lépett már a kopár bokrokkal körülültetett udvarba. Az igazat bevallva soha balta nem volt még a kezében, s így meg is ijedt kicsit a föladattól, de nem volt más választása.

Legnagyobb meglepetésére a balta, amit kezébe kapott, nem volt súlyosabb egy földi papírvágó késnél, otthoni szabászollónál. S a nagy fahasábok is, mintha puha kelméből lettek volna, mint megannyi üres doboz, úgy estek szét a Kisfiú szapora baltacsapásai alatt.

– Nagy jót tettél velem – hálálkodott az öregasszony, arcán ezüsttükörbe illő mosollyal. – Szívesen segítenék én is neked.

– Semmit se tudok Tükörországról – kezdte a gyerek. Majd így folytatta: – Van itt valami látnivaló? És ha igen, merre kell mennem?

– Jókor jöttél – hangzott a válasz. – Fejedelmünk nagy bajban van. Beteg lett leánykája, s nincs, aki megorvosolná. Gyönyörű várban laknak, érdemes felkeresned őket. S ha sikerül a királylányt meggyógyítanod, ahogyan engem is megsegítettél, jutalmad nem marad el, s bizonyos, hogy nem jártál nálunk hiába.

Azzal az öregasszony kikísérte vendégét a falu végére, megmutatva neki, merre is kell mennie, útnak eresztette őt Tükörország belseje felé.

Nehéz volna megmondani, meddig is tartott a Kisfiú vándorlása dombokon, hegyeken, sápadt zöld mezőkön át, mivel itt, Tükörországban nem ragyogott nap az égen, mely keltével-nyugtával beosztotta volna az időt. A lámpák örökös és egyenletes fénye nem ismert se nappalt, se éjszakát, ahogyan egy besötétített szobában se tudni, nappal van-e vagy éjszaka.

Tükörország királyságát szerencsére nehéz lett volna elvéteni. Az uralkodó vára magas és áttetsző üveghegy tetejére épült, s fölötte a nagy selyemernyős lámpák úgy megsokasodtak, mint vihar előtt az égi madarak.

„Épp jókor érkeztem – gondolta a Kisfiú, mivel nagyon megéhezett már, és el is fáradt a gyaloglástól. – A lámpások nem jelzik ugyan az idő múlását, de az idő itt is elmúlik valamiképpen, különben nem korogna a gyomrom, s elnehezült fejem se kívánkozna vánkosra.”

Ezeket gondolva egy szélesre tárt kapun át már meg is érkezett a királyi vár udvarába. Sose látott még ilyen várat, ilyen udvart, ilyen királyságot. Hogy miért nem? Bizony, ezt nehezen tudta volna megmondani. Szíve elszorult. Olyan volt ez a palota, ezernyi erkélyével, tengernyi ablakával, mint egy becsavart zászló, ezüstsípokon és fekete dobokon visszhangzó gyászinduló. Az udvaron lovak és katonák; istállók és falra akasztott nyergek, fegyverek.

De alig mozdult valaki is. S ha igen, olyan lassan és szomorúan, mintha ólomból lett volna, s mégis lebegve szinte, mint haszontalan, leszakadt falevél. Ki látott már ilyen paripákat, ilyen vitézeket, egy gazdátlan álom lassúságával úszva a levegőben, Tükörország ólomnál nehezebb idejében?

S ami még különösebb, Tükörország katonái nem puskát viseltek a vállukon, hanem íjat, s páncélt a mellükön, amilyeneket mifelénk csak múzeumban, üvegszekrényben látni.

– Hiszen ezek nem is lámpák – pillantott fel az égre, Tükörország egére a Kisfiú –, hanem óriási temetői mécsek, ha mindjárt színes selymekbe vannak is öltöztetve!

Percre zavarba jött, hová is került? De aztán ismét feltalálta magát, s rendbe hozva sebtében öltözetét, meghajolt, amint az szokás, és nagy bátran belekezdett:

– Vitéz katonák, Tükörország katonái! Meg tudnátok mondani nekem, hol találom a királyt s királyotok beteg leánykáját?

Szavai tisztán és vidáman repkedtek a visszhangos erkélyek és homályos ablaksorok alatt. Egy szép szál vitéz kivált a többiek közül, s egy dárdát nyomott a kezébe.

– Látom, messziről jöttél. Odaátról. Ahhoz, hogy beléphess a palotába, előbb keresztül kell rajta hajítanod ezt a dárdát, amit mi megemelni is alig tudunk már. – Azzal kínlódva beletette a dárdát a Kisfiú kezébe, s félreállt.

De mekkora volt a Kisfiú meglepetése, mikor a hatalmas fegyvert dobásra készen a vállára emelte. Alig volt az súlyosabb egy földi nádszálnál. Tett néhány lépést előre, s a dárda máris ott úszott minden nehézség nélkül a levegőben, messze a palota teteje fölött.

– Már vártunk rád – mondta a katona, álmossággal küszködő hangon –, már vártunk rád, Kisfiú, egyetlen vendégünk, aki hosszú-hosszú idő óta átlépte Tükörország határát. Kérlek, kövess a palotába.

A trónterem a folyosóknál, a többi szobánál is díszesebb és szomorúbb volt. Szomorúbb és csendesebb. A tükrös falakon, amelyek senkit és semmit se tükröztek, egyenes lángú mécsek ragyogtak körös-körül. A katona eltűnt; a Kisfiú egyedül állt a trónteremben.

– Király – suttogta –, király! – És suttogása végigborzolta a mécsesek lángsorát, oly erővel, mintha vihar tört volna be a lefüggönyözött ablakokon.

A Kisfiú lábujjhegyen megindult a trón felé, de így is minden lépte mennydörgésnek, hegyomlásnak hatott.

A király szunyókált. Agg feje, ezüstszakálla préselt levélként, öreg keze mint lecsorduló gyertya tapadt a trón támlájára, karfájára.

– Gyere közelebb, gyermekem – suttogta váratlanul, mint egy vak, aki mégis lát; mint egy haldokló, aki mégis él még.

A Kisfiú dobogó szívvel engedelmeskedett. – Drága gyermekem, első vendége Tükörországnak, első és talán legutolsó vendége. Ki tudja? Először is szeretném elmondani neked országom történetét. Hogy tudd, hol is jársz, hová is kerültél. Kérésemet azutánra hagyom.

Nem mindig éltünk mi itt. Valamikor én is, népem is kint élt a földön, a világban, ahol te is élsz. Ismertük mi is a napot, a csillagokat. Régen volt. Hatalmas volt az én birodalmam a földön, de szívem és népem a békét szerette. Volt váram, voltak fegyvereim, hadseregem, minden hadseregnél hatalmasabb, de katonáim a légynek se tudtak volna ártani. Ezért mikor ellenség tört országunkba, könnyezve kocsikra raktuk minden vagyonunkat, s megindultunk új, lakatlan tájak felé. De utoljára is kifogyott alólunk a békés föld, s hogy a vérengző ellenség bekerített bennünket, megadtuk magunkat anélkül, hogy egyetlen kardot kihúztunk volna hüvelyéből.

De a gonosz erőszaknak ez sem volt elég. Tökéletes szolgaságot követelt, tökéletes engedelmességet. S mi engedelmeskedtünk neki. Így született meg a Tükör, így született meg Tükörország. Azóta, ha tükör elé állsz, a tükör azt teszi, amit te is teszel. A mi szelídségünk, a mi engedelmességünk ragyog azóta minden tükörben, minden foncsorozott üvegben.

Hogy mi volt ennek az ára? Száműzetésünk. Azóta nem élünk a földön. Félig élők, félig holtak vagyunk. Engedelmesebbek a visszhangnál, erőtlenebbek az őszi erdőnél. Vajon visszatérhetünk valaha is a földre, összetörve a Tükröt, új hazánkat, menedékünket és börtönünket? Ki tudja?

De ez nem a te gondod. Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk. Nagy szükségem van a te erődre. Kislányom halálos beteg. Tengeri levegőre volna szüksége. A Tükör-tenger messze van, se lovaim, se katonáim nem győzik a távolságot odáig. Neked kellene elvinned őt a karodban.

A király szeme itt ismét lecsukódott, hangja elakadt, mint amikor a leégett gyertya kioltja tulajdon lángját. Elaludt? Meghalt talán?

A Kisfiú percig se tétovázott. A király kérését minden parancsnál sürgetőbbnek találta.

A beteg királykisasszonyt azonban csak nagy nehezen lelte meg a legfelső toronyszobában. Ide költöztették szegényt, gondolván, itt a legtisztább, legkristályosabb a levegő. A nyitott ablakon behajolt néhány selyemernyős mécses, mint nálunk tavasszal egy-egy fa virágba borult ága.

Milyen szép volt a kis királylány, milyen szép volt és milyen könnyű! Tollpihénél is súlytalanabb. Ezt érezte, ezt csodálta a Kisfiú akkor is, amikor már karjában vitte a Tükör-tenger felé. Hogy milyen szép! Hogy milyen könnyű! Súlytalan!

Pedig hosszú volt az út a Tükör-tengerig. Még szerencse, hogy ősz volt Tükörországban, szél se fújt, s a levegő alig különbözött egy kellemesen fűtött szoba levegőjétől. De később egyre hűvösebb lett, s egyszer csak nagy pihékben hullani kezdett a hó. Szép, egyenes szálakban ereszkedett alá, mint megannyi puha pamutszál a selyemmécsek változatlanul meleg fényében. Mielőtt azonban valóban hideg lett volna, a mécsesek aláereszkedtek csaknem a föld színéig; ezentúl nemcsak fényt, de szelíd meleget is árasztva, mint a kandallók mifelénk, vagy a nyitva hagyott kályha sugárzó belseje.

Persze meg is éheztek menet közben. De ez se okozott különösebb gondot. Tükörország bővelkedett gyümölcsfákban. Tetszés szerint szakíthattak körtét, almát vagy akár diót maguknak. Hamvas, szép gyümölcsök termettek errefelé, csak ízük volt halavány, mintha nem nap, de holdfény érlelte volna be őket. Az éhes ember azonban nem válogat, s a gyomor elégedetlenségét kárpótolta a szem gyönyörűsége.

A baj ott kezdődött, amikor a lámpások sora hirtelen megszakadt, s kezdetét vette Tükörország senkiföldje, az a vidék, ahol se állat, se ember nem győzte többé az út fáradalmait. Elhullott csontvázak, megfagyott tetemek jelezték azt a határt, amin túl senki se jutott, elindulva a birodalom örökös félálomban élő belsejéből.

Pedig a tenger nem is volt már messze innét. Hallani lehetett távoli zúgását, hatalmas énekét. – Mindjárt megérkezünk – suttogta a Kisfiú az alélt királylány fülébe. – Ne csüggedj! Meggyógyulsz nemsokára. Meggyógyít az erős víz, a tengeri levegő.

És úgy is történt. Az utolsó métereken szinte elébük sietett a part, mintha mindig is őket várta volna, hűségesen és türelmetlenül.

Tükrön innen, tükrön túl, szép a tenger mindenütt, itt is, otthon is; szép, és mindenütt ugyanolyan. Hatalmas fekete tábláján, mint mozgó írás, közeledő üzenet, úsztak feléjük a hófehér hullámok. Hívták, üdvözölték, köszöntötték őket, beszéltek hozzájuk kimondhatatlan szavakkal.

A Kisfiú most óvatosan talpra állította az álomszép kisasszonyt, s kézen fogva, nagyon szelíden megindult vele a part mentén, szótlanul, dobogó szívvel, a tenger hullámainak üdvrivalgása közepette.

– Sóhajts! – biztatta, s a királyi gyermek engedelmesen mélyeket sóhajtott a kristályos levegőből.

Mennyi időt is töltöttek itten? Itt, ahol se nap, se hold, se mécses nem világított, egyedül a nagy víz jósága, vidámsága, ereje és halhatatlan egészsége. Ki tudja azt?

– Egészségemmel gyógyítom betegséged, erőmmel gyengeségedet; halhatatlanságommal halandó szívedet! – kiáltotta hullám hullám után a megéledő kislány fülébe.

Gyönyörű napok voltak ezek. Tele vidámsággal, szépséggel, meglepetéssel. A tenger nem fogyott ki ajándékaiból. Kagylókat, növényeket, csigákat, kavicsokat hordott nekik, rakosgatott elébük a sima fövenyre, mint valami óriási karácsonyi abroszra. De a legkülönösebb meglepetés, amit a tengerpart tartogatott számukra, egy tökéletesen berendezett üvegházikó volt, megbújva néhány hatalmas fenyőfa tövében. Ugyan kié lehetett ez a ház, itt, ahol a madár se jár? Ki lakhatta? Ki építhette? És ugyan mikor? Talán még Tükörország születése előtt? Vagy talán mindig is létezett Tükörország?

A házban leltek mécsest, gyufát, sőt még nyitott tűzhelyet is. A kristálytiszta levegő mindent megóvott. Az ételeket a kamrában, az ablakok függönyét s az ágy selyemhuzatát, vánkosát, paplanát.

Ezentúl valóban úgy éltek, mint a paradicsomban. Észre se vették az idő múlását, s azt se, hogy egymásba szerettek. Boldogok voltak. Egyszerűen, észrevétlenül és nagyon boldogok.

Miért hát, hogy egy szép napon a Kisfiúnak eszébe jutott, haza kellene már mennie? S ettől kezdve nem hagyta nyugton a gondolat, hogy otthon várnak rá, hogy ismét látnia kell a holdat, a napot, a föld felett őrködő csillagokat.

– Haza kell mennem – vallotta be végül is a királylánykának. Majd látva annak szomorúságát, így folytatta: – Hazamegyek, de te velem jössz. Kiszabadítalak a Tükörből. Meglátod, még boldogabbak leszünk odaát…

Azzal megfogta társa kezét, és megindultak vissza az úton hazafelé…

De hogy el ne felejtsem, előbb még búcsút vettek a parti háztól és a jótékony tengertől.

Előbb a házikótól, ahol olyan boldogok voltak, s úgy érezték, örökre és elválaszthatatlanul megtalálták egymást. Megfőztek a konyhában, s ünnepi módon megterítettek. Vacsora alatt egész sor mécses világított az asztal közepén, megszépítve az abrosz selymes fehérségét, s ha lehet egyáltalán, a királykislány alabástrom arcát, hajának hollófeketéjét. Aztán rendre elfújták a lángokat, összeszedelődzködtek, pityeregtek egy keveset, és bezártak. Ki tudja, lesz-e új vendége a háznak, vagy így marad, lakatlanul az idők végezetéig? Pedig milyen, milyen barátságos még így, kívülről is, sötéten, leeresztett redőnyökkel, kulcsra zárt ajtajával is!

Következett a másik, talán még fájdalmasabb búcsúzás. Megválásuk a tengertől.

Álltak a nagy víz partján, de nem mertek egymásra nézni, csak a kezük kereste egymást, miközben a tenger utoljára beszélt hozzájuk.

Ezek az utolsó szavak, a tenger utolsó szavai örökre beléjük vésődtek. Oly különös volt ez az üzenet, s érezték, nemcsak hozzájuk szól, hanem a világ minden vizéhez, minden tengeréhez, s azon is túl mindenhez és mindenkihez.

Kéz a kézben sokáig mendegéltek szótlanul, telve szomorúsággal, boldogsággal és reménykedéssel.

Átvágtak Tükörország senkiföldjén, s megérkeztek az égi lámpaerdő alá. De a királyi várat elkerülték. Féltek, hogy visszatartják őket, s nem engedik, hogy elhagyják Tükörországot.

– Sajnálod, hogy meg kell válnod hazádtól, öreg édesapádtól?

– Sajnálom – felelte a kislány, s két nehéz könnycsepp gördült végig az arcán. – De szeretlek. S nincs más választásom.

A birodalom határán mégis újra megálltak, újra és utoljára. A kislány még egyszer visszafordult a félálomban úszó ország felé, mielőtt a Kisfiú oldalán kilépett volna a Tükörből.

De bizony csak kilépett volna, mert valójában sose lépett ki. Nehéz elmesélni, mi is történt tulajdonképpen – Tükrön innen, Tükrön túl. Ketten indultak el, ennyi bizonyos, ketten lépték át Tükörország határát. Csakhogy amíg a Kisfiú valóban átlépte, a kislány a Tükörben maradt. Hajszál vagy még annyi se választotta el őket egymástól, ez a hajszál azonban makacsabb, ellenállóbb volt minden távolságnál, minden végtelenségnél. Kétségbeesetten igyekeztek ismét megtalálni egymás kezét, egymás melegét, de még könnyeik se találkoztak Tükrön innen, Tükrön túl, még könnyeik is elkülönülve csorogtak alá, holott csak egy hajszál választotta el őket.

De ez a hajszál kegyetlenebb volt minden törvénynél, minden parancsnál. A Kisfiú még sokáig sírdogált a Tükör előtt, amelynek gyémántkemény lapja mögül a királylány nézett rá, mint egy örökre lezárult üvegkoporsóból.

Aztán ez is eltűnt, a királykisasszony arca, s a tükörben – mint azelőtt is – a Kisfiú csak tulajdon arcával találkozhatott. Felemelte a karját, a tükörben is felemelkedett. Mosolygott, és tükörbeli arca is visszamosolyodott rá.

„Talán nem is létezik Tükörország – gondolta egy idő után. – Talán csak álmodtam az egészet…”

De később, ahogy évről évre öregebb lett, mintha ismét üzenetek, igaz, egészen apróka jelzések érkeztek volna a tükör mélyéből. Halk sírás és hullámok zaja.

Pilinszky János: Széppróza

Magvető, 2015

Gobbi

Hetvenöt őszén Major a Magyar Elektrát rendezte a Nemzetiben. Aznap a próbaterem és a színpad valamiért foglalt volt, a nézőtéri büfében ültünk, háttal a Hevesi Sándor térnek, előttünk félig-meddig már kész jelmezben Törőcsik és Szacsvay próbált a hideg márványpadlón. Tudtam, nemsokára megszólal Gobbi, vagyis a Kórus, ez a szerep ebben a darabban egyetlen személy; körülnéztem, de nem láttam sehol.

Ők ketten a szövegük végére értek. Vártam, hogy a súgó végigdarálja a hiányzó Gobbi szövegét. Ám akkor megmozdult egy rongycsomag, amely a büfé bejáratában hevert, tőlünk jobbra.

Először állatfélének tűnt, aztán a rongyokból lassan kibontakozott egy meghatározhatatlan körvonalú és korú ember, aki mintha nehezen ébredne öntudatra valami mély álomból, és megszólalt, fájdalmasan és erőteljesen, mert mialatt láthatatlanná válva, a talajba mélyedve nyugodott hátul, a palotabeli titkos történés eljutott hozzá, és ő megértette a lényegét.

Ez a rongycsomóból feltámadó ember, Gobbi Kórusa éppen az volt, amit oly határozatlanul népnek szokás nevezni. Hallgató volt, és aluszékony, nehezen mozduló, lassan lendülő, hunyt szemű szemlélő, néma, ám némaságából váratlanul és démoni erővel megszólaló, passzivitásából fájdalmával és részvétével kibontakozó, olyan szilárd viszonyítási pont, amely nélkül sem társadalom, sem mű nem lehet meg. Bornemisza szövegére nem emlékszem, de előttem van Major arckifejezése.

Major nem tartozott az ellágyulni hajlamos emberek közé, Gobbit azonban akkor merőn és megrendülve nézte. Csodát láttunk azon a próbán.

Később gyakran kellett ügyeletesként végigülnöm az előadást. Mindig izgatottan vártam, megismétlődik-e a csoda, amikor megmozdul a rongycsomag. A színházi hatás az egyszeriségre, a váratlanságra épül, ráadásul ezt a jelenetet akkor a büfében a dráma folyamatából kiszakítva próbálták, és az előadáson láthattuk, amint Gobbi, egy ember, előzőleg rongycsomaggá esik össze, és házőrző kutyaként kushad a földre, úgyhogy a csoda megismétlődésére sok esély nem volt. Mégis előfordult, hogy ennek a rongycsomagnak a megmozdulása végigborzongatta a gerincemet.

Ezt elemezni, megmagyarázni nem lehet. Körülírjuk, hasonlatokat aggatunk rá, fecsegünk szakmáról, erkölcsről, tehetségről, emberségről, de hát mindez satnya közelítése annak a csodaszerű, emberi kiterjedésű mágneses erőtérnek, amit úgy hívunk: Gobbi Hilda, aki egy élettelen szövethalomból úgy tud kikelni, mint Poszeidón, a Tengeristen a habokból, mint az ember a nemlétből, hogy tanúskodjék részvéttel, fájdalommal, méltósággal és erővel arról, ami a hozzá hasonló többi ember.

1983

*

Major elvtárs

M. G. P. mutatott be neki 1972-ben a Mikroszkóp Színpadon. Major a nevem hallatán biztatóan azt mondta: „El fogom olvasni a darabját!” Két évvel korábban adta oda neki M. G. P. két drámámat, bár figyelmeztetett, hogy Major sose fogja elolvasni őket, mert arról híres, hogy ha egy drámából csak egyetlen példány létezik, azt bizonyosan azonnal elveszíti. Megörültem, hogy Major mégis emlékszik, és reménykedni kezdtem.

Azt a két drámámat azóta se mutatta be senki.

Major a Mikroszkóp emeletén megjegyezte még, hogy tetszett neki a Krleža-cikkem a Színházban, vagyis valóban az én darabomat készült olyannyira elolvasni. Eszembe jutott akkor, hogy a hatvanas évek végén Krleža a magyarul nem olvasható naplójegyzetei közt azt írta: Major járt nála Zágrábban, hosszú időt töltött a házában, és mindvégig csak hallgatott. „Lehet, hogy nem volt mit mondania”, tette hozzá a rosszmájú író, akit Major őszintén tisztelt.

Sokszor eszembe jutott Krležának ez a gonosz megjegyzése, mert valahányszor társaságban találkoztam Majorral – a legtöbbször Kardos G. Györgynél, mindketten a Gellérthegy utcában laktak –, jobbára hallgatott. Kardos mellett persze könnyű volt hallgatni, mesélt ő eleget, de azért Major is szólhatott volna valamit, mégsem szólt, sőt Kardos viccein sem igen nevetett, az volt a benyomásom, hogy nem is érti őket (vagy inkább úgy tett, mintha nem értené). Felmerült bennem, hogy Majornak talán nincs is humora. Az anekdoták ennek a sejtésemnek ellentmondanak.

Azt mondják, igen gyorsan vágott az esze, és felettébb gúnyos tudott lenni. Lehet, én sose hallottam tőle szellemességet. (Kedvenc történetem a hagyományból: Suka Sándor fizetésemelésért megy az igazgatóhoz. Major közli, hogy nincs rá pénz. Suka kétségbeesve kéri, mondjon legalább valami biztatót. Mire Major: „Hajrá, Suka!”)

’75-ben bekerültem a Nemzeti Színházba, amely a szétesésnek pontosan azt a képét mutatta, amit M. G. P. a nyilvános sajtóban és az ügynöki jelentéseiben azonos szavakkal és azonos írásjelekkel ábrázolt. Kettős hatalom jött létre, az egyik serpenyőben az igazgató Marton Endrével, akinek ez a poszt nem volt való, a másik serpenyőben a főrendezővé lefokozott Majorral, akinek vagy az igazgatás volt való, vagy semmi. Két külön társulat szerveződött a két főnök köré, a két csapat között nemigen volt átjárás, és a megfelelő hevességgel gyűlölték már egymást. Az ilyen helyzet vagy tudatos rosszindulatból, vagy politikai gyávaságból és tehetetlenségből jön létre, ebben az esetben – mint Magyarországon oly gyakran – az utóbbiról volt szó.

Engem Marton hívott a Nemzetibe M. G. P. javaslatára. Major meglátott a színházban, és éles elméjével kitalálta, hogy ha nem ő hívott oda, akkor a tettes csakis Marton lehetett. Gondolta: szépreményű ifjú, ki tudja, mi várható tőle, semmiképpen se legyen Marton kádere. Gyorsan megszervezte, hogy a két remek segédrendező, Bodnár Sándor és Tatár Eszter is felújítópróbákat tartson, ő meg bement Martonhoz, és elpanaszolta: mindjárt kezd próbálni, és nincsen segédrendezője, de itt van ez a Spiró gyerek munka nélkül. Marton nem tudott az ötlet ellen felhozni semmit.

Így lettem váratlanul Major segédrendezője a Magyar Elektrában meg a Karnyónéban, holott Marton ösztöndíjas drámaírónak hívott oda, és fogalma sem volt, mire vagyok való egy színházban, mert azt már M. G. P. nem mondta meg, mivel ő se tudta (és én se tudtam).

Szerencsém volt, többet tanultam Majortól a két hónap alatt, mint ha elvégeztem volna a Színművészeti Főiskola rendező szakát.

Ha nincs ez a váratlan tapasztalatom, eszembe se jut színházi regényt faragni Az Ikszekből, amelyet szimpla kelet-európai politikai parabolának szántam, és Bogusławski, a színész a jelentéktelenebb epizódszereplők számát gyarapította volna. A regény megjelenése után mindenki felfedezte, hogy a főszereplő Bogusławski maga Major. Hát persze. Nagyon nagy alak volt Bogusławski, a valóban élt lengyel színész, igyekeztem még annál is nagyobb alakot formálni belőle, és Major nélkül nem sikerült volna. Ha nem látom Majort működni a próbákon meg a büfében, semmit sem tudnék erről a fajta emberről.

Annak idején sokan, akik nem ismertek, azt hitték, hogy a saját alkatomat írtam meg benne. Majdnem minden későbbi bajomat ez a primitív tévedés okozta. Az a romantikus, dilettáns szemlélet van e nézet mélyén, hogy az író nyilván saját magát ábrázolja minden szereplőjében, a főszereplőjében pedig egészen biztosan.

Visszanézve azon tűnődöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehetséges színész volt, tehetséges rendező?

Jó rendezését soha nem láttam. A próbákon szórakoztató volt, hogy minden szerepet előjátszik, én legalábbis nagyon élveztem, a színészek kevésbé. Az előadás aztán mindig szétesett.

A Magyar Elektra és a Karnyóné próbáin úgy működtem mellette, ahogyan segédrendezőnek kell: nekem diktálta fel a megjegyzéseit, amelyeket az én tisztem volt közölni a színészekkel, hogy rám haragudjanak meg, ne őrá.

A megjegyzései pontosak voltak, de a vak is láthatta, ki mitől nem elég jó, ehhez nem kellett különös tehetség. Utólagos tanácstalanságomat nem az okozza, hogy valami disznóságot művelt volna akár velem, akár mással, mert amikor megismertem, már kilódították a valódi hatalomból, és ha korábban, amint számos legenda tartja, művelt is netalán ilyen-olyan galádságot, többé nem volt rá módja. Már csak játszott és rendezett akkoriban, a hetvenes évek közepén, elég közepesen.

Zsűrikben elnökölt, és tanította az országot verset szavalni. A tévévetélkedők arról szólnak, hogy a zsűri minden jelentkezőt lejátszik. Tudta ezt Major, és a többi zsűritagot is igyekezett lejátszani.

Járta a vidéket meg a szomszéd országok magyarlakta területeit szorgosan, és szavalt. Nekem nem tetszett, ahogy szavalt, eszköztelenségét modorosnak tartottam, volt három vagy négy hangsúlya és egy vagy két gesztusa összesen.

Ha a szövegben valamit hangsúlyozni akart, nagy levegővétellel kihúzta amúgy roggyant felsőtestét, és fölemelte a mutatóujját. Ha még nagyobb hangsúlyt akart adni a közlendőnek, akkor a csuklóját is hajlítgatta, úgyhogy a hosszú, csontos mutatóujja úgy működött, mint egy fordított inga, dús szemöldökét pedig jelentőségteljesen, démonikusan felvonta, amivel, maga is tudta, groteszk hatást keltett.

Léteztek pár száz éve képeskönyvek, amelyekben a különböző lelkiállapotoknak megfelelő arc- és kézjátékot rajzolták le a hivatásos csepűrágók számára; Major mintha ezekből tanult volna, de lustán, sok oldalt átugorva, csak a töredéküket memorizálva, és csipetnyit túl is játszva őket, hogy idézőjelbe kerüljenek.

A hangja meg, az a repedtfazék-hang, az az el-elcsukló, az a színészi zengedezésre teljesen alkalmatlan!… Lehet, hogy a hangja miatt nem simulhatott bele a „nemzetiszínházinak” nevezett, akkor már idejétmúlt, művi színjátszásba? Lehet, hogy ez az antihang volt a szerencséje?

Ha meggondolom, csupa kappanhangú, rossz alakú, esetenként kétes nemi identitású színész művelte a harmincas években az alternatív – akkoriban baloldali szemléletű – színjátszást meg a vele párosuló mozgásművészetet, amelyben balett-táncosnak alkalmatlan felépítésű hölgyek és urak dobálták a tagjaikat becsülni való lelkesedéssel vagy eszelős akarnoksággal.

A hivatalos, akadémikussá merevült szépség ellen demokratikusan lázad a plebs, amelyre az a jellemző, hogy nem szép. Lehet, hogy ez az alternatív művészet mindenkori alapja. Major annyiban kivétel, hogy groteszk adottságaival a hivatalos színházban nyomult. Nem elégedett meg a peremvidékkel, a centrumot akarta elfoglalni. Nemzetiszínházi lett, csak nem úgy.

A népszerűségére büszke volt, a színészbüfében mesélt a tájolásairól, a többi színész udvariasan hallgatta. Néha benyúlt a zakója belső zsebébe, vastag köteg készpénzt vett elő, az előző napi fellépés bérét, úgy fizette a kávéját. Nem mintha a pénz különösebben érdekelte volna. Valószínűnek tartom, hogy tellett volna neki pénztárcára is. Hanyag civilnek akart látszani a büfében csacsogva, ám a lazaságot csak eljátszani tudta, átélni nem, és ugyan valódi pénz volt a zsebében, de ilyenkor kellékpénzzé alakult. Nem tudom, érdekelte-e valami egyéb is a szereplésen kívül.

Talán a szereplési vágy a színészi tehetség legfontosabb jellemzője? Mindig, minden pillanatban szerepelni? De akkor Krležánál és társaságban miért hallgatott? Olyan ioculator volt talán, aki nem beleéli magát a szerepbe, hanem kívülről megmutatja, magát pedig közben felmutatja: én játszom ezt a szerepet, nem más.

Ha nem volt mit játszania, ha nem volt mások által megírt szövege, ha úgy érezte, méltatlan a közönség, vagy kis létszámú, ami ugyanaz, inkább meg se szólalt.

Nem váltottam vele egyetlen értelmes mondatot sem akkor, amikor a segédrendezője voltam, sem akkor, amikor játszott Az imposztor című darabomban. Egyszer engedtem meg magamnak segédrendezőként, hogy az egyik színészről megjegyezzem, mennyire tehetséges; rám bámult kifejezéstelen szemmel, és nem szólt semmit.

Azt se mondta, hogy fogjam be a számat, de attól kezdve óvakodtam megjegyzést tenni.

Tapasztaltam, hogy képes érzelmekre: Gobbit nagyon tisztelte, Törőcsiket nagyon szerette. (Mindkettejükkel magázódott, Gobbi elvtársnő, illetve Mari; nekik ő Major elvtárs volt, másoknak pedig Tanár úr.) Bizonyos, hogy mérhetetlenül tisztelte Brechtet.

Az egész Nemzeti azon röhögött, hogy Major kiment Kelet-Berlinbe, megnézte a készülő Brecht-előadást a Berliner Ensemble színházában, és idehaza megrendezte úgy, hogy az ottani díszletet pontosan lemásoltatta. Furcsa díszlet volt, mindenféle vastraverzek, deszkák, mindenki csodálkozott, mi ez a hülyeség. A bemutató után kiderült, hogy Berlinben még nem volt kész a díszlet, és amikor Major ott járt, jelzésben próbáltak… Nem emlékszem, meg merték-e mondani neki.

Ő volt Lucifer, amikor középiskolásként kötelező színházlátogatás keretében meg kellett néznünk a Tragédiát. Bölcs osztályfőnökünk nem engedte, hogy utólag megbeszéljük az előadást, mert velünk együtt ő is látta, de úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy halálra röhögjük magunkat a Blaha Lujza téri épület kakasülőjén. Lukács Margit meg Básti Lajos igen mulatságosan festett korosodón, testesen a párducbőrben. (Mindkettő nagyszerű színész volt, de ezt még nem tudhattuk akkor.) Major legalább értelmesen, tagoltan mondta Lucifer szövegét, ő volt az egyetlen, akit el lehetett viselni, és ő nem volt elhízva. Hogy jó alakítás volt-e? Fogalmam sincs. Nem csinált semmit, felmondta a szöveget. És mi is az, hogy jó alakítás?

Legendás szerepében, a III. Richárdban nem láttam, gyerek voltam. A fényképek nekem nem mondanak semmit. Nem tudom, mennyire volt nagy dolog III. Richárdban eljátszani Rákosit, aki akkor már nem volt a hatalma teljében – lehet, hogy kellett hozzá némi bátorság. A legenda nem említi, hogy már 1947-ben játszotta, amikor Rákosiról még nem sokan tudták, hogy kicsoda.

Mondják, nagyon jóban volt Rajkkal, és a per idején rettentően félt, ez biztosan igaz. Ki ne félt volna?

Nem tudom, mitől vált akkoriban hűvössé a viszonya például Gobbival, aminek az utózöngéit én is érzékeltem. Egyetlen komoly bűnét vélelmezem Majornak, noha konkrétumot nem tudok a dologról: a háború után nem tartotta ott a Nemzetiben Beregi Oszkárt.

Szeretett költőit el akarta juttatni a hallgatókhoz. Mélyen beleivódott a harmincas évek baloldali szavaláskultúrája, küldetése volt, hogy Petőfit meg József Attilát szavaljon.

Hívő kommunista volt, ez lehetett a legőszintébben átélt szerepe. Hogy mitől lett kommunistává? Ki tudja? Nem lepődtem meg, amikor a mamájának Horthyhoz fűződő kapcsolatáról hallottam regéket, meg hogy a testvére szélsőjobboldali bíró volt, és kölcsönösen meg-megmentették egymást, akárcsak a Rajk fivérek. Ez egy ilyen ország.

Ma már nem világos, mi az, hogy „kommunista”. Tartalmilag üres szitokszó lett abból, ami pár évtizede morálisan a legmagasabb rendű, elérendő célnak számított bizonyos típusú idealisták – na meg persze a karrieristák – számára. Major és Gobbi idealistaként kezdte a pályát a szabadság–egyenlőség–testvériség szentháromsága nevében. Gobbi végig idealista maradt, nem kísértette meg a hatalomvágy. M. G. P. írta meg: Major úgy lett a Nemzeti igazgatója a háború után, hogy ki se nevezték, magamagát nevezte ki. Elhivatottság bizonyosan munkált benne: a kommunizmus eszméje a legemberibb idea, és aki ezt képviseli a színházművészetben, azt megilleti a hatalom, a kételkedőket – meg az egyívású elhajlókat – jogosan küldi a padlóra. Ismerjük az ilyesmit az egyháztörténetekből.

Azon tűnődöm: lehet, hogy végtelenül sznob volt, elsősorban politikailag, ezért is tisztelte annyira a kommunista Brechtet és a kommunista Krležát, akiről nálunk nemigen tudták, hogy a legelsők között, már a harmincas évek elején leszámolt a kommunizmussal.

Van úgy, hogy valaki ifjan valamely eszme hívéül szegődik, és ezzel az egész életét megoldja akkor is, ha aztán számtalan oka lenne kiábrándulni. A szereplésvágy lebírhatatlan abban, akiben valamely súlyos ok miatt kialakul. Majorban kialakult, és egész életében éltette. Ha nem lehetett aktív, leeresztett, és szinte nyomtalanul eltűnt a lötyögő bőrében.

Egyszer láthattam nagy színésznek és nagy embernek, éppen amikor Bogusławskit játszotta a Katonában. Óriási megtiszteltetésnek tartottam ezt akkor is, azóta pedig még inkább csodálkozom, miként is esett ez meg éppen énvelem. Kötve hiszem, hogy Az Ikszek című regényemet olvasta volna. Valaki, akinek az ízlésében megbízott, sugallhatta, hogy ez a figura neki való. Egyetlen szóval sem mondta, amikor ’82 augusztusának végén behívott a Katonába, hogy tetszett neki a regény. Azt mondta: „Írja meg nekem Bogusławskit, el akarom játszani.” Szabadkoztam, hogy nem tudok visszamenni abba a világba, meg hogy regényből nem lehet drámát írni; megismételte: „Írja meg nekem.”

Már nemigen látott, hiába volt rajta a vastag szemüveg, karon fogva vezették be a színpadra és vezették ki. Hatalmas hullámokban tört rá a gyöngeség, mégis helytállt. Az színészi alakítás volt valóban. Jelen voltam, amikor a televízió felvette az előadást. Én is izgultam, akár az egész társulat, végig fogja-e bírni. Bírta, sőt jobb volt, mint szokott lenni. Tisztában volt vele, hogy ez az utolsó szerepe, és ez a felvétel megmarad.

Aligha volt már akkor kommunista, hatalma nem volt, színész volt.

„Hova sietsz? Ne siess! Addig jó, amíg játszol!”, mondta Raksányi Gellértnek egy próbán, amikor ő gyorsan le akarta tudni a jelenetét.

Pompás mondat. Egyszerű, tömör, az ember lényegéről szól.

Mégis tehetséges ember lehetett.

2009

Spiró György: Válogatott esszék 1979-2016

Magvető, 2016

A hivatalos hírzárlat dacára a táborban szélsebesen terjedtek a hírek, melyektől azután a foglyok eufória és csüggedtség között hánykolódtak. Párizs felszabadult! Frankék két és fél hete voltak Westerborkban, amikor az amerikai csapatok 1944. augusztus 25-én bevették a francia fővárost. Egy pár nappal később, négyéves német megszállás után, Franciaország nagy része ismét szabad lett. A szövetségesek most már Belgium felé nyomultak előre, és így délről jövet Hollandia visszahódítása kerül majd sorra.

A rövid ideig tartó lelkesedést általános izgalom követte: az egyik pillanatban azt lehetett hallani, hogy nem lesz több deportálás, se Németországba, se Csehországba vagy Lengyelországba, a másikban pedig, hogy rövidesen újabb transzportot indítanak az egyik német táborba. Vagy inkább Theresienstadtba? Vagy inkább Auschwitzba? A tábor vasútállomásán napok óta rostokolt egy üres szerelvény. Lehet, hogy egyszer mégis útnak indítják?

Nem tudni, mennyire hatott az érzékeny Annéra a táborban uralkodó túlfeszített hangulat. Mindenesetre naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy már a prinsengrachti rejtekhelyen is szorosan követte a háborús fejleményeket, és a szövetségesek minden egyes sikeréről beszámoló hadijelentésből új erőt merített. Az eredeti bejegyzéseiből – az általa átdolgozott változatba ugyanis ezeket a gondolatokat, ki tudja, miért, nem így vezette át – megtudhatni, hogy Istenben való hite úrrá lett elhatalmasodó idegességén, és benne támaszra talált. „…Isten még soha nem hagyta cserben az ő népét…” – vallotta meggyőződéssel.

(…)

Rejtekhelyükön Edith Frank megkísérelte kisebbik lányát a hitével megbarátkoztatni – kevés sikerrel. „Ma az imakönyvből kell olvasnom, én nem is értem, miért akar erre anya kényszeríteni…” – panaszkodott 1942. október 3-án. A vallásos hagyományok az édesanyja világába tartoztak – amitől Anne éppenséggel távol akarta tartani magát. „Miért erőlteti rám ezt a jámbor vallásosságot?” – dühöngött magában. És valahányszor az édesanyja – és vele együtt Fritz Pfeffer is – sabbat estéken imádkozni kezdett, Anne ugyan olykor odaállt közéjük, de – Otto Franknak legalábbis az volt a benyomása – eléggé érdektelennek mutatkozott. Isten létezésében viszont Anne soha nem kételkedett, legalábbis a naplójában leírt fiktív beszélgetésekben ennek soha hangot nem adott. Több mint egy évvel elrejtőzésük után, önmaga keresése közben végül is elkezdett Istenhez közeledni. „Azután 1943 második fele. Kamaszlány lettem, testileg már felnőtt, és lelkemben nagyon nagy változás állt be, megismertem Istent!”

Anne nem azért kereste Istent, hogy legyen kit kéréseivel elhalmoznia, hanem hogy legyen, akiben bízhat, és nem gyermekien s vakon, hanem azzal a mélyről fakadó igénnyel, hogy merő bizonytalanságai közepette egy szikrányi bizonyossághoz is köthesse életét.

Keresés közben Anne soha nem Istenben, legföljebb saját magában kételkedett: „Miért álmodom és töprengek én folyton a legszörnyűbb dolgokról, mialatt félelmemben legszívesebben sikoltoznék? Mert jó sorsom ellenére talán nem bízom eléggé Istenben? – vallotta meg bizonytalanságát. – Pedig annyi mindent kaptam tőle, amennyit biztos nem is érdemeltem, és mégis nap mint nap hibázom!”

És ahogy értékképzetei kialakultak, és idejekorán felismerte, hogy nem őkörülötte forog a világ, hogy ő csak a nagy rendszernek egy kicsiny kereke – úgy növekedett egyre inkább Istenbe vetett bizalma: „Szorongásom elmúlt… – írta az egyik sokadik légiriadó után, amelyek addig mindig kiborították – néztem fel az égre, és bizalmamat Istenbe vetettem.”

Istenbe, akivel sorsa miatt soha nem perlekedett, hanem akinek döntéseit szemmel láthatólag kész volt elfogadni.

“Ki rótta ránk mindezt? Ki tett bennünket mindenek közül kiválasztott néppé? Ki tűrte el, hogy ennyit szenvedjünk? Isten, aki minket ilyennek teremtett, és úgyszintén ő lesz, aki minket ebből fölemel.”

Isten, akihez nemcsak szükségében fordul, hanem akinek örökös jelenléte elválaszthatatlanul összeköt az emberi jósággal és a világ szépségével. Anne nem bizonyos törvények és tilalmak által volt Istenéhez láncolva, és nem – a szó szerint vett – Istentől való félelem kötötte hozzá. Minél behatóbban foglalkozott Istennel, annál inkább egy panteista Isten- és Világkép alakult ki benne, amelyben a Természet isteni méltóságban tündöklik, vagy, helyesebben szólva, amelyben Isten és a Természet egyszerre szolgálnak erejének forrásául.

„…amikor az ablakon kinéztem, és igazából Istenre és a természetre meresztettem a szemem, olyan boldog voltam, merő boldogságot éreztem.”

Anne kapcsolata Istenhez teljesen személyre szabottan alakult, nem irányult semelyik világvallás felé. Annak ellenére, hogy közben meggyőződéses zsidónak vallotta magát, és egy pillanatig sem kételkedett zsidó identitásában. „Ha mindezt a szenvedést elviseljük, és nem szűnünk meg zsidónak lenni, egyszer még átkozottakból példaképpé válhatunk…” – következtetett Anne, népe üldöztetésére gondolva. És ha a jövőjét illetően a Párizsban vagy Londonban folytatandó – egyszerűen asszimiláltnak nevezett – életéről ábrándozott is, büszkeséggel hangsúlyozta: „Mi nem tudunk csak hollandok vagy csak angolok vagy bármely más ország polgárai lenni, mi amellett meg kell maradjunk zsidónak is, és meg is akarunk maradni.”

A meggyőződésén az sem változtatott, hogy Anne – ahogyan mellesleg édesapja is – azt szerette volna, ha őt – a zsidó vallásban előírt földbe temetéssel szemben – elhamvasztják. „…a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának!” – jelentette ki, miután íróeszköze véletlenül a kályha tüzébe hullott.

Azon a meggyőződésén, hogy elsősorban zsidónak tekinti magát, nem változtatott az sem, hogy 1943-ban a rejtekhelyen, először életében, megünnepelte a karácsonyt is – mellesleg nem keresztény ünnepként, hanem pogány szokás szerint. „Pénteken este kaptam életemben először ajándékot karácsonyra.” Zsidó identitásában az sem zavarta meg, mikor 1943-ban a fények zsidó ünnepe, a hanuka alkalmából Otto az Újtestamentumot ajándékozta neki.

„Hogy én is belevághassak valami újba, apa szólt Kleimannak, szerezzen be egy gyerekek számára kiadott Bibliát, hogy végre megismerjem az Újtestamentumot.”

Otto, aki a háború után egészen haláláig néhány sornyi zsidó imádság mellett Assisi Szent Ferenc imáját is – Uram, tégy engem békéd eszközévé – magával hordta a tárcájában, későbbi élete során a keresztények és zsidók közti kölcsönös megértést szorgalmazta. Amikor pedig Margot döbbenten megjegyezte, hogy talán nem a hanuka a legjobb alkalom egy Újszövetség ajándékozására, Otto ekkor a gyermekbibliát mint Mikulás-ajándékot nyújtotta át Annénak.

„Nagyon liberális neveltetésben volt részem – magyarázta Otto a zsidósághoz való viszonyát egy 1979-es interjúban. – De az üldöztetések folytán, ahogyan sok más társam is a szenvedésben, visszatértem a zsidósághoz.” Otto ezzel a zsidó etika mint a zsidó filozófia része iránti érdeklődésére célzott, és a zsidó néphez való tartozás érzésére. Vallásos értelemben hívő ember öregkorában sem lett. „Mindennek bennünk kell rejleni, és érzéseink ettől még nem kevésbé erősek”, magyarázta a húgának. Anne már elrejtőzésük alatt büszke zsidó lánnyá nőtt. „Véssük eszünkbe, mi a feladatunk, és ne zúgolódjunk, minden megoldódik…” – szabta ki magára és népére. Annál inkább csalódnia kellett, amikor rájött, hogy barátja, Peter van Pels mennyire nem tud mit kezdeni a zsidóságával – nemcsak annak vallási, de etnikai és kulturális elemeivel sem.

Peternek a „vallástalansága”, ahogyan Anne nevezte, vitte rá arra, hogy még egyszer elgondolkodjon a hit erejéről. „…én sem vagyok ortodox hitű, de mindig fáj, ha látom, hogy szegény milyen elhagyatott és kiközösített. A vallásos emberek örülhetnek, mert földöntúli dolgokban hinni nem mindenkinek adatik meg… de a vallásos hit, és most mindegy, melyik vallásról van szó, segít az embernek a helyes úton járni.”

Anne meggyőződése szerint Istenben hinni nem annyi, mint félni tőle, és azzal, hogy megbüntet, inkább arra kötelez, hogy egyenes jellemmel és becsületesen éljünk. Istenbe vetett bizalma Annét mindenekelőtt önbizalmában erősítette meg, és nem engedte reménykedését veszni hagyni.

„…Isten nélkül már rég összeroppantam volna – fejezte ki Anne 1944. március 12-én bizakodását. – Tudom, hogy nem vagyok biztonságban, félek a börtöncelláktól és a koncentrációs táboroktól, de bátrabbnak érzem magam, hogy Isten karjában nyughatom!”

1944. szeptember 2-án azonban, mikor még csak alig négy hetet töltöttek Westerborkban, ez a bizakodás ismét megrendült.

Melisa Müller: Anne Frank – Egy lány élete

Fordító: Blaschtik Éva

Park Könyvkiadó, 2016

Ülsz egy repülőgépen. Már nem világít a KAPCSOLJÁK BE A BIZTONSÁGI ÖVEIKET figyelmeztetés, a stewardess hozott egy pohár italt, és épp azon vacilálsz, hogy a gépen vetített filmet nézd-e, vagy inkább folytasd azt az izgalmas könyvet. A melletted ülő utas whiskyt kortyolgat, te pedig kibámulsz az ablakon, hogy megcsodáld a naplementét, és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy az egyik motorból lángcsóvák csapnak ki.

Megbököd a szomszédot, és hívod a stewardesst, aki kis vártatva meg is érkezik, és közli, hogy valóban voltak műszaki problémák, de már nincs semmi gond. Annyira nyugodt és magabiztos, hogy majdnem el is hiszed, amit mond, de azért az utastársaidon át kiverekszed magad a közlekedő folyosóra, ahol előbb a stewardess, majd a légi utaskísérők vezetője megpróbál feltartóztatni, miközben felszólít: „Kérem, fáradjon vissza a helyére!” Te azonban félretaszítod őket, és megmarkolod a pilótafülkéhez vezető ajtó kilincsét. Kinyitod az ajtót, és egy teremtett lelket sem látsz a helyiségben.

Az elmúlt néhány évben a The Guardian című brit lap megbízásából több, mint kétszáz olyan emberrel beszélgettem, akik a londoni Cityben, Európa pénzügyi központjában dolgoznak, vagy dolgoztak egykor. Ezek a beszélgetések nagyon különbözőek, de ha egy mondatban kellene összefoglalnom a belőlük levonható tanulságot, azt mondanám, hogy senki sincs a pilótafülkében.

A történet 2011-ben egy szép májusi napon kezdődött, amikor Alan Rusbridger, a The Guardian főszerkesztője meghívott a londoni St. Pancras Nemzetközi Pályaudvarral szemben lévő, lenyűgözően kaotikus irodájába.

Akkor épp Amszterdamban laktam, ahol nem sokkal előtte egy konferencián, amely az újságírói innovációról szólt, beszélgetésbe elegyedtünk. Arról cseréltünk eszmét,

miért van az, hogy az embereket alig érdeklik az érdekeiket közvetlenül is érintő témák.

E két szó számos nyelvben rokonságban áll egymással, sőt az angol mindkét esetben ugyanazt az interest szót használja.

Vajon az-e a legfőbb ok, hogy nagyon sok téma annyira bonyolulttá vált, hogy a velük kapcsolatos híreket már csak a beavatottak értik? Épp ez a kérdés motivált, amikor a holland NRC Handelsblad című napilapban kísérletbe kezdtem. Kerestem egy bonyolult témát, amelyről szinte semmit sem tudtam, és feltettem egy laikusokra jellemző kérdést: „Jó ötlet-e az elektromos autó?”, majd beavatott szakértők segítségével kerestem rá a választ. Minden egyes interjú újabb és újabb kérdéseket vetett fel, és néhány hónap elteltével a válaszokból egyfajta „tanulási görbe”rajzolódott ki. A beavatottak örömmel álltak rendelkezésemre, és úgy tűnt, az olvasók értékelik, ha egy témához azon a szinten nyúlok, amelyen ők állnak, azaz a nulláról indulunk.

Rusbridger az angolokra jellemző kifogástalan udvariassággal hallgatta mondandómat, de nem sokkal később meghívott Londonba, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a The Guardian számára is készíteni egy ilyen tanulási görbét. Csak most nem az elektromos autóról, mosolygott hamiskásan.

A City felé mutatott, és azt mondta, hogy kőhajításnyira vagyunk attól a helytől, ahol 2008-ban kitört a harmincas évek óta a legnagyobb pánik. A mentőcsomagok milliárdokat emésztettek fel, mégsem vontak senkit felelősségre, és úgy tűnik, mára visszatért az élet a régi kerékvágásba.

Volna-e kedvem egy, a pénzügyi világról szóló bloghoz?

Miközben a Rusbridger mögött lévő állomásról épp kigördült egy Brüsszelbe vagy Párizsba induló vonat, a közeli Regent’s Canal pedig tavaszi napfényben fürdött, olyan hévvel bólintottam igent, hogy majd leesett a fejem. A The Guardian a The New York Times Online mellett a világ legnagyobb minőségi újságja, egy ilyen tekintélyes lapnak bizonyára minden beavatott szíves örömest nyilatkozik. Ráadásul ott és akkor én magam is csak annyit tudtam a pénzügyi világról, mint egy átlag újságolvasó, noha az is tipikusan olyan téma, ahol az érdek és az érdeklődés között mély szakadék tátong. Ha valakinek azt mondjuk, hogy nincs biztonságban a pénze, azonnal hegyezni kezdi a fülét. De mihelyst kiejtjük a szánkon, hogy „pénzügyi reformok”, garantáltan lankadni kezd az érdeklődése.

A hollandokra jellemző szószaporítással nyomban megköszöntem Rusbridgernek a lehetőséget – nem tudtam, hogy Angliában a stiff upperlip, vagyis amikor az embernek az arcizma sem rándul, nemcsak a negatív érzelmek, hanem a lelkesedés palástolására is szolgál.

Harmincas éveim végén úgy vágtam bele ebbe a témába, hogy antropológusi végzettségű holland újságíróként inkább csak a Közel-Keletről voltak tapasztalataim, ahol éveken át dolgoztam tudósítóként: Gulliver a bankárok földjén.

Amikor a City olyan, mint egy nagy falu

Az elektromos autók esetében bevált, hogy előzetesen nem mélyültem el a témában, és indításképp laikusokra jellemző kérdéseket tettem fel. Ez közérthetőbb fogalmazásra kényszerítette a beavatott szakembereket, ezért gondoltam, hogy most is ezt a módszert választom.

De mi legyen az a bizonyos kezdő kérdés?

Előbb Amszterdamban, majd Londonban kérdezgettem boldog-boldogtalant, mi az, amit feltétlen szeretne tudni a pénzügyi világról. Sokan kifejezetten dühösen reagáltak, de szinte senki sem tudta megmagyarázni, voltaképp kire olyan dühös, arról nem is beszélve, hogy senki sem tudta, mi is történt pontosan 2008-ban a csődbe ment amerikai Lehman Brothers banknál. „Hálás leszek, ha elmagyarázod, hogyan működik az a világ”, mondták, „bár majdnem biztos, hogy a technikai magyarázatot két nap alatt elfelejtem.”

„Jól van”, feleltem erre, „de van-e olyan kérdés, amelyre garantáltan megjegyzed a választ?” Ezek egytől-egyig mind borzasztó nehézkes beszélgetések voltak, mert a beszélgetőtársak jó része először kidühöngte magát.

Felháborító, hogy azokat a szemét alakokat nekünk kellett kihúzni a csávából, magyarázták, a felvett prémiumaikat viszont nem kellett visszafizetniük!

Nézd csak meg, hogy a társadalom kiszolgáltatott csoportjai mennyire megszenvedték a szükséges megszorításokat! A bankárok viszont már megint őrületes summákkal jutalmazzák magukat, még azoknál a bankoknál is, amelyek csak állami támogatás révén maradtak talpon.

„Szóval azt kérdezed, hogy…” próbáltam a beszélgetést az eredeti mederbe terelni, mire szinte mindenki valami efféle választ adott: Hogyan tudnak azok az emberek elszámolni a lelkiismeretükkel?

Ez kifejezetten jó kezdő kérdésnek tűnt – legfeljebb kicsit finomabb megfogalmazásban.

Amikor befejeződött a Londonba való áthurcolkodásom, fogtam a jegyzetfüzetemet, és szép sorban mindenkit felkerestem, akiről tudtam, hogy van valamilyen ismerőse a Cityben: „Megkérdeznéd az ismerősödet, barátodat, rokonodat, kedvesedet, hajlandó volna-e interjút adni nekem?”

Mivel az ilyesmi persze időbe telik, bőven belefért az életembe, hogy feltérképezzem új lakóhelyemet. Londont addig ugyanabba a kategóriába soroltam, mint Berlint és Párizst, tehát úgy élt bennem, mint egy nagy európai ország fővárosa. De London nagyobb, mint Berlin és Párizs együttvéve, és a londoniak nem a berliniekhez és a párizsiakhoz, hanem a New York-iakhoz hasonlítják magukat. A két városnak még közös beceneve is van, Nylon.

Tettem egy sétát, és nyomban rá kellett jönnöm, hogy a „City” már nem megfelelő fogalom. A londoni pénzügyi szektorban mintegy 250-300 ezer ember dolgozik. A legkülönfélébb foglalkozású emberek, és ezek ma már több városrészben végzik a munkájukat. Az egyik ilyen az elegáns és visszafogott Mayfair, amely a város nyugati részén, a „City” mellett, a Bank nevű metróállomás körül terül el, és amelyet olyan ikonikus épületek testesítenek meg, mint a Szent Pál Székesegyház, az Angol Központi Bank és a gyönyörű egykori tőzsdepalota. Egy másik, a Canary Wharf, kintebb, a City Airport irányába fekszik. Egyre több bank és pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó intézmény telepíti ebbe, az egykor kikötőként szolgáló negyedbe felhőkarcolószerű irodaházát. Csillogó új épületek, gondozott parkok, egy hatalmas bevásárló központ találhatók ezen a magánterületen. Na meg seregnyi térfigyelő kamera. A tulajdonos szabja meg, ki filmezhet, fényképezhet, vagy épp tüntethet ott.

A közvetítőkön keresztül megkeresett pénzügyi szakértők válaszai egyre csak várattak magukra, és amikor már kezdtem nyugtalankodni, egy még Jeruzsálemből ismert barátom buliján megismerkedtem „Siddel”.

Ez a magas és vállas férfi, aki harmincas évei vége felé járt, bevándorlók gyermeke volt. Miután komoly karriert csinált néhány nagybanknál, kollégáival saját brokerage firmöt, azaz tőzsdeügynökséget alapított. Ez egy olyan vállalkozás, amely az ügyfelek megbízásából ad és vesz a tőzsdén. Sid jóindulatúan kifejtette, „milyen nagy szükség volna rá”, hogy a kívülállók számára valaki bemutassa a Cityt. Ha van kedvem, kísérjem el valamelyik nap! Az volt az egyetlen kikötése, hogy a cikk alapján ne lehessen beazonosítani. „Az ügyfelek nem értenék meg, miért állunk szóba a sajtóval.”

Hajnalok hajnalán ott álltam Sid irodájában, a történelmi City szívében.

Már előzetesen elmondta, hogy a pénzügyi világban éles határvonal húzódik azok között, akiknek munkaritmusát a tőzsde, más szóval „a piacok” határozzák meg, és a többiek között. Az, aki „a piacokon” dolgozik, nagyon korán kezd, az ebédjét a számítógép képernyője előtt fogyasztja el, és késő délután, illetve kora este távozik. A többiek nem kezdenek ilyen korán, nem ülnek egyfolytában a képernyő előtt, de késő estig dolgoznak. A piacokon dolgozók este, a többiek reggel látják a gyerekeiket.

„Kicsit foglald le magad”, mondta Sid, „elkészítem a note to investorst, a befektetőknek szánt jelentést. Ezt még fél nyolc előtt el kell küldenem.” Az íróasztalához ment, amelyen embermagasságig ért egy híroszlopokkal, grafikonokkal és piaci adatokkal teli képernyők alkotta fal. Szerte mindenfelé telefonok és pénzügyi híreket ontó televíziók voltak, körös-körül egész álló nap ilyeneket üvöltöztek a kollégák, hogy „Láttad? 1670-en áll az arany!”

Sid megírta a jelentést, bennem pedig olyan magasra szökött az adrenalinszint, mint amikor sorsdöntő mérkőzést játszik a holland válogatott. Elmondta, hogy a jelentés ügyfeleknek – nyugdíjalapoknak, biztosítóknak és megbízásokat teljesítő hivatásos befektetőknek – szánt elemzéseket és befektetési tanácsokat tartalmaz. Úgy becsülte, hogy ezek egy nap legalább háromszáz efféle, e-mailben küldött jelentést kapnak. „Ideális esetben elolvasnak néhány bekezdést az általunk küldött anyagból.” Külön-külön nem tért ki az egyes részvényekre, hanem átfogó áttekintést nyújtott. A nap hátralévő részében kommentárokat küldözgetett, illetve valamilyen újabb fejlemény esetén frissítette a reggeli jelentést.

Úgy tudósított a tőzsdéről, ahogy a sportriporterek szoktak egy mérkőzésről. E hasonlatra összeráncolta a homlokát. „Mindössze annyi a különbség, hogy én nem a nézőtéren ülő szurkolókat, hanem az edzőket és a játékosokat tudósítom.”

Nagybankok alkalmazásában álló brókerek is voltak az ügyfelei között. Elmondta, hogy kollégái többségéhez hasonlóan korábban ő is ilyen bankoknál dolgozott. „Tudjuk, mennyire magára van utalva egy ilyen bróker. Megvan a maga működési területe, mondjuk az autóipar. Talán van egy kollégája, és még besegít neki egy lóti-futi fiatal. Ez minden. Ezek a brókerek nagyon jó hasznát veszik az általunk készített összeállításoknak. A tőlünk kapott megállapításokkal jó pontokat szerezhetnek maguknak a főnökeiknél.”

Kinyitottak a tőzsdék, és egy fél órán át mindenki azokra összpontosított. Egy nő, aki brókerként vevőket keresett a tőzsdén az ügyfelei által eladni kívánt részvényekre, vagy épp fordítva, fél szemmel a képernyőt nézte, miközben a másik szeme a The Sun című, magazinméretű bulvárújságra tapadt. „Mi a különbség a bróker és az ügyfele között?” kérdezte, amikor észrevette, hogy figyelem.

„A bróker csak akkor ereszt el egy bazdmeget, amikor már letette a kagylót.”

Ezt gondosan feljegyeztem, és már egy másik férfi mellett álltam, aki ujjaival a halántékán dobolva egyszerre négy, grafikonokkal teli képernyőt figyelt, és néha annyira előrehajolt, hogy az orrával meg is érintette valamelyik monitort. „Technikai elemzéseket” készített. Ez közérthető megfogalmazásban azt jelenti, hogy azt kereste, van-e valamilyen tendencia bizonyos részvények árfolyamának alakulásában, és ezek alapján adott az ügyfeleknek befektetési tanácsokat.

A tőzsde már gimnazista korában elbűvölte, de hamar rájött, hogy egyszerű kamaszként soha nem kaphat kifinomult befektetési tanácsokat egy Sidhez hasonló valakitől, arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt a közgazdaságtanról. Ekkor fedezte fel a technikai elemzést. Az árfolyamokkal kapcsolatos adatok nyilvánosak, ahogy a pénzügyi statisztikákkal kapcsolatos könyvek is. Most már évek óta ezt a munkát végezte, és tapasztalatai alapján állította, hogy szakértelme nem kis részben intuíción, tehát azon alapul, felismer-e ösztönösen bizonyos mintákat.

„Hé, te, ott”, szólt oda Sid egy férfinak úgy, mint amikor viccesen utalunk egy illető beosztott voltára, „társalogj csak egy kicsit a holland vendégünkkel!”

A húszas évei vége felé járó fiatalember vigyorogva elmagyarázta, hogy a hozzá hasonló sales guy egy mázlista. Csak fél hatkor kell felkelnie, miközben Sid és a hasonszőrűek már ötkor talpon vannak. Az előző bróker egy papírcetlit nyomott a kezembe: „Állatira zavarban van, de veszélytelen – többnyire.” A sales guy vigyorogva összegyűrte, majd kolléganője fejéhez hajította a cetlit. „Tipikus bróker humor.”

Az volt a feladata, hogy felhívja az ügyfelek figyelmét a Sid, a technikai elemző és a többi kolléga által készített elemzésekre. Egyfajta szűrőként funkcionált, mert tudta, melyik ügyfél fogékony a tőzsde lélektanára és vágyik technikai elemzésekre, és melyik kíváncsi egy vállalat értékével kapcsolatban minden apró információra.„Az ügyfeleim listája”, mondta a képernyőjére mutatva.

„A többségük már akkor is hallgatott rám, amikor idejöttem dolgozni. A személlyel is üzletelnek, nemcsak a céggel, amelynek az illető épp dolgozik.”

Megkérdeztem, jól alakulnak-e a dolgok, és a válasza teljesen ledöbbentett.

„Néha azt kérdem magamtól, mi a francnak csinálom én ezt az egészet. Iszonyú hosszú a munkaidő, a jövedelmek viszont korántsem olyan hajdejók.”

Előtte szabadúszóként dolgozott, de magasak voltak az olyan rezsiköltségek, mint a pénzügyi adatokra szóló előfizetés, a három-, négy-, ötképernyős számítógép, az ügyfelekkel elfogyasztott ebéd, az ügyfelekkel elköltött vacsora és a velük való mulatozás, vagy amikor meg kell hívni ebédre az egész céget, mert megint lekéste a határidőt…

„Ehhez a munkához elefántbőrre van szükség, vagy nevetségesen optimistának kell lennie az embernek. Különben összeomlik, vagy alkoholista lesz.”

Bezárt a londoni és az összes többi európai tőzsde, és végre szusszanhattam egyet. Az, ami itt zajlott, egyszerre tűnt tényszerű valóságnak, és egy virtuális számítógépes játék valótlanságának.

Még befejezte mindenki a digitális papírmunkát, majd átvonultunk egy kocsmába. Jó nap volt-e ez a mai? A technikai elemző számára nem, az előrejelzéséhez képest jó néhány árfolyam egészen másképp alakult. „Holnap is lesz nap.” Sid is csalódottnak látszott. Aznap reggel azt jövendölte, hogy a Svájci Központi Bank „be fog avatkozni”. Nem sokkal később a svájciak valóban be is avatkoztak, de egy félreértés következtében Sid jelentését nem küldték el. „Most láthatnák az ügyfelek, mennyire beletrafált az elemzésem, és arathattam volna. Csakhogy nem olvashatták el a jelentésemet.”

Joris Luyendijk: Vakrepülés

Corvina, 2016

Csak ez a mucsa

Nyílegyenes bekötőút vezetett a telepre. Az út szélén valamikor jegenyefák álltak. Aztán Pongrácz Antal megszerezte a telepet, és azonnal kivágatta az összes jegenyét. Azóta csak a kukoricatáblák látszottak, néhány csenevész fa és egy ottfelejtett olajtároló. A bekötőutat szemét szegélyezte. Műanyag flakonok, nejlonzacskók, cigarettacsikkek, a gyerekek reggelente, iskolába menet mindent eldobáltak. A műanyag úgy csillogott, mint a víztükör, éjszaka szinte foszforeszkált. Aztán a nap mindent kiégetett. A végén nem maradt más, csak a gyűrött, megolvadt szemét. A nap kiszárította a bokrokat és a fűszálakat, még az emberi testeket is. A bőr pergamenszerűvé vált, egy érintéstől felszakadt.

Valahol a fűszálak között lapult Gulyás Feri műfogsora.

Már a buszon is zavarta, nyomta az ínyét, miközben az ablaknak dőlve aludni próbált. Kivette a műfogsort a szájából, zsebkendőbe csomagolta, majd a táskájába csúsztatta. Mégis elhagyta. A zsebkendővel együtt kirántotta a táskából, miközben hazafelé gyalogolt. Csak a konyhában vette észre, hogy hiányzik. Beleharapott a parizeres zsömlébe, de nem volt mivel rágnia. Eltekert a kereszteződésig, hátha megtalálja. A harmadik kör után elfáradt. Azután már csak tolta maga előtt a biciklit, minden bokor alá benézett. Tologatta a biciklit, néha felült a nyeregre, megtekerte a pedált, gurult. Amíg be nem sötétedett.

*

A házsoron tíz egyforma épület állt egymás mellett. A házakat az állami gazdaság dolgozói számára építették. Konyha, kamra, padlás, tornác. A két szoba között cserépkályha, a fürdőben bádogkád, angolvécé, félkomfort. A házsorral szemben kiserdő, a közepén rét, az egykori futballpálya. Ott rendezték az állami gazdaság csapatainak bajnokságát.

A tehenészek a traktorosok ellen, a pálya szélén száz ember. Gulyás Feri lőtte a legtöbb gólt. Ismerte az összes fűcsomót, pontosan tudta, hol vannak a legnagyobb gödrök.

A pályára csak két rozsdásodó vaskeret emlékeztetett. A gaz lassan a futballkapukat is benőtte. Üresen állt a víztorony udvara, a mázsáló bódéja, kitört ablakokkal, neoncsövek csonkjaival. Üresen álltak a hangárok és az istállók. A bolt még üzemelt, Pongrácz Antal naponta kétszer kinyitotta fél órára.

Működött a szenvedélybetegek intézete is, a kiserdő melletti kétszintes épületben. Az intézet lakói pizsamában, papucsban járkáltak körbe az udvaron. Ha elfogyott az erejük, nekitámaszkodtak a kerítésnek, vagy leültek a bolt előtti padra. Néhányan a telepre is kimerészkedtek. Lépteik bizonytalanok voltak, bőrük sárgásbarna, szemük színtelen. A cigarettát kézzel sodorták, a bort műanyag pohárból itták.

Az első adagot kora reggel kapták meg a kerítésen túlról. Elbújtak a gázpalacktároló mögött, reszkető kézzel sorakoztak fel a drótkerítésnél. A bort Pék Laci hozta nekik a faluból. Ötven forintért két decit adott, ezzel mindenki jól járt.

*

Gulyás Feri földhöz vágta a zseblámpáját, káromkodott. Belelépett egy pocsolyába. A házsor előtti földút tele volt víztócsával. A telep lakói harminc évvel ezelőtt kérvényezték először, hogy aszfaltozzák le az utat.

Csak kétszázötven méter az egész, kiabálta az öreg Gulyás a tanácsháza előtt. Alig tudták betuszkolni a Moszkvicsba.

Néhány hónappal később megjelent a telepen két földmérő. Leszúrták az agyagos talajba a támasztékokat, jegyzeteltek, mértek, megittak egy kevertet a boltban, majd eltűntek. Senki sem látta őket többé a környéken. Gulyás Feri tovább cuppogott a sárban. A varjú vitte el. Ezt fogja válaszolni Irénkének, ha megkérdezi, hová tűnt a fogsora.

A szomszédai bosszantották. Pék Laci konyhájában állandóan égett a villany, a redőnyön keresztül fénynyalábok szűrődtek ki a kertbe. Az udvaron fóliasátrak álltak, a szél tépte, zörgette a nejlont. Gulyás Feri néha aludni sem tudott a zajtól. Szokola Bandi kutyáját is alig tudta elviselni, az állat egész nap láncra verve feküdt a szemétkupac tetején. Álmában is hallotta az ugatását. Ha pedig kinyitotta a szemét, a kutya habzó szája jelent meg előtte. Vagy a teleszemetelt udvar.

Hogy lehet így élni.

Hullámpalát erősített a drótkerítésre, hogy ne kelljen látnia az eldobált üdítősüvegeket, a rozsdásodó mosógépet és az abból kinőtt bokrot.

*

A macska a fűben ugrándozott. Megtalálta az ünnepségről maradt színes szalagokat, a szájába vette, ráncigálta őket. A hátsó lábaira állt, visszahőkölt. Mintha megijedt volna valamitől, aztán visszatért a szalaghoz, kíváncsian szagolgatta. Belemélyesztette volna a karmait is, de a papírcsíkok túl vékonyak voltak. Nem bosszantotta fel magát a kudarcon, inkább elsétált a táljához. Talált benne néhány falatot. Valahol becsapódott egy ajtó, összerezzent. Ritkán kószált el Gulyás Feri udvaráról, sokan tartottak kutyákat a telepen. Itt biztonságban érezte magát. Felmászott az almafára, napozott a fészer tetején, csak a házba nem engedték be. Végzett az evéssel, elégedetten hunyorgott. Aztán lefeküdt az árnyékba, a fa alatt heverő kartonpapírra. Az ovális alakú lap középen lyukas volt, nullát formázott. Járt hozzá egy hatos is, de az már elszakadt, eltüzelték.

Gulyás Feri néhány nappal korábban ünnepelte a hatvanadik születésnapját. A dekorációt Irénke készítette.

Egy régi kartondobozból kivágta a számokat, szerzett gyertyákat, tortát sütött. A férfiak szalonnát hoztak, kenyeret, kovászos uborkát. Apró ajándékokat, kulcstartót, horgászzsinórt. Nem voltak sokan. Irénke szerette volna, ha Pongrácz Béla is eljön, de Gulyás Feri megtiltotta neki, hogy elhívja. Együtt jártak a falusi iskolába, de húsz éve nem beszéltek egymással. A fiatalabbak mind ott voltak, Pék Laci és Szokola Bandi nyakalta a vörösbort. Tatár Pista is benézett, üldögélt a fa alatt, hallgatta a régi történeteket. Ők hárman talán még egy osztályba is jártak. Végül itt maradtak a telepen.

A fiai lehetnének.

Mindig szeretett volna egy fiút, de nem ilyeneket. Neki csak egy lány jutott. De Editkének hiába írt levelet, a lány csak annyit válaszolt, hogy sajnos a férje már lefoglalta a szállást a tengerparton. És boldog születésnapot.

Vladák Janiék sem tudtak eljönni. Tíz éve már, hogy a városba költöztek, Gulyás Ferinek még mindig hiányoztak. Időnként felhívták egymást telefonon. Néhányan még megálltak a ház előtt, de Gulyás Feri nem nyitotta ki nekik a kaput, és ők sem akartak bemenni. Alkonyatkor az intézetiek is megjelentek, vonzotta őket a sült szalonna illata. A kiserdő fái között őgyelegtek. Néha kidugták a fejüket a lombok közül, de ennél tovább nem merészkedtek.

*

Szokola Bandi osztott, aztán felütötte az adut, makk. A szék megnyikordult alatta. A konyhában cigarettafüst kavargott. Ujjnyomok az ablaküvegen, az asztalon májkrémes konzerv, kenyérvég.

Pék Laci a zsíros kártyalapokat gyűrögette a kezében, egyetlen makkja sem volt.

Szokola Bandi valahogy trükközik az osztásnál, de nem tudott rájönni, hogyan. A lapjaikba mélyedtek, megpróbálták kitalálni, melyik lehet legfelül a talonban. Néha Gulyás Feri is átjött kártyázni, de esténként inkább videózott. Nem bánták, mindent lefitymált, nélküle jobban lehetett beszélgetni. Vicceket meséltek egymásnak, sosem unták meg.

A makk felső és a zöld király nála van, állapította meg Pék Laci. Egyes lapokat hátulról is felismert a pakliból. A makk felsőt sötétbarna kávéfoltok borították, a zöld király egyik sarkából kiszakadt egy darab. De többnyire így is Szokola Bandi nyert, pedig a jobb szemére nem látott. Amikor apám először vitt el a céllövöldébe, kezdte mesélni a történetet.

Nevettek rajta, ugratták, amíg egyszer meg nem mutatta nekik a szemét. Üvegből volt. Akkor mind elhallgattak. Azt sem tudták, hová nézzenek, az ide-oda guruló üvegszemre vagy a helyén tátongó lyukra.

Pék Laci kinyitotta a konyhaablakot, köhögött a cigarettafüsttől. Beleszagolt a levegőbe, érezte a marhatrágya illatát. Eső előtti fülledtség ereszkedett a telepre. Az égről eltűntek a csillagok. Gulyás Feri házának oldalát nézte, a fehérre meszelt falat, a muskátlikat az ablakpárkányon. Aztán visszaült az asztalhoz. Bort töltött a poharakba, majd felvette a lapjait. Rögtön látta, hogy a zöld király már nincs Szokola Bandi kezében. Amíg az ablaknál álldogált, kicserélte egy makkra.

*

Gulyás Feri rendben tartotta az udvart. Favágás után összegereblyézte a faforgácsot, tisztára törölte a fejsze pengéjét. Havonta egyszer lenyírta a füvet, a ruhája napokig bűzlött utána a benzinszagtól. A szögeket és csavarokat egy fémszekrényben tárolta, a szerszámokat a falra akasztotta. Egy helyiséget mindig zárva tartott, ott őrizte a láncfűrészt, a fúrógépet és a kukoricadarálót. Pedig a láncfűrészre időnként szüksége lett volna, hogy felaprítsa a tűzifát.

Kéthetente járt ki az erdőbe, sötétedés után. A kézikocsira gumikerekeket szerelt, hogy senki se hallja meg, legtöbbször mégis úgy érezte, valaki figyeli.

Összetörte a lehullott gallyakat, a nagyobbakat kötéllel húzta fel a kocsira. Az udvaron darabokra vágta az ágakat egy kézi fűrésszel. Jobb, ha a telepen mindenki úgy tudja, a láncfűrész elromlott.

Évekkel ezelőtt még metszett, kapált, permetezett. Zöldséget termesztett, paprikát, paradicsomot. Mostanában már csak krumplit vetett, az almafát seprűnyéllel verte le. Legszívesebben kivágta volna, Szandra az éretlen gyümölcsöt is leszedte róla. Kukoricát sem ültetett. Minek ültessek, az elmebajosok úgyis ellopnák. Ezt mondogatta a bolt előtt, hogy mindenki hallja. Tartott néhány állatot, kacsákat, tyúkokat, egy öreg kakast. A napi két-három tojás bundás kenyérhez, rántottához elég volt.

A disznótartásról lemondott, amikor a koca csak kettőt ellett, majd reggelre felfalta a kismalacokat. Dühében egy hétig nem adott enni a disznónak, az pedig éhségében akkora lyukat rágott az ólajtóba, hogy ki tudta rajta dugni a fejét.

Onnan visított órák hosszat, amíg be nem rekedt.

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene

Magvető, 2014

München után valószínűtlenül kék az ég. Az autópálya elérhetetlen világok felé iramodik: Frankfurt am Main, Düsseldorf, Karlsruhe, később Augsburg, Ulm. Az autóban csend van, Nyúlra nézek; Nyúl most alszik.

Minden pillanatban megdöntöm Budapesttől a távolsági rekordomat.

Korábban tiltott világok, apám szerint veszélyes világok.

Bizakodóan nézem a Nyugatot, ahogy elsuhan a Jaguar ablakában, itt vagyok, mégsem érzek örömöt, sőt mintha valahogy félelemmel töltene el kiismerhetetlensége, és a Nyugat­-Európa­ útikönyvet kezemben szorongatva eltűnődöm a térkép apró méretein, melyek a valóságban bejárhatatlan távolságok. Az útikönyv lapjai között kivágott újságcikket találok, valamelyik liberális vagy szélsőjobboldali (nagyjából ugyanarról a témáról írnak) lapból vághatta ki apám: Wallerstein.

A cikk gyorsan feldobálja az amerikai professzorról a szokásos kliséket: látom Wallersteint, a történet főhősét, aki elméleteit a világon végigsöprő diákmegmozdulások hatására írta – szerinte a modern világrendszerben a liberalizmus életképessége megszűnt, az Amerikai Egyesült Államok hanyatló hatalom, mert a periféria feldühödik, és el akarja majd emészteni a centrumot.

A jóslat után nem sokkal harapott bele Grósz Károly élete első McDonald’s sajtburgerébe, amit a Magyar Televízió Híradója is megmutatott.

Grósz, úgy tűnt, magasról szarik Wallerstein jóslataira, aki connecticuti otthonából a szocialista gazdaság elterjedését jövendölte, ennek ellenére a Minisztertanács Elnöki Tanácsának elnöke Disneylandet „szervezett” Magyarországon, és mozgalmárként tekintett a kibontakozó Mickey Mouse-lehetőségre.

Felnézek a cikkből, az alkoholista, brit pelikán lehúzódik a germán pálya szélére, és az autónk már apró, bokros dombokon keresztül távolodik a sikítva tépő Mercedesek és BMW kupék hosszú sorától. Még egyszer felajánlja, hogy megvárhatjuk a kisvárosban, amíg tiszteletét teszi nővérénél, aki hozzáment ahhoz a némethez. Megértően mosolyog a „német” szónál, mintha sajnálatot érezne nővére iránt. Nyúl még alszik, úgyhogy Dzsekivel döntünk. Persze, várunk. Az autó elsuhan a Dachau tábla mellett, Dzseki sörözni akar. Az angol kitesz bennünket egy macskaköves téren, a Hotel Fischer feliratú, sárgára festett ház parkolójában, azt mondja, két óra múlva jön, szavunk sem lehet, süt a nap, muskátlik és légyzümmögés.

Nyuszi ébred, és azt mondja, milyen aranyos kisváros, simán elleszünk két órát, bevárjuk az angolt. Odalépek hozzá, megcsókolom, amitől merevedésem lesz, Nyuszi pillanatok alatt bárhol képes erre.

Dzseki azt üvölti egy muskátlibokor mögül, hogy Franziskaner. A nyomáskülönbség felszisszen, és söröskupak gurul a macskaköveken, óriási spirált leírva.

Tétován álldogálunk a főtéren, újra előveszem a papírfecnit az útikönyvből, leülök egy padra. Wallerstein nem hagy nyugodni, és ahogy nézem a gazdag német várost, arra gondolok, hogy nagyon bonyolult a világ. A bolygót Wallerstein perifériára, félperifériára és centrumra osztja. Azon gondolkozom, hogy hol születhettem ebben az univerzumban, és megállapodok magammal a félperiféria kifejezésben.

Dzseki és Nyuszi közben már legurítottak egy Franciskanert, és érzik, hogy túl vagyunk a periférián, közeledünk Európa sűrűje felé, ahol semmi nem olyan, mint ahogy azt addig megismertük: minden színes és illatos, és végtelenül kiegyensúlyozottnak tűnik.

A trafik előtt divatlapok zörögnek a szélben, fehér fémállványokon; Nyuszi a Blitz Magaziban a férfit nézi tweedzakóban, én mellette állok, és a nőt nézem virágos nyári ruhában. A tweedzakó nyolcvan deutsche mark, a virágos százhatvanöt, viszonylag kevés a bútor, a szoba levegős, a pasztell színek finoman harmonizálnak. Egy másik pár érkezik a következő képen a tweedzakósékhoz, az ajtóban állnak és mosolyognak. Az ultrapiros muskátlik gyanúsak az erkélyen, kitapinthatatlan emlék, talán valami még sincs tökéletes rendben.

Mindenki szőke, kivéve a kutyát, amely foltos, és a szőnyegen liheg.

A vendégségbe érkező férfi kezében Nikon F50 fényképezőgép, mellette „ab 1993 Juli bei Niedermeyer”. Nyuszi továbblapoz.

Egy másodpercre nyugatinak érzem magam – a napsütötte főtéren, frissen festett történelmi épületek előtt divatlapot nézegetek, s igen, mintha nyugati lennék, milyen mágikus!, kívülről látom magam apró kockaköveken állva, magazinok fényes borítójáról rám tekintő gyönyörű emberek koszorújában, mögöttem Mercedes taxi halad dobogva, hátralépek pihenőállásba, jobb kezemet zsebre dugom, nagy levegőt veszek, és kiengedem egy kicsit a feszültséget kelet-európai mellkasomból, szívem tájékáról; a muskátlikkal is együtt lehet élni, ha ez az ára a nyugalomnak. Itt a pillanat, nyugativá változtam.

Nyuszi nyurga alakja imbolyog a téren, kezében hot dog, csuklóján mustár virít, közel jön, hátulról átölel, és szeméremdombját erősen a fenekemhez nyomja. Keze farmerem első zsebébe mélyed, másik keze arcom elé tolja a csöpögő virslit, együtt nézzük csendben az újságosstandot, leharapom a virsli fénylő csúcsát; a sok, színes címlap nyitott szemmel, csábítóan fixíroz, érzem, tekintetükben Nyuszi tekintete tükröződik; ennyire nyíltan senki sem nézett még a szemembe, mint ezek a címlapok, talán csak néhányszor találkozunk ilyen szemekkel egy élet alatt; kitágult pupillák, mintha valami megdöbbentőt látnának, egyszerre mindannyian; néznek ránk, és az egész újságosstand felsikolt, hogy „húúú” meg hogy „hááá”.

Hideg szél söpör végig a főtéren, és furcsán édes a mustár.

Nyuszi hozzám simul, fedezékbe a sok szem elől, arcát nyakamba fúrja, testének teljes domborzatát olvassa a hátam; ijesztő, ahogy belekérdez vékony és száraz hangja a nyakamba, azt kérdezi, hogy tudod, hogy Dachauban vagyunk? Azt kérdezem, hogy honnan veszed?

Botladozik a hangom, időt akarok nyerni.

A Ludwig ­Thoma Strasse zöld­rózsaszín­világoskék marcipánházacskái között megyünk, Nyuszi kezében a félig harapott hot dog, azóta nem tudom lenyelni a falatot, csak forgatom a számban, megyünk a folyó irányába, aztán megállunk a kis hídon, lábunk alatt az Amper folyik. Csend van, a madarak hangja kibomlik, élesek a színek, végtelen tér, végtelen idő, terhes szerelem, úgy érzem, messze túlmutat itt minden a szerelmen, valami kozmikus egyensúly utáni vágy hajt.

– Sült hagymás hot dogot választottam sok mustárral – mondja Nyuszi –, ott volt a szalvétán a felirat: Dachau Imbiss Service.

Hallgatok. Mit mondhatnék? Mit gondolhatok?

– Azt kérdezte, hogy noch etwas, érted? – Nyuszi hangja remeg, és kitágulnak az orrlyukai. Harapja a száját belülről.

– Értem – felelem.

Istenem, ahogy Nyúl nagymamája, aki a Rákóczi úton lakik az Uránia mozi mellett sréhen vagy srégen?, a negyediken fent, és nézi az ablakból a hetes buszt, meg a Lottó Áruház maradékában berendezkedett bálás holland turkálót! Abban a pici csőlakásban, bejárattal a gangról. Art deco csillár, kredenc a konyhában, vitrin és ócska, régi szőnyeg beljebb; Ella mama sziluettje csendben áll az ellenfényben, mögötte a sugárút túloldalán valaha rózsaszín bérház. Autók robaja hallatszik, nézi a tudatlan, vidám gyerekeket, Wundert meg Nyuszit, ahogy felszaladnak ide, a magányos, apró lakásba; a kredencen kis fekete-fehér tévé.

A Magyar Televízió Zenés, Húsvéti Fináléjában Keresztes Ildikó kurvásan, ahogy szokta: „Hiába forró nyáron Akapulkó, ha te nem vagy velem”, hol a francban van Akapulkó?, Mikó István és Sasvári Sándor buzgón háttértáncolnak a fekete loknijait dobáló, pucsító énekesnő mögött.

Ella mama citromos cukorral kínál sercegő stanecliből, jobb kezével az asztalra támaszkodik, azt mondja megfakult hangon, hogy üljetek le, gyerekek. „Kis kávét? Addig héderezhettek ott nyugodtan!”, mutat a fotelek felé, Nyuszi rárepül, kicsit zaccos, de az Ella mama főzi. A tévéből emberek üvöltenek, hogy „ne fordulj el, mert a jövő még előttünk áll, én számítok rád. Hidd el, hogy bánom, bánom (kórus), ahogy bántam veled”, a férfitáncos nyakában fekete csipkekesztyűs női karok; azok ketten lassúznak a tévében, nincs mit tenni, szopogatom a citromos cukorkát. Leülünk.

Nyuszi hirtelen feláll, kinyitja a nagy, üveges vitrint, és odavág elém egy ócska alumíniumkanalat, a kanál vaskos markolatán fogaskerék, közepén horogkereszt, a kanál élesen csörömpöl a kopott, vörös márványfelületen, még a Húsvéti Finálé soron következő dallamát is elnyomja. Azt mondja elfúló hangon, hogy ez milyen durva, képes ezzel együtt lakni!, mélyen belenéz a szemembe, zavaromban az villan az agyamba, hogy Nyuszi nagyapja talán náci volt. Szalad minden fogódzó, és suttogva kérdezek.

– Ez mi? – És kinézek az eljövendő zaccos kávé irányába.

Borzongva megérintem a hideg, puha fémet.

Felületén millió apró karcolás, éles mélyedés, szennyes sebek, az árkokban barna, távoli vidékekről Budapestre került kosz, odaszáradt étel maradéka, amelyet ismeretlen emberek főztek ismeretlen szándékkal; fakó, fénytelen, évtizedek óta halott felület, a mocskos zsír belefeketedett a lyukakba, megszűnik a tér és az idő, vagyis hogy pont kinyílik az a lyuk, ahol a beszélő nyúl eltűnik minduntalan, amikor Alice szalad utána. Zuhanunk.

– Andris papa meg ő ezzel ettek másfél évig Dachauban – suttogja a zaccos kávé felett Nyuszi.

Mellém ül a díványra a horgolt párnák közé, mindennek molyirtószaga van, és azt mondja, hogy egyedül jött haza, és csak ezt hozta, meg az apát a hasában, és ebben a helyzetben még a zacc is kimondottan az életről szól, és persze Nyuszi is, akinek nagyon forró a szája, és bujtogató a nyelve, a hőség a szájáról tovaterjed az arcára, látom, hogy kipirul, lángoló hőhullámok öntik el.

A tévé énekel, „Nézd, az óra soha meg nem áll, most élj, holnap talán késő már; Ó, végre jöjj el már, bolondos, békebeli boldogság!”, Ella mama nekünk háttal nézi a revüt, nagy valószínűséggel alszik, feje oldalt billen, két ujjam között Nyuszi csiklója, a vége főcímet húzzák már: Cseke Péter, Détár Enikő, Esztergályos Cecília, nagyjából Papadimitriu Athina környékén megy el.

Apám útikönyve Dachauról pontos és részletes. Leírja, hogy az Amper nyugatról érkezik, a várost délről kerüli meg, majd az egykori papírgyár közelében irányt vált. A Karlsfeld felől érkező Würm patak a város keleti részét szeli át, közvetlenül az egykori koncentrációs tábor alatt folyik el, melynek segédcsatornájaként működött, amikor a táborból származó hamut a medrébe dobták, majd kevéssel a városhatár előtt, néhány száz méterrel a Würmmühle után, a hídnál ömlik az Amperbe, s onnan északkelet felé folyik, egészen Herbertshausen határáig. A Puchheimtól délre eredő Gröbenbach patak dél felől éri el a várost, és a Martin-Huber-Straßétól keletre, a vasútvonal előtt ömlik az Amperbe.

Nyuszi lehajol, homlokával a korlátra dől, jobb kezén folyik a hot dogból a mustár, élénksárga, az orkánkabátom ujja nedves lesz, egészen nagy a csend, Nyuszi a híd mohazöld korlátjára borulva. Mozdulatlan.

A hídon valami címer, elsőnek a világoszöld sarkantyús minta lesz sötétzöld a könnyektől, majd a sárkány, végül az oroszlán. Patak ered arcából, az Amper sodrásába ömlik, most tiszta és zöld, bővizű, mint minden folyó az Alpok környékén.

A víz folyik.

A régió vízgazdálkodása fejezetben az utazó megtudhat mindent a német vízről, hogy Németországban a vízminőség-védelem a harmincas években kezdődött, és azóta is a vízügyi bizottság által meghatározott határértéken belül kell maradnia minden összetevőnek, és amennyiben az általános minőség nem éri el a határozatban foglaltakat, a bizottság eljárást indít, mert ez a törvény, és a törvény betűjén túl a törvény szellemét is betartják.

A főtéren, a délutáni, lapos fényekben már ott áll a Jaguar, nyitott ajtókkal, mint ami korábban ütközött, és mintha minden kiszóródott volna belőle, körülötte csomagok.

Dzseki idegesen köröz, az angol átvetett lábbal a The Independent című újságot olvassa az anyósülésen, órájára néz, és megjegyzi, hogy I might not get my eight o’clock ferry at Calais, gentleman!

Dzseki apró mozdulatokkal jelzi, gyorsuljunk fel, iszonyatos gáz megvárakoztatni az alkoholista pelikánt, és akkor Nyuszi óriási sóhaja röhögésben végződik, gurul Dzseki pelikános pantomimshowján megállíthatatlanul, Dzseki egy maradék Franziskanerrel visszahozza Nyulat a jelenbe, aztán a sörösdobozt bedobja a kockára metszett bokrok közé, amelyek a főteret keretezik.

Majd Nyúl felé lengeti az apró füveszacskóját, és sokatmondón mosolyog.

– Ne szemetelj már Nyugaton! – mondja halkan Nyuszi, és nevet.

Dzseki azt mondja, hogy már oda is hugyoztam, és Dzseki bűzlik a piától, és szénsavasakat böfög csendben az angoltól elfordulva, óriási páralecsapódásokat produkál a Jaguar ablakán, aztán csak lógatja a fejét, fel vagyok készülve, hogy bármelyik pillanatban lehányja a fényesre polírozott műszerfalat. Az angol ügyesen ignorálja az egészet, de enyhe fintorából látszik, nyakig ül Dzseki alkoholos párafelhőjében, ami lassan, de megállíthatatlanul terjed az autóban, s az édes, acetonos illat végül mindnyájunkat beterít.

Ülünk kussban Frankfurtig. Minden olyan töményen kavarog bennem, hogy a múlt és a jövő sem létezik, csupán a most, meg a csend. Megfogom Nyuszi kezét, de hideg és élettelen, nem viszonozza érintésemet.

Az autó szakít a tükörsima Autobahn hőségtől remegő aszfaltján, az angol gyűlöli már a pillanatot is, amikor felvett bennünket. A pálya katonai kamionoktól, olajzöld harckocsiktól zsúfolt, és egy pillanatra itt van körülöttem egy amerikai nagyváros, amint a teherautók platóján izzadó feketék és fehérek tömegei kavarognak. Végtelen belváros főutcáján tülekedünk a lenyugvó nap irányába, a tűző meleg felé. Szabadon áramlunk az egykori ellenség soraiban! Elektromosságot érzek idegszálaimban, amint közelről láthatom az ellenséget. Milyen menő az összes, mennyire laza.

Nyuszi Orbit rágót dob az ölembe, azt mondja, Dachauban vettem.

Jóformán még autópályát sem láttam korábban, és azon tűnő­döm, hogy elképzelhetetlen az erő, ami ennyi autót és ilyen méretű tömeget létrehoz: ezek itt mind a rothadó kapitalizmus alacsonyabb rendű szolgálói, akik műanyag kajakokkal, grillsütőkkel, kempingszékekkel és szörfdeszkákkal tülekednek. Nézem őket a finoman metszett üvegen keresztül, baseballsapkáikban boldognak tűnnek, mert bár feláldozták a biztonság érzetét, de kaptak helyette szabadságot, megkötötték a kapitalista alkut, ahogy apám mondogatta óriási asztala mögött a könyvkiadóban.

Apámnak erről az útról soha nem fogok tudni mesélni, vagy ha mégis, soha nem fogja megérteni. Végighallgatja, de ebben is tévedhetek. Valójában megsértődött a Nyugatra, talán ötvenhatban, de legkésőbb akkor, biztosan, amikor anyám összepakolt.

Csak áll a mosogatónál, és hallgatja a Szabad Európa sípoló, nyávogó, zavart adását, ami a kerítés túloldaláról érkezik, és ami a mosogatóvízbe merülő edények löttyenő hangjával keveredik. Fordít nekem kelet­európaira. George C. Marshall fondorlatos nemzetközi segélyprogramját fordítja, ahogy az amerikai kultúrát terjesztette, hogy árut és olcsó hitelt ajánlott mindazoknak, akik hajlandóak Washingtonnal együttműködni, és hogy ellentételezésként át kellett engedni a teret a kizsákmányoló amerikai rohadó tőkének. Én rohadnék szívesen! – mondom, és beleharapok a kolbászos zsömlébe.

– Jól van! – feleli halkan.

Megfordul, mosogatórongyából csepeg a víz a csempére, és magasra tartja két ujját, a rádióból Mitch Miller „Happy Days are Here Again” tangóharmonikája száll, megint, ahogy évtizedeken át szállt, persze a dal adását is zavarják. Valahogy mégis megmagyarázhatatlanul romantikus, és apám táncmozdulatokat tesz, mintha sramlira forogna.

Az a dal volt a szabadság, és régen apám és anyám erre a zenére veszekedett.

Apám elmondta, hogy megöli Brassót, ha még egyszer meglátja anyám közelében, anyám gúnyosan nevetett, és azt mondta, akkor is ott lesz a hétfői szabadegyetemen, mert ő szabad, és a Ferihegyi úti házibuliba is elmegy. Mindig Brassón vesztek össze, és mindig az esti mosogatás közben.

Apám a sramli után lihegve leül, és nagyon komolyan beszélni kezd.

– Amerika a kizsákmányolást úgy folytatta Európában, hogy több százmillió dolláros segélyt adott a nyugati országoknak, az volt a Marshall­segély.

– Az kéne nekünk is – felelem, és ropog fogam alatt a retek.

– De Amerikának világossá vált, hogy kis fing segélyekkel nem lehet elsimítani a társadalmi feszültségeket, amit az okozott, hogy leállt a termelés Európában, mert mindenki az amerikai szart ette, ezért szervezetten segélyeket osztott, de leginkább kölcsönökkel betonozta be magát.

– És gazdagok lettek a nyugatiak? – kérdezem izgatottan.

– Tartoznak, nem érted? – Apám erősen összeszorítja a markában a mosogatórongyot, a víz a csempére folyik.

Az alkoholista pelikán kitartóan figyel a tükörben, unottan pöcköl- geti a kormányt, aztán mély levegőt vesz, lassan azt kérdezi, hogy are you Hungarians? Kikerekedett szemem a válasz, és kéjesen néz bennünket a visszapillantó tükrében.

Dzseki csillogó szemekkel vigyorog hátra az anyósülésről, Nyuszi meg sem moccan, a lemenő nap fényében a kisportolt, fekete katonákat nézi, nevető arcokat, fehéren villogó fogakat, ahogy rágóznak. Lehagyjuk a hosszú amerikai konvojt, és azt mondja, hogy issszonyú jól néznek ki a fekák!, apró szájmozdulatokkal nyalogatja, ízlelgeti a szótagokat, mintha a katonák bőrét nyalogatná.

Mi tagadás, valóban iszonyú jól néznek ki, mindent megadnék, hogy amerikai katona lehessek, és megsemmisülten, magyarul ülök a Jaguar bőrülésén.

– Do you know Zsazsa Gabor? – folytatja kíméletlenül a sze­métláda.

Aztán fél kézzel előveszi szivartárcáját, fogával lebontja a celofánt a cigarillóról, és az autó szivargyújtójának perzselő vörös végével meggyújtja. Félreérthetetlen kérdést intéz teátrálisan, körbefordulva hozzánk, hogy is it not good to be Hungarian? Nyúl azonnal felvihog, jön az idióta vihogása, hála istennek jön, élni tanít, kezéért nyúlok, hosszú, nyúlánk ujjaiért, eszement hosszú hüvelykujját simogatom.

Milyen jó hozzáérni a kezéhez, érezni a bőre apró redőit, a meleget, mely most kezéből árad, az életet, mely körbeveszi, a levegőt a karomon, amit finoman kifúj, ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

Nem felelünk. Nézzük a száguldó tájat, és arra gondolok, hogy az alkoholista pelikánnak láthatóan gőze sincs arról, mi az, hogy félelem, és min mentünk keresztül a magunk szaros tizenkilenc éve alatt. Dzseki megtöri a surrogó luxuscsendet, és azt mondja, hogy Frankfurtban kiszállunk, hatvan kilométer. Azt mondom, hogy oké. Dzseki hozzáteszi, hogy akkor benézünk Wolfgangékhoz, fateromnak írta, hogy nézzünk be, ha erre járunk, remélem, lehet nála kecózni egy éjszakát, vagy legalább lezuhanyozni.

Dzseki mindig is odáig volt Wolfgangért, és számtalanszor me­sélte el a napot, amikor Wolfgang nyolcvankilenc augusztus tizedikén kiszáll a BMW-ből a siófoki lángosozó előtt teniszforrónadrágban, boka felett dupla csíkos, fehér teniszzokniban, lilán susogó Adidas melegítőfelsőben, két kezével szimmetrikus mozdulattal hátralebbenti izzadt nyakára tapadt, hosszú focistatincseit.

A móló irányába tart, valahol arra vízibiciklizhet Heinz és felesége, Clara – akik egyébként Karl­Marx­Stadtban rohadnak, de Clara mellei ennek ellenére vagy éppen ezért kérlelhetetlenül hegyesek.

Wolfgang fürkésző tekintettel azonosítja be testvérét, aki a három testvér közül a legügyetlenebb: Max, a legidősebb, San Diegóig jutott, Wolfgang Frankfurtba disszidált, Jugoszláviából evezett Olaszországba, szerencsétlen Heinz viszont inkább a kemény mellű feleségét választotta. Mennyit érnek a keblek! Nem volt hajlandó elhagyni a Deutsche Demokratische Republikot. Wolfgang tudja, Clara apjának komoly összeköttetései vannak Drezdában, a Bautzner Straße 112A­ban, a Ministerium für Staatssicherheit központjában.

Clara a kese siófoki homokban fekszik. Heinz sörrel a kezében áll, és rákvörösen izzad a delelő napon, kis pöcsének formája tökéletesen kivehető sötétkék elasztikus fürdőnadrágjának szorításában.

Vádliján szűk zokni gumírozásának nyoma, Tihany felé néz, nyugatnak.

Wolfgang egyedül jött – Magyarországra szórakozni mindig egyedül jön, ahogy Clara már többször meg is említette.

Heinz feszült, és azt mondja, hogy Hallo, Wolfi!, a sörrel a parkoló felé int, ott parkol a babakék kombi Trabi, csurig pakolva sátorral, kofferekkel, zacskókkal, kempingszékekkel, Wolfgang ebben a pillanatban tudja meg, hogy disszidálni akarnak, és eszük ágában sincs visszamenni a DDR­be, s ez olyan biztos, amennyire biztosan Clara ráharap a debreceni kolbászra.

– Schön! – mondja lakonikusan Wolf.

Állítólag tizenkilencedikén megnyitják a határokat Sopronnál, ezt hallotta Heinz. Wolf egyre inkább biztos benne, hogy történelmi Sturm und Drang közepén áll, izgalmában megvakarja farkát a napon ráolvadt műanyag tenisznadrágban, és Heinzcel együtt nézik a Balaton nyugati láthatárát, azt az apró szakaszt, ahol nem látszik a túlpart, ahogy a nap eltűnik a nyugati vizekben.

– Klar! – teszi hozzá könnybe lábadt szemmel Wolfgang, ahogy arcéleik nyugat felé tekintenek.

Wolfgang egy JVC HR­S7500EK PAL Video Casette Recordert ajándékozott Dzseki apjának, úgyhogy Dzsekiéknél folyamatossá vált a videózás nyolcvankilenc októberétől; a siófoki szezonnak vége lett, fater felhozta a videót a Fillér utcába.

Felriadok szendergésemből a Jaguar hátsó ülésén. A lenyugvó nap lazacszínű, és megpillantjuk Frankfurt égvonalát. Sugarak szóródnak glóriaszerűen a város mögül, kezem csúszkál a hideg izzadságtól a vajszínű bőrön, enyhén libabőrös leszek, aztán egyszerre szakad ki belőlem, Dzsekiből és Nyusziból, hogy ez de durva!

Az angol indexel, és a Stadtmitte táblánál, túlméretezett rámpákon át letér a robusztus Autobahnról, óriási vasbeton völgyek geometrikus konstrukcióinak lábánál suhanunk, hidak és ívek között. Az autók szabályos sorokban, apró pontokként közlekednek a világító termeszvárak felé. Folyamatos jelen idővé válunk, és hangos csattanással egybeolvadunk a nagyvárossal.

Állunk az út szélén, zúg a fejem, az angol lecsukja a csomagtartót, int, vissza sem néz, csak annyit mond, hogy good luck in the west!, és már fordul is rá a kilométer hosszan kanyarodó rámpára, amely felett Bonn­Köln­Düsseldorf tábla világít kéken.

Kamion dörög el mellettünk, arcunkba égett gumipor röpül, talán a fék. Még meleg. A betonon apró kavicsok robbannak, aztán másik megavontató, újabb kamion, meg még egy, és Dzseki azt üvölti nekem, hogy mi a faszra vársz?, és Nyúllal már a szalagkorlát kórók uralta oldalán állnak, derékig a kiszáradt növények, műanyag dobozok, évtizedes olajos hordók és építkezési törmelék között. Felocsúdok. Áttolom a hátizsákot a kormos korláton, elindulunk a száraz fűben a toronyházak irányába.

Törjük az utat lefelé a töltésről a kanyargó pályák közti mély völgybe, ahol egészen szürke homály uralkodik, át a kilométer hosszú autópályalagúton. Mellettünk láncban húznak el fültépő robajjal a teherautók, mint valami fekete hóviharban, úgy menetelünk leszegett fejjel a harminccentis padkán, majdnem csukott szemmel, keményen összezárt szájjal, behúzott nyakkal, Nyúl visít, hogy azonnal kidobja a taccsot, és szerinte nagyon durva, mégis úgy érzem, hogy egész életemben ide vágytam, ezt akartam érezni, tapintani. Mintha ez volna az otthonom.

Az alagút végén, emeletes betonhidak mögött ott a város, ott vannak a tornyok. Frankfurt alfa­város az útikönyv szerint: ezekben a városokban a kereskedelem és pénzügy átfogó rendszerei kapcsolódnak, teljeskörű ellátást biztosító központok. Az útikönyv szerint nincs túl sok ezekből: London, New York, Hongkong, Tokió, Frankfurt, Milánó, és arra gondolok, hogy eddig soha nem voltam még alfa­városban.

Felnézek, és Dzseki meg Nyuszi alakja egyre zsugorodik az alfa­város irányában, kiestem a csoport ritmusából, sziluettjük egy újabb alagút szája előtt táncol, két apró alak, hátizsákok, egy akusztikus gitár formája Dzseki hátán; azt üvöltöm, hogy szevasztok!, de hangomat elnyomja a gépi zaj, a csúcstechnológia, gépzenévé simul a kamionzaj, nem fordulnak vissza, nem hallanak.

Egyre gyorsabban futok, az alagút egyre jobban dől, úgy érzem, félig már a falon mászom, egészen előrehajolok, Dzseki és Nyúl sehol, bizonyos értelemben csend van, de zúg is veszettül. A kamionok felfelé száguldanak, mint víz alól feltörő hosszúkás buborékok a fény irányába.

Eszembe jut egy álmom: felhőkarcoló magas emeletén állok, a teret korallvörös derengés járja át, a kihalt folyosó padlószőnyegén nyakkendőkről ismeretes apró minta fut végig, kis lovak, vagy ugró szarvasok?, csak a szőnyeg sercenése hallatszik, s kifogástalan tisztaságú mokaszinomban egyet előrelépek. Ilyen jövőt szeretnék. Mögöttem nyitva a liftajtó, fejem felett huszonegyes világít, előttem az ablakon át, távoli domboldalakon apró, fehér, modern házakkal tarkított erdőket látok, kockákat szétszórva a döntött geometriájú felületen. A felhőkarcoló egyértelműen gránit, formavilága letisztult, kicsit esetlen, redukált semmi. Mindössze a gránit kellemetlenül ismétlődő mintázata.

A plafont ismeri mindenki: irodaplafon. Műanyag habos, átlyuggatott, négyzetekre osztott, hogy eltakarja a kábeleket, hiszen nem méltóak duplasoros öltönyömhöz. Zakóm ujját visszahajtottam, kilátszik a csíkos műselyem bélés, fehér zoknim villan.

Állok, és arra várok, csodáljanak. Elvégre nem akárki száll ki a liftből a felhőkarcolóban, hanem egy nyugati, pontosabban a nyugativá nemesedett kelet-­európai.

Most előttem terül el Frankfurt.

– Atyaúristen! – üvöltöm a smaragdváros irányába. Az alagút szája felől pazar kilátás nyílik a felhőkarcolók égbetörő, a napra mutató csoportjára. Nézem a tornyokat, tele vannak különböző korok idézett formáival. Munkás-paraszt esztétikán nevelkedett ízlésemnek túlzó, maníros és habos, mégis van benne valami elérhetetlenül menő; bennünk, keleti emberekben az ancien régime ellen végső harcra indult a progresszív, szovjet ízlés, így a lakótelepek, szocialista­realista munkásterek számunkra az építészet csúcsa.

Érzem, húz a felhőkarcoló. Küzd bennem apám ellenállása és anyám vonzalma. Darabjaimra esem a nyugattól.

– Dzseki! Nyuszi! – kiáltom. – Nem vártok meg?

A töltés mélyén még látom egy bokor mögött eltűnni a gitárt, és röpülnek, robbannak a kavicsok, porzik a salak, ahogy loholok a nyomukban lefelé.

– Ez nagyon durva! – üvöltöm utánuk.

– Az! – hangzik Nyuszi hangja a völgyből.

– Nézz Music Televisiont, hallgass Nirvanát; Kurt Cobain és az autópálya feltételezik egymás – zengi Dzseki, és hallom, hogy alfa­hím, hogy azonnal birtokolja a Nyugatot, és a spanglival már birtokolja Nyuszit is.

Tudatára ébredek, hogy a Nyugat univerzális narratíva, grands récits, és igen, a pillanat minket, a szocializmus rohadásába szüle­ tett ifjúságot is definiál.

Van univerzális narratíva: cash és a hozzá vezető utak. Nincs posztmodern, meg kortárs, hanem konzum van minden sarkon, csak olyan közel, hogy alig látható; közel jött, részletesen kitapinthatóak sajátosságai, centrum és periféria viszonyának megváltozása. Az sem igaz, hogy a történelemnek vége van, csak már jó ideje a szupermarketben történik. Leérünk a töltés aljára, és haladunk tovább, amerre az első utcát, ipari telepet vagy szupermarket­parkolót sejtjük.

Halkan kimondom magamban, hogy Frankfurt, és bevillan, hogy senkit sem ismerek, aki itt járt. Ezt a világot hat éve Dzsekiéknél pillantottam meg a Sky Channel zenei blokkjában, és azonnal tudtam, hogy a második világháborúnak hamarosan vége, és arra éppen Bono Vox fog pontot tenni.

Frankfurt felhőkarcolóihoz közeledek, és a válságra gondolok, amiben felnőttem. A politikai pornóra, az egymásnak feszülő agresszióra, a leginkább kelet­európai önkifejezési formára.

– Ezt nézd meg! – tolt be Dzseki egy kopott kazettát a videolejátszóba, és a Magyar Televízió adását megszakította egy széttáruló comb.

Staller Ilona Anna bármelyik mozdulata plasztikusabban, őszintébben és progresszívebben beszélt életünkről, mint bármi, amit a Magyar Televízióban láthattunk, az ország irigykedve nézte a pornós platinaszőkeségét, mert Ciccolina és egy felhőkarcoló lényege ugyanaz.

– Takarító volt az Intercontinentalban, azt mondja Wolfgang. Besúgott nyugati üzletemberekről, most meg sztár – mondta Dzseki, és a sztár szó olyan frissen esett ki a szájából, talán csak az Intercontinental bírt hasonló erővel. Kőbányáról New Yorkba – summázta, és beletekert Ilona vonaglásába.

Aztán vége lett a pornónak, lejárt a kazetta, és újra jött a Magyar Televízió, egy elvtárs beszélt, hogy nem hiszi, hogy baj, ha főidőben politikai műsort sugároznak, ha abban beszélnek az embereket érintő kérdésekről, de ha három fej semmiről sem beszél, az már a kibontakozás ellenfele.

Igaza volt. Valóban a fejjel lehetett a gond. Amikor három vagina semmiről sem beszél, az valahogy mindig érdekes volt.

Nincs mit tenni, szólalt meg, és azt mondta, hogy a hétfői televíziós szünnapot fel kell váltsa a folyamatos adás, különben a műholdas csatornák maguk alá gyűrik azt a realista világképet, amit haladó társadalmunk képes volt kialakítani.

Nézem az alfa-várost, és azon tűnődöm, hogy Nyuszi valahogy már nem velem utazik.

Olyan mélyen indult minden, annyira érteni akartuk egymást, annyira szorítottunk egymás boldogságáért, közös ügyünk lett, közünk lett egymáshoz, szövetség a végtelen megtalálására. Azt hiszem, valami ilyesmiben állapodtunk meg, de Nyuszi az elmúlt napokban eltávolodott, már nem engedte mélyre kutakodó pillantásaimat, mintha szem elől vesztettem volna, és az, amit intimitásnak neveznek, ebben a pillanatban megértettem, nagyon illékony.

Minden Nyusziról szólt. Gondolkodás nélkül, leszegett fejjel siettem hozzá szürke budapesti utcákon, golyózápor mintázatú bérházak málló homlokzatai előtt egyenesen a Szentkirályi utcába. Ajtót nyitott, éppen aludt, arca más volt, mint éber pillanataiban.

A négyéves kislányt láttam gömbölyű formáiban, hajába túrtam, beleszagoltam, és fekve, egy helyben utaztunk. Mindenhonnan elkéstem, néztem tekintetét, fekete szemét, melyben fájás volt, megörökölt fájdalom.

Nem szomorúság, mert az nem volt, bolondság volt, de ott ült a fájás is a vihogás mögött közvetlenül.

A kisgyerek ijedelme ült szemében, aki előtt hirtelen ott áll a halál, bárkinek a képében is, valóságban, mesében vagy régi családi történetben, mégis tapinthatóan; nem fenyegetés és nélkülözés, megalázottság vagy erőszak, hanem maga a nagy, viaszos arcú halál, színtelen­szagtalan, közömbös, száraz és csendes megsemmisülés, ami után nincs semmi, nem jön semmi.

Nagy, hamuszürke titok, amire nem esik jól ránézni, mert egyenletesen fáj, ha nem is iszonyúan, de egyenletesen és kietlenül, mint egy üres lyuk.

Ha jobban belegondolok, Nyuszi szemében mindig ott volt a lyuk. Volt még várakozás is, ami a túléléshez elengedhetetlen, persze ez rosszabb napokon átcsapott a középszerű, megállapodott háziasszony álmaiba, regényújságok címlaplányainak bulvárélményeibe, almaszínű selyempongyolába, ócska műselyem sálba, puncijánál három patenttal kapcsolható műanyag csipkebody-ba, szélsőséges esetekben kiadós hétvégi sétákban csúcsosodott ki a középszerűség, de azért a fájdalom mindvégig igazi volt.

Nyuszi elélvez, és olyankor a legigazabb, és fájdalmát, a mélyből induló, szemében világra jövő fájdalmas érzést képes vagyok érteni. Nézem, mi csillog a szemében, ahogy a gyönyör fájdalma felülírja a halál fájdalmát; a test pulzáló, agyat kisütő élvezete, a pár másodperc, amíg a világot elveszíti velem, az erősebb a halálnál.

Egyedül csak a közös megsemmisülés élménye erősebb, mint a halál fájdalma, mert a megsemmisülésben együtt esünk a halál felé, könnyedén, egymás kezét szorítva, egymást átkarolva ru­gaszkodunk és ugrunk.

Olyankor végre nem vagyunk magányosak, nem kell többet magányosan fájni; erre vágyunk azóta, hogy egyedül kell aludni éjjelente és felkelni reggel. Szerettük egymást Nyúllal, és félek, elvesztettem valahogy. Most mintha úgy utaznánk egymás mellett, mint két haver vagy testvér, de semmiképpen nem két szerelmes, hiába a test közelsége.

Fabricius Gábor: Más bolygó

Európa Könyvkiadó, 2016

A sötétkék Mercedes a minisztérium épülete előtt állt meg, kiugrott belőle a sofőr, hogy nyissa a hátsó ajtót, de a miniszter megelőzte, fürgén kiszállt, és odaszólt neki: egyre lassúbb vagy, mire a sofőr levette sapkáját, megtörölte izzadt homlokát, és nézte, ahogy főnöke a két tisztelgő kormányőr között beviharzik az épületbe.

A minisztérium már sok éve a pesti belváros egyik tetszetős, eklektikus épületében működött, de a forgó acélrudas beléptető rendszert csak két éve szerelték föl, és mellé egy kis fémkaput is tettek, melyet az egyenruhás őrség kizárólag a miniszternek nyitott ki, hogy ne kelljen ágyéka illetlen mozdulataival átverekednie magát a forgó alkalmatosságon.

Az államtitkárok csak az első hónapban használhatták a kiskaput, aztán a miniszter személyi titkárával megüzente az őrség parancsnokának, hogy „rajtam kívül senki sem mehet át rajt, az államtitkárok lökődjék csak a pöcsükkel a forgóajtót”. Nem írta le, csak megüzente. Ami, ott, az épületben, végül is ugyanaz volt.

Az alagsori postázótól a tetőtérben kialakított sajtófigyelő szobácskáig már az egész ház tudta, hogy megérkezett a miniszter. Azok, akik az ablakból először észrevették, fölkiáltottak: Megjött! Csak ennyit mondtak, de mindenki tudta, kiről van szó, és a hír futótűzként terjedt. Mostantól az épületben tartózkodó összes hivatalnok készenléti állapotba helyezte magát. Minden felső- és középvezető tudta, hogy bármelyik pillanatban raportra hívhatja a miniszter, és ebből számtalan új feladat keletkezhet, melyek beosztottjaik tucatjainak jelenthetnek ugyancsak új feladatokat, merőben másokat, mint amelyek még tegnap voltak halaszthatatlanul fontosak. És arra a kérdésre, de ezt most miért?, a válasz mindig ugyanaz volt: mert a miniszter úr ezt kérte. De hisz tegnap még éppen az ellenkezőjén dolgoztunk, folytatódott a morgolódás, aminek persze semmi értelme nem volt. A parancs, az parancs.

A miniszter, amikor észrevette, hogy a személyi titkára lejött elé lifttel, az előcsarnok széles márványlépcsője felé vette az irányt. A titkár elengedte a liftajtót és utána loholt, de csak a lépcsőfordulónál, a falat díszítő bronzdomborműnél érte utol a testes, ötvenöt körüli férfit, aki alkatához képest meglepően fürgén igyekezett fölfelé. Az első emeleten a személyi titkár széles gesztussal nyitotta ki főnöke előtt a miniszteri titkárság faragott ajtaját, majd a titkárnő szobájából nyíló, bőrrel párnázott ajtót.

A miniszter, anélkül, hogy bárkinek is köszönt volna, belépett a szobájába, a fekete neobarokk íróasztal mögötti, trónus méretű karszékbe dobta magát, és kiszólt a főnöki telefonon a titkárnőnek, hogy a kávé mellé hozza be majd a személyi titkárt is, mert postáznak.

A koloniál szekrényhez lépett, rövid válogatás után elővett a vitrinből egy üveg Camus konyakot, meghúzta, aztán az intarziás dohányzóasztalhoz ment, belehuppant a mély füles fotelba, és várt.

Kintről a kávéfőző gép zaja hallatszott, ő meg ásítozva körbejáratta tekintetét a teremméretű szobán. Elégedett volt vele.

Szerette a hosszú perzsaszőnyeg tobzódó színeit, a tizenkét fős faragott tárgyalóasztal piros-fehér-zöld szőttes futóját, a zöldpárnás, egyenes támlájú székeket, a különböző stílusú olajfestményeket, de főleg azt a csendéletet, melyen a rikító színű virágokkal teli vázából egy szál sárga krizantém a dúsan hímzett abroszra hullt.

Éppen ezt nézegette, amikor kopogtak.

– Gyertek! – kiáltotta a miniszter.

Egy-egy hatalmas méregzöld műbőrmappával a hóna alatt megjelent a személyi titkár és a titkárnő.
Indult a postázás. A személyi titkár a miniszter elé terjesztendő levelek tartalmáról egyenként számolt be, javaslatot tett az elintézésre, gyakran már a válaszlevél tervezetét is főnöke elé tolta, aki ezeket aláírta. A titkárnő pedig szenvtelen arccal jegyezgette a miniszter utasításait.

Úgy fél óra elteltével a miniszter, aki ezen a novemberi napon barna öltönyéhez bordómintás nyakkendőt kötött, melyet már meglazított, emiatt ingje gallérja, mint a kölyökkutyák füle, egyik fölfelé, a másik lefelé konyult, ásított, majd nagyot nyújtózva megszólalt:

– Sok van még, bazmeg?
– Már csak néhány, miniszter úr, kérlek. Azonnal végzünk – felelte a személyi titkár, és arra gondolt, ha a párt ifjúsági szervezetében sikerül a puccs, megszabadul ettől a szeméttől, és megkapja azt a helyettes államtitkári állást, persze nem ennek a büdös bunkónak a tárcájánál, hanem két utcával odébb. Még közelebb is lesz a parlamenthez. Bárcsak így lenne, bólintott, és figyelmes tekintetét a főnökére szegezte.

– A tököm kivan ettől a sok hülye levéltől. Miért nem szűritek meg? Személyi titkár. Az én személyi titkárom, és folyton kibaszik velem. Annyian vagytok itt a minisztériumban, mint nyúlszar a réten, hát mindent idehozol? Disznó vagyok én, hogy elém öntsd ezt a sok moslékot

– Ha tudnád, miniszter úr, hány leveled jön! A többségét rászignálom a szakállamtitkárokra, főosztályvezetőkre, de vannak ügyek, amelyek kényesek – felelte a legalázatosabb hangján a személyi titkár.

– Persze, kényesek.

– Vagy a szaktudásodat igénylik.

– Na, haladjunk, elég a seggnyalásból! – mondta a miniszter, és mikor kimondta, elmosolyodott. Meglágyult. Hiszen pontosan tudta, hogy alakoskodik a titkára, valójában utálja őt, de annál édesebb így a seggnyalás. Annál jobban esik. Nyaljad csak, öcsém, nyaljad, gondolta.
– A következő levél egy felkérés, hogy nyisd meg az Operabált – folytatta a személyi titkár.
– Aztán hol jó az nekem, kisköcsög? – kérdezte a miniszter, mert tudta, mennyire utálja beosztottja, ha így szólítja.

A fiú szemén látta a gyűlöletet, és azt is észrevette, hogy balkeze ökölbe szorult. Megütnél, mi?, mosolyodott el. És várta, hogy az ütés helyett valami alázatos válasz érkezzen.

Hisz mit ér a harag hatalom nélkül?, szokta kérdezni a feleségétől, és a válasszal sem késlekedett ilyenkor: lófaszt se! Ő aztán pontosan tudta!

Mikor gyerekkorában az apjától kapta azokat a hatalmas veréseket, ő is ökölbe szorította a kezét, és amikor a borotva fenőszíjával verte vagy a nyakát szorongatta, legszívesebben megölte volna, de hát nem volt hozzá hatalma.

– Nagy a sajtója az Operabálnak, miniszter úr, kérlek. Mindenhol írnak róla. Tévé, fotósok. Mosoly, vakuk, fekete szmokingok, fehér ingmellek, ezért lenne ez neked jó – fuvolázta a titkár, miközben az ökle ellazult.

– De beleélted magad.

– Egyszer szeretnék én is…

– Majd egyszer. Egyszer majd te is, kisköcsög. Na, akkor írjatok valami fasza megnyitószöveget!

– Meg-nyi-tó-szö-veg. Igenis, miniszter úr – tüsténkedett a személyi titkár.

– Maga is írja föl! – fordult a miniszter a titkárnő felé, aki egy mozdulattal jelezte, hogy már fölírta. Ő a két férfitól kissé távolabb ült, a tárgyalóasztal kifordított székén, merev tartással.

Negyvenes, nagy mellű, szőke nő volt, érettségizett, perfekt gyors- és gépíró, de a számítógéppel olykor akadtak problémái, főleg a margó beállításokkal. Angolból középfokú nyelvvizsgát tett, és egyszer egy virágkötészeti tanfolyamot is dicsérettel abszolvált, de ez nem szerepelt az önéletrajzában.

– De faszát ám! – mondta a miniszter a személyi titkárnak.

Az elmosolyodott, és lelkesen bólogatott.

– Fasza lesz, miniszter úr. A társadalmi kapcsolatok osztályán van egy új kollegina…
– Az a kis vörös?
– Az, miniszter úr, az a kis dögös vörös.

A titkárnő most lépett ki először hűvös megfigyelőszerepéből. Égnek emelte a szemét, és grimaszolt. Két éve nem volt szexuális kapcsolata, minden idejét a minisztériumban töltötte, ő nem ezt érdemli, hogy így ízetlenkedjenek a társaságában, gondolta. A két férfi odapillantott, de aztán, mintha nem is láttak volna semmit, folytatták.

– Ha elkészült a szöveggel, ő hozza be! – mondta a miniszter.

– Ő hoz-za be! Felírtam, miniszter uram – felelte a személyi titkár.

– Miniszter u-ram? – nyomta meg a szó végét a miniszter – Mi ez a faszság? Neked miniszter úr!

– Ő hozza be, miniszter úr. És itt van még ez a pályázat. Tudod, már régen elígértük, de úgy látom, Bartus államtitkár úr mást hozott ki győztesnek.

– Mutasd! – nyúlt a levél után, aztán hosszan nézte. – Bazmeg! Ez az én államtitkárom? Na, van még valami?

– Lenne még itt egy… – próbálkozott a személyi titkár, de főnöke türelmetlenül hessegetni kezdte.

– Majd holnap folytatjuk. Most tűnés.

A titkár megállt az ajtóban, és mielőtt kilépett volna, mosolyogva visszaszólt.

– Köszönöm, miniszter úr, hogy áldozott rám a drága idejéből. Ma is hatékonyak voltunk, miniszter úr.

Becsukta maga mögött a vastagon párnázott ajtót, és hajbókoló csinovnyikból visszaváltozott harmincéves yuppie-vá.

Nehezen játszotta mostani szerepét. Az egyetemről azonnal a kormánypárt ifjúsági szervezetének irodájába került, ahol mindenféle pénzszerzési akcióban vett részt, persze neki is csurrant-cseppent. Igazi főnöke korábban szinte nem is volt, most meg már egy éve a miniszter személyi titkára. Főnökét csak mint „tehetségtelen büdös bunkó” emlegeti baráti társaságban.

Barátai kizárólag az ifjúsági szervezet aktivistái, közülük is csak azok, akik a puccsal új elnököt akaró, magukat „Tántoríthatatlanok”- nak nevező csoportosulás tagjai.

Belépett a saját irodájába, leült az íróasztala mögé, előhúzott a fiókból egy fotót, amely Dóriról, a barátnőjéről készült, ahogy a kormányüdülő vitorlásának tatján napozik.

Dóri őszintén bízott benne, és azt is tudta, hogy sokra viszi ő még. Ahogy a képet nézte, eszébe jutott a lány tegnapi megjegyzése, és kicsit elkomorodott.

Dóri az eljegyzést emlegette. Ám aztán újra elmosolyodott, tekintete szinte ábrándos lett, mert felidézte, hogy tegnap a lány végre hajlandó volt egy kis anális szexre, sőt, azt mondta utána, hogy nem is volt olyan rossz. Igaz, a személyi titkárnak fogalma sem volt arról, hogy Dóri mit mesélt aznap délelőtt az egyetemi büfé sarokasztalánál a legjobb barátnőjének: undorító, suttogta. Undorító, ismételte, és ráadásul kurvára fájt is. Ekkora egy perverz ez?, kérdezte a barátnő, és Dóri tanácstalanul széttárta a karját.

– Hatékonyak. Még hogy ő hatékony! Miért kell nekem ezt a kis hülyét hallgatnom? Mondd meg, miért? – fordult a miniszter a még mindig mereven ülő titkárnő felé, mikor titkára elhagyta a szobát.

Ekkor különös átalakuláson ment át a titkárnő, olyasfélén, mint amikor a bábból előbújik a pillangó, és óvatosan kibontogatja tarka szárnyait. Lassan felállt, letette az asztalra a jegyzetfüzetet, kirázta testéből a merevséget, haját leengedte, majd hátravetette, végignyalintott ajkán, és megszólalt.

– Tudod te azt jól, Jenő, nagyon is jól tudod.
– De miért is?
– Mert nem bízik benned a frakció. A nyakadra ültették, hogy figyeljen.
– Gondolod, hogy ezt a kis okostojást azért küldték rám?

A titkárnő kigombolta a blúza felső gombját, beletúrt a hajába, közelebb lépett a miniszterhez, és az arcába suttogta:

– Mindent jelent rólad a frakcióvezetőnek.
– Azt mondod? – kérdezte a miniszter, miközben bal kezével vakargatni kezdi a jobb heréjét, mint mindig, ha elbizonytalanodott.

– Azt. Nem is akármilyen forrásból tudom – suttogta a titkárnő, és összeszűkült a szeme.

– Kitől hallottad?

– Azt nem mondhatom meg – lépett odébb a titkárnő, és hátravetette a fejét.

– Ne baszakodjál má’! – lágyult meg a miniszter hangja, és mosolyogni próbált.

A titkárnő azon gondolkodott, meddig kéresse magát, de a miniszter nem kérlelte, hanem ledobta magát a fotelba. A nő az ajtó felé indult, aztán visszafordult zajra, amikor a miniszter ököllel az intarziás dohányzóasztalra csapott.

– Na jó. Ő maga vallotta be nekem – felelte riadtan a titkárnő.

– Ez tényleg biztos forrás. Hacsak nem hazudik.

– Miért hazudna ilyet? – kérdezte a titkárnő, miközben a miniszter melletti fotelba ült.

– Hogy fényezze magát előtted.

A titkárnőt meglepte a válasz, a személyi titkárra gondolt, meleg barna szemére, makulátlan Boss-öltönyére, melynek félárú megszerzésében még ő segített a fiúnak. Eljátszott egy pillanatra a gondolattal, hogy udvarol neki ez a sima modorú, zselézett hajú majom, aztán fölnevetett.

– Már hogy fényezné magát! Előttem? Ugyan már, hát hova gondolsz!?

Ugyanakkor titokban reménykedett, hogy folytatják ezt a témát, például úgy, hogy a miniszter ezt válaszolja: de miért, hisz olyan jól nézel ki mostanában, nem fogytál te? Miért ne tehetné neked a szépet ez a kis pöcs, egy ilyen dögös negyvenesnek! És minden oka megvolt a titkárnőnek, hogy erre gondoljon, hiszen mióta öreg spánielje négy hónapja kimúlt, heti két alkalommal fogyasztótornára járt, hogy visszanyerje régi alakját. Nem is minden eredmény nélkül! De bók helyett a főnöke folytatta:

– Amúgy meg, jelentsen. Leszarom. A nagyfőnök bír engem. Kinyalhatják. Az egész parlamenti frakció. Sorban, egymásután, miután megmosták a fogukat. A sok büdös parasztja.

A titkárnő sértődötten támadásba lendült.

– Nagy a pofád, Jenő. Nagyon nagy a pofád. Aztán mi van, ha ejtenek? – a kezében lévő gyorsíróceruzát a magasba emelte, és elengedte – hoppá, így – mondta, aztán lehajolt a ceruzáért, vigyázva, hogy hajlás közben a fenekét mutassa a miniszternek, ahogy a szoknya ráfeszül. Ha már öt kilót leadott azon a kurva piláteszen, gondolta, legalább lássa ez a hülye, hogy milyen klassz lett a seggem. – Ajaj, kitört a hegye – emelte föl a ceruzát. – Tudod, neked is könnyen kitörhetik a nyakad. Ennyi, mint ez a ceruza. Csak egy pillanat. Volt hegye, nincs hegye. Ma még miniszter, holnap egy senki. Ennyi valakit ejteni. Tudod te azt jól, Jenő!

– Most mit baszogatsz?! – horkant föl a miniszter, és újból a heréjét kezdte vakargatni.

– Biztosan megérdemled. Mondom: Tudod te azt jól!
– Tudod te azt jól, tudod te azt jól, mint egy papagáj. Egyáltalán, hogy beszélsz te velem? Mit képzelsz?

A titkárnő felemelkedett a fotelból, a miniszter arcához hajolt, és lassan tagoltan mondta:

– Azt képzelem, hogy volt már annyit a farkad a számban, hogy így beszéljek veled.
– Hát mikor? Utoljára… hány éve is?
– Két éve. Abban a somogyi vadászházban – felelte a titkárnő, aztán visszaült a fotelba. Tíz éve elvált, tűnődött, se gyereke, se kutyája, szegény Füli, isten nyugosztalja, ott a budai másfélszobás ragyogóan berendezett garzonja, és csak ez a hülye akadt neki azóta. És két éve már ez se.

– Na látod. Megmondtam, nem azért hoztalak magammal – folytatta a miniszter.

– Tudom én, mér’ hoztál. Mert bennem megbízhatsz. Csak bennem bízhatsz meg – mondta a titkárnő, és a férfi felé nyúlt, hogy megsimogassa az arcát, de az ellökte a kezét, felállt a fotelból és ráförmedt.

– Küldd be nekem!

– A Bartust?

–     Azt.

A titkárnő a miniszteri íróasztalhoz ment és tárcsázott.

– Államtitkár úr, a miniszter úr hívatja – mondta a kagylóba, és kiment a szobából.

A miniszter még vakarózott egy darabig, aztán kinyitotta az üveges szekrény középső ajtaját, hosszan válogatott, ezúttal egy Rémy Martint emelt a szájához, meghúzta, és mikor lenyelte az italt, végigfutott rajta a borzongás.

Böfögött, visszatette az üveget, és leült a fotelba.

– Gyere – kiáltotta, mikor kopogtak.

– Parancsolj velem, kérlek – mondta az államtitkár.

A miniszter intett, hogy üljön le, és megkérdezte.

– Bartus, szerinted, miért vettelek magam mellé?

– Hogy érted ezt, kérlek? – pislogott az államtitkár, és összehúzta magát a fotelban. Olyan kicsire, amilyenre csak tudta. Mint egy magára maradt antilop, mely látva, hogy a csorda már elszaladt, és ő egyedül áll szemben a gepárddal, a földre kuporodik, maga alá húzza a lábait, mintha már nem is élne. Tudta, hogy ezt szereti a miniszter. Ha megalázkodnak előtte. Ez tompítja a haragját.

– Úgy értem, ahogy mondtam. Mit gondolsz, minek hoztalak ide? – kérdezte ismét a miniszter. – Miért vettelek magam mellé? Miért nem hagytalak megrohadni abban a kibaszott megyei hivatalban? Ami azóta meg is szűnt. Most állhatnál sorban munkanélküli segélyért.

– Gondolod? – tűnődött az államtitkár.

– Nem gondolom, tudom. A diplomád, Bartus, már szart sem ér, és még nyolc éved van a nyugdíjig.

– Kilenc, kérlek.

– Mi kilenc?

– Kilenc évem van a nyugdíjig.

– Na, látod. Behozlak a tutiba, te meg ellenem fordulsz. Szívatsz engem. Engem, aki kikapartalak a szarból.

– Már hogy a fenébe szívatnálak?

– Én is ezt kérdem magamtól. Hogy mer szívatni engem ez a kis tetű.

– De kérlek, hogy én, téged? Ne hergeld magad, kérlek.

A miniszter fölállt, és váratlanul megnyugodott. Kisimultak a vonásai. Szinte mosolygott, és ettől valahogy félelmetesebb lett. Bartus hátán végigfutott a hideg. A miniszter halkan, kedvesen szólt.

– Kérlek, kérlek. Mindig csak ez a kérlek. Mondd csak, kit hoztál ki győztesnek abban a fehérvári nagyberuházásban?

Ez nemcsak a szokásos hiszti, gondolta az államtitkár. Ez tud, vagy inkább sejt valamit. Kicsit kiegyenesedett, felkészült a harcra. Előrehajolt, és kényszeredett mosollyal megjegyezte.

– A Ferkantert. Az tette a legjobb ajánlatot.

– Most ugye viccelsz?

– Magasan az övé volt a legjobb ajánlat.

A miniszter arca újra elkomorodott, és most már üvöltött.

– És ki a faszomé ez a Ferkanter? Kivel játszol te össze a hátam mögött, Bartus? A frakcióvezető mondta neked, hogy ez a Ferkanter, vagy mi a szar nyerjen? Hát már a frakció irányít téged? Nem én? A minisztered?
– Ugyan már, csak nem képzeled, hogy a hátad mögött…
– De képzelem! Megmondtam, ki legyen a győztes. De te szarsz rá. Hát itt tartunk, Bartus, leszarod, amit mondok.
– Hogy merném én leszarni, amit te…

De nem folytathatta, mert kopogás hallatszott, és utána azonnal belépett a titkárnő.

– Telefonon keresik, miniszter úr.

– Ki keres?

A titkárnő fölfelé mutatott, majd kiment, és bekapcsolta a vonalat.

A miniszter az íróasztalához lépett, leült és fölvette a telefont. Mosoly jelent meg az arcán, és rekedt hangja különös, új tónusra váltott. Sokkal magasabb hangon beszélt. Gyakrabban vett levegőt, és lágyan, a kelleténél több levegővel rezegtette hangszálait.

– Parancsolj velem, miniszterelnök úr.

Aztán hallgatott, olykor bólintott, és végig mosolygott.

Az államtitkár kíváncsian nézte főnökét, még soha nem látta ennyit mosolyogni. Mennyire másként néz ki így ez a mocskos szájú barom, gondolta. Persze most nem káromkodik. Egész emberi lett a feje. Mennyivel könnyebb volt ennek, mint neki. Sokkal könnyebb.

Ezt a Samu Laci hozta be a tutiba, aki a pártban már az alakuláskor nagykutya volt. Ja, a kedves csoporttárs, akivel együtt csajoztak már a gólyatáborban. Na, azt is kinyírta azóta. Hát ez még ügyvédként csatlakozott a párthoz.

Mikor kormányra kerültek, zsíros ügyeket vitt állami megbízásból. Meg persze politikusokat képviselt család- meg vagyonjogi ügyekben. Mesélték, hogy közben milyen jó kapcsolatba került a miniszterelnökkel is. Hát most már elhiszi, ahogy ez itt fecserészik vele.

Állítólag senki nem tud nála többet a miniszterelnök titkos vagyoni viszonyairól.

Ez persze amennyire jó neki, annyira veszélyes is, könnyen kitörhetik a nyakát, tűnődött az államtitkár, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a főnökéről.

– Megoldjuk. Persze, hogy megoldjuk… hát hogy a fenébe lenne akadálya… ahogy mondod, miniszterelnök uram… Pontosan… ez az én dolgom.

Persze az az ő dolga. Bezzeg a Samu Laci őneki nem segített, pedig milyen iskolát járt ő végig! Hát hol volt ez a majom, a nagybácsija révén megszerzett pesti ügyvédbojtárságával ahhoz képest, amit ő végigjárt! Megyei tanácsi gyakornok, de már két év múlva csoportvezető az adó- és illetékosztályon, aztán meg osztályvezető. És amikor kinevezték a megyei adó- és illetékhivatal elnökének, kezében volt az egész megye. Hát hol szerzett volna ez a majom ekkora tapasztalatot? Benne volt ő a legkeményebb klikk- és pártharcokban. Ekkor váltak el egymástól a korábbi cimborák, egyikükből szövetséges, a másikból ellenfél lett. Hát hogy szerzett volna ez ilyen tapasztalatot itt, Pesten? Mert ha azt hiszi ez a hülye, hogy az országos politikánál könnyebb egy ilyen megyei bozótharcban küzdeni, akkor nagyon téved!

A megyeszékhely főutcáján, az egyetlen valamire való étteremben, az állandó ülésezéseken, de még a városban néhány hónapra lakást bérlő kurvák előszobájában is elkerülhetetlen a folytonos találkozás az ellenfelekkel. Ott szemtől szemben állnak az ellenfelek. Ő ezt a kemény iskolát járta ki.

És nem hiába. Most már persze látja, mennyivel nagyobb itt a pénz, mint vidéken. De majd kiderül, ki kit győz le, te felfuvalkodott majom!

Egészen belelovalta magát, már nem is figyelte, mit beszél a főnöke. Csak a búcsúzkodás hangjai szakították meg tűnődését.

– Köszönöm, köszönöm. Neked is, miniszterelnök uram. Átadom – mondta a miniszter, miközben hevesen bólogatott, mintha csak látná őt a miniszterelnök. Mikor letette a kagylót, lassan lefagyott az arcáról a mosoly, feljegyzett valamit, és némán káromkodott, csak az ajka mozogott, miközben bal kezével megint a heréjét vakargatta.

– Te csak így cseverészel a nagyfőnökkel? – kérdezte az államtitkár.

Ez a szemét veszélyesebb, mint hitte. Ezzel tényleg vigyázni kell, gondolta, és rossz érzése támadt. Ha ez lebuktatja, akkor végleg kicsinálja, mint a Samu Lacit. De téved, ha azt hiszi, hogy ő nem ismeri ezt a pesti pályát. Hogy ő csak vidéken tud focizni.

– Hogy mi? – kérdezte a miniszter.

– Hát… hogy ilyen… ilyen kötetlenül, szinte barátian.

– Na jó. Elég a puncsolásból. Akkor mi van azzal a pályázattal? – váltott vissza a miniszter, és a hangja megint a régi lett. Mély és reszelős.

– Az a gond, kérlek, vagyis, kérlek nélkül, szóval az a gond, hogy érvénytelen volt a jelölted pályázata. De ha érvényes lett volna, akkor is sokkal drágább ajánlatot adott, mint a Ferkanter.

– Azt akarod mondani, hogy senki nem áll a Ferkanter mögött, és mégis ő nyert? Csak mert ő adta be a legjobb pályázatot? – hitetlenkedett a miniszter, és azon törte a fejét, hol lehet itt az átverés. – Hát hülye vagy te?
– Nem, illetve, ha gondolod.
– Gondolom.
– Tudod, miniszter úr, a te jelölted, sajnos – nagyot sóhajtott, mint aki őszintén sajnálja – nemcsak magas árat adott, de a kiírásnak sem felelt meg.
– Mi az, hogy nem felelt meg?
– A pályázat tartalmi elemei… meg a… meg a határidő – próbálkozott az államtitkár.

Jogi körökben ez a legkeményebb érv, az alaki érvénytelenség, ezután nincs kérdés, aki nem képes pontos határidőben és a formáknak megfelelő pályázatot beadni, az elbukik.

De nem itt, nem most, nem az ő minisztere előtt!

Most, hogy kimondta, azonnal rájött, racionális érveivel csak olajat önt a tűzre.

– Mi az, hogy nem felelt meg? Hát ki csinálta azt a kibaszott kiírást? – üvöltött a miniszter.

– Mi – felelte az államtitkár, és megint összehúzta magát, mert érezte, most jön főnöke nagy kitörése. Ha ezt mozdulatlanul, arcrándulás nélkül végighallgatja, talán megússza.

– Na látod, Bartus, akkor újra kiírjuk. Mi írtuk ki, mi vonjuk vissza. Addig pályáztatunk, amíg a mi emberünk nem nyer. Nekem kell ezt is megoldanom? Hát komolyan mondom, hülyét kapok! Barmokkal vagyok körülvéve. Az ember gürizik, tekeri a biciklit, kiteszi a lelkét, és nem bízhat a saját embereiben. A kibaszott vazallusaiban, akiket maga mellé vett, kiemelte őket a szarból… mert azt hitte… és mit kap? Hálátlanságot. Szabotálják az utasításait. Mit utasításait, a kéréseit! Én csak kérek, kedves államtitkár uram, hogy bassza az anyját, lesz már szíves az én emberemet kihozni győztesnek abban a rohadt pályázatban!? Hát nem tetszik érteni, hogy neki lett ez kiírva? A kibaszott uniótól csakis azért jön az a kurva pénz, hogy megnyerje az emberem!

Ekkor a miniszter felkapta az asztalról a vizespoharat és a falhoz vágta.

– És nem azért, hogy az államtitkár úr, az igazság bajnoka, a Grál lovag jogászkodjon!

Mély csönd lett.

A csöndet kopogás törte meg, majd kezében szemétlapáttal és söprűvel belépett a titkárnő. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, némán söpörni kezdte a cserepeket.

Kintről villamos csengetése hallatszott, aztán fékcsikorgás, a miniszter az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kinézett, még mindig fújtatott a dühtől.

Tudta, hogy ez a szemét kartotékokat vezetett minden helyi potentátról, zsarolta őket és mulatozott velük, hozták is neki a kövér borítékokat a szolgáltatásaiért. Aztán mikor fordult a világ, a városi főplébániában padot vásárolt magának, és ott hányta a kereszteket minden vasárnap. Persze akkor is bent maradt a tutiban.  Ez kitanulta a legaljasabb színlelést, hazudozást, képmutatást ott vidéken, de most ő eltapossa.

Ha kiderül, hogy őt is átverte, bizony isten, eltapossa, mint… mint kamion a sztrádára mászott békát! És már látta is, ahogy a békán átrobog a kamion, aztán meg a kilapult tetemet látta. Az államtitkárra pillantott, aki halálsápadtan kucorogott a fotelban, és ettől egy kicsit megnyugodott. Megint az ablak felé fordult, a tér fáin már alig látszott zöld levél, sárgán, vörösen, barnán virítottak a platánok. Nézte a tarka foltokat, és lassan megnyugodott.

Az államtitkár szótlanul lapult, olykor idegesen a titkárnőre pislantott, hogy most már tanúja is van megalázásának. Mikor a főnöke visszafordult és rábámult, nem halogathatta tovább, megszólalt.

– Rendben, főnök, érvénytelenítem a pályázatot, és újra kiírom.
– Mi a faszom az, hogy főnök? Még jó, hogy nem komám, vagy oké, haver! Miniszter úr! Érted? Miniszter úr.

– Értem, miniszter úr – sóhajtott az államtitkár boldogan, és úgy érezte, megúszta. Mindenesetre túl van a nehezén, mert főnöke ebben az új, az ügy szempontjából lényegtelen kerékvágásban folytatta.

– Én, ha akarom, államtitkárnak szólítalak. De ha akarom, kisfaszomnak.

– Értem, miniszter úr.

Ekkor a miniszter az államtitkárhoz lépett, a vállához hajolt, majd fölegyenesedett, és elkiáltotta magát.

– Bazmeg, te büdös vagy!

Az államtitkár is szaglászni kezdett. A hónaljához hajolt. A titkárnő egy pillanatra megállt a söprögetéssel – most már direkt húzta az időt, hogy maradhasson –, és az államtitkár háta mögött közelebb lépett. Ő is szaglászott.
Ez a fordulat meglepte az államtitkárt, de úgy gondolta, ez a kis alázás még mindig jobb, mintha a Ferkanter-ügyet feszegetné tovább, amin ezúttal ő keresett, és nem a főnöke. Nem is keveset.

– Gondolod, miniszter úr? Talán megizzadtam egy kicsit – felelte, megint a hónaljához hajolt és szaglászott.

– Most meg azt mondod, hogy megizzasztottalak. Hogy miattam vagy ilyen büdös.

– Miattad? Dehogyis, miniszter úr.

A miniszter még nem tudta, mi történhetett a Ferkanter-ügyben, de már voltak elképzelései, hogyan és kivel vizsgáltatja ki. Biztos volt benne, hogy bűzlik itt valami, és nemcsak ennek a baromnak a hónalja. Ki fogja vizsgáltatni, és ha sáros ez a Bartus, akkor eltapossa, gondolta, és megint látta a kinyúlt békát.

De mivel nem akart egyetlen lapot sem kijátszani a leendő vizsgálattal kapcsolatban, újra fokozódó dühét másként adta ki.

A hosszú hallgatás után váratlanul felkiáltott.

– Hogy kínozom a beosztottaimat, azt mondod, bazmeg? Lehet. Csakhogy mindent nekem köszönhettek. Te, a szakállamtitkárok, a főosztályvezetők, mindenki. Mert beültettelek benneteket a tutiba. Tizenharmadik havi fizetés, sofőr, kocsi, titkárnő…

Itt a titkárnő hirtelen felegyenesedett, abbahagyta a söprést, és a miniszterre, majd az államtitkárra pillantott.

Azok is ránéztek, aztán a miniszter folytatta:

– Kormányüdülő, külföldi utak. Minden.

Most egészen elhalkult. Szinte suttogott. Olyan volt, mint egy kissé elhízott buddhista tanítómester.

– Tessék, menj ki az életbe! Vállalkozzál! Vagy menj el egy magáncéghez alkalmazottnak! Meghalnál! Te csak az államnak dolgoztál eddig. Ott kint te meghalnál. Én tudom, én csináltam. Elhiszed, hogy te ott meghalnál?
– El – suttogta sápadtan az államtitkár.
– Elhiszed, hogy ott éhen döglenél?
– El, miniszter úr.

– Ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Kivizsgáltatom az elmúlt két év összes pályázatát, amibe belepiszkáltál. Ha csak egyet is találok, ahol simliztél, kicsinállak. Ellehetetlenítelek, megöllek. Szétlapítalak – itt megállt, gondolatban megint a békánál időzött.

Az államtitkár keze remegni kezdett, és ő is ezen a szétlapításon tűnődött, bár nem értette.

– Na, most menjél szépen, mosakodjál meg, fújjál magadra dezodort, aztán írd át a pályázatot – fejezte be a miniszter a bölcs tanító hűvös, tárgyilagos hangján.

– Igenis, miniszter úr – felelte az államtitkár, és kihátrált a szobából.

– Maga is, tűnés! – fordult a titkárnőhöz.

A titkárnő, kezében a lapáttal, nézte a távozó államtitkárt, és mikor az becsukta maga mögött az ajtót, megszólalt:

–     De nagy geci vagy te, Jenő!
–     Na takarodj! Kifelé! Kussoljál, mert téged is szétlapítalak.
–     Szétlapítasz? – kérdezte csodálkozva a titkárnő.
–     Mint egy békát a kamion – felelte a miniszter, és megkönnyebbült. Jól esett neki kimondani.

A nő ijedten kihátrált, a miniszter az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, nézte a színes, őszi fákat, és fütyörészni kezdett. A szekrényhez ment, találomra előkapott egy üveget, meghúzta, csak akkor nézte meg a címkét, amikor már tette volna vissza, Calvados Christian Drouin, olvasta, milyen jó ez az íz így ősszel, az érett, már-már rothadó őszi alma zamata, tűnődött, és húzott még egyet.

Leült az íróasztalhoz, hosszan nézte a krizantémot a képen, ilyenkor jöttek a legjobb gondolatai. Aztán papírt tett maga elé, hogy pontokba szedje Bartus államtitkár szétlapításának tervét.

Kerékgyártó István: Hurok

Kalligram, 2014

Alapvetően nem értettem, hogy miért kell elköltöznünk, hiszen imádtam ott lakni az arab negyed kellős közepén, jobban mondva a diáknegyedben. Ez már önmagában olyan volt, mintha külföldön élnénk, és nem is kellett hozzá utazni. A diákok állandóan cserélődtek, tehát őket sem lehetett megunni.

Apám másnap felhívott telefonon, hogy ő repülővel előre utazik, mert elintéz néhány dolgot, és megvette a vonatjegyeket, mondván “nekünk az is jó lesz”. Anyám erre körbetelefonálta az összes orvos ismerősét, hogy megtudja, hátha be tudják ajánlani bármilyen specialistához Brugge-ben, mert végül is neki mindegy, csak orvosa legyen. Persze senki sem tudott rajta segíteni, és ez a legmélyebben érintette. A legrosszabbat vizionálta, miszerint apám már megint egy rozzant tengerparti halászfaluba akar költöztetni minket, ahol se orvos, se civilizáció.

Nincs nagyobb illetlenség, mint életről, halálról vagy az időről fecsegni egy regényben. Főleg úgy, hogy egyik sem valóságos, hanem csupa kitaláció, amely annyira bevált, hogy azóta mindenki ebből él, illetve ír; bár ha alapul vesszük, hogy nem valóságos dolgokról van szó, hatalmas szélhámossággal állunk szemben, körülbelül akkora átveréssel, mint a szülői érzések.

Korunk kitalálta azt a baromságot, hogy a szülőknek szeretniük kell a gyerekeiket, és ezzel kényszerpályára állított egy csomó embert, akik egész egyszerűen képtelenek erre az érzésre, de mégis úgy kell tenniük, mintha teljesen odalennének az utódaikért, mindent megtennének értük, miközben legszívesebben feldarabolnák egy baltával, csakhogy erről nem illik beszélni.

Ily módon teljes képmutatásra kényszerítjük az egész társadalmat, és ehhez képest az idő, az élet és a halál problematikája sokkal ildomosabb regénytémákká válnak, mint az apaság, az anyaság, mivel sokkal kevesebbet kell hazudni velük kapcsolatban.

Szülő és gyerek kapcsolata mindig problematikus, mert ez az egész olyan, mint egy elrontott párkapcsolat; a szülő sosem azt kapja vissza, amit adott, vagy más esetekben a gyerek sosem azt kapja, amit megérdemelne vagy szeretne. Ez így nyilvánvalóan hülyeségnek tűnik, de aki egy kicsit is jobban ismeri apámat, az tudhatja, hogy nem az. De nem akarom mindenért őt hibáztatni, mert igazságtalan lenne, bár néha annyira jó igazságtalannak lenni. És végül is, ha vele nem kellett volna megküzdenem, nem is az lennék, aki vagyok.

Idősebben már jobban megértettem, és beláttam, hogy neki sem volt könnyű a saját szüleivel szemben. De gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy gyűlöl engem és a mackóimat. Nem értettem, hogy miért. Góliátot még négyévesen kaptam ajándékba távoli rokonainktól. Apám már azt is helytelenítette, mert szerinte az ilyesfajta játékok ostobaságok, amelyek nem helyes irányba viszik a gyerek fejlődését. Én aztán éjjel-nappal Góliáttal voltam, vele aludtam, vele ettem, vele játszottam. Akkor kaptam nagyanyámtól Pöttömöt. Apám ezen már teljesen kiakadt, és üvöltött.

– A végén még buzi lesz ebből a gyerekből – támadt rá anyámra, mivel a sajátjával nem mert frontálisan szembemenni.

– Nyugi, drágám – intette higgadtságra anyám -, tökéletesen rád hasonlít.

Ettől a hírtől apám mérhetetlenül mérges lett, és azonnal elutazott. Két hét múlva jött vissza. Szó nélkül anyám elé állt:

– Bebizonyítom, hogy ez nem igaz.

Anyu megvonta a vállát. Apám meg a tettek mezejére lépett.

Este a vacsoránál megjelentem a három mackóm társaságában. Mert apám távollétében kihasználtam az időt, és addig könyörögtem anyunak, amíg a helyi áruház játékszer osztályáról megvette nekem Vackort, így teljessé téve a kompániát. Szóval behoztam a vacsorához mind a hármukat, gondosan felültettem őket egy székre, ahová már ki volt készítve egy kistányér három kis villával, mert a mackóknak is enni kell. Apám semmit sem szólt, de vacsora után nagyon megvert. Azonban én nem hagytam magam.

Másnap szintén négyesben vonultunk be, és hasonlóan az előző estéhez Vackor, Pöttöm és Góliát is egy asztalhoz ült velünk. Evés után apám ismét megvert. Ez így ment napokon keresztül, de nem törtem meg. Egyszer aztán annyit mondott apám anyámnak.

– Ez a gyerek még nálad is hülyébb – és többet nem beszéltünk a mackóimról.

Egy fiúnak sosem azért bonyolult a kapcsolata az apjával, mert mindketten az anyáért küzdenek.

Ez az én apámnál – biztosan tudom – szóba sem jött. Őt ez a legkevésbé sem érdekelte, neki kizárólag egy volt fontos: a saját hatalma.

Akkor persze még nem értettem, hogy ő a világon a leggyávább ember, és minden tette arra irányul, hogy ezt elleplezze, mert mindennél jobban retteg attól, hogy erre esetleg mások is rájönnek. Anyám természetesen ezt tudta. De én csupán gyerek voltam. Azonban ez akkoriban hatalmas előny volt, csak nem voltam tudatában.

Apám nélkül kicsit szétestek a dolgok a költözés és a pakolás körül, főleg úgy, hogy mindent titokban kellett csinálni. Apám menet közben kitalálta, hogy senkinek sem szólhatunk erről, és főleg nagyanyámnak nem szabad megtudnia. Alighogy ezt kérte tőlünk telefonon, anyu már is tárcsázta nagyanyám számát.

– Gertrúd! – mert nagyanyámat így hívták, mint a Bánk bánból a gonosz királynét, akit szegény Bánk bánnak likvidálni kellett az utolsó felvonásban, mert már nem bírta cérnával. – Hogy vagy?

Anyám sose szokta felhívni nagyanyámat és főleg sosem kérdezte meg tőle, hogy van. Ezt a nagyanyám is tudta. Anyám úgy vélte, ennyi elég is, és még mielőtt nagyanyám bármit is mondhatott volna, letette a telefont.

– Ha idejön – mondta nekem -, bárhogyan is nyomja a csengőt, nem engedjük be.

Eljött és legalább félórán keresztül csengetett. Mi meg bent kuksoltunk a házban. De ő nem adta fel, hanem korát meghazudtolva, bemászott a kerítésen, és a bejárati ajtót kezdte el döngetni. Akkor eléggé meg voltam ijedve, mert éreztem, sok mindent meg lehet tenni az életben, de saját nagyanyánkat nem beengedni, azt már nem. Nyilvánvalóan anyunak könnyű volt, elvégre neki senkije sem volt az a nő, de nekem vér a véremből, szóval az ügy az én fejemre hullik vissza.

Anyám mindent könnyen vett, mert ha nagyon elfajultak a dolgok, egyszerűen bevette az altatóit vagy kitalált valami bonyolult betegséget, amelynek a nevét senki sem tudta kiejteni, és részéről meg voltak oldva a problémák.

Sokszor éreztem úgy, anyám egy másik világból jött, és véletlenül keveredett ide közénk. Valójában tündér volt, ezért nem bírta elviselni a mi szánalmas miliőnket, és emiatt kellett a gyógyszerek mámorába menekülnie. Néha viszont mintegy a maga szórakoztatására mégis csak hajlandó volt részt vállalni a mi esendő emberi nyomorunkban, de mint egy gonosz manó, ahelyett, hogy segített volna, még jobban összekuszálta a gondolatokat. Ilyenkor ijesztőbb volt még apámnál is.

Anyám nem könyörült, és mint amolyan égi lény, benne is volt egy kérlelhetetlen kegyetlenség. Nem érdekelte nagyanyám, és nem nyitott neki ajtót. Én végül kiszöktem a WC-ablakon, mert nem bírtam tovább.

– Elmentek, igaz? – kérdezte.

Bólintottam. Fáradtan ülte le a lépcsőre. Sajnáltam. Igazából nem volt senkije, csak mi, és az azért nem sok, bárhonnan is nézzük. Öregnek és magányosnak láttam, de én is úgy éreztem magam.

Akkor ott a kertben megcsapott a halál szele. Mert nem könnyű azzal szembenézni, hogy meg fogunk halni.

Magyary Ágnes: Rövidzárlat az alvilágban

Magyar Napló, 2016

Az örökkévalóság csak egy pillanat. Pont elég idő egy tréfára.

Herman Hesse: A pusztai farkas

Bár az örökkévalóság tréfája szerencsére még nem ért el, már eddigi életemben is akadtak pillanatok, melyek belém vésődtek. Utólag azonban rá kellett jöjjek, hogy zömük nem volt számomra sem meghatározó, sem tréfás. Azon kevés pillanatnak, mely sorsdöntőnek bizonyult, csak jóval megtörténte után fedeztem fel a jelentőségét, ha egyáltalán.

John F. Kennedy halála mindmáig ugyanolyan fájdalommal rendít meg, mint azon a napon. Luxembourgi lakásomban ültem a Boulevard Prince Henrin, tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elért a hír.

Minden volt, csak nem tréfás az a pillanat, s bár ismertem, tiszteltem és szerettem az elnököt, ami történt, nem hiszem, hogy sorsdöntően befolyásolta volna az én életemet. Az országomét persze annál inkább.

Sandy fiam és Thyra lányom születése is egy-egy kiemelkedő pillanat: egyik sem tréfa, s mindkettő meghatározó, valószínűleg életem két legfontosabb minutuma. Sajnos mindkét alkalommal üzleti úton voltam, mai napig fájlalom.

Egyetemista koromban, egy szép tavaszi délelőttön New Yorkból Princetonba vezettem a New Jersey Turnpike-on. Kellemes weekend volt a hátam mögött, élveztem, ahogy az 1949-es Fordom nyitott ablakai között cirkáló szellő simogatja arcomat. Még ennél is jobban élveztem, hogy a rádión akkori kedvenc dalom, Joao Gilberto Chega de Saudadeja szól a mesterrel. A bossa nova éveiben jártunk, Gilberto volt e divat első és – Antonio Carlos Jobimmal együtt – legkiválóbb szerzője, előadója. Merengve énekeltem a kocsiban, amikor feltűnt mellettem egy Mercedes cabriolet. Az autót egy csinos, hosszúhajú, szőke hölgy vezette, és az ő rádiója is ez a dalt játszotta. Összenéztünk. Egymásra mosolyogtunk. A pillanat annyira meglepett, hogy akkori szokásommal szemben eszembe sem jutott utána hajtani. De a dal, a mosoly, a kék szem, a szőke haj és a két grüberli ma, több mint hatvan évvel később is előttem van.

Szeretek olimpiákra járni, sok városban éltem meg nagy magyar sikereket. Az 1956-os melbourni játékokon csodálatos, életre szóló barátokat szereztem. Dömölky Lidia és Magay Dani fél évszázada áll hozzám igen közel, ahogy sok-sok évig Sákovics Öcsi, Keresztes Attila és Gyarmati Dezső, utóbbiak már nincsenek velünk.

Az az olimpiai versenyesemény, amelyre mind közül a legpontosabban emlékszem, nem az ausztráliai magyar-orosz vízipólómeccs, hanem egy montreáli villanás egy emberről, akiről addig nem is hallottam.

Épp beérkeztem a “Big O” stadionba az atlétikára, amikor láttam, hogy egy férfi kezében a gerellyel nekifut, dob, majd tapsvihar tör ki. Ez volt Németh Miklós aranyérmes gyakorlata. Amikor észleltem, hogy ő egy magyar, olyan büszkeség töltött el, mintha én álltam volna odalent nemzeti sportöltözetben.

Tisztán emlékszem rá, pedig az a pillanat igazán nem befolyásolta a jövőmet.

És hadd mesélem el teóriám cáfolatát is. A szabályt erősítő kivétel egy olyan pillanat, mely meghatározta az életemet, s melyről már akkor bizton tudtam, hogy sorsdöntő hatással lesz minden továbbira.

1945 elején Zsófi húgommal az óvóhelyen ültünk szüleink Sarolta utcai villájában. Féltünk a hideg, nyirkos sötétben. Gyerekként nem is teljesen értettük, mit keresünk ott, és mi lehet, mi lesz a vége kálváriánknak. Aludni próbáltunk, többnyire sikertelenül.

Sejtelmem sincs, reggel volt-e, délelőtt vagy délután. Ránk nyitott egy fegyveres orosz, és kiszólította Zsófit “krumplit   hámozni”. Nem értettem, inkább éreztem, hogy itt valami súlyos dologról van szó, és eszembe jutott, hogy a testvéremért cserébe felajánljam az apánktól kapott, imádott Patek órámat.

Ki vagy mi sugallta ezt az ideát? Véletlen volt, ösztönös reflex, vagy a jóistentől eredő, áldott mozdulat? Nem tudom. De arra tisztán emlékszem, hogy ott megfogadtam, ha Zsófit nem viszi el az orosz, én egész életemben másokat fogok szolgálni.

Az az érzés, az a pillanat kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött, és ígéretemet a magam módján tizenkét éves korom óta próbálom megvalósítani. Hogy miként, arról soha senkinek nem beszélek.

Alibi hat hónapra – Pillanat

Alexander Brody: Pillanatok, melyek belém vésődtek

Egyszerűen megfeledkezett a tizenötödik házassági évfordulójáról.

Korábban sem kedvelte túlságosan ezeket a május huszadikákat, de azért mindig elvitte Erzsit egy vendéglőbe, ahol rántott bordát ettek, amit felesége kirántott húsnak nevezett, hozzá fröccsöt ittak.

Most azonban kiment a fejéből az évforduló. Éppen szabadnapos volt, talán ez zavarta meg, csak este jutott eszébe, mikor már a lefekvéshez készülődött. Csodálkozott, hogy a felesége nem figyelmeztette, nyilván neki sem jutott eszébe.

Az első gondolata az volt, legalább megspórolta a vacsora árát, amit mindig a zsebpénzéből, és nem a háztartási pénzből fizettek. Már tavaly is szóvá akarta tenni, miért ő fizet, mikor szemmel láthatóan Erzsi jobban élvezi ezeket a vacsorákat. Egyáltalán, az egész házasságtól többet kap ő? Neki nagyobb ünnep ez?! Fizessünk csak a háztartási pénzből! Még egy hónapja is azt tervezte, megbeszéli ezt az asszonnyal, erre most megfeledkeztek az ünneplésről.

Aztán az jutott eszébe, hála istennek, akkor kefélnie se kell. Ugyanis minden évben, amikor hazaértek a rántotthús-evésből, és megbizonyosodtak róla, hogy Joli már alszik, hervadt kis aktusra kényszerítették magukat. Az évforduló miatt. Hogy méltón megünnepeljék.

Most azonban Vidra az ünneplés helyett az ágyban heverve méregette a feleségét. Alig látta mostanában. Így lefekvéskor meg soha. Amire reggel hazaért a gyárból, az asszony már elindult dolgozni, amikor este munkába indult, akkor még a fotelból nézte a tévét. Jó ideje nem látta meztelenül.

Olykor hétvégén, mikor kislányuk a délelőtti mozimatinéra ment, fölhajtotta Erzsi flanelruháját, és csípőjébe kapaszkodva, hátulról magáévá tette, de ilyenkor nem figyelt az asszonyra. Sőt, éppen arra ügyelt, hogy ne jusson eszébe. Behunyt szemmel szuggerálta magát, nehogy lelankadjon. Ancsára, az igazgató titkárnőjére gondolt, feszülő blúzára, ahogy a gomboknál szétnyílik. Érezte, hogy keményebb lesz, és már nincs messze visszafogott kiáltása, s Erzsi nyögése, melyről soha nem merte megkérdezni, hogy az orgazmus jele-e.

Erzsin ezúttal is hosszú bő ruha volt. Amikor lekapcsolta a csillárt, az éjjeli lámpa fényénél hátat fordított neki, úgy bújt ki a ruhából. Vidra rákiáltott.

– Figyelj csak!

Az asszony ijedten Vidra felé fordult, aki a félhomályban megpillantotta Erzsi lógó mellét, a hasán a bugyiból kitüremkedő redőket.

Bolti eladó, nyilván folyton zabál, gondolta. Friss kenyeret, zsíros szalámivégeket, ellopott drága csokikat töm magába. Mint a Michelin reklámfigura, úgy néz ki.

– Mit akarsz? – kérdezte az asszony.

– Semmit – felelte Vidra.

Az asszony visszafordult, magára húzta a hálóingét, befeküdt mellé, és lekapcsolta az éjjeli lámpát.

Vidra pedig megállapította, hogy Erzsi egy hájas disznó lett.

Sokáig nem tudott elaludni. Részben a sokktól, amit felesége átváltozása okozott, részben, mert rendesen ilyenkor még ébren volt, ha nem szabadnapos. Azon tűnődött, hogy lehet ez, mintha csak tegnap óta hízott volna meg az asszony. Nyilván jó ideje zsírosodik, alattomos lassúsággal vastagszik a dereka, húsosodik a karja.

Különös, nagyon különös, tűnődött. Viszont ezután a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kúrhatok meg bárkit. Egy ilyen feleség megérdemli. Csak ezt érdemli. Erzsi megmozdult.

– Nem alszol? – kérdezte.

– Nem – felelte a nő.

– Tudod, milyen nap van ma?

– Tudom.

– Na milyen?

– A tizenötödik házassági évfordulónk.

Vidra felült az ágyban, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és a feleségére nézett.

– Bazdmeg, te tudtad?

Az asszony megvonta a vállát, és hátat fordított neki.

Vidra lekapcsolta a villanyt, és úgy döntött, nem folytatja. Egy ilyen hülye picsa azt sem érdemli, hogy összevesszek vele. Tudta, és kussolt.

Ancsa, a nagyfőnök titkárnője jutott eszébe. Megint elképzelte, ahogy kigombolja a blúzát, érezte, hogy kezd felállni a farka. Talán sikerül elcsábítani, akár komolyabbra is fordulhat a dolog. A csaj egyedül él, esetleg valami jobb munkát is elintézhetne. Mondjuk, lehetne a főnök sofőrje, jogsija van.

És ha a nagyfőnök dugja Ancsát?, jutott eszébe, hetek óta töprengett ezen. Lelankadt, és azonnal elaludt.

– Bodó, bazdmeg, tegnap este rájöttem, hogy a feleségem egy hájas disznó – mondta másnap a portásfülkében a váltótársának.

– Mindenhol, vagy csak a dereka? – kérdezte Bodó. – Mert vannak nagy hasú, de pipaszárlábú, kis mellű bulák, meg nagycsöcsű, segges, sonkás kövérek.

Vidra egy darabig gondolkodott, megpróbálta maga elé képzelni az előző esti villanásnyi látványt.

– Azt hiszem, máshol is – felelte végül.

– A combja is?

– Az is.

– Az jó! Én csípem a cupákos combokat – bólogatott Bodó, miközben a maradék újhagymát a táskájába pakolta. Intett, és kilépett a portásfülkéből.

– Én viszont nem – dünnyögte Vidra maga elé. – Én azt a régi, jó testű, kemény húsú Erzsit szerettem.

És ahogy kimondta, megint eszébe jutott, hogy eztán nem lenne oka lelkiismeret-furdalásra, ha egyszer megállna neki az a vörös csaj a bérszámfejtésről. Vagy a Zsuzsi a csomagolóból. De főleg Ancsa, igen, ha az Ancsát megszerezném, akkor minden megváltozna.

Vidra tervezett csábításai érdekében adott is magára. Éjjel a portásfülkében kétszer is lenyomott huszonöt fekvőtámaszt, először a tévé főműsora után, a Híradó második kiadása alatt, másodszor meg hajnali ötkor, az utolsó ellenőrző körútja előtt.

Barkóját úgy növesztette, ahogy a divat diktálta, és soha nem húzott volna szürke nadrághoz barna cipőt. És ott voltak még az arcszeszek, amiket a kőbányai kínai piacon vásárolt, ezek a nagy márkák utánzatai voltak, és Vidra szerint senki sem tudta volna megkülönböztetni az ő vörös üveges arcszeszét a Christian Dior-féle Fahrenheittől. A drogériák ingyenes mintáiból jól ismerte az eredeti illatokat.

Vidra nemcsak éjszaka járt be a gyárba, amikor szolgálatban volt, de olykor nappal is benézett, és persze azokat a részlegeket kereste föl, ahol nők dolgoztak.

A háta mögött az asszonyok Szagos Zsoltinak hívták, de azért többségük szívesen odahajtotta volna fejét a kínai parfümökkel illatosított vállára. Csak az zavarta őket, hogy egy éjszakai portás lenne a lovagjuk, egy vagyonőr, aki csak hangyafasznyira áll a takarítók fölött, ahogy azt egyszer Zsuzsi, a csomagolók műszakvezetője mondta.

Az elmaradt házassági évforduló után Vidra még jobban igyekezett, hogy elcsábítsa Ancsát. Az utcai árusoktól ibolyacsokrot, máskor meg orgonát vásárolt, azt hordta be a nőnek a titkárságra, aki mosolyogva köszönte, ám komolyabb bátorítást, melyre ajánlatot mert volna tenni Vidra, nem adott.

Vége lett az iskolának, és Ancsa elcsábításával nem haladt előbbre. Június végén, amikor a titkárnő a vállalati üdülőbe utazott, Vidra úgy döntött, kivesz három nap szabadságot, és meglátogatja az anyját. Joli már az anyai nagyanyjánál nyaralt Nógrádban, Erzsi nyáron soha nem ment szabadságra, a téli és tavaszi ünnepekre tartogatta a szabad napjait, ő meg bármikor mehetett, könnyen helyettesítették.

Vidra anyja hat éve, amikor nyugdíjba ment, egy dunántúli faluba költözött, mert drágállotta a városi panel rezsiköltségét, meg aztán ott volt Dodó. Fölszedett az utcáról egy kölyökkutyát, emiatt a szomszédok folyton piszkálták. Hogy a lépcsőházban meg a liftben végzi a dolgát. Meg hogy folyton ugat.

– Itt még a főzés is árammal megy, de a faluban egy sparhelt is elég, amit fával fűtök. Fa meg akad, ahol közel az erdő. Meg persze itt ez a kutyus is. Ott majd kedvére szaladgálhat – mondta.

A családi ház körüli apróbb javítások Vidrára vártak. Most is ezért ment, de amikor a második nap délutánján befejezte a cserepek megerősítését, és a kiskertet is felásta, hirtelen elege lett az anyjából, a faluból; úgy döntött, a harmadik szabadnapját inkább Pesten tölti. Beugrik reggel a céghez, udvarolgat egy kicsit, aztán a Lehel piacon sétálgat, nézegeti a hentesek portékáit, különösen a szép szalámirudakat kedvelte, valaha kocsikísérőként ölszámra hordta ezeket. Aztán a lacipecsenyésnél megebédel.

Este kilenc körül ért pesti lakásukba. Nem csöngetett, a saját kulcsával sikerült kitolnia a zárból Erzsi kulcsát, még hallotta is, ahogy a cementlapon csörren. A konyhából látta, ég a villany a nappaliban, ami hálószobaként is szolgált, a spájzból kialakított szobácska Jolié volt.

Benyitott, és a háromkarú csillár erős fényében meglátta Erzsit.

Meztelenül ült a kihúzott rekamién, haja kibontva, kócosan lógott, csak ágyékát takarta a paplan, melle köldökéig lógott, hasa hájredőket vetve tűnt el a takaró alatt.

Vidra nem tudta levenni a szemét a nőről, aki a felesége volt, és akit már évek óta nem nézett meg ilyen tüzetesen. Valami mozdult.

Csak most fogta föl, hogy az asszony nincs egyedül, valaki kuporgott mellette. Látta már korábban a fickót, Erzsi kollégája volt, a hentes, aki a húspultnál dolgozott. Többször találkozott vele, mikor bent járt a boltban. Riadtan kuporgott az ágyban, mélyen ülő apró szemével sűrűn pislogott Vidrára. Neki is tekintélyes melle volt, de hatalmas hasa nem vetett redőket, mint Erzsié, hanem kidagadt.

Nem a megdöbbenés, a fájdalom, és nem is a féltékenység taglózta le Vidrát, hanem az undor. A két test végtelen csúfsága. Legszívesebben azt kérdezte volna: Hát minek ekkora fény ehhez a sok hájhoz? Ti szeretitek ezt nézni!? De csak ennyit mondott.

– Gusztustalan!

Azok nem válaszoltak, szótlanul kászálódtak ki az ágyból.

– Várjatok! – kiáltotta Vidra, hogy ne kelljen Erzsi fanszőrzetét, hatalmas fenekét néznie, a hentes farkára pedig végképp nem volt kíváncsi.

De már késő volt, mielőtt kifordult volna a szobából, a szeme sarkából megpillantotta a férfi apró péniszét, amint behúzva kushadt a hasa alatt, s átsuhant az agyán, hogy ez a szánalmas farkinca döfködte imént a feleségét.

E hordószerű has, alján az apró csappal, a retinájára égett. Egy év múlva is azon kapta magát, mikor a portásfülkében ceruzával firkálgatott, hogy megint köröket rajzolgat, aljukon kis pöckökkel. Az a kurva hentes, mondta, és dühösen satírozni kezdte a rajzot.

Akkor, ott a konyhában is a hentes apró farkát látta maga előtt. Néhány perc múlva lepedőbe csavarva utána jött Erzsi.

– És most? – kérdezte.

– Most összepakolsz és elhúzol – felelte Vidra. Rágyújtott, nézte a nőt, és hiába próbálta valami régi kedves gesztusát felidézni, nem sikerült. – Elhúzol, és ennyi – ismételte, aztán intett, mint a tanár a felelő diáknak, hogy egyes, leülhetsz.

Erzsi nem szólt. Nem mondta, hogy hiszen három hónapja hozzám se értél, azt se mondta, hogy a lakás közös, azt se, hogy bocsáss meg, de még azt se, hogy rohadj meg, csak bólintott, és visszament a szobába.

– Fél óra múlva visszajövők, addigra elhúztok a picsába! – kiabálta Vidra.

Egy közeli lebujba ment, ami éjszakai bárként hirdette magát, de valójában csak koszos kocsma volt.

Rendesen berúgott, és csak reggel indult haza, mikor már józanodott, és a takarítónő a bárpultot kezdte törölgetni koszos rongyával.

Erzsi szekrénye üres volt, a ruháit és a két bőröndöt elvitte, de minden mást otthagyott. Vidra végigfeküdt a bevetett rekamién, és könnyűnek érezte magát. Már-már boldognak.

Talán ekkor érezte magát utoljára boldognak.

Kerékgyártó István: Rükverc

Kalligram 2016

Bár egymás mellett éltünk, az ortodoxok furcsa világát, mint egy messziről feltáruló tájat figyeltem. Tudtam, hogy egy nap magam mögött hagyom. Szomszédaink fanatizmusából ugyan semmi nem ragadt rám, a sok zsidó dolog azért hatással volt rám. Különösen szerettem a zsidó lapok nyelvét, a legemelkedettebb témákról is úgy írtak, hogy közben nem kapott lángra a papír. Az újságok hemzsegtek az olyan fogalmaktól, amelyekről eddig nem is hallottam. „Zsidó vezetők, zsidó szervezetek, zsidó lobby, zsidó érdek”, olyan természetes hangon, ahogy az időjárásról szokás. Mindez szokatlan és új volt nekem. A televízió ontotta a híreket Izraelről, megemlékezett a zsidó ünnepekről, New York zsidó polgármestere pedig az első sorban menetelt az Ötödik sugárúton Izrael megalakulásának évi ünnepén. Izrael ellenségeinek és barátainak, zsidóknak és antiszemitáknak is akadt olvasnivalója bőven.

Mind többet hallottunk egy brooklyni rabbiról, Mendel Schneersonnak hívták. Követői szerint ő volt a Messiás, és azt remélték, hogy talán már a közeljövőben felfedi magát. Nem messze tőlünk, Brooklyn Crown Heights negyedében élt. Csak illegális munkát vállalhattam, útlevél nélküli rabszolga voltam, de a közelünkben egy potenciális Messiás – szívet melengető érzés volt.

Schneerson hívei időről-időre összegyűltek, amikor különös okuk volt azt hinni, hogy a rabbi végre felfedi magát. Ezt a pillanatot várta mindegyik. Csak itt, Brooklynban sok tízezren voltak. Olyankor szinte megolvadt az aszfalt, a rabbi főhadiszállása körül kaftános férfiaktól feketéllettek az utcák. Az izgalom rendszerint átragadt a többi haszid közösségre is, pedig azok mindenféle csalással vádolták a lubavicsiakat, ahova a rabbi is tartozott.

Egy ilyen nap egymást érték Pollack műhelyében a kaftánosok, ő maga is szokatlanul izgatottnak látszott.

– Látod, igaz, New York az új Jeruzsálem, megmondták a régiek – ezzel fogadott, amikor meglátott.

– Ugyan, hallgass már – felelte Pollackné, aki most is ott ült, és mint általában, a férjét piszkálta. – Mint a többiről, erről a Schneersonról is kiderül majd, hogy hamis Messiás. Nyugodj bele, itt fogod a koporsókat készíteni, amíg az utolsóba aztán belefekszel te magad is.

Pollacknál mozdulni sem lehetett, ezért átmentem Pretlow üzletébe. Nem csak kenyérért, arra is kíváncsi voltam, hogy ő mit szól a dologhoz. Most is minden csendes volt nála, mintha neki a Messiással is elszámolni valója lett volna. Mint máskor, felszeletelte a kenyeret, megvárta, amíg fizetek, aztán eltűnt az üzlet végében.

Jobban teszi a Messiás, ha ezt a helyet elkerüli, gondoltam. Egyébként New Yorkot is. Minek kockáztatni, csak kirabolnák.

Hazavittem a kenyeret, aztán visszamentem Pollack műhelyébe. Nem akartam kimaradni ilyen fontos dologból. Már az ajtóban hallottam Pollackné hangját, kettőjükön kívül most nem volt ott senki.

– Fanatikus őrültek ezek a te rabbijaid, mind az, egytől-egyig. Hogy nem unják még a várakozást, hát mióta várják már azt a Messiást!

– Legalább háromezer éve, na és –felelte Pollack.

– Hol van, miért nem jön?

– Ne félj, ha egyszer itt lesz, majd számon kérik tőle, hol volt mostanáig.

– Ha egyszer itt lesz! Kíváncsi vagyok, mit mond majd. Szerinted mit fog?

– Már megint butaságot kérdezel, de már megszoktam. Hát honnan tudjam?

– Butaságot, butaságot, nélkülem még ez a munkád sem lenne. Hát ki vette rá Leibowitzot, hogy tőled rendeljenek koporsókat, nem emlékszel? Ti csak várjatok, akire akartok, de addig mindent a nők intéznek.

– Nem a Messiás, egy jó feleség – morogta Pollack, azzal elvonult a műhely hátsó felébe.

– Nincs igazam? – kérdezte tőlem Pollackné. – Maguknál is mindent a Mártika intéz, ugye?

Bólintottam.

– Tudom én azt, látok én innen mindent. Nem buták a nők.

Pollack megjelent, a fejét csóválta.

– Már megint nincs elég deszka, rendelni kell. Hívd fel őket. És a bádog is mindjárt elfogy, szólj nekik is. Túl sok zsidó hal meg.

– Miből élnénk, ha egy sem halna meg. Mindenki meghal egyszer, nem csak a zsidók.

– Az az ő bajuk.

– Ez a Simonovich egyre emeli az árat. Mondd meg neki, hogy nem fizetünk ennyit vagy keress mást. Nem ő az egyetlen fakereskedő.

– Arra persze már nem emlékszel, hogy amikor bajban voltunk, ingyen adta a fát.

– Régen volt, kamatostól visszafizettünk neki mindent.

– Mindennek emelkedik az ára, a koporsóknak is – mondta Pollack, miközben egy szálkát igyekezett kipiszkálni a tenyeréből.

– Lassan meghalni is kész ráfizetés.

– Ez van. Nem tehetsz róla, hogy megszülettél, nem tehetsz róla, hogy meghalsz, ami pedig közte van, az mind véletlen.

– Eredj már ezzel a mit tudom én milyen bölcselkedéssel. Úgy beszélsz, mintha már meg akarnál halni.

– Akar a fene.

– Hát akkor hallgass. Csak azért, mert koporsókat készítesz, nem kell mindig a halálról beszélni. A Holzman szakács, mégis milyen sovány, pedig kövérnek kéne lennie.

– Gyomorbajos, azért. A múltkor ott voltam, hallottad volna, hogy panaszkodott. Azt mondta, ha már enni sem ehet, akkor minek éljen.

– Minek mindig zabálni, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg kell halni.

Két kaftános jött be, gondterheltnek látszottak. Félrevonták Pollackot és a műhely végében gesztikulálva magyaráztak.

– Biztos a Messiás, megint meggondolta magát – mondta Pollackné, és kuncogott hozzá. – Hát csak várják, addig mi tesszük a dolgunkat, nem igaz?

Láttam, hogy Pollack felveszi a mérőszalagot és a deszkákat méricskéli.

– Mi van, mi történt? – kérdezte Pollackné.

– Mi van, mi van… mert mindig csak ideges az ember. Nem fér be a holttest a koporsóba, az van. Mert mindenki azonnal akar mindent. Eugen így, meg Eugen úgy, hát nem fizetünk meg szépen? Ezt a szégyent! Menjetek, hadd kezdjek neki. Ha sietek, még elkészülök, mielőtt a gép indul.*

****

Thomas pontosan hatkor a ház előtt várt. Felhatalmazott, hogy hívhatom őt Tamásnak is, de inkább ne, már megszokta így, és az amerikaiaknak is könnyebb. A hatalmas kocsi hátsó ülései le voltak hajtva, szerszámok, dobozok foglaltak el minden helyet. Még egy létra is elfért. Fél kézzel is olyan agresszíven vezetett, hogy már az első méterek után felébredtem. Egyik híd követte a másikat, egyik gyorsforgalmi útról kapcsolódtunk a másikba.

Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Hiába éltem már egy ideje New Yorkban, annyit sem tudtam megállapítani, hogy északnak vagy délnek haladunk-e. Igaz, jobbára csak Manhattan és Brooklyn között közlekedtem, ott is főképp a föld alatt.

Thomas egyfolytában beszélt, szeszélyesen ugrált egyik témáról a másikra. Mindenről azonnal valami új dolog jutott az eszébe. Ilyenkor félbeszakította magát és azt mondta, „na, ezt hallgasd meg”, majd következett egy másik történet. Nehezemre esett figyelni, de nemigen törődött vele, úgy láttam, különleges élvezetet okozott neki a beszéd.

Legalább húsz perce mehettünk, és még mindig nem hagytuk el New Yorkot, még mindig látszottak a felhőkarcolók. Utak, hidak, vastraverzek, felüljárók, aluljárók, négy sáv, hat sáv, tizenkét sáv… pillanatonként egy másik kocsiból bámult valaki a képünkbe, a lehúzott ablakok mögül harsogó zene és lábszag áradt. Mint a száguldó bölénycsorda, amely akadály elé ér, előttünk hirtelen torlódni kezdtek a kocsik, aztán megálltunk.

Thomas a mellettünk álló kocsira mutatott.

– Azt nézd meg, hiszpanikok, együtt az egész család.

Az öreg Thunderbird még Thomas autójánál is nagyobb volt, legalább nyolcan ültek benne. A hátsó ülésen egy vénasszony bepelenkázott csecsemőt tartott az ölében, mellette koromfekete hajú fiatal lányok vihogtak.

– Mindenkit ideengednek – mondta Thomas. – Tudod, hogy hívják őket? Lopez, Csalez, Gyilkolez. Jó nevek, mi?

– Jók – feleltem.

– Azért vannak köztük rendesek is.

Éppen belekezdett volna egy újabb történetbe, talán a hiszpanikokról, de megelőztem.

– Hol vagyunk?

– Nem tudod? Hát milyen New York-i vagy? Én egy hónap után úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet. Itt ez az alapja mindennek. Akkor taxizhatsz, bármilyen munkát elvállalhatsz. Na, hol vagyunk? Azt mondták, intelligens ember vagy.

– Várj, körülnézek – mondtam, hogy a kedvében járjak, bár tudtam, hogy semmi értelme.

– Jogosítványod van-e? Lefogadom, hogy az sincs.

– A régi, magyar.

– Azzal itt semmire nem mész. Tessék, kérdezz tőlem bármit, hogyan lehet eljutni egyik helyről a másikra. Fogadjunk, hogy mindig megmondom a legrövidebb utat. A kesztyűtartóban van a térkép, ellenőrizheted.

– Ne fáradj, hiszek neked.

– Micsoda egy alak vagy… itt élsz New Yorkban, és semmit nem tudsz.

Ismét megindult a forgalom. Miközben a másik kocsiból az öregasszony barátságosan ránk mosolygott, megvillantak ezüst fogai. Thomas azonnal beszélni kezdett.

– Mindent kipróbáltam már. Voltam pék, aranyöntő, diszpécser, taxis, fuvarozó, bőrdíszműves, de a redőnyözés vált be a legjobban, úgyhogy ennél maradtam. Úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, olyan tempóban dolgozom, ahogy akarok. Szabad ember vagyok, és ez a legfontosabb.

– Még nem mondtad, hova megyünk – feleltem, és közben magamban ezt gondoltam; íme, még egy szabad ember. Két kisgyerek és egy feleség várta otthon a pénzt, mennyi szabadság maradhatott emellett! Thomas az egész világot beredőnyözheti, akkor sem fog ötről a hatra jutni, ebben biztos voltam.

– Nyugi, ne türelmetlenkedj. Nem jó autózni? Azt mondtad, ki sem mozdulsz hazulról. Tényleg, minek jöttél Amerikába?

Hallgattam, tudtam, hogy úgysem vár feleletet. A vidéket figyeltem. Már elhagytuk a gyorsforgalmi utat és egy ideje lakatlannak tűnő, csinos kis települések követték egymást. Még Thomas is lépésben haladt a csaknem teljesen néptelen utcákon. Nem vágytam ide, de New York után jól esett a csend és a tisztaság. A járdán időnként felbukkant egy-egy öregasszony, rózsaszínű vagy halványkék ruhájuk szinte beleolvadt a házak hasonló színébe.

Ránéztem az órámra, néhány perccel múlt fél nyolc. Éppen másfél órája indultunk el.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta Thomas –, nyolc előtt úgysem kezdhetünk. Addig reggeli van, etetik az öregeket.

– Miféle öregeket?

– Egy szeretetotthonba megyünk. Én mondom, ez a legjobb üzlet Amerikában, csaknem olyan jó, mint az újszülöttek. Elvégre, aki nem hal meg, az megöregszik, nem igaz? És akkor a többségük itt végzi. Az amerikaiak nem szívbajosak, hamar megszabadulnak anyucitól és apucitól. Persze szeretik őket, de úgy még jobban, ha nem nekik kell törődniük velük.

– Hány szoba van?

– Huszonnégy. Éppen befejeztem az egyik szárnyat, amikor eltörtem a kezem. Leestem a létráról, hiába, le kell fogynom egy kicsit. Ha ügyes vagy, estére végzünk. Nem kell mindent magadnak csinálnod, mondtam, hogy segítek én is.

Az út két oldalán most méregdrága házak sorakoztak. Életnek semmi nyomát nem láttam, mintha a lakók mind máshova költöztek volna. Még autók sem álltak a házak előtt.

– Miféle emberek élnek itt? Ennél még New York is jobb – mondtam.

Meglepetésre Thomas ezúttal nem mondott ellent.

– Tiszta hullaház, igaz? A feleségem pedig éppen ilyen helyre vágyik, azt hajtogatja, hogy a városban nem lehet élni. Tudod, mit válaszolok neki, amikor elkezdi? Azt, hogy nem fogok fürdőruhát húzni a gyerekre, ha kiviszem a saját kertembe. Te, ezek úgy félnek a csupasz testtől, mint a tűztől. Talán még fel is jelentenének érte. És te hol szeretnél élni? Biztosan Tündérországban, persze tündérek nélkül. Ha-ha, amilyen fura egy alak vagy, az lenne a neked való hely. Szóval, hol?

– Sosem gondolkodtam rajta. De talán egyszer mindenki megtalálja a neki való helyet – feleltem.

Bruck András: New Yorkba zárva

A holttestet egy üres telken találták, a Las Flores-telepen. Fehér, hosszú ujjú pólót és térdig érő sárga, nagy méretű szoknyát viselt. Az ott játszó gyerekek találtak rá, és értesítették a szüleiket. Egyikük anyja hívta ki a rendőrséget, ami fél órán belül kiszállt a helyszínre. A telek a Peláez és az Hermanos Chacón utcára nyílt, aztán egy csatornába torkollott, ami mögött egy elhagyott és már romos tejüzem falai emelkedtek. Senki sem volt az utcán, ezért a rendőrök első pillanatban azt hitték, hogy valaki megviccelte őket. Mindezek ellenére leállították a járőrkocsit a Peláez utcában, és egyikük elindult befelé a telekre. Kisvártatva két fedett fejű nőre lett figyelmes: a gazban térdeltek, és imádkoztak. A nők távolról öregeknek látszottak, pedig
nem voltak azok.

Előttük hevert a holttest.

A rendőr nem zavarta meg őket, hanem visszafordult, és intett a társának, aki addig az autóban cigarettázott. Aztán visszatértek oda, ahol a nők voltak (amelyikük az imént a kocsiban várakozott, a pisztolyát is elővette), és megálltak mellettük, nézték a holttestet. Akinél a pisztoly volt, megkérdezte, ismerték-e a nőt. Nem, uram, mondta az egyik nő. Sosem láttuk. Ez a szegény teremtés nem idevalósi.

Ez 1993-ban történt. 1993 januárjában. Ettől a holttesttől kezdték számolni a meggyilkolt nőket.

De lehetséges, hogy korábban is történtek gyilkosságok. Az első áldozatot Esperanza Gómez Saldañának hívták, és tizenhárom éves volt. De az is lehet, hogy nem ő volt az első. Lehet, hogy az egyszerűség kedvéért, mivel 1993-ban őt ölték meg elsőként, ő áll a lista elején. Bár bizonyos, hogy 1992-ben is haltak meg nők. Akik lemaradtak a listáról, vagy akiket soha senki nem talált meg, akiket tömegsírokban kapartak el a sivatagban, vagy az éj leple alatt szórták szét a hamvaikat, amikor még az sem tudta, hol, miféle helyen jár, aki szétszórta őket.

Esperanza Gómez Saldañát viszonylag könnyen azonosították. A holttestet először Santa Teresa három kapitányságának egyikére szállították, ahol egy bíró szemrevételezte, majd néhány rendőr megvizsgálta és lefényképezte.

Kisvártatva, miközben a kapitányság előtt mentőautó várt, segédei kíséretében megérkezett Pedro Negrete, a rendőrfőnök, és nekilátott, hogy újra megvizsgálja a holttestet. Amint befejezte, találkozott a bíróval és három rendőrrel, akik egy irodában várták, és megkérdezte tőlük, mire jutottak.

A napnál is világosabb, hogy megfojtották, mondta a bíró. A rendőrök csak bólogattak.

Lehet tudni, kicsoda?, kérdezte a rendőrfőnök. Mind azt mondták, nem. Hát jó, majd kiderítjük, mondta Pedro Negrete, és a bíróval együtt távozott. Az egyik helyettese a kapitányságon maradt, és kérte, vezessék elé a rendőröket, akik megtalálták a holttestet. Visszamentek járőrözni, mondták neki. Akkor hozzátok ide őket, senkiháziak, felelte. Aztán a holttestet a városi kórház hullaházába szállították, ahol az igazságügyi orvosszakértő elvégezte a boncolást.

Eszerint Esperanza Gómez Saldañát megfojtották. Véraláfutásokat találtak az állán és a bal szeme körül. Erőteljes bevérzéseket a lábszáron és a bordákon. Vaginálisan és análisan is megerőszakolták, talán több alkalommal is, mivel mindkét nyíláson szakadások és horzsolások látszottak, melyek erősen véreztek.

Éjjel kettőkor az igazságügyi orvosszakértő befejezettnek nyilvánította a boncolást, és távozott. Egy néger beteghordó, aki évekkel azelőtt emigrált északra Veracruzból, fogta a holttestet, és bedugta egy hűtőbe.

Öt nappal később, még mielőtt véget ért a január, megfojtották Luisa Celina Vázquezt. Tizenhat éves volt, zömök felépítésű, fehér bőrű lány, öt hónapos terhes. A férfi, akivel együtt élt, és az élettárs barátja kisebb bolti tolvajlásokból és háztartási gépeket forgalmazó áruházak kifosztásából tartotta fenn magát. A rendőröket a szomszédok hívták ki a Rubén Darío utcai lakásba, a Mancera-telepre. Miután betörték az ajtót, ott találták Luisa Celinát, nyakán a televízió zsinórjával. Még aznap este letartóztatták a lány szeretőjét, Marcos Sepúlvedát, és társát, Ezequiel Romerót. Mindkettejüket bevitték a 2-es számú kapitányságra, és egész éjszakán át tartó kihallgatásnak vetették alá őket, amit a Santa Teresa-i helyettes rendőrfőnök, Epifanio Galindo vezetett; a kihallgatás kedvező eredménnyel zárult, hisz Romero gyanúsított még hajnal előtt bevallotta, hogy barátja és társa háta mögött bensőséges kapcsolatot ápolt az elhunyttal.

Amikor Luisa Celina észrevette, hogy gyereket vár, úgy döntött, megszakítja a kapcsolatukat, ám ezt Romero nem fogadta el, mert azt gondolta, hogy ő a születendő gyermek apja, és nem a társa.

Néhány hónap elteltével, amikor Luisa Celina döntése visszafordíthatatlannak látszott, ő pillanatnyi elmezavarában úgy döntött, végez a lánnyal, s ezt végül Sepúlveda távollétét kihasználva meg is tette. Két nappal később Sepúlvedát szabadon engedték, Romero pedig ahelyett, hogy börtönbe ment volna, még mindig a 2-es számú kapitányság cellájában raboskodott, ám a kihallgatás ezúttal nem Luisa Celina meggyilkolásának részleteire irányult, hanem megpróbálták Romerót megvádolni Esperanza Gómez Saldaña megölésével is, akinek a holttestét addigra azonosították. A rendőrség várakozásával ellentétben – az vitte őket tévútra, hogy az első vallomást olyan gyorsan sikerült kicsikarniuk – Romero az addigiaknál sokkal keményebb volt, és nem volt hajlandó elismerni az első gyilkosságot.

Február közepe táján Santa Teresa központjában egy sikátorban néhány kukás halott nőre bukkant. Úgy harmincéves lehetett, és fekete szoknyát viselt fehér, kivágott blúzzal. Megkéselték, bár arcán és hasán számos, ütés okozta zúzódást is fel lehetett fedezni.

A táskájában egy aznap reggel 9-re szóló buszjegyet találtak Tucsonba, de arra a buszra a nő már nem fog felszállni. Találtak nála rúzst, púdert, szempillaspirált, néhány papír zsebkendőt, egy félig üres cigarettásdobozt és egy csomag óvszert is. Nem volt nála sem útlevél, sem naptár, sem semmi, ami azonosíthatta volna. Öngyújtó sem volt nála.

Márciusban az Északi Hírnök rádióállomás bemondónője – a csatorna testvércége volt az Északi Hírnök című lapnak – este tíz órakor egy másik bemondó és a hangtechnikus társaságában kilépett a rádió stúdiójából. A Piazza Navona nevű olasz étterem felé indultak, ahol megosztoztak három adag pizzán és három palack kaliforniai boron. Először a bemondó köszönt
el. A bemondónő, Isabel Urrea és a hangtechnikus, Francisco Santamaría úgy döntött, maradnak még egy kicsit diskurálni. Munkáról beszélgettek, időbeosztásról meg programokról, aztán egy munkatársnőjüket hozták szóba, aki már nem dolgozott velük, mert férjhez ment, és a férjével egy Hermosillóhoz közeli faluba költözött, melynek a nevére már nem emlékeztek, de a tenger mellett van, és az év egyik felében a kolléganő szerint szakasztott olyan, mint a Paradicsom. Aztán együtt távoztak az étteremből. A hangtechnikusnak nem volt autója, így hát Isabel Urrea felajánlotta, hogy hazaviszi. Nem szükséges, mondta a technikus, közel lakik, és szívesebben sétál egyet.

Miközben a technikus eltűnt az utca végén, Isabel a kocsija felé indult. Amikor elővette a kulcsát, hogy kinyissa, egy árny suhant át a járdán, és háromszor rálőtt. A kulcs kiesett a nő kezéből.

Egy gyalogos, aki úgy ötméternyi távolságban lehetett, a földre vetette magát. Isabel megpróbált felkelni, de csak arra volt képes, hogy az első keréknek támassza a fejét. Nem érzett fájdalmat. Az árny odalépett hozzá, és homlokon lőtte.

Isabel Urrea meggyilkolását, amit az első három napon a rádióadója és az újságja is megszellőztetett, meghiúsult rablásnak igyekeztek beállítani, egy őrült vagy egy drogos művének, aki bizonyosan a nő kocsiját akarta megszerezni. Az az elmélet is szárnyra kapott, hogy a gyilkosság elkövetője középamerikai: guatemalai vagy San Salvador-i, az említett országok háborús veteránja, aki bármi áron pénzhez akart jutni, mielőtt az Egyesült Államokba megy. A családra való tekintettel nem volt boncolás, a ballisztikai vizsgálat eredménye sosem került napvilágra, s a Santa Teresa-i és hermosillói bíróságok közti ingázás során végleg elveszett.

Egy hónappal később egy köszörűs, aki az El Arroyo utcán, a Ciudad Nueva- és a Morelos-telep határán járt, egy nőre lett figyelmes, aki úgy kapaszkodott egy cölöpbe, mint aki részeg. A köszörűs mellett egy fekete, sötétített üveges Peregrino haladt el. Látta, hogy az utca túlsó végén egy jégkrémárus közeledik, akit legyek rajzanak körül. A cölöpnél találkoztak, de a nő addigra lecsúszott, mert már nem volt ereje tartani magát.

A nő arca, amelyet alkarja félig eltakart, vörös és lila hús volt csupán. A köszörűs azt mondta, mentőt kell hívni. A jégkrémárus a nőre pillantott, és azt mondta, pont úgy néz ki, mint aki tizenöt menetet küzdött Torito Ramírezzel. A köszörűs rájött, hogy a jégkrémárus nem fog megmozdulni, ezért szólt neki, vigyázzon a kiskocsijára, mindjárt jön. Amikor átment a földúton, még hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, a jégkrémárus azt csinálja-e, amit mondott, és látta, hogy az összes légy, ami korábban körülötte dongott, most a nő sebesült arca körül szálldos. A szemben lévő ablakokból néhány asszony figyelte őket. Mentőt kell hívni, mondta a köszörűs. Ez a nő haldoklik.

Kisvártatva mentőautó érkezett a kórházból, és a mentősök érdeklődtek, ki vállalja a felelősséget a szállításért. A köszörűs elmagyarázta, hogy ő meg a jégkrémárus a földön fekve talált a nőre. Ezt már tudom, mondta a mentős, de engem most az érdekel, ki vállalja érte a felelősséget. Hogy vállalnám, ha azt se tudom, hogy hívják?, kérdezte a köszörűs. Pedig valakinek akkor is vállalnia kell, mondta a mentős.

Talán süket vagy, te ökör?, kérdezte a köszörűs, miközben kiskocsija egyik fiókjából előkapott egy jókora darabolókést. Jól van, jól van, jól van, na, mondta a mentős. Na, most akkor tegyétek be a mentőbe, mondta a köszörűs. A másik mentős, aki lehajolt, hogy megvizsgálja a fekvő testet, hessegette a legyeket, és azt mondta, felesleges összeverekedniük, mert a nő már meghalt. A köszörűs szeme összeszűkült, míg olyan nem lett, mint két, szénnel rajzolt vonal. Te rohadt szemétláda, te tehetsz róla, mondta, és üldözőbe vette a mentőst. A másik mentős közbe akart lépni, de miután megpillantotta a kést a köszörűs kezében, inkább bezárkózott a mentőautóba, onnan értesítette a rendőrséget. A köszörűs egy darabig üldözte a mentőst, mígnem a harag, a düh vagy a neheztelés elcsitult, vagy az is lehet, hogy a férfi csak elfáradt. Ekkor megállt, megfogta a kiskocsit, és elindult az El Arroyo utcán, míg a mentőautó köré gyűlt kíváncsiskodók el nem veszítették a szemük elől.

A nőt Isabel Cansinónak, ismertebb nevén Elizabethnek hívták, és prostituáltként dolgozott.

A kapott ütések összezúzták a lépét. A rendőrség egy vagy több elégedetlen ügyfél számlájára írta a gyilkosságot. A nő a San Damián-telepen lakott, jóval délebbre attól a helytől, ahol megtalálták, és nem tudtak róla, hogy lenne fi x partnere, bár az egyik szomszédasszony
megemlített egy bizonyos Ivánt, aki sokat járt hozzá, és akit a későbbi rendőri intézkedések ellenére sem sikerült előkeríteni. A Ciudad Nueva- és a Morelos-telep lakóinak információi alapján ugyancsak megpróbálták fellelni a Nicanor nevezetű köszörűs tartózkodási helyét, ahol körülbelül hetente vagy kéthetente meg szokott fordulni, ám minden erőfeszítés hiábavaló volt. Vagy mesterséget váltott, vagy Santa Teresa nyugati részéről a déli és keleti területekre költözött, vagy elköltözött a városból. Annyi azonban bizonyos, hogy senki sem látta többé.

Roberto Bolano: 2666

Fordította Kutasy Mercédesz

Jelenkor, 2016

AZ ORR ÉS A SZAGLÁS SZIMBOLIKÁJA

Az ember arcberendezését legjellegzetesebben az orra határozza meg. Szagló- és légzőszervünk a jó (illatú) és rossz (szagú) valósággal való kapcsolat kétbejáratú barlangrendszere.

A beszívott levegőnek védett folyosókat biztosít. Gondoskodóan szabályozza a hőfokot és páratartalmat, védi a felső légutakat is.

„Az emberi orr a levegőt jelöli, mely a vizeket mozgatja, a fuvallatot, mely a teremtéskor, mint Isten lelke lebegett a vizek felett” – írja H. von Bingen. Utat teremt a légvételhez, „lélek”-zetet, éltető testi-lelki elemeket, hatásokat vehetünk fel ily módon a világból.

Az orr spirituális szempontból is kitüntetett szerv.

Fontosságának és funkciójának megfelelően előkelő helyen, az arc közepén helyezkedik el. A fej kerek vonalából kiemelkedik, megadva az arcél, profil jellegét és harmóniáját.

A fizikai jellemzők – az arcból kiváló, kiemelkedő forma, az előkelő hely középen – pszichikai és karakterbeli azonosságokat is hordoznak. A nagy ember-nagy orr analógia tudatunk mélyén gyökerezik, de empirikusan, számos egyedi esetben is érvényesnek bizonyult. Nagy (de nem hosszú, hanem egyedi karakterű!) orra volt Mátyás királynak, ez jellemezte Leonardo da Vincit, Goethét, Mozartot, Liszt Ferencet, Baudelaire-t stb. Legendás, nem hétköznapi méretű és sajátos formátumú orrukhoz hasonló jelzőkkel illethető tehetség társult.

A nagy orr tekintélyparancsoló mivolta szólít meg bennünket a reneszánsz portréból is:

Frederico Montefeltrének Az urbinói herceg képmása című alkotása szinte hatalmába keríti a nézőt. Rostand Cyrano lovagjának nagymonológja, mellyel a lovag kellemből-szellemből-tehetségből megleckézteti a vicomte-ot nagy orrának (öndicsérő) önbírálatával – a nagy orr irodalmi apoteózisának is tekinthető. „Akinek nem adatott ilyen, az… meg van fosztva

minden lendülettől, / Nemes vonaltól, színes, könnyű kedvtől / Költőiségtől, szikrázó humortól / Hatalmas büszkeségtől, szóval – orrtól.” Sokat idézett zárszava – „Mert magamat kigúnyolom, ha kell / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” – akár a szenzitív személyiségek életmottója is lehetne. (A kórlélektani összefüggésekre később visszatérek.)

A művészetekben, elsősorban a szobrászatban korán felismerték ezt a pszichikai összefüggést. Az etruszkok, majd az őket követő rómaiak használták fel először.

A „görög orr” nemes vonala is szépségideállá vált.

A „hellenisztikus mosolyhoz” pedig nem csupán az archaizálónak nevezett kissé merev mimika, hanem a szép vonalú karakteres orr is hozzátartozik.

Babits Mihály a Szagokról, illatokról írt tanulmányában azt állítja, hogy a szaglás úgy fogadja be az illatot, hogy kifinomultságának és a művészi érzékenység minőségének össze kell függnie:

„Kevésbé komplikált érzékenységű naivok orra jellegzetesen fitos, nagy embereké ellenben gyakran nagy és feltűnő alakú… A művészi érzékiség adja meg az előkelőséget…”

Ehhez hozzá kell tennünk, hogy az orr hossza és szaglóérzékenysége közt nincs szignifikáns kapcsolat. A pszichikus szenzibilitással és tehetséggel való kapcsolat pedig nem egyértelmű.

Szexuális jelentést is hordoz az orr. A férfiarcon jellegzetesebben kiálló orr és a pénisz közti analógia különböző kultúrákban egyaránt érvényes, és már a néphitben is kialakult.

Az ősöket ábrázoló melanéziai szoboralakoknál például gyakori a nemi szervek régiójához kapcsolt, csőrszerű orrdísz. Az analógia lelki érvényességét a freudi pszichoanalízisben az „Álomfejtés” tanulmányozása hozza bizonyító közelségbe. Ez az összefüggés vulgarizálódott leginkább a pszichoanalitikus gondolatokból: mintha minden üreges forma női, és minden hosszú, botszerű forma férfi nemi szervet jelentene. Róheim Géza az orr és a pénisz analógiáját mese és mitológiai vonatkozásaiban is kibontotta.

A boszorkányok, a „vasorrú bába” fallikus nők, a „fallikus harapós anyát” szimbolizálják.

Az orr Róheim szerint is pénisz-ekvivalens.

A boszorkány és vasorrú bába nemcsak az orrával jeleníti meg a maszkulinitást, hanem seprűn (hímtagon) lovagolva a „járművével” is. Az orr és pénisz kapcsolat különös felfedezését kaptam ajándékba egy mániás állapotban lévő férfibetegtől, aki Találós kérdés címmel írta (és adta át) az alábbi versikét:

„Fenn is luk, lenn is luk / Mindkettőbe bedugjuk./ Száj és végbél a neve / Homokosok kenyere / Fölötte a kinövés/ Kétlyukú pisztoly, lövés. / Ez az orr. És lenn karó / A nőknek jót akaró. / A nőnek legyen pisze / Csiklócskája kicsike. / Férfi hordjon jó nagyot, / hogy könnyen fogjon szagot.”

A rigmusok – a mániás beteg asszociatív és stiláris szabadosságától eltekintve – bevilágító és értelmes magyarázatot adnak a női és férfi orral kapcsolatos attitűdjeinkre és a mögöttük rejlő szexuális analógiára is. Ahogyan a fellazult kontrollú beteg szellemi produktumában, úgy talán a „törvényen kívüli” (jobb agyféltekei) tudattalan világunkban is egyszerre érvényes a két jelentés.

A női és férfi orral kapcsolatos ízlésmintáinkban is fellelhetjük ezt a mélyen meghatározott attitűdöt.

Az esztétikus formák ízlésmintáira vonatkozó vizsgálatok felderítették, hogy a kerekded, kis orrú, fiatal élőlényeket mindnyájan vonzóbbaknak találjuk, mint például a hosszú orrúakat, különösen az érett vagy idősebb korúakat.

Az életkorral az orr is markánsabbá válik, csontos-porcos részének a kötőszövetekhez való aránya megnő. Ezért az arc először „tiszteletet parancsolóbbá” válik, majd megjelennek rajta az öregkor csúfításai (bibircsók, szemölcs, borvirágos stb.). Az ízlésminta-elemzés szerint a nőknél a kerekdedebb, kisebb orrot kedvelik a férfiak. (Kleopátrának is fitos orra volt.) A férfiakhoz markáns, királyi „sas”-orrot tartunk hozzáillőnek. (Ez az ízlésminta a csikló–pénisz–orr analógia szempontjából is egybevágást, illeszkedést jelez.)

A torz orrformák általában gonosz szándékot hordozó lényekhez, ördögi alakokhoz köthetők.

A képzőművészetben az ördögöt többnyire torzult, nagy orrú lényként ábrázolták. Az ormányszerű orr azonban kivétel. A régi templomépületeken – különösen az azték-maja és hindu kultúrákban – nagy számban fordulnak elő ormányszerű, hajlott orral ábrázolt arcok, mint különleges szakrális képességek hordozói. A maják esőistenüket (Choc), a hinduk Ganésát is ilyen orral ábrázolták. A fallikus orr a megtermékenyítő hatalom, mely magvait úgy szórja szét a világban, mint az elefánt ormánya a vizet. Nem véletlen, hogy elefántormányú szentek népesítik be a hindu Thaiföld (Sziám) templomait, szentélyeit is.

Az orr formája és a lelki alkat között már a korai (hippokratészi-galenusi) tipológiák is kapcsolatot tételeztek fel. (A melankolikus nők orra gyakorta hosszú.)

Kretschmer rendszerében a piknikus alkathoz laposabb, húsosabb, kerekded orr járul, a leptoszomhoz (skizotimhez) pedig hosszabb-hegyesebb. A skizotim az „érzékeny-hűvös,” a piknikus (ciklotim) a „vidám-szomorú” tengelyen helyezhető el. A vidámsághoz a fitosabb orr „illik”, a túlérzékeny, „kifinomultan” reagáló különcökhöz a hosszú orr. A csalódottságot, szomorúságot érzékeltető „megnyúlt az orra”, „lógatja az orrát” kifejezésekben is ezt az empíriát fogalmazza meg a nyelvünk.

Megfigyelték, hogy a humoristáknak ritkábban van kerekded vonalú orra, inkább hosszú, keskeny, érzékeny orrcimpákkal. Ugyanakkor többségük alapvetően pesszimista, érzékeny, diszfóriára hajlamos.

Másokat viszont kitűnően fel tudnak vidítani, a humorral elűzik a kilátástalanság komor felhőit. Valószínűleg önmagukon is (Münchausen-módra) ezzel segítenek. A humor viszont nagy áldás, mivel a reménység állapotát ébreszti, és fokozott endogén opiát termeléssel jár. Segít a szervezetünk is „örülni az életnek”. Ezt az összefüggést saját kutatásunk megcáfolta.

PSZICHOARCHEOLÓGIAI SZEMPONTOK

A szaglásnak a filogenezisben követhető jelentőségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mint lét- és fajfenntartó inger a vízi létből kiszabaduló élőlényeknél kap szerepet, és főként a gerinceseknél, az emlősök világában meghatározó.

A táplálkozásban például a ragadozók szagösvényt követnek (az embernél is „vezető” szerepe van az ételek illatának).

A feromonok a szexuális vonzás kémiai csábítói, például a „kanszennyel” üzekedési kedvet váltanak ki az állatban (embernél a feromonok szerepe hasonló, noha erre vonatkozó tudatos szagfelismerési képességünk nincs).

A bűzkibocsátással való védekezés egyes fajoknál életmentő (például borz, görény, mongúz). (Az embernek is van szaga, az apokrin mirigyek fokozott működése következtében – ez a szag távolodásra készteti a felvevőt.) A territoriális védekezésben (kutyánál, macskánál) a terület körbevizelése a határjelző viselkedés.

(Különös atavisztikus szokás volt a középkorban, hogy az uradalmi határokat az uraság jobbágyainak körbevizeléssel kellett kijelölniük.)

Az utódgondozás szempontjából fontos, hogy az anyaállat szag alapján ismer rá sajátjaira, és megöli az idegen szagú állatot. Domesztikált ösztönei ellenére az embernél is döntőek a korai szagminták. Az újszülött az anya szagát-illatát imprintálja, és már az első 48 órában képes az anyai ruhadarabok illatáról is felismerni az anyját.

Az élővilág fejlődése ellenére a történeti mélységek archetipikus bevésődései hatalmas erők, melyekkel civilizált világunkban is számolnunk kell.

HUMÁN ÍZLÉSMINTÁK

A humán ízlésminta a szagok-illatok terén is kultúrafüggő és jellegzetes, noha a reklámok agresszív uniformizáló hatalmat és befolyást gyakorolnak.

A gyermekhez tejes, meleg karamell illatot kapcsolunk, a kamaszhoz a verejték és testi kipárolgás nehéz szagait. A férfihoz hideg, kemény, tiszta, némileg dohányillatú szagok rendelhetők hozzá, az érett nőhöz a pikáns és bódító illatok. A végzet asszonyának aurája tömény, nehéz, édes, a bujasághoz a rothadás szagát asszociáljuk.

A szentséghez a fűszeres füstöt és a tömjén illatát kapcsoljuk, az ártatlansághoz a liliomét. („Hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe, s bánaté” – írja Vörösmarty a Szép Ilonka című versében.) A liliom és ártatlanság ravasz társítás, kollektív elhárítás jut benne kifejezésre. A liliom illata ugyanis bódító és nehéz, veszedelmes álmot hoz annak szemére, aki beszívja. Az „ártatlanságban” a végzet leselkedik arra a férfira, aki beleszagol a „liliom” illatába.

AZ ORRSZIMBOLIKA TÜKRÖZŐDÉSE A NYELVHASZNÁLATBAN

Az orr és a szag(lás) jelentőségét fejezi ki az e szervhez és funkcióhoz kapcsolódó jelzők sokfélesége is. Bennük és általuk a helyzetre, de leginkább a másik emberre vonatkozó érzelmi minősítést, értékelést is kifejezünk. Az orr lehet pisze, fitos, turcsi, tömpe vagy tülök, bunkó, bibircsókos, rezes, borvirágos stb. A hóemberhez sárgarépaorr, a bohóchoz krumpliorr illik. A pozitív minősítés felé haladva a királyi, nemes, római, görög, előkelő és sasorr esetében a jelzők tiszteletet fejeznek ki. E jelzők többsége az arcél, a profil megjelölésére is szolgál (nemes, királyi stb.), a megítélés alapját azonban az orr képezi. Az orr jelzői éppoly radikális minősítők, mint a szag (például büdös), mely élesen egyértelmű (elutasító, távoltartást parancsoló), és nem kíván kommentárt.

A bunkó orrból így vált egyszerűen „bunkó”, akit így titulálunk, az lenézett, szociális szempontból nemkívánatos.

Mindennapi nyelvünkben az orr sokféle szólásban, szólásmondásban jelenik meg. Az alábbi néhány példa is elegendő ahhoz, hogy ezt tudatközelbe hozzuk:

A korlátolt ember „az orráig sem lát”, de biztosan „nem lát tovább az orránál”. (A szólás az orr irányjelző szerepét is kifejezi, a „hajóorr”, „orrvitorla” stb. szókapcsolás például innen ered.)

A rátarti, büszke ember „fenn hordja az orrát”, a fennhéjázónak „égig ér az orra”. Az önfejű „csak úgy az orra után megy”. Szerencsére, ha valaki „jó orrú”, „jó szimatú”, akkor megérzi a dolgokat. Akinek „cirmos az orra”, az nem egyenes ember. Aki valamitől undorodik, az „kijön az orrán”. Az önző ember „csak az orráig néz”. Aki „orron fogta magát”, annak már megjött a jobbik esze.

Az éretlen süvölvény, a tacskó gyerek „kis taknyos”, a kamaszodó fiúnak azonban „már az orrában van a szoknyaszag”. Aki megsértődik, az „felhúzza az orrát”, de észre térítjük, ha „az orrára koppintunk”.

Ami nem tartozik másra, azt „nem kötjük senki orrára”. Akit becsapnak, azt olykor „orránál fogva vezetik”, a kárörvendő vagy szemrehányó ember pedig az „orra alá dörgöli” a dolgot a másiknak.

Gyakran mondjuk azt: „Gyere közelebb, ne félj, nem harapom le az orrod!”, de azt is, hogy „ne üsd bele az orrod”, „orrod tőle fokhagymás” (úgyse kapod meg). A csalódott, felsült embernek „lekonyul az orra”, „lógó orral kullog”, olyan, mintha „az orra vére folyna”. Aki fitymál valamit, az csak „fintorgatja az orrát”. Aki elkerül, az „be sem dugja az orrát hozzám”. Aki nehezen keresi a kenyerét, az szinte az „orrával szántja a földet”. Aki haragszik, türelmetlen, az „rövidlélegzetű”, illetve „rövid orrú” – tanítja a Biblia. A héber orr (af) egyszersmind „harag” jelentést is hordoz. Valóban „orrolhatunk” valakire. Jól követhető, hogy a türelmes ember a héberben „hosszú lélegzetű” (Prédikátor könyve 7,8), illetve „hosszú orrú” (Péld. 21,14).

Mondókáinkban is feltűnik az orr. Hol szójátékként (például „csúnyán beszélni tilos, minden szamár orra piros”), hol páros játék kísérő rigmusaként.

Például az óvodás korú gyermekkel édesanyja gyakorta játssza – orrukat összedugva –, hogy: „én is pisze, te is pisze, gyere pisze, vesszünk össze” (és ezt puszi követi). Az érintéses bőrkontaktus, az „eszkimópuszit” követő csók a szeretet közvetlen kifejezése, olyan fokú intimitás, melyet csak az a szeretet engedélyez, amelyben a másik személy „jó szagú”.

AZ ORRSZIMBOLIKA NÉPSZOKÁSOKBAN, RÍTUSOKBAN ÉS A MESEVILÁGBAN

A népszokások és rituális cselekvések körében az orr leginkább az igazmondással összefüggésben jelenik meg.

A középkorban eredt az a jogszokás, hogy a rágalmazónak bizonyuló ember nyílt színen (például piactéren) az orrát fogva, sokak jelenlétében elismételte a gonosz rágalmat. Innen származtatjuk az „aki orron fogta magát”, annak megjött az esze – mondást.

A gyermek füllentésének feltételezése esetén is az orr megnyomásával/megfogásával „ellenőrzik” a szülők, hogy igazat mondott-e.

A fül/lentés szóban és a puha orr által „jelzett” hazugságban fellelhetjük azt a bölcs népi felismerést, amelyet a nonverbális kommunikáció kutatói is megerősítenek. Az orr és fül mögötti vagy körüli matatás, az orr vagy a fülcimpa babrálása általában valami megtévesztő, nem valós, hamis közléssel jár együtt.

A mesevilágban az orr sokféle kontextusban jelenik meg. A „három kívánság” című magyar népmesében, mely az elvesztegetett, átgondolatlan kívánságok tantörténete, a mögöttes jelentésekben (ismét) tetten érjük a szexuális kívánságokat. A jószívű szegény embernek a tündér – akin segített – három kívánság teljesítését ígérte jutalmul. De mindhiába! Perlekedő felesége a közösen megkívánt kolbászt az orrára varázsoltatta. Ezért harmadik kívánságként ettől kellett megszabadítania férjét. A közösen megkívánt kolbász jobb sorsra érdemes!

Benedek Elek furfangos favágója az ördögök királyának öreganyját, a „vasorrú bábát” először megfosztja a földig érő vasorrától (vagyis a fallikus, „harapós” anyát az agresszív potenciáljától), majd pedig kijátssza az ördögkirályt is, így szegény családjának kincseket szerez.

A ravasz és ügyes cselekedetek, a mágikus rítusok és veszélyelhárító tettek a mesében a teremtő erőre, férfi potenciára utalnak, amely aktív, eredményes és alkotó (kreatív).

A nagyorrú király című mese főhőse – szüleit megátkozó varázslat miatt – csúf orral született, de szülei eltitkolták rútságát. Egy „kurta orrú vénasszony” (pisze tündér) azonban hozzásegítette, hogy szembesüljön valódi külsejével, és kimondja az őt megváltó, „belátó mondatot”. A belátás varázserővel törte szét azt a kristálypalotát, amelyben fitos orrú királyi kedvesét elzárták tőle a gonosz erők. Az önszeretet elrejtheti testi-lelki fogyatékosságainkat – üzeni a mese –, de a belátás „csodákat művel”. A szép magyar mese (Benedek Elek gyűjtése) akár a pszichoterápia tantörténete is lehetne! Figyelemre méltó a mesében is az ellenvarázs (visszavarázslás, varázsszavak) mágikus, a dolgokat megfordító hatalma, mely a destruktívból konstruktív akciót teremt, a regressziót progresszióvá alakítja.

A szag(lás)nak hatalma van életünkön mind felnövekedésünk során, mind felnőtti lelki működéseink szempontjából.

Korai, primitívérzékelési mód, mely a megkapaszkodási ösztön szolgálatában (is) áll [16]. Az anya–gyerek duáluniót az „átfolyásos azonosítás” (egymásba olvadó szimbiózis) jellemzi, amely a hőorientációra mintázódik. A szaglásos tájékozódás pedig a projekciós mechanizmusoknak az érzékelési modellje. A szag és hő sajátossága ugyanis, hogy az érzékelő és az érzékelt nem válik szét élesen, ugyanakkor a szag erőteljesen motiváló inger, arra ösztönöz, hogy a forrását felkutassuk. A nyomkereső, szimatoló paranoid beteg a szagtájékozódásra regrediál, ennek analógiájára gondolkodik a valóságról. Akárcsak a szag, mely át- és behatol minden közegen – a paranoid pszichotikus regresszióban az idegen befolyás áttör minden közeget, és a „méreg a levegőben van”. A projekció révén a belül megtagadott külsővé válik. A hibás gondolkodási lépések is a szagérzékelés mintájára történnek. Akárcsak a megfoghatatlan és illékony szaginger, mely egy pontból szétdiffundál mindenhová, a paranoid is egy-két jelből következtet a nagy egészre, egy ellenséges rezdülésből az üldözők egész csapatára. Nyomok után kereső, szimatoló, gyanakvó, túlérzékeny és rosszat feltételező alapattitűdjére a „szaglászás” jellemző.

A szaglás – bűzérzés – révén születik meg az undorreakció is. Ami a felnövekedésünk során tabu (például exkrementumok), attól undorodunk, azaz megtanuljuk az averzív reakciót. Az undor jele, hogy rossz szagúnak érezzük.

A lelki rendszerben az elfojtásos elhárítás magába építi az undorreakciót. Az első elhárító fázis (a vágy tagadása, elutasítása) után éppen a kirekesztés (szelektív felejtés) fenntartása érdekében az elfojtotthoz hasonló, vele rokon dolgok is viszolygást és undort váltanak ki. Amiként a tabu érintése tilos, azaz kerülendő, s ahogy a „büdös dolgoktól” távol kell tartani magunkat, úgy az elhárítás a vágyott dolgot büdössé teszi. Ez az elhárítás második szakaszának biztos jele. (A harmadik fázis az elfojtottnak a kerülőutas visszatérése, az álmok, elvétések, elszólások stb. furfangos rejtekútjain.)

Az orr, arcunk felségjelvénye – és a szaglás, a tájékozódásban legkorábban és biztosan vezérlő „orrvitorlánk”, a szó szoros értelmében is középponti helyet foglal el az ember és a világ találkozásának tengelyén, elsősorban az interperszonális kapcsolataink érzékeny és láthatatlan szabályozásában.

Bagdy Emőke: Pszichológiai rejtelmek a művészetekben és életünkben

A mászás május 9-én kezdődött el igazán. Addigra már sikeresen túljutottunk a Khumbu-jégesésen, átkeltünk a Nyugati-völgykatlanon, és most félúton jártunk egy mérsékelten meredek, ezerötszáz méteres kék jégtömbön, az úgynevezett Lhoce-falon, amelyen a bölcs hegymászó nagyon óvatosan közlekedik.

Ennek a különleges óvatosságnak a fizika az oka.

A Lhoce-falat borító kemény jégen a súrlódási együttható nulla, semmi sem fogja meg az embert. Ha elkezdesz csúszni, esélyed sincs a megállásra. Neked annyi. Ezt a szörnyű igazságot kellett megismernie egy Csen Ju-Nan nevű tajvani hegymászónak május 9-én délelőtt.

Mivel a Lhoce-fal lejtős, a hármas tábort úgy kell felállítani, hogy az ember kivés egy kis jégpadkát a sátornak, ahová aztán kimerülten bekúszik, annyira vágyja már a pihenést. De bármennyire fáradt vagy, néhány igen egyszerű szabályt észben kell tartanod.

Az első: alva járni tilos. A második: amikor reggel felkelsz, az legyen az első dolgod, hogy felteszed a tizenkét pengét mindkét mászóbakancsodra, mert ezek a hágóvasak tartanak fenn a hegyen. Ezt semmiképp sem szabad elfelejtened.

Csen Ju-Nan elfelejtette. A benti csizmájában ment ki a sátrából, lépett kettőt, és zummm! már repült is le egy szakadékba, egyenesen a halálba.

A tervünk egyszerű volt. A nappal együtt kelünk fel, és egész nap mászunk, hogy késő délután feljussunk a felső táborba a Déli-nyergen. Ott pihenünk három-négy órát, megint elindulunk, egész éjjel mászunk, és másnap, május 10-én délben, de még feltétlenül délután két óra előtt felérünk az Everest csúcsára.

Ezt a pontot egész héten át sulykolták az agyunkba: feltétlenül délután két óra előtt. Ha nem mozogsz elég gyorsan ahhoz, hogy kettőig felérj a csúcsra, akkor ahhoz sem leszel elég gyors, hogy visszajuss lefelé, még mielőtt a sötétség csapdába ejtene a hegyen.

Aznap délután a menetrendnek megfelelően értük el a felső tábort. A Déli-nyereg az Everest délkeleti vállán fekszik, amely az elválasztó vonalat jelenti Nepál és Tibet között. Négy csapat bivakolt (éjszakázott szabad ég alatt) ott a végső támadás előtt, ami utólag túl soknak bizonyult: rajtunk kívül Scott Fischer expedíciója, egy tajvani csoport és egy dél-afrikaiakból álló csapat, amely nem kísérelte meg a csúcs meghódítását aznap éjjel. Összesen talán tucatnyi sátrat állítottunk fel elhasznált oxigénpalackok, egy megfagyott tetem és a korábbi táborok szétszórt maradványai között.

Ha túl közel bóklászol a déli gerinc északi pereméhez, kétezer méternyit zuhansz akadálytalanul az Everest Kangsung falán, egyenesen a Kínai Népköztársaságba. Ha pedig a túlsó oldalon véted el a lépést, mintegy ezerkétszáz méternyi esés után vágódsz be a Lhoce-fal mentén.

A szél igen erősen fújt, amikor bevánszorogtunk a felső táborba. Hideg volt. Zsigeri szinten titokban hálás is voltam ezért, mert tudtam, ilyen körülmények között képtelen lennék mászni. Rendesen ki voltam merülve. Úgy gondoltam, ha ma éjjel tudok kicsit pihenni, holnap egész biztosan jobban fogom érezni magam, mint most.

De csak áltattam magam. Pont ez a lényeg: mire az ember a felső táborba érkezik, éppen csak annyi energiája marad, hogy feljusson a csúcsra és épségben visszamásszon. Nem leszek én semmivel sem erősebb. Éppen ellenkezőleg.

Ezt nevezik halálzónának, mert nyolcezer méteres magasság felett a hegy lassan megöli az embert, akár elhagyja a sátrát, akár nem.

Így hát lefeküdtünk aludni. Doug Hansen, Lou Kasischke, Andy Harris és én a közös sátrunkban, a hálózsákunkból hallgattuk a szél üvöltését. Aztán éjjel tíz óra körül hirtelen elfogyott az ereje. Tökéletes, bár jeges nyugalom ereszkedett a halálzónára.

Rob bedugta a fejét a sátrunkba.

– Srácok! Nyeregbe! Indulunk!

Kezdtem összeszedni a felszerelésemet, s közben azt gondoltam magamban, van rá esély, hogy jól sikerült az időzítésem. Persze elég pocsékul érzem magam. De még mindig jobban, mint korábban hittem.

Nagyon aggódtam viszont a csapat két másik tagja miatt (a próféta hangja szólt legbelül). Közvetlenül mellettem feküdt hálózsákjában Doug Hansen. Hányt, és nem ment neki valami jól a mászás. Úgy nézett ki, mint akinek alaposan ellátták a baját egy jégcsákánnyal. Még a többiekhez képest is túl keveset evett és ivott, nem látta el és pihentette eléggé a motort, amelynek fel kellett vinnie őt a hegyre.

Rögeszméjévé vált, hogy az előző évben oly közel a csúcshoz vissza kellett fordulnia, minden gondolatát ez uralta. Amikor Doug 1996-ban visszatért az Everestre, megfogadta, hogy semmilyen körülmények között nem fordul vissza még egyszer.

Én is fanatikus hegymászó voltam, de az én őrületem nem ilyen jellegű volt. A hegymászás alapszabályai szerint éltem, tudtam, hogy felmenni egy csúcsra döntés kérdése. Lejutni viszont kötelező.

Emellett a hegymászók többségéhez hasonlóan úgy gondolkodtam, hogy csakis saját magammal kell versenyeznem. Mielőtt Nepálba érkeztem, azt a személyes célt tűztem ki magam elé, hogy legalább a Déli-nyeregig eljutok. Ezt már elértem. Ha most nem is érek fel a csúcsra, úgy fogom érezni, hogy megérte az utazás. Amikor elindultam Dallasból, azt mondtam a kollégáimnak, hogy egyszerűen meg akarom tapasztalni az Everestet és mindent, amit nyújtani tud. Ma már valószínűleg másképp fogalmaznék.

Az egyik kérdés, melyet az embernek őszintén meg kell válaszolnia önmagának a hegyen – ez morális kötelesség hegymászótársaival szemben –, így szól: Ha most lépek egyet, mennyi erőm marad? Képes vagyok még visszafordulni, és biztos helyre jutni?

Úgy éreztem, Doug már nem tudja erre a választ, és nem is törődik vele.

A másik, aki miatt aggódtam, Jaszuko volt. Apró termetével még csuromvizesen sem nyomhatott többet 45 kilónál. De a felszerelésnek, melyet cipelnie kellett, pont ugyanannyi volt a súlya, mint az enyémnek és mindenki másénak. Nem tudtam elképzelni, hogy pici teste képes megfelelni az elméje által megfogalmazott elvárásoknak.

Kimásztunk a sátrunkból, és felvettük az oxigénmaszkunkat, amilyet a MIG-vadászpilóták viselnek. Most pont úgy néztünk ki, mint egy csapat hajléktalan repülős halloweenkor. Felhúztuk hatalmas pehelyruhánkat is, ez olyan, mint amiben a mama gyerekkorodban küldött ki játszani a hóba – éppen csak totyogni lehet benne.

A mi csoportunk indult elsőnek. A Mountain Madness és a tajvaniak egy órával maradtak le tőlünk. Gyönyörű volt az este, amikor útra keltünk a Déli-nyereg lapos, a csúcs falához vezető részén. A távolban, a 8462 méter magas Makalu fölött kikandikált a hold. A levegő meg sem moccant. Mínusz 23 fok volt, ami egy ilyen nagy hegyen kifejezetten melegnek
számít.

A fejlámpánkon kívül nem volt más mesterséges fény, aminek köszönhetően a csillagok hihetetlenül erősen ragyogtak fölöttünk. Még a tükörképüket is láttuk a lábunk alatt a hideg, kék jégen. Annyira közelinek tűntek. Mintha elég lett volna felnyúlni és egyenként leszedni őket az égből, zsebre vágni, eltenni őket későbbre.

Lassan, ritmusosan haladtunk előre – ez a tempó belém ivódott a korábbi évek hegymászásai során. Pengéink minden egyes lépésnél csikorogva harapnak a jégbe. Ahogy mozgás közben áthelyezed a súlyod a hidegben, válaszul megcsikordul a fém a bakancsodban és a hátizsákod rögzítő kötéseiben.

A Déli-nyergen haladtunk a csúcs fala felé. Semmi különös, tényleg. Csak szántod felfelé a havat. A fejlámpád fénygömbjében menetelsz, melyben úgy elszigetelődsz a világ többi részétől, mintha egyedül lennél a holdon. Csak lépsz és pihensz, lépsz és pihensz, az egyik végtelen óra a másik után, amíg aztán a fal közepén haránt irányban balra fordulunk.

A harántolás lényegesen veszélyesebb mozgás. Nehezebb a védekezés. Látnod kell, hogy hová teszed a lábad. És ez külön katasztrófát jelentett számomra.

Ahogy elindultunk a csúcs falán, én a negyedik voltam a kötelékben, fő mászó serpánk, Ang Dorje, valamint Mike Groom és Jon Krakauer után. Az előző hetekben próbáltam tartalékolni az erőmet. Az volt a filozófiám, hogy lassan és visszafogottan kezdek, mert tudtam, nem az számít, hogy az első nap mennyire vagyok erős. Ennek következményeként voltak még erőtartalékaim, amikor elkezdtünk felfelé haladni.

De hatalmas bosszúságomra fokozatosan ráébredtem, hogy egyáltalán nem látom a hegy falát, és lassacskán azt is megértettem, hogy miért. Rövidlátó vagyok, és éveken keresztül küszködtem a hegyeken a befagyott szemüvegekkel, a csökönyös kontaktlencsékkel és mindenféle, a látásom javítását célzó kütyükkel. Egyik sem működött. Így aztán másfél évvel az Everest-expedíció előtt szemműtétnek vetettem alá magam, hogy nagyobb biztonságban legyek a hegyekben.

A beavatkozás egy radiális keratotómia volt, amelynek az a lényege, hogy apró bevágásokat ejtenek a szaruhártyán a szem fókuszának megváltoztatására és (elvileg) a látás javítására.

Ám arról nem tudtam, ahogy szinte a világ egyetlen szemorvosa sem, hogy nagy magasságban az ily módon módosított szaruhártya egyszerre belapul és meg is vastagszik, ezzel lerövidítve a fókusztávolságot és gyakorlatilag megvakítva az embert. Ez történt velem is mintegy ötszáz méterrel a négyes tábor fölött 1996. május 10-én, a kora reggeli órákban.

Eleinte nem igazán aggódtam. Voltak már kisebb látászavaraim, legutóbb az alaptáborban és a jégesésen történő átkelés során. A szokásosnál rosszabbul láttam éjjel és reggel is, amíg annyira erős volt a nap, hogy napszemüveget kellett viselni. Úgy éreztem, ez a probléma inkább csak kellemetlen, de nem hátráltat, így nem szóltam róla senkinek. Pánik sem tört rám, amikor 8300 méter magasban a dolog megismétlődött a sötétben. Tényleg nem láttam, de tudtam, hogy pár órán belül megoldódik ez a nehézség, mert felkel a nap.

Ilyen magasságban a nap egy hatalmas, ragyogó fénygömb, amely szabályosan megégeti a szád és az orrod belsejét. Ha leveszed a védőszemüveged, tíz percen belül kiég a retinád, és megvakulsz.

Ezért hát azt vártam, hogy amint teljesen feljön a nap, a pupillám még a koromfekete lencsék mögött is összeszűkül, és minden fókuszba kerül. Biztos voltam benne, hogy igazam van. Ennek így kell lennie.

A hajnalt megelőző sötétségben azonban túlságosan vaksi voltam ahhoz, hogy mászni tudjak. Így hát kiálltam a sorból, és mindenkit előreengedtem, a harmincvalahány hegymászó között negyedikből a legutolsó lettem. Igazándiból nem is volt kellemetlen figyelni, ahogy mindenki eltrappol mellettem. Csak úgy álltam ott, mint egy köszönőember a WalMartban, elbeszélgettem a többiekkel, és vártam, hogy a nap megvilágítsa a csúcshoz vezető hegyoldalt.

Várakozásomnak megfelelően a látásom valóban tisztulni kezdett, így képes voltam bevájni a hágóvasam elülső pengéit, oldalra fordulni, és elindulni a hegyháton. Ám ekkor súlyosbítottam a helyzeten azzal, hogy a jeges kesztyűmmel megtöröltem az arcom.

Egy jégkristály fájdalmasan felszakította a szaruhártyámat, aminek következtében a jobb szemem előtt minden elhomályosodott.

Ez azt is jelentette, hogy megszűnt a mélységérzékelésem, ami abban a környezetben nagyon nem jó dolog. Kissé a bal szememmel is elmosódottan láttam, de alapvetően rendben volt. Ám tudtam, hogy hacsak nem javul a látásom, nem tudok magasabbra mászni ennél a pontnál, egy Erkélynek nevezett, szobányi kiemelkedésnél, mintegy ötszáz méterrel a csúcs alatt.

Mivel még mindig hittem benne, hogy sikerülni fog, szóltam Robnak.

– Srácok, menjetek tovább, szambázzatok fel a hegyre. Amint rendesen látok, utánatok megyek.

Ekkor körülbelül reggel fél 8 volt.

– Beck – válaszolta félreismerhetetlen ausztrál akcentusával –, ez nekem nagyon nem tetszik. Harminc perced van. Ha ennyi idő alatt kitisztul a látásod, mássz utánunk. Ha viszont nem, nem akarom, hogy felmássz.

– Oké. – Haboztam. – Így lesz. – Nem volt ez egy készséges, örömteli beleegyezés. Túl közel jutottam a csúcshoz, hogy feladjam. De elismertem, hogy a józan ész azt diktálja, amit Hall mondott.

És aztán csináltam egy nagy hülyeséget.

– Tudod, ha mégsem tér vissza a látásom azon a harminc percen belül, akkor amint megint látok, elindulok visszafelé a négyes táborba.

Hall erre az ötletre is nemet mondott.

– Ez az ötleted sem tetszik jobban, mint az előző – válaszolta. – Ha lejövök a csúcsról, és te nem állsz itt, fogalmam sem lesz, hogy biztonságban lejutottál-e a négyes táborba, vagy zuhantál háromezer métert. Ígérd meg, és most nagyon komolyan beszélek, ígérd meg, hogy itt maradsz, amíg vissza nem jövök.

– Rob, esküszöm, hogy meg sem fogok moccanni – mondtam.

Az eszembe sem jutott, hogy talán soha nem fog visszajönni.

Egész délelőtt vártam. Gyönyörű nap volt. Sehol egy felhő. Nem fújt a szél. Hegyek hatalmas katedrálisa, ameddig csak a szem ellát. A lábam alatt láttam a föld görbületét.

Délben három embert láttam lefelé ereszkedni a csoportunkból: Stuart Hutchisont, Lou Kasischket és John Tasket (Frank Fischbeck már korábban visszafordult). Azt mondták, a hegy legfelső részén, a közvetlenül a csúcshoz vezető hegyháton természetes akadályt képező Hillary-lépcsőnél lelassul a haladás. A hegymászók valóságos közlekedési dugót képeztek, ezért ők hárman belátták, kizárt, hogy délután kettő előtt felérjenek a csúcsra.

Szóval Stuart, Lou és John úgy döntött, hogy lemegy, és amikor odaértek hozzám, ahogy ott álldogáltam egyedül és egyre jobban fáztam az Erkélyen, azt mondták, tartsak velük.

– Az a helyzet, hogy kutyaszorítóba kerültem – válaszoltam. – Megígértem Hallnak, hogy nem mozdulok innen. Mivel nincs rádiónk, sehogy sem lehet tudatni vele, hogy elmegyek. Ez olyan lenne, mintha megszegtem volna az ígéretemet. Egyszerűen nem hiszem, hogy ezt megtehetem.

Elbúcsúztak tőlem és folytatták az utat lefelé. Három bölcs ember. Utólag már világos, hogy csatlakoznom kellett volna hozzájuk. De akkor nem érzékeltem, hogy veszély fenyegetne. Csodálatos nap volt.

Ráadásul, bármennyire is tudtam már ekkor, hogy aznap nem fogok feljutni a csúcsra, utáltam a gondolatot, hogy fel kell adnom. Ha lemegyek velük, azzal véglegesen beismerem a kudarcomat.

Lou Kasischke mellesleg biztonságban visszaért a táborba, de ő is borzalmakat élt át. Mint már említettem, ő és én Doug Hansennel és Andy Harrissel osztoztunk a sátrunkon. A csúcs meghódítására indulva Lou túl hosszú időre vette le a védőszemüvegét, aminek a következtében átmeneti hóvakságban szenvedett. Amikor este beütött a vihar, ott feküdt egyedül, vakon, hallgatta, ahogy a szél próbálja széttépni a sátrát, és aggódott három sátortársa sorsa miatt.

Beck Weathers, Stephen G. Michaud: Túléltem az Everestet

Athenaeum, 2017

Zsivotzky rettenetesen félt, bár ő sem tudta, hogy mitől. Arra gondolt, hogy egy ilyen nyeszlett alakot bármikor puszta kézzel meg tudna ölni, de ha eszébe jutott az az ijesztő, papírszerű bőr és a csontokra aszalódott inakká korcsosult izomzat, rettegés fogta el.

Óvatosan, lassan, minden lépésnél majdnem meggondolva magát indult a folyosó végén eltűnő kórosan sovány alak után.

Azonnal érezni kezdte a torkát, a torkában azt a félrenyelt almahéj által kivágott tasakot, a zenkert. Így hívták az orvosai, cenkernek ejtették, így nevezte ő is, amíg volt türelme foglalkozni vele. Végül feladta, beletörődött, hogy ez a nyomás a torkában sosem fog elmúlni. Soha többé nem ment orvoshoz. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy lenne a nyelőcsövében egy kis tasak, az izmok, a nyelőcső falának deformált része, ahova időről-időre beszorul valami, és azt az érzetet kelti, hogy el van akadva az étel a torkában.

Talán a harmadik vagy negyedik megalázó vizsgálat után mondta ki magának, hogy soha többé.

Hogy nem érdekli, mi van a torkában, nem érdeklik a húsfalon kialakult zsebecskék, nem érdekli ezzel kapcsolatban semmi.

A válása után nyomtalanul tűnt el minden panasza, egészen az utóbbi hónapokig, amíg a temetés híre nem jött, nem érezte ezt a furcsa, fojtó fájdalmat a nyelőcsövében.

Nem lesz a torkomban cenker, mert én így akarom. Ezt mondogatta magának sokáig, sós vizet fecskendezett a szájába naponta többször, és ha érezni kezdte a szorítást, mindig egy lédús citromszeletre gondolt.

De csak a válás szüntette meg véglegesen. Akkor elmúlt minden panasza, kiszabadult, mintha felköhögte volna a magzatvizet. Amikor aláírta a papírokat az ügyvéd előtt, akkor.

Idegenek vették körbe, csak így tudott rá emlékezni. A felesége, akit alig ismert már ekkor, az ügyvéd, az apósa, aki a tollat nyújtotta. Valami pénzről volt szó. Zsivotzky ránézett Emmára.

Emma lesütötte a szemét. Zsivotzky tudta persze, hogy miért. Mert fogalma sem volt, hogy mi történik. Emma csak arra várt, hogy a dolog oldódjon meg magától, neki ne kelljen már semmit tennie, hogy utána minél hamarabb találjon valakit, aki mellette neki nem lesz semmi gondja, csak az, hogy sorban szülje a kölyköket.

Előző éjszaka még együtt aludtak.

Emmának feszesek voltak a mellei, mint tíz évvel azelőtt, amikor kamaszkorukban megismerkedtek. Zsivotzky, ha csak meglátta Emmát, mindig izgalomba jött, türelmetlenül szeretkezni akart, bár Emmának ez a dolog sosem jelentett semmit. Éveken át  feküdt mellette kiéhezve. De Emma valami mást akart. Magabiztos, magas, enyhén túlsúlyos férfit szeretett volna maga mellé, aki hasonlít az apjához és megoldja az életét.

Az első dugásuk jutott az eszébe. Az a mára inkább kellemetlen emlékű, idegesítően ártatlan, zavart, kamasz matatás. A bíbelődés az óvszerrel, és hogy Zsivotzkynek zavarában alig állt fel rendesen.

Emma fájdalmasan sziszegett, de közben húzta őt magába, és az egész pár perc alatt véget ért. Aztán persze két napig ki sem mozdultak az ágyból.

Nem figyelt a hivatalos pózban ücsörgő ügyvédre, nem figyelt a várakozó apósra, aki minden megoldott Emma helyett. Csak Emmát figyelte, aki lesütötte a szemét és a cipőjét nézte. Vacak, vidékies sportcipő volt rajta, lila fűzővel, emblémával.

Zsivotzky arra gondolt, hogy még ez a szánalmas ruhadarab is milyen rettenetesen szépen mutat rajta, hogy még ez az ostoba cipő is milyen szép a lábán.

Egy darabig még figyelte a lesütött szemű Emmát. Aztán önkéntelenül elmosolyodott, átvette a tollat, aláírt.

A többire már alig emlékezett, nyomtatózaj, papírzörgés, csak el akart menni és egyedül akart lenni. Továbbra is kisimult arccal, enyhén mosolyogva nézett, hogy legalább az ügyvédnek ne legyen kínos. Zavart téblábolás következett, de Zsivotzky magabiztosan, határozott lépésekkel ment ki a teremből. Bántóan sütött az arcába a napfény. Zavarták a boldogan mászkáló emberek a tóparti üdülővárosban. A színes matracokat és úszóruhákat áruló standok, olajszagot árasztó bódék a partra vezető soron.

A magabiztosan, izmosan, divatosan öltözött helyi fiúk beszélgetése a jelentéktelen ostobaságokról kávézók teraszán. De nem bosszantotta fel, ürességet érzett, ernyedt szomorúságot.

Korán reggel volt, mégis a vasútállomás restijébe érve sört rendelt és rövidet. Az utóbbit gondolkodás nélkül lehúzta, majd, bár már több éve nem dohányzott, cigarettát vett és rágyújtott.

Arra számított, hogy megköhögteti a dohány, hogy szédülni kezd, de olyan éteri üresség fogta el, amiben semminek nem volt semmilyen tétje. Nem gondolt a torokgombócra sem, a szívverésére sem.

Akkor egy pillanat alatt hosszú-hosszú időre minden félelme elmúlt.

Az utóbbi hetekben jött elő újra ez a tünet, mióta a temetést szervezték.

Matt, tojásfehér levél várta a postaládájában, rajta cirádás betűkkel kiírva a temetés szó. Bordás papírlap, hogy antiknak tűnjön, mintha mártották volna a papírpépet. A városról amúgy semmit nem lehetett tudni. Semmiről nem volt híres, a térképek is alig jegyezték, kicsike pöttyként jelölték a magasságtól mélybarna hegyek között. Amikor meglátta a levelet, elszorult a torka. Azonnal rá kellett gyújtania, futva ment ki cigarettát venni. Csak arra tudott gondolni, hogy semmi kedve az egészhez.

Ezekre gondolt, miközben beért a vagon végéhez.

Még látta, ahogy a vékony srác a következő vagon legvégén eltűnik. Levegőt vett és követte.

Sárgán világított a vonatfolyosó, sötétek voltak a kupék, mindenki aludt. A feléig sem ért el, amikor billent egyet a szerelvény, kanyarodtak egy töltésen, egy pillanatig úgy érezte, mindjárt felborul a vonat, de persze nem történt ilyesmi. Bal kezével nekitámaszkodott a folyosó falának. Megállt, győzködte magát, hogy nem is lényeges a dolog, csak egy szaros ismeretlen alak, miért is érdekelné. Tanácstalanul toporgott egy ideig. A mellett lévő kupéban aludt az egyik utas, meg-megbillent a feje álmában, néha kinyitotta résnyire a szemét, majd azonnal vissza is hunyta.

Tanácstalanságában cigarettára gyújtott, teátrálisan, férfiasan, hogy önbizalmat nyerjen, kicsit összehúzta a szemét, amikor az első slukkot leszívta, a cigarettát a tenyere felőli oldalra fordította.

Hosszan, látványosan fújta ki a füstöt az orrán át, gomolygott a dohány körülötte. Megindult. A folyosó végén ritmikusan lengett az átjáró ajtaja. A következő vagon volt az a bizonyos, ahonnan legutóbb elmenekült. Óvatosan közelítette meg. Az átjárónál megállt, szívta a cigarettát. Végül belenyomta a vonat falába, szanaszét repültek a parázsdarabok a huzatban, de nem törődött vele.

Képtelen volt továbbmenni, rettegett, hogy a furcsa fekete szemű lány vár rá odaát. Visszafordult. Akkor hallotta meg a mosdóajtó csapódását.

Az átjáró fényében, tőle alig pár méterre állt a mosdóajtó előtt a furcsán, vízszintesen bólogató fiú. Nagy kerek szemekkel meredt egyenesen Zsivotzkyra, aki csak most látta, milyen alacsony, szinte törpe. Zsivotzky nyelt egyet, gyomra összeszorult, igyekezett úrrá lenni a félelmén, de nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Továbbmenni nem mert, ha visszafelé indul, mindenképpen el kell haladniuk egymás mellett a szűk folyosón. Ettől a gondolattól egészen megrémült.

Hosszú másodpercekig álltak így. Zsivotzky homlokán izzadságcsepp futott végig, érezte, hogy nem fokozhatja tovább a helyzetet. Hátrafelé már nem akart menni, a lámpák sem égtek azon a folyosón, sötétbe veszett a lány és az árnyalak felé vezető út.

Minden porcikájával bánni kezdte, hogy nem maradt a kupéjában.

Hideg futkosott a hátán, amikor eszébe jutott, hogy most a rémálmai ejtették csapdába egy hóeséses éjszakában, egy idegen országban az alagutakkal, viaduktokkal megszórt hideg tájban és egyetlen darab lámpa fénye védi őt, aminek a fényköre alatt állt.

Tett egy lépést, de ami történt, arra nem számított.

A fiú abban a másodpercben, hogy Zsivotzky megindult felé, éles, mindent átható sikításba kezdett, fülsüketítően magas fejhangon.

A fiú hosszan, egyenletesen kitartott hangon sikított, mintha sosem akarná abbahagyni. Hosszú perceknek tűnt a jelenet, Zsivotzky nem értette, hogy fér ennyi levegő egy törpébe. Ekkor kicsapódott mellette a kupéajtó. Alvástól párnás tekintettel, mégis rohanva, fülkeajtót feltépve érkezett az idős férfi, akit az előző nap is látott mellette. Fellökte őt, és korához képest ijesztő gyorsasággal, egyetlen ugrással ért a fiú mellé. Sietős mozdulattal lefogta a szemét. A sikítás abban a pillanatban abbamaradt. A férfi nyugtató szavakat mondott a fiúnak, így haladtak el mellette a kupéig, becsukva tartotta a szemét. Ingerülten bólogatott a fejével, rosszalló pillantásokat vetett Zsivotzky felé, aki nekilapult a falnak.

A fiú még a kupéból is folyamatosan nézett rá, egész addig, amíg a férfi be nem húzta a függönyt.

Botladozva, zakatoló szívvel indult vissza a kupéjába, megint megverten, eredmény nélkül.

Sötéten világított mögötte a megközelíthetetlen vagonfolyosó, eszébe juttatta az álmát, amiben a pincefolyosó legvégén ácsorgó alak a legutolsó ajtóhoz érve megállította és megtiltotta, hogy belépjen.

Amikor a fülkéjükhöz ért, még ácsorgott egy darabig a folyosón. Újabb cigarettára gyújtott, pedig hevesen vert a szíve, megviselte a két nap a vonaton, a sok dohány és az előző esti sörök.

– A szanatórium miatt van.

Zsivotzky épp csak leült a helyére, éppen készülődött, hogy lefekhessen a priccsre a feje felett, kezdte kigombolni a kabátját, ingét, bekapcsolta a kislámpát az ülése felett, apró, sárga fény foltocska világított az elrohanó tájban a meredek sziklafalak és szakadékok között.

Biztos volt benne, hogy az útitársa már alszik, bár nem értette, miért nem fent az emeleti ágyakon, miért ülve alszik, ahogy ő is.

Kérdőn nézett rá. Az felemelte a fejét az alvásból, hófehér inggallérja engedelmesen simult a nyakához.

– Tudja, a szanatórium a végállomáson.

Zsivotzky értetlenül nézett. Talán már rég elaludt és csak álmodik, megint erre gondolt.

– A végállomás egyetlen dologról ismert. A betegekről.

Kálmán Gábor: A temetés

Kalligram, 2016

1. fejezet

Amelyből megtudjuk, hogyan lesz Terézanyuból szexturista

Elhatároztam, hogy boldog leszek, mert az jót tesz az egészségemnek. Minden egy szép márciusi napon kezdődött, ami minden lett, csak gyönyörű nem. Majdnem harmadik férjem (továbbiakban: a Hármas számú) kétszeri lánykérés, az összes papír lefordíttatása, hitelesítése, pecsételése után döbbent rá, a házasság egyáltalán nem neki való móka, és azon melegében ismét feleségül vette gyermekei anyját.

Akivel tizenévesen csak a török szokásoknak engedelmeskedve házasodott, mindig is undorodva medveszerű unokahúgától, de a nő iskolázatlansága és sárkány természete sem akadályozta meg abban, hogy öt gyereket gyártson neki.

Utána jó terézanyuként még másfél hónapig sajnáltam sanyarú sorsa, beteg édesanyja, gyermekei nyűgje, ronda, házsártos neje meg a rengeteg kielégületlen, a napi robottól megfáradt idegenvezetőtől extrákat követelő hölgy miatt. Aztán, amikor a Hármas számú elnyafogta, mekkora erőfeszítésébe került, hogy a túlkoros szüzikétől megszerezze a szobakulcsát, és míg a leányzó az akció után az exem franciaágyában pihegett, ő a másik szoba ropogós lepedőjén tornázott egy harmincas családanyával, rádöbbentem, itt mindenki megkapja, amire vágyik, kivéve engem.

A Hármas számú egy utazási iroda körútjain terelgette a magyar turistákat, kihasználva a Pesten megszerzett, kissé hibás nyelvtudását, mesélt a romokról meg még többet a jelenről, főként, hol érdemes bőrkabátot, szőnyeget meg aranyat vásárolni. Ezekben az üzletekben aztán tolmácsként is részt vett, jókora összeggel kiegészítve szerény idegenvezetői fizetését.

Hamarosan, az internetes fórumoknak hála, híre ment, hogy az iroda hímnemű alkalmazottai amellett, hogy roppant sármosak, mindent, ismétlem, mindent megtesznek a kedves vendégek kedvéért.

Az utaslista megtelt elhanyagolt, jól szituált úriasszonyokkal, akiknek a boldogságához csak egy török perzsa hiányzott, meg álmodozó lánykákkal, akik Hürremek szerettek volna lenni. Szüzike huszonhárom éves egyetemistaként Magyarországon nem tudott egyetlen pasit sem összeszedni, így első pillanattól félreértette a Hármas számú rajongásának okát, édesanyjával befizettette magát az összes fakultatív kirándulásra, és elnyerte a bónuszt, fél éjszakát az akkor még vőlegényemmel. Míg Szüzike a fájdalmas élmény után a könny- és vércseppeket szárítgatta, Hármas számú teljesítette kötelességét a szobányi perzsaszőnyeget vásárló szépasszony felé is.

Te mindig képzelegsz, hányta szememre gyakran az Egyes számúm (első exférjem, imádott gyermekem apja). Főként olyankor, amikor nem hittem el, hogy magának vásárolt be a Mangóban százhúszezerért.

Vagy kétségbe vontam, hogy a Pesthez legközelebb eső golfpálya Tatán van, és a tanfolyam hajnali kettőig tart. Nem tehetek róla, ilyen elvetemült agyam van, minden apró részletet eltárol, szükség esetén (vagy feleslegesen az éjszaka közepén beindulva) előkotor és összeilleszt.

Szóval kerek és hihető sztorit kell számomra kiagyalni, talán így is felfedezem a hazugságot, de értékelem a fordulatos történetet. „Édes hazugságokat mondj nekem, édes, kis hazugságokat”, éneklik régi kedvenc slágeremben, de véletlenül sem úgy, ahogy a Hármas számú tette: Gyönyörű vagy! Nekem nem csak egy hétre kellesz, hanem egész életemre. Ha te nem gondolod komolyan ezt a kapcsolatot, el se kezdjük! Elváltam már rég.

Novemberre biztosan meglesz a válóper, és márciusban nálad leszek. Nem kapok vízumot? Nem baj, megoldom. Szeretnék tőled egy kisbabát, mert vele együtt leszünk igazi család, összeköt bennünket meg a gyerekeinket is. Elviszlek Rumi sírjához. Hozzád költözöm, biztosan találok ott munkát. Szívem, ne aggódj, lerendezem én azt a büdös kurvát!

Csak kétszer dugtam meg, de nem volt jó. Nem az esetem. Dehogy szeretem, téged szeretlek. Már befejeztem volna, de sírt a telefonban. Este szkájpolunk. Dehogy, nem Konyában feküdtem le vele, ott nem lehet aludni, nincs szálloda. Ezentúl a gyerekeimnek szeretnék élni, csak velük akarok foglalkozni.

Nem szeretlek se téged, se őt. Te akartál velem találkozni, nem? Majd öt nap múlva megbeszéljük, és remélem, helyrehozzuk a dolgokat. A reptéren várok rád hétfő este, biztosan ott leszek, édes, ugye te is eljössz?

Holnap hívlak, mert ma este meccs lesz. Ja igen, a BL-döntő kedden volt, nem hétfőn. Félek megkérdezni újból: hozzám jössz? Fordíttasd le a papírokat az esküvőhöz!

Nem vehetlek el, a házasság nem nekem való, meg ugye itt vannak a gyerekek, összeházasodom az anyjukkal megint, csak papíron.

Nem bírok lemondani rólad. Majd hívlak. Miről beszélsz? Dolgozom, nem alszom együtt vele, én egy olcsóbb szállodába megyek, nem kell nekem négy csillag. Szép napot, édes, szeretlek.

Megbeszéltük, hogy nem vagyunk együtt, mindegyikünk azt csinál, amit akar. Nem számít, hogy néz ki, csak nő legyen. Egyikkel sem olyan jó, mint veled, soha nem is lesz, de ott vannak, és kész. Ilyen vagyok, sajnálom, nem tudok megváltozni. Bármikor számíthatsz rám, nem vagyok szemét ember, segítek, ha kell.

Szeretem a hazugságokat, csak azt nem, amikor rájövök. Az élet egyszerű, de mi ragaszkodunk hozzá, hogy komplikálttá tegyük.

A többi szeretőm sohasem panaszkodott a képzelgéseim miatt. A szexuális fantáziák − jó esetben − eszközei a sikeres nemi aktusnak.

Akinek viszont szegényes a képzelete, az enyémet használja. Valószínűleg a külsőmért ismerkednek meg velem a férfiak, mert lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de egyes részeim kimondottan jól néznek ki. Viszont az eszemért ragaszkodnak hozzám, mert velem sohasem unalmas, mindig kész vagyok játszani.

A Kettes számúval (második volt férj) házaséletünk legjobb szexét, öt egymást követő, nonstop orgazmust úgy éltem át, hogy beleképzeltem magam a nálunk vendégségben levő pár hölgytagjának helyébe.

Nem a férjemmel dugtam aznap délelőtt, hanem a lány szeretőjével a lépcsőházukban (azért nem a konyhapulton, mert már nem bírtunk felmászni a lépcsőn, ahogy magunkra zártuk a bejárati ajtót, meg kellett szabadulnunk az összes holminktól), miközben a férj megpróbált valahogy részese lenni a játékunknak, simogatva bennünket, hozzánk dörgölődzve, vagy farkát az éppen felszabaduló nyílásokba tuszkolva. És én voltam a lány, aki velük utazott a fővárosba, gyakorlatilag meztelenül, hogy bárhol, bármikor megkaphassák, felváltva, a kocsi hátsó ülésén, miközben az éppen aktuális sofőr a tükörből nézhette az eseményeket. Vagy az útszéli erdőben a fának támaszkodva szexeltünk, ráérősen, mint a Lady Chatterley szeretőjében.

A Kettes számú sejtette, hogy az előző éjszaka, borozgatás közben hallott történetek izgattak fel ennyire, nem pedig ő, de ez egyszer nem szólt semmit, inkább profitált a gerjedelmemből. Annyira kiütöttem magam, hogy az esti születésnapi partin belesétáltam a barátnőm üveg konyhaajtójába. De tökéletesen megérte, még az orrom sem tört el.

Szűz a csillagjegyem, de most nem erről akarok mesélni. A lányoknál a szűzhártya megléte határozza meg a szüzességet. A hártya a hüvelybemenettől néhány centiméterre található. Vagy nem, mert van, akinek egyszerűen nincs.

Bizonyos kultúrkörökben, vallásos családoknál illik szűzen férjhez menni. Ismertem jó pár görög lányt a Műegyetemről, mindegyik buzgón járt templomba vasárnaponként, a görögkeleti katolikusba a Belgrád rakparton. Voltam ott egy esküvőn, kicsi, polgári lakásnyi tér, két pópa rázta rendületlenül a füstölőt, három perc után rosszul lettem, émelygett a gyomrom, ki kellett mennem az udvarra. Kórházban is megesik velem néha.

Amikor szembesült az igazsággal, már nem hátrálhatott meg, nem volt visszaút, de ez így egy csöppet sem volt ínyére. Nem szerette a mozdulatlanságot és az engedelmességet. Még egy virág is felsóhajt, ha ilyen durván nyúlnak hozzá, de a szüzek nem tiltakoznak. Még egy hulla is szerelemre lobbant volna, ha megölelik, de a szüzek meg sem moccannak. És még egy pohár is megrészegül, ha bort töltenek bele, de a szüzek nem részegednek le. Unalmasnak és veszélyesnek tartotta őket. Unalmasak voltak, mert mind azt akarták, hogy tiszteljék őket, és folyton kérették magukat. És veszélyesek, mert páratlan adománynak hitték magukat, és mivel úgy gondolták, tartoznak nekik azok, akik elvették szüzességüket, elvárták, hogy áldozatukért kapjanak valamit cserébe. Ő jobban szerette az olyan nőket, akikkel tudott szeretkezni, mert tudatában voltak ragyogásuknak, tudták, hogyan nyújtsanak gyönyört, és hogyan fogadják el. Azokat a nőket szerette, akik a tükörben rámosolyogtak a tükörképükre, és csókot dobtak felé. Az olyan nőket szerette, akik odahajoltak hozzá, hogy megízlelhesse a mellbimbójukat, akik bukfencet vetettek, és boldogan kacagtak.

A Szüzike anyja odaadta szobájuk kulcsát a Hármas számúnak, hogy legyen hol megszabadítania huszonéves magzatát a már igencsak kellemetlen terhétől, a pár centis fránya lebernyegtől. Mert Magyarországon ez egy bizonyos kor után már inkább ciki, mintsem erény. Ellenben a görög lányok eljönnek kétezervalahány kilométerre tanulni, öt év Pesten, a műszaki egyetemen, aztán még három otthon, Athénban, mert a gyakori földrengések miatt a sima magyar építőmérnöki diploma nem elég, muszáj a görögországi kiegészítő fakultás. Nincs itt velük a tánti meg az egész família, hogy kísérgessék, lesegessék őket.

Persze nem bírják ki szex nélkül, amíg harmincévesen, lediplomázva, vénlányként valaki elveszi őket feleségül. Aztán, mielőtt végleg hazautaznának valamelyik kis görög szigetre, elmennek egy nőgyógyászhoz, aki visszavarrja a szűzhártyájukat. A budai szülészorvos ebből gazdagodott meg, azt mesélik. Elképzelem, ahogyan stoppolgat, mint nagyanyám régen a zoknikat, párhuzamos, dupla szálak jobbról balra, majd merőlegesen a fonalat átbújtatja a vízszintesek alatt-fölött, hogy sokáig tartson.

Négy feleséget engedélyez az iszlám. A saría, a muszlim jogrend azonban nyomatékosan csak egy asszonyt ajánl annak, aki attól tart, hogy többel nem tud igazságosan és egyenlően bánni. Világosan leszögezi, hogy: az asszonyok fölött állnak a férfiak. Isten kedvez nekik, mert ők költik az asszonyra javaikat. A jóravaló asszony jóra lát, szót fogad, óvja, mi rejtve van, mert Allah így is vigyáz. De ha makacs, a természete vad, félsz tőle, s már minden kötél szakad, akkor ne hálj vele, és lásd el a baját.

A lánc nem téphető szét, de némi erőfeszítéssel el lehet vágni. Igaz szerelem az, amit egy harmadik személy képtelen szétszakítani. Imádom az ilyen tutimegmondó könyvek-féle bölcseleteket. Olyanok, mint a Biblia, bárhogy lehet magyarázni. Kérdés csupán, vajon ki a harmadik? Vagy a második? És melyik az igaz szerelem?

Rájöttem, hogy a Hármas számú állandó üzeneteivel még két év múlva is hiteget majd, én marha pedig bepókhálósodva fogok várni rá. Meg kell szabadulnom tőle, hogy tovább ne rángathasson láthatatlan damilon, mint egy marionettfigurát.

Ehhez mással kell takaríttatnom, ez az egyetlen módja, mert a megcsalást a Hármas számú macsó becsülete nem bocsátja meg. Háremet csak ő tarthat, érte rajongjanak a nők, fészkommentekben magasztalják jóképűségét és kedvességét, az sem baj, ha összevesznek rajta. Minél nagyobb a virtuális balhé, annál nagyobb macsónak érzi magát.

Az éppen várólistás csajoknak nem lehet másik szeretőjük. Na jó, férjük igen, de az nem számít. Ha megjelenik egy potenciális szerető, rivális, a Hármas számú azonnal udvarló, lehozom a csillagokat üzemmódba vált. Egészen addig, amíg biztosnak nem érzi a pozícióját.

Ki akartam szállni ebből a megalázó helyzetből, úgy éreztem, nekem is jár egy kis boldogság. Vagy legalábbis jó és megfelelő mennyiségű szex. Regisztráltam hát a barátnőim által ajánlott netes társkeresőre.

Az oldal annyiban különbözik a többitől, hogy itt többnyire külföldi, tehetős férfiak keresnek partnert üzleti vagy magánútjaikhoz.

Nem igazán jövök ki a magyar pasikkal, nem vonzanak, valami genetikai defektem lehet, az Egyes számú külföldi, a Kettes számú ugyan magyar, de külföldön nőtt fel, a Hármas számú török.

Vonzalmaim ismeretében ez a felállás ideálisnak tűnt. Később újdonsült ismerőseim mesélték, hogy a lányok nyolcvan százaléka a kenyerét keresi az utazással, így nem csoda, hogy csupán kilenc nap szerencsétlenkedés után (mit keresel az oldalon, hova utaznál szívesen, mi a kedvenc színed, kedvelt pozíciód) kaptam egy konkrét ajánlatot. Négy nap, három éjszaka Rómában, tulajdonképpen csak két és fél nap, mert vasárnap délben érkeznék, és szerdán kora reggel visszajönnék. Természetesen mindent fizet, repülőjegyet, ötcsillagos szállást és ezerötszáz euró költőpénzt.

Adjak választ két napon belül, mert ugyan nem szokása senkit sürgetni, de szerdáig meg kell rendelnie a jegyeket, lefoglalni a szállást. Amennyiben igent mondok, szeretne velem előtte egyszer szkájpolni.

Már akkor éreztem, hogy a pénz miatt utálni fogom magam, így még jobb az egész, teljesebb a bosszú.

Később elmagyarázta, hogy a szép nők nem igazán vesznek komolyan egy ronda (sic), ráadásul egy meglehetősen szegény arab országból származó férfit, így a pénz felerősíti a kezdeti vonzalmat.

Eladom magam, mint a Hármas számú – nap mint nap. Úgy, mint ő, amikor az ékszerboltban próba közben ügyesen összefogja a vendég hosszú haját, szigorúan csak azért, nehogy beleakadjon a kapocsba, majd egy hirtelen, könnyű mozdulattal végigsimít a nyakán.

A nő libabőrös lesz az érintéstől, a férjnek a fagyosra állított légkondival magyarázza. Amikor az unott családfő lerogy egy csésze almatea mellé a sarokba, a Hármas számú a következő láncot már egész közelről csatolja fel, szinte hozzádörgöli férfiasságát a vevő fenekéhez.

Hiába, a pult mögötti helyet egy emberre méretezték. Aztán gondosan eligazítja a medált a láncon, közben a finom, vékony, manikűrözött ujjai véletlenül becsúsznak a hölgy dekoltázsába. A nő természetesen ragaszkodik a kellemes élményt jelentő ékszerhez, ami természetesen a legdrágább a felpróbáltak közül. Sebaj, lehet részletre is vásárolni. Még szerencse.

Gyors telefon gyerekem apjának, az Egyes számúnak, vállalja-e a kiskorút hétvégére. Viszonylag egyszerűen beleegyezik. Miután igent mondok, délután megérkezik a jegyem és a visszaigazolás a hotelből. Meglehetősen jó minőségű, általuk ötcsillagosnak hívott, (nálunk négynél többet nem kapna), tipikusan római, kicsit régimódi szálloda. A szkájpolás ideje szigorúan korlátozott, másnap reggel nyolc és fél kilenc között. Utána operál a Doktor úr. Lélekszakadva rohanok haza az iskolából, nehogy lekéssem. Doki szigorú arccal fogad, irodája, mint egy miniszteré, fala oklevelekkel tapétázva. A beszélgetés alatt egyszer sem mosolyog. Ötvenes, ápolt úriember külseje van, kifogástalan világoskék ing, nyakkendővel, állig begombolva. Angolja még kifogástalanabb, Írországban nőtt fel, szinte ez az anyanyelve.

Megnyugszom, ebbe a sótlan vénemberbe biztosan nem zúgok bele, a szexet meg majd túlélem valahogy, már két és fél hónapos lemaradásom van, bármi jó lenne, túl sokat nem nézek ki belőle, maximum egy kis reggeli merevedése lehet.

Ez a pár nap meg gyorsan elszáll városnézéssel, vacsorázgatással. Majd felpakolok egy csomó szép képet Rómáról a fészbukra, a Hármas számú rendszeresen ellenőrzi a posztjaimat, és privátban fenyegetőzik, hogy azonnal szedjem le a szerinte túl sokat, mondjuk mély dekoltázst vagy lábakat mutató fényképet, ellenkező esetben töröl az ismerősei közül. Sosem lehetek biztos, éppen ismerjük-e egymást. Aztán privát üzenetben küldök egy fotót a Hármas számúnak, bikiniben medencepartron sütkérezőst, azzal a szöveggel, hogy mások nem kifogásokat keresnek, hanem valódi erőfeszítéseket tesznek, hogy együtt lehessünk. Akár ő is lehetne mellettem.

A tanulság a tutiéletmegmondó könyvek szerint:

Néha a nyúl viszi a puskát, és nem is rossz más bankkártyájával fizetni.

Szőcs Henriette: Szexturista

Athenaeum, 2016

Kis liget volt a domboldalon. Itt vert tanyát a 3. szakasz maradéka. A csúfos temesvári csata egyik magyar sikert hozó lépésében vettek részt, amikor rohamukkal visszavetették a császáriakat. Részt vettek, aztán a zűrzavaros futásba torkolló hátrálásban fedezték a lőszerhiány miatt védtelenné vált tüzérek visszavonulását. Közben a szakasz fele odaveszett a harcban vagy megsebesült. Végül itt a domb derekán, nagy tölgyfákkal övezett tisztáson építették ki – akkor még nem tudhatták – utolsó állásukat. Elszakadtak a sereg többi részétől és a hírvivőnek kijelölt Tóth Dénes – pápai „gimnázista”, ahogy ő maga mondta – távozása után várakoztak a további parancsra. A dombsor egy magasabb hegyhez vezetett, a Világos és Szőllős között síkot végig látták. Hajnalodott, amikor Török odarohant a békésen szunyókáló Kutasihoz és erőteljesen fölrázta.

– Jóska! Jóska, ébredj! – és rázta Kutasit, mint Krisztus a vargát. Kutasi félálomban a sapkája után kotorászott, majd zavaros szemmel nézett a hangoskodóra.

– Na, mi köll?

– Ke’ má’ fő!! Baj van!

– Mi a’?

– Az úton oroszok vonulnak! De mint égen a csillag, annyian!

– Mint az oroszok! – morgott még mindig álomittasan a tizedes. Aztán egycsapásra felébredt, felugrott.

– Hun?

– Itt gyünnek az úton alattunk. Ha fö’ nem gyünnek ide páran.

– Na, csak vigyázzuk, keltsd fö’ a legényeket! Ki az őr?

– Há’, én, meg a Pista! Az ottan maradt a fák alatt, aztán figyel – felelt, aztán odament a másik fa alatt, köpenyükbe burkolózott honvédekhez és keltegetni kezdte őket.

Nemsokára kilenc szurony kapott a kis tűz fölött korom bevonatot. Nehogy csillogjon. A honvédek magukon hagyták szürke köpenyüket, sőt annak csuklyáját is fejükre húzták, hogy ne virítson messziről a búzavirágkék honvédsapka. Jól tették, hogy felkészültek.

Rövidesen csörtetés verte föl a kis liget addig viszonylagos csendjét. A középen álló nagy fán elkezdett csörögni egy szarka. Ez mindig ember közeledtét jelezte. Végül három, penészzöld köpenyű, vastag keresztszíjas orosz gyalogoskatona jelent meg a tisztás szélén. Egyből feltűnt nekik a kis, alig füstölő tűz és a mellette letaposott fű. Gyakorlott harcosok lehettek, azonnal szétbontakoztak, de arra nem számítottak, hogy mindegyikükre három honvéd jut majd. Egy ág reccsent, majd irgalmatlan dulakodás kezdődött.

Az egyik oroszt azonnal leütötték, egy másik kezéből sikerült kiütni a puskát, így rövid kardjával folytatta a küzdelmet. A harmadik rohanni kezdett a bokrok felé, ahonnan jött. Aztán, mint akinek gyökeret vert a lába, megállt. Szemtől szembe állt három, rászegeződő puskacsővel. A következő pillanatban már a földön hevert ő is, a két másik is.

Nagy gyorsan végigvizsgálta a kötéseket, nehogy valamelyik foglyuk kiszabadítsa magát! A szájukba frissen szedett moha került.

Úgy tűnt, ez a pár katona egy oldalvéd, vagy figyelő járőr lehetett, akiket nem követett nagyobb létszámú csapat. Lenn a síkon láthatóan csatarendbe álltak az oroszok. Felsorakozott a gyalogság, mögöttük az ágyúk. Le is mozdonyozták őket és meghordták mellettük a tisztást ágyúgolyókkal is. Kétoldalt ulánusok és kozák lovasság laza tömege. Az ágyúk mögött részint fedezetként, részint tartalék gyanánt egy sorezred gyalogsága és dzsidások sorakoztak fel. A dzsidák csúcsán megcsillant napfény, alatta kis kék-fehér zászlócskák lobogtak. A völgy feléig a zöldes szín és a széles vállszíjak, vállrózsák, csúcsos sisakok látványa dominált.

De nem mozdult ezek után senki. Lassan a por is leülepedett. A legények feszülten figyelték a fejleményeket. Már órák óta várakoztak, amikor szemközt egy porfelhő támadt.

Nemsokára feltűnt a magyar gyalogság, mögötte az ágyúk, kétoldalt huszárok, csatarendben. A sereg kibontakozását nem zavarta meg az ellenség. Aztán ők is megálltak. Pontban egy óra volt, konstatálta kis, apjától kapott zsebóráján Nagy Pista. A ragyogó napsütésben minden kis részlet jól látszott a szőllősi síkon. A háttérben kirajzolódtak a világosi vár megszürkült falai. Feszült csend lett, csak itt-ott hallatszott a lovak horkanása.

– Na, most! – gondolta Kutasi -, eldördülnek az ágyúk és kezdődik a harc. De nem ez történt! Egy kis csoport lovas vált ki a honvédsereg táborkarából és lassú ügetéssel elindult az oroszok felé. A kis csoport jókora távolságra megállt az orosz táborkartól. Egyetlen lovas vált ki közülük. Egyetlen egy.

– Török, néz’ má’ meg, mi ez? – szólt a legényre Kutasi. Török még valahol Csorna mellett zsákmányolt egy távcsövet. A legény előszedte a hosszú zsinóron nyakába akasztott bőrtasakból a kis fémtokot és kihúzta.

– Te, tizedes, ez a Görgei! A vezér! A vezérünk – ismételte –, és odamegy az oroszokhoz!

Közben a magányos lovas odaért a kis dombon elhelyezkedő orosz táborkarhoz.

– Valamit beszélnek.

– A főorosz, meg Görgei – felelte Jani –, valamit nagyon beszélgetnek.

Pár perc múlva a magyar seregek fővezére visszaporoszkált törzséhez. A törzskar tisztjei visszaindultak a sereghez.

– Itt, valami nagyon nincsen rendbe’! – mordult bele a csendbe Pista. Hát nem is volt! Fertály óra múlva megindult az egyik osztály huszár és a legelöl álló gyalogos zászlóalj. Az oroszok utat nyitottak nekik. Az orosz táborkar kis dombja előtt a honvédek gúlába rakták fegyvereiket, levették tölténytáskáikat és a földön egyre növekvő halomra dobták. Zászlóikat a vezérekhez legközelebb helyezték a porba. Elkezdődött a világosi fegyverletétel.

– Most mi lesz? Megadjuk magunkat? – ordított fel Török Jani.

– Én aztán nem! – felelt kőkemény határozottsággal Kutasi – Nekem senki nem adott erre parancsot!

Nagy Pista, a szokott szószátyárságával rábólintott a tizedes beszédére.

Most már csak az öreg Botost kéne összeszedni valamerre. Lassan, óvatosan lesettenkedtek a kis domb átellenes oldalán. Bokortól bokorig szökellve, ahogy annak idején a szombathelyi kaszárnyában mutatta nekik Havasi őrmester, akit Mórnál szétvitt a kartács. Kiderült, hogy nem volt fölösleges az óvatosság. A kis völgyben, az egyik bokor mögött megcsillant valami. A honvédek meglapultak. Az egyik vásárhelyi fiú előrekúszott, majd visszatért.

– Két orosz ácsorog, de mint aki nem tudja, mit is akar – mondta a visszatérő. Röviddel később két fura ruhájú szerzet indult el azok mögül a bokrok mögül. Mintha össze-vissza felszerelt katonaruha lett volna. Közelebb mentek. Egy ág roppant, a két fura figura megdermedt. Kutasi rájuk fogta fegyverét.

– Há mentek cimborák? – szólt rájuk „vazsiasan”. Azok egyből megfordultak és feltették a kezüket. A kilenc magyar, fegyverrel nem sok jót ígért.

– My Polacy! – szólalt meg a magasabb. – Rosjanie nie są! (1)

– Mit vartyog ez itt? Biztos valami krobót – vélte az egyik vásárhelyi, aztán felderült az arca. – Meg akarnak szöknyi!

– Akkor haggyuk üket!

– Nana! Azért nézzük meg őket, nehogy már’ utánunk lőjenek! – ment oda a két alakhoz két másik honvéddel és röptében átkutatta őket. Nem talál fegyvert.

– Na, menjetek már! – legyintett és barátságosan hátba verte az egyiket. Azok amarra, a mi honvédeink meg erre.

(1). Lengyelek vagyunk!… Nem oroszok!

Pintér György: Fűzerőd

Pintér György, 2016

Ő ír neki, kell több ennél? Ugye, hogy nem? Sőt, abban az időben, mikor történetünk játszódik, már a kevesebb is több volt, mint az elég. Keszi Irén tizenhét esztendős volt akkor, és észbontóan szerelmes. Se látott, se hallott. Nem tudta, reggel van-e vagy este, hétköznap van vagy ünnep, nem tudta, éhes-e vagy sem, azt se tudta, fiú-e vagy lány. Illetve, azt nagyon is tudta. Azt tudta egyedül. Keszi Irén szinte holdkórosként ténferegte át azt a tavaszt, ezerkilencszázegy rügyfakasztó tavaszát. Körötte dübörögtek a boldog békeévek, a székesfőváros napról-napra szebb lett, a kormány a helyén volt, és három nemzet mosta partjainkat. De mit törődött mindezzel Keszi Irén! Ő csak a Sajóhelyi Zoltánt látta maga előtt, akár lehunyta a szemét, akár kinyitotta: daliás termetét, mélybarna szemeit, kackiás bajuszát, szöghaját és hét határon híres mosolyát.

Na és a hangja, az a bársonyos, férfias gordonkahang, melynek rezgései másnap sem tisztulnak ki a női fülekből, az sem volt akármi!

Sajóhelyi Zoltán végzős joghallgató volt ekkoriban, ezen a tavaszon kellett letennie az utolsó szigorlatokat, hogy a fehér kesztyűs dékán ünnepélyesen doktorrá fogadja, és ő elfoglalja megérdemelt helyét apja ügyvédi irodájában. A Sajóhelyi és Tanner ügyvédi iroda a város egyik legdivatosabb irodája volt, bőrfotelek és süppedő szőnyegek várták az ügyfeleket, a falakat borító tölgyfapolcokról a Csemegi-kódex legfrissebb példányai mosolyogtak a látogatóra. Lelkes ügyvédbojtárok és dörzsölt, vén pásztorok vigyázták a principális úr minden szavát.

Idősebb Sajóhelyi, akinek már az apja is Sajóhelyi volt (de a nagyapja még nem), évtizedek óta a magyar ügyvédi társadalom egyik vezéralakja volt, áldásdús munkálkodásáért az uralkodó a millenniumi díjesőben főrendiházi tagsággal kínálta meg, és a báróság is szinte karnyújtásnyira volt csak.

Az ő idősebbik fia volt Zoltán, egy álmos szemű, közepes képességű, mindazonáltal valóban jóképű fiatalember, aki megszokta, hogy erőfeszítések nélkül mindent elérhet az életben. Amire vágyott, megkapta, legyen az európai út, farkasbunda vagy egyetemi vizsgajegy: mindenki tudta, hogy mivel tartozik a méltóságos úr fiának.

Sajóhelyi Zoltán mindezeket természetesnek vette, és elfogadta.

Az azonban öt is meglepte, hogy serdülőkora óta micsoda sikereket ért el a nőknél. Mert az tény, hogy érett férjes asszonyok és csitri lánykák omlottak karjaiba, akár akarta, akár nem. Nem értette az okokat— önmagát minden tekintetben átlagosnak tartotta, helyesen —‚ de persze nagyon élvezte a dolgot.

Sokat nem törte a fejét a miérteken, nem tudta, hogy több volt a szerencséje, mint az érdeme: a századforduló táján épp az ilyen férfiak jöttek divatba, akik a romantikát sportos külsővel enyhítették (vagy fokozták, ízlés szerint), és akik két lábbal a földön jártak ugyan, de volt bennük egy adag titokzatosság is.

Fátyolos tekintetét nem kialvatlanságnak, hanem mély lelki életnek, hallgatagságát pedig nem butaságnak, hanem páncélnak képzelték a szebbik nem tagjai: olyan páncélnak, melyet csak ők képesek feltörni.

És derekasan hozzá is láttak a töréshez. Sajóhelyi pedig, mit is tehetett volna, törődött.

Keszi Irén egy budai zsúron látta meg Zoltánt, és első pillantásra belészeretett. Ehhez nem kellett más, csak Sajóhelyi városszerte elterjedt híre, valamint Irén tapasztalatlansága. Irén, aki karácsonykor érkezett haza a leánynevelőből és férfit addig két méteres körzetében nem tapasztalt (atyját kivéve), viszont igen sok Ohnet-regényt olvasott, úgy képzelte, ez így természetes. Meglátni és megszeretni, aztán cselekedni.

Irén cselekedett is: április elején ártatlan lapot küldött Sajóhelyinek a Werbőczy utcába, ahol Táncsics is raboskodott. (Korábban.)

A lapon csak ennyi állt: Üdvözöllek: Irén.

De ha valaki leáztatta a két bélyeget, mögöttük ott volt az igazi szöveg: Irén nem akart tolakodó lenni, de egy diszkrét dolgot elmondana: jövő héten szülei elutaznak, ő otthon lesz, és várja Sajóhelyit.

Merész mondatok, kilencszázegyben különösen. Óriási botrány lett volna abból, ha a dolog kitudódik.

De sosem tudódott. A mindig álmos Sajóhelyinek, esze ágában se volt levakarni a bélyeget, így sose tudta meg, mit hagyott ki. Udvariasan válaszolt egy ellenlapon „Én is Önt”, és el is felejtette az egészet. Irén csalódott, kiábrándult, és egy év múlva hozzáment Makrai Manó terménykereskedőhöz. Öt fiút szült neki: a legkisebbet Zoltánnak nevezték.

Jolsvai András: Zárom soraidat

Városháza Kiadó, 2007

(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Fortepan)