Reggel a Pálos Károly Szociális Szolgáltató Központban kezdem a napot. Az igazgatónő és a vezető gondozónő tájékoztat a szakmai tevékenységükről. Először az étkeztetésre kérdezek rá. Itt is szabályszerű és visszafogott választ kapok, a szigorúan vett tényekhez nem fűznek személyes kommentárt:

— Az ellátás keretébe azok a szociális rászorultak jutnak legalább naponta egyszer meleg ételhez, akik koruk, egészségi állapotuk, fogyatékosságaik miatt önerőből ezt nem tudják megoldani.

— Mennyien veszik igénybe ezt a szolgáltatást?

— 2015. január 1-jén 1200 fő körül járt az ellátottak száma, ez az év során 40 százalékkal csökkent. Sokan a családjuk segítségével oldják meg az étkezésüket, vagy egy vendéglőbe fizetnek be, hetvenen elhunytak, harmincan tartós bentlakásos intézménybe költöztek be.

Az általam ismert példák nyomán, mint amilyen Iványi Gábor tiszteletes „Oltalom Karitatív Egyesület”- e, feltételeztem, hogy itt is térítésmentesen szolgálnak fel ételeket, de elképzelésemben csalódnom kellett.

Nyugdíj-kategóriáktól függően ugyan, de fizetni kell érte.

Egy jóval az átlag alatti, havonta 85 ezer forintot kézhez kapó nyugdíjasnak napi 515 forintba kerül, de csak abban az esetben, ha maga megy érte a város hat pontján működő ételkiosztó helyre, ha házhoz szállítást kér, az összeg 730 forintra emelkedik.

Az elszegényedést jelzi, hogy ennek az utóbbi csoportnak az aránya egy év alatt hét százalékkal csökkent, az öregek kétszáz forintos megtakarításért fájós lábbal is nekivágnak az útnak.

A lista második helyén a házi segítségnyújtás tevékenységei és résztevékenységei szerepelnek. Egy felsorolást kapok lehetséges szolgáltatásokról, ide iktatom, mert úgy érzem, hogy hűen kifejezi egy öregember kiszolgáltatottságát:

„Szociális segítés keretében:

— takarítás a lakás életvitelszerűen használt helyiségeiben (hálószobában, fürdőszobában konyhában és illemhelyiségben)

— mosogatás

— ruhajavítás (gombfelvarrás)

— vízhordás közkútról, fúrt kútról

— tüzelő behordása kályhához, egyedi fűtésű beindítása

— télen hóeltakarítás és síkosságmentesítés a lakás bejárata előtt…

Gondozási és ápolási feladatok körében:

— mosdatás

— fürdetés

— öltöztetés

— ágyazás, ágyneműcsere

— inkontinens betegek ellátása, testfelület tisztítása, kezelése

—haj, arcszőrzet ápolás

— száj-, fog- és protézisápolás

— körömápolás

— folyadékpótlás, étkeztetés

— mozgatás ágyban

— decubitus megelőzés

— felületi sebkezelés

— szalmazsák cseréje

— gyógyszer kiváltása

— gyógyszer adagolása

— vérnyomásmérés és helyzetváltoztatás segítség lakáson belül és kívül…”

Borzongva írom le ezeket a sorokat, de belátom, hogy a sokirányú gondoskodás az esendő emberi élet védelmét segíti.

— Akadnak olyan esetek is, amelyek nem férnek bele ezekbe a kategóriákba?

A vezetőnő eltűnődik:

— Egy öregasszony várta haza a fiát Amerikából, megkért minket, hogy szedjük le a kerti diófát, mert meg akarta kínálni a gyümölccsel.

Az ápolás egyre fontosabb szerepet kap. A kórházakban épülnek le az aktív osztályok, és a háziorvosi szolgálat is egyre inkább elöregszik. Szombathely városában a felnőtteket ellátó háziorvosok átlagos életkora 56 év, a gyermekorvosoknál pedig 57. Egy régebbi felmérés szerint 32 megkérdezett közül heten nyilatkoztak úgy, hogy öt éven belül nyugdíjba vonulnak majd. A helyzetet tovább rontja, hogy sok orvos és ápoló átjár dolgozni Ausztriába.

Az étkeztetéshez hasonlóan ezek a szolgáltatások sem ingyenesek a nyugdíjak összegétől függő térítéssel járnak.

Egy órányi gondozás 740 forintba kerül, az időskorúaknál eltöltött időt percekben mérik. A munkatársak igyekeznek minél rövidebb ott tartózkodást számlázni, de így is tetemes összegek jönnek ki, főleg azoknál, akikhez naponta kétszer is ki kell szállni.

Működik a házi segítségnyújtó jelzőrendszer is. Az igénybevevők azon saját otthonukban élő rászorultak közül kerülnek ki, akik képesek a segélyhívó készülék megfelelő használatára.

Az öregek egy karóraként viselhető készüléket kapnak, ha megnyomnak rajta egy gombot, az jelez az ellátási központban, az ügyeletes veszi a hívást és egy félóra alatt kiér a helyszínre. A Szociális Szolgálat anyagi okokból csak közepes szintű eszközt tud biztosítani, szokássá vált, hogy a családtagok Karácsonyra egy modernebb apparátussal lepik meg a hozzátartozójukat.

A Szociális Központ nem vállalhatja át az egészségügyi ellátás feladatát. Ha valaki napi 4 órán túli ellátásra szorul, az általában bentlakásos Idősek Otthonába kéri a felvételét.

A pályázó a bejutáshoz le kell hogy adja önkormányzati vagy magántulajdonú lakását, ennek hiányában az igényelt lakrész méretétől függően 2-3 millió forintot kell fizetnie.

Az egyik gondozó szerint a felvételeknél öt esetből négyben a magasabb anyagi ajánlat szokott dönteni. A bentlakás csak az adott személyre vonatkozik, halála után a jog nem örökölhető.

A szombathelyi Széll Kálmán úti épület kettős rendeltetéssel bír: a földszinten a Szociális Központ irodái, a klubhelyiség, a konyha helyezkedik el, az emeleten a „Bérlők Házát” alakították ki, itt helyezik el a gondozottakat. Jelenleg minden szoba foglalt.

— Mikor meghallottuk, hogy ellátogat hozzánk, Moldova úr — mondja a vezetőnő —‚ arra gondoltunk, hogy bizonyára akar beszélni valamelyik gondozottunkkal. Többeket megkérdeztünk, hajlandók-e a rendelkezésére állni, kitértek előle, de Erzsike vállalkozott rá. Ő egy 82 éves egykori ápolónő, teljességgel a tudatánál van, de a fizikai állapota megrendült. Arra kérem, ha fáradtságról panaszkodik, engedje megpihenni.

A szobák mérete különböző, Erzsike egy viszonylag nagyobb, 24 négyzetméteres alapterületűben él. Hazulról hozott tárgyaival rendezkedett be: nagyképernyős televízió, rádió, vízforraló, fényképek, otthonos csecsebecsék töltik ki a teret. Krónikus betegségei miatt már a szobáját sem tudja elhagyni.

Az ápolónők mosdatják, öltöztetik, hozzák fel neki az ételt, a szélesebb körű szolgáltatásért magasabb gondozási díjat számítanak fel neki. Elhelyezkedett, bár közel ülünk egymáshoz, nem látja az arcomat.

— A televíziót nézi?

— Csak azért szoktam bekapcsolni, hogy tudjam, nappal van vagy éjszaka.

— Sokat van egyedül?

— Nem szeretem, ha zavarnak a szomszéd asszonyok. Jó volna beszélni velük hitről, Istenről, könyvekről, de ők csak azt hajtogatják: itt fáj, ott fáj, ettől pedig senkinek sem lesz könnyebb. Egy embernek megpróbáltam segíteni, pénzt adtam neki, hogy szokjon le az alkoholról és a cigarettától, de most újra iszik és dohányzik. Csak a családomat fogadom szívesen: két lányom van, négy unokám és három dédunokám. A lányaim, sajnos, nehéz körülmények között élnek, mind a ketten gyógyszertári szakasszisztensnek tanultak, a fiatalabb itt dolgozik Szombathelyen, az idősebbik nem tudott elhelyezkedni, átment Ausztriába, de ott sem kapott állást. Nem tudom, hogy számolok el a sorsával az apjának odafenn.

— A férje mivel foglalkozott?

— Katonatiszt volt a Néphadseregben, rakéta egységeket irányított. Sokszor áthelyezték az ország egyik sarkából a másikba, én mindig vele tartottam, azt szokta mondani, együtt iratkoztunk be az „Ismerd meg a hazádat”-mozgalomba. 1956 után leszerelt, nem akart tovább vándorolni, de aztán visszahívták továbbképzésre, elvégezte a Hadmérnöki Kart és folytatta a szolgálatot. 1978-ban került ide a szombathelyi tüzérekhez, a Rohonczi úton laktunk. 1988-ban halt meg. Így van ez: nem együtt jöttünk, nem együtt megyünk el.

— Maga, Erzsike, hány évet dolgozott?

— Harminc év körül, azért nem tudom pontosan megmondani, mert a költözések miatt sok idő kimaradt. Ma már másképp állapítják meg a nyugdíjat, még a tanulóidőt is beszámítják Én a „Vámos Ilona” ápolónőképzőben végeztem, onnan kerültem a László kórházba.

— Szerette a szakmáját?

Az öregasszony összeráncolja a homlokát:

— Tetszik?!

— Szerette a szakmáját? — ismétlem meg a kérdést.

— Hogy lehet ilyet kérdezni?! Nekem hivatásom volt és nem szakmám, bár most is csinálhatnám.

— Vallásos?

— Szoktam imádkozni kis imákat, de nem tagadtam meg a másik rendszert sem. Sosem voltam bigott, csak szerettem az embereket, az élőket és a haldoklókat egyaránt, ha valaki exitált, rendbe tettem.

Az öregasszony fájdalmasan hátra támaszkodik az ágyon:

— Tegnapelőtt eltört a botom, itt a szobában estem el, de így is megroppant a kettes csigolyám. Egy tapaszt tettem rá, hogy ne kelljen még több orvosságot bevennem.

— Foglalkozik a politikával?

— Inkább az foglalkozik velem. Az apai nagyapámnak 160 hold földje volt Kiskörén, csodálatos kúria állt rajta, aztán egyszer csak mindent elvettek tőle. Apámra már semmi sem maradt, még a rossz származását is éreztették vele, csak traktorosnak tudott elhelyezkedni. Nem lázongott, tökéletesen végezte a munkáját. Nekem szerencsém volt, én már tanulhattam.

Most sincs pártom, a választásokon hol ide, szavazok, hol oda, de nekem az a másik rendszer jobban tetszett. Másként nőttek fel a gyerekek, nem dohányoztak, nem ittak. Most az utcán is megállnak és csókolóznak, ez mocskos élet. Én azt szeretném, ha jó emberek örökölnék a világot és kívánom, hogy legyen a munkájukon áldás.

Csend áll be, majd Erzsike is felteszi egy kérdést:

— Maga nős ember, Moldova úr?

—Igen.

— Sokáig maradjanak együtt.

Nyílik az ajtó, egy ápolónő hozza be az ebédet, segítek felkelni az öregasszonynak és az asztalhoz vezetem. Rám néz világtalan szemeivel.

— Ugye nem írja ki a nevemet?! A lányaim miatt kérem.

— Csak az a fontos, amit mondott.

Visszatérek a földszintre, azzal fogadnak, hogy egy nyugdíjas tanítónő keresett, kéri, hogy hívjam vissza.

— Honnan tudta, hogy itt vagyok?

— Elterjedt a híre.

Bekapcsolják a skype-ot, a képernyőn feltűnik egy ősz hajú nő. Igyekszem egy testre szabott kérdést feltenni: milyen különbséget lát a korabeli és a jelenlegi oktatási rendszer között. Kiderül, hogy már nyolc évvel ezelőtt visszavonult, azóta csak alkalmilag fordult meg a régi iskolájában. Maradok a szokásos témánál:

— Mennyi a nyugdíja?

— Meg tudok élni belőle.

— De számszerűleg mennyi?

— Nem panaszkodhatok.

Megpróbálom más formában feltenni a kérdést, de ő továbbra is kitér a válasz elől. Hangján érződik a félelem, hogy olyasmit talál mondani, amit ellene fordíthatnak. Elgondolkodom, hogy egyáltalán miért hívott fel, feltételezem: újra aktív, számottevő embernek kívánta magát érezni ily módon. Nem találom értelmét egy ilyen beszélgetésnek, két-három perc után elköszönök.

Délután egy író-olvasó találkozót kellett tartanom a Nyugdíjasok Irodalmi Kávéházában. Itt havonta egyszer rendeznek előadást, ezek a programfüzet szerint „a régmúlt időkre való visszaemlékezésekhez kapcsolódnak”. A témák között olyanok szerepelnek, mint a farsangi mulatozás régen és ma, férfi és nő kapcsolata régen és ma, anya és gyerek kapcsolata régen és ma, nyaralás régen és ma.

Megfordul a fejemben, hogy nekem is alkalmazkodnom kellene ehhez a nosztalgikus retrókerethez és letompítani beszélgetéseim törik-szakad stílusát, de nem tudom rászánni magam, úgy döntök, hogy most is úgy fogalmazok majd, ahogy máskor szoktam.

Kezdenek megtelni a széksorok, a gondozónő megjegyzi:

— Szeretném figyelmeztetni, Moldova úr, hogy néhány demens gondozottunk is eljött a találkozóra.

— Milyen súlyos az állapotuk?

— Általában már előrehaladott szakaszban kerülnek be hozzánk. A családok nem szívesen szembesülnek azzal a gonddal, amíg lehet, rejtegetik és csak az utolsó pillanatban döntenek. Ez a betegség elterjedtebb, mint az emberek gondolják, Európában több mint hétmillióan, Magyarországon 160 ezren szenvednek benne.

— Maguk hány hellyel rendelkeznek?

— 14 személyt tudunk befogadni, ez a keret folyamatosan be van töltve és tovább nő az igény. Alapvető célunk, hogy a foglalkozások elősegítsék az ellátottak meglévő képességeinek stabilizálódását, lehetséges mértékig a fejlesztésüket, esetleg a már elvesztett képességek újbóli felszínre hozását.

— Milyen módszereket alkalmaznak?

— Mozgásterápiát, zeneterápiát, biblioterápiát.

— Mekkora javulást sikerül elérniük?

— Sajnos, nem túl sokat. Az egyik gondozottunk tízéves gyereknek képzeli magát, folyton azt várja, hogy a bátyja eljöjjön érte és hazavigye. Kell adni neki néhány ruhát, hogy hajtogassa össze őket, azzal elvan. Akadnak azonban súlyosabb esetek is, egy nő például a csizmájára szokta felhúzni a harisnyáját. Megpróbálunk mindenkit egy úgynevezett szalon szinten tartani, most sem kell attól félnie, hogy valamelyikük botrányt fog csinálni.

Kirendelt kísérőm, X. azt ígérte, hogy a találkozón egy helyi irodalomtörténész lesz majd a beszélgetőtársam, most közvetlenül a kezdés előtt közli velem, hogy az illető nem ér rá, ő maga lép a helyébe.

Egy papírlapra fel is írt egy kérdést, ha jól emlékszem rá, olyasfélét, hogy ha nem író lennék, hanem olvasó, mit kérdeznék saját magamtól. A felvetését primitívnek találtam és magam vettem át a találkozó irányítását.

Őszintén beszéltem politikai és magánügyekről, úgy láttam, érdeklődéssel követik a szavaimat. Az emberek itt sem vállalták, hogy megszólaljanak, de a hallgatásuk már nem lepett meg. A találkozó után egy kakaó-kalács partit rendeztek, a nyugdíjasok átvonultak egy másik szobába.

Megkérdeztem X.-et:

— Holnap mi lesz a program?

— Nem terveztem semmit.

— De hát egy sor témáról is beszéltünk: egykori téeszekről, munkások sorsáról, egy répcelaki látogatásról és Így tovább.

X. válasz helyett csak megvonta a vállát, próbáltam visszafogni magam.

— A polgármester úr magát bízta meg a szervezéssel.

— Engem? Nem emlékszem rá. Talán holnaputánra összejön valami.

Ez volt az a pont, ahová már nem kívántam követni őt. Ha nehezen is, de elviseltem az állandó kitérő gesztusokat, az ismétlődő súrlódásokat, de arra már nem tudtam elszánni magam, hogy egy-két napot eltöltsek a szállásomon üldögélve, vagy cél nélkül az utcán kóborolva.

— A nagyapám valaha azt mondogatta: ha a Halálért kell küldenem valakit, neked szólok majd.

— Ez mire vonatkozik?

— Csak úgy általában jegyeztem meg. Egyébként holnap reggel hazamegyek Budapestre.

A vonaton üldögélve eltűnődtem, hogy a jobboldali rendszer milyen tömegben termeli ki az X.-hez hasonló egzisztenciákat, bármerre is fordulunk, beléjük ütközünk. Tovább szőve a gondolatot, be kellett látnom, hogy ez nem rendszerfüggő, annak idején a szocializmus is kinevelte Zuschlag Jánost és a társait: a karrierista KISZ-titkárait, sunyi szakszervezeti funkcionáriusokat.

Ami pedig X. pályatársait, az átnyergelt újságírókat illeti, velük kapcsolatosan sem volt jobb a helyzet.

Ha valaki húsz-harminc évet eltöltött egy lapnál anélkül, hogy botrányba keveredik, vagy elbocsátják, az annyi megalkuvást, torzítást követett el, hogy egy független bíróság minden vizsgálat nélkül súlyos fegyházbüntetést szabhatott volna ki rá.

Végiggondoltam egész szombathelyi tartózkodásomat, úgy találtam, nyilvánvaló kudarcot szenvedtem el. Aki dolga végezetlenül hagyja el a terepet, az mindenképpen veszett. Nem egészen a saját hibámból alakult így, de az nem  jogosít fel rá, hogy feladjam a céljaimat, folyatnom kell. Szombathelyre nem kívántan visszatérni, de elkezdtem tűnődni a „B terven”, egy győri vagy kalocsai látogatáson.

˟

2016 szilvesztere van, eltelt egy félév a munka kezdete óta és nagyjából minden úgy alakult, ahogy vártam. A világ nem vett tudomást a vállalkozásomról, nem támadt sajtóvisszhang — igaz, nem is igyekeztem felhívni a figyelmet magamra —‚ és csak azok segítettek, akikre eleve is számítottam.

Erőm közben nem növekedett, anyagi forrásaim nem sokszorozódtak, támogatást továbbra sem akarok elfogadni.  Még mindig nem lehetek biztos benne, hogy sikerül megvalósítani a tervemet. De amit szívet-lelket szakasztó munkával eddig feltártam és megfogalmaztam, nem engedem elveszni, ezért úgy döntöttem, hogy eljuttatom az olvasókhoz, és holnap folytatom a munkát. Ennek jegyében kiírhatom:

Az I. kötet vége

Moldova György: Kegyelemkenyéren

Urbis, 2017

A béke politikája az Amerika Kapitány: Polgárháborúban

Amerika Kapitány az egyik legrégebbi és legismertebb szuperhős, aki jellegzetes ruházatának és attribútumkészletének hála az egyik legpatriótább is. Jelleme hibátlan, mindenkiben a jót keresi, és a békére törekszik.

Feddhetetlen harcos, akinek személyével nem amerikaiként elég nehéz azonosulni, hiszen a szabadságba vetett megingathatatlan hite, illetve az, hogy magán viseli a teljes amerikai szimbólumkészletet – jelmeze egy nemzeti jelképen, az Egyesült Államok zászlaján alapul, és már-már annyira giccsesen hazafi, hogy csillagsávosat is szellent – inkább vicces, mint tiszteletet parancsoló.

Fontos azonban tudni, hogy karaktere ennél jóval összetettebb, s a vele foglalkozó írók sokszor üzenni akartak rajta keresztül. Szerepébe, jellemébe, fellépésébe sok minden belefért és belefér. Lehet az igazság, a patriótaság, a nacionalizmus megtestesülése, a „mindenféle rossz” elleni harc szimbóluma, az amerikai álom manifesztuma, attól függ, ki mit lát bele. Azok pedig, akik mélyebben elemzik karakterét, hajlamosak odáig merészkedni, hogy az USA egész legújabbkori történelmének párhuzamait is felfedezni véljék jellemében és kalandjaiban. A történetek írói Amerika Kapitány szónoklatain keresztül gyakorta bírálták az amerikai kül- és belpolitikát, a regnáló vezetők döntéseit, de ha nem ennyire direkt módon, közvetetten is előkerült az amerikai néplélek, a közös akarat szava.

A propagandától a faji kérdésekig

Az Amerika Kapitányról szóló történetek – legyen szó filmekről vagy az inspirációt nyújtó képregényekről – elemzésénél megkerülhetetlen faktor a politikai szempont, hiszen a karakter létrejöttét is pontosan az inspirálta. Joe Simon és Jack Kirby 1940-ben ugyanis politikai állásfoglalásként a szabadság és a náci zsarnokság elleni ellenállás szimbólumát alkotta meg Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány személyében, aki aztán első megjelenése során a címlapon ütötte ki Adolf Hitlert – bár igaz, csak a borítón, a képregényben már nem.

Az egymillió példányszámban értékesített (s ezzel rekordbevételt elkönyvelő) első szám hihetetlen sikernek örvendett, Amerika Kapitány pillanatok alatt sztár lett, népszerűségben pedig utolérte Supermant.

Simon először a Szuper Amerikai nevet szánta hősének, hogy még egyértelműbb legyen, mit is képvisel a karakter, de a jelzőt végül elvetették, hiszen sok ilyen előnevű hérosz praktizált már, és a Kapitány elnevezés amúgy is militánsabb hangvételt sugárzott.

Pályája gyorsan ívelt felfelé, hamar az amerikai olvasók egyik kedvence lett a gyenge, asztmás brooklyni srác – aki nagyobb, jobb, keményebb, értékesebb tagja akar lenni a társadalomnak, és valami igazán hasznosat akar tenni, hogy mindenki büszke lehessen rá –, hiszen önmagában kifejezte a nemzeti néplélek általános akaratát, vagyis azt, hogy az Egyesült Államok haderejének be kell lépnie a második világháborúba a szövetségesek oldalán, megmutatva azt, hogy az elnyomó náci Németországnak hol is a helye.

Ez az attitűd persze végigkísérte a karakter további pályafutását is, Amerika Kapitány mindig azokkal szállt szembe, akikkel kellett, legyen szó majomszerűen ábrázolt, alacsony, szemüveges japánokról, ármánykodó lelketlen szovjetekről, vagy az utóbbi másfél évtizedben szakállas arab terroristákról, sőt, alkotói Rejtő Jenőt is megszégyenítő hangzatos ponyvacímekkel adták el történeteit, amelyekben rendszerint fölényes győzelmet aratott mindenkin.

Viszont ahogy véget ért a második világégés, és a Föld országaiban már e trauma feldolgozása volt terítéken, az Amerika Kapitány iránti rajongás is csökkenni kezdett. Hiába tombolt a mccarthyzmus (vagyis a kommunistagyanús személyek elleni agresszív fellépés az 50-es években), és a Szovjetunió általi fenyegetettség is hiába volt napi téma, az immár komcsipüfölő hazafias szuperhős kalandjait már jóval kevesebben olvasták, s ezért először öltönyre cserélte a spandexet, majd egész tevékenységét áthelyezte a tanári katedrára, hogy onnan harsogjon nevelő célzatú szólamokat hitről, becsületességről és nemzettudatról. Ezzel együtt azonban a karakter szépen lassan eltűnt a süllyesztőben. A koreai háború esztendeiben nem is lett volna értelme használni a Kapitányt, hiszen az 50-es évek első éveiben szinte még az amerikaiak számára is szitokszó volt a patriotizmus, sokan megvetették az ország vezetőit, amiért azok belefolytak egy értelmetlen háborúba.

A karakter sorsát szívén viselő Stan Lee, a Marvel Comics író-szerkesztőjének szuperhős-forradalma, valamint a hidegháború olyan szakasza kellett a Kapitány dicsőséges visszatéréséhez, amely minden amerikait magabiztossággal töltött el. Stan Lee számára amúgy azért volt kedves Amerika Kapitány, mert a negyvenes években az egyik első szuperhős volt, akinek gondozásával több időt töltött, így az 1962-ben kezdődő képregényes arculatváltásban fontos szerepet szánt neki. Erre azért volt szükség, mert az ellenlábas DC Comics írói az 50-es évek végén, a 60-as évek elején régi szuperhősöket élesztettek fel, és létrehozták az Igazság Ligáját, ezért a Marvel Comics sem maradhatott le. Stan Lee vezetésével új szuperhőspanteon épült; ekkor jelentek meg az olyan, ma már klasszikusnak számító karakterek, mit Thor, a Vasember, Hulk vagy a Pókember, és jött létre 1963-ban az Avengers, vagyis a régi, a 90-es évek magyar képregényfordításaiból ismert Bosszú Angyalai, vagy ahogy újabban a filmek kapcsán nevezik, a Bosszúállók csapata.

E csoportosulás élére pedig Amerika Kapitány került, aki legalább olyan elánnal vetette bele magát az idegenek vagy a komcsik elleni harcba, mint ahogy tette két évtizeddel korábban a nácikkal szemben.

Ezekben az években az afroamerikai polgárjogi mozgalmak is hatottak a Kapitány történeteire, nem véletlen, hogy nem sokkal Martin Luther King halálát követően a karakter fekete társat kapott maga mellé. A döntésnek persze nemcsak politikai, hanem kereskedelmi okai is voltak, de ez nem von le semmit annak értékéből, hogy reflektálva a faji megkülönböztetés megszüntetésére irányuló mozgalmakra, Amerika Kapitány és a szuperképességekkel ugyan nem, de mechanikus szárnyakkal rendelkező afroamerikai exkatona, Sólyom lett az első vegyesrasszú szuperhős-páros az amerikai képregény történetében. A hetvenes években aztán érkeztek a kiábrándultság esztendei, melynek első számú letéteményese a vietnami háború volt. Érdekes módon Amerika Kapitány nem vett részt a harcokban, nem állt a háború mellé teljes csillagsávos mellszélességgel, ahogy tette ezt korábban a negyvenes években, mégpedig egyszerű okból: a Marvel kiadó állást foglalt, hogy szereplőjük soha nem az aktuálisan regnáló amerikai kormány propaganda szócsöve akar lenni, hanem az amerikai eszmény letéteményese.

Márpedig ha az amerikaiak zöme nem ért azzal egyet, hogy az USA-nak helye lenne egy arcvonal nélküli gerillaháborúban, akkor a képregények lapjain sincs semmi keresnivalója ott az őket szimbolikusan képviselő Amerika Kapitánynak.

Ezért ekkoriban a Kapitány és a Sólyom inkább népnevelésügyi történetekben szerepelt: szót emeltek olyan fontos témákban (ám sajnos elég didaktikusan), mint a fiatalok között elkövetett erőszakos cselekedetek (ne sanyargassátok egymást), a környezetszennyezés (ne dobáljátok el az utcán a szemetet), a dohányzás (ne dohányozzatok, mert egészségtelen), a szegénység (ne bántsátok az utcán élőket, mert nem biztos, hogy tehetnek róla) vagy a korrupció (ne fogadjatok el kenőpénzt).

A vietnami háború okozta letargia azonban még tovább eszkalálódott, hiszen ebben az időszakban pattant ki Richard Nixon lehallgatási botránya, a Watergate-ügy is, az amerikaiakat még nagyobb kiábrándultságba taszítva, megkérdőjelezve kormányzatuk döntéseinek hitelességét. Ez rányomta a bélyegét a Kapitányra is, akkori történeteinek írója pedig csalódva addigi elnöki ideáljában, „ad hominem”, vagyis gyalázkodó, sértegető támadást indított Nixon ellen a képregények lapjain keresztül, s az történt, amire akkor senki sem számított – bár így utólag a történelmet és a karakter alakulását egymás mellett vizsgálva teljesen érthető, kiszámítható és logikus volt –:

a Kapitány, csalatkozva az államot képviselő Fehér Házban, letette a csillagsávos spandexet, és Nomádként kezdett el praktizálni (bár előtte még leleplezett egy korrupt összeesküvést az amerikai kormány berkein belül), majd távozott a naplementébe.

Azonban jött a Reagen-korszak hurráoptimizmusa, a nemzeti büszkeség felerősödött, az új írói kéz által kissé pacifikált Amerika Kapitány pedig visszavette megszokott gúnyáját. Ezzel párhuzamosan a gorbacsovi glasznoszty ugyanúgy megjelent a lapokban, valamint az, hogy az új főtitkár külpolitikai szemlélete szembefordult a korábbi brezsnyevivel. Ez volt az az időszak, amikor először került előtérbe a képregények lapjain (és ennek nyilvánvalóan volt köze az ellenlábas DC-kiadó Watchmenjéhez, de erről később), hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya kötelezni akarta Steve Rogerst, hogy közvetlenül az állam irányítása alatt folytassa a bűn üldözését, hiszen az nem járja, hogy valaki csak úgy maszkot húz és önbíráskodik egyszerűen azon oknál fogva, mert hazafi(nak tartja magát) vagy mert gyorsabb, erősebb, kitartóbb az átlagpolgárnál a szuperhős-szérum áldásos mellékhatásai révén. Amerika Kapitány viszont nem akart efféle szupervizionálást maga fölé, és inkább lemondott személyazonosságáról, csak hogy hű maradjon az amerikai álom eszményéhez. Csaknem két év telt el, amíg a karakter ismét visszavette attribútumait és folytathatta addig megszokott munkáját.

Mint látjuk, az amerikai álom eszményhez mindig tartotta magát a karakter, hiszen ez az ideál ott volt eredettörténetében is, de ettől a ponttól vált igazán karakteressé ez a lózung a Kapitány későbbi történeteiben.

Ez összefüggésben van azzal, hogy a kilencvenes évek írói igyekeztek eltávolítani a klasszikus bűnüldözői szerepkörtől, kevesebb lett a földönkívüli fenyegetettség, inkább morális, etikai kérdéseket akartak problémaként elébe rakni, s a vitákban ő képviselte a racionális emberi eszményt.

Persze nem lett belőle egy tépelődő, egzisztencialista szereplő, bár közel állt hozzá, hiszen a 2001. szeptember 11‑i terrorcselekmények hatására a Kapitány is elkezdte keresni a miérteket, az okokat – ahogy az amerikai társadalomban szinte mindenki, hogy értelmezni tudják, mi vezethetett ezen értelmetlen cselekmények elkövetéséhez. Ezen időszakban eléggé republikánus szellemiség lengte körül a Kapitány történeteit, többször emelt szót a megtorlás mellett, és volt kalandja nagy szakállú arab terroristákkal is, akiken elégtételt próbált venni a New York-i események miatt.

Az amerikai politikai történésekkel való szoros kapcsolatát viszont még mindig nem ez, hanem a fejezetünk témáját is adó, az Amerika Kapitány: Polgárháború című filmnek inspirációt adó, azonos elnevezésű képregényfolyam egyik utolsó eseménye húzza alá.

A Civil Warban a szuperhős-társadalom két frakcióra bomlott, miután az Amerikai Egyesült Államok kormánya törvénybe iktatta, hogy minden olyan egyénnek, aki szuperképességekkel bír, regisztrálnia kell magát, vagyis valós személyazonosságát felfedve munkát kell vállalnia.

Az ellenzők táborának vezetője Amerika Kapitány lett, mert az egyéni szabadság korlátozását látja a törvényben és nem hajlandó megfelelni neki, még úgy sem, hogy az ő személyazonossága amúgy mindenki számára ismert. A másik tábort Vasember vezette, aki a kormányerők oldalán foglalt állást, helyeselve, hogy a hősöket állami kontroll alá kell vonni. A Polgárháború eseményei azonban rengeteg pusztítással jártak, az egyik epikus küzdelem közepén pedig Amerika Kapitány megrémült a mérhetetlen erőszaktól, egy pillanatra azt sem tudta, valójában mi ellen visel hadat, és inkább letette a fegyvert, csak hogy ne legyenek újabb vétlen áldozatai a szuperhősök konfliktusának – azokénak a szuperhősökének, akik korábban nem egymás ellen, hanem egymásért harcoltak minden ellen, ami rossz. Az igazságszolgáltatás persze azonnal elvezette, majd a kiszolgáltatott és megbilincselt Kapitányt a bíróság épülete előtt lelőtték, életét pedig nem sikerült megmenteni.

Egy képregényhős halála (pláne, ha amerikai képregényről van szó) általában nem túl komolyan vehető esemény, hiszen számos olyan példát ismerünk, amikor a Marvel vagy a DC képregénykiadó vállalat úgy próbálta az olvasottsági adatokat feljebb tornázni, hogy váratlanul megölt kedvelt karaktereket.

Amerika Kapitány halála viszont azért volt nagy szám, mert ez még nem történt meg a szereplővel. Hitték ugyan, hogy halott (valójában hibernálva töltött egy bizonyos időszakot), de el sosem pusztították, hiszen olyannyira ikonikus karakter volt, hogy esetleges kimúlása egyenértékű lett volna azzal, mintha a szabadság madarát, az amerikai álom megtestesítőjét vagy magát az USA zászlaját tiporták, pusztították volna el.

Nem véletlen, hogy a vezető amerikai politikai lapok is címoldalon hozták a témát, mintha valódi személy halála történt volna meg. Ezt azonban nem lehet kézlegyintéssel vagy az amerikaiak naiv, paternalista mivoltával magyarázni, hiszen ez a szimbolikus esemény pont 2007-ben történt, amikor a guantanamói fogolybotrányra is fény derült. Olyan kritikus időszak volt ez az elmúlt évek amerikai történelmében, amelyhez hasonló indulatok csak 2016-ban, a Donald Trump–Hillary Clinton választási kampány időszakában jellemezte a közbeszédet. 2007 viszont talán még indulatosabbá tette az amerikai választópolgárokat, hiszen demokrata érzelmű felük felgyújtotta volna a Fehér Házat, míg a republikánus része az ikonikus épület főbejárata előtt máglyát állítva, élve égette volna el Szaddám Huszeint. Ezek természetesen szélsőséges példák, de jól jellemzik, mennyire polarizált volt ebben az időszakban az Amerikai Egyesült Államok. Viszont egy ilyen helyzetben, amikor egyszerűen nincs valódi, kézzelfogható eszmény, mi lehet a leglogikusabb lépés egy olyan karakter sorsával kapcsolatban, aki az amerikai eszménnyel azonosítható?

Jelképesen el kell pusztítani, ezzel pedig Amerika Kapitány megölése a képregény-történelem legindokoltabb halálesete volt.

A helyzet szimbolizmusát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Kapitány 2009-ben, Barack Obama beiktatásának évében, egy reménnyel teli új időszakban az amerikai álommal együtt főnixmadárként látványosan feltámadt.

Ki őrzi az őrzőket?

A politika pedig szépen becsempészte magát a filmekbe is, a második Amerika Kapitány-film, A Tél Katonája 2014-ben az összeesküvéses sztoriszállal jelzésértékű, de annál könnyebben dekódolható kikacsintás volt a lehallgatási botrányok felé, és bár az Amerika Kapitány: Polgárháború című film már kevesebb aktualizált problémára reflektált 2016-ban, komoly politikai utalások akadtak ebben az alkotásban is. Mert ugyan behozhatunk személyes drámákat, pengethetjük a lélek húrjait Tony Stark szüleinek meggyilkolásával, fűzhetjük a bromance-t Amerika Kapitány és a Tél Katonája között, itt kőkemény közéleti kérdésekről van szó. Elsősorban a következőről: Quis custodiet ipsos custodes? Vagyis: ki őrzi az őrzőket?

A mondat ismerős lehet a már korábban említett Watchmenből (amely egy alternatív idősíkon játszódik, ahol Richard Nixon már harmadik periódusát tölti, ugyanis nem történt meg a Watergate-botrány, viszont a világ egyre inkább sodródik egy atomháború felé), de ezt a kérdést nem a legendás író, Alan Moore tette fel először a nyolcvanas években, hanem az ókor nagy szatirikusa, Iuvenalis, sőt a gondolatmenet már megjelenik Platón Állam című munkájában is. Majd 1861-ben John Stuart Mill is felhasználta Considerations on Representative Government című művében, és azóta szinte mindenki, aki egy pillanatra is elidőzött a különböző rendvédelmi szervek számonkérhetőségének problémáján. Ez a kérdéskör pedig előkerül a kortárs képregényekben is, hiszen szimpatikus, ha valaki azt hirdeti, hogy üldözi majd a bűnt, megtorolja az igazságtalanságot, véget vet a gyengék sanyargatásának, de amíg ezt arcát elfedve maszkban, spandexben teszi, egyszerűen nem több álarcos igazságosztónál, köpenyes önbíráskodónál, akinek egyszerűen nincs törvényes felhatalmazása vagy gátja tetteire, saját morális kódexén kívül. Ez pedig egyetlen demokratikusan működő államban sem elfogadható, mert nincs biztosíték arra nézve, hogy valójában így is fog történni.

Arról nem is beszélve, hogy a törvény nemcsak tiltja, de bünteti is az önbíráskodást.

Ahogy a magyar BTK 368. paragrafusa írja: „Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Viszont ha túl is lépünk az önbíráskodáson, azt nem felejthetjük el, hogy ezeknek az embereknek ugyanúgy lehet rossz napjuk, mint 2013-ban annak a TEK-kommandósnak, aki véletlenül hasba lőtte társát.

A Pókember által szajkózott „a nagy erő nagy felelősséggel jár”-mantra tényleg nem üres frázis, ha jobban belegondolunk. Hiszen ezek a szuperhősök általában önmagukban időzített bombák, két lábon járó élő fegyverek. Mi a biztosíték arra, hogy Vízió vagy a Skarlát Boszorkány nem okoz balesetet önhibáján kívül (ahogy az meg is történik mindkettejükkel az Amerika Kapitány: Polgárháborúban)? Ezenfelül mi van azokkal a kétkedő hősökkel, akik egyszer csak úgy döntenek, nem szolgálják többé a közjót? Vagy vegyünk egy extrémebb példát:

mi történik egy olyan szuperhőssel, aki alkoholproblémákkal küzd, csúnyán lerészegedik, majd delíriumos állapotában lerombolja egy város kerületét?

Nem vonhatók felelősségre, mert gyorsan elszaladnak vagy elrepülnek? Elnézzük nekik, mert korábban már oly sok jót tettek és tehetnek még az emberiségért? Nem valószínű.

A S.H.I.E.L.D. (Stratégiai Honvédő Iroda Elhárító és Logisztikai Divíziója, vagyis egy terrorizmuselhárító és hírszerző szervezet, amolyan amerikai TEK) vezetői ugyan nem verbalizálták, hogy a „ki őrzi az őrzőket?”-elv miatt ódzkodtak az első Bosszúállókban Nick Furynek, a szervezet félszemű igazgatójának ötletétől, de érezhető, ez munkálkodhatott bennük, amikor fúrták a nagy erővel rendelkező, szinte korlátozhatatlan csoportosulás létrejöttét. Lehet persze arra hivatkozni, hogy akadtak volna lojális(nak tűnő) tagok az ármádiában, hisz Amerika Kapitány egy titkos kormányprogramnak köszönheti létét, Vasember a hadsereg segítségével/közbenjárásával ritkítja a terroristákat a Közel-Keleten, a nyilaival mindig pontosan célzó Sólyomszem pedig S.H.I.E.L.D.-ügynök, de van a csapatban néhány olyan tag, aki minimum nemzetbiztonsági kockázatot jelenten az amerikai kormány számára. Van egy exszovjet titkos/kettős ügynök, a Fekete Özvegy, egy másik dimenzióból származó, közel isteni hatalommal bíró Thor, illetve a folyamatos dühkitöréseit kordában tartani próbáló Bruce Banner/Hulk.

Rendben, egy esetleges idegen offenzíva esetén valószínűleg semelyik kormányzat sem válogatna az eszközök között és nem vacakolna a CS típusú átvilágítással, de az esetet követően azért minden bizonnyal megszabná, hogy milyen jogosítványokat használva működhetne egy ilyen végrehajtó csoportosulás.

Egy ideig a Bosszúállók felettes szerve a S.H.I.E.L.D. volt, hiszen az hívta életre, és tartotta a hátát is érte (elsősorban Nick Fury által), de az Amerika Kapitány: A Tél Katonájában fejezetünk főszereplője hathatósan gondoskodott arról, hogy ez a szervezet, valamint ellenlábasa, a náciknál is nácibb Hydra nevű katonai terrorista csoportosulás, amely a világuralomra tör, kölcsönösen megsemmisüljön, és mindkét szervezet underground mozgalomként folytassa tevékenységét. Ergo a Bosszúállóknak nem maradtak feletteseik, nem volt, aki kontrollként ott maradjon mellettük, ellenben tovább folytatták a praktizálást.

Teoretikusan valószínűleg elég sokáig űzhették volna ezt, mert ha mezei zsebtolvajokat kapdostak volna el a New York-i plázákban vagy cicákat szedtek volna le a fa tetejéről, a kutya sem kéri számon őket, csakhogy a Bosszúállók már olyan szervezetté vált, amelyre az egész világ védelmében van szükség a kívülről (értsd: például az űrből) érkező fenyegetések kezelésére, ezért nyilván nem lehet pitiáner célokra felhasználni őket, hiszen elit alakulatról van szó.

A rendőrség kötelékébe tartozó, de azért attól részben független TEK-től (Terrorelhárítási Központ) sem elvárható, hogy büntetéseket osztogasson a közterületen szabálytalanul parkolóknak, mert a legfőbb feladatuk a terrorfenyegetettség elemzése-értékelése. Elvileg a Bosszúállóknak is elég könnyen meghatározható feladataik vannak, de amíg az említett TEK csak Magyarország közigazgatási határain belül tevékenykedhet, a szuperhős-csoportosulás szemlátomást tájékoztató jellegűnek tekinti az országhatárokat és a területi integritást, s mint emlékezetes, a Bosszúállók második részében, az Ultron korában számos (nem amerikai) települést is tönkretesznek hőseink, ami azért hagy némi kivetnivalót a tevékenységükkel kapcsolatban.

Hiszen a segítségnyújtás ellenére vajon melyik állam vezetése örülne, ha egy amerikaiakból álló elit kommandó csak úgy megjelenne az ország határain belül és önhatalmúlag vendettát követne el, majd miután végeztek – s számos megrongált útszakasz, jármű, épület vagy emberi áldozat szegélyezi rendfenntartó munkájukat –, fogják magukat és visszamennek New York-i főhadiszállásukra?

Teljesen érthetetlen, hogy A Tél Katonája végén miért nem került valamilyen ellenőrző szerv a Bosszúállók fölé vagy legalább a kötelékbe egy olyan személy vezetői pozícióban, aki számonkérhető, és akinek jelentési kötelezettsége van az amerikai kormány irányába, hiszen mint emlékezetes, abban az epizódban Amerika Kapitánynak ugyan sikerült eliminálnia a S.H.I.E.L.D.-be és az amerikai szenátusba beépülő Hydra-ügynököket, de ezzel magát a terrorelhárító szervezetet is, Washington részleges elpusztításáról nem is beszélve. Ha már a TEK-kel párhuzamot vontunk, maradjunk egy földhözragadt, de persze nem életszerű példánál.

Ha például a magyar rendőrséget meghekkelné, belülről bomlasztaná, majd teljesen elpusztítaná egy titkosan működő régi náci csoportosulás, a TEK pedig önhatalmúlag úgy döntene, hogy megoldja az ügyet, a magyar kormány valószínűleg ezt nem hagyná, hanem arra törekedne, hogy minél előbb visszaszerezze felettük az irányítást.

Ez a kontrollszerzés a Bosszúállók esetében nem történt meg, úgy folytatták tovább az önbíráskodást, hogy arra nem kaptak senkitől felhatalmazást. Rendben, valahol érthető, hogy senki sem packázik olyan emberekkel, mint amilyenek a Bosszúállók csoportosulását alkotják (erősek, nagyot ütnek, gyorsak, repülnek stb.), de azért minimum furcsa a kormány reakciója, hogy miután a Sokoviában történt fiaskó (a Tony Stark hibájából életre kelt mesterséges intelligencia, Ultron az égbe emeli a több ezer négyzekilométernyi alapterületű fiktív miniállamot, Sokoviát, amit hiába sikerül megmenteni, az anyagi kár és a halálos áldozatok száma jelentős) utáni szenátusi meghallgatáson totálisan megtagadják az együttműködést, még egy új S.H.I.E.L.D.-létesítményt is kapnak, ahol tréningezgethet a Bosszúállók 2.0-s verziója.

Mondd, te kit választanál: Polgárháború

Ezzel pedig meg is érkeztünk az Amerika Kapitány: Polgárháborúhoz, amelyben a Steve Rogers által újjáalakított Bosszúállók csapata ugyan tovább próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról, azonban egy újabb incidens nem rutinszerű befejezéseként a csoportosuláson egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, amelynek be kell számolniuk akcióikról. Viszont ez az új rend megosztja a Bosszúállókat, és a csapat két részre szakad: Amerika Kapitány úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykedniük, hogy védelmezhessék az emberiséget, de Tony Stark szerint az irányítás és az elszámoltathatóság a fontosabb.

A film elején, Lagosban történt események (Wanda Maximoff az öngyilkos merénylővé váló Crossbonest akarja megakadályozni a robbantásban, ehelyett még több ártatlan hal meg miatta egy irodaházban) nyitják fel először a közvélemény szemét.

Először Tony Starkot vonja kérdőre egy anya, akinek fia ártatlanul halt meg a Bosszúállók miatt Sokoviában, majd egy híradóbejátszásban hangzik el az alábbi mondat, teljesen jogosan: „Ugyan milyen törvényes felhatalmazással bírnak az olyanok, mint Wanda Maximoff?”, akit egyébként a Kapitány a szokásos katonai mantrával próbál vigasztalni, vagyis azzal, hogy ne érezzen részvétet, ugyanis több embert mentett meg, mint ahányan meghaltak miatta. Persze a Kapitány is megkapja a maga kioktatását, szintén egy tévés bejelentkezésen keresztül, a wakandai király elhunyt honfitársaira hivatkozva mondja ki a verdiktet szintén teljesen helyesen, utalva a Bosszúállók dicstelen nigériai terrorelhárítási terveire: „Idegen földön hullott polgártársaink vére. Ezt nem kizárólag bűnözők tettei okozták, hanem azok közömbössége, akik felesküdtek a megfékezésükre. A győzelem, amiért ártatlanok halnak meg, valójában teljes kudarc.” Végül megérkezik Thaddeus E. „Thunderbolt” Ross külügyminiszter, aki tételesen a Bosszúállók fejére olvassa:

annak ellenére, hogy korábban számos ízben megmentették a világot, nem többek önbíráskodó, veszélyes embereknél, akik folyamatosan semmibe veszik más országok szuverenitását, és akiket nem érdekel, hogy milyen zűrzavart hagynak maguk mögött.

Csak néhány a teljesség igénye nélkül: New York lerombolása a Bosszúállókban, Washington egy részének tönkretétele – az Amerika Kapitány – A Tél Katonájában, Sokovia elpusztítása a Bosszúállók – Ultron korában, Lagos egy kerületének eltiprása az Amerika Kapitány – Polgárháborúban. Helyteleníti, hogy a csapat korlátlan hatalommal rendelkezik, felügyelet nélkül, mert ezt a helyzetet a világ kormányai elfogadhatatlannak tartják. Viszont megoldást is kínál: a Sokoviai Egyezményt, amelyet összesen 117 ország hagyott jóvá, és amely kimondja, hogy a Bosszúállók mostantól nem maradhat meg magánszervezetnek, helyette az Egyesült Nemzetek egy bizottsága fogja felügyelni a működését. Ennek értelmében a Bosszúállók csak akkor léphetnek közbe, ha a bizottság szükségesnek ítéli.

Roppant érdekes viszont a Kapitány bigott érvelése:

Mi csak biztonságosabbá akartuk tenni a világot. Szerintem sikerült.

A reakció mögött azonban látnunk kell a mögöttes mondanivalót is: a Kapitánynak jogos a kételye, hogy abban az esetben, ha az ENSZ kerül a Bosszúállók mellé/fölé, fennáll a veszélye annak, hogy a csapat nem tud időben reagálni egy konfliktusra. Ilyen ugyanis történt már a valóságban is, hiszen például a kilencvenes évek közepén a ruandai népirtásra az Egyesült Nemzetek Szervezete nem reagált semmit, a konfliktusban végig passzív maradt; emiatt rengetegen bírálták az ENSZ alapelveit, magát az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjait, s köztük főleg a Bill Clinton vezette Egyesült Államokat. Amerika Kapitánynak részben abban is igaza van, hogy az egyezmény aláírása egyet jelent a felelősségek ide-oda tologatásával, de ez még mindig kedvezőbb helyzet, mint ha egyáltalán nem lenne kezesség, mert az legalább jogi státusszal is bír. Hiszen amikor korábban jót kellett állni valamiért, a Kapitány bizony baseballsapkát, menő napszemüveget és menő bőrdzsekit húzott magára az egyenruha helyett, majd eloldalgott a naplementébe.

Az egyetlen ember, akinek volt annyi vér a pucájában, hogy öltönyt vett fel és eljárt a szenátusi meghallgatásokra, az Tony Stark, aki ugyan nem engedett a negyvennyolcból, és nem adta át a páncélja tervrajzait senkinek, de legalább szembe mert nézni bírálóival.

Abban is igaza van a Kapitánynak: előfordulhat, hogy  olyan incidensbe kell beavatkoznia a Bosszúállóknak, amit annak tagjai nem akarnak vállalni. Vagyis ha jogos is a felmerülő „Ki őrzi az őrzőket?”-kérdés, a Kapitány szerint legalább ennyire fontos a „Ki őrzi az őrzők őrzőit?”- tárgykör is, amellyel, ha nem is hangosan, de az olyan – amerikai kormány által előszeretettel használt –, morálisan és jogilag egyaránt aggályos tettekre gondol, mint a bűnügyi profilalkotás büntetlen előéletű állampolgárokról, az illegális adatgyűjtés és a bűnmegelőző csapások (a gondolatmenet persze a végtelenségig bővíthető az őrzők őrzőinek őrzőiről és így tovább, de talán értelmetlen is). Nem kapunk választ a kérdésre, de azért borítékolható, hogy a Sokoviai Egyezmény valószínűleg nem egy oktrojált paktum lett volna, hanem a Bosszúállók csapatának is lett volna lehetősége, hogy beleszóljon a pár száz oldalas szerződésbe, és az ENSZ-szel közösen jelölje ki azokat a kereteket, amelyek konszenzusos megegyezést biztosítanak mindkét fél számára. Erre persze a bécsi terrortámadás miatt nem kerülhetett sor (megtámadják az ENSZ-tanácsot), pláne, hogy az esetet követően Amerika Kapitány dúvadként próbálta menteni exbarátját, az agymosott, vibrániumkarú bérgyilkost, Buckyt, a Tél Katonáját Bukarestben.

Ross külügyminisztert viszont szemlátomást nem érdeklik a Kapitány bürokratikus aggályai, és a csapat tagjait tömegpusztító fegyverekhez hasonlítja, hogy rábírja őket a Sokoviai Egyezmény aláírására:

Mondja, Kapitány, tudja, hogy Thor és Banner hol tartózkodik? Ha én elvesztenék pár 30 megatonnás bombát, annak biztos lenne következménye. Kompromisszum, biztosíték – így működik a világunk. Higgyék el, ez a köztes megoldás.

Amerika Kapitány viszont nem hisz ezekben a köztes megoldásokban, ebben a sztoriban a morális iránytű szerepét viseli (bár ez nem volt másképp a korábbi alkotások során sem – ő a történelmen kívüli ember, akinek nincsen semmije, csak a múltja és az elvei), s kifejezetten konzervatív, jobboldali elveket képvisel: ellene van a felelősség áthárítására alkalmas Sokoviai Egyezménynek, a hagyományok erejére és az emberi tökéletlenségre hivatkozva, mert nem bízik eléggé abban, hogy az ember (legalábbis társadalmilag) képes lenne erkölcsileg vagy szellemileg megújulni, sőt azt sem hiszi, hogy az emberi természet politikai eszközökkel javítható lenne. (Pont emiatt azonban van benne valami minimális libertariánus hajlam is, hiszen kifejezetten az egyénben hisz, mert a kormány döntéseiben már többször csalódott, főleg miután a Marvel-univerzum Edward Snowdenjeként valójában leleplezte, hogy az államirányítási gépezetben mindenki lehallgat mindenkit, és mindenki kémkedik a másik ellen).

Tony Stark ehhez képest úgy látja (már csak saját démonai miatt is, hiszen bűntudatot érez amiatt, hogy saját robotjai, valamint az életre kelt személyi számítógép-klón, Ultron létrejötte is közrejátszanak ebben a kialakult helyzetben): a társadalmi rendet nem a Kapitány-féle hagyományelvűség alapján, hanem kifejezetten jogi eszközökkel, szabályokkal, az egyének kölcsönös jogainak és kötelezettségeinek tisztázásával kell helyreállítani. Nem kell persze egy Donald Trump–Hillary Clinton-féle szembenállást beleképzelni a két oldal érvrendszerébe, de ettől még jól elkülöníthető narratívák mentén működik a Kapitány és a Vasember is.

Egyébként a polarizált szembeállításnak némi iróniát ad, hogy Amerika Kapitány egyenruháján a demokraták színe, a kék dominál, míg Vasember páncélján a republikánusok pirosa, miközben cselekedeteikben pont a másik tábor eszmerendszeréhez húznak.

Gondoljunk csak bele, Tony Stark a kapitalista vállalkozó mintapéldánya, aki ugyan dolgozik a kormánynak és a hadseregnek, de alapvetően pacifista, már-már szélsőségesen kezeli a szólás- és szabadságjogokat, és inkább verbálisan kezelné a problémás helyzeteket, míg a Kapitány patriótaságából fakadóan inkább konzervatív természet, szabálykövető, illetve nem rest érvelés helyett akcióterveket szőni (értsd: használni az öklét).

A Sokoviai Egyezmény és a Bosszúállók nemzetközi jogállásának törvénybe iktatása azért is szükségszerű, mert az epizódban a fentebb említett külső fél indukálta internacionális beavatkozásokon túl előfordul olyan esemény is, amikor egy ország rászorul arra, hogy szuperképességekkel bíró egyéneket kapjon el. Ehhez pedig mire van szükség? Nyilvánvalóan szuperhősökre. A bécsi terrortámadás után például mindenki a Tél Katonáját kezdi keresni, mert először őt vélik a robbantás első számú gyanúsítottjának, az ENSZ megpróbálja elkapni Bukarestben, méghozzá nem is akárhogy, a német rendőrség különleges alakulatának bevonásával. Időzzünk el ezen egy egészen kicsit; mert vajon napjainkban (és nem a második világháború gestapói rémuralma alatt) hogyan kerülhet sor ilyesmire? Csak nagyon különleges körülmények között, világos és előzetesen megállapított szabályok alapján.

Nincs olyan példa, nemzetközi egyezmény vagy szerződés, amely jogossá tenné a német rendőrök Romániában tartózkodását.

De vissza Amerika Kapitányhoz, aki ismételten semmibe veszi azt, mely országban okoz káoszt, s próbálja ő is elkapni Bucky Barnest, hogy majd ő vonhassa kérdőre, s ő bizonygathassa annak igazát. A Romániában akciózó német rendőrök mellett azonban feltűnik még egy szuperhős (csak hogy tovább bonyolítsuk az egyébként sem egyszerű nemzetközi problémákat), a civilben amúgy T’Challa néven egy (fiktív) afrikai ország, Wakanda törvényes trónörököse, Fekete Párduc. Az, hogy bosszúból akarja elkapni Buckyt (azt hiszi, a Tél Katonája ölte meg az apját), álarcban, idegen földön, szemernyivel sem teszi jobbá annál, mint ami ellen harcolni akar azért, hogy számonkérhetők legyenek a hősök. Ráadásul úgy, hogy egyben uralkodó is, harci fellépése egy idegen országban még hadüzenettel is felérhet. Megítélésén persze valamelyest segít, hogy amint elkapják mindhármukat Amerika Kapitánnyal együtt, legalább leveszi a maszkot és vállalja tetteit.

Ettől a ponttól elkezdődik az ilyenkor szokásos lobbizás, hogy a Sokoviai Egyezmény aláírására kötelezhető hősök válasszák a törvényes oldalt. A Kapitány természetesen maga mellett tudhatja szárnysegédjét, a Sólymot, valamint az időlegesen ép elméjéhez visszatérő Bucky barátját is, de ugyancsak szimpatizánsai között tarthatja számon Sharon Carter ügynököt, akihez gyengéd szálak is fűzik.

A visszavonult, unatkozó családapa, Sólyomszem szintén mellette köt ki, illetve az összezsugorodni és megnőni is képes Hangya, aki már „megszokta, hogy vadásznak rá”.

Az utolsó csatlakozó a komoly poszttraumás stresszel küzdő Skarlát boszorkány, miután érzékeli, képességei miatt Tony Starkék inkább bezárnák, mintsem segítenék (ami egyébként komoly érzéketlenség Vasemberék részéről – gondoljunk csak bele, pszichológiailag mennyire okos dolog elszeparálni egy őrlődő embert, hogy véletlenül se használja képességeit, miközben retteg attól, hogy újra használja képességeit). Tony Stark oldalához tartozik örök barátja, James Rhodes ezredes, vagyis Hadigép, az örök igazság oldalán álló android, Vízió, a Bucky miatt még mindig haragos – amúgy regisztrációpárti – Fekete Párduc, az inkább csak szimpatizáló, mintsem konkrét segítséget nyújtó (amúgy exkormányügynök) Fekete Özvegy, valamint egy új fiú, a Pókember (aki azt sem tudja, milyen rajta túlmutató eseménybe keveredett).

Tulajdonképpen e két csapat lipcsei reptéren folytatott összecsapásában összpontosul minden, s valljuk be, ez az esemény nem is nevezhető igazi polgárháborúnak (ahogy a cím sugallja), inkább csak bandaháborúnak.

Sőt, ekkorra már nem is a politikai szembenállás a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy a Kapitány és Bucky el tudjon menekülni egy repülővel az Északi-sarkra, ahol kiderülhet a Tél Katonájának szörnyű titkos múltja.

A film szereplői innentől sem viselkednek konzekvensebben, talán a Kapitányt kivéve, aki a film végéig csökönyösködik a kontrollálhatóság elleni dogmatizmusával, viszont egy ponton kiderül, hogy nem volt alaptalan a félelme, hiszen a sztori végére az addig a becsület bajnokaként tetszelgő szuperliberális Ross tábornok egyszer csak, nemzetiszocialista vezetőket megszégyenítve, az óceán közepén víz alatti börtönébe veti azon szuperhősöknek, akik nem hajlandók aláírni a Sokoviai Egyezményt (most tegyük félre azt, hogy Sólyom és Hangya valójában bármely random fegyházba kerülhetett volna, hiszen páncéljuktól megfosztva nem rendelkeznek semmilyen komoly szuperképességgel).

Az, hogy ezeket az embereket mindenféle tárgyalás nélkül küldi oda, megfosztva őket a szabadságuktól, csak azért, mert nem hajlandók szignózni egy papírt, minimum Geroge Bush-i helyzet, és a guantanamói események felidézése.

Mivel egy ilyen intézmény felépítése nem két hétbe kerül, vélhetően a külügyminiszter már a kezdetektől számolt esetleges B tervként a szuperhős büntetés-végrehajtási intézettel. Tette amúgy azért is illogikus, mert egy ilyen börtönnel még a nem bezárt szuperemberek is megkérdőjelezik a belé vetett hitüket, arról nem is beszélve, hogy amint a közvélemény megneszeli, miként bánik azokkal a hősökkel, akik amúgy számtalanszor mentették meg a világot, komoly választópolgári bizalomvesztéssel is számolhat.

Az Amerika Kapitány: Polgárháború befejezése azonban inkább szól arról, hogy a politika miként képes tönkretenni barátságokat, mintsem arról, hogy valódi politikai üzenetet fogalmazzon meg, hiszen a Kapitány és Vasember utolsó nagy összecsapása sértettségről és bizalomvesztésről szól. Ha elnézzük a forgatókönyvnek, hogy a kettejük között ármánykodó Zémó báró terve, amely ilyen mértékű kenyértörésre vitte a két hős kapcsolatát, hány ismeretlenes egyenlet végkifejlete – amelyben megannyi véletlen bekövetkezte szükségeltetett ahhoz, hogy összecsapjanak –, afelett már nem hunyhatunk szemet, hogy Vasember miért válik túl megengedővé az epilógusnak is betudható utolsó percekben. Mert a Kapitány ugyan otthagyta az utolsó csata helyszínén a jelképének számító pajzsát, egyértelműsítve, hogy nem kíván a kormányzat vagy az ENSZ bábjaként tovább praktizálni, de az kicsit nehezen emészthető, hogy Tony Stark (aki szintén nem szimpatizál e szervekkel a film végére) nyíltan szembemegy elveivel, s ignorálja Ross külügyminiszter telefonját, amikor a Kapitány kiszabadítja bebörtönzött társait. A dramaturgia nyilvánvalóan nem támogatta volna azt, hogy egy Amerika Kapitányról szóló filmben a címszereplő legyen a vesztes fél, sőt azt sem, hogy morális győztesként a film végén rengeteg szimbolikával átitatott halált haljon, ahogy a képregényben is látjuk (mivel a Marvel filmuniverzum-építő törekvéseibe ez nem fért bele); minimális dráma szükségszerű lett volna ebbe a történetbe, hiszen a Kapitány nem törik meg, nem kap gellert a karaktere, „csak” egy Tony Starkkal való barátságot veszít, és törvényen kívülivé válik.

Utolsó levelével, amit a Vasembernek címez, ráadásul alá is húzza, hogy „bocsi mindenért, mi csináljuk tovább, amit eddig is, szóval keressetek, ha úgy gondoljátok, szükség van rám”.

Ezzel pedig pont azt a mondanivalót bagatellizálja el a film, amiről igazán szólnia kéne: vagyis a béke és a demokratikus elvek megmaradása érdekében mindenkinek alá kell vetnie magát a törvény betűjének. Az alkotók azonban nem akarták egyik fél igazsága mellett sem leszúrni zászlajukat, így történhetett az a fura helyzet, hogy a Polgárháborúnak nincs feloldása. Tony Stark kilengése mellett is megmarad a számonkérhetőségért küzdő technokratának, míg Amerika Kapitány továbbra is a szabadságba, illetve az egyén akaratába vetett hit két lábon járó enciklopédia-szócikke marad, és nem lesz szimpatikusabb karakter azáltal, hogy inkább menekül, mintsem tárgyal. Amúgy a kérdéskörben azért is nehéz valamelyik fél mellett kiállni, mert a témával kapcsolatban mindkét szereplő hozzáállása túltolt, nem elég megengedő, s amíg a Kapitány végletesen idealisztikus, és szinte semmit sem hajlandó elfogadni, ami a kontrollra vonatkozik, addig a Vasember a pusztítások miatti lelkiismeret-furdalása okán bármilyen szabályozásra nyitott lenne, csak és kizárólag azért, hogy jobban aludjon.

Fantasztikus világok

Muchichka László:

A béke politikája az Amerika Kapitány: Polgárháborúban 

Athenaeum 2017

– Miről beszélgettetek Miklóssal? – nézett rám várakozó tekintettel a feleségem.

A taxi abban a pillanatban hajtott el a Four Seasons előtt. Elnéztem Mariann feje felett, ki a szélvédőn. A Zrínyi utca, ahol a tömeg már nyüzsgött, mágnesként vonzotta a tekintetemet. Meleg esténk van, állapítottam meg magamban. A kirakatok sárga fénycsíkokként suhantak el mellettünk, fiatal fiúk és lányok csapatokban, kacarászva sétáltak… és akkor minden vörösre váltott bennem, süket lézerfények pásztázták az utcát, valaki feltett egy kérdést (Hol vagy?), amire nem tudtam válaszolni, miközben mély, lüktető zene ülte meg a kocsit, és Mariann egyre csak távolodott tőlem.

Eszembe jutott, ahogy tegnap este a Bad Girlsben a lányok a pulton táncoltak. „A kimériai nem tudta, miféle istentelen alkímiának köszönhetik az életüket ezek a fenevadak, de azt viszont igen, hogy olyan ördögi fekete mágiával került szembe, mely sötétebb volt még Skelos Kútjánál is.” Kivétel nélkül mind válogatott szépség volt, a testük izmos és ruganyos, a lábizmuk élesen kirajzolódott a vékony harisnya alatt, az arcukon kéjesen hívogató mosoly ült.Pont éjfélkor léptünk be az UV-fényben villódzó bárba. Rövid, kétségbeesett bolyongás után, miközben már az is megfordult a fejemben, hogy Antónia talán el sem jött, megkönnyebbülve fedeztem fel, ahogy ott táncol az érkezésem óta egyre csak növekvő és sűrűsödő tömegben. Vörös, flitteres, elől mélyen kivágott miniruhát viselt. A zene pulzáló ütemére egy szőke lánnyal táncolt önfeledten, tudomást sem véve az őt vizslató tekintetekről. A szőke egyszerre csak Antónia mögé került, átfogta a derekát és a két lány a zenére – „I’m your slave”, „I’m your slave”, suttogta egy buja női hang – előbb lassan, aztán ahogy a dj vadabb és lüktetőbb ütemre váltott, egyre gyorsabban mozgatta a csípőjét.

A szőke bal kezét továbbra is Antónia derekán nyugtatta, jobb keze azonban lassan végigkúszott a lány lapos, izmos hasán, fel egészen a melléig. Szorosan összesimulva mozogtak, mintha a hátulról történő behatolást imitálnák, amitől nekem rögtön merevedésem lett.

Megkövülten bámultam őket, amikor Antónia hirtelen hívogatóan rám mosolygott. „I’m your slave! I’m your slave”, szinte zihálva ismételgette a női hang, s én elindultam Antónia felé. A zihálás felerősödött. Megpróbáltam felvenni a ritmust, és miközben mindkét kezemmel átfogtam Antónia nyakát, a csípőmet szorosan a medencecsontjához nyomtam. Így mozogtunk, most már hárman. A dj valami akcióról kezdett el magyarázni, mire Antónia egy ellentmondást nem tűrő pillantást kíséretében gyöngéden lefejtette a kezem a nyakáról, majd a két ujját felmutatva jelezte, hogy hozzak nekik italt. Egy biccentéssel vettem tudomásul a parancsát, de képtelen voltam megmozdulni, tompa bénultság járta át az egész testem. A szőke unott pillantást vetett rám Antónia válla felett.

„I’m your slave!”, I’m your slave”, ismételgette a női hang, miközben kéjesen fel-felnyögött.

– Mit nézel? – kérdezte undok arccal a szőke.

– Tessék?

– Mit né-zel? – ismételte meg a kérdést, mintha egy gyerekhez beszélne. Egy kalapáccsal agyon tudtam volna verni.

– Semmit – feleltem, s miközben némiképp engedett a bénultságom, segélykérően Antóniára néztem.

– Menj már! Menj! Menj! Siess! – mondta nevetve Antónia, és még egy pajkos sürgető mozdulatot is tett a kezével.

Visszatámolyogtam a pulthoz, a farkam, amely az előbb majd szétrepesztette a nadrágom sliccét, már lelohadt, akárcsak a reményeim. Kiderült, hogy a dj előbb egy whisky-akcióról üvöltözött; vettem két pohárral, és odavittem a tánctér szélén beszélgető lányoknak.

– Köszike – vette el az italát Antónia, és közben felnevetett. A szőke meg sem szólalt.

Így álltunk szótlanul, kis kört alkotva a táncolók közt, én hülyén nevetgéltem, a lányok időnként óvatosan beleittak a whiskyjükbe. Közben már egy másik szám szólt, valami rap, amelybe időnként dallamos betéteket kevert az egyfolytában a tömeget hergelő dj. Cold … time, ezt a két szót tudtam kivenni a szövegből. Noha a tekintetem folyamatosan Antónián pihent, nagyon is jól láttam magam körül mindent: az egybefüggő masszaként táncoló tömeget, amelyen időről időre, mint egy világítótorony reflektorai, sejtelmes fények pásztáztak végig; a bárpult körül álló bamba arcokat; egy miniszoknyás lányt, aki mellettünk tört utat a kijárat felé.

Nagyon sokáig állhattunk így szótlanul – nekem legalábbis óráknak tűnt –, mialatt folyamatosan ugyanaz a két szó lüktetett az agyamban: cold… time.

– Te nem iszol? – kérdezte végül Antónia, miközben szemmagasságig emelte a poharát.

– Nem – feleltem bénán és hidegen, miközben önkéntelenül is az üres kezemre pillantottam. – Nem – ismételtem meg most már szomorúan.

Újabb csönd. Ezúttal rövidebb és metszőbb, mint az előbb.

– Most már elmehetsz – sajnált meg végül Antónia. Kiszabadított a helyzet fogságából. Sem gonoszságot, sem rosszindulatot nem fedeztem fel a szemében, képtelen voltam haragudni rá. Megértettem, hogy az ő életében, így mennek a dolgok.

Valahogy sikerült elvánszorognom a mosdó előterébe. Az olyan helyeken, mint a Bad Girls, gyakran itt várják meg egymást a nők és a férfiak, miután rövid, villanásszerű szemkontaktusok és apró, alig észrevehető mozdulatok után megtörténik a kiválasztás. Az előterekben valahogy mindig könnyebb. Sem a többi vendég, sem a társaságukban lévő emberek, sem a féltékeny barátnők jelenléte nem zavarja meg az ismerkedés kezdeti, érzékeny folyamatát. A nők és férfiak gond nélkül kezdeményezhetnek egymással beszélgetést, mutatkozhatnak be a másiknak, cserélhetnek telefonszámot, és ami a leggyakoribb, gyors és heves csókolózással pecsételhetik meg a találkozást.

A mosdókagylókkal és hatalmas falitükrökkel berendezett, csempézett falú helyiség üres volt. Senki nem várt senkire, ahogy én is hiába vártam volna Antóniára. Ez a tudat még egyszer elemi erővel söpört végig rajtam. Belepillantottam a tükörbe, de nem láttam mást, mint ami valójában voltam: egy középkorú férfi, a fáradtságtól karikás szemmel, megroggyant vállal, a fájdalomtól furcsa grimaszba rándult arccal. Fuldokoltam, mintha egy hatalmas hullám terített volna be. Nagyon is ismerős volt már ez a helyzet, az emlékek testetlen szörnyként éledtek fel és törtek rám. Lehetetlen volt menekülni. Becsuktam a szemem, mert nem bírtam elviselni a saját látványomat, aztán teljes erőmből felüvöltöttem.

Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Annyi erőm maradt, hogy hívjak egy taxit. Az utolsó hang, amelyre emlékszem, a kocsi ajtajának a csapódása volt.

Néha minden átmenet nélkül és nagyon egyszerűen érnek véget a dolgok.

Persze sejthettem volna, hogy az olyan lányoknak, mint Antónia, egyáltalán nem jövök be. De csak akkor este jöttem rá a teljes és az én ügyemben megfellebbezhetetlen igazságra: nemcsak az olyan kivételesen szép lányok, mint amilyen ő volt, de minden fiatal lány sztárokról, sportolókról, befolyásos emberekről, gazdag pasikról álmodozik. Fel nem foghattam, hogy ez a végtelenül triviális, az élet realitásaitól messziről bűzlő igazság hogy kerülhette el a figyelmemet. Még Pál Ferenc, egy elviekben önsanyargató életet elő szerzetes is könnyedén megfejtette, és az egyik könyvében, ami a kezembe került, fájdalmasan egyszerűen, mindenki számára érthető módon le is írta.

A lelkem mélyén tudtam, hogy életem fontos, reményekkel teli szakasza itt véget ért; egyedül és láthatatlanul lebegtem egy lassan idegenné váló világban.

Antóniát hamarosan áthelyezték egy másik csoporthoz, amit nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Találkozásainak ritkák és esetlegesek lettek, az ilyen alkalmakkor folytatott beszélgetéseink szigorúan szakmai kérdésekre vagy az időjárásra korlátozódtak.

Kötter Tamás: Ikea, vasárnap

„A mi falunkról beszélek. A kezdet kezdetétől Petrából csak a nők mentek Feketetóra, s ez a szokás mindig megmaradt. Mint valami íratlan törvény. A férfiaknak nem volt ellene semmi kifogásuk. Nem törődtek vele, pedig fiatal menyecskék voltunk.

Az alatt a három nap alatt nyugodtan leihatták magukat, nem perelt velük senki. Addig ülhettek a kocsmában, amíg feketét láttak.

Felöltöztünk szépen, új szoknyába, új ingbe, tiszta, tarka kendőt kötöttünk a fejünkre, melynek a színe versengett az októberi erdőével. Az én fiatalkoromban hírből sem ismertük a bugyit, tehát nem is hordtunk ilyent, de alsószoknyákat húztunk magunkra rétegesen, olyanok voltak, mint a káposzta levelei.”

Öregmama felnevet, saját szavain felvidulva. Mi is vele tartunk, örömmel nyugtázzuk ennek a hamarosan kilencvenedik évébe lépő asszonynak a jókedvét.

„Most bezzeg hordanak bugyit, de olyan kicsi és olyan szűk, hogy annyi, mintha nem is volna”, kuncog öregmama. „Szóval egy nappal a vásár kezdete előtt indultunk. Egyesek árut is vittek, mások csak elemózsiát és valamennyi pénzt zsebkendőbe kötözve. Én általában nem vittem árut. A vásárban volt sör, miccs, nyalánkságok. Volt zene, volt cirkusz, fel lehetett ülni a ringlispílre. Nekem legjobban a mesemondók tetszettek.”

„A mesemondók?”

„Elég furcsa férfiak voltak, viccesek. Volt köztük nagyon magas, sovány, hosszú, beesett arcú. Mások kicsik voltak, és kövérek, kerek állúak, rövid, csutakszerű lábakkal, de ugyanolyan elevenek, mint az előbbiek. Csak beleizzadtak az erőlködésbe. Nem emlékszem egyre sem, aki… normálisan nézett volna ki. Vagy csontvázak voltak, vagy döblecek… Általában tréfás, kacagtató történeteket meséltek. Egyfolytában változtatták a hangjukat, hol vékonyan szóltak, hol mély, dörmögő hangon.

De meséltek hátborzongató történeteket is, kísértetekkel, szellemekkel vagy ördögtől megszállt asszonyokkal.

A végén ezeken is kacagni kellett. Aztán voltak olyanok, akiknek teljesen ki volt festve az arcuk, és rettenetesen fintorogtak, de meg lehetett érteni, láthatatlan tárgyakat fogtak meg…”

„Pantomimet játszottak”, magyarázom én.

„Lehet. Fehér mázzal volt bekenve a képük, az ajkuk és az orruk piros volt, nagy, mindig csodálkozó szemmel néztek. Fenékbe rúgták egymást, s úgy tettek, mintha őket is fenéken rúgták volna más, láthatatlan emberek… Nahát, viccesek voltak. Ezeket is szerettem…”

„Jó mesemondó lett volna maga is a vásárban, komoly konkurenciát jelentett volna…”, szalad ki a számon.

„Ha lett volna nadrágom s egy szerszámom két tojással!”, replikázik öregmama kurta nevetéssel. „Csak férfiak űzték ezt a mesterséget. Hogy néztem volna ki én felkapaszkodva egy hordó vagy egy csutak tetejére, összevissza grimaszolva? Szekérrel se bírtam volna hazavinni a sok fújolást, amit kaptam volna érte!”

„Mesemondók már az ókori Egyiptomban is voltak, a köztereken szerepeltek”, mondom én. „Azt hiszem, ez a legősibb mesterség.”

„A kurválkodás a legősibb mesterség”, cáfol meg öregmama.

„Lehet, hogy egy időben indultak”, javasolom én.

„Lehet”, lép be öregmama a játékba. „Miközben a nő űzte a mesterséget a sátorban, a férfi mesét mondott a sátor előtt. Szóval tartotta a klienseket, hogy ne unatkozzanak, nehogy elfogyjon a türelmük és továbbálljanak. Ment az üzlet… Manapság a mesemondás kihalt, a kurválkodás megmaradt!”

„Időtálló mesterség”, mondom, hogy ne hallgassak.

„Egy csűrben szálltunk meg, az erdő szélén”, folytatta öregmama, rövidre zárva a disputánkat. „Hermánkati jól ismerte a házigazdát. Ő intézte el, hogy mind ott aludhassunk a három éjszaka alatt. Akkora férfi volt, mint egy hegy, és egyfolytában mosolygott, fene tudja, miért.

Közte és Kati között több volt, mint egyszerű ismeretség, mi már az elején rájöttünk erre, és próbáltuk kifaggatni.

Kati úgy kacagott, hogy visszhangzott belé, és így kacagott mindig azokon a napokon és éjszakákon. Otthon néma volt egy éven keresztül. Sokat nem tudtunk meg. A férfit Ödönnek hívták, Hermánkati Ödinek szólította, tehát így szólítottuk mi is. Nem volt semmi ördögi benne, nem volt sem patája, sem kis szarvacskái a feje tetején tornyosuló fekete fürtök alatt. A szarvacskákat a felesége viselte, igaz, hogy láthatatlanok voltak. Vézna, száraz nő volt, akkora, mint a férjének a karja, vékony szájú és szúrós tekintetű. Csak nagy ritkán, véletlenül került a szemünk elé. Ödi, tudva, hogy fáradtak vagyunk, rögtön hozott saját készítésű édes bort két nagy korsóban. Vörösbor volt, amit egy évig egy külön hordóban tartogatott a pincéjében, külön a mi részünkre. Akármilyen fáradtak voltunk, főleg a lábunk, szó sem volt alvásról. Mulattunk egy jót, mi nők, pletykáltunk, csipkelődtünk, kacagtunk és tréfálkoztunk még egymás rovására is.

Sajtot, szalonnát és hagymát ettünk, ittuk a bort boldogan, hogy végre megszabadultunk az ocsmány pálinkabűztől, ami férfijaink szájából ömlött…

Nagy tüzet raktunk az erdő szélén, és az égen mindig nagy kerek volt a Hold, mint egy fánk. Telehold. Megfürödtünk. Hermánkati beszélt a legtöbbet, ezt természetesnek vettük. Ilyen szempontból ő volt a legpihentebb közöttünk…”

A máglyarakás és a tűzgyújtás mindig öregmama feladata volt. Gyorsan és pontosan dolgozott. A dolgaikat a csűrben hagyták, ki hol érte, rohantak ki az épületből, lökdösődve, egymást siettetve, hogy mielőbb kiérjenek az erdő szélére. Illatos levegőjű, meleg este volt, a hűvös szelet valahol visszafogták az erdő levelei. A csend szinte kéjesen csordogált a fatörzseken, megborzongatva barázdált kérgüket. A hold sugarai ezüstszínű kígyókként kanyarogtak a föld felé.

A rőzséből, csonkokból, gallyakból épített piramis tövénél első próbálkozásra fellángol a tűz. Öregmama letelepedik a tűz mellé, hagyja, hogy simogassa a lángnyelvek melege. Emezek egyre hosszabbak, egyre számosabbak, egyre erőszakosabbak lesznek.

A többi asszony a vacsora elkészítésével foglalatoskodott. Hagymát vágtak, paprikát, paradicsomot mázas tányérokba, megszórták csípős túróval, a szalonnából széles szeleteket vágtak, majd bevagdosták őket. Vastagon szeltek a friss kenyérből, amit otthon, a kemencében sütöttek. Volt még palacsinta, kalács, alma és körte.

Ödi csatlakozott hozzájuk, boroskorsókat hozott, aztán Hermánkati társaságában távozott. Besötétedett, az est hamar leszállt. Hiába világítottak a csillagok meg a Hold, hogy ütötték ki az ember szemét, szegény óriás attól még eltévedhetett, eltéveszthette az ösvényt, amely az ő drága kicsi feleségéhez vezette, aki olyan száraz volt, mint egy aszalt szilva…

Mikor Kati visszatért, gúnyosan suttogó hangok vették körbe mindenfelől.

„Egy órája mind kíséred, a házának a világa idelátszik. Csak nem a farkassal találkoztatok?”

„Biztos eltévedtek, bekeveredtek az erdőbe, ahelyett hogy a szélén mentek volna…”

„El lehet így tévedni?”

„El. Ha beszédbe elegyedsz a mi pergő nyelvű Katinkkal… még azt is elfelejted, hova lépsz.”

„Ödi pedig nem a szavak embere… Hallgat és cselekszik…”

„Akárcsak Hermántibi… Hallgat…”

„Azt hallottam, hogy a nagy, magas és kemény férfiaknak elég pirinyó a…”

„Amilyen gyűrött a szoknyája, úgy látszik, Ödi kivétel…”

„Fejezzétek már be ezt a sok bolondságot!”, alig fojtja vissza a nevetését Hermánkati. „Inkább szúrjuk fel a nyársra a szalonnát, és süssük meg. Olyan éhes és szomjas vagyok, mintha böjtöltem volna…”

„Hát persze, már elég régóta böjtölsz”, állapítja meg Pálanna. „A nyársra szúrás után most szomjas lettél…”

Hermánkati felkapja a vékony, kihegyezett vesszőt azzal a szándékkal, hogy rásózzon egyet a szemtelenkedő hátára. Pálanna futásnak ered, vidáman sikoltozva, ő pedig a nyomában. Ugrabugrálva körbeszaladják a tüzet, mintha valamilyen furcsa táncot járnának. Az erdő minden kacajra visszhanggal válaszol. A vessző a levegőbe suhint. Nem hagy semmilyen nyomot. A két fiatalasszony ritmikus kergetőzésbe torkolló szeleskedése felbolydulást keltett a többiek körében.

„Fejezzétek be, ütődöttek!”, szólt rájuk öregmama higgadtan, miközben Toldiéva elállja az útjukat, lecsillapítva ezzel a társaságot. Ismét körbeülik az egyre csendesebben duruzsoló tűzhelyet.

Forró zsírcseppek hullanak a lángok közé és a hagymával, paprikával, paradicsommal, túróval megrakott tányérokra, illatosan sisteregve.

„Egy korty bor nélkül nekem nem megy”, mondja Hermánkati, megragadva az egyik korsót.

„Nekem menne, de nincs kivel…” ugratja őt Pálanna, és az asszonyok ismét nevetésben törnek ki.

A korsók kézről kézre járnak, nagy a szomjúság, hosszú volt az út a végig szelíden ragyogó Nap alatt. Kellemes, zsongító a fáradtság, úgy hat rájuk, mint valami kábítószer…

Botilona hangosan csuklik néhányszor. Kiejti a nyársat a kezéből. A hegye a rátűzött szalonnával együtt beleesik a tűzbe. Tovább csuklik, mégpedig olyan hangosan, hogy még a levelek is megrezdülnek tőle.

„Na, az enyém egy kicsit odaégett!”, állapítja meg két csuklás között, vidám suttogást váltva ki.

„Ki a fene emleget ennyire téged?”, kérdezi Marika.

„Sokan szóba jöhetnek…”, mondja Pálanna. „Igyál egy jó nagy kortyot, és utána tartsd vissza a lélegzetedet, ameddig csak bírod.”

„Ez az lesz, akit a múltkor fenéken billentettél…”, vélekedik Toldiéva.

„Na, nézd, ki beszél!”, kiált fel Botilona, aztán jó erősen meghúzza a korsót.

„Hohó, hagyj nekünk is, ne légy telhetetlen”, rója meg öregmama. „Hosszú az éjszaka…”

„Annyit hoz nekünk Ödi, amennyi csak kell, ne aggódj”, mondja Hermánkati. „Elég, ha egy vékonyat füttyentek, türelem…”

„Ödi máris itt terem”, felel rímelve Marika. „Szegény Tibike, micsoda terhet kell viselnie a homlokán, micsoda kétágú terhet…”

„Törődik is vele…”, legyint Hermánkati, ráhelyezve a füstölgő szalonnadarabot a salátára és a sajtra. „De a te Nánapéterednek a homlokán? Mennyi rengeteg elágazás… Szegény, ha tudná…”

„Akkor a fenekébe dugná…”, folytatja Marika a rímekkel való játékot, és egyre vidámabb lesz tőle. A hallgatóság nevetésben tör ki. „Neked legalább szerencséd van, nálatok csend van a házban és a kertben, hallani lehet a legyek zümmögését… Nálunk a szeretett férjem mocskos káromkodásai elnyomnak minden más zajt és hangot…”

„Ha nekem kellene hallgatnom egész nap, isten bizony fejbe vágnám a sarlóval…”, mondja Toldiéva.

„Én is hallom őt, ne törődj”, biztosítja öregmama.

„Hallja az egész utca”, teszi hozzá Pálanna.

„Az ilyen férfi megérdemli, hogy felszarvazzák”, mondja Marika, és jó étvággyal falatozni kezd.

„Mindegyik megérdemli, hogy felszarvazzák, csak legyen kivel”, mondja Toldiéva.

„És ha van kivel… legyen mivel…”, mondja Rozamunda, aki addig a szalonnájával volt elfoglalva. Úgy szerette, ha alaposan átsül, de nem pörkölődik meg.

„Ehh, ez itt az igazi probléma”, sóhajt Botilona, és ő is jóízűen falni kezdi a szalonnát.

Csendesen esznek egy ideig, félbeszakítva a tereferét. Mielőtt nekiláttak, levetették a legfelső szoknyát, s a csűrben hagyták, az alvóhelyükön. Nehogy lecsepegtessék, nehogy bemocskolódjon. Van tiszta váltóingjük is. A vásár nyitásakor tiszták, frissek és szépek lesznek.

Az éjszaka rátelepedett az erdőre. Csillagokkal pettyezett éj. A Hold egyre kerekebb, orcája egyre pufókabb, akár egy ruganyos fenék. Minden sápadtsága ellenére átvett valamicskét a petrai menyecskék féktelen jókedvéből. Kíváncsian szemléli és hallgatja őket. Nem törődik az őt kórusban ugató kutyákkal.

Ha a mi férfiaink mindig csak ilyen bort innának, sokkal szebb lenne az életünk”, mondja Pálanna, miközben kézfejével megtörli a száját.

„A pálinka tompítja az agyat és összezsugorítja a férfiak szerszámát, míg akkora nem lesz, mint egy szilva…”, teszi hozzá Botilona.

„Vannak egyáltalán olyan férfiak ezen a világon, akik nem pálinkaszagúak?”, kérdezi Marika fennhangon. „Apám pálinkaszagú, a szeretőm pálinkaszagú,  a férjem nemkülönben, a szomszéd sem kivétel… Olyan a szájuk, mint egy cefréshordó, másképp el sem tudjuk képzelni. Megcsókolni egy tiszta szájat, amiből nem árad az ocsmányság… Az olyan, mintha a mennyországba kerülnél! Ezért férkőzött Margólili közelébe az orosz nőnk… Addig nem nyughatott. Amíg nem dughatta be a nyelvét a szájába… De micsoda száj! Olyan lehet, mint az illatos méz…”

„Igazi boszorkányfajzat ez a mi Margólilink. Egy másik nővel szarvazta fel a méhészt…”

„Ezt én is hallottam, de nem jön, hogy elhiggyem”, mondja Toldiéva.

„Azért, mert te másutt laksz, messze Rudi házától”, magyarázza meg neki Marika, „de én láttam őket…”

„Mert talán téged nem lát meg soha senki?”, kérdezi Hermánkati sokat sejtetően. „Egész nyáron szinte meztelenül illegsz-billegsz a kertben… Mint aki úgymond kiteríti száradni a ruhákat. Lehajol értük, hát nem kicsúszik a melle az ingből, hát nem csúszik fel az átkozott ingje felfedve a fenekét… Hátha meglátja a szomszéd, és átugrik a kerítésen…”

„Ugrik a szeme világát!”, szól közbe öregmama, és megragadja a korsót. „Vajon a mi papunk is iszik?”

„Iszik”, válaszolja Pálanna, annak ellenére, hogy nem kimondottan hozzá intézték a kérdést. „Mértékkel ugyan, de hát egykutya.”

„Te tudhatod a legjobban, együtt dolgoztatok…”, mondja Botilona macskahangon.

„És te nem?”, vág vissza kérdéssel Pálanna, megvillantva fehér fogsorát.

„Dehogynem”, csúszik ki a válasz Botilona szájából, majd kezével ajkára üt. A társaságból kitör a nevetés, felbolygatva az erdő csendjét. A szendergő madarak rövid csivitelést hallatnak álmukban.

„De sokan ismeritek őt közelebbről”, szól öregmama, miután a vidám zsibongás kissé alábbhagy. „Egész éjszaka volna, miről meséljetek egymásnak…”

„Te könnyen beszélsz, neked ott van Demeter”, mondja Marika irigykedve.

„Te is szeretnéd megkapni, legalább egyszer”, kuncog Rozamunda…

A disznóherélő asszony felé faforgácsok, rögök és fenyőtobozok repülnek. Marika tettetett felháborodással bombázza. Öregmama is követi a példáját. Ő is megcélozza néhány vékonyabb ággal Rozamundát, közben odaszól Marikának:

„Ha sikerül neked, becsületszavamra megharagszom…”

„Tótjánosnál több sikerrel járna…”, folytatja Rozamunda. „Kemény fából faragták a mi papunkat…”, helyesel Botilona károgó hangon. „Nem mint a mi részegeseink, kettőt taszítanak, s vége…”

„Azért próbálsz ki te olyan sokat…”, kuncog Toldiéva.

„Úgy beszélsz, mintha te volnál a petrai Szent Éva!”

Toldiéva talpra ugrik, és üldözőbe veszi Botilonát, aki sikongva menekül előle. Toldiéva előretartott karral, hosszú, behajlított ujjakkal kergeti, mintha egy fenevad karmai volnának, amelyek éppen belekapaszkodnak az áldozat hajába…

„Álljatok meg, hibbantak!”, kiált fel öregmama. „Ha befejeztétek az evést, hozzatok még fát abból a rakásból, mindjárt elalszik a tűz, és még sokáig szükségünk lesz rá.”

A két kergetőző fiatalasszony még párszor megkerüli a máglyát, csak úgy, a játék kedvéért. Aztán hirtelen megállnak, és végrehajtják öregmama utasításait.

„Befejeztétek az evést?”, kérdezi Hermánkati.

„Igeeen…”, jön a válasz, amit a visszhang is megerősít.

„Akkor hát… fürödjünk…”

Hermánkati éleset füttyent, mint amikor a csobánok a kutyáikat hívják, hogy tereljék össze a juhokat.

Az asszonyok összeszedik a tányérokat, kitörölgetik kenyérbéllel, aztán begyűjtik egy zsákba. Majd lesz idő elmosogatni, miután hazaértek a vásárból. Semmi sem sietteti őket.

Megjelenik Ödi, egy óriási katlant cipel a hátán. Félig meg van töltve vízzel, hamarosan színültig töltik. Az alsó felén van egy csap. A katlant a tűz közepébe állítják az előre odakészített kövekre. A súlyos edény elnyomja a lángokat. Ödi Kati a többi nő segítségével teletölti a katlant. Azután egy óriási, széles szájú csebret hoznak, amelybe akár több ember is elfér egyszerre. Kedvükre pancsolhatnak, merülhetnek, forgolódhatnak benne. A petrai nők minden alkalommal így tesznek az első este, jobban mondva mindjárt sötétedés után, amikor a feketetói vásárba jönnek. Mind megfürödnek az erdő szélén.

A tüzet gondosan táplálni kell. Az óriási katlan nagyon gyorsan felmelegszik, de ugyanolyan gyorsan ki is hűl. Idő van bőven. Az iménti sietségnek nyoma sincs. Az idő gyúrható masszává változott, amit mindenki kénye-kedve szerint alakíthat.

A menyecskék kibontották copfjaikat. Eladdig szép fegyelmezetten csüngtek a fonatok a hátuk közepén, vagy körkörösen fel voltak kontyolva a fejük tetején. Mindenkinek hosszú haja van, egyeseké dúsan hullámos, másoké egyenes, vékony, ruganyos. Gesztenyék, barnák, némelyiké majdnem szőke, Rozamunda az egyedüli vörös.

Talál a mesterségéhez. Már kiskorában tudta, hogy disznókat fog herélni és hajat fog vágni. Férfiakat fog nyírni, öreget, fiatalt, erőtől duzzadót, nyomorékot. Megesett, hogy a beretva megmakacsolta magát, és egy pillanatra elkalandozott. A haja vérvörös színű volt.

„Tótjános elveszi a doktorkisasszonyt”, mondja Pálanna, és fésülni kezdi melléig csüngő tincseit.

„Csak rábeszélte végül…”, sóhajt Botilona, felszabadítva felkontyolt tincseit.

„Ez a te nagy bánatod…”, ugratja Hermánkati, és egy hatalmas, gyöngyház színű fésűt kotor elő.

„Jobban teszed, ha hallgatsz”, figyelmezteti szelíden Toldiéva, miközben a hajtövébe harapó hajtűk garmadájával küszködik.

„Legalább itt közöttünk hadd beszélhessen…”, veszi védelmébe Rozamunda, miközben a meztelen vállára engedi a vörösen lobogó hajzuhatagot.

„Olyan nagy büntetés a hallgatás a házasságban?”, kérdezi vidoran Pálanna. „Egy fenét. A férjed hallgat, mint a kuka, és főzni sem kell neki, ez csodás!”

„És az ággyal mi a helyzet?”, kérdezi öregmama. „Az is olyan csodás, ha sohasem lovagol meg?”

„Az nem jó”, mondja ki komolyan elgondolkodva Marika, miközben egy sűrű kefével kisimítja a hajából a kócokat. Fekete szálai vastagok, mint a lófaroké.

„Megszokás kérdése”, magyarázza Hermánkati félig lehunyva szemét.

„Hagyd el, Kati, kárpótolod magad…”, vigasztalja Pálanna. „Inkább fésülj meg engem.”

Ismét nevetnek. Mint valami spontán teátrális játék. Gyermekjáték. Hermánkati járatja a fésűt a kántornő fürtjei között. Hatalmas fésű, ezüstösen csillog a mindent elárasztó holdfényben. A katlan körül, a tűz és a széles szájú cseber körül fürtök, meztelen vállak forgataga, és ujjaké, melyek mintha láthatatlan hárfák húrjait pengetnék.

Radu Tuculescu: Öregmama történetei

Tarandus, 2016

Kajjam üvöltött, aztán felemelte a kezét, és színpadias mozdulattal kivette a szemgödréből az üvegszemet. A katona, aki előtte volt, hátrálni kezdett, nekiment egy ajtónak, és kiejtette a kezéből a szuronyt.

Kajjam magasra emelte a szemet és odatartotta elé. A katona elrohant. Kajjam nevetve hallgatta, hogy a másik kettő megkérdezi tőle, mit látott.

Harcosnak érezte magát, aki megnyerte a csatát.

De a lendülete csakhamar alábbhagyott, mert a lövések és bakancsos lábak zaja még mindig hallatszott a fallal körülvett város felől. A katonák úgy kergették az embereket Pesavár utcáin át, mintha kopóvadászaton lennének. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kürtszót hallhat, vagy belebotolhat egy hullába, akinek összevarrták a száját. Befordult egy utcácskába, amely olyan szűk volt, hogy a napsugár is elkerülte. Egy kapualjban lapult, mint az árnyék.

Évekkel azelőtt az anyja megpróbált neki feleséget szerezni. Már mindent elrendeztek, amikor a lány hirtelen megbetegedett és meghalt. A pletyka gyorsan szárnyra kapott – Kajjam Gul, a félig vak férfi, rossz csillagzat alatt született. Aki neki adja a lányát, katasztrófát kockáztat. Elég legyen, mondta akkor Kajjam az anyjának. Ne keress tovább! Az élete egyre inkább a politika felé mozdult. Attól a pillanattól kezdve, hogy először hallotta Ghaffar Khánt a kék ponyva alatt arról beszélni, hogy a pastunok nem lehetnek kiszolgáltatva többé saját erőszakosságuknak és bosszúvágyuknak, tudta, hogy végre talált egy tábornokot, akit bármilyen csatába követhet. Amikor majd véget ér ez a csata, lesz elég ideje feleséget keresni és családot alapítani – a férfiak egyébként sem úgy öregszenek, mint a nők.

Addig is, amire vágyott és amiről nem mindig tudott lemondani, azt megkapta itt, a Kurtizánok utcájában.

Most, életében először látta teljesen némának az utcát. Az ajtók zárva. De látta, ahogy meglebben a függöny, előtte pedig kinyílt egy ajtó, és megjelent egy kéz, amely jelezte, hogy gyorsan menjen be.

A bakancsos lábak és a haldokló emberek hangja egyre közelebbről hallatszott.

Gyors léptekkel gyűrte le a távolságot, amely közte és a szentély között maradt. Az ajtó becsukódott mögötte; egy olyan szobában találta magát, ahol talán már járt korábban. Éppen elfért benne egy ágy fodros takarókkal. Egy olyan nő fogadta, akivel talán már feküdt együtt abban az ágyban, bár ezt lehetetlenség volt megmondani; a festék, amely máskor inkább eltakarta, mint kiemelte a kurtizán vonásait, most hiányzott. Úgyhogy csak egy fáradt nőt látott maga előtt, aki már nem volt fiatal, és véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt.

A függönyt, mellyel minden kurtizán szobájának hátsó falát takarták, ezúttal széthúzták, és életében először látta, hogy egy ajtó van mögötte. Eddig csak riválisnak tekintette ezeket a nőket, nem gondolt rá, hogy a háttérben összekapcsolódik az életük.

Azon gondolkozott, miről beszélgethetnek egymással egy munkanap végén. Összehasonlítgatják a tapasztalataikat? Már a gondolattól is elvörösödött, és ez még akkor is egyértelműen látszott, amikor átlépett a függönyökön, és egy folyosón át besétált a hatalmas terembe, amely zsúfolásig telve volt férfiakkal.

Egyesek khaddarban, mások vörös ingben, megint mások hovatartozásuk jelzése nélkül. Maga a terem egyszerű, de otthonos – párnák és szőnyegek a földön, a falon csíkban ismétlődő virágmotívumok. A festés egy kicsit elhalványult már, és néhol pergett is, de nem volt zavaró. Néhány férfi a kezébe temette az arcát, vagy üres tekintettel bámult maga elé, a legtöbben azonban egymással beszélgettek sürgető suttogással, mely azonnal abbamaradt, amikor Kajjam belépett, majd újraindult, miután látták, hogy közülük való.

– Azt próbáljuk megérteni, miért küldtek páncélautókat – mondta egy párttisztségviselő, és közben helyet csinált Kajjamnak, hogy leülhessen. – A polgári engedetlenségi mozgalom egész Indiában aktív, erre azonban még sehol sem volt példa.

Kajjam tudta a választ. Benne volt minden beszédben, melyet angol tisztektől hallott a hadseregben, büszkén hallgatta őket, amíg nekik szolgált. Akkor még azt hitte, nagy dicsőség katonának lenni. – Nem hitték el, hogy nincs nálunk fegyver; tehát azt sem, hogy nem akarunk erőszakhoz folyamodni.

– Csendet, idióták! Itt vannak!

Ősz hajú, kemény arcú nő rohant be a terembe. Még azok a férfiak is érzékelték a hangszínét, akik nem hallották a szavait, és azonnal elhallgattak Az űrt, amelyet egy pillanattal előbb még a hangjuk töltött be, most dörömbölés zavarta meg. Egy hang angolul követelte, hogy engedjék be. Az ősz hajú nő hátranézett a mögötte belépő lányra.

A lány sugárzott, egyértelműen tudni lehetett, hogy új itt. Sokkal inkább ez szépítette meg, nem a fekete szemceruza vagy a tépett rózsaszirmot idéző, festetlen szája.

A terem megváltozott, kellemetlenség áradt belőle, talán veszély, amelynek Kajjam is része, mint a többiek.

Egyre hangosabban dörömböltek az ajtón, a szép lány elsétált a férfiak mellett, és kiment a folyosóra. Az ősz hajú nő tiltakozó suttogása ellenére majdnem a férfiak fele felállt, és lábujjhegyen a lány után osont, hogy meghallgassa, mi történik, amikor a lány kinyitja az ajtót.

– Mit tehetek önökért, uraim?

– Át kell kutatnunk a helyet!

– Férfiak ide csak akkor léphetnek be, ha fizetnek. Ilyen sokan vannak? A lányok teljesen kimerültek a nap végén.

– Keresünk valakit…

– Tudom, kit keresnek.

Senki nem tudta, hogy csinálta: talán a szavai, a hangszíne, az ereje tette, amelyet azok is megértettek, akik a folyosón álltak, és egyáltalán nem tudtak angolul: a brit tiszt nem szólt többet, és mire a lány visszament, hallatszott, ahogy a katonák elmasíroznak. Az egyik férfi mentében megragadta a lány ruhaujját.

– Ő nem dolgozik! – csattant fel élesen az ősz hajú nő.

– A dupláját fizetem.

– Maguk akarták a sztrájkot! Hát akkor most tessék.

– Akkor a háromszorosát!

Az ősz hajú nő körbenézett a teremben lévő férfiakon.

– Mindenkinek a háromszorosa – felelte.

A férfiak – leszámítva a társukat, aki elment a lánnyal – visszatértek a szalonba, és hallgattak, egymásra sem néztek. Nem sokkal később belépett néhány nő, munkához sminkelve, a férfiak pedig egymás után álltak fel, és követték őket a szobákba. A következő néhány percben több mint a férfiak fele hagyta el így a termet.

Kajjam körbenézett azokon, akik maradtak, és arra gondolt, vajon hányan vannak köztük, akik inkább más férfiaknál keresik a gyönyört, hányan tartják magukat távol a kurtizánoktól erkölcsi okokból vagy hűségből, és hányan várják, hogy mikor jelenik meg az ajtóban egy igazán csinos darab. Amikor a következő csoport nő megérkezett, köztük volt az is, akire várt.

Szinte csak őt látogatta, az évek során a kapcsolatuk komolyabb lett puszta aktusok sorozatánál. Mosolyogva figyelte, hogy tudomást sem vesz a többi férfiról, odabiccent, hogy kövesse.

Beléptek a szobába, ő pedig leült az ágyra, és nézte, ahogy a nő hátat fordít neki, és leveszi a bő nadrágot, a salvárt; az egyszerű mozdulat megható és izgató volt egyszerre.

Kajjam is levette a salvárját, szépen összehajtogatta, és letette az ágy lábához. A nő, mint mindig, nevetett ezen a katonás kényességen.

– Mi lett az angol lánnyal?

– Kést kapott a szívébe. Talán egy angol férfi tette, vagy egy pastun. Vagy a nő, aki a sikátoron vele szemben lakik. De inkább férfiak gyilkolnak, ha a nő elgyengíti őket.

– Ki lehetett az apja?

A nő a kezébe vette Kajjam nemi szervét, jóllehet már kész volt az aktusra, mielőtt hozzáért volna. Aztán válaszolt:

– Egy férfi, mint te.

Kajjam ellökte a nő kezét, aki félreértésből vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta a gesztust, aztán már késő lett volna visszakozni. Kajjam férfi volt, mint a többi, aki idetévedt, jól tudta ezt minden nő a lefüggönyzött ajtók mögött.

Kamila Shaamsie: Isten a kőben

Tarandus, 2016

Allan hamarabb befejezte, amit csinált, mint ahogy tervezte. Óvatosan kinyitotta a vécé ajtaját, hogy jobban hallja, mi történik a konyhában. Nyomban megtudta, amit tudni szeretett volna. Allan felismerte az ifjú hangját, amint épp azt ordította Julius Janssonnak, hogy azonnal mondja meg, hol van „az a másik vén fasz”.

Allan előrelopózott a konyhaajtóig, a puha papucsában szinte teljesen hangtalanul. Az ifjú ugyanazt a fogást alkalmazta Julius két fülének megragadására, amit korábban a malmköpingi buszállomás alkalmazottján gyakorolt. Erősen rázta szegény Juliust, és közben továbbra is azt akarta kiszedni belőle, hogy Allan hol van. Allan azt hitte, az ifjú megelégszik azzal, hogy megtalálta a bőröndjét, amely ott állt a konyha közepén. Julius erősen grimaszolt, de láthatólag nem állt szándékában válaszolni a kérdésre.

Allan látta, hogy az öreg fakereskedőt kemény fából faragták, és körülnézett a hallban, nincs-e ott valami megfelelő ütőszerszám. A lomok között többféle, fegyvernek alkalmas tárgyat is talált: feszítővasat, deszkalapot, rovarirtó sprayt és egy zacskó patkánymérget. Allan először a patkányméreg után nyúlt, de nem tudta kitalálni, hogyan vehetné rá az ifjút, hogy nyeljen le belőle egy vagy két evőkanálnyit.

A feszítővas viszont túl nehéznek látszott egy százéves ember karjának, a rovarirtó pedig… nem, mégiscsak a deszka lesz a legmegfelelőbb eszköz.

Úgyhogy Allan jól marokra fogta fegyverét, és négy, korához képest bámulatosan gyors lépéssel kiszemelt áldozata háta mögött termett.

Az ifjú megérezhette Allan jelenlétét, mert abban a pillanatban, amikor az öregember ütésre emelte karját, elengedte Julius Jonsson fülét, és megfordult.

A deszka ütése pontosan a homloka közepén érte, egy másodpercig meredten bámult maga elé, majd hátraesett, és fejét beverte a konyhaasztal sarkába.

Semmi vér, semmi jajgatás, semmi. Csak feküdt a földön lehunyt szemmel.

– Szép találat – mondta Julius.

– Köszönöm – felelte Allan. – Hol a desszert, amit ígértél?

Allan és Julius letelepedett a konyhaasztalhoz, míg a hosszú hajú ifjú a lábuknál aludt a földön. Julius töltött, az egyik poharat átnyújtotta Allannak, a másikat koccintásra emelte. Allan is megemelte a poharát.

– Ez jólesett! – mondta Julius, miután a pálinka lecsúszott a torkán. – Gondolom, a táska tulajdonosához van szerencsénk?

A kérdés inkább megállapításnak hangzott. Allan tudta, itt az ideje, hogy bizonyos dolgokra részletesebb magyarázatot adjon.

Nem mintha sok mondanivalója lett volna. A nap eseményeinek nagy részét önmagának is nehezen magyarázta volna meg. Mindenesetre újra elmondta, hogyan távozott az idősek otthonából, hogyan került hozzá szinte véletlenül a bőrönd a malmköpingi buszállomáson, és hogyan motoszkált benne az aggodalom, hogy a fiatalember, aki most itt fekszik a földön eszméletlenül, a nyomára bukkan, és utoléri. Őszintén bocsánatot is kért azért, hogy Juliusnak most miatta ég és sajog a füle. De Julius szinte felháborodva utasította vissza bocsánatkérését, mondván, hogy az események végre egy kis színt vittek egyhangú életébe.

Julius visszanyerte tettrekészségét. Úgy vélte, ideje, hogy mindketten belenézzenek abba a bőröndbe. Amikor Allan közbevetette, hogy a bőrönd zárva van, Julius rászólt, hogy ne beszéljen hülyeségeket.

– Mióta jelent akadályt egy zár Julius Jonsson számára? – kérdezte Julius Jonsson.

De mindennek megvan a maga ideje, folytatta. Előbb azt a problémát kell megoldaniuk, amelyik itt fekszik a földön. Nem volna szerencsés, ha az ifjú ember felébredne, és ugyanott folytatná, ahol abbahagyta.

Allan javasolta, hogy kint, az épület előtt kötözzék egy fához, de Julius megjegyezte, ha felébred, és túl hangosan ordibál, meghallhatják a faluban. És noha a faluban alig egy tucat család él, valamiért mindegyik neheztel Juliusra, és ha lehetőséget kapnának rá, ebben a vitában bizonyára az ifjú pártját fognák.

Juliusnak jobb ötlete támadt. Benn a házban, a konyha mögött van egy fagyasztókamra, melyben az orvvadászatból származó szarvashúst szokta tartani. Jelenleg a kamra üres, a fagyasztó ki van kapcsolva. Julius nem szereti pocsékolni az elektromosságot, a fagyasztó rendkívül sokat fogyaszt. Lopja ugyan az áramot, a számlát a szomszéd Gösta, a Skogstorp tanya tulajdonosa fizeti, de áramot lopni csak mértékkel szabad, ha valaki az előnyös helyzetet sokáig fenn akarja tartani.

Allan megtekintette a fagyasztókamrát, és megállapította, hogy kitűnően megfelel zárkának, nem foglalják el benne a helyet felesleges kényelmi berendezések. Két méter széles és három méter hosszú, talán több is benne a hely, mint amennyit az ifjú megérdemel, de voltaképpen nincs okuk rá, hogy a fiatalembert felesleges gyötrelmeknek tegyék ki.

A két öreg nagy üggyel-bajjal bevonszolta az ifjút a zárkának kiszemelt helyiségbe. Miközben ráültették egy felfordított ládára, és hátát a falnak támasztották, az ifjú felnyögött. Úgy látszik, hamarosan magához tér. Jobb lesz, ha gyorsan kimennek, és gondosan rázárják az ajtót.

Így is tettek. Julius ezután feltette a bőröndöt a konyhaasztalra, megvizsgálta rajta a zárakat, lenyalta a villát, mellyel az imént a szarvaspörköltöt és a krumplit ette, és néhány másodperc alatt kinyitotta a zárakat. Magának a fedélnek a felnyitására Allant kérte meg, végtére is a bőröndöt Allan lopta el.

– Ami az enyém, a tiéd is – mondta Allan. – Fele-fele arányban osztozunk a zsákmányon, de ha volna benne egy pár cipő az én méretemben, azt lestoppolom.

Allan felemelte a bőrönd fedelét.

– A büdös életbe – mondta Allan.

– A büdös életbe – mondta Julius.

– Engedjetek ki! – kiáltotta egy hang a fagyasztókamrából.

***

Allan Emmanuel Karlsson 1905. május 2-án született. Anyja az előző napon részt vett a május elsejei felvonuláson Flenben, tüntetett a nők választójogáért, a napi nyolcórás munkaidőért, és hasonló elérhetetlen célok megvalósításáért. A tüntetésnek annyiban mindenesetre megvolt a jótékony hatása, hogy elkezdődtek a fájásai, és nem sokkal éjfél után megszülte első és egyetlen fiát. Ez már Yxhultban történt, a tanyaházban, a szomszédasszony segítségével, aki ugyan nem volt különösebben ügyes bábaasszony, mégis nagy tekintélynek örvendett, mivel egyszer, kilencéves korában pukedlizhetett XIV. Károly János király előtt, aki viszont jó haverja volt magának Bonaparte Napóleonnak. A szomszédasszony javára írandó továbbá az is, hogy a gyermek, akit világra segített, megérte a felnőttkort, nem is akármilyet.

Allan Karlsson apja felelősségtudó és goromba ember volt. Gondoskodott a családjáról, és mérges volt a fennálló társadalmi rendre nagy általánosságban, és mindenkire, aki valamilyen módon ezt a rendet képviselte. A társadalom is rossz szemmel nézett rá, főként azóta, amióta kiállt Flenben a piactérre, és a fogamzásgátlás hasznosságáról szónokolt. Tíz korona büntetést kapott érte, valamint azt, hogy ezzel a kérdéssel többé nem kellett foglalkoznia, mert Allan anyja szégyenében mindenre kiterjedő látogatási tilalmat rendelt el.

Allan ekkor a hatodik évében járt, elég öreg volt már ahhoz, hogy részletesebb magyarázatot kérjen anyjától, miért kell apja ágyát hirtelen átvinni a konyha melletti fáskamrába, de válasz helyett anyja csak annyit mondott neki, hogy ha még sokat kérdezősködik, kaphat egy nyaklevest. Mivel Allan, mint a gyerekek általában, nem szerette a nyaklevest, nem firtatta tovább a dolgot.

Ettől a naptól kezdve Allan apja egyre ritkábban jelent meg saját otthonában. Napközben úgyahogy elvégezte munkáját a vasútnál, esténként különféle gyűléseken vett részt, és a szocializmusról vitatkozott, de hogy az éjszakáit hol töltötte, az Allan számára örök rejtély maradt.

Az anyagi felelősségvállalás elől azonban apja nem tért ki.

Bére legnagyobb részét minden héten átadta feleségének egészen addig, amíg egy szép napon ki nem rúgták az állásából, mert erőszakot alkalmazott egy utassal szemben, aki gyanútlanul elmondta neki, hogy azért utazik Stockholmba, hogy több ezredmagával köszönthesse a királyt a palota udvarán, és kifejezésre juttathassa előtte eltökéltségét a haza védelmének ügyében.

– Előbb magadat védd meg ez ellen – mondta Allan apja, és úgy állon vágta a szóban forgó utast, hogy az hanyatt esett.

Allan apját azonnal elbocsátották, és ettől kezdve nem tudott gondoskodni családjáról. Mivel híre ment, hogy erőszakos ember, és a fogamzásgátló szerek elterjesztésének szószólója, hiába keresett magának állást bárhol is. Nem tehetett mást, várta a forradalmat, vagy ha tehette, sürgette érkezését, mert amúgy pokoli lassan alakultak a dolgok. Mert Allan apja, ami azt illeti, eredménycentrikus ember volt. A svéd szocializmus elé nemzetközi példaképet kellett állítani. Mert a fejleményeket csak így lehet felgyorsítani, mert csak így lehet Gustavsson nagykereskedő és a hozzá hasonlók lába alatt forróvá tenni a talajt.

Allan apja tehát összecsomagolt, és elutazott Oroszországba, hogy letaszítsa trónjáról a cárt. Allan anyjának természetesen hiányzott az elmaradó vasutasfizetés, de egyébként örült, hogy férje nemcsak a környékről, hanem az országból is eltávozik.

Miután a családfenntartó emigrált, Allan anyjára és az alig tízéves Allanra maradt megélhetésük költségeinek előteremtése. Az anya kivágatta a házuk udvarán álló tizennégy nyírfát, legallyazta, felaprította és a hasábokat eladogatta tűzifának, Allannak pedig sikerült rosszul fizetett kifutófiúként elhelyezkednie a Nitroglicerin Rt. Flenben működő telephelyén.

A Szentpétervárról (melynek hamarosan Petrográd lett a neve) rendszeresen érkező levelek alapján Allan anyja növekvő csodálkozással állapította meg, hogy Allan apjának kezd meginogni a hite a szocializmus áldásaiban.

Leveleiben Allan apja gyakran írt barátairól és ismerőseiről, a petrográdi politikai elit tagjairól. Legtöbbször egy Carl nevű férfit emlegetett. Nem hangzik orosz névnek, gondolta Allan, és még akkor is ezt gondolta, amikor Allan apja Fabinak nevezte ugyanezt a férfit, legalábbis a leveleiben.

Allan apja szerint Fabi azt a tézist képviselte, hogy a nép általában nem tudja, mi jó neki, és szüksége van valakire, aki fogja a kezét. Ezért aztán az autokráciát jobb rendszernek tartja, mint a demokráciát, feltéve, hogy a társadalom tanult és felelősségtudó rétege gondoskodik róla, hogy a kérdéses autokrata jól viselje magát.

Itt van mindjárt a mostani helyzet, amikor tíz bolsevikból hét nem tud olvasni, méltatlankodott Fabi. A hatalmat mégsem adhatjuk át egy csomó analfabétának?

Yxhultba címzett leveleiben Allan apja ebben az egy tekintetben mégis megvédte a bolsevikokat, mondván, hogy családja tagjai nem tudják, milyen az orosz ábécé, és milyenek az orosz betűk. Ha tudnák, nem csodálkoznának rajta, hogy az emberek analfabéták maradnak.

Joggal kifogásolható azonban a bolsevikok viselkedése. Piszkosak, és vodkát isznak, ugyanúgy, mint otthon, Svédországban a pályamunkások, akik a vasútpályákat építik keresztbekasul egész Sörmlandban. Allan apja soha nem értette, hogy futhatnak annyira egyenesen a sínek, ha egyszer az építőik annyi pálinkát fogyasztanak, és mindig gyanakvással fogadta, ha a svéd vasúti pályák valamilyen irányban elkanyarodtak.

Hasonlóképpen sok baj van a bolsevikokkal is. Fabi szerint a szocializmusban abba kellene már hagyni azt a gyakorlatot, hogy mindenkit el akarnak tenni láb alól, amíg csak egyvalaki marad, aki parancsol. Sokkal egyszerűbb volna mindjárt az elején Miklós cár mellé állni, aki művelt és okos ember, és van elképzelése a jövőt illetőleg is.

Fabi tudta, mit beszél, mert ő már találkozott a cárral, méghozzá nem is egyszer. Fabi szerint II. Miklós derék, jószívű ember. A cár eddigi élete nagyon balszerencsésen alakult, de hol van az megírva, hogy ennek így kell mennie ezután is, a végtelenségig? Előbb rossz volt a termés, és fellázadtak a bolsevikok. Aztán a németek fordultak a cár ellen, mert mobilizálta a hadseregét. Pedig ezzel csak a békét akarta megőrizni. Végtére is nem a cár gyilkolta meg a trónörököst és a feleségét Szarajevóban? Vagy nem így van?

Így érvelt Fabi, bárki volt is, és érvelésével valamiképp Allan apját is maga mellé állította. Allan apja egyébként is megértéssel és együttérzéssel gondolt a cár életének fentebb említett balszerencsés fordulataira. Ennek a tendenciának előbb-utóbb meg kell fordulnia, akár az orosz cárról, akár a Flen környékéről származó egyszerű és becsületes emberről van szó.

Pénzt Allan apja soha nem küldött Oroszországból, de néhány évvel később küldött egy csomagot, amiben egy zománcozott húsvéti tojás volt. A tojást attól az orosz barátjától nyerte kártyán, aki az iváson, a beszélgetésen és az Allan apjával folytatott kártyázáson kívül nem is igen foglalkozott mással, mint az ilyesféle tojások gyártásával.

Allan apja a húsvéti tojást ajándékba küldte „kedves feleségének”, aki ezen jól felbosszankodott, és azt mondta, hogy az az istenverte lókötő jobban tette volna, ha igazi tojást küld, amivel a családja legalább egyszer jóllakna. Mindjárt ki is akarta hajítani az ajándékot az ablakon, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Gustavsson nagykereskedő talán adna érte valami kis pénzt, mert az olyan, hogy szereti a cicomás dolgokat, márpedig ez a tojás, gondolta Allan anyja, cicomás.

Könnyen elképzelhető, mekkora volt Allan anyjának meglepetése, amikor Gustavsson nagykereskedő két nap gondolkodási idő után tizennyolc koronát ajánlott fel Fabi tojásáért. Mármint hogy ennyit leír a tartozásából, de akkor is.

Allan anyja remélte, hogy máskor is hoz még tojásokat a postás, ehelyett azonban a következő levélből arról értesült, hogy a cár tábornokai elpártoltak uruktól, és hogy a cárnak le kellett mondania trónjáról. Allan apja levelében csak átkozta tojáskészítő barátját, aki az előbbiek miatt Svájcba menekült. Nem úgy, mint ő, aki marad, és felveszi a harcot azzal a felkapaszkodott pojácával, aki most átvette a hatalmat, s akit Leninnek neveznek.

Allan apját az ügy személyesen érintette, mert Lenin éppen akkor tiltotta meg mindennemű föld magántulajdonlását, amikor ő megvásárolt tizenkét négyzetmétert abból a célból, hogy svéd krumplit termesszen rajta. „A parcella, amit vettem, ugyan csak négy rubelbe került, de a krumpliföldemet senki nem államosíthatja büntetlenül”, írta Allan apja a családjának írt utolsó levelében. A levelet ezzel a mondattal fejezte be: „Ha háború, hát legyen háború!”

Ami azt illeti, háborúban ez idő tájt nem volt hiány. Háborúzott szinte az egész világ, mégpedig már jó néhány éve. Nem sokkal azután tört ki, hogy a kis Allan kifutófiú lett a Nitroglicerin Rt.-nél. Miközben dobozokba csomagolta a dinamitot, Allan kíváncsian hallgatta a munkások véleményét a világban történő dolgokról. Nem értette, hogy tudhatnak ennyi mindent, és még kevésbé értette, hogy képesek felnőtt emberek ennyi bajt okozni. Ausztria kétségtelenül hadat üzent Szerbiának. Németország hadat üzent Oroszországnak. Aztán egy délután Németország elfoglalta Luxemburgot, majd nyomban ezután hadat üzent Franciaországnak. Erre Anglia hadat üzent Németországnak, mire a németek azzal válaszoltak, hogy megtámadták Belgiumot. Ezek után Ausztria hadat üzent Oroszországnak, Szerbia pedig Németországnak.

Mindenütt folyt a háború. Beszálltak a japánok és az amerikaiak is. Az angolok valamilyen oknál fogva elfoglalták Bagdadot, azután Jeruzsálemet. A görögök és a bolgárok is harcolni kezdtek egymással, közben lemondott az orosz cár, az arabok pedig elfoglalták Damaszkuszt…

„Ha háború, hát legyen háború”, jelentette be tehát Allan apja. Nem sokkal ezután Lenin néhány hűséges követője kivégezte Miklós cárt és a cár egész családját. Allan megállapította, hogy a balszerencse ezek szerint a végsőkig kitartott a cár mellett.

Néhány héttel később a petrográdi svéd konzulátusról távirat érkezett Yxhultba azzal a hírrel, hogy Allan apja meghalt. A hivatal tisztviselőjének voltaképpen nem kellett volna a részletekről is beszámolnia, de úgy látszott, nem bírta megállni, hogy ne tegye meg.

A tisztviselő szerint Allan apja deszkából kerítést emelt egy nagyjából 10–15 négyzetméteres földdarab köré, és a területet független köztársasággá nyilvánította. Allan apja a miniállamot Igazi Oroszországnak nevezte, és azután abban a csetepatéban vesztette életét, mely akkor robbant ki, amikor két katona le akarta bontani a kerítést. Allan apja az öklével akarta megvédeni országa határait, és a két katona egyszerűen képtelen volt szót érteni vele. Végül nem jutott eszükbe jobb megoldás annál, hogy golyót eresszenek Allan apjának szeme közé, hogy végre nyugodtan dolgozhassanak.

– Egyszerűbben is meghalhattál volna – mondta Allan anyja a konzulátusról érkezett táviratnak.

Nem számított rá, hogy férje valaha is hazajön, de az utóbbi időben mégis reménykedni kezdett benne, mert a tüdeje rosszalkodott, és egyre inkább nehezére esett a fa hasogatása. Reszelős hangon felsóhajtott, és ezzel be is fejezte a gyászolást. Közölte Allannal, hogy a helyzet az, ami, ez most már egyszer s mindenkorra így van, a jövőre nézve pedig csak annyit mondhat, hogy lesz, aminek lennie kell. Aztán barátságosan megborzolta fia haját, és kiment az udvarra még több fát vágni.

Allan nem értette pontosan, anyja mit akart ezzel mondani. De azt megértette, hogy apja meghalt, anyja vért köp, és a háborúnak vége. Ő maga tizenhárom évesen már nagyszerűen kitanulta, hogyan lehet nagyot durrantani, ha összekever egy adag nitroglicerint, cellulóz-nitrátot, ammónium-nitrátot, nátrium-nitrátot, falisztet, dinitrotoluolt és még egy-két hozzávalót. Ennek még hasznát vehetem, gondolta Allan, és kiment, hogy segítsen anyjának fát vágni.

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Athenaeum, 2017

Amikor ráeszméltem, hogy látok, akkor fogtam fel, hogy meghaltam. Láttam, pedig nem volt világos.

Enyhe, sötétpiros homály derengett, mint amikor ágyban fekve vastag takarót húzunk a fejünkre, és azon keresztül nézzük, hogy süt be az ablakon a nap. Egy pillanatig nem is értettem, hol vagyok, csak azt tudtam, hogy ha élnék, ilyen jól és ennyi mindent semmiképpen nem láthatnék. Sem a boltívforma takarót, amely fölém borul, és finom, ágas-bogas fonalak szövik át; sem a lentről előtekergőző keskeny csövet, amely jókora, sötét gomolyban végződik. Nem levegő vett körül, hanem víz. Meg csönd. Semmit nem hallottam, mintha nem is lett volna fülem.

Még mielőtt rájöttem volna, hogy nem tudok úgy mozogni, ahogy megszoktam, már megértettem, hogy nem takaró borít, hanem anyai test.

Nemcsak meghaltam, hanem újra fogok születni. Fogalmam sem lehetett, hová, kik közé. Csak egyet tudtam: a világ legboldogabb embere leszek, amikor majd meglátom a napvilágot.

Úgy próbáltam a tudatommal az emlékeim után kapni, ahogyan ébredéskor az utolsó álma után kap az ember. De pusztán foszlányok maradtak meg (Fennsík? Vagy sima tenger? Szélroham? Árnyék? Vagy az árnyék hiánya?). Vajon miért nem hallok? Legalább szívdobogást… Ó, igen.  Hiszen csak egy perccel korábban kezdett működésbe lépni az agyam.  A hallás képessége pedig jóval később alakul ki. No, arra még várhatok.

Erre bezzeg emlékszem. Hogy jön ahhoz egy magzat, hogy ilyesmiket tudjon?! Lássuk csak: mit is tudok még?

Nagyot lódult a világ. Egy pillanatig nem értettem, aztán felfogtam: az anyám elindult. Mozog. Megy. Most már magamon kívül másra is tudok figyelni. Érzem, hogy megfeszül. Mintha félne.

A szívét persze nem hallom, de egész testemmel határozottan érzem a lüktetését. Most megáll egy pillanatra, mintha nekiment volna valaminek… de nem…  csak megáll, és éles szögben elfordul, igen. Most megint: megáll, fordul.  Megáll. Érzem, ahogy kapkodva veszi a levegőt. Pihen egy percig. Aztán egészen megfordul a tengelye körül, és siet visszafelé. Megáll, fordul…  megáll, fordul… megáll. Egy perc – és kezdődik minden elölről.

Beletelt egy időbe, mire felfogtam, mit csinál. Egy önmagába visszatérő útvonalon járkál, mint a ketrecbe zárt vad. Az első és a második fordulónál megáll egy pillanatra, a harmadiknál pedig sarkon fordul, pihen, aztán visszafelé teszi meg ugyanazt az utat. Azaz ha nem tévedek, akkor három kijelölt útvonalat jár végig, egészen úgy, mintha egy háromfalú szobában keringene körbe-körbe.

Mi történik velem?!

* * *

Nem tudtam felidézni a halálom és az öntudatra ébredésem közti időt.  Ha ez egyáltalán időnek nevezhető.

Megpróbáltam felidézni a nevemet. Ez sikerült: Lantos Fruzsina.

Aztán azt, hogy hogyan haltam meg. Ez is sikerült.

A polcról háromszög alakú, nagy darabokban hámlott a szürke olajfesték. Alóla előbukkant a fémszerkezet eredeti zöld színe. Legfelül szürke kartondoboz, zöld vignettával. A többi doboz – ha nem nézek oda, akkor is tudom – fehér. Hogy dobozok, azt persze nem látom, de tudom, hiszen közöttük töltöttem a fél életemet. A tekintetem belekapaszkodott ebbe a feltűnő zöldbe, és tudni akartam… tudnom kellett, még mielőtt az egész világ láthatatlanná válik, hogy ez a doboz miért különbözik a többitől. A kezemmel éreztem az ismerős helyet, ahol a fehér vaslétra jobb felső kapaszkodójáról lepattogzott a festék. A doboz felirata homályos, de tudtam, mit írtak oda: az egész polcon a városunkban lefolytatott boszorkányperek iratai tornyosultak. Nem voltak porosak. A dobozok tetejét és a polcokat rendszeresen takarították.

Benne évtizedek óta nem bolygatott jegyzőkönyvek tanúsították józan alapossággal, hogy a vádlott kutat mérgezett, holtat idézett, jószágot rontott, éjnek idején röpködött, ördöggel paráználkodott – hosszú tűvel szurkálták, csuklójánál fellógatták, lábujjszorítóval gyötörték, vízbe belevetették, tűzben megégették.

A dobozban, az iratok közé vékony, élénkzöld mappát dugtak. Hát ezt ki tehette ide, és főleg mikor?

Valamit láttam a létra alján. Illetve nem láttam. Csak egy foltot. Tudtam, hogy ez egy felfelé forduló, tésztaszerűen szétterülő, kőkemény arc, benne két óriási, háromszög formájú, gyűlölettel teli szürke szemmel.

– Te meg mit akarsz? – kérdeztem közömbösen. – Semmi keresnivalód itt!

Egészen közel emeltem az arcomhoz a mappát. A mérhetetlen szeretet minden mást kitörölt a tudatomból. Azt a kezet szerettem, amely számomra még éppen olvasható, kötélnyi vastag betűkkel és tustintával  írta fel hajdan a mappa fedelére a szöveg címét: „A’ tolvaj Prütsökrül ’s a’  nagy rezes Hegyrül.”

Ez a hálás szeretet volt – hátulról számítva – a harmadik gondolatom.

A második, vagyis az utolsó előtti a félelem nélküli boldogság. Mert a terem összes villanylámpája egyszerre gyulladt ki, szokatlan erejű fénnyel. Ekkor vibrálni kezdett a létra. Rázkódott, remegett.

De nem féltem. Már nem. A legszörnyűbb rettegésem múlt el, amikor minden láthatóvá vált.

Az utolsó gondolatom pedig – abszurd módon – egy idézet: „Nem  tudtam megállni… a föld… folyton csak fölfelé lejtett.”

Kiáltani, megijedni, fájdalmat érezni nem is lett volna időm.

* * *

Gyerek akartam lenni. Vagy madár. Sajnos egyik se foglalkozás. Így lettem levéltáros.

Persze diákkoromban még nem ilyen pályát képzeltem el magamnak, de mihelyt egyszer kipróbáltam, soha többé nem akartam mást.

A környezetem pontos, lelkiismeretes hivatalnokként ismert. Mindenki meg volt győződve arról, hogy kizárólag a négyszögletű, fehérre meszelt termekben, az egyforma szürke polcsorokban és a rajtuk sorakozó, tégla alakú irattartó dobozokban találok gyönyörűséget. Hiszen családom nem volt.

Én ezt nem cáfoltam meg. Mindenki azt gondol, amit csak akar.

Pedig egészen más kötött a levéltárhoz.

A véletlen.

Nem az okozott örömet, ha rendszert vihettem a rendszertelenségbe. Hanem ha valami apró hibát találtam. Persze azonnal kijavítottam, de ez nem számított, én emlékeztem rá.

Még jobban örültem, ha olyan ellentmondásra bukkantam, amelyet nem lehetett egyszerűen feloldani.  Ahogy egymás mellé került egy grófi végrendelet végrehajtásáról szóló irat meg egy szegénykórház költségvetése…

Ugyanaz a hatóság állította ki őket, ugyanazon a napon. De arra, hogy térben, időben és témában ennyire eltérő iratok kerüljenek elő, egyszerűen nem számíthattam. Én pedig éppen ezt imádtam. A kiszámíthatatlant.

Egyik régi vágyamról sem feledkeztem meg soha. Rendszeresen bejártam a kórházak gyerekosztályára mesét mondani. Telente madárkalácsot akasztottam az erkélyem fölé.

Aztán ötvenévesen elkezdtem gondoskodni Bambiról.

Bambinak semmi köze nem volt egyetlen őzikéhez sem. Az utolsó élő rokonom volt, a nagyanyám öccsének az özvegye: roppant termetű és erejű, képtelenül csúf, kőkemény öregasszony. Bamba tekintete miatt nevezték el így még kicsi korában, aztán ez a gúnynév rajta ragadt.

Pillátlan szeme egyébként sem volt mindennapi jelenség. Számtalanszor megfigyeltem, ébren, alvás közben, még ébredéskor is, de nem sikerült megfejtenem a rejtélyt: hogy vetődhet valakinek úgy a szemhéja fölötti redő, hogy egy teljesen normális formájú szem háromszögletűnek tűnjön?

A magam részéről azt is nehezen hittem el, hogy Bambi valaha volt kicsi. Igaz, azt sem értettem, hogy élhetett vele bárki is évtizedekig házasságban.

Szellemi fogyatékos volt. Ettől persze még lehetett jó feleség, csakhogy ő nem az az áldott galambszelíd fajta volt ám, aki arra született, hogy gyarapítsa a szeretetet a földön. Órákig, napokig el tudott üldögélni magában, egyetlen szó, egyetlen mozdulat nélkül. Aztán egy pillanat alatt, minden látható ok nélkül, ellenségessé vált. Az utolsó időkben csak én tudtam hatni rá. Hosszan, erősen a szemébe néztem, és elkezdtem mesét mondani. Fejből vagy rögtönözve, mindegy. Ezzel elcsendesítettem.

Ezért aztán úgy gyűlölt, mint a medve az idomárt.

Mesemondó körútjaimról ismertem fogyatékos embereket, de egyikük sem volt képes olyan gyűlöletet érezni, mint Bambi. Egy idő után egyértelmű lett, hogy a legjobb, ha hozzám költözik. Persze nappali ápoló felügyelete mellett, aki bármikor felhívhat. Mivel a levéltár szomszédságában laktam, hamar haza tudtam szaladni.

Mindenki azt hitte, rosszul értelmezett felebaráti szeretetből foglalkozom Bambival, vagy talán azért, mert rajta kívül senkim sincs. Nem így volt.

A kiszámíthatatlansága vonzott.

Egészen addig, amíg el nem kezdett láthatatlanná válni a világ.

Először csak vastagodni kezdett a szemüvegem. Már ezt is nehezen viseltem. Kivizsgáltak. Azt mondták, kétesélyes. Ragaszkodtam a műtéthez. Nagyjából egy évig minden rendben volt, aztán kezdődött az egész elölről. Sőt, egyre rosszabb lett a helyzet. Megint megműtöttek. Ezúttal alig néhány hónapig tartott, mire tünedezni kezdtek körülöttem a körvonalak. A meséket fejből mondtam. A polcok és dobozok rendjében szó szerint behunyt szemmel is tudtam tájékozódni, és bármikor előhúztam a megfelelő iratot. A kollégáim egy darabig rá sem jöttek, mennyire nagy a baj. És mivel saját irodám volt, nem látta senki, hogy már szinte nem is a szememmel, hanem az orrommal olvasok.

Hirtelen szakadt rám a sötétség, mint mikor alagútba szalad a kocsi.

Kézen fogva vezettek hazáig végig ezen az alagúton, miközben mindenki más láthatott. Hallottam, ahogy megállnak a szembejövők. Megfordultak utánam az utcán.

Szinte szagról éreztem, hogy mennyire sajnálnak. Aztán egy megkönnyebbült sóhajból egyértelművé vált a boldogságuk: mindez nem velük történik.

Azonnal be akartam fizetni az újabb műtétre. A szemklinikán – ahol annak idején kezeltek – nem fogadták el a pénzt. Ők már korábban is figyelmeztettek, hogy mindez teljesen felesleges. Másik kórházat kerestem. Harmadikat. Makacsabb lettem, mint a pánikba esett öszvér. A  negyedik klinikán megegyeztünk.  A megtakarított pénzem rég elfogyott, kölcsönt kellett felvennem.

Világosságot nem tudtak csinálni a sötétségből, csak homályt. Először enyhét. Aztán sűrűbbet.

A  kollégáim elbeszélgettek velem, rokkantosítást, nyugdíjazást és hasonlókat emlegettek. De esküdöztem, hogy javulok. Most az egyszer örültem a termek örök egyformaságának: mindennek állandó helye volt, semmit nem tudtam eltéveszteni. Egyedül Bambi tudta, hogy végleg meg fogok vakulni. Egyre nehezebb volt megtalálnom a háromszögletű szemét.

Negyedik műtétnek már tényleg nem volt értelme.

Timár Krisztina: A látszat mesterei

Athenaeum, 2016

Apám öngyilkossága után fél évvel mentem ki Marseille-be, s ahogy életemben először álltam a vadidegen város főutcáján, az alkonyi fényben izzó La Canebière forgatagában, az az érzés kavargott bennem, én itt vagyok otthon, ahol előtte még sosem jártam,  ebben a nyers, mindent megemésztő kohóban, uramisten, hazaértem, ezt éreztem az első francia napon, 1988 augusztusában, s beleszédülök ma is, hogy ezt a hazugságot milyen boldogan és önfeledten sikerült magammal elhitetnem.

Marseille-be apám öccse, Pierre bácsi hívott meg, akivel korábban sohasem találkoztam. Levelekből és fényképekről ismertem őt, meg apám elbeszéléseiből, aki úgy emlegette  Franciaországba szakadt nagybátyámat, mint „családunk szeme fényét, reményét és büszkeségét”. Nem voltam biztos benne, hogy ilyenkor viccel. Nála soha nem lehetett tudni, hogy komolyan beszél-e, vagy sem – nem adott rá esélyt, hogy ezt el lehessen dönteni –, de azt hiszem, az öccsére végtére is büszke volt. Akárcsak én, pedig nem tudtam, hogy miért. Nekem akkor ő volt a távoli, nyugati nagybácsi, az elképzelhetetlenül gazdag, nagyúri és elegáns rokon, olyan csodálatos, nem is evilági ember, amilyen én sohasem leszek.

A Marseille-ből küldött fényképeiken Pierre bácsi és francia felesége, Isabelle néni mindig felhőtlen és ragyogó mosollyal néztek ránk, s háttérként az általuk vezetett hotel szolgált, merthogy nekik saját szállodájuk volt a belvárosban, negyvenhat szobás, hat emeletes épület, méghozzá a legjobb helyen, éppen az öreg kikötőben.

Talán vagyona tette, talán mesebeli messzesége,  de gyerekkoromban Pierre bácsit magas embernek képzeltem. Olyan nagynak, aki nem férne be a mi lakótelepi lakásunkba. A mi kétszobás panelunkba be sem tudna lépni, hiszen túlnőtt rajtunk, a mi világunkban nincsen számára hely. Olyan drága és különleges autókkal járt, mint a sztárok a filmeken, ha meglátogatna minket, s valamelyik csodakocsijával megállna a házunk előtt, akkor az egész lakótelep összeszaladna, minden fiú ott lenne a környékről, bámulnának leesett állal, de én lennék az, csak egyedül én, aki bácsikám nyugati autójába az egész lakótelep szeme láttára beleül. Apám sokszor hívta őt látogatóba, de Pierre bácsit hiába vártuk, nem jött, de nem is ígérgette, hogy jön.

Azt írta,  neki már semmi keresnivalója Magyarországon, már azt sem tudja, hogy hol van, magyarul pedig alig beszél; minket azonban váltig kapacitált, hogy menjünk ki hozzá, mi mindig megígértük, de nem mentünk, valami mindig közbejött, s mire végre talán sikerült volna együtt elutaznunk hozzá, az apám meghalt.

Addig nekem meg sem fordult a fejemben, hogy Marseille-be nélküle menjek. Vele készültem oda, az apámmal, senki mással és sehová máshová, csak vele és csak oda, de megölte magát, mire együtt végre elindulhattunk volna Franciaországba, apám imádott országába, amelyet a második hazájának tartott, holott nem is járt itt soha. Apám öngyilkossága után az anyám összeroppant, hónapokon át nyugtatózta magát, ez lehetett az oka, hogy amikor Pierre bácsi meghívott magához, ő elengedett Franciaországba, holott tudhatta, vagy legalábbis megsejthette, hogy nem egy hónapra megyek Marseille-be, amint az a hivatalos meghívólevelemben állt, hanem jóval több időre, sőt belekalkulálhatta azt is, hogy akár haza sem megyek többé, hiszen elválásunk perceiben olyan látványos hisztériát csapott, mint aki örökre búcsúzik. Úgy sírt, olyan hangosan, s magáról megfeledkezetten, ahogyan nem sokkal korábban apám temetésén: voltaképpen lelkesen.

Abban az esztendőben még csak tizenhat éves voltam, de a magam akkori időszámítása szerint már nagyfiú ahhoz, hogy búcsúnk perceiben rettenetesen szégyelljem anyámat. Mindenki minket nézett az utcán.  „Ne csináld már, anya.” Igyekeztem kiszabadulni a karjából, hogy minél hamarabb beülhessek a kocsiba, s elinduljunk végre Nyugatra, de anyámmal nem lehetett bírni.  „Jaj, istenem, édes kisfiam, sosem látlak többet.” Igaza lett.

Jugoszlávián és Olaszországon át három keservesen hosszú nap alatt értük el Franciaországot egy Barkasszal, amelyet apám ivócimborája, Lackó bácsi vezetett, akitől a gyerekek egészséges ösztönével egész kölyökkoromban viszolyogtam. Nem vele akartam menni Franciaországba, hanem az apámmal, de Lackó bácsival kellett mennem, mert rajta kívül senki sem akadt, aki vállalkozott volna a hosszú francia fuvarra. A Barkasban mellette töltött három nap alatt a korábbi viszolygásom helyébe tartós megvetés lépett, mert Lackó bácsi az úgynevezett „dörzsölt fickót” alakította előttem: megjátszotta a nagybetűs Élet trükkös ezermesterét, az átverhetetlen profit. Az állami  bortermelő vállalatnál dolgozott, és a munkahelyén kizárólag az a cél vezérelte, hogy elpasszolja az állami bort feketén. Ezt apámtól tudtam, aki szintén tőle vette a bort, de a háta mögött tolvajnak nevezte. Az én gyermeki szememben is tolvaj volt, pedig Lackó úgy viselkedett, mint egy szőlős gazda, aki a saját borát árulja. Heti rendszerességgel jártak hozzá kocsmárosok, pincebérlők és felszolgálók, s hektoliterszámra hordták tőle az olcsó, vállalati bort műanyag kannákban. Lebukni nem tudott, nem is lett volna ki előtt, hiszen a haszonból becsületesen visszaosztott a műszakvezetőknek.

Apám rendszeres vevője volt, mivel több cikket írt erről a bortermelő vállalatról, sőt egyszer magáról Lackó bácsiról is gyártott egy portrét, amit később, felnőtt fejjel visszakerestem a könyvtárban, s röhögtem szegény apámon, milyen fényesre kellett nyalnia Lackó bácsi seggét egy kis potyapiáért cserébe.

Lackó bácsinak azt sem tudtuk megbocsátani, hogy  másodállásban műanyagos fröccsöntő volt, egy műhelynek kinevezett fáskamrában este tízig, tizenegyig melózott, azaz „géemkázott”, ahogy akkoriban mondták, és ezzel akkori viszonylatban rengeteget keresett. Nyolcvanháromban a Barkas mellé tudott venni egy korallpiros Zsiguli kombit, amit a lakótelepünkön, a kilenc emeletes házgyári panelházunk tövében minden vasárnap délelőtt olyan gyöngéden és szeretettel csutakolt, akár egy lovat. Egyszer a fiúkkal szilvalekvárral kentük be a motorháztetőt, s maró élvezettel néztük, ahogy kétségbeesetten rohan a túlápolt, túlszeretett Zsigulija felé.  „Megölöm, aki leszarta a kocsimat, megölöm, meeegööölööööm!” Apám mindent látott a konyhaablakból, és amikor hazamentem, teátrális mozdulatokkal gratulált:  „ez szép volt, Monsieur, én sem csinálhattam volna szebben”, mire az anyám viszont lehülyézte. „Legalább a fiad ne legyen hülye, elég egy idióta a Mazurka családban.”

Nem Lackó bácsival képzeltem el a pillanatot, amikor életemben először az apám által olyannyira imádott,  szent francia földre lépek, de a vonat, pláne a repülő akkoriban megfizethetetlenül sokba került volna nekünk.

Anyám az utazás előtt kezembe nyomott százötven nyugatnémet márkát, de miután Lackó bácsi a lehető legolcsóbban akarta megúszni az utat, a pénzt nem tudtam elkölteni, mert nem szálltunk meg sehol, spórolásból gondosan elkerültük a fizetős utakat, benzinkutaknál mosakodtunk, és menet közben, a kocsiban majszolgattunk májkrémes kenyeret paradicsommal.

Volt nálam egy rúd téliszalámi is, de azt anyám ajándékba szánta Pierre bácsinak. Nem volt szabad belőle enni, de nem bántam, amúgy is utáltam.  Anyám jelentőségteljes képpel nézett rám, amikor a piros-fehér-zöld celofánba csomagolt téliszalámit ünnepélyesen átadta. „Ez drága ajándék, igazi nemzeti kincs. Meg ne egyétek az úton, add oda szépen Pierre-nek, örülni fog neki.”

Lackó bácsi a Barkas első ülései mögött két szűk fekhelyet alakított ki, s még lakályosnak szánt függönyt is akasztott az ablakokra, de ettől a Barkas még nem vált igazi lakókocsivá, ráadásul éppen olyan ronda okkersárga színe volt, mint a városi buszoknak, a festéket ugyanis az állami volánvállalat festőüzeméből maguk a dolgozók lopták ki Lackó bácsinak a lopott borért cserébe. Abban a nyomorúságos kocsiban hátul feküdni lehetett ugyan, de az alvás a horkolós Lackó bácsival nem volt lehetséges, ennélfogva három napig alig aludtam, az út végén pedig már csak kimerülten bóbiskoltam mellette, s abban reménykedtem, minél hamarabb megszabadulok tőle. Kimerültségem és levertségem dacára megörültem neki, amikor magamra hagyott Marseille-ben, de ő is feltűnően vígan húzta el a csíkot, alighanem megkönnyebbült tőle, hogy nem kell tovább elviselnie engem, elvégre alig szóltam hozzá egész úton, pedig azt hitte, majd szóval tartom vezetés közben. Búcsúzóul azt mondta, hogy hazafelé „Jugóban” még bevásárol egy láda Cézar konyakot és ötszáz darab diszkókazettát hazai eladásra, hogy – úgymond – bejöjjön az út ára.

Miután elindult, még kiintegetett az ablakon, én pedig széles mosollyal visszaintettem, s azt kiáltottam utána: „menj már a büdös picsába, te barom”.

A La Canebière és a Saint-Ferreol sarkán várakoztam a nagybátyámra, mert a levélváltások során abban egyeztünk meg vele, hogy oda jön majd értem. Erről a  kereszteződésről Pierre bácsi még egy kicsinyke térképet is firkantott az utolsó levelébe, s arra kért, hogy a nap folyamán bármikor érek is oda, el ne mozduljak onnan. Így hát üldögéltem ott a bőröndömön, élvezettel szívtam magamba a jólesően egzotikus szagokat, s jobb időtöltés híján a kocsikat bámultam, a híres nyugati autókat, amilyeneket otthon ritkán láttam. A szemem Zsigulikhoz, Trabantokhoz, Wartburgokhoz, Daciákhoz és Zaporozsecekhez szokott, a francia sofőrökre úgy néztem hát, mint megannyi milliomosra, nem értettem, honnét lehet pénzük olyan kocsikra, amilyeneket nálunk csak a krimikben látni. Nézelődés közben úgy éreztem magam, mintha egy párizsi krimi mellékszereplője lennék, körülöttem pedig mindenki azt játszaná, hogy nagyon-nagyon francia – meg sem lepődtem volna, ha a tömegben Belmondo bukkan föl csőre töltött pisztollyal a kezében, hogy elvegye tőlem a kevéske százötven márkámat. A pénzt persze be kellett volna váltanom frankra, ám el sem mertem elmozdulni a sarokról, nemhogy váltani tudtam volna, de ha el is mozdultam volna: fogalmam sem volt, hogy hol és hogyan kell pénzt váltani, ráadásul külföldi pénz életemben először akkor volt a kezemben, pontosabban: a zoknimban, mert minden eshetőségre számítva oda dugtam el.

Korgott a gyomrom és kiszáradt a szám, egyre dühösebb lettem, s minden mellettem elhaladó férfiban a nagybátyámat véltem fölfedezni. De helyettük este kilenc felé egy huszonéves, hosszú, sötétbarna hajú, gyönyörű nő lépett oda hozzám, rám mosolygott, s kérdezett tőlem valamit.

Habár odahaza a marseille-i nagybácsi miatt már egy éve magántanárhoz jártam franciából, fogalmam sem volt, hogy ez a nő mit beszél. Nem értettem a hadarásából semmit. „Kérem, legyen szíves megismételni lassabban”. Ez volt a jó előre bemagolt, biztonságos mondatom, mire lassan megismételte a kérdését, amelyben meglepetésemre másodjára már fölfedeztem a saját nevemet. „Igen, én vagyok Mazurka Flórián”, bólintottam. Erre kinyújtotta a kezét. „Jó estét, kedves Florian,  Nicole-nak hívnak, önöknél dolgozom, az úr küldött le magáért”.

Legalábbis így értettem.

De nem tudtam, hogy ki lehet ez a Nicole. Azt pedig végképp nem értettem, miképpen dolgozhat „nálunk”. A levelekben egy szó sem esett róla. Nem értettem azt sem, hogy miért nem a bácsikám jött el értem. „Hol van Pierre bácsi?” Mire Nicole megvonta a vállát, s nevetve mondott valamit, de nem értettem. Elindultunk, s alig tíz perc múlva meg is érkeztünk. „Itt lakik az úr”, mondta Nicole egy magas, emeletes társasháznál, amelynek bejárata előtt egy szemetes konténer bűzlött.

Amikor odaértünk, egy rongyos, szakállas, fekete ember állt az épület mellett, hugyozott, s lóbálta felénk a faszát. Nem tudtam elképzelni a bácsikámról, hogy itt lakik.

A levelekből tudtam, hogy bácsikámnak a híres főutcán, a La Canebière-n van lakása, de családi háznak, sőt villának gondoltam, nem ilyen betonszürke, lakótelepi társasháznak. Apám legalábbis villaként emlegette, igaz, sohasem látta. Amikor berúgott, s az öccse szóba került, apám mindig ordított. „Ha azok a szemét ruszkik negyvenötben nem fosztják ki a családunkat, nem rabolják el tőlünk azokat az Ulysse Nardin aranyórákat, amiket az édesapám a saját vére árán szerzett a Don-kanyarban, akkor most mi is gazdagok lennénk, és a kedves öcsém azzal a híres francia szállodájával kinyalhatná a seggemet.”

„Ne a gyerek előtt, te marha”, sivított anyám, mire apám azt üvöltötte: „de igenis a gyerek előtt, hadd tanuljon az a gyerek, hadd tudja meg, hogy mi az igazság”. De sohasem mondta végig az igazságot, hanem dühében bevágta a konyhaajtót, és elment hazulról – szokása volt, hogy az anyámmal napi rendszerességgel folytatott veszekedéseit ajtócsapkodással zárta le, emiatt gyakran kellett hívnunk üvegest.

Nicole-lal beszálltunk egy liftbe, és én fölfelé menet azon rágódtam, hogy miért lakik egy szállodás ember egy ilyen hétköznapi kinézetű, szürke társasházban. Gyerekes remegés fogott el a gondolatra, hogy netán rossz helyre kerültem. Igaz, hogy mi is volna az a „rossz”, nem tudtam megfogalmazni, de amíg suhantunk fölfelé hangtalan, a zsigereimben éreztem a veszedelmet: a belső szervek külső szervekké lettek, velük dideregtem idekinn. Nem értettem semmit. Nem értettem, hogy mit keresek itt, nem értettem, hogy ki ez az ismeretlen nő, nem értettem, hogy hol van Pierre bácsi, s miért nincs velem az apám. Marseille-ben kezdetben nem értettem semmit, de amikor beléptem végre Pierre bácsi lakásába, tátva maradt a szám, mert elláttam messzire, és a horizonton a feketebíbor felhők alatt ott sötétlett a tenger.

„Ó, a tenger!”, nyögtem.

Mióta vágytam rá, hogy a valóságban megpillantsam! Ezt a sóvárgást a francia nem érti, csak a magyar. „A tenger!”  Mire Nicole fölnevetett. „Ó, nem, nem, kedves Florian, ez nem a tenger, ez egy lakás.”

Pedig nem az volt, hanem egy másik világ volt.

Mi otthon kétszobás, lakótelepi panelhez szoktunk pirinyó konyhával, amelyet „étkezőnek” hívtunk, és szűköcske fürdőhöz, amelyet fura módon „fürdőszobának” neveztünk, holott csak egy fülke volt, ablaktalan fülke, benne  wc-vel. Bácsikámnál azonban váratlanul kinyílt előttem a világ, s én azon az első, francia napomon nem egy lakásba léptem be, hanem kirepültem egy másik, eddig ismeretlen univerzumba, ahol teremnyi méretű előszoba tárult föl előttem, ami nagyobb volt, mint a mi otthoni lakásunk maga, sőt, a távolban újabb terem nyílt belőle, de az sem ért ám véget egyhamar, hanem a padlótól a plafonig érő ablakokon túl óriási erkélyben folytatódott, ahonnét el lehetett látni a tengerig, az előszobából jobbra és balra pedig további folyosók és helyiségek nyíltak. Engem Nicole balra vezetett. „Megmutatom a szobáját, Florian, majd bemutatom az asszonyomnak.”

Bámészkodva igyekeztem utána. Olyan volt a bácsikám lakása, mint egy múzeum. A falakon olajfestmények lógtak vastagon aranyozott keretben, a különböző helyiségekben pedig mélybarna szekrények, komódok és más olyan bútorok álltak, amelyeknek sem a nevét, sem a rendeltetését nem ismertem. Láttam egy aranyrojtos terítővel letakart izét, amiről azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon ülni kell-e rajta, vagy feküdni, aztán később kiderült, hogy egyiket sem, mert egy furán alacsony komód volt Lajos Fülöp korából.

Tartozott hozzá íróasztal is, később azon írtam a jegyzeteimet. Közvetlenül a szobám előtt, egy dióbarna színű szekrényke tetején fél méter magas bábuk álldogáltak furcsa, régies népviseletben, hagyományos provençe-i babák, régi francia mesteremberek, szőlőmunkások, birkapásztorok, kosárfonók, vízhordók, és más effélék. A dél-franciák szeretik őket, de én sosem tudtam megbarátkozni velük, olyan hideg volt a tekintetük, mint a halottaknak. A szobám – mintha csak egy szállodában vettem volna ki – egyszerű, praktikus, s kényelmes volt. Egyszemélyes ágy volt benne, a fejrészénél éjjeli asztalka, azon olvasólámpa, a fal mellett pedig háromajtós, hatalmas szekrény, tele francia könyvekkel olyan íróktól, mint Balzac, Zola, Simenon, Cendrars, Modiano, Tournier, Sartre és Camus.

Külföldi szerzőtől semmi, de magyartól sem, semmi.

A szobámban egyetlen dolog emlékeztetett Pierre bácsi magyarságára: a szekrényajtó belső felén hímzett falvédő lógott ezzel a magyar felirattal: „Oly messze van hazám, bárcsak még egyszer láthatnám”. Na ne, horkantam föl, s röhögcsélve letéptem onnét egyetlen mozdulattal. Nicole nem hagyta, hogy a bőröndömből kipakoljak, hanem irányított rögvest az „asszonyához”, vagyis a bácsikám feleségéhez, akit én addig még csak fényképről ismertem, s azon kívül, hogy a fotókon úgy nézett ki a nagy, barna szemével, mint Sophia Loren, annyit tudtam róla mindössze, hogy Joséphine a keresztneve, de ezt utálja, ezért úgy szólíttatja magát, hogy Isabelle. Ez meg micsoda marhaság, ez futott át az agyamon mindig, amikor a hazulról Marseille-be küldött ünnepi üdvözlőlapokra rákanyarítottam a „kedves Isabelle-t”. Nicole előrement, de alig fél perc múlva csalódottan jött vissza.

„Bocsánat, Florian, mondta, az asszonyom már ágyban van, maga mit parancsol, talán éhes?  Enne valamit?” De túl fáradt voltam az evéshez, visszamentem a szobámba, és lefeküdtem.

A bácsikám ébresztett.

Hajnalban ért haza, a dühöngő mistrallal együtt érkezett, a megvadult szél ugyanis addigra olyan fékevesztett erővel dörömbölt az ablakon, mintha minden emberi ellenállást legyűrve be akarna törni hozzám az égből. Pierre bácsi ellenben egészen más irányból, az ajtón át rontott be hatalmas robajjal. Mire magamhoz tértem, már ott magasodott az ágyam mellett, s elkerekedett szemmel bámult rám. „Csók’lom”, nyögtem, mire azt dörmögte: „ó, putain”. Megismertem a fényképekről, ő volt az, az én távoli, gazdag, nyugati nagybácsim. Aki nem is köszönt, csak leült az ágyam mellé, és hitetlenkedve bámult, mint egy kísértetet.

Ánizs szagú volt a lehelete, dohányfüstös a haja.

Nem szólt semmit.

„Valami baj van, Pierre bácsi?”

„Ah, non, non, semmi baj”. S morgott és sóhajtozott és fújtatott mellettem.

„Oh, putain!”  Ezt hallgattam hosszú percekig.

Nem így képzeltem el a találkozást, de láttam rajta, hogy ő sem. Szerencsére föltaláltam magam.

Kiugrottam az ágyból, a bőröndömből előkaptam a rúd téliszalámit. „Pierre bácsi, nézze csak, hoztam magának igazi magyar téliszalámit, ajándék!” A bácsikám elvette tőlem a csomagot, kibontotta, megszagolta, majd odament az ablakhoz, s kihajította. „Úúútálom ez a téliszalámi, öcsikém, úúúútálom”. Majd rám nézett. S legalább nevetett volna. De nem, nem nevetett.

Olyan élettelen szemmel bámult, mint a folyosón azok a halott provençe-i babák, azok a szőlőmunkások, birkapásztorok, kosárfonók és vízhordók, akiket folyton a fal felé kellett fordítanom, hogy be ne húzzak nekik egyet. „Igazából én is utálom a téliszalámit”, vágtam rá gyorsan. De ez sem használt. Pierre bácsi rám parancsolt, hogy aludjak, majd kivágtatott a szobámból, a folyosón még rázendített egy dalra, aztán felüvöltött, vonyított, mint egy hasba rúgott kutya.

Kácsor Zsolt: A harminckét bolond

Pesti Kalligram, 2017

Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ? Ez a kérdés nyugtatott meg, amikor a játékoskijáróban álltam.

Mindig ezt ismételgettem magamban. Már vagy tíz éve, valamikor 2001 tavaszán érdeklődött nálam ilyen kevéssé árnyaltan az a kis faszfej. Vagy két méterre volt tőlem, egy padon ült, a korláton kívül. Akkor partjeleztem életemben először, egy ifimeccsen, tele volt a pálya boldogtalanul másnapos kamaszokkal, akik „Megbaszlak !” kiáltással ijesztgették egymást minden szabálytalanság után. Én tizennégy voltam. Amikor elüvöltötte magát az a pattanásos barom, már tudtam, hogy kár volt belemenni ebbe az egészbe. Apám meg a futballbírói tanfolyam oktatója beszélt rá, hogy ki kell próbálni, hátha megtetszik.

Persze, poénnak biztosan jó lesz, gondoltam, aztán eltelik három perc a tetves meccsből, és verítékezem, mint szűz gyerek a szaunában, ha nyolcvan fokban belép hozzá a meztelen Charlize Theron.

Nem is értettem, miként mondhattam igent erre a cirkuszra. Világvégi faluban állok kockás mezben, kezemben egy zászlót fogok és integetek, mint speeddel pörgetett falusi bakter. Ha van nálam mobiltelefon, még onnan, a mészcsíkról telefonálok apunak, hogy jöjjön értem, vigyen innen. Egyáltalán minek odamenni, ahol sohasem dicsérnek, mindig csak baszogatnak ?

Ez a nagyfejű bohóc is ötméteres lesnél kezdett ugatni. Nyilván, mert ott pihent a lábán a kis menyecskéje fehér topban meg nadrágban, menőzött kicsit a faluvégi dámának. Ha nem vagyok akkora barom, hogy elvállalom ezt a próbameccset, komfortosabban telt volna a vasárnap délutánom. Tanulok, lógok a haverokkal, olvasok, vagy legalább kiverem valami pornófilmre. Minden jobb lett volna, mint mozgó céltáblává lényegülni, rohangálni egy fehér csíkon és némán tűrni, ahogyan porig aláznak. Még szerencse, hogy a partjelző háttal van a nézőknek, így nem látták az arcomat.

Rohadjak meg, elvörösödött, amikor arról pofáztak, hogy állt-e már a farka ennek a hurkalének. Impotens hurkalé – ennek néztek. Mondjuk, nem is motivációs trénernek jöttek, hanem szurkolni. Így hívták akkoriban is, hogy reménytelen seggfejek ugatnak az ellenfélnek meg a bírónak. Aztán már nem hallottam, mit beszélnek. Nem telt el tizenöt perc és függő lettem. Dönteni kellett. Megint és megint.

Alapvető tapasztalat volt : emberek vannak a játéktéren, én eldöntöm, lesen voltak-e, szabálytalankodtak-e, melyikükről ment ki a zsuga, és a játék úgy folytatódik, ahogy mutatom. Addiktív: a részletekről érdemes megkérdezni a miniszterelnököket.

Igen gyorsan belejöttem, imádtam, hogy nem kell vitatkozni, érvelni, csak dönteni. Nincs halasztás, csak a most.

Annyira megőrültem az érzésért, hogy egyszer aztán már latin szótárban kutattam a pillanat fordítása után, hogy végre átírhassam a Carpe diem!-et rendesen, ebből lett a Carpe momentum!, aminek nincs ugyan értelme, de megalkotása csak azért késett pár évezredet, mert az ötletgazda Horatius nem lengetett ifimeccsen. De amúgy tényleg, később már kurvára idegesített az is, ha előttem állt a sarki töröknél a fiatal pénzügyes, barna félcipő, vasalt szövetnadrág, általában Zara-ing, aztán a kiszolgáló türelmét kérte, hogy dönthessen zöldséges borjút eszik-e 1100-ért vagy gyroszt pitában padlizsánsalátával együtt 1200-ért. Aztán a könyvesboltban a bámészkodó bölcsész, aki lapozgatja Borbély Szilárd kötetét, de a szeme már az Houellebecq-regényen, miközben előző este neten kinézte a Murakamit, amit majd megvesz. Aztán a polgármester, aki nekiül kipróbált munkatársaival, tanácsadókkal konzultál, mielőtt útfelújítási vagy strandfejlesztési pályázatot ad be.

Én meg gyorsan megtanultam: nincs idő gondolkodni. Ha késlekedsz, éppen úgy vesztettél, mintha rossz ítéletet hoztál.

Nem ment le az első félidő, de már nem is idegesített a sok kiáltozás. Érzéketlen lettem rá, mint egy életre arra, ha valaki hülyének, fasznak, idiótának, seggfejnek, senkiházinak nevez. Annyit hallottam mindet, hogy nem hittem már, bármelyik is jelent valamit. Pedig itt aztán nyomták ezerrel, mert gyorsan kiszúrták, hogy nemcsak kezdő vagyok, hanem gyerek is. Ahányszor a vendégeknek kedvezett az ítéletem, nekem rontottak. Ha hajóágyúval lőtték volna tüdőn a hazai hátvédek az ellenfél csatárát, azt sem ítélték volna sportszerűtlenségnek, inkább csak kemény szerelésnek. Fenyegettek mindennel, szilánkos kéztöréssel meg kvázi sterilizálással, hogy aztán már nevessenek rajtam, és arról érdeklődjenek, van-e már személyi igazolványom. Én persze soha nem ijedtem meg. Vagyis sokáig hitegettem magam azzal, hogy nem remegtem. De az igazság az, sokszor hallottam, hogy mit mondanak. Ez, persze, mindegy, mert ma is úgy mesélem, érzéketlen és pályasüket lettem.

Ha őszinte lennék, például magamhoz, akkor lehet, hogy nekik lenne igazuk.

Hiszen azt mondták, azért üvöltenek velem minden alkalommal, mert meg akarnak félemlíteni, hogy legyen egyetlen les, amit elengedek, amit már nem merek behúzni, mert már a tizenkettedik lenne. Akkor aztán besétálna a labdával a kapuba a Sárkánynak becézett ügyetlen centerük és megérte az egész. Megérte minden üvöltés, fenyegetés, ugatás, onnantól, hogy „Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ?”

„Gyerünk, öcskös !”, szól Tibi, ezzel ki is zökkent. Hátulról megpaskolja a hátsómat a zászlóval, fel is baszom magam, mert ennyire nem szoktam elkalandozni, amikor csúcsmeccsre megyünk. Most meg a játékoskijáróban ahelyett, hogy csak ismételgetném nyugtatóként, hogy „Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ?”, foglalkozok mindennel, döntésekkel meg hülye gyerekek beszólásaival. Nem jó jel, ilyenkor már kontroll alatt szokott lenni az agyam. Állunk kivonulás előtt, már csak a tévések intésére várunk, én meg álmodozok. Miközben itt vagyok az ajtóban, a mindennek a kapujában. Huszonnégy évesen megcsinálhatom.

Ha hibátlanul ledudálom ezt a Nyíregyháza–Békéscsaba meccset, felkerülhetek az NB I-be. Egy keleti derbire vagyok a csúcstól. Ha most összejön, az élet sorhoz behúzhatom a pipát a bakancslistán.

Elég a rutinom hozzá, hogy megcsináljam. Már régen nem is kárhoztatom azokat, akik rábeszéltek tíz éve, hogy próbáljam ki. Ez lesz a hatszázharmincnegyedik partim. Ha valakinek elmondom, nem érti, futballisták komplett karrierjük alatt jutnak el háromszázig, én meg olyan hihetetlen számokkal bűvölök, mint az üzletkötők, akik gyorskölcsönt akarnak eladni karácsony előtt luxusbejgli-vásárlásra. Pedig tényleg ennyin működtem. Elég erőltetett meneteket toltunk éveken át. Nem volt ritka a hét, hogy szerdán vezettem egy Magyar Kupa-meccset, aztán szombaton partjeleztem egy ifi meg egy felnőtt megyei meccsen, aztán vasárnap reggel lehúztam egy serdülőt, délután meg elmentem asszisztensnek egy NB III-as derbire. A menü amúgy mindig változott. Volt könnyed matiné, szomszédos megyében botrányos fináléval letudott megyei rangadó meg barátságos randevú. Ehhez a feszített tempóhoz el kellett érni a megyei elitet, az kellett, hogy a legjobb Borsod megyei bírók közé kerüljek. Már az út elején ki kellett tűnni a körzeti ligában, a legalsó osztályban, ahonnan már kiesni sem lehet, ahová még a labdát is vinni kell néha, hogy legyen meccs.

Ott, ahol csak kibaszott vékony drót feszül a szurkolók és a pálya között, kora alapján meg a legfiatalabb rendező is élőben látta a waterlooi csata közvetítését a CNN-en.

Aztán lépkedni kell a ranglétrán, ahogy a tehetség meg a górék akarata engedi. Meg az elméleti és a fizikai felkészültség. Merthogy még a legalacsonyabb szinten működő bíróknak is évente kétszer le kell tesztelniük. Amikor elkezdtem, még a tizenkét perces monoton futáson, a Cooper-teszten kellett villantani. Idővel aztán módszert váltottak, mert az egyhangú haladás semennyire nem felelt meg annak a mozgásnak, amit a játékvezető a pályán végez. Jó, igaz, voltak bírók, akik körülbelül annyit szaladtak egy meccsen, amennyit az alkotmánnyal foglalkozó taláros kollégáik döntéshozatal előtt. Ám a többség azért igyekszik közel lenni az eseményekhez, elvégre akkor több esélye van a jó ítéletre. Nekik már iramváltásos futamon kell megfelelniük. Emlékszem, amikor ezt bevezették, az idősebbek sokat morogtak. Régen ez is jobb volt – mondogatták. Akkor még a kapu mögötti részen lehetett lopni néhány métert, levágni annyit a kanyarból, hogy meglegyen a szint. Nem szólva arról, segített néha Imre bácsi is, aki az időt mérte. Nyakába akasztotta a hatalmas stoppert, indította, lefújta a futamot. Ha nagy bajban volt valaki az öregek közül, fokozhatatlanul lassan emelte a szájához a sípot, hátha a néhány másodperces késleltetés elég a kollégának, hogy megfussa azt a kétezer-négyszáz métert.

A legenda szerint az is előfordult, hogy tizennégy perc harminchét másodpercig tartott az elvileg tizenkét perces felmérő.

Lajos, Imre bácsi régi cimboráinak egyike küzdött a salakon, mint hiperaktív malac a jégen, minden ereje elpárolgott, úgy nézett ki, nincs esélye a túlélésre. De Imre bá’ eldöntötte, nem engedi, hogy bukás legyen a vége, ha Isten meg a jog nem, majd ő igazságot szolgáltat: addig tart a Cooper-teszt, amíg Lajos le nem futja az előírt távolságot. Ma is mesélik, hogy a ráadásnak köszönhetően a résztvevők többsége egyéni rekordot ért el. Akadt, aki háromezer-nyolcszáz métert teljesített. Ezzel az eredménnyel simán befért volna a kenyai futóválogatottba. Ezek a trükkök ma már nem működnek, a teszt, ugye, megváltozott. Úgy van, hogy a bírók százötven métert szaladnak, aztán ötven métert sétálnak, ezt ismétlik meg hússzor. Géphangra kell indulni és megállni. Minden szakasz végén bóják állnak, azok közé kell megérkezni, felügyelők ellenőrzik, mindenki beért-e. Nagyon más ez, mint a köröket róni. Amikor először próbáltuk ki, sokan minden átmenet nélkül összerogytak. Volt, aki úgy dőlt el, mint a tüdőn lőtt vad. Aztán, persze, mára a többség hozzászokott az iramfutáshoz. Az elméleti felmérő lényege meg mindig is ugyanaz volt, ismerni kell az előírásokat. Ez nekem sose okozott problémát. Imádtam a teszteket, nyilván azért is, mert betéve tudtam a szabálykönyvet.

Ma is gond nélkül mondom fel a szakaszokat, hogy például a játékvezetőnek gólt kell ítélnie, ha a labda teljes terjedelmével áthalad a kapuvonalon a két kapufa között és a keresztléc alatt úgy, hogy a támadó csapat azt megelőzően nem követett el szabálytalanságot.

A lest már lenyomni sem szeretem, mert úgyse érti senki. Annyira szánalmas, amikor tudálékos beszélő sörhasak oktatják az asszonyt, hogy tudniillik, nem érted, hát előrébb állt a labda elrúgásának pillanatában, mint a védő, de te sose érted meg, mert fakanál van a fejedben labda helyett, de bassza meg, fogalmuk nincs a szabályról, ami tényleg elég bonyolult.

Még kollégáknak is sokat magyaráztam speckó eseteket, jöttek hozzám, ha nem értettek valamit. Meg is szerettem, ha oktathattam. Mármint amikor okoska amatőrök kezdték osztani az észt, hogy mit kellett volna fújni a bírónak, miközben annyi fogalmuk nem volt a szabályokról, mint nekem a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás anizotrópiájáról. Volt pár nagyarcú előadásom is a tárgykörben. Az egyetemen a bulik valamelyikünk albérletében kezdődtek. Ez volt az olcsó verzió: boltban vett raklapnyi piától otthon lerészegedni, aztán mámorosan indulni a zaklatott éjszakába. A program sokszor kezdődött meccsnézéssel. Megtörtént vagy százszor, hogy bevertem hat-nyolc felest, aztán magyaráztam mindenkinek, hogy felejtse el a szájhagyományokat, mert azoknak nincs semmi köze a leírt szabályokhoz.

Egyszer nekifeszültem annak az irritáló töri szakos fasznak is, aki akkoriban NB III -as spíler volt. Centernek hívatta magát, a csajok meg futottak utána.

Úgy emlékszem, válogatott meccset néztünk, egymás után toltuk le a hubertuszokat, aminél visszataszítóbb ital csak akkor lenne a piacon, ha végre árulni kezdenék a túrórudis unikumot. Egyszer csak dühöngeni kezdett Center egy ítélet után, mert a védő nem kapott sárgát kezezésért. Fogalmad sincs a szabályokról, vetettem neki oda. „Miről beszélsz, baszd meg?, mégis, mit kellene adni kezezésért?, ne toljad a piát, ha megbolondít, te fasz !” – őrjöngött a bolond. Nem maradtam az adósa én sem, mondtam neki, az csak egy dolog, hogy nagyarcú seggfej, de ha már olyasmiről beszél, amiről halvány sejtése sincs, legalább ne verje magát arra, hogy tudatlan.

A nők amúgy sem szerették, amikor meccset nézünk, de mire vitatkozni kezdtünk, be is álltak egy kicsit. Egyikük, tán az Eszti, elkezdett rikácsolni, hogy akkor valami konkrétat is mondjak, ne csak hülyézzem Centert. Pont ő mondta. Pedig ezzel a névvel hallgatnia kellett volna, azt a nemzedéki káoszt, amit az Eszterek, Adriennek, Nikolettek okoztak nőnév-fronton, rajta kellett volna leverni, ha már a szülei nem voltak ott.

Esztik, Adrik, Nikik jöttek-mentek az osztályokban, a bulikban, az utcákon, úgy uralták a teret, mint Mike Tyson a fülharapó világbajnokság csepeli selejtezőjét. Jelképe volt ez a Kádár-kor hanyatlásának, már nem akarta a szabadságvágyban önfeledten fürdőző alsó középosztálybeli apa meg anya, hogy a lánya Szilvi, Ildi meg Gabi legyen, indult inkább Nyugat felé, mert álmodni, de ebben odáig jutott, hogy Eszti, Adri, Niki, ami egyébként méltó az egész rendszerváltó, uniós projekthez, amelynek egyedüli nyertesei az áfacsalók, akik végre könnyebben utaztathatják a cukrot papíron. A névügyi meglátásaimat akkor nem közöltem, pedig legalább annyira fontos lett volna, mint kioktatni Centert, hogy a kezezést lefújni sem kell, ha nem szándékos, sárgát meg csak akkor kell adni, ha egy játékos ígéretes akciót állít meg vagy például gólt akar szerezni, de semmiképpen sem automatikusan. Nem hitte el, így mentünk a laptophoz, egy perc alatt előkotortam a szabálykönyvet, akkor lenyugodott. Méregetett még, de már irdatlanul be voltunk baszva, inkább azzal foglalkoztunk, hogy elérjük az utolsó metrót, amivel még el tudtunk menni a Kabalaállat című méltán híres mulatóba.

Másnap arra azért emlékeztem, hogy győztem. Megnyertem a Center elleni meccset.

Máskor a kocsmában is beleálltam. Meccsről jöttünk, valahol Nógrádban, tán Nagylócon álltunk meg, hogy megnézzük a Fradi BL-selejtezőjét. Megbeszéltük, hogy valamelyik porfészekben fékezünk, imádtuk a krimókat, az áraikkal, a vendégeikkel, a játékgépekkel, a szigorú csaposokkal, a mosás gyanánt mocskos vízben megmártott korsóikkal, a keverttel. Akkor szerencsénk volt, akadt tévé a kocsmában. Két öreg törzsvendég ült csak bent meg az ötvenes pultos. Az asztalnál fröccsöző páros kipróbált kettősnek tűnt. Mindig elvarázsoltak az arcok, amiken a ráncok olyan természetesen ültek meg, mintha a babasírással együtt merevedtek volna rá a csontra. Ilyen forma volt a két ember, akiket még a buldog-szépségversenyen se diszkvalifikáltak volna ezzel a pofával. Az egyik aztán cifrán káromkodott, mert a bíró nem állította ki az utolsó emberként szabálytalankodó játékost. „Tudja, ki az utolsó ember ?”, vetettem neki oda. „Hát ki lenne ?, Nem látod ? A középhátvéd !” – hergelte magát, amiért vaknak tettetem magam. Aztán választ sem várva feles vodkájáért nyúlt, leküldte.

Szerintem a kapus, mondtam neki. A két vendég meg a kocsmáros is csöndben maradt. Innen nem volt megállás.

Nyomni kezdtem nekik, hogy gondoljanak bele, ha az utolsó embernek kellene piros lapot adni, akkor szinte sohasem lenne kiállítás, mert általában a kapus az utolsó játékos. A szabály ezért azt mondja, azt kell kiállítani, aki nyilvánvaló gólhelyzetben faultol. Tök mindegy, hányan állnak mögötte. Meséltem nekik a kedvenc példámat, hogy kilenc csapattárs beszélget a szögletzászlónál, egyik kollégájuk meg a tizenhatos előtt hátulról vesén rúgja a kapu felé igyekvő csatárt. Akkor nem kell kiállítani, mert voltak még mögötte, amikor a merényletet elkövette? Ez kurva érdekes, nyögte ki vitapartnerem. Ha már elcsodálkoztak, órákig képes voltam erről beszélni.

Élveztem, szerettem látni, ahogyan elszáll a magabiztosságuk, ahogyan elbizonytalanodnak a kérdéseknél, miközben úgy tudták, mindent tudnak. Éreztem némi elégtételt, elvégre az asztalnál végre nem az voltam, aki a pálya közepén, az ember, akit mindenki gyűlöl.

Ilyenkor hajlamos voltam még azt is elhitetni magammal, hogy azért baszogatnak annyit, amikor meccset vezetünk, mert tudunk.

A tudást képtelenek viselni a tudatlanok. Ma sem lesz kis adag szidás, kinéz pár rendes rigmus arról, hogy kurva az anyám. Az megnyugtató, hogy Tibi és Feri van itt. Régi barátaim segítenek asszisztensként. Megjegyezni lehetetlen, annyi a közös történetünk. Volt a levonulás azon a megyei rangadón, amikor Feri elvesztette a fejét, odabaszott volna a zászlójával annak a kis köcsögnek, aki taknyot köpött az arcára, de Tibi látta mi készül, megfogta a kezét. Aztán ott volt a Tibi lagzija, amit szombaton rendeztek, de még hétfő reggel is a művelődési ház melletti kocsmában üldögéltünk ünneplős öltönyünkben, vagy tucatnyian énekeltük, hogy Lakodalom van a mi utcánkban, Tibi apukája nem ivott, ott ült csendben, folyt a könny az arcán, olyan boldog volt, óránként elmondta, hogy úgy szeret minket.

Meg amikor meghalt az édesapám. Így hárman voltunk meccsen. Jöttünk hazafelé, amikor csörgött a telefonom. Az autópályán voltunk, siettünk. Csak dadogtam, amikor a húgom hívott. Horzsolta a torkomat minden szó, a hangom vékonyodott, mint jégtakaró a szoláriumban.

Azonnal tudták, nagy a baj. Hogyne tudták volna, ismertük egymást, mint a tenyerünket. Együtt töltöttük a hétvégéket százszámra, ebédeltünk, vacsoráztunk egymásnál, sokszor valamelyik apuka volt a sofőr, hogy nekünk csak a meccsre kelljen figyelni, ne fáradjunk le a több száz kilométeres pedálnyomogatás, koncentráció miatt. Ha Mezőkövesdről megindultunk, mondjuk, Makóra, jól jött a családi sofőrsegély. Akkor, a sztrádán, az autóban egyszerre tudtuk meg, hogy az én apukám többet már nem visz minket sehová. Nincs tovább. Úgy rémlik, hangtalanul sírtam. Egyikük oldalról, a másik hátulról szorított meg. Nem mondtak semmit, egy árva szót sem, csak megálltunk az út szélén, a leállósávban, leültünk az aszfaltra. Akkor már bőgtem, ők meg ültek, könnyeztek. Három öltönyös férfi, zselézett hajjal a betonon, egy húszas kölyök középen, rázza a sírás, két harmincas a két oldalán meg dermedten néz fátyolos szemmel a semmibe. Csöves brazil szappanoperákban se mernek ilyen jeleneteket csinálni, mert tartanak attól, hogy kifolyik a nyál képernyőn. Ám az élet sokszor elfelejt olyan cinikus lenni, mint amilyenné a korszellem alakítaná.

Ennek persze kevés jelentősége lett volna, ha melóba indulunk. A gyárban, a virágboltban vagy a pénzügyi osztályon nem lényeges, kivel osztanak egy műszakba, amennyiben mindenki tisztességgel elvégzi a munkáját. A játékvezetés viszont más kávéház.

Egymilliószor vitatkoztam erről, de mindig azzal zártam le a tereferét: aki nem állt még a pálya közepén, kezében egy szál síppal, nem értheti.

Nyilván mondhatja a napilapos újságíró is hasonlóan eltökélten, hogy aki még sohasem izzadt a tördelőszerkesztő mögött öt perccel lapzárta előtt, a melós is, hogy aki még nem húzott le négy műszakban három hónapot, a kisvárosi virágkötő is, hogy aki még nem varázsolt félóránként új csodacsokrot ugyanarra a gimnáziumi ballagásra. Mondhatja, de ebben hajthatatlan vagyok. Mert ez más. Például, amikor kiugratják a csatárt, te vezeted a meccset, úgy érzed, lesről indult, fújnod kellene, de kinézel oldalra, és látod, hogy a partjelzőkollégád továbbsprintel az alapvonal felé, általában engeded a játékot, nem sípolsz, nem bírálod felül az asszisztenst. Mert ezt csak akkor csinálod meg, ha nincs benned szemernyi kétely sem. Csak a pókerjátékos kockáztat százhetvenes pulzusnál, a pályán keresztbe futva, a labdát, és nem a játékosok pozícióját figyelve. A bíró, egy-két önmegvalósító kivételtől eltekintve, nem gondolja tévedhetetlennek magát. Ráadásul oldalt sokszor olyasvalaki posztol, akivel dumáltál már a merevedési problémáidról, a nőről, akinek sohasem merted megmondani, hogy ő az, az első eltolt füves cigiről, a kocsmában felejtett háromezres tartozásról.

Pető Péter: Leshatár

Kalligram, 2017

Kurva fáradtan ültem be a kocsiba, Tónival és Ivánnal mentünk Szendrőre, kicsit túltoltuk az előző estét. Mármint én kevésbé, három sört, ha ittam, fájdalom, ezzel én voltam tán a legjózanabb a kocsiban, ideértve a sofőrt is. Továbbképzésen voltunk Miskolcon, aztán megünnepeltük a sikeres oktatást. Szabolcs volt a pilóta, de ő fáradt el a legjobban, azért ölelt át mindig valakit beszélgetés közben, hogy ne bukjon orra. Biztosak voltunk benne, hogy azt mondja majd mindenkinek, előző nap eltört a lába.

Ez a duma halálra ijesztette a távoli ismerősöket, azt hitték, tényleg sebészeti beavatkozást kell végrehajtani a végtagon. Pedig a mondás csak azt az állapotot jelölte, amikor pár liter elfogyasztása után a láb már nem tartja meg a testet, ezt becézik lábtörésnek. Az biztos, hogy Szabolcsnak már el volt repedve a lába, amikor eszméltünk, hogy elfelejtettünk sofőrt kijelölni, miközben mind ittasak voltunk. Ez már csak azért is rossz hír volt, mert addigra csak Mályiig jutottunk, onnan még vagy negyven kilométer Mezőkövesd. Elkezdődött a stratégiaalkotás. Ám sok lehetőség nem mutatkozott, mert Feri, Tóni és én egyaránt bemondtuk, hogy piásan nem vezetünk.

Szabolcs hajlandó lett volna sofőrködni, hirtelen el is nevezte magát Vettel Szabolcsnak, ám állapota láttán jeleztük, ha ő ül a kormánynál, akkor inkább panziót keresünk.

Attila oldotta fel a dilemmát: csak pár fröccsöt ivott egész este, annyival meg vállalta a kockázatot. Meg mi is. Induláskor Szabolcs hosszasan magyarázta neki, hogy a géppel másként kell bánni, mint bármelyik másik autóval a földkerekségen, mert Etus, a felesége használja, száz kilométerről is meghallja, ha rosszul váltanak sebességet kocsijában, ha pedig eltekerik a Retro Rádióról, szörnyű botrányt rendez, szóval inkább hallgassuk halálunkig Dr. Albantól a Sing Halleluja című örökzöldet, de ne kockáztassuk meg az átállítást. A hazafelé út nem volt izgalommentes, át kellett hajtani pár falun, a rendőrök szoktak random igazoltatni arrafelé, de akkor nem szánták az estéjüket izzókészlet-kutatásra, úgy tűnt, nyugodtan hazaérünk. Már Bükkábrányban voltunk, ott kellett Ferit kidobni. A falu szélén Szabolcs szólt, hogy tud egy rövidebb utat, át a sínen.

Attila elfordult, az utca végén azonnal észrevettük a világító mellényeket. Menekülni már nem lehetett, Szabolcs dadogott, elnézést kért Attilától, azt mondta, minden büntetést vállal, az ő balhéja, sajnálja, személyesen kér majd bocsánatot a családjától, ha elveszik a jogosítványát, továbbá rituális fürdőt vesz a Tiszában, hogy erkölcsileg is megtisztuljon.

Legalább négyen álltak előttünk, egyikük, ahogy vártuk, a vasúti átjáró előtt néhány méterrel leintette a kocsit. Odalépett az autóhoz, Attila közben letekerte az ablakot, a kidőlő szeszszagtól alighanem komplett lánygimnáziumok álltak volna be péntek estére. A pofát nem zavarta a kocsmahangulat, csak annyit mondott, jó estét, csináljuk a síneket, menjenek amarra, hogy aztán megforduljon, mi meg nézzük a hátán a feliratot, hogy Magyar Állami Vasutak. Felfoghatatlanul megkönnyebbültünk, pacsiztunk, mintha éppen nyertünk volna az ötös lottón, Szabolcs maga hangosította fel a rádiót, a La Bouche-tól szólt a Be My Lover, üvöltöttük együtt a szövegtelen szöveget, aztán békében hazaértünk. Iván vezetés közben jókat röhögött hülyeségünk történetén, amúgy is jókedve volt, ami nem ártott, mert igazi szomszédvár-rangadóra mentünk, a Szalonna látogatott Szendrőre. Az ilyen meccseken teljesen mindegy, ki milyen formában van, hányadik helyen áll, az ilyen derbiknek alapvetően nincs köze a bajnoksághoz: két sereg megáll egymással szemben, és eldönti a csatát. Ennek megfelelően parázs volt a hangulat, igaz, arra legalább nem utalt egyetlen jel sem, hogy botrányba fullad a találkozó. Az persze látszott, hogy nehéz a meló, Iván sokat beszélgetett a játékosokkal, igyekezett csillapítani a kedélyeket, nem dobálta a lapokat, úgy tűnt, szépen teljesíti a missziót.

Aztán a nyolcvanharmadik percben a vendéglátók Tömő nevű centere csinált egy cselt a tizenhatos vonalánál, majd borzasztó erővel kézen rúgta az előtte két méterrel álló középhátvédet. Kéz! – ordított fel egyszerre vagy háromszáz helyi néző, és tizenegy játékos, továbbá a rendezők, a cserejátékosok, a vezetők, a háziasszonyok meg a körzeti megbízott.

Azon az oldalon álltam, ennél vétlenebb kezezést még életemben nem láttam, a gyereknek majdnem kitépte a leszorított kezét a bomba, a szabályok szerint tovább!-ot kell inteni. Nem is húztam szabálytalanságot, mert nem történt szabálytalanság. Ivánra néztem, neki két lehetősége volt, meghajol a helyi regulák előtt, vagy megfelel az egyetemes futball szabályainak. Pontosan tudtam, itt nem lenne cirkusz, ha befújná a tizit, elvégre a kéz az kéz. A szurkolók e tekintetben tántoríthatatlanok, megvan a saját szabályrendszerük. Iván döntött, nem fújt.

Néhány játékos üldözőbe vette, a tréner magából kikelve üvöltött vele, rohant a vonal mellett, felrúgta a vizes kancsót, aztán a drukkereket tüzelte, kaotikus produkciója végén rohant felém, ordított, hogy normális vagyok- e, basszam meg, mi a fasznak vagyok itt kis taknyosként, vak vagyok-e, hogy nem láttam a kezezést.

Mondtam neki, hogy természetesen láttam a kezezést, csak éppen az nem volt szándékos, így szabálytalan sem. Őrjöngött, mivel én is megmondtam, hogy kéz volt, kiáltozott, hogy örökre el leszek tiltva, mert nyilvánvalóan, bevallottan, mocskos csaló vagyok. El kellett volna küldeni a kispadtól, de megalkudtam az ügyben. Úgy voltam vele, Ivánnak nem marad választása, ha kihívom, így viszont ő dönthet, tovább fokozza-e az indulatokat a tréner kizavarásával, vagy belemegy az elfogadható kompromisszumba. Nem foglalkozott a szakvezetővel, jobb is volt úgy. A hajrában a Szalonna még rúghatott egy szögletet, a beívelt labdát Kádas, az előre húzódó jobbhátvéd a bal alsó sarok felé fejelte, a nyújtózkodó kapus meg a vonal környékéről valahogy kihúzta, a védők felszabadítottak. A szemem automatikusan az ott lengető Tónit kereste, aki nyugalmi helyzetben tartotta a zászlót, ami azt jelentette : nincs gól. Szerinte a labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon. Igaz, a jelenet neki takarásban volt, mert egy játékos épp a kapufánál állt, a testétől nem lehetett látni a zsugát. Ám síp hallatszott: Iván megadta. Ő tökéletes szögben állt. A szakmai alapvetéseken, a váratlan felülbíráláson nem volt időm törni a fejem, mert biztonsági kérdések kerültek az előtérbe:

Ivánt körbevették a hazaiak, biztosnak látszott, hogy megütik, lefejelik, nem látszott ki a kupacból, vagy nyolcan üvöltöttek a fejébe, megrémítették, hiszen nem tudott mozogni a kör közepén. Egyre csak préselték össze.

Mindketten rohantunk a helyszínre, Tóni közelebb volt, ő ért előbb oda. Jött pár rendező meg a sportköri elnök is. Ők is meg akarták akadályozni a botrányt. Sikerült is leválasztaniuk az elkeseredett támadókat a bíróról, aki lefújta a meccset. Az öltözőbe vezető út minden volt, csak fáklyás menet nem. Kaptunk a nyakunkba egy korsó sört, valaki szotyis zacskót vágott hozzám. Amikor bejutottunk az öltözőbe, kulcsra zártuk az ajtót. Iván azonnal belekezdett, hogy biztosan bent volt a labda, éppen rálátott, tuti, hogy bent volt, a nyakát teszi rá. Tóni megerősítette, hogy nem látta tisztán az esetet, mert takarta a bekk a kilátást. Iván dühös volt, biztos volt abban, hogy mindkét helyzetnél jól döntött, a kezezésnél még csak vita sem lehet erről, zaklatottan kérdezte, hogy ha ez van, amikor tökéletesen ítél, mi történik, ha rosszul határoz. Tóni nyugodtan mondta: akkor béke. El is magyarázta, hogy a kezezésért nem reklamál senki, ha Iván befújja a kamut, mert itt a kéz az kéz, bármit mond is erről az UEFA, vezet a hazai, a másiknál meg ő nem húzta fel a zászlót, Ivánt nem szidta volna senki, legfeljebb pár vendégjátékos kiment volna reklamálni, miért nem jelzi a gólt, a támadók sem voltak olyan jó helyen, mint Iván, ők is legfeljebb érezték a gólt, de nem látták. Azaz, ha Iván mindkettőnél a kényelmeset, de rosszat választja, 1-0-ra nyer a hazai, lagzi van Szendrőn, mindkettőnél a jót választotta, így 1-0-ra győzött a vendég Szalonna, és itt a botrány.

Ahogy Tóni mondja, még a Szalonna edzője sem nyilatkozott volna semmi rosszat, azaz itt semmi jutalma a jónak, még egy kibaszott ellenőr sincs, aki legalább adna egy fasza jegyet, Iván csak veszített azzal, hogy helyesen járt el, hogy igazságos volt.

Iván hozzátette, hogy még a kamera sem segített volna, hiszen ha valamelyik kisvárosi tévé kijön egy meccsre, akkor lebasszák az egyetlen kamerát középre, onnan semmit nem lehet látni a gólvonalból, az ellenőr is negyven méterre állt volna a helyzettől, onnan mondta volna meg, bent volt-e a labda két centivel, lényeg, ami lényeg, itt sohasem derül ki az igazság. Eltelt vagy fél óra, amíg lezuhanyoztunk, megírtuk a jegyzőkönyvet, kimentem megnézni, elindulhatunk-e, szerencsére, nem várt ránk senki. Beültünk az autóba, elindultunk. Még el sem hagytuk a falut, amikor éreztük, hogy baj van, Iván egyre többször nézett a visszapillantóba.

Követnek, nyögte ki végül.

Két kilométerre lehettünk a falu végét jelző táblától, amikor a BMW mellénk ért, szorított le az útról. Iván nem kockáztatta a koccanást, lehúzódott. Négyen pattantak ki a járműből, nagydarab, kopasz alakok. Megismertük őket, a sofőr Éhes volt, a szendrői szponzor fia, az apjának volt vagy húsz villamossági boltja a megyében. Ő onnan kapta a nevét, hogy állandóan zabált, meccsek után sokszor láttuk, hogy két pizzát összefordított és úgy ette, szendvicsként, a szőke haja is paradicsommártásos volt, mire végzett a zabálással.

A négy drabális barom felénk tartott, Iván kiszállt, ám mielőtt megszólalt volna, a fiatalon Miskolcon szkinhedkedő, agyatlan Fogoly elkapta, a kocsi elé húzta, aztán egy hirtelen mozdulattal belebaszta a fejét a motorháztetőbe.

Tónival döbbenten néztük a jelenetet, a kopasz klán meg dolga végeztével távozott. Összeszedtük Ivánt, beültettük a hátsó ülésre, Tóni vezetett Miskolcig, mentünk a kórházba. Az ügyeletes doktor megnézte a sérültet, de szerencsére nem volt különösebb baja. Amíg a doki vele foglalkozott, Tónival elindultunk a kiérkező rendőrök felé, hogy elmeséljük, mi a fasz történt a kihalt országúton velünk. Meg a kopaszokkal.

Pető Péter: Leshatár

Kalligram, 2017

Párizs, 1917. október 15. – Anton Fisherman és Henry Wales az International News Service-nek

Röviddel hajnali öt óra előtt egy tizennyolc fős – javarészt a francia hadsereg tisztjeiből álló – csoport vonult fel a párizsi női börtön, a Saint-Lazare második emeletére. Egy börtönőr vezette őket, fáklyával a kezében, útközben meggyújtva a fali lámpásokat. Végül a 12-es cella előtt álltak meg. A  helyiséget apácák felügyelték. Leonide nővér nyitott ajtót, és arra kérte a látogatókat, hogy kint várakozzanak, miközben ő visszament, lángra lobbantott egy gyufát a falon, és meggyújtotta a lámpást. Azután segítségül hívott egy másik apácát.

Leonide nővér rendkívül gyengéden és óvatosan karolta át az alvó testet. Nagyon nehéz volt felébreszteni – mintha teljes közönnyel viseltetne a világ iránt. Amikor végre magához tért, az apácák elmondása szerint úgy tűnt, békés álomból ébredt. Akkor is nyugodt maradt, amikor megtudta, hogy elutasították a kegyelmi kérelmét, amit néhány nappal korábban nyújtott be a köztársasági elnöknek. Lehetetlen volt megállapítani, hogy szomorú-e, vagy megkönnyebbült, amiért minden véget ér.

Leonide nővér intett, hogy jöhetnek. Arbaux atya belépett a cellába, Bouchardon kapitány és dr. Clunet ügyvéd kíséretében. A rab ez utóbbinak adta át hosszú levél-vallomását, amelyet egész héten írt, valamint két szakadt barna borítékot.

Fekete selyemharisnyát húzott – ami az adott körülmények között kissé groteszknek hatott  –, belebújt selyemfűzős magas sarkú cipőjébe, majd fölállt az ágyról.

A cella sarkában álló fogasról leakasztott egy földig érő szőrmekabátot, melynek ujját és gallérját egy másik állat, talán róka bundája díszítette. Fölvette az alváshoz viselt nehéz selyemkimonója fölé.

Összekócolódott fekete haját gondosan kifésülte, és feltűzte a tarkójára. Fejére filckalapot helyezett, majd selyemszalaggal átkötötte, nehogy lefújja a szél a nyílt terepen, ahova hamarosan elvezetik.

Lassan lehajolt, hogy fölvegyen egy pár fekete bőrkesztyűt. Ezután közönyösen a látogatók felé fordult, és nyugodt hangon közölte:

– Készen állok.

Mindannyian elhagyták a Saint-Lazare börtönt, és elindultak egy autó felé, amely már búgó motorral várt rájuk, hogy elvigye őket a kivégzőosztag elé.

Az autó a megengedett sebességnél gyorsabban hajtott végig az alvó városon, a Vincennes negyed felé, ahol korábban egy, a németek által 1870-ben lerombolt erőd állt.

Húsz perc múlva megálltak, és mindenki kiszállt. Mata Hari lépett ki utolsóként.

A katonák már felsorakoztak a sortűzhöz. Tizenkét zuárból állt a kivégzőosztag. Leghátul egy tiszt állt kivont karddal.

Miközben Arbaux atya két apáca társaságában az elítélttel beszélgetett, odalépett hozzájuk egy francia hadnagy, átnyújtott egy fehér kendőt az egyik nővérnek, és azt mondta:

– Kérem, kössék be a szemét.

– Muszáj ezt viselnem? – kérdezte Mata Hari a kendő láttán.

Clunet ügyvéd kérdő pillantást vetett a hadnagyra.

– Ha madame nem kívánja, nem szükséges – válaszolta.

Mata Harit nem kötözték az oszlophoz, a szemét sem kötötték be. Látszólag végig nyugodtan nézett szembe a hóhéraival, miközben a pap, az apácák és az ügyvéd távolabb húzódtak tőle.

A kivégzőosztag parancsnoka éberen őrizte az embereit, nehogy ellenőrizzék a puskájukat – az egyikbe ugyanis szokás szerint vaktöltényt tettek, hogy mindegyikük azt gondolhassa, nem ő adta le a halálos lövést. De most mintha megnyugodott volna. Nemsokára vége lesz az egésznek.

– Fegyvert vállhoz!

A  tizenkét férfi lövőállásba helyezkedett, és a vállához emelte puskáját.

A nő meg sem rezdült.

A tiszt kilépett a sorból, hogy minden katona láthassa, és a magasba emelte kardját.

– Célra tarts!

Az előttük álló nő még mindig közönyösen nézett rájuk, nem látszott rémültnek.

A  kard leereszkedett, és félkörívben hasította ketté a levegőt.

– Tűz!

A nap addigra megjelent a horizonton, a hangos puskaropogás közepette megvilágította a szikrákat és a fegyverekből felszálló csekély füstöt. A katonák a következő pillanatban ütemes mozdulattal letették puskáikat a földre.

Mata Hari egy pillanatig még állva maradt. Nem úgy halt meg, ahogy a filmekben lehet látni, amikor valakit lelőnek. Nem zuhant sem előre, sem hátra, és nem emelte a karjait sem felfelé, sem oldalra. Inkább úgy tűnt, mintha magába roskadna, végig emelt fővel, nyitott szemmel.

Az egyik katona elájult.

Térdei elgyöngültek, és a teste eldőlt jobbra, miközben behajlított lábait továbbra is eltakarta a szőrmekabát. Így feküdt mozdulatlanul, arccal az ég felé.

Egy harmadik tiszt elővette revolverét a mellkasára erősített pisztolytáskából, és – egy hadnagy kíséretében – elindult a mozdulatlan test felé.

Lehajolt, a kémnő halántékának szegezte a pisztolyt, de ügyelt rá, hogy ne érjen a bőréhez. Aztán meghúzta a ravaszt, és a golyó átrepült a nő agyán.

Végül a jelenlévők felé fordult, és ünnepélyes hangon kijelentette:

– Mata Hari halott.

—

Tisztelt Dr. Clunet!

Nem tudom, mit hoz majd a hét vége. Mindig is derűlátó nő voltam, de most egyre keserűbb, magányosabb és szomorúbb vagyok.

Ha minden a várakozásaim szerint történik, Ön soha nem kapja meg ezt a levelet. Mert az azt jelenti, hogy kegyelmet kaptam. Végtére is egész életemben befolyásos barátaim voltak. Akkor majd megőrzöm egyetlen lányomnak, hogy ha egyszer elolvassa, megtudja, ki volt az anyja.

Ha azonban tévedek, nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy ezek a lapok, amelyek felemésztették e földön töltött életem utolsó hetét, megmaradnak az utókor számára. Mindig is realista nő voltam, és tudom, hogy amikor egy ügyvéd lezár egy ügyet, azonnal belevág a következő- be, és többé nem néz vissza.

Elképzelem, mi történhet most: Ön egy rendkívül elfoglalt ember, aki arról híresült el, hogy egy háborús bűnöst védett. Bizonyára sokan tolonganak az ajtaja előtt, mert bár elvesztette a pert, rettentő nagy hírnévre tett szert. Újságírók keresik fel, hogy megismerjék az Ön változatát az eseményekről, a város legdrágább éttermeibe jár, honfitársai tiszteletteljes és féltékeny tekintetétől kísérve. Ön tisztában van vele, hogy soha nem találtak ellenem konkrét bizonyítékot – csupán néhány meghamisított iratot –, de soha nem ismerheti be nyilvánosan, hogy hagyott meghalni egy ártatlant.

Ártatlan? Talán nem ez a megfelelő szó. Hisz ártatlan nem voltam soha, amióta betettem a lábam ebbe a városba, amit annyira szeretek. Azt hittem, tőrbe tudom csalni azokat, akik az állam titkait akarják kifürkészni, azt hittem, sem a németek, sem a franciák, sem az angolok, sem a spanyolok nem tudnak ellenállni nekem – és a végén engem csaltak tőrbe.

Mindig elkerültem a büntetést elkövetett bűneimért, melyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy emancipált és független nő mertem lenni a férfiak által irányított világban.

Végül kémkedésért ítéltek el, holott az arisztokrácia szalonjaiban kihallgatott pletykákon kívül semmi mást nem szereztem.

Igaz, ezeket a pletykákat én magam alakítottam át „titkokká”, hogy pénzhez és hatalomhoz jussak általuk. De akik ma vádolnak, azok mind tisztában vannak vele, hogy semmi valódi titkot sem szivárogtattam ki.

Kár, hogy ezt már soha nem tudja meg senki. Ezek a borítékok szépen a helyükre kerülnek – a lezárt ügyekkel teli, porosodó akták közé –, és ha valaha is kikerülnek onnan, legföljebb akkor, ha az Ön utódja vagy az utódjának az utódja egyszer úgy dönt, hogy rendet rak és kiselejtezi az elévült ügyeket.

Addigra feledésbe merül a nevem, de nem is azért írok, hogy emlékezzenek rám. Inkább magamat próbálom megérteni. Szeretném tudni, hogy miért.

Hogy lehet, hogy azt a nőt, aki éveken keresztül mindent megkapott, amit csak akart, egyszerre egy ilyen semmiségért halálra ítélik?

Most, hogy visszatekintek az életemre, látom, hogy az emlékezet egy folyó, amely mindig visszafelé folyik.

Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket. Lentről kenyérsütés illata száll fel a cellámba, és azt az időt juttatja eszembe, amikor még szabadon jártam-keltem a kávéházakban; ez jobban emészt, mint a haláltól való félelem vagy a magány, ami körülleng. Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia. Ó, kegyetlen démon, kitől nincs menekvésem! Most hallgatom egy rabnő énekét, néhanap levelet kapok valamely csodálómtól, aki soha nem hozott nekem sem rózsát, sem jázmint, vagy felidézek egy-egy képet valamely városból – egy képet, amely akkor jelentéktelennek tűnt, mára azonban csak ez maradt nekem az országból, ahol valaha jártam.

Az emlékek mindig győznek; és a Melankóliánál is félelmetesebb démon kíséri őket: a bűntudat az egyetlen társam ebben a cellában, kivéve, mikor a nővérek bejönnek hozzám egy kicsit beszélgetni. Nem beszélnek Istenről, és nem ítélnek el azért, amit a társadalom a „hús bűnének” nevez. Rendszerint egy-két szót mondanak csupán, és máris ömlenek belőlem az emlékek, mintha vissza akarnék rohanni az időben, mintha bele akarnék merülni a folyóba, amely visszafelé folyik.

Egyikük megkérdezte egyszer:

– Ha Isten adna még egy esélyt, mindent másképp csinálnál?

Igennel feleltem, de őszintén szólva nem tudom. Csak azt tudom, hogy a szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok.

Olyan nő vagyok, aki rossz korban született, és ezen már semmi nem változtat. Nem tudhatom, emlékszik-e majd rám az utókor, de ha így lesz, azt akarom, hogy ne áldozatot lásson bennem, hanem olyasvalakit, aki bátor lépéseket tett, és nem félt megfizetni a tettei árát.

Paulo Coelho: A kém

Athenaeum, 2016

A verseny pontban reggel hétkor kezdődött.

Az ezredes magánvonata, a The City of Hartford előző este érkezett meg Chicagóba.

Megegyeztek, hogy a vonat akkor indul el a chicagói pályaudvarról, amikor Arthur felszáll a tó melletti kifutóról. Különösebb szabályt nem hoztak. Aki előbb érkezik El Pasóba, bejelentkezik a Toltec szállóba, a recepciós rögzíti az időt.

Arthur öt napja keményen dolgozott, hajnalban indult a hivatalba és jóval sötétedés után ért haza. Millió apróságot kellett elrendeznie, mert nem tudhatta, meddig lesz távol. Smith elnökhelyettes megbízható és alkalmas ember volt, az ő kezébe adta Arthur a Pacific közvetlen jövőjét.

Munka után általában még kiautózott a repülőgéphangárhoz, és dolgozott a Luftverkehrsen, amit Grendelnek nevezett el a Beowulf szörnyetege után. Nem érdekelte, hogy a végén Beowulf megöli Grendelt – tetszett neki a név. Kellemes repülő alkalmatosság volt, sokkal gyorsabb és irányíthatóbb a Jennyknél, bár jóval nagyobb is: a szárnyak fesztávolsága tizenkét méter nyolcvanöt centi, a propellertől a farokig hét méter nyolcvan centi. A kétüléses, kétfedelű repülőgépet a németek felderítésre tervezték, ezért bírt ki négy órát a levegőben, ellentétben legtöbb társával. Egy százhatvan lóerős, vízhűtéses Mercedes D.III hathengeres, sorba kötött motor hajtotta, 130 km/óra sebességet ért el. 5000 méteres magasságig emelkedhetett, és ami még fontosabb, megerősített futóművével akár egy mezőn vagy bármilyen más, durvább felületen képes volt leszállni. A chicagói pilótaklubban mindenki Arthurt irigyelte.

A két géppuska, a muníció és a lövegkezelő helyett Arthur 30-50 liter üzemanyagot tárolhatott marmonkannában. Az üzletben megrendelte, hogy a kannákat rézcsövekkel kössék össze, két-két kanna  között legyen nyitható csap.

Ha a tank kiürül, egyszerűen hátranyúl, kinyit egy csapot, és újabb ötven liter üzemanyaghoz jut.

Talált helyet harminc liter olajnak is, tartalék gyújtómágneseknek és gyújtógyertyáknak, hengerfejeknek, tömítésnek, tömlőknek, hajtószíjnak, merevítő huzalnak, gépolajnak, egy extra propellernek és egy hatalmas szerszámosládának.

Ennyi előkészület egyetlen hét alatt rendkívüli teljesítményt igényelt Arthur Shaughnessytől, hiszen napi tizenkét órát kellett pusztán az irodában eltöltenie. Ám ha sikerül adott idő alatt átrepülnie az országot, az olyan teljesítmény lesz, hogy a várható fogadtatás mindent megér. Egy Cal Rodgers nevű férfi néhány évvel korábban hasonló vállalkozásba fogott, egy Wright kétfedelűvel akarta átszelni a keleti és nyugati part közötti távot. Rodgerset egy egész vasúti szerelvény követte, pótalkatrészekkel és üzemanyaggal, gépészeti és fából készült kellékekkel felszerelve, rossz nyelvek szerint – minden eshetőségre készen – egy koporsót is szállított a vonat. Még így is nyolcvankét napba és hét kényszerleszállásba került az út. Ha Arthur három nap alatt megteszi a több mint kétezer kilométeres utat, az is komoly tisztelgés a repülés villámgyors fejlődése előtt, hiszen a Wright fivérek alig több mint egy évtizeddel azelőtt emelkedtek az égbe első, levegőnél nehezebb gépükkel.

Arthur a hangár tompa fényében szemügyre vette a Grendelt, és még sosem látta ilyen lenyűgözőnek. Az almapiros tank és a szárnyak szinte áttetszővé váltak a fényben.

Arthur már szerzett be konzerv marhahúst, mazsolát, aszalt szilvát, almát, narancsot, mogyoróvajat, süteményt, egy hosszú rúd szalámit, csípős mustárt, két gallon vizet, néhány üveg sört, cheddar sajtot, sós kekszet. Reggel még beugrik a pékségbe két friss cipóért és vesz egy grillcsirkét is.

Mindennap éjszakába nyúlóan tervezte az utat, hajnali kettőkor még térképeket böngészett. Leszállópályából kevés volt, köztük nagy távolságok, különösen a kansasi Wichita után. A következőt egy teljes nappal később a texasi Amarillóban találja, utána pedig Texas és Mexikó nagy, nyílt térségei következnek, mielőtt a mexikói határra, azaz El Pasóba ér.

Ijesztően nagy kihívás, de Arthur felkészültnek érezte magát. Azóta tervezett valami hasonlót, amióta megpillantotta a Németországból érkezett Luftverkehrst. Túl akarta szárnyalni Rodgerst, egy menetben átrepülni a Sziklás-hegységen, ám ez a mostani terv még jobbnak látszott. Senki nem repült még Chicagóból El Pasóba, pláne egyedül. Miközben persze továbbra is aggódott, hogy az ezredes a határon túli zűrzavarnak kiteszi a családot, az járt a fejében, hogy a repülés történetében új rekordot állíthat fel. Arra is gondolt, egy repülőgép nem jön rosszul odaát Mexikóban.

John Shaughnessy ezredes is eltervezte a maga játékát. Nem fog kibabrálni vele a fia, aki majdhogynem a szemébe vágta, hogy egy vacak kis repülő járgány túltehet egy stabil, kérlelhetetlen menetrenddel közlekedő vonaton.

Azért ő is tett óvintézkedéseket. A menetirányítókkal egyeztetett, hogy a vonatának elsőbbsége legyen, ne kelljen tehervonatok, tejszállító szerelvények miatt várakoznia.

Üzleti partnerei segítségével megszerezte a szükséges engedélyeket, és az útvonalak tanulmányozása után arra jutott, hogy a vonat Chicagóból egyenesen Memphisbe megy, ott átszeli a Mississippit, aztán délnyugatnak fordul Little Rockon, Dallason át, és következik Big Spring, Texas, majd El Paso. Mehetett volna rövidebb úton – például St. Louison át –, de akkor le kellene térnie a fővonalról, és ki tudja, milyen állapotban vannak arrafelé a sínek.

Az ezredes kiszámolta, ha Arthur fizikailag napi 800 kilométert repülhetne is hajnaltól szürkületig, képtelen lesz rá, mert le kell szállnia tankolni és a leszállópályák a vonatdepóknál sokkal előnytelenebbül helyezkednek el. Az sem valószínű, hogy az időjárás vagy valamilyen gépészeti probléma ne késztetné sűrűbb földet érésre.

Persze a tudata mélyén drukkolt Arthurnak. Bizonyos értelemben az ezredes itt csak nyerhetett, de szerette a jófajta versenyt, és nem akarta könnyen venni.

A vonaton berendezett íróasztala előtt ült és kockás papíron matematikai számításokat végzett, hogy kikalkulálja a vonat sebességét, az útvonalat, a leállásokat a szénpótlás idejére – és mindeközben nagyon büszke volt a fiára. Mégiscsak van benne valami az apjából! De eszébe nem jutott volna erre Arthur előtt célzást tenni.

A verseny előtti estén valamennyien együtt vacsoráztak a chicagói Palmer House-ban, a hatalmas korinthoszi oszlopok, márványpadlók és kristálycsillárok világában.

– Legalább az idő megfelelőnek látszik – mondta az ezredes Arthurnak. Egyeztetett az amerikai időjárás-előjelző irodával, akik szerint az egész országban tiszta lesz az ég, szép őszi napok várhatók, anticiklon az ország középső része fölött. Arthur bólintott, ő naponta kétszer ellenőrizte az időjárást.

Claus Strucker az asztal túlvégén ült, elegáns magas gallérja mintha kidörzsölte volna a nyakát. – Nos, akkor én most kinek drukkoljak? – kérdezte az asztaltársaságtól. Közben a gallérját babrálta, láthatóan nem sok sikerrel. – Annak a férfinak, aki a segítségemmel jutott ehhez az extravagáns légi járműhöz, vagy kedves házigazdámnak, akinek a vonatán Mexikóig utazom?

– Ha pénzt tenne rá – felelte Arthur –, azt mondanám, a légi útra tegye!

– Ha! – horkant fel az ezredes. – A kerekeim talán lassúak, de éjjel-nappal gurulnak. Nem hallottátok a teknős és a nyúl meséjét?

– Úgyis Papa győz! – mondta Katherine nyomatékosan.

– Hálátlan gyermek – reagált az ezredes. – Úgy látom, itt mindenki ellenem van! – A társaság nevetett. Katherine az őrültségeivel együtt nagyon szerette az Öreget, úgy érezte, maga is pont olyan féktelen és szeszélyes, mint a nagyapja. Kifésült egy hosszú fürtöt a homlokából, és közölte:

– Nem, nagyapa, nem ellened, hanem apa mellett! – Shaughnessy imádta ezt az arany gyermeket: micsoda szépség, micsoda tartás… tiszta Shaugnessy. És hogy lovagol!

– Vonat eddig is ment El Pasóba – szúrta közbe Beatie. – Repülőgép nem! Szerintem mind erről beszélünk!

– És ez nem véletlen! A vonat megbízható! – felelte az ezredes. – Ezért van vasúttársaságunk!

– Ez már egy új és másik világ! – mondta erre Strucker. – A nagy változások utolérnek minket. – Megpróbált vállat vonni, de a gallér nem hagyta. Vörös folt jelent meg a nyakán.

Arthur a németre pillantott. Igaz, a gépet ő segített beszerezni, de továbbra is volt valami ebben az emberben, amit nem értett.

A modora túlontúl csiszolt, a tekintete kifürkészhetetlen, ha pedig „nagy változások” alatt azt érti, amit éppen a németek művelnek Európában, köszöni, nem kéri. Akár ki is mondhatta volna mindezt, de csak elmosolyodott.

– És amikor Mexikóba érünk, ott aztán csak stabil acélkerekekkel és sínekkel megyünk valamire, mert arrafelé még nem is láttak repülő masinát. – Annyira bízott a saját győzelmében, hogy cimborájának, Hearstnek az egyik újságírója fülest kapott tőle, és a reggeli lapok tele voltak a vonat-repülő verseny hírével.

Arthur azt felelte: – Még mindig azt mondom, ott kell eldöntenünk a helyzettől függően, átlépjük-e El Pasónál a határt. Az ő hadviselésük olyan, hogy villámgyorsan változhatnak a körülmények.

– Kérlek, ne kezdd elölről! – mondta az apja. – Nem vagyunk ijedősek!

Arthur kitartóan kereste apja tekintetét, de az ezredes az ölében heverő asztalkendőre meredt, és ügyet sem vetett rá. Az asztalnál beálló váratlan csöndben mindenki hallotta, ahogy Strucker elfojt egy böffentést. Addig babrálta a gallérját, amíg szétpattant, és nevetségesen körbeölelte a nyakát, mint két fehér szárny.

Winston Groom: El Paso

Tarandus, 2016

Halva született halak

Olyan ez, kisfiam, mintha a fütyiversenyt egy punci nyerné – mondja a nagypapa, majd beránt. Nem volt kapás, csak megunta. Véletlenül sem akasztott semmit, könnyedén tekeri az orsót. Egykedvűen. Mintha nem lenne egyetlen bánatos hal sem ebben a holtágban, úgy horgásznak itt kettesben órák óta. Élmény és eredmény nélkül.

– Nagypapa! Te most részeg vagy? Ezt a fütyiversenyt nem értem.

– Részeg, ugyan! Épp csak szinten vagyok. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz. Utána, ha megöregszel, mindent elfelejtesz – dörmögi az öreg, miközben etetőanyagot gyúrva újracsalizza a botját.

– Már nagy vagyok.

– Az vagy, persze. Nyisd csak ki a csontis dobozt!

Olivér erőlködve kinyitja a dobozt, még nyög is hozzá egy kicsit, majd belepillant. Százával hemzsegnek benne az izgága csontkukacok.

Undorító, gondolja Olivér, de ami nekünk undorító, az lehet, hogy a halaknak mennyei.

Azzal nagyapja felé nyújtja a csontikollekciót.

– Nagy vagy már, Olivér, igazad van. Egy ilyen csontkukachoz képest óriási – nyúl bele az öreg a csontik közé, majd remegő ujjaival feltűz párat a horogra.

– De miért mondtad, hogy a punciversenyt egy fütyi nyeri, vagy mi? Anyu azt mondta, hogy ezek csúnya dolgok. Meg hogy fúj, a számra csap, ha ilyet mondok. Hány éves kortól lehet káromkodni? Van ilyen szabály?

– Itt a parton én diktálom a szabályokat. Azért mondtam, mert ez a világ elment egy másik irányba, kisfiam. Most, hogy megöregedtem, van időm horgászni. Öregen horgászni nagy öröm, gondolhatod. De öregen mindent szar csinálni, sokszor csak a pia segít, alkohol, tudom ajánlani, de te soha ne igyál, ígérd meg, hallod?

– Megígérem. De ha szomjas vagyok? Akkor? – mosolyodik el Olivér.

– Ne igyál, a pia nem segít.

– Nem azt mondtad, nagypapa, hogy csak a pia segít?

– Nekem, de nem neked. Hol is tartottam… igen, hogy vén szivar lettem. Semmikor se jó. Fiatalon, hobbi nélkül keserű ember voltam. Boldogtalan. És ezt a boldogtalanságot rá akartam húzni a környezetemben mindenkire. Mint egy szűk zubbonyt. Vagy azt az izzasztó, régi, műanyag iskolaköpenyt. Erőszakkal. Nem tudod, mindegy. Az szórakoztatott, ha ok nélkül bánthattam akárkit. Nagyanyádat. Anyádat nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, hogy fest. Nem érdekeltek a dolgai. Sosem tudtam vele beszélgetni. Őszintén sosem. Már bánom. Késő. Élveztem, ha másokat piszkálhattam. Hogy hol volt belőlem a szeretet? Itt, bent a tóban, az iszapban, mélyen eltemetve. Azóta is próbálom kifogni, de basznak enni ezek a tetves halak.

– Nagypapa, már megint csúnyán beszélsz, anyu a szádra csapna.

– Anyád csak hallgasson. Ő is tehet arról, hogy megromlott a viszonyunk. Mit akartam még mondani. Ja, igen, hogy hiába a kikapcsolódás, ha ez az üres horgos játék is csak keserűséget szül. Felidegesít a hobbim. Normális dolog ez? Halva született halak. Etetjük őket, de közben egyet sem tudunk kifogni. Itt ülünk a parton, miközben a parlamentben ugyanúgy ülnek az öltönyös urak, csak ők fognak is valamit. Már rég eldobták a kalapácsot és a sarlót, de azért kaszálnak. Sokan az élet értelmét kutatják. Túl nagyot akarnak markolni. A kapás nélküli horgászat értelmét kellene megtalálni. Mondják, hogy kint lehet az ember a természetben. Baromság. Horgászbot nélkül is kint lehet lenni. Anyád meg ne legyen álszent.

Nagypapa elhallgat. Nagyot lendít a boton, a fenekező szerelék a holtág közepén csobban. Ha ettől a csobbanástól nem menekülnek el a halak, akkor semmitől – gondolja Olivér. Letelepednek újra a botok mellé. Szélcsend, kapás semmi. Nagypapa rágyújt.

Olivér bele-belekap a kifújt füstfelhőbe. Alakváltó szörnyeknek képzeli a nagypapa tüdejéből szabaduló füstlombokat. Szörnyek, akiket egyetlen kézmozdulattal megsemmisít.

– Osztán mi van az iskolában?

– Semmi különös – vágja rá Olivér.

– Mindig ez van. Az iskolában nincs semmi, de mindennap odamész. Csak van ott valami. Valaminek lennie kell – mérgelődik az öreg.

– Pedig tényleg nincs semmi. Unalmas.

– Akkor olyan az iskola, mint ez a horgászat. Nincs semmi.

– Igen, nagyapa, az iskolában sincs kapás.

– Pikkelnek rád a tanárok valamiért? – Nagypapa komoly tekintettel fordul Olivér felé. – Hagyjuk. Tudod, milyen ez az egész, kisfiam? Ez az iskolásdi, hogy nem mondod meg az igazat. Meg ez a horgászat. Meg ez a kurva világ. Minden. Nagyanyád. Hogy örökké rinyál, ha megiszom azt a keveset. Hogy kicsi pénz van mindenben. Hogy kivan a seggünk a gatyából.

– Halkabban, nagypapa, elzavarod a halakat.

– Nincs itt lószar se. Csak a hitelek. A Ladánk. Nem ér már semmit. Harminc éve egy álom volt a Lada kombi, ma meg átok. De még azért meg-megsimogatom a narancssárga motorháztetőt. A rozsdafoltokat. Nem az elmúlás idegesít, hanem hogy mindjárt vége. Mert mindenhol csak a semmi. Itt a parton, a horgunkon, a zsebünkben, az iskolában – hergeli magát az öreg, majd köpéssel zárja dühöngését.

– Kitalálhatom, nagypapa?

– Mit?

– Hát, hogy… mi ez az egész. Hogy milyen. Ez a sok semmi, amit mondogattál, mérgesen.

– Na, ne tartsd vissza.

– Olyan, mintha a fütyiversenyt egy punci nyerné – mosolyodik el Olivér.

– Hm, anyád majd jól szájon vág – dörmögi az öreg, majd elégedetten dől hátra a kisszékében.

– Tanulsz, kölyök, tanulsz – motyogja megnyugodva.

A halak nem áznak

– Hoppocáré-hoppoca, lóg a pina bajusza.

– Nagyapa, megint csúnyán beszélsz. Igazából mindig – mondja halkan Olivér.

– Nézd csak, kis unokám. Hogy esik az eső! Mint a picsa, úgy esik. De a halak nem áznak a víz alatt – nagypapa megáll a konyhaablak előtt, cigijét lassan szívja, mintha tesztelné a dohányt.

Szobafogságra lettek ítélve. Zuhog odakint. A mai horgászat elmarad. Olivér lehuppan a fotelba, egy kártya nélküli mobiltelefont nyomogat. Nagypapa kotorászni kezd a konyhaszekrény egyik fiókjában.

– Fasza. Nincs itt a bontó. Itt volt, a fene enné meg, itt volt, emlékszem, de most meg nincs itt. Olivér, nem tudod, hol a bontó? A borbontó. A dugóhúzó, tudod.

– Nem tudom, nagypapa. Miért van a pinának bajusza?

– Ez csak egy dal. Hol az a kurva bontó?

– Ne igyál, nagypapa, nem szabad már innod!

– Miért? Ezt honnan veszed? Innom kell, és kész. Most kell innom. Húsz év múlva már nem tudok inni. A sírban nincs bor, ott csak a nyüvek rágnak. És az már nem mámorító. Nekem már nem…

Most kell innom. Részem a pia. Az alkohol az enyém. Mindig is az enyém volt. De te soha ne igyál.

– Mindig ezt mondod. Úgyis ki fogom próbálni.

– Hé! – Nagypapa mérgesen fordul Olivér felé.

– Igen?

– Ne igyál, értetted? Ha kipróbálod, megtetszik. Olyan ez, mint a bácsiknál a kurvázás. Ne adj esélyt egy életre szóló szerelemnek, mert a végén megszívod. Stimmt?

– Snitt? – kérdez vissza értetlenül Olivér.

– Mindegy.

Nagypapa tovább kotorászik, fiókokat huzigál, lehajtós szekrényt nyitogat. Szitkozódik, morog.

– Akkor pálinkát iszom, punktum. „Ej, minek vagy, minek vagy, ha te mindig részeg vagy, sajnanáj na nanájnáj. A sört, bort, pálinkát megissza, utána lefekszik a dikóra, szoknyám alatt van a csoda, de te fel nem hajtod soha, pampampam papa papampam.” – Nagypapa dúdolgatva lehajol, és megragadja az alsó polcon várakozó demizsont. Kikapja a dugót, majd meghúzza a palackot. Olivér felpillant a mobilnyomogatásból.

– Finom?

– Háááá! Szar. De szeretem. Ellazít. Olyankor nem gondolok arra, hogy vénülök.

– Én is meg fogok vénülni? – kérdezi naivan Olivér.

– Remélem. Szar lesz, előre szólok. Egyszer csak nem fog felállni a pöcsöd. Emlékezz majd rám, ha öreg leszel. De ne így…

A pinás meséket felejtsd el, meg hogy bagóztam, szittyóztam. Emlékezz rám úgy.

– Hogy?

– Úriemberként. Aki pörgeti a botját.

– De te ilyen vagy, nagyapa. Ez vagy. Mindig olyanokat mondasz, amiket nem mondasz, ha mamáék is itt vannak. Nem tudnék rád máshogyan emlékezni. Te tényleg szinyóztál?

– Azt is, amíg volt egy jó Simsonom. Ne mórikáld magad, nem áll jól, direkt játszod a hülyegyereket. Ez a szittyó. A tinta. A tintorettó. A tütüke. Szesz.

– Ezek mind milyen aranyos nevek – mosolyodik el Olivér.

– Na! Megvan! Ide tette nagyanyád. Ide dugta, itt a bontó. A vén szipirtyó. Azt hiszi, ha eldugja, nem piálok?

Nagypapa leül a konyhaasztalhoz, vékony combjai közé fogja az üveg olcsó bort, majd beletekeri a dugóhúzót, és kirántva nagyot pukkant.

– Megkóstolod?

– Lehet? Tényleg lehet? – Olivér izgatottan pillant a nagyapjára.

– Hm. Végül is, mi bajod lehet? De nagyanyádnak, anyádnak egy szót se! Nincs menőzés az iskolában, hogy berúgtál az öreggel, érted? Na, add a poharad.

Olivér remegő kézzel tartja oda a bögréjét. Nagypapa belelöttyint egy decit.

– Húzd le!

– Ennyit? Egyszerre?

– Húzd le! Gyerünk!

Olivér mély levegőt vesz, majd kiissza. Egy pillanatig sikerül bent tartania, majd öklendezve köpi ki a konyhapadlóra a lőrét.

– Na? Milyen volt? – kérdezi gúnyos mosollyal nagypapa.

– Fúj. Szar. De szeretni fogom – vágja rá Olivér vörös fejjel, köhécselve.

– El ne mondd anyádnak! Nagyanyádnak se. Ott a rongy, töröld föl. Úgy, jó, ott is van még, oda is törölj. Pazarolsz, kiköpöd, ájj – rázza a fejét nagypapa.

– Undorító. Büdös, keserű, minden, ami rossz, az ebben a borban benne van. És ezt szeretik a felnőttek? Tanultunk már a borászatról is. Benne van az egyik tankönyvben, hogy az milyen fontos. Fontos, hogy rossz ízű szart készítsünk abból a finom, édes szőlőből? Hát hülyék vagyunk mi?

– Na! Nem beszélhetsz csúnyán, te nem! – inti le nagypapa Olivért.

– Édesből keserűt készítünk, erre vagyunk képesek – mereng Olivér.

– Okos gyerek vagy te. Vagy pedig máris berúgtál. Előállítjuk a szart, és azt istenítjük. Ez lehetne az országunk szlogenje. Ez a bor, amúgy, ez a lötty, bár nem látott igazából szőlőt, de mindegy is, mondasz valamit. Tanulsz, kis unokám, tanulsz, de sohase add a fejedet ivásnak, ígérd meg – mormogja nagypapa. Majd egy hajtásra kiissza a vizespoharába színig töltött keserű löttyöt.

Hartay Csaba: Holtág

Athenaeum, 2016

Giorgio vágyakozva tekintgetett körbe-körbe a játszótéren, babakocsijukban édesdeden alvó ikerlányait tologatva. Álmukban mosolyognak az ikrek, halkan szuszognak, egyszerre lélegeznek.

Angyalkák és nem ördögfajzatok! – így kel a büszke apa egyre csak leánykái védelmére Dórával szemben.

Félretéve az atyai gondolatokat, epekedve gusztálgatni kezdi a tejtől duzzadó, szűk pólókból kitüremkedő kebleket és fiatal tulajdonosaikat. Duzzadó mellek otthon is akadnak bőven, de az itteniek mégiscsak hívogatóbbak… – szontyolodik el saját felismerésétől, tovább leskelődve a Dóránál jóval fiatalabb anyukák felé.

Egyetlen férfiként a lakásukhoz közeli játszótéren, számára teljesen zárt világba csöppent, odapottyanva a kismamák és anyukák közé, önkéntesen vállalva magára a kötelező játszózás terhét.

Kirekesztve érezte magát, hiszen a szoptatós anyukák számára idegen és érthetetlen nyelvet beszéltek, amiből csak szavakat kapott el, de az értelmük kihámozására már nem vállalkozott.

Jó, tegyük hozzá, annyira azért nem is érdekelte a diskurzus, ami jószerivel kizárólag a kisbabák emésztésével kapcsolatos téma körül forgott.

Kezdetben még valamennyire odafigyelt, és próbált hol bánatos, máskor érdeklődő, vagy épp együtt érző arcot vágni, de amikor tőle is hasonló jellegű sztorikat követeltek a rá szegeződő kíváncsi női szempárok, leblokkolt, zavarba jött, és nyomban elhallgatott.

Kikerült a körükből.

Igaz, hiábavaló is lett volna bármilyen beszivárgási kísérletet tennie az anyukák zártkörű klubjába, mivel ellenkező neméből adódóan esélye sem lehetett az áhított klubtagság elnyerésére.

Egy olyan zárt közösség ez, ahová a belépés kizárólag szoptatós anyáknak van fenntartva. Ide már kevés a nagyszülői tapasztalat, de az apuka státusz sem elegendő.

Akkor sem, ha a babák száma meg van duplázva.

Idővel ugyan megszokták a kismamák Giorgio ottlétét, de továbbra is megfejthetetlen rejtélyként értelmezték maguk között. A skandináv családtípus reformszellemű irányzata, amely teljes jogú résztvevővé emelte az apukákat a baba körüli elvégezendő feladatok terén, még nem honosodott meg a frissiben felhúzott zuglói házak közötti játszótereken.

Miért nem inkább a családjáról gondoskodik ez a pasi? Vajon hol lehet az ikrek anyukája? – olvasta ki az értetlenkedő, kíváncsi női tekintetekből a kérdést.

Kötelező válaszadás helyett azonban szívesebben fújt inkább visszavonulót, s ezáltal passzív díszletévé vált a belterjes játszótéri közösség mindennapjainak.

Nem kívánta magyarázni az ikrek jövetelével beállt otthoni változások okát, és a házasságukban beállt szerepcserét, az egyébként egymás számára is vadidegen anyukák előtt. Passzív jelenlévőként létezett ebben a szerfelett ingerszegény környezetben, ahol egyébként a gyakorta egymásra is sziszegő kismamák kollektív ellenszenve, akár egy kipécézett gyerek vagy szülő iránt, simán a játszótérről való végleges és megfellebbezhetetlen kiutálással járhatott. Nem csoda, hogy rendre fejfájást kapott a kismamák egymás közötti fecsegésétől.

Hiába próbált mélyen, nagyon mélyen, olyan mélyen, hogy az már feltűnő volt, a játszótéren az újságja mögött csendben meglapulni. Csak nem ment! Nem hagyták.

Mert az anyukák locsognak a végtelenségig, mintha Giorgio fülébe közvetlenül karattyolnák bele mindenféle idegen kölykök pirosló popsiját és érzékeny gyomrát érintő, legkevésbé sem kívánatos információk sokaságát. Egyszerűen nem ment Giorgionak az effajta érdeklődő gügyögés. Ide egy nő kell! A megértéséhez és átéléséhez valóban anyának szükségeltetik lenni. A más gyereke körül felmerülő nehézségek feldolgozása nem feltétlenül a férfiak feladata.

Azonban egy férfinak nagyon tanulságos lehet a játszótéren való intenzív jelenlét, ha közelebbi információkat kíván szerezni vadidegen nők szüléssel járó testi-lelki gondjait illetően.

Az aranyérproblémától a visszeres lábakig bezárólag széles a skála. Ezzel ellentétben belső problémáik egymás közötti kitárgyalása szigorúan csak a „klubtagságihoz” köthető.

Pedig számtalan kérdés óhatatlanul is ott van a játszótéri apuka nyelve hegyén. De egy férfi nagyon ritkán keveredik olyan bensőséges kapcsolatba egy szoptatós anyukával, hogy nyugodt szívvel rákérdezzen:

A te férjed megkóstolta már a tejedet? Adsz belőle neki is? Szophat a melleidből?  Engeded neki? Mondjuk dugás közben? Vagy ez már túl bizarr, és a tejedet inkább csak a babádnak hagyod meg?

Melyik póz kényelmes neked, ha csináljátok?

Szülés után mikor szeretkeztetek először?

Neked is fájt még a hüvelyed behatoláskor? Te kívánod a szexet, vagy egy időre megundorodtál a testiségtől? Lepippantod a férjedet, vagy inkább csak kirázod neki, ha még nem dughattok?

Gyakran sírsz a kisbabád fölött tehetetlenségedben?

Te küszködtél szülés utáni depresszióval?

Megbántad a kisbabád születését?

Milyen érdekes, hogy ezekről a férfiagyban szükségszerűen felmerülő kérdésekről a kispapák egymás között nem beszélnek. Ellenben a gyermekük születése előtt, kérés nélkül is, gátlástalanul kibeszélték egymás között a házastársi ágyban történteket. Ha ragaszkodunk a tényekhez, akár a fogantatás körülményei is szóba kerülhettek férfiak egymás közötti soros verbális malackodásai alkalmával.

Most bezzeg!?

Mélyen hallgatnak, belebújva a meggyötört kispapák sajnálatot kikövetelő szerepébe, miközben sunyin vágyakozva lesik a csinosabb, fiatalabb kismamákat.

Esetleg a szemérmességük szab gátat? Vagy még mindig tart a varázs, a folyamatos glóriafényesítés a frissiben szült anya feje körül, elodázva mindennemű testiségre irányuló kérdést?

A kispapák védelmére szólva, a kezdeti időszakban ők is ugyanolyan fáradtak lehetnek a „harmadik műszak” gyakorlásától, mint az anyukák.

Felmerülhet persze opcióként, hogy a kispapák asszonyukkal szolidaritást vállalva, átmeneti időre aszexuálissá válnak, és kisebb gondjuk is nagyobb, mint egy jóleső dugás kibeszélése, jobb esetben átélése.

Nyilvánvaló, hogy Giorgio járt rossz helyen, és nem a kismamák.

Ők otthonra találtak egymás közt. Giorgio a legkevésbé sem!

Amikor a játszóra megérkezett az ikrekkel, maga is számos alkalommal lett zavarodottá a padokon vagy a homokozó peremén üldögélő anyukák láttán, hiszen számára elsősorban mégiscsak nőként funkcionáltak, és nem anyaként.

Giorgiónak nem jött át a „nőből mostanra anyává lettem” euforikus üzenete.

A szoptató anya csodálását meghagyta a játszóra munkából hazajövet a családjukért bekanyarodó büszke édesapáknak. Ő megmaradt inkább feleségeik észrevétlen kuksizása mellett.

Képtelenség volt nem észrevenni a szoptatós anyákat, akik habozás nélkül vették elő tejtől duzzadó cicijeiket. Ami a többi anyának egymás között napi kötelező rutinnak tűnt, az Giorgio ágyékában hosszú időt követően végre, hónapok óta alvó szerszámjának mocorgásához vezetett.

Megrémült önmagától, hogy teret engedett aljas vágyainak. Felmagasztalta volna a szoptatás csodáját, de bármennyire is próbált koncentrálni a nemes ügyre, csak nem ment neki.

Sehogy sem!

Egy beteg állat vagyok! Most jön majd titokban a terhespornó bámulása? – ítélkezett jó előre maga fölött.

Már előre rettegett, hogy valamelyik éles nyelvű, vipera kismama, akit szakadatlanul monitoroz, rajta kapja a leselkedésen, és szégyenszemre véglegesen kitiltatja nem hogy a körzet, de a kerület összes játszóteréről.

De mielőtt még pálcát törnénk Giorgio feje felett, és rendőrért kiáltanánk, szögezzük le, hogy nem a szoptatós anyák után járt leselkedni a játszóra, ugyanakkor tény, hogy nem kapta el rögtön a tekintetét egy-egy anyuka telt kebléről.

Egyszerűen egy kis időre jólesően elidőzött a duzzadó mellek látványán.

Gantner Ádám: Az Üvegszív

Konkrét Könyvek Kiadó, 2017

Ez a vezérigazgatói vacsora most minden mozzanatában fölelevenedik Gerson előtt. Ohrnstein délelőtt behivatta és azt monda neki:

— A feleségem szívesen látja vacsorára.

Gerson alól kiszaladt es lába. Hebegő boldogsággal mondott valami köszönésfélét és kihátrált a szobából, mintha attól tartott volna, hogy a vezérigazgató közben meggondolja magát. De ahogy visszatántorgott az íróasztalához, a boldogság helyét nyomban elfoglalta a riadt bizonytalanságérzet. Még sohasem volt úriháznál vendég. Otthon mindenki úgy viselkedett az asztalnál, úgy evett, ahogy jólesett. Az apjának volt egy régi zsebkése, feketenyelű, a nikkel fénye rég lekopott a fokáról, azzal nyeste, vágta az ételt vagy húsz év óta. Ebéd után megtörölte a terítőben, ott, ahol az asztallap szélén szegletesen megfeszült. A kést nem tette zsebre, étkezés előtt oda kellett készíteni a tányérja mellé. Ha az öreg raktárnok vidékre ment átvételre, a mama evett a késsel. Afféle családfői jelvény volt a zsebkés, mint régen, a harcos időkben, az apa fegyvere. Gersonnak gyerekkori kevés vágya között szerepelt, hogy egyszer ehessék az apja késével. Egyéb emléke az otthoni kosztolásokkal kapcsolatban alig volt. Csak vendéglői étkezései  kezdetén tudta meg, hogy a húst általában nem eszik a leveses tányérból s  az evőeszközt nem kell megtörölni az asztalkendővel a következő fogáshoz, mert minden ételhez újra adnak kést és villát.

A késsel és villával való szabályos bánásmódot vendéglői szomszédaitól leste el.

Bár nem volt általános szokás, megfigyelte, hogy a vendéglői étkezők nagyrésze, mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, kitörölte az üres tányért a szalvétával és végigsimította vele a késeket ás a villákat is.

Gerson évek mulva is belepirult és nyugtalanul fészkelődni kezdett, amikor eszébe jutott a baklövés, amit a vezérigazgatói asztalnál elkövetett. Különben is zavarban volt az első pillanattól. Egész délután tanácstalanul gyötrődött: hogy lesz, mit mond, amikor belép, hogy fog viselkedni a hölgyekkel szemben, általában mi történik?

Csengetett, fehér bóbitás szobalány nyitotta ki a vasrácsos, aranydárdás kaput. Ő talán kissé túlmelegen köszöntötte, mint aki nyomban a küszöbön meg akarja nyerni magának a jóindulatot. A szobalány közönyös szolgálatkészséggel vette el a kabátját és beakasztotta egy faliszekrénybe.

Gerson átszédült a nagy, hideg hallon, felment a lépcsőn és szinte eszméletlen bekopogott a kétszárnyú fehér ajtón és benyitott.

Nagy szoba, félhomály, amelyből csak nehezen bontakoznak ki a a  mennyezetetekig érő könyvszekrények. Az állólámpa fényudvarában, két fotőjben két cigarettázó hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb. Ő még mindig az ajtó közelében áll, földig hajol és nem tudja, elinduljon-e vagy várjon, hogy történjék valami. De már előlép a vezérigazgató és a vállára csap:

— Örülök, hogy eljött!— kiáltja joviálisan és a hölgyek felé: — Ez itt Gerson, aki leleplezte a csirkefogókat.  Engedjétek meg, hogy bemutassam Gerson urat! A legjobb emberem! — Aztán: „A feleségem és kis sógornőm.”

Gerson szédült gépiességgel lép elébük. Kezet csókol a két nőnek és annyira öntudatlan, hogy a vezérigazgató kezére is ráhajol. Hajszálon múlik, hogy meg nem csókolja.

Ohrnstein nevetve hőköl:

— Nana, kérem, én nem vagyok püspök!

Nem, Ohrnstein nem püspök, de ahogy Gerson ellágyult pillanataiban mondani szokta: szent ember, ez az ember, aki az irodában szinte megközelíthetetlen és arcán állandóan a felelősség teljes munka komolysága, itthon úgy viselkedik, mint egy kamasz. Pajtáskodóan átkarolja a vállát és lenyomja a fotőjbe. A fotőj váratlanul mély. Gerson nyakig zökken bele, két karjával megkapaszkodik a támláján. Most úgy érzi, hogy nagyon komikusan hathat s a kevés lélekjelenlét, amit az egész délután erőfeszítésekkel összegyűjtött, szétszalad.

Csak másodpercekre lopakodik a tekintetével a két asszonyra — gyönyörűek — s rémülten menekül a tekintetével a háromszögű fehérségekről, a dekoltázsokról.

A hölgyek finom elnézéssel bánnak vele, úgy tesznek, mintha nem vennék észre a zavarát.

— Whiskyt vagy édeset? — kérdi n vezérigazgatóné.

— Ó, kérem… ahogy méltóztatik.

A kis sógornő, akit Zelmácskának hívnak, fontoskodva megszólal:

— Magának mindegy, hogy édes vagy erős? Szerintem az ember karakterére jellemző, hogy milyen italt szeret.

Erről aztán hosszas vita kerekedik. Ohrnsteinné szerint egyáltalán nem biztos, hogy a „férfias férfi” az erős italokat kedveli. Ő már találkozott nagyon is „férfias férfiakkal’, akik szerették a holdfényt és a hárfát és nem ittak egyebet limonádénál. Ohrnstein szerint mindkét félnek van valami igaza.

— S önnek, Gerson úr, mi a véleménye? —kérdi a vezérigazgatóné.

Gerson még soha nem ivott whiskyt és sejtelme sincs, mit értenek a hölgyek „férfias férfi” alatt. Egyáltalában, amennyire zavarától telik, csodálkozik, hogy e kevéssé jelentékeny kérdésről ilyen hosszan vitatkoznak.

Ő úgy képzelte, hogy ma este elsősorban a sztrájkról lesz szó. A vezérigazgató méltatni fogja érdemeit és a hölgyek ki fogják fejezni köszönetüket. Általában azt hitte, hogy a gyárról, a hivatalnokokról, a vezérigazgató legközelebbi terveiről és más fontos dolgokról fognak beszélni. Nem ismerte azt az elvet, hagy az ember otthon „magánember”. Nem ismerte a társalgás technikáját, mely tanácstalanságból apró-cseprő torz ötletfoszlányokat témává, problémává szélesít, pszichológiai és szociális mélységeket tudálékoskodik beléjük, miközben fölcifrázza a viccek szalmavirágjával. Végkép megzavarodott és a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kinyögni a következő mondatot:

— Bizony én nem tudom, nagyságos asszony!

Ohrnstein segítségére sietett.

— Úgy-e maga nem szokott inni?

— Nemigen, vezérigazgató úr, egyszer-kétszer— felelte.

— Na, majd a hölgyek leszoktatják erről a józanságról— mondta Ohrnstein kedélyesen.

— Táncolni tud? — kérdezte a kis sógornő.

—Eddig nem próbáltam — felelte Gerson.

— Meg kell tanulnia — mondta a vezérigazgatóné.

— Na, majd én veszem a kezembe a maga csiszolását — mondta Ohrnstein.

— Végtelenül hálás leszek, vezérigazgató úr.

Szóval, neki döntenie kell, hogy az erős italt szereti-e vagy az édeset és meg kell tanulnia táncolni. Ösztönszerűen lenézett a földre és meglátta lábait az ujdonat lakkcipőben. Amikor leült, s nadrágját felhúzta vagy ötujjnyira, hogy ne térdesedjék. Kilátszott a lilanyilas fekete selyem fuszekli. Ezt a nyilat idegenszerűen elegánsnak érezte és azt akarta, hogy érvényesüljön. De most egyszerre végigfut rajta a hideg.

Valahogy eszébe jut, hogy a nadrág esetleg túlságosan felcsúszott. Talán olyan magasra is, hogy kilátszik a meztelen lába. Valami hűvösséget, huzatfélét is érez, mintha a levegő közvetlenül érné a bőrét.  Most nem mer mozdulni.

Legkevésbé arra gondol, hogy nyilt gesztussal lejjebb húzza a nadrágját. Fészkelődik, de rémülten konstatálja, hogy minden mozdulattal több látszik ki a harisnyából. Közben bizonyosra veszi, hogy valamennyien fölfedezték a meztelen lábát és azért beszélnek olyan heves izgalommal mindenfajta érdektelen, fölösleges témákról, mert úgy tesznek, mintha nem akarnák észrevenni. Most a vezérigazgatóné kedvenc sportjáról, a lovaglásról, majd a táncról, majd később a szerencsejátékról folyik olyasféle diskurzus, mint az imént az italokról. Ohrnstein megkérdi mindig őt is, ha megoszlanak a vélemények.

Ő bódultan makog valamit, de közben ilyeneket gondol magában: „Hosszú harisnyát kell hordani, akkor ilyesmi nem fordulhat elő.”

Aztán irgalmatlanul hosszú, kínlódás után végre bejön a fehérbóbítás szobalány és jelenti, hogy tálalva van. A nadrágtartót kellett volna leereszteni —‚ állapítja meg útközben, amikor átvonulnak az ebédlőbe.

Az ajtónál még egy kis epizód, Ohrnstein mindenáron maga előtt akarja betuszkolni az ajtón, de ő huzakodik, majdnem testileg ellenkezik, míg végül Ohrnstein mosolyogva, vállvonogatva megadja magát.

A kerek asztal a kék meisseni szervísszel, a fölvirágozott, gúlába rakott szalvétákkal elkápráztatja. Megbámulja a szarkofágszerű tálalóasztalt, amelyen gyümölcsök, piros és sárga saláták edénytornyok és borosüvegek sorakoznak. Végre leülhet s eldughatja a lábát az asztal alá.

Ohrnstein szent ember. Ohrnstein csupa jóság és tapintatosság. Érzi, hogy Gerson a zavar örvényében vergődik s egy-egy bátorító, közvetlen szóval mindig odadobja neki a mentőövet.

Mennyi tapintatosság volt abban, ahogy ez a nagyvilági ember vacsora után félrehívta és úgy, hogy a hölgyek ne hallják, ezt mondta neki:

– Ne haragudjék, kedves barátom, ezt csak ezért mondom meg szemtől szembe, mert azt akarom, hogy minden körülmények közölt feltalálja magát: priváthelyen nem szokás megtörölni a tányért a szalvétával, nem beszélve a késekről és a villákról.

Mert valóban elkövette ezt a marhaságot. De a baj csak ezután kezdődött. A tányérok mellett egész sereg evőeszköz sorakozott függőlegesen és vízszintesen.

Olyan volt az asztal, mint az ambulancia orvosi asztala: tele ismeretlen rendeltetésű lanzettákkal és csipeszekkel. Amikor hozzákezdett az étkezéshez, zavarában valóságos xilophon-konecertet rendezett.

Végül mégis lebonyolította a vacsorát, bár még véletlenül sem találta el, hogy melyik késnek melyik villa a párja. A gyümölcshöz már nem maradt egyéb szerszáma egy óriási villánál, ezért aztán nem is evett a narancsból és a banánból.

Zsolt Béla: Gerson és neje

Genius Kiadás, 1930

Férfierő, csodaizében

Habók potenciájával alapjában véve semmi baj nem volt, így igazán elégedett lehetett, annál is inkább, mert a felesége tulajdonképpen lájkolta szerelmi életüket, amikor az egyik internetes portál szextesztjének kérdésére, a maximálisan elérhető tíz pontból, hetet adott férje teljesítményére.

Ez igazán nem rossz osztályzat, tekintve, hogy házasságuknak immár a tizennyolcadik évében jártak.

Habók tehát meg is nyugodhatott, sőt babérjain akár meg is pihenhetett volna. Csakhogy igen sok újságcikket olvasott arról, hogy az ő korosztálya – a stressztől sújtott negyvenes férfiaké – egyre nagyobb bajban van ezen a téren. Márpedig Habók hitt a médiának. Ráadásul rövid követési távolsággal három hollywoodi filmet is látott: mindegyikben szexuálisan leárazott férfiak, egészséges válságjeleket mutató házasságokban. Na, több sem kellett szegény Habók hetes erősségű potenciájának. Kezdett úgy viselkedni, mint a tőzsdeindex pénzügyi válság idején.

Asszonya egyelőre megértőnek bizonyult, egyrészt mert igen jó természetű volt, másrészt amúgy is szünet nélkül lekötötte a figyelmét egy éppen aktuális pénzügyi krízis begyűrűzése a családba, annak is a kasszájába.

Habók ennek ellenére vigasztalhatatlan volt, s úgy érezte, eljött a szexuális magánvilágvége.

Férfiember, mint tudjuk, nem szívesen beszél hasonló gondokról. Sokkal inkább dicsekedni szeret. Fölvágni kamaszkorában ilyen-olyan felnőttcsókokkal, később pedig, különösen már éltesebben, hihetetlen ágy- és ágyékbéli teljesítményekkel, melyek még őt magát is meglepik olykor. Már ugye az, hogy egy ilyen potens pasi, mint ő, még ennél is többet kihozhat magából. Hihetetlen! Ha nem éli át, azt hinné, álmodott. (Meglehet, persze, valóban így volt…)

Szóval minthogy Habóknak nem volt dicsekednivalója (sőt…), mélyen hallgatott a fentebb ecsetelt rossz tendenciákról, jószerével csak magát emésztette. Így ment ez hosszú heteken át, mígnem egyszer eszébe jutott volt középiskolai osztálytársa, Kerényi. Annak idején sülve-főve együtt voltak, azóta elsodorta őket egymástól az élet (és a politika). Habók maradt szülővárosukban, Kerényi elkerült Pestre. Föltárcsázta.

– Szevasz, haver!

– Szia, Habcsi! Hogy ityeg?

– Hát ez az…

– Csak nem?

– Csak igen.

– Szóval ma már nem kérnél meg, hogy vegyek helyetted a patikában óvszert.

– Úgy valahogy.

Csönd a vonal végén. Sóhaj.

– Az baj. Nem mintha nem ismerném a problémát. Generációs potenciaválság. Két éve nekem is…

– És most?

– Változó. De tudok valamit.

És lediktált egy gyógyszernevet. Legalábbis annak hallatszott. Az talán segít. Neki, úgy-ahogy, bejött. Mondta, hol kapható, és mennyi az ára. Habók fölszisszent, mert a sárga csekkekre gondolt. Hogy azokat egytől egyig be kell fizetnie. És akkor még itt van ez a méregdrága csodaizé…

Azért csak megvette. Volt félretett pénze. A felesége születésnapi ajándékára spórolta össze. Voltaképpen, vigasztalta magát, ez is egyfajta ajándék lesz neki, ha úgy vesszük.

Írt hát a megadott címre. Megrendelte, megjött, kifizette. Szedi, három hete, előírás szerint. Szép színes kapszulák, negyvenöt egy dobozban. Másfél havi adag.

Nem lehet ráfogni, hogy nem hat. Kezdetben volt bőrpír, némi alvászavarral. Napokkal később kettős látás, szájszárazság, szapora pulzus. Majd hányinger, hasi fájdalom. Szívtáji melegérzés, végtagi hidegérzés. Szénanátha. Viszketés, zsibbadás. Étvágytalanság, falhatnék. Könnyszűke és még sok más. Egyedül a férfierő várat magára. De van még három hét az asszony szülinapjáig.

Flörtjelek

Tetszik, határozottan tetszik. Jó, előbb, amikor a fogdoktor behívott, még nem ült itt. Most meg itt ül. Csinos, szép arcú. Korban hozzám illő. Érdekes, újabban úgy érzem, minden nő illik hozzám korban. Főleg a fiatalabbja.

Odabent, a fogorvosi székben – szuperszék, állítólag több millióba kerül egy ilyen, te jó ég, mit fogok én itt ma fizetni! – megkaptam az injekciót, majd a doki visszaültetett a váróba, amíg elzsibbadok.

Ekkor láttam meg Őt. A pillanat törtrésze alatt zsibbadni kezdtem – nem, ehhez még nem lehet köze az injekciónak.

Semmiképpen. Az evolúció az oka. Épp tegnap olvastam a neten, hogy mi, férfiak néhány milliszekundum alatt képesek vagyunk eldönteni, tetszik-e nekünk egy nő, vagy sem. És hogy ez az evolúció miatt van. Ősi genetikai ösztönünk hajt, űz minket a vonzóbb fehérszemélyek felé. Őket termékenyebbnek gondoljuk, pontosabban érezzük, így aztán működésbe lép a túlélőösztön. Na, itt, a fogorvosnál ez fokozottan igaz, ebben a helyzetben férfi csak igazán a férfi.

Ül a szemközti kanapén, egy magazint lapozgat. Messziről látszik, több hónapos lap, fürdőruhás modell a címlapon, itt meg, ebben a koraszülött télben dolgozik az olajradiátor, újabb baljós jel a majdani fizetnivalómat illetően.

A lány fekete haja furcsa, rakoncátlan csigákba rendeződik, izgalmas. Jól el tudnánk beszélgetni erről az evolúcióról.

Észrevesz ő is. Rám pillant, mosolyogni próbálok. Már amennyire a szuri engedi. Kész szerencse, hogy a nők egészen másképp vannak ezzel a megtetszéssel, mint a férfiak. Ezt is a neten olvastam. Ők nem azonnal döntenek, nekik több szempontot kell figyelembe venni a párválasztásnál. Addig pedig még bőven kimehet az injekció hatása. A lányokat, asszonyokat éppen arra tanította az evolúció, hogy a viselkedés alapján térképezzék fel, megbízható-e az illető férfi, emiatt később kell dönteniük. (Megjegyzem, a feleségem annak idején elég gyorsan eljutott a mindent eldöntő döntésig. Az elköteleződésig. Talán túl gyorsan is, ahogy ezt mostanában mind sűrűbben fölemlegeti…)

Ez a lány itt viszont szemmel láthatóan megfontoltabb. Méreget, mérlegel, nem kapkodja el. Van hát idő, van hát remény. Annál is inkább, mert a múlt héten meg a flörtről olvastam csuda dolgokat a neten. Hogy a flört életszükséglet. Önbizalmat ad, feltölt energiával. Flörtölni szinte mindenhol lehet, vonaton, villamoson, buszon, hipermarketben (ha nyitva van, vasárnap is), second hand ruhaboltban, bárban, szórakozás közben, iskolában, munkahelyen, üzleti tárgyalásokon. (A fogorvosi várót speciel nem említik, de ez semmit nem jelent.)

Flörtölhetünk hirtelen felindulásból is, sőt az az igazi. Flörtölhet mindenki, a híres pszichiáter szerint az angolnák, a kócsagok, de még a prérikutyák sem kivételek.

Friss ismereteim birtokában vizsgálódom, végre érdeklődik-e irántam a Kedves. Lássuk csak: a sűrű szemkontaktus például a flört egyik tipikus jele lehet. Nézem, mit nézem, bámulom most is. Az előbb ugye ő is rám pillantott. Szemkontaktus! Azt meg ki mondja meg, mi számít sűrűnek? Szóval ez itt most flört. Vagy az lesz.

Újra rám néz. Genetikailag kódolt viselkedés, a sóvár érdeklődés jele lesz, ha most a szemöldökét is felvonja. Látni vélem.

Mosolygás – ez is a szerelmi játékra utal. Félút, fél siker: én már mosolyogtam. Pillanatnyilag nem menne, pompásan hat az injekció. (Biztosan jó drága.)

Újabb jelzés: a fej oldalra billentése. Na, ez fontos. Kifejezetten oldalra billentette a fejét. A hajcsigák helyzete egyértelműen erről tanúskodik. Billentek én is.

Nyúl a csigákhoz. Győzelem! A flörtjelek egyik legbiztosabbika. A „tollászkodás”, a hajzat igazgatása. Tipikus női jel. Ez szerencsés körülmény, tekintettel az én hajzatom… hm… immár visszafogott voltára.

A nyak simogatása is inkább a nőkre jellemző, ő ezt most nem teszi, ezért én próbálkozom vele.

Igyekszem fölidézni és azonosítani mind az ötvenkét flörtjelet – egy szakavatott kutató ugyanis ennyit számolt össze.

A partner végtagjai felém néznek (megvan), lábak ismételt keresztbe rakása (megtörtént), könnyed kötekedés, leheletfinom érintés (ez még jöhet), önnön nyakának újabb cirógatása (mintha…), nyilvánvaló kacérkodás, mélyített hang, vadító tekintet (mondjuk…).

Idáig jutok a leltározásban, amikor beszólítanak. Már ülök a székben. Abban a bizonyos székben. Kényelmesnek mondható. Fúr a szuperfúró (drága lehetett). Kedves asszisztensnő hajol fölém:

– Öblítsen!

Bólintok. Néz, biztatóan. Szemkontaktus… Micsoda nap! Flört, minden mennyiségben.

Münz András: Szerelemszombat

Athenaeum, 2017

Csak a szex

Menj föl egy pornóoldalra! Természetesen csak akkor, ha már elmúltál 18. Ezt majd egy kattintással meg is kell erősítened. Ez azért fontos, mert így megóvhatjuk a 18 év alatti, hazugságra és kattintásra képtelen fiatalokat attól, hogy szembesülniük kelljen a hmmm… meglehetősen felkavaró tartalommal. Ha sikerült a belépés, ne bámuld azokat a végtelenül visszataszító képeket és videókat, hanem azonnal kattints az elérhető kategóriákra és címkékre (tag). Megvan?

Na, most láthatod, milyen keveset tudtál eddig a szexről.

A kategóriák és tagek többségéről azt sem fogod tudni, eszik-e vagy isszák. Így aztán gyorsan találnod kell a világhálón egy olyan oldalt, amely szómagyarázattal szolgál. Megvan? Ugye megdermedtél? Ezt azért nem gondoltad volna.

Egyetemi előadás a szexualitás kultúrtörténetéről. Az előadó, hogy kicsit oldja a feszengést, felteszi a kérdést: „A szexuális érintkezésnek hány formáját ismerik önök?” Az első sorban egy hallgató az égnek emelve a kezét felüvölt: „Harminchét!” Az előadó leinti. A hallgatók egyre felszabadultabban mondják a számokat: „hat”, „kilenc”, „tizenegy”. Az elöl ülő hallgató minden alkalommal beüvölti: „Harminchét!” Aztán az előadó megszólít egy pironkodó lányt. „Én csak egyről tudok – mondja a lány –, amikor a nő alul van, a férfi meg felül…” „Harmincnyolc!” – sikítja az elöl ülő hallgató.

A vicc régi. Egykor nevettek rajta. De ha útmutatásom szerint jártál el, megérted, hogy az a „harmincnyolc” csak vicces töredéke a lehetőségeknek. Egyébként most is csalódni fogsz, ugyanis nem túrom fel a világhálót statisztikákért, infografikákért, hogy szemléltessem, mennyire beborítja a pornó a netet. Eléggé. És sok oldal van. Érd be ennyivel! Éppen elég volt napokig keresgélnem a tudományosabbnál tudományosabb – vagy annak tűnő – ismeretek között, hogy kiderítsem, milyen hatással van ránk a pornó. Örömmel jelentem, hogy a keresés eredményes volt. A precíz válasz: tudja a fene. Gyorsan tegyük félre azokat a vélekedéseket, amelyek pozitív hatást feltételeznek, vagy cinikusan azt állítják: kinek így, kinek úgy. Nem szeretnék rossz példát mutatni. Maradjunk a példamutatóan negatív véleményeknél.

Vannak olyan vélemények, hogy a pornó serkenti a szexuális visszaéléseket, az erőszakos közösüléseket, gyermekeinknek nem múló lelki sérüléseket, szüleiknek impotenciát és frigiditást okoz.

(Bár a kérdés megfogalmazása aggályos, megnyugtatlak, nincs szó nemzeti konzultációról.) És ez minden bizonnyal így van, még ha a bűnüldözés számadatai csökkenő tendenciát mutatnak is. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy egyre többen elég bátrak ahhoz, hogy az erőszakot, a szexuális visszaélést ne tekintsék a családi élet, a partizás vagy az úszóedzés üzemszerű működéséhez tartozó erénynek. Hogy mi lesz a gyerekekkel, a fiatalokkal, tényleg súlyos kérdés. Készült temérdek felmérés, vizsgálat. Képzeld, még az is kiderült, hogy a tizenévesek egy része – 18 év alatt! – rendszeresen látogat pornó oldalakat. De amikor a lelki és testi sérülésekről esik szó, nem könnyű a visszaélések és a pornófogyasztás között közvetlen összefüggést találni. Az már világosabban látható, hogy a sérülések okozói olyan szar alakok, akik nem a szex által elérhető érzéki mámorra vágynak, hanem arra, hogy a hatalmukat gyakorolják. Lehetőleg olyanokon, akik gyengébbek, védekezésre képtelenek, megfélemlítettek stb.

„Mert megtehetem, baszd meg!”

És arról sem vagyok meggyőződve, hogy az online visszaélések a pornográfia egyenes következményei lennének. A szextrófeák megosztása, a bosszúpornó, a szexuális megszégyenítés alapvetően nem a szex megjelenési formája, sokkal inkább a szex felhasználása egyéb indokból – testi örömszerzési vágy nélkül. Talán ezért beszélünk egyre többet az online létezés veszélyeiről. És arról, hogyan élhetnénk életünk még nagyobb részét online.

Nem mintha az offline, a hagyományos sajtó veszélytelen terep lenne, csak kevesebben olvassák. Pár hónapja egy rangos irodalmi folyóirat közölt egy írást a… Nem is tudom, miről, mert volt abban szó szexről és társadalmi nemről, pornóról, ami nem is egészen az, a vérszomjas – és minden bizonnyal leszbikus – feministákról, biológiáról, genetikáról, ismeretelméletről. Leginkább arról, hogy a szerző tökös csávó. És fölöttébb tájékozott, hiszen hallott már az Európa Tanács egyezményéről a nők elleni és a családon belüli erőszakkal szemben. Ez az a bizonyos Isztambuli Egyezmény. A szerző utal is rá.

Pontosabban arra a részére, ahol arról van szó röviden: ha valaki meg akar dugni, de te azt mondod, nem szeretnéd, akkor ne dugjanak meg.

A szerző ezen ironizál egy kicsit: kevesli a szóbeli tiltakozást. Védekezést, talán ellentámadást várna.

Nem röhögtem. „Egyáltalán nem vicces”, mondaná a kislányom kislánya, ha már tudna olvasni, és ilyen ökörségeket olvasna. Elképzeltem egy másik helyzetet, amikor tetszőleges helyen felszólít valaki arra, hogy adjam át neki a pénztárcámat. Igen sok lehetőség van, most csak az alapeseteket mutatom:

1. VÁLTOZAT – Kérem, nyújtsa át nekem a pénztárcáját! – Nem szeretném. – Akkor viszontlátásra!

2. VÁLTOZAT – Kérem, nyújtsa át nekem a pénztárcáját! – Nem szeretném. – Ez esetben péppé verem az orcáját, bakanccsal illetem kegyed heregolyóit. – Meggondoltam magam. Tessék, itt a pénztárcám. – Köszönöm, viszontlátásra!

3. VÁLTOZAT – Kérem, nyújtsa át nekem a pénztárcáját! – Nem szeretném. És innentől már nem emlékszem semmire, viszont a pénztárcámat sem találom.

4. VÁLTOZAT „Az áldozatnál személyes okmányt, pénzt nem találtunk.”

A hiányzó változatokat úgy állíthatod elő, ha a megfelelő helyre beirkálod a tárcáért folyamodó testi jellemzőit, a kést, a lőfegyvert, az italt, a partidrogot stb.

A végén pedig a „pénztárca” helyére írd be megfelelő nemi szervedet, testnyílásodat és annak prognosztizálható állapotát.

Még mindig olyan nehéz megérteni, hogy kizárólag az 1. változat nem jár súlyos következményekkel?

Ha akarod, ha nem

Az impotencia és a frigiditás tényleg súlyos csapás. Különösen, ha szexelni akarsz. Illetve az is probléma, ha nem akarsz. Pedig akarnod kellene. De kétlem, hogy a pornófogyasztáson keresztül mindezt maradéktalanul megértenénk. Mert az, hogy ki kivel, mikor és hogyan szeretne szexelni, elég nehezen meghatározható.

Kezdjük valami egyszerűvel! Bármilyen csábító is lenne egy bulvárújságírónak, hogy feltegye egy katolikus papnak a kérdést: „A szexuális érintkezés hány formáját  ismeri?”, nem érdemes fáradoznia.

A római katolicizmus nem változik olyan sebességgel, mint a H&M vagy a Zara árukészlete, szóval a papi cölibátus még érvényben van. Persze változhat is, ugyanis ez nem dogma, hanem hagyomány. A kiugrott, kiközösített vagy eltiltott katolikus pap meg nem pap. Szóval, ha szexelni akarsz, válassz más pályát. (Engedelmeddel a gyerekmolesztálást sem a szexuális érintkezés formájának tekintem, hanem semmiféle morális mércével nem tolerálható véteknek. Ugye még emlékszel, hogy 2016-ban a legjobb filmet illető Oscar-díjat a Spotlight – Egy nyomozás részletei című film nyerte?)

Vagy itt vannak azok, akik önként mondanak le az e világi élvezetekről, hatalmi ambíciókról, anyagi javakról. Mondjuk a guruk. Kétségtelen, hogy vannak közöttük olyanok is, akik ezt nem tekintik túl erős fogadalomnak, és serényen munkálkodnak azon, hogy kicsiny menedéküknek legyen mit aprítania a tejbe. (Tudod, a tej megengedett, csak az állat nem, amelyből származik.)

Esetleg mellékesen prütykölnek, mint a baknyulak, és finom lelki eszközökkel gondoskodnak róla, hogy a közösség ezt helyénvalónak tekintse.

Őket ugyanis nem felügyeli a Szentszék, az ÁNTSZ és a NÉBIH. Viszont, ha valaki fogadalmat tett, hogy tartózkodik a testi örömöktől, és ehhez tartja is magát, ne kérd számon rajta a szexet.

És most következnek a bonyolultabb esetek. Mert bármilyen meglepő, a szex bonyolultan és változatosan szabályozott tevékenység. Még a saját kultúrádban is. Pláne, ha kilépsz a szexkomfortzónádból. Van, amit világi vagy egyházi törvény szabályoz. Az egyik alapkérdés az életkor. Az „age of consent ” angol kifejezéssel egyre gyakrabban találkozhatsz. Ez arra vonatkozik, hogy egyáltalán hány éves kortól egyezhetsz bele a szexbe. Ez a nyugati kultúrákban a 13–18 éves sávban változó. Ha kilépsz ebből a zónából, találsz olyan kultúrát, amely tiltja a házasságon kívüli szexet. Igaz, nem szabja meg a házasságkötés alsó korhatárát.

Jogszabályok rendelkeznek az 50%-os szexről, amikor is az egyik fél szexel, a másik meg dolgozik.

Ez a prostitúció. Vannak kitételek a partnerek nemét, családi állapotát illetően. És akkor még nem esett szó a hagyományról, a szokásokról, a közösség morális megítéléséről. Nem hoztuk szóba a különleges korlátozó-kényszerítő körülményeket.

A 70-es évek elején a velejéig romlott Nyugat-Európában sok helyen nyíltan vetítettek szexfilmeket. (Ezeket nem tekintjük ma már pornónak, de ott volt bennük a vágykeltés lehetősége.) Párizsban, Amszterdamban például nem szemérmeskedtek.

Aztán a szexuális forradalom konszolidálódott, és felbukkantak a sokkal tapintatosabb fülkés vetítőhelyek. Ezeket lelkesen látogatták a vendégmunkások.

Nem rohangálhattak haza hetenként Algériába, Marokkóba az asszonyhoz. Ha lett volna fapados, akkor is inkább a családnak tették volna félre a pénzüket. Azt kérdezed, mi a helyzet a külföldön szolgáló katonákkal, tengeri fúrótornyokon dolgozókkal, űrhajósokkal, elítéltekkel, tengerészekkel, antarktiszi kutatókkal? Én is ezt kérdezem. Aztán az sem mindegy, mennyire tabu a szex, milyen sűrűn állnak a különféle tilalomfák, hogyan ítélik meg a kihágásokat. Megkövezés vagy összekacsintás? Nem mindegy. És mi a helyzet a kisebb közösségekkel? Eltűri-e egy kis közösség ugyanazt, amit a világváros? Mi a véleménye erről az amish közösségnek vagy a mormonoknak?

És akkor jön a legnehezebb. Mire ez a kötet megjelenik, hét és fél milliárd fölött lesz a Föld népessége. („Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelíd érzelem” – írta József Attila nyolc évtizede.) Minden hasonlóságunk ellenére, mindannyian személyes, másra át nem hárítható döntéseket hozunk tudásunk, tapasztalataink, hangulatunk alapján. Arról is, hogy kivel, mikor és hogyan. Bonyolult. Legalább annyira, mint az öltözködés, a gasztronómia, a munkavállalás, az otthonod megteremtése, a gyermeknevelés, a szőlőtermelés, a tisztálkodás… Talán nem is kellene tovább bonyolítani.

Hogy jönnek ahhoz ezek az LGBTTTQQIAA + PAGBGP és még ki tudja, milyen identitású egyedek és csoportok, hogy tovább nehezítsék az eligazodást az érzékek, az érzelmek és az értelem eme labirintusában? Sehogy.

Mert ők nem a szexről, hanem a genderről, a társadalmi nemről, az identitásról beszélnek. Egyáltalán nem arról, hogy kivel, mikor és hogyan szexelnek. Vagy – majd fejtsd meg ezt a hosszú betűrövidítést, és kiderül – nem szexelnek. Amikor – néha nagyon provokatívan – megnyilvánulnak, nem a testnyílások és -nedvek használatát kívánják szabályozni. Épp ellenkezőleg. Úgy érzem, sokkal inkább egy olyan világ ellen tiltakoznak, amely megkülönbözteti őket. Amúgy meg csak addig tudnak megbotránkoztatni, amíg hajlandó vagy erre. Tisztelettel folyamodnék, hogy a népi kézműves köcsögkészítőket és a szivárványt ne méltóztassanak betiltani.

Hogy jár-e nekik megkülönböztetett bánásmód, védelem? Nem hiszem. Csak annyi, mint mindenki másnak. Nem több. Nem kevesebb. Ha együtt dolgozol, tanulsz velük, ha együtt próbáltok megoldani fontos ügyeket, ha bebújsz az általuk kreált ruhába, eszed a főztjüket, olvasod a regényeiket, hallgatod a zenéjüket, nézed a fotográfiáikat, szereted őket a színpadon, ettől a te identitásod nem szenved csorbát.

Más a helyzet, ha közben csak az jár az eszedben, hogy mit csinálnak vagy nem csinálnak a micsodájukkal.

Viszont ha ennyire érdekel, és csak ez érdekel belőlük, miért nem próbálod ki?

Réz András: Már egyáltalán nem szorongok, de be vagyok…

Libri, 2016

Babaház

A 74 éves asszony látszólag könnyed testtartásban nyúlt el a kopott pamlagon, pedig erősen koncentrált rá, hogy a félhomályban alig látszódjon az arca. Kifestve, félig fekvő testtartásban várta, hogy a férfi belépjen az ajtón. A Magyar utca 20.-ban ritkán fogadtak vendéget, a tucatnyi szobából már csak egyben volt élet, a többiben fehér lepedők alatt várták a bútorok a jobb időket. 1931 kora nyara volt, a Károlyi-kert kertészei behúzódtak a napsütés elől az árnyékba, de a kis palota falai még nem engedték át a meleget. A küszöbön álló magas, ősz bajuszú férfi sem vette le a felöltőjét. Fáradt öregembernek nézett ki, pedig húsz évvel fiatalabb volt vendéglátójánál. „Hozattam abból a pilisi karcosból, amit szeret. Pezsgő helyett is ezt itta” – mondta köszönés helyett az asszony. A férfi leült, jócskán töltött a borból, és a kikészített szódásszifonból is spriccelt hozzá egy keveset. „Látja, egyedül maradtam! Nincsen senkim, és nagyon beteg vagyok. Nagyon szeretnék meghalni, azért kérettem ide, hogy maga írja meg rólam a nekrológot” – szólt a nő a félhomályból, majd nevetni kezdett saját fennkölt stílusán, és áttért a tegezésre:

„Tudom, kutya mód le fogsz kutyapicsázni, de ha a nagy Krúdy írja, mindenképpen szép lesz.”

A férfi mosolyogva hunyorgott: „Annál jobban tisztelem én magát, de hát ezt úgy is tudja. Meg ezt a babaházat is, hiába rejtegeti vásznak alatt, ismerem minden szegletét.” „Akkor hát megírja?” – kérdezte az asszony. „Írtam már magáról eleget. Csak akkor van értelme, ha most elmeséli az egészet őszintén, úgy, ahogy valójában volt” – válaszolta az író, és szivart vett elő. Pilisy Róza pedig elkezdte a történetét.

Senki sem tudta, honnan bukkant fel, egyszerre csak itt volt Budapesten. Szerette a róla költött legendákat, annyira, hogy néhányat közülük saját maga terjesztett. Most azonban őszinte volt. „Az élet sivárságiból – kezdte – nagy osztalékot juttatott nekem.” 1857-ben született Pilisen Schumayer Róza néven. Szülei korán meghaltak, nagyapja házában nevelkedett, míg 17 évesen teljesen árva nem maradt.

A szőke, kék szemű, karcsú lánynak egy nyalka huszártiszt ígért vigasztalást, meg is szökött vele Pestre. Álmai lovagja az első szerelmes éjszaka után utcára tette, ő pedig nem mert visszatérni a falujába.

Egy Szervita téri virágüzletben kapott munkát, béréből nyomorúságos ágybérletre futotta. Akkoriban, amikor minden valamirevaló gavallér gomblyukában friss virág virított, volt, aki a város másik végéből is elsétált ide, csak hogy a szép arcú, intelligensen társalgó lány szolgálja ki. Még rézkarc is készült róla Tessék ibolyát venni! címmel, amelynek kópiái akkor is ott lógtak a romantikára fogékony polgárasszonyok nappalijában, amikor Róza már rég nem dolgozott a virágboltban. Egy nap a város legjobb partijának tartott fiatalember, az ifjú gróf Apponyi Albert tért be az üzletbe. Onnantól mindennap visszatért, egy hónap múlva pedig Rózát is magával vitte. Lakást bérelt neki az Újvilág (mai Semmelweiss) utcában, francia és német nyelvmestert, egyetemi tanárt fogadott mellé. A Pygmalion-történet nem zárult happy enddel: amikor Rózáról már senki sem mondta volna meg, hogy nem francia nevelőnők nevelték egy kastélyban, a gróf udvariasan elköszönt tőle.

A lakást megtarthatta, de pénze nem volt. Nem ment vissza a virágboltba, inkább új hódolókat keresett magának. A szó szigorú értelmében prostituált volt, de lovagjai párbajra hívták volna, aki erre akár csak célozni mer.

Batthyány Elemér, Podmaniczky Frigyes és Zichy Jenő váltották egymást a szalonjában, a ház asszonyának udvarolni illett, s mielőtt a hálószobába léptek, irodalmi és politikai kérdésekről folyt a társalgás.

A meghíváshoz nem volt elég grófnak lenni, Pilisy Róza sőt ez számított a legkevésbé. Madame Róza csak művelt beszélgetőpartnereket fogadott, akiktől azt is elvárta, hogy intellektuálisan is lenyűgözzék. Az irodalom különösen fontos volt számára, verseket is írt, de azokat nem találta elég jónak, ám novelláit a legjobb lapok közölték, később regényei is megjelentek. A pénzt soha nem hozta szóba, a vendégek tudták, hol illik felejteni a címeres névjeggyel ellátott borítékot. Ha vásárolni indult, saját fogat várta a kalapszalon előtt, esténként pedig mindig más gavallér zokogott cigánybandával az oldalán az ablaka alatt.

A kis lakásnak egyetlen baja volt: a vendégek csak külön-külön tehették a tiszteletüket, márpedig egyszerre többen is óhajtották a háziasszony társaságát.

Madame Róza egy francia regényből vette az ideát a megoldásra: amikor egy hódolójától düledező földszintes házat kapott a Magyar utcában, a helyére kétemeletes kis palotát építtetett a barátainak, természetesen az ő pénzükön.

A fényűző, mégis otthonos ház minden este várta a Bródy Sándor utcában működő Országgyűlés üléseiről vagy a Nemzeti Kaszinó unalmas fogadásairól ide menekülő urakat, akik közül a törzsvendégek saját szobában térhettek nyugovóra. Pilisy Róza irodalmi szalonját rajtuk kívül a korszak legnevesebb írói is látogatták: Endrődi Sándor, Ambrus Zoltán, Ábrányi Emil, az idős Vajda János és a fiatal Heltai Jenő. Néha azonban hazaküldte legkedvesebb vendégeit is: ilyenkor inkognitóban érkezett valamelyik titkos látogatója. Albert walesi herceg, a későbbi VII. Edward király Lord T. álnéven jelentkezett be hozzá, s az első találkozás után még kétszer megtette a London– Budapest utat, hogy a Magyar utcai ház vendége lehessen. Ugyancsak rangrejtve szállt meg Róza asszonynál a szép, fekete bajszú Milán király, Szerbia uralkodója.

A legkülönösebb koronás látogató azonban közelebbről, Bécsből érkezett.

Ferenc Ferdinánd nem szeretett a magyar fővárosba járni, s ha rá is kényszerült, rövid budapesti tartózkodásai alatt kint lakott a pályaudvaron az udvari kocsijában. Portás híján nem is tűnt fel senkinek, hogy a trónörökös nem a vagonjában tölti az éjszakát, hanem Madame Róza oldalán kortyolja a sherryt a Magyar utcában.

A herceg egy este megkérdezte házigazdáját: „Mondja meg nekem igaz hitére: Szeretnek engem már a magyarok?” Róza nem volt felkészülve a kérdésre, de hazudni sem akart. „Noch nicht” – válaszolta legjobb meggyőződése szerint.

A trónörökös keserűen felnevetett, és innentől kezdve csak Madame Nochnichtnek szólította Rózát. Csak olyan férfiakat fogadott, akiket kedvelt, de legalábbis szórakoztatták. A szerelem évekkel később csapott le rá. A férfi tíz évvel volt fiatalabb nála, nincstelen író, egyike a leginkább bohémeknek és a legkevésbé tehetségeseknek. A két méter magas Pekár Gyula azt híresztelte magáról, hogy ő volt a múzeumkerti Arany János szoborcsoport Toldi Miklósának modellje, így nem csoda, hogy a nők rajongtak érte. Pilisy Rózának három évébe telt, amire sikerült magába bolondítania. Akkor azonban már Pekár akarta, hogy az asszony zárja be a Magyar utcai babaházat, és menjen hozzá feleségül.

1894-ben a lapok arról adtak hírt, hogy Pilisy Róza, „a magyar kaméliás hölgy” revolverrel öngyilkosságot követett el. A golyó átfúrta a tüdejét, és megakadt a lapocka alatt, napokig feküdt élet és halál közt, de végül sikerült megmenteni.

A kiérkező sebészorvos kételkedett az önkezűség teóriájában. Szerinte a lövés szöge és a lőpornyomok egyaránt arra utaltak, hogy más húzta meg a ravaszt, a szomszéd szobából pedig Pekár Gyulát látták feldúltan távozni. Pilisy Róza azonban ragaszkodott az öngyilkossághoz, és soha nem árulta el, ki miatt akart meghalni. Egy fiatal író, aki gyakori vendég volt a házban – szomorú szerelemmel rajongott „Pest rózsájáért”, és több írásában megidézte az alakját –, beszélt az orvossal. Elégtételt akart szolgáltatni a nőnek, és álneveket használva ugyan, de megírta az igazságot. Pekár soha nem bocsátotta meg az inszinuációt ifjú pályatársának. Eldobta addigi franciás írói stílusát, a nemzeti irány és a jó erkölcsök legfőbb védelmezője lett, pénzosztó irodalmi egyletek elnöke, majd nagy hatalmú államtitkár. Később, amikor megtehette, minden eszközt megragadott, hogy tönkretegye a másikat. A lapjában 1920-ban közölt „Krúdyzmus vagy bolsevizmus” című írás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az írótárs örökre elveszítse pénzkereső munkáját.

Addigra persze Pilisy Róza palotája réges-rég nem fogadott vendégeket. Már nem voltak kifogástalan modorú, művelt arszlánok sem, akik gomblyukukban virággal tiszteletüket tehették volna a ház asszonyánál. Egyedül élt, látogatót ritkán engedett magához. 74 évesen halt meg, néhány nappal Krúdy Gyula távozása után. Az író tartotta a szavát. Megírta a nekrológot, ha a temetésre nem is készült el vele. Az Etel király kincse című regénye, amelyben elmeséli Róza asszony és a Magyar utcai ház történetét, 1933-ban jelent meg folytatásokban a Pesti Naplóban. Akkor már írója, a babaház utolsó vendége sem élt.

Kováts Kriszta – Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek

Corvina, 2017

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Darutollas süvege már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt.

Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni.

Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat.

Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé.

Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket.

– Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját.

– Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna.

– Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett.

Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez percekig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozzá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc.

Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt.

– Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát:

a héja egy fecskét üldözött.

Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

Mészöly Miklós: Sólymok csillagvilága

Jelenkor, 2016

– Jó estét! Jó estét! Jóó estéét, Cezáááárea!

A színpad még üres, a kiáltás a színfalak mögül érkezik. A helyiségben ülők lassan abbahagyják a beszélgetést, mosolyognak és várakoznak. Az oldalajtón át egy alacsony, szemüveges férfi úgy ugrik be a színpadra, mintha valaki hátulról jól fenéken billentette volna. Megbotlik, két kézzel fékez a padlón, feneke a magasba emelkedik. A nézők némelyike elneveti magát, szórványos taps. Az előcsarnokból újabb nézők érkeznek, hangosan beszélgetve. A világítást az intézmény vezetője, egy összeszorított szájú férfi kezeli, aki most beleszól a mikrofonba:

„Hölgyeim és uraim! Tapsolják meg Dovalé G. művész urat!”

A művész úr még mindig a padlón kuporog, vastag szemüvege félrecsúszott az orrán. Lassan a nézőtér felé fordul, hosszan, merev tekintettel keresgél a közönség között. Motyogni kezd a bajsza alatt.

– Egy pillanat! Ez mégsem Cezárea?

A nézők nevetnek. A férfi lassan feláll, és leveregeti kezéről a padló porát

– Az ügynököm megint átvert.

Néhányan bekiabálnak, és a férfi megrendülten válaszol nekik:

– Mi van? Mit mondtok? Te ott, a hetes asztalnál! Igen, te! Gratulálok az ajkaidhoz, egész jól áll!

A nő vihog, és az egyik kezét botoxkezelt szája elé kapja. A férfi a színpad széléhez lép, beszéd közben enyhén ingatja magát előre-hátra.

– Na, most komolyan! Tényleg Netanyában vagyunk?

A szeme úgy kikerekedik, hogy szinte már kitölti a vastag szemüveg keretét.

– Akkor tegyük tisztába a dolgot! Esküsztök, hogy ez Netanya? Igen? Akkor miért nem kaptam golyóálló mellényt?

A férfi rémülten a nemi szerve elé kapja a két kezét, mire a közönség kacagásban tör ki.

Néhányan füttyögnek. Újabb nézők érkeznek, majd egy csomó fiatalember is, talán szabadságos katonák. A kis helyiség pillanatok alatt dugig lesz. Az ismerősök integetnek egymásnak. A konyha felől három forrónadrágos, rózsaszín trikós pincérnő érkezik, hogy felvegye a rendeléseket.

A férfi a hetes asztal felé fordul.

– Még nem végeztünk, duzzadt ajkú! Te komoly nőnek nézel ki. Ezt a frizurád miatt mondom. Hadd találjam ki: ugyanaz tervezte, mint aki a Templomhegyen álló mecseteket és a dimónai atomreaktort is? Ugye kitaláltam?

A nézők nevetnek.

– És ha nem tévedek, rengeteg pénz lehet ott, ahonnan te jöttél. Mint mondasz? Hogy nem is? Pedig nem spóroltak a botoxszal! És ha jól látom, volt egy kis ciciműtét is. Bár én levágnám a plasztikai sebész kezét, aki ilyet művel…

A nő eltakarja a mellét, de közben harsányan kacag. A férfi járkálni kezd a színpadon, közben a közönségét fürkészi.

Magasított sarkú cowboycsizmájának a sarka minden lépésnél nagyot koppan a deszkákon. Továbbra is a hetes asztalnak beszél, bár már másfelé figyel.

– Te okos nő vagy. Tudhatnád, hogy nem szabad csak úgy rátörni az emberre azzal, hogy „Netanyában vagyunk”. Csak így, egyszerűen! Egy olyan csenevész alakot, mint én, előbb fel kell készíteni a csapásra!

Ezzel felhúzza az ingét, és megmutatja a nézőknek, jobbra is, balra is, hogy tényleg milyen csenevész: ettől az emberek lélegzete is elakad. A férfi vigyorog.

– Látjátok? Csupa csont és bőr. Ha ló lennék, már rég enyvet főztek volna belőlem. Értitek, ugye?

A nézők kínosan érzik magukat, de vihognak.

– Csak annyit mondok, szép hölgy, hogy legközelebb légy óvatosabb! Jöjjön először az érzéstelenítés! Aztán, amikor a páciens már elzsibbadt, finoman a fülébe kell súgni: „Gratulálok, Dovalé, te vagy a férfiak gyöngye! Megnyerted a díjat, és így a kísérlet alanya lehetsz. Elmehetsz Netanyába, ahol akár két órát is eltölthetsz. Átlagos testalkatúak ugyanis a tapasztalatok szerint legfeljebb ennyit bírnak ki károsodás nélkül a városban.”

A nézők nevetnek, a férfi meglepettnek látszik.

– Ti meg min szórakoztok olyan jól? Rajtatok viccelődtem!

Még jobban nevetnek.

– Várjatok csak, kis buták! Azt még nem mondták meg nektek, hogy ti csak az előzetes nézők vagytok, a valódiak csak ezt követően érkeznek majd?

Kacagás, füttyögés, néhányan az asztalt verik jókedvükben. Egy magas, karcsú férfi és csinos párja lépnek be, mindketten szőkék. Lehet, hogy mindketten fiúk? Vagy lányok? Fényes, fekete ruha feszül testükön, hónuk alatt kerékpáros védősisak. A férfi rájuk pillant, és egy kis ránc jelenik meg a homlokán.

Folyamatosan mozog. Néha a levegőbe öklöz, ellép láthatatlan ellenfele elől, ruganyosan, mint egy gyakorlott bokszoló. A nézőknek ez tetszik. A férfi a tenyerét a szeme fölé emeli, úgy pásztázza a sötét termet. Valakit keres.

Engem.

– Egymás közt szólva, drága barátaim, most a szívemre kellene szorítanom a kezem, és azt kellene mondanom, hogy egyszerűen megőrülök Netanyáért. Ugye, ezt kellene mondanom?

Egy fiatal bekiabál:

– Hát persze!

– És vajon miért jöttem el ezen a szép csütörtök estén a ti elragadó ipari parkotokba? Ide, az alagsorba, pont egy igen kellemes radonréteg fölé? Hát azért, hogy egy sor viccet elmondjak, és szórakoztassalak titeket. Így van?

Egyetértő moraj a nézőtérről, mire a férfi vigyorogva összedörzsöli a tenyerét.

– Nem így van. Őszinte leszek: ki nem állhatom ezt a várost. Megijedek tőle. Az utcán minden második járókelő úgy néz ki, mintha egy tanúvédelmi program résztvevője lenne. És minden harmadiknak a kocsijában ott az első járókelő. Tudjátok, a csomagtartóban, fekete nejlonzsákba tekerve. Csak azért jöttem el, mert tartásdíjat kell fizetnem három bájos asszonynak. Hogy hány gyerek után? Várjatok csak, megszámolom: egy, kettő, három, négy… illetve öt. Én vagyok az első férfi a világon, aki depressziós lett a szülés után. Ötször! Helyesebben négyszer, mert van egy ikerpár is a gyerekeim között. De mégis ötször, mert a saját születésem után is depresszióba estem. Ti viszont jól jártok mindezzel, mert ha nem lenne ez az öt aranyos vérszívó, a világ minden kincséért sem jöttem volna el ide. Tudjátok, mennyit fizet nekem Joáv mindezért? Nyavalyás hétszázötven sékelt, és a kiadásaimra nem ad semmit. De mindegy is, drága barátaim, mulassunk, és tapsoljuk meg a városok királynőjét, a gyönyörű Netanyát!

A nézők engedelmesen tapsolnak, bár egy kicsit meg vannak zavarodva. A szemük előtt zajlott le a nagy átváltozás: egy keserű, megkínzott emberből hirtelen édesen mosolygó, kedves férfi lett. Egy okos és kifinomult entellektüel, akinek látszólag semmi köze sincs azokhoz a gorombaságokhoz, amik épp az imént hagyták el az ajkát.

Egyértelmű, hogy a férfi élvezi a nézők zavarodottságát.

Az egyik sarkán lassan körbefordul, mint egy iránytű mutatója, és amikor befejezi a forgást, az arca ismét eltorzul.

– Izgalmas bejelentést teszek, Netanya! Nem fogjátok elhinni, mekkora mázlitok van! Augusztus huszadika van, ami a születésnapom. Köszönöm! Kösz szépen, nagyon kedvesek vagytok!

Szerényen meghajol.

– Igen, pontosan ötvenhét évvel ezelőtt a világ egy kicsit rosszabb hely lett, mint azelőtt volt. Köszönöm, kedveskéim!

Végiggaloppozik a színpadon, miközben egy láthatatlan legyezővel hűti magát.

– Kedves tőletek! Nem kellene, ez túl sok nekem! Kérlek benneteket, hogy a csekkeket kifelé menet dobáljátok be az erre rendszeresített dobozba! A készpénzt a műsor után nyomjátok a kezembe, és ha valakinél van szexkupon, azt mindjárt ide is adhatja.

Néhányan ráemelik a poharukat. Újabb párocskák lépnek be a helyiségbe, nagy zajjal, ugyanis menet közben is tapsolnak. Végül a bárpultnál foglalnak helyet. Integetnek a férfinak, a nevét emlegetik. A férfi rövidlátóan hunyorog. Nem ismeri meg őket, de azért visszainteget. Újra és újra felém fordul, illetve a helyiség végében álló asztalom felé. Tulajdonképpen mindvégig a szemkontaktust kereste velem. De én képtelen vagyok ránézni. Nem kedvelem sem őt, sem a stílusát. Nem érzem jól magam itt.

– Ki idősebb ötvenhét évnél?

Néhányan felemelik a kezüket. Egymás után rájuk néz, és elismerően bólogat.

– Ez igen, Netanya! Ennyien élnek itt ilyen sokáig? Egy ilyen helyen? Le a kalappal! Joáv, irányítsd a reflektorokat rájuk! Hölgyem, ötvenhetet mondtam, nem hetvenötöt… Nyugalom, mindenkire sor kerül! Mit mondasz, négyes asztal? Te idén leszel ötvennyolc? Meg vagyok döbbenve! Mikor lesz a nagy nap? Holnap? Boldog születésnapot!

Mi a neved? Még egyszer! Joráj? Te viccelsz velem! Így hívnak, vagy ez volt a tanfolyamod elnevezése a seregben? Szóval ez a neved… Akkor a szüleid jól elbántak veled!

A Joráj nevű férfi tele szájjal nevet. Duci neje szeretettel megsimogatja kopasz fejét.

– Hé, haver, aki éppen kijelöli a területét a fejeden, az a nejed? Akkor valószínűleg csak azt hitted, hogy a Joráj név volt az utolsó csapás, ami ért. Hároméves korodban jöhettél rá, hogy a szüleid mit műveltek veled.

A férfi lassan sétál a színpadon, olyan mozdulatokkal, mintha egy láthatatlan hegedűn játszana.

– Már látom is magam előtt. Ott ül a kis Joráj magányosan az ovi egyik sarkában, rágcsálja a nyers hagymát, amit az anyuci csomagolt uzsira, és nézi a többi gyereket, ahogy játszanak. Azt mondja magában: Kitartás, Joráj, a villám sem sújt le kétszer ugyanoda! És meglepetés! A villám másodszor is lecsap. Jó estét, hölgyem! Barátok között vagyunk, úgyhogy nyugodtan beavathatsz minket. Mi lesz a szülinapi meglepetés? De csak rád kell néznem, és máris tudom, mi lesz az. Azt mondod majd: „A szülinapod van, Joráj, úgyhogy ma este a válaszom: igen. De nehogy ugyanazzal próbálkozz, amit 1986. július 10-én szerettél volna csinálni velem!”

A közönség tombol, a nő arca is eltorzul a nevetéstől.

A színpadon a komédiás most suttogni kezd, de úgy, hogy mindenki hallja.

– Most mondd meg nekem, szép hölgy! Most, hogy egymás között vagyunk. Tényleg azt hiszed, hogy ennyi arany nyaklánc elég lesz? Hogy ne lássuk a dupla tokádat? Hiszen a gazdasági megszorítások idejét éljük!

A komédiás a saját csenevész állát simogatja, amitől egy kicsit egy rettegő rágcsálóra hasonlít.

– A legtöbb izraeli nő kénytelen megelégedni egy tokával, miközben neked kettő van. Vagy várjunk csak: három! Ha lehúznánk a bőrt róluk, ennyiből egy egész sor sátrat fel lehetne állítani az alacsonyabb lakbérekért tüntetők számára a Rothschild bulváron!

Néhányan ezen is nevetnek. A nő most már csak kényszeredetten mosolyog.

– Ha már a gazdasági helyzetnél tartunk, szeretném leszögezni, hogy én teljes szívvel a tőkepiaci reformok mellett állok.

A férfi csípőre teszi a kezét, és dicsekvésbe fog:

– Zseni vagyok. Olyan szavakat és kifejezéseket használok, amiket magam sem értek. Az elmúlt tíz percben rájöttem valamire: itt Netanyában az adófizetők testsúlya alapján kellene fizetni az adót. Az adónem neve húsadó lenne.

Megint felém néz, olyan arckifejezéssel, mint aki fel szeretné idézni azt a sovány fiút, akire emlékszik.

– Ez a legigazságosabb megoldás. Nagyon észszerű, nem? Ugye szerintetek is?

Ismét felhúzza az ingét, ezúttal lassan, mintha sztriptíztáncosnő lenne. Előtűnik beesett hasa, rajta vízszintes sebhellyel, tyúkmelle és ijesztően kiugró bordái.

Bőre ráncos és tele van kelésekkel.

– Az adót a tokák száma alapján kellene fizetni, de lennének adósávok is.

Az ingét továbbra is felemelve tartja. Az emberek többsége kedvetlenül bámulja a látványt, mások elfordulnak, néhányan füttyögnek. A férfi lázasan kiáltja:

– Progresszív húsadót követelek! Az adó alapja lehet a has átmérője, a férfiaknál a lelógó mell, a nőknél a comb hurkáinak a száma vagy a karjukról lelógó hús súlya. Az adónem nagy előnye, hogy senki sem tudna mindenféle ürüggyel kibújni az adófizetés alól. Ha hízik, többet fizet, punktum!

Végre visszaejti az ingét.

– Beszéljünk komolyan! Az állam a gazdagokat akarja adóztatni, de ebben semmi logika nincs. Ehelyett azoktól kellene adót szedni, akikről az állam azt sejti, hogy boldogok. Akik mosolyognak, akik fiatalok, egészségesek, akik fütyörésznek az utcán, akiknek van partnerük az ágyban. Nos, az ilyen nyavalyások megérdemelnék, hogy az adóhivatal mindenüket elvegye, amijük csak van!

A nézők nagy része egyetért és tapsol, de néhányan, főként a fiatalabbak, tiltakozóan huhognak. A férfi elővesz egy hatalmas piros zsebkendőt, amilyen a cirkuszi bohócoknak is van, és letörli a verítéket a homlokáról meg az arcáról. Hagyja, hogy a két csoport vitatkozzon egymással, mindenki nagy örömére. Kihasználja a kis szünetet, és ismét engem les. A szemünk egymásba fúródik, remélem, más ezt nem veszi észre.

Mintha azt mondaná: „Hát eljöttél! Nézd, mit tett velünk az idő! Itt állok előtted, ne kegyelmezz!”

Gyorsan elfordul, és egy kézmozdulattal csendet parancsol.

– Micsoda? Nem hallom! Beszélj hangosabban, kilences asztal! Most már értem, de először magyarázd el nekünk, hogy csinálod! Hogyhogy mit? Hát azt, amit a szemöldököddel művelsz! Összevarrod őket? Ezt hol tanultad? A seregben? Ha ott, akkor egy kisebbségeknek fenntartott táborban képeztek ki?

David Grossman: Egy ló besétál a bárba

Scolar, 2016