El, mondta az apa neki. Nem azért, mert elege volt belőle, neki nem, bár a gyereknek elege volt az apából, aki minden pillanatban éreztette vele, hogy az élet tele van nehézségekkel, s ezeknek a nehézségeknek valahol, néha áttételesen ugyan, de a gyerek az okozója. A gyerek irtózott az apával együtt dolgozni, amikor odahajolt valamihez, a málnáskocsi kerekéhez mondjuk, aztán csak kinyújtotta a kezét, nem is nézett fel, és a gyereknek a gondolataiból kellett kitalálnia, mire van szüksége. Az apa nem szólt, csak akkor, ha helytelen szerszámot nyomott a kezébe, hogy nem látod, a hatos kulcs kell. A gyereknek már akkor összeszorult a gyomra, ha az apa azt mondta, gyere, kell egy kis segítség, fogalma sem volt, hogy ez hány üvöltést jelent az apa részéről, hányszor bizonyosodik be, hogy alkalmatlan arra a feladatra, amire az apa kérte.

Összeszorult a gyomra, és azt érezte, hogy az apa egyszer feldühödik, és agyonveri, holott az apa soha nem ütötte meg, csak amikor egészen kicsi volt, talán mert a konnektorba akart nyúlni az anya hajcsatjával, ő mégis az apa minden hirtelen mozdulatánál összerezdült, marokra szorította a tenyerét.

De az apa nem ütött, ám egy-egy ütés elmaradása nem azt jelentette a gyerek számára, hogy ez az ütés meg sem fog történni, épp ellenkezőleg, ez azt jelentette, hogy az ütés csupán azért maradt el, hogy egy hatalmasabb kövesse az elmaradást valamikor a távolabbi jövőben.

El, mondta az apa, ebből a faluból el kell menni. Itt nincs remény, hogy valami legyen belőled. Mondta, mert úgy gondolta, ebből a gyerekből lesz valami, nem azért, mert megvoltak az adottságai, bár megvoltak, hanem azért, mert az ő gyereke, s ő úgy gondolta, ami tőle származik, az méltó a valamivé válásra. Nem úgy, mint például a saját apja esetében, amely apától származni eleve veszteség volt, s ha ő nem akarja, akkor az apa okán tényleg nem lett volna semmi belőle, a szövetkezet vezető munkatársa semmiképpen sem, mert az ő apja, a gyerek nagyapja, aki

egy társadalmi sérelemre, mármint hogy elvették a kommunisták a műhelyét, fogta rá, hogy örökösen vedel, valamint üti-veri a feleségét, a gyerek nagyanyját.

Nem, ő olyan apa volt, aki képes megalapítani egy család jövőjét, s ebben a jövőben a következő lépést a gyereknek kell megtennie, s a gyerek meg is teszi, mert ő erre lehetőséget biztosít.

Tudom, mondta a gyerek az apának, s hogy eszerint adja majd be a jelentkezési lapját egy budapesti gimnáziumba, ahová más családalapító apák gyerekei is jártak abból a faluból.

Együtt mentek a felvételire, az apa autójával. A gyerek bement, és válaszolt a különböző tanárok kérdéseire. A különböző tanárok nem árultak el semmit arról, hogy mennyire tetszik nekik a gyerek. Harmincan voltak a jelentkezők, és csak tízet vettek fel közülük. A gyerek ebbe a tízbe szeretett volna beletartozni. Amikor kijött, az apa arról faggatta, hogy sikerült-e belekerülni a tízbe. Nem tudom, mondta a gyerek.

Olyan nincs, hogy nem tudod, mondta az apa, mindig tudja az ember, hogy hogyan szerepel. De én nem, mondta a gyerek.

Az apa nem szólt semmit. Így mentek vissza a faluba. Hallgattak. Csak az autó zúgott, hol hangosabban, hol csendesebben, attól függően, hogy milyen sebességgel mentek. A gyerek nézte a tájat, aztán a házakat, amikor beértek egy faluba. Hányszor fogok itt menni, gondolta, hogy minden hónapban egyszer legalább haza kell mennie, ha majd Pestre jár iskolába, hogy majd rettegve fog menni a vonaton, mert tudja, hogy otthon az apja megkérdezi, hogy milyen jegyeket kapott. És ő rossz jegyeket fog kapni, mert nem képes annak az elvárásnak eleget tenni, amit a budapesti tanárok fogalmaznak meg. Rettegve ül majd a vonaton, aztán a buszon, mert csak így lehet megközelíteni a falut, és tudja, hogy semmi mást nem fognak tőle kérdezni, azt nem, hogy szereti-e ott valaki, és ő nem tudja majd elmondani, hogy nem. Őt ott, ahogyan a többi kollégistát sem, nem szereti senki. Aztán megérkeztek, az apa beállt a garázsba, az anya is megkérdezte, hogy hogy’ sikerült. A gyerek ugyanazt mondta, hogy nem tudom.

Az apa meg, ha eltolta, majd lesz belőle mezőgazdasági gépszerelő.

Három hét múlva az apa bement az iskolába. Az udvaron várt, amíg a gyerek végez az órával, s kiabált, mikor kitódultak a tanulók, kiabált a saját fia után, hogy itt vagyok, levél jött. Az nem a faterod, kérdezte a Laci. De, mondta a gyerek, s hogy akkor oda kell mennie, szóval nem tudnak együtt hazagyalogolni, mint mindig, beszélni arról, hogy miképpen akarnak élni majd, ha végre felnőttek lesznek, s nem más, az övéiktől idegen akarat, például a szüleiké határozza meg, hogy mikor mit tegyenek.

A gyerek odament az apához, ránézett az apa arcára, olyan arc volt, amilyet még nem látott, legalábbis az apán még biztosan nem. Talán ezért az arcért lett az anya az apa felesége, gondolta a gyerek, mert különben nem mindig értette, hogy miért. Az apa akkor megszólalt, a levél ott volt a kezében. Az van benne, mondta. Mi, kérdezte a gyerek. Az apa kicsit várakozott, és még mindig nem azt mondta, hogy mi, hanem hogy abból a budapesti iskolából jött. És, kérdezte a gyerek megint.

Az apa, mintha vele történt volna valami különleges, úgy mondta, hogy fölvettek.

A gyerek örült, de nem akarta mutatni, mert úgy érezte, ha mutatja, azzal az apát megerősíti abban a hitben, hogy ez nem is a gyerek, hanem valójában az apa érdeme. Nem is örülsz, kérdezte. De, mondta a gyerek. Nem látszik, mondta az apa, s így indultak haza. Az apa kocsival volt, nem lehetett mindenkinek mondani útközben, hogy mi történt.

A nyár már úgy telt, hogy mindenki abban élt: a gyerek élete végre megoldódott. A gyerek is. Az Ipolyon fürödtek a haverjaival, s olyanokat mondott, hogy lehetne csajozni, de az már úgyis csak erre a nyárra szólna, mert amúgy Pesten annyi a csaj, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, kiállsz egy nagyobb utcára, megfeszíted a mellkasodat, aztán mindjárt odaáll melléd egy csaj. Nem kell strapálnia az embernek magát, hogy duma, meg közös programok. Elég csak megmutatni, hogy ott van. Ha nem teljesen reménytelen a külseje, akkor azonnal ráakad valaki. Azért egy nyárra is megéri egy csaj, nem, mondta a Laci, hogy azért például a Kovács Ágit érdemes volna felszedni, meg azt is hallotta, hogy a Péli Árpi járt már vele, aki tizenhét éves, és meg is dugta, szóval már be van járatva.

Inkább ússzunk, mondta a gyerek, ki a fasznak kell a Péli Árpi levetett csaja, hogy ahhoz a bőrhöz nyúljak, amit az Árpi már összefogdosott. Hülye vagy, mondta a Laci, az már nincs rajta. Elég, ha a fejemben benne van, mondta a gyerek, és elindult a víz felé.

Gyorsan elértek az augusztus utolsó napjához, amikor a gyereknek el kellett hagynia a falut, azt a helyet, amit mindig is el akart hagyni, amitől már évek óta irtózott, a sáros utcákat, a fekete ruhás asszonyokat és a gumicsizmás embereket, azokat a problémákat, amelyek az itt élő emberek életét igazgatták, hogy végre olyan problémák közé kerüljön, amelyek valójában őt érdekelték. A gyerek mindettől már évek óta szeretett volna megszabadulni, hogy végre olyan szabad életet éljen, mint amilyen szabad életet elképzelt a Budapesten élő tanulókról, de most mégis olyan volt, hogy rettegett az úttól, attól az érzésről, hogy ott marad egy kollégiumi szobában egy csapat idegen gyerekkel. Hajnalig nem bírt elaludni, aztán már szinte derengett, amikor álomba zuhant. Azt álmodta, hogy épp ebben a kollégiumi szobában van, fekszik egy vaságyon, emeletes ágy, de neki az alsón jutott hely,

és érezte, hogy a fölső ágy csúszik lefelé, az ő ágya és az ágyban heverő teste felé, és ő kiabál,

hogy a fölötte alvó vegye már észre, de az nem ébredt, az ágy meg csúszott tovább, rá a paplanra, aztán a drótsodrony hozzászorult az arcához, rányomódott a bőrére, és ott csúszkált, ahogyan a fölötte fekvő hánytorgott az ágyon. Hirtelen erre a dörzsölésre riadt fel. Olyan volt, mintha az ágysodrony még mindig az arcába nyomódna, mert tényleg volt ott valami, és mozgott, dörzsölte az arcbőrt. Felnézett, és látta, hogy az érzés mögött az anya keze van, és az anya keze mögött az anya. Félhomály volt. Ebben a félhomályban csillant meg, talán a nedvesség miatt az anya szeme. A kapálástól megkeményedett tenyér simogatta a gyerek arcát. A gyerek csak nézett meglepve: nem ismerte ezt az érzést.

Háy János: El

Alibi; Gyermekkor

Alibi Kft., 2011

TRIPPA, CICCIOLINA, TORGYÁNDOKTOR…,

avagy pacal a rendszerváltás után

A rendszerváltás hajnalán Kaposváron feltalálják a magyar–amerikai gasztronómiai kentaurt, amely

a pacalpörkölt és a hamburger fajkeveredéséből jött létre: ő a „pacalhambi”.

A Somogyi Hírlap 1989 áprilisában – miközben a szovjetek csapatok megkezdik a kivonulást – Utcán is ehető pacalpörkölt – Hambibolt nyílt Kaposváron címmel közöl írást:

„A kft ügyvezető igazgatója Budai János, a hambi feltalálója: – Egy gyorsan elkészülő, utcán is fogyasztható ételt akartam készíteni. Az alapötlet az volt: hogyan lehetne utcán is marhapörköltet vagy pacalt enni. A megoldás: ehető legyen a „tányér” is. Így született a hambi.” (Budai úr egyébként a sólethambit is feltalálta.)

A pacal egyenesen valuta lesz, olyan speciális fizetési eszköz, amivel az elérhetetlennek tűnő dolgok is megvehetők. Például egy igazi pornófilm.

Kecskeméten jegyzi fel a tárcista 1989 májusában: „Egyik barátom félrehívott az utcán egy lakatlan kapualjba és sűrűn pillantgatva jobbra-balra, a fülembe súgta, hogy van őneki egy ismerőse, akinek van videomagnója, és ráadásul

nemrég beszélt egy olyan emberrel, aki ismeri azt, akinek van egy Cicciolina-kazettája,

de az ő ismerősének kerítésléceket kellene szerezni, minekutána az beszél azzal, akivel a Cicciolina-tulajdonos beszélt, és már csak néhány kiló pacalról lenne szó, aztán megnézzük a filmet. Megindult a konspiráció, de tüstént, az illegalitás klasszikus hagyományai szerint. Én nem nagyon tudtam követni az eseményeket, némileg összekeveredett bennem a kerítésléc a pacallal, sőt, ha jól emlékszem, bizonyos, kisebb mennyiségű pillanatragasztó is belekeveredett – mármint annak megszerzése – kultúrszomjunkba, de végre összejött minden. Elindulhattam Cicciolinát nézni egy borongós őszi éjszakán.”

Hogy Aranka betolja az olasz pacalkonzervet a mikróba, nos, ezt korántsem Parti Nagy szopta az ujjából,

valóban megérkezett hazánkba a talján trippakonzerv. Hozta a szabadság szele. A Heves Megyei Népújság szociálisan érzékeny hírlapírója 1990 januárjában valósággal fel van háborodva a méregdrága olasz pacalkonzerven (és az ugyancsak húzós árú holland gombakonzerven). De ez még hagyján. Az újságírónő él a gyanúperrel, miszerint: „Állítom, hogy az olasz pacalkonzerv az exportált jó magyartarka marha bendőjéből készült. Így kell ezt csinálni, eladni, aztán drága pénzért visszavásárolni.”

Láthatjuk: van ugyan pacal, de drága. De ne aggódjunk, a magyar leleményes nemzet, megoldja ezt is. Feltalálja az olcsó „hamis pacalt” – bürkéből. Íme, egy somogyi olvasó receptje 1990 szeptemberéből: „Évekkel ezelőtt találkoztam egy tehetséges kereskedőemberrel; megtanított egy nagyon finom ételre. Olcsó! S íze, mint a pacalé! Merem ajánlani, mert bárki elkészítheti. Nem sok minden kell hozzá. A fűszerek mellett csak harminc deka nyers sertésbőrke, meg frissen szedett – természetesen ellenőriztetett – gomba. A bőrkét – vagy, ahogy mifelénk mondják: a bürkét – sós vízben addig főzöm, amíg nem puhul meg annyira, hogy kicsi, apró csíkokra vághassam. Ezt aztán egy jó szalonnás pörkölt alaplén addig főzöm, amíg nem kezd kocsonyásodni. Ekkor jól megtisztított, apróra vágott gombával addig főzöm, amíg a gomba megpuhul. Egy kicsit hagyom egybeérni, aztán ismét felforralom. Tényleg olcsó étel, s bármilyen körítéssel tálalható. Szívem szerint jó tarhonyával kínálom. Vendégeim szerint még savanyúság sem kell hozzá.” (Persze, nem ez a világgasztronómia első és utolsó „hamis pacalja”. Hogy más példát most ne mondjunk, itt az örök Dumas „tojáspacalja” az 1860-as évek végéről: az író-séf szeletekre vágott vöröshagymát dob a vajba, de nem barnítja meg, hamar hozzákever fél kanál lisztet, egy nagy pohár tejszínt, sót, borsot, szerecsendiót, s mikor az egész picit besűrűsödött, beletesz szeletekre vágott kemény tojást, végül az egészet összemelegíti, anélkül, hogy felforralná.)

És – a rendszerváltás délibábos-katzenjammeres reggelén – vannak, akik már mindenhol pacalt látnak. 1991-et írunk.

Míg Antall József miniszterelnök a NATO központjába látogat, addig Czinege Kálmánné kisterenyei lakos a salgótarjáni Pécskő utcai húsboltba.

Utóbbi élményeiről levelet fogalmaz, melyet el is küld az Új Nógrád című lapnak. Az írásból kiderül: Czinegéné előtt a húsbolti sorban egy férfi állt, aki sehogyan sem tágított attól a tervétől, hogy ő pacalt kér. Nincs pacal, mondta neki az eladó többször is, egyre határozottabban, de a férfi folyamatosan a pult felé mutogatott, hogy de igen, ott van.

De amit ő pacalnak nézett, az történetesen egy felmosórongy volt.

A férfi mérgesen és pacaltalanul távozott.

A pacal a kis húsboltokból a nemzetközi nagypolitikába is bevonul: „Mindenkinek meg kell tanulnia magyarul, ha pacalkonzervet akar enni?” – háborodott fel 1992 tavaszán „dörgedelmes hangon” a szlovák parlamentben Jozef Prokeš, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke. „Majd a továbbiakban kifejtette: az érsekújvári Novofruct egyik termékét magyar címkével ellátva értékesítette.” Hát nem felháborító? Mindez pár hónappal azelőtt történt, hogy Csehszlovákia békésen Csehországra és Szlovákiává hullott szét.

És hogy mi lett itthon a rendszerváltás után? Tiszta Amerika! Apróhirdetés 1995 nőnapján: „AMERIKAI PACAL nagy tételben, 200 Ft/kg, megrendelhető, helyben szállítással.” (Az Egyesült Államok a világ kevés olyan része közé tartozik, ahol nemigen fogyasztják a pacalt.)

A modernizáció útján nincs megállás. 1995: „Mikrohullámú sütőben is használatos dobozokba töltik a gyorsfagyasztott pacalt a tabi Puru Élelmiszeripari Bt-nél. A piaci igényeknek megfelelően hetente több ezer dobozzal gyártanak és értékesítenek.”

Egy új nemzedék jő, új álmokkal, új vágyakkal – és új gyomorral. Ábrahám Eszter 1995-ös publicisztikája így indul: „Nyaggatnak a gyerekeim. Meleg van, a vízparton nagy a tömeg. Megették már az aznapi jégkrémüket, túl vannak az első pohár üdítőn. Enni kérnek. Szerencsére nem kell nekik pacal-pörkölt. Jó lesz a hamburger is.”

Azért a régi gárda nem tűnik el egyik percről a másikra: a gyomorrajongók egy kis csapata látogatja meg zárás után a szarvasi Korona éttermet, majd felzabálják a konyhán az összes pacalt. Na jó, ha már ott vannak,

vacsora után megfújják a Yamaha szintetizátort, az Orion decket,

meg némi piát és cigit – számol be az esetről a Körös-vidéki Zsaru 1997 forró nyarán.

Ám a leghíresebb rendszerváltás utáni pacal-sztori nem ez, hanem minden bizonnyal a torgyáni dupla pacal története, mely akkoriban keresztül-kasul bejárta a magyar sajtó minden apró szegletét. 2001 márciusában történt a nevezetes eset, az első Orbán-kormány regnálása alatt.

Torgyán József kisgazda pártelnök és koalíciós partner a Látóképi Csárdában időzvén dupla adag pacalt fogyasztott (persze dupla adag céklasalátával), majd kenyérrel tisztára törölte a tányért.

Ezután három palacsintát is megevett. (Egyes hírek még gombapaprikásról is szólnak.) Jóska bácsi ezután jó hangulatban távozott a csárdából, de nem sokkal később a FKGP vasszécsenyi rendezvényén rosszul lett, olyannyira, hogy mentőautó vitte kórházba, ahol is két hetet töltött. Az origo.hu tovább is tudja a történetet: „Orbán Viktor, miután korábban hiába kereste fel Torgyán Józsefet a kórházban, felhívta telefonon. Torgyán a következőképpen köszönt a miniszterelnöknek a telefonba: Ne reménykedj, ne reménykedj! Orbán ezt a Fidesz születésnapi buliján mesélte el újságíróknak. Ezután azt mondta: ez alapján elhiszi, hogy Torgyán csak a pacaltól betegedett meg.” (A könyvben megtalálhatja a kedves olvasó a „Torgyán-saláta” receptjét is, mely egy erősen bővített – csülök, gomba, velő stb. – pacalpörkölt, jelesül testépítő fogás.)

77 MAGYAR PACAL

Magvető, 2017

Ferenczy igyekezett nyugodt maradni, miközben a házaspár közti szócsatát figyelte; már amennyire csatának lehetett hívni azt, ahogy a férfi válogatott gorombaságokat vágott a felesége fejéhez.

Igyekezett.

De nem tudott nyugodt maradni.

– Az mégis hogy van akkor, hogy az én véleményem nem számít, csak azé a büdös kölöké? – csapott az asztalra a férfi akkorát, hogy az ásványvizes üveg tartalmának fodrozódott a felszíne.

– Hogyne számítana – felelte a felesége, félúton a rákvörös és a hamuszürke között. – Mindenkié számít. A tiedé, az enyém, de a gyereké is.

– A kurvaszentséget számítana a véleménye – mennydörögte a férfi, mire a kettejük közt ülő molett nő közbeszólt:

– Kérem, erre semmi szükség nincsen. Azért jöttek el ide, hogy megbeszéljék a problémát, és ebben én legyek a segítségükre.

– Meditálni magamban is tudok – hortyant fel a férfi.

– Mediálunk – javította ki a molett nő.

Ferenczy látta rajta, hogy nemrégiben adhatott le pár kilót, mert a bőre kissé lógott a nyakán, és az a blúz nem olyan régen még feszülhetett rajta, mert ez egy kifejezetten feszülős blúz volt.

– Segítek maguknak beszélgetni és a végén valamiféle megállapodásra jutni.

– Na, arra befizetek – szegte fel a fejét a férfi, és idegesen meghúzogatta kockás ingének ujját, aztán a nőre emelte véreres tekintetét: – Lefogadom, hogy magának is van véleménye.

– Természetesen van – felelte a mediátor visszafogottan, noha Ferenczy látta, hogy nehezére esik türtőztetnie magát. – De ez most nem rólam és az én véleményemről szól, hanem a maguk házasságáról meg annak a jövőjéről. – Mély levegőt vett, mindkét karját a hatalmas asztal lapjára tette, ujjait összefűzte. – Tudom, hogy most mindenkiben tombolnak az indulatok, de arra kérem magukat, hogy legalább a kis Bence kedvéért legyenek türelmesek és megértőek.

– Ez a maga véleménye? – kérdezte a férfi, és a szája sarka megremegett. Ferenczynek nem kellett találgatnia, hogy vajon hány éves lehet, és hogy mi a foglalkozása, pontosan tudta, hiszen ő volt az a rendőr, aki társával elsőként kiérkezett a pár újpesti lakóparki otthonába. Az első esetnél még csodálkozott, de aztán megszokta:

a pesti elitnek legalább akkora része veri a gyerekét, mint két elmaradott kubikosklán együttvéve.

Ferenczy szó nélkül állta a férfi tekintetét.

– Ferenczy százados – fordult feléje a mediátor, szeme alatt sötét karikákkal, válláig érő barna hajjal és zilált frufruval, láthatóan nem volt ideje fésülködésre reggel. – Kérem, foglalja össze az eseményeket. Hogy objektívan, egy kívülálló elfogulatlan beszámolója alapján rögzíthessük a tényeket.

– Beszámolója? – vágta oda a férfi.

– Miért, neki talán nincsen véleménye?

– De van – válaszolta feszülten Ferenczy. – Van véleményem, de azt megtartom magamnak. Arra jelenleg senki sem kíváncsi.

– Na, látja, ez kibaszottul holtbiztos.

Ferenczy kezdte unni az acsarkodását.

– A felesége kifejezett kérésére hívtam ide Ferenczy Tibor századost – folytatta a mediátor, és Ferenczy észrevette, hogy bal keze gyűrűsujjának körmét vagy tövig rágta, vagy megszaladt a kezében a kisolló.

Ferenczy felült, kihúzta magát, majd hátratolta kissé a széket, hogy mindkét könyökével a térdére támaszkodhasson, és ebből a szokatlan perspektívából nézte a három alakot az asztal túloldalán: a kockás inges, robbanásig feszült férfit, a vékony, magas, egykoron szép, ma már azonban csak lóarcú feleségét, meg a mediátort, aki úgy babrált a tollával, mintha rá akarna gyújtani. Vagy csak bele akarta vágni a férfi kezébe. Ferenczy fején átfutott, minek megy az ilyen mediátornak, ha képtelen uralkodni magán, és elviselni, hogy a kuncsaftjai csak egy kicsivel jobbak azoknál, akiket ő kap el nap mint nap a város legváltozatosabb pontjain.

Aztán arra gondolt, hogy milyen jól fog esni egy feles a körúti épület földszintjén üzemelő talponállóban.

Vagy kettő – egy kis hozzáadott értékkel.

– Kétezertíz március negyedikén, azaz alig kevesebb, mint három hónapja tizenkilenc óra negyvenhárom perckor fogadott lakossági bejelentésre reagálva érkeztünk meg kollégámmal a… – emelte tekintetét Ferenczy a férfira, mert már ő sem tudott uralkodni magán, igaz, nem is nagyon akart. – Mi is a neve magának?

A kockás inges férfi szeme úgy akadt fenn, mintha Ferenczy egy százas szöget vert volna a nagylábujjába, de erőt vett magán, és sziszegve, fojtott hangon felelte: – Kálmán. A nevem dr. Kálmán Dániel, a feleségemé Kovács Andrea.

– Ez az – bólintott Ferenczy továbbra is a könyökére támaszkodva. – Tudtam, hogy értelmiségihez megyünk, legalábbis olyanhoz, akinek doktori fokozata van. Szóval dr. Kálmán Dániel lakásán rövid csöngetés után a felesége, Kovács Andrea nyitott ajtót sírva, jobb arcán egy tenyérnyom vöröslött – sorolta Ferenczy unott, hivatalos hangon, melyet évekbe telt elsajátítania, de kénytelen volt, mivel ritkán vezet jóra, ha egy rendőr hagyja, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta.

– Ez nem igaz! – csattant fel a kockás inges. – Én nem ütöttem meg a feleségemet, követelem, hogy mutassa be az erről szóló orvosi látleletet…

– Ez nem bíróság – szólalt meg a mediátor kicsit kaparós hangon. – Azért vagyunk itt, mert a felesége azt gondolta, hogy a bíróság bevonása nélkül is lehet rendezni a maguk között fennálló… véleménykülönbségeket.

Ferenczy ismét felnézett.

Valahányszor olyan alakkal találkozott, akit a legszívesebben a falhoz kent volna, mindig összefont ujjait bámulta, mert pontosan tudta, hogy a tekintetéből olvasni lehet.

Általában a napszemüvege mögé rejti tekintetét, de azt tegnap valahol elhagyta – vagy egy kocsmában, vagy egy tanúmeghallgatás során –, így maradtak az ujjai.

A mediátor kedves mosolya elvette a kijelentés élét, de Ferenczy biztos volt abban, hogy a nő szándékosan provokálja a kockás ingest. Nem tartotta helyesnek, hogy az ő helyzetében provokálja a részt vevő felek egyikét, csakhogy a kockás inges férfi puszta (jelen) léte is provokáció volt.

– Tájékoztattam a jelenlévőket – folytatta Ferenczy –, hogy lakossági bejelentés miatt vonultunk ki a helyszínre, majd megkérdeztem, hogy mi az oka a hangoskodásnak. Kovács Andrea – pillantott a nőre, aki szégyenkezve lesütötte a szemét, mintha az ő hibája lett volna, hogy a férje megütötte – félreállt az ajtóból, és megkért minket, hogy lépjünk be a lakásba, amit mi megtettünk.

A feleség ekkor Ferenczyre nézett, hegyes orra mintha egy kicsit megnyúlt volna, és más körülmények között vonzó fehér arcában ijesztően villogott kék szeme. Ferenczy megköszörülte a torkát, és folytatta, szenvtelenül, ujjait bámulva.

– A nappaliba érve megpillantottam a gyermeket…

– Bencét – szólalt meg a nő, majd alsó ajkára harapott.

– A kisfiú a könyvespolcnak dőlve ült a földön, vizelettől nedves nadrágban, arcán vörös tenyérnyommal. Bal szemöldöke be volt dagadva, mivel azzal esett neki a szekrénynek az ütés erejétől.

– Ezt nem tudhatja! – kiáltott fel a kockás inges.

De tudhatom, bólintott magában Ferenczy. Sőt tudom.

– Véletlenül megbotlott a játékaiban, amik szanaszét hevernek a szőnyegen – magyarázta a kockás inges, és Ferenczy látta a férfi arcán, mert olyan sokszor látta már ezt a kifejezést életében: elhitte, őszintén elhitte, hogy nem ő ütötte meg a fiát, hanem elesett.

Képtelen volt szembenézni azzal, amit tett.

A tagadás olyan kényelmes és olyan látványos megoldás.

– Mutassanak látleletet! – pattant fel a férfi.

Ferenczy is azonnal felemelkedett, székét hátratolta, tenyerével az asztalra támaszkodott. Testtartása azt mutatta, mintha tanakodna valamin, ám Ferenczy tudta, hogy ha kell, két lépéssel ott terem, hogy a férj és a feleség közé álljon.

– Megkérdeztem, hogy mi történt.

– Mire én az igazat feleltem! – vágott közbe a kockás inges. – A fiunk elesett, és megütötte magát.

– Van olyan, hogy az embernél elszakad a cérna – bólintott Ferenczy. – Az én apámmal is megesett.

A mediátor és a feleség felhúzott szemöldökkel néztek Ferenczyre. Mindkettejüket meglepte a kijelentés.

– Hogy a maga apjával mi esett meg, és mi nem, nekem ahhoz semmi közöm – mormolta a kockás inges.

– És ehhez még az sem kellett, hogy véleményem legyen – egyenesedett fel Ferenczy, és a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét.

A kockás ingesnek volt annyi esze, hogy tudja, mikor kell visszavonulni.

– Nézze – fordult a mediátor felé. – Én már csak hivatásomnál fogva is liberális nézetű ember vagyok, és hiszek a modern gyereknevelésben…

– És ezt kivel akarod elhitetni, Dániel? – kapta feléje a felesége a fejét. Lófarokba fogott haja enyhe fáziskéséssel követte feje mozdulatát, egy másodpercre megállt a levegőben, csak utána csapódott a nő halántékára.

A férfi azonban ügyet se vetett rá, egyszerre magyarázott a mediátornak és Ferenczynek.

– Nézzék, ne mondják nekem azt, hogy egy gyerek véleményét minden szaros kis dologban figyelembe kell venni…

– A nyári tábor nem szaros kis dolog – jegyezte meg a felesége.

– Örüljön, hogy mehet táborba!

– Ő tölt távol egy hetet az otthonától. Persze hogy számít a véleménye.

– Hatéves – nyelt egy nagyot a férfi. – Mihez kezdjek egy hatéves véleményével?

– Meghallgatod.

– De ha egyszer a mocskos kurva életbe, nem csinál otthon semmit!

– Hatéves. Mit csináljon?

– Te is tudod, hogy nem úgy értettem.

– Hanem?

– Mi tartjuk el. Mi fizetünk neki mindent. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kijavította magát. – Én fizetek mindent. Az iskolát, a teniszt, a tabletet, mindent! Majd ha maga keresi a pénzt arra, amire szüksége van, akkor majd meghallgatom a véleményét. Sőt az is lehet, hogy kikérem! – Mély levegőt vett, és behunyta a szemét. – Hát nem érted, milyen abszurd dolog ez?

– Hogyne érteném – válaszolta a felesége.

– „Kisfiam, nyáron hova menjünk nyaralni? Mi a véleményed? Földközi-tenger vagy Párizs?” – mímelte a férfi a feleségét. – Ilyet még nem baszott a világ, Andrea!

– De, baszott – nyomta meg a szót a felesége, és az obszcenitása valahogy nagyon helyénvalónak tűnt.

– „Bezárt a teniszklubod, kisfiam, a másik elfogadható meg a Kosztolányi Dezső téren van, mi a véleményed, ne keressünk másik sportot?” Hogy a picsába ne! Persze hogy keresünk, olyat, ami a szomszédban van, merthogy én nem foglak a város másik végébe cipelni csak azért, mert teniszezni akarsz, az kurva hétszentség! Ha legalább tehetséges lenne, de

olyan balfaszul fogja azt az ütőt, mint kurva a liliomszálat.

– Erről van szó – mondta a nő halkan, inkább csak magának, mintsem Ferenczynek vagy a mediátornak. – Abban se akartad kikérni a véleményét, hogy melyik általános iskolába menjen. Beraktad volna a sarki iskolába, hogy…

– Hogy ott tanulja meg, milyen az élet! Nem egy Waldorfban vagy Montecuccoliban vagy mi az istenben!

– Azt hiszem, amit lehetett, azt maga megtanította neki az életről azon az estén – tette karba a kezét Ferenczy. – Apa többet aligha taníthat a fiának.

A kockás inges férfi megdermedt, akárha villám csapott volna bele, összeráncolt szemöldökkel állt, ökölbe szorított kezének bütykére támaszkodott az asztalon, és fenyegetően tornyosult Ferenczy fölé.

Szeme össze-összerándult, ahogy feldolgozta a hallottakat, orrcimpája ki-kitágult minden egyes levegővételnél.

Felesége hol Ferenczyre nézett, hol a férjére, majd igyekezett egészen kicsire összehúzni magát, ami nem ment túl könnyen neki.

A pillanat csendjét csak az utca zaja törte meg: a körúton először a villamos csöngetett dühödten, aztán egy autó állt meg csikorgó fékkel, majd egy mentőautó vájt utat magának a kocsik között, őrjítően lassan, folyamatosan vijjogó szirénával. Az idegborzoló hang nem enyhítette a teremben uralkodó feszültséget. Ferenczy azonban várt. Kivárom, mondta magában.

Ki én.

Mert ez csak egyféleképpen érhet véget.

A szirénavijjogáshoz aztán több duda is csatlakozott, a békésnek induló júniusi délelőtt kakofóniába fulladt, erőszakos hangzavarba, amelynek visszhangja még akkor is Ferenczy fülében csengett, amikor a mentő végre távolodott.

Ezt a pillanatot választotta a mediátor arra, hogy megszólaljon a másodszorra is rájuk borult csöndben.

– Nekem is ez a véleményem. Mindent megtanított neki, amit apa taníthat a gyerekének – jegyezte meg a molett nő. Ferenczy meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanolyan magas, mint a mellette ülő szőke nő, csak az a tíz kiló plusz, attól gondolja úgy, hogy molett. Dehogy molett. Inkább vakmerő.

A kockás inges elhűlve nézett a mediátorra.

– Tudja, nekem is megvan a magam véleménye, akárcsak a fiának – folytatta a mediátor. – Most akkor engem is meg fog ütni? – tette fel a kérdést, józan hangja ellenére meglehetősen pimaszul.

Ferenczy már akkor mozdult, amikor a nő még be se fejezte a kérdését. Noha nem voltak hosszú lábai, három lépéssel megkerülte az asztalt, és pont időben ért oda a mediátor és a kockás inges közé.

A férfi ütésre emelte a kezét, de nem tenyérre nyitva, hanem ökölbe szorítva.

Ferenczynek persze mindegy volt, mert a kockás inges ökle már az ő mellkasát érte. Az is elég lett volna, ha a férfi csak felemeli a kezét, de mivel megütötte, Ferenczy nagyjából úgy reagálhatott, ahogy csak akart. Nagyjából.

Ő mégis visszafogottan reagált. Jobb lábával hátralépve tompította az ütés erejét, aztán villámgyorsan felemelte két kezét – még szerencse, hogy bőrzakója a szék támláján lógott, mert hónaljban kissé szorít –, testsúlyát áthelyezte bal lábára, majd akkorát taszított a kockás ingesen, hogy a nála majdnem egy fejjel magasabb férfi azonnal eldőlt. Nagy robajjal földet ért, feje hangosan koppant a padlón, és Ferenczy a következő pillanatban már a mellkasán térdelt. Bal térdét a férfi torkába nyomta, jobb cipője sarkát pedig a bal tenyerébe, a férfi meg csak nyögni tudott, de azt hangosan tette, bal keze ugyanis a teste alá szorult, és nem sok esélye volt előhúznia onnan.

Ferenczy közel hajolt a férfi hoz, egészen bele az arcába, látta a szemében a félelmet meg a dühöt, érezte a szájszagát, látta az orrlyukából kilógó szőrszálakat, és nézte, ahogy a pupillája összehúzódik.

Majd kitágul.

Nyílt az ajtó.

– Tibor?

– Gyere, Kareszkám, vidd be a doktor urat, mert nem átallott rám támadni.

Kollégája, egy nála húsz kilóval nehezebb, és húsz centivel szélesebb solymári srác úgy fordította hasra a kockás ingest, ahogy ő szokta Mihályt, amikor még a kertben hancúroztak, aztán rákattintotta a csuklójára a bilincset, és talpra rántotta.

A két nő ijedten állt, de egyikük sem bírta meggyőzően palástolni megkönnyebbülését. A szőke nő vékony szája mosolyfélére húzódott, a mediátor kipirult arca pedig megrándult, ahogy Ferenczy kollégája nagyot rántott a kockás inges bilincsén.

Ferenczy felkapta a szék támlájáról bőrzakóját, belebújt, majd kurtán biccentett a két nő felé, és nem csukta be maga után a jogvédő iroda lakásának ajtaját, amikor kilépett a gangra. A liftbe már idefelé jövet sem volt gusztusa beszállni.

Az egyik lépcsőfordulóban egy idős férfi egy elaggott fikusszal birkózott, az udvarról pedig bagzó macskák kurrogása hallatszott fel.

Ferenczy elsétált a dugig telt kukák, a málló vakolat és a zavaros üzenetekkel teli faliújság mellett, megnyomott minden gombot és kapcsolót a bejárat mellett, és amikor az ajtó végre berregni kezdett, kilépett a körút zajos forgatagába. A 4-es villamos megállója felé éppen egy középkorú asszony szaladt, kezében egy csokor sárgarépát lengetett.

Ferenczy az órájára nézett. Fél hat. A műszak ötkor lejárt.

Benyúlt bőrzakója zsebébe, ujjai hamar megtalálták a gyógyszeres fiolát. Meg se kellett ráznia, tudta, hogy ott van benne az a két nyugtató, amivel pont kibírja hazáig. A kocsma előtt négyen ittak két korsó sört és szívtak három cigarettát. Ferenczy belépett a késdobálóba, amelynek méltán volt rossz híre a Baross utcában, és még azon is túl. Pár tekintetben felismerés villant, a pultoséban azonban semmi, amikor lerakta Ferenczy elé a két kupica jägert.

Egy nyugtató, egy kupica.

Megrázta a fejét.

Hozzáadott érték nélkül a pia nem sokat ér.

A meleg lassan áradt szét benne.

Ennek a doktornak olyan nagyon szívesen összevissza törte volna a fogazatát.

De nem tehette, így a feszültség még mindig ott rugózott benne.

Még egy nyugtató, még egy kupica.

Mindjárt jobb lesz.

Nem volt kedve társalogni. Kocsmában soha nem társalgott, kivéve, ha Györgyjóskával ivott együtt. Őt különben sem lehetett józanul elviselni. Őt meg a dumáját.

Kifelé menet megcsúszott a földre loccsant sörön, és meg kellett kapaszkodnia egy kontyos nő csontos karjában, aki fogatlanul nevetett rá: – Ne olyan hevesen, édesem, a vécé balra, a nőibe menjél szépen, ott több a hely, két perc, kettő – mutatta csontos ujjával –, és én is ott leszek.

Ferenczy a kocsmaajtóhoz ért, és kilépett rajta. A lemenő nap fénye megcsillant egy szemben lévő ablakon, elvakította egy pillanatra, de a film nem ettől szakadt el. Nem mintha számított volna, hogy mitől. Elszakadt, és kész. Mire robotpilótára kapcsolva hazaért, nemcsak a kocsmában forgott film kapott fényt, és égett el, hanem az egész délután is – mediátorostul, feleségestül, kockás ingestül.

Kondor Vilmos: A bűntől keletre

Libri, 2015

Jössz, mint az élet

Egészen magasan áll a ház, amelybe megérkeztél, a domb tetején, amely nagy terpeszkedésében maga is majdnem az ezüstfehér felhőkig ér, pedig csak domb. Merészen, meredeken emelkedik onnan, ahol a földút véget ér. Erdő széle ez, a fák itt kezdenek fogyogatni, balra, amerre ellátsz, a fenyők már kilométerek óta ritkulnak, ereszkednek, mintha tornasorban állnának, a lejtés végén indul az égig érő domb. Messze tőled kis házak az erdő szélén egymás mellett szorosan, előttük, már a domb oldalán szőlőültetvények; sötétzöld sávok a világoszöld, lejtős mezőn. Jobbra is erdő, pici levelű akácfák, alattuk,

a dombon egyetlen magányosan álldogáló karcsú fenyő, árva nagyon, mintha elkódorgott volna a többiektől.

Mögötte, nem túl közel hozzá, ezen az oldalon is szőlőtőkék, azok mögött, még az akácfák előtt sűrű, sötét, kibogozhatatlan bokrok, látod, milyen érdekesek, mintha magukra záródtak volna.

A mélyzöld térség közepén szarvasaganccsal ékesített egyszerű házat látsz, fala frissen vakolt, fehér. Tetejének meghatározhatatlan a színe, talán sárgásbarna,

a világ legunalmasabb sárgásbarnája.

Alul nyitott ajtó, mióta megjöttél, nyitva van, az ajtó mellé valaki gereblyét támasztott, amellett két vödör áll. Az erkélyed egy magasságban van a ház egyetlen ablakával, melyen belülről függöny védi a szoba titkait, nem láttad még megmozdulni. Alattad öt méterrel indul a kavicsos, meredek út, egy darabig egyenesen halad, aztán ott, ahol már nem látod, elkanyarodik balra, majd jobbra, megint balra, ezen jöttél, ez vezet majd vissza téged az emberek közé.

Az agancsos ház úgy százötven méternyire van tőled. Ahogy eddig sem, a jövőben sem észlelsz majd mozgást benne, vagy körülötte. Nem tudom, meddig maradsz – ne is számíts rá. Esténként nem látsz fényt, nem gyújt senki lámpát, nappal sincs jele életnek, mégis biztos vagy abban, hogy van ott valaki.

Sötétben ül, vagy áll, halkan lélegzik, figyel.

Hallgatja az erdő, a domb, a tőkék csendjét, figyelmesen nézi az égi felhőszaladgálást, azt gondolod legalábbis, mikor gondolkodsz róla. Ablakából rálát a házra, amelyben pár napja élsz egyedül, te sem tudod még, meddig maradsz, a házad fölé kell néznie, ha érdeklik az ezüst felhőgubancok. Ma egész nap sok volt belőle, borús az idő, nem mozdultál ki, fenn reszkettek a felhők az égen, láttad ugye, mintha még magasabbra kellett volna törniük, várná őket valaki még feljebb, és ők idegesen várakoznának a jelenésükre.

Most megy le a nap, csupa fátyol a hold. Sűrű a csend, testes, olyan minden, mint amikor nagyon készülődik valami, talán egy jó vihar jön, vagy valami más. Még egy kis ideig zöld minden, a percről percre gyengülő fényben még fürdőzget a térség, fülledt, fojtogató pára telepszik mindenre. Légy szálldos az erkélyed körül, egy darabig kerülget, aztán dönt, megérkezik melléd, ott vagy neki, mert már az erkélyen ülsz, ahogy esténként szoktál, a zümmögés bántja a füledet, zavarja a csendet, mégis hálás vagy, valami élet füllel fogható jele, kezdtél félni a csendtől, nyomaszt a mozdulatlan ház is, amelyben pontosan tudod, van valaki, nem kizárt, hogy miattad.

Én vagyok ott, a függöny mögött állok.

Becsukom a szemem, van olyan kollégám, aki azt gondolná, most adom neked a láthatatlan halhatatlanságot. Egy másik társam nyilván azt szeretné, ha megtanítanám neked, a másik önzésén keresztül hogyan győzd le az egódat. Neki ez a specialitása, mindig olyanok mellé osztják, akiken gyakorolhatja szakértelmét. Nem adok rád halhatatlanságot, nem bántom az egódat sem, nem is tehetem, nem vagy az ügyfelem, én csak mesélni jöttem neked, ehhez gyűjtöm az erőt.

Hányszor gondol rád, nem tudod.

Egyszer azt akarta mondani neked, őt szeresd, ne magadat, az sok, téged majd szeret ő, elég lesz az neked.

Kinyitom a szemem, itt bocsátja le magát előttem egy pók. Lassan megy, vigyázva halad szegény. Teszi a dolgát, ahogy tettem én is az őrző-védést, amíg kudarcot nem vallottam. Túl sok minden történt. Valaki majd átveszi a helyemet talán, ha más döntés nem születik.

Amit közlök, gondolat útját bocsátom rád, máshogy én nem tudom, meg fogod érteni. Nem is képzelnéd, miféle mellékösvények zavarognak bennem, üzenetek jönnek, kérések, vágyak, jelek, életről és halálról, piciken múlik minden, figyelnem kell az apróságokra, miközben muszáj súlyoznom, tudnom kell, merre segítsem, mégiscsak az ő angyala vagyok, fő tevékenységként vele kell foglalkoznom, rá kell vigyáznom, bár ez az egész inkább már csak múlt időben igaz.

Mielőtt betelepedtem az agancsos házba, látom, most is mereven nézed,

bementem a kocsmába, lenn, ahol kezdődik az út, ahol véget ér a falu,

emlékszel, arról jöttél. Néztem az embereket, ketten voltak a kocsmároson kívül, részegek, azt mondta az egyik, az ágrólszakadtabb:

– Akkor csináltál csak egy nagy szart. Jobb lett vóna inkább vegyél egy motrot.

Azt mondta a másik, a szebb ruhás:

– Figyejjé, most ezt neked elmondom, mer te okos vagy. Van nekem egy lányom. Ottan van három gyerek. Most ha én azt nem, most úgy mondom, ponzorálnám, érted, nem lenne ott semmi se. Ennek meg mityubityi kell. Most gondold el.

Bólogattak. Bólogatott a kocsmáros is. A szebb ruhás vásárolt a lányának egy húszéves autót, ezt meséli azóta mindenkinek. Akinek elmondja, azzal összebólogat. Nem tudom,

én úgy elszomorodtam, pedig a magamfajtának ezt nem szabad.

Alkalmatlan vagyok, ebből is nyilvánvaló.

Közben milyen sötét lett. Még mindig nem mozdul semmi, a szél elaludt, ne félj, nincs baj, nem készülődik semmi rossz.

Mindjárt elmondom, mit csináltál vele, vagy mit küldött rá az angyalod, nem tudom, csak előtte egy álomfélét szeretnék elmesélni, hátha te érted, neked mégiscsak vannak szüleid. Gyereked is lesz majd, remélem. Mondom, mit láttam, álomféle, olyan ez, mint amikor ti álmodtok.

Az emberem éppen félálomban volt, egyedül élt akkor már, egyedül ébredt,

a mondat járt a fejében, amelyet álmodott: „Ribancnak érzem magam, mert megbetegszenek tőlem a reggelre a nők.”

Nem értette. Ribancnak, hogyhogy, ő férfi, és egyébként is, milyen nők? Valakinek a nevében álmodta a mondatot? Tűnődött rajta, értetlenkedett, én is meg akartam fejteni, csak közben jött a látomásom. Pedig az őrzött személy félálmaira mindig figyelni kell, tanítják nekünk, az az egyik legveszélyesebb időszak, a félálom, de most meg kellett osztani a koncentrációmat.

Emberálmot láttam. Nehéz lesz elmondani. Megpróbálom, figyelj. Az álmom első felében tízéves kislány voltam. Teljesen lánnyá váltam, nem volt idegen érzés, mi bele tudunk helyezkedni abba, akibe kell. Már tisztában voltam azzal, mi történt négy évvel korábban. Nemrég tudtam csak meg, addig

azt mondták, Apuka elment messzire, elutazott,

nem tudom már, dolgozni, vagy miért, a lényeg az volt, hogy majd visszajön egyszer. Ahogy az évek teltek, egyre kevesebb szó esett róla, egy ideje szinte már semennyi. De pár hete, mondom, tízéves vagyok az álomban, a szomszéd gyerek, aki idősebb nálam két évvel, agresszív kis patkány, bár ilyet álomszereplőről sem mondok szívesen, kis mosollyal a szája szegletében elmesélte, amit aztán anyám sem tagadott tovább. Hatéves koromban apám hazajött a munkájából. Megvacsoráztunk, feldobott hangulatban játszott velem. Apukának hívtam őt. Anyut Anyunak, de Aput Apukának. Mi hárman nagyon szerettük egymást. Pontosan éreztem, átéltem, mennyire tudja egy kislány szeretni az apját. Tökéletes teljességében éreztem hatéves önmagam érzését, hogy a szívem szakad meg, úgy szeretem, hogy sírni volna jó, annyira. Másnap, amikor felébredtem, most a hatéves koromat mondom, Anyu ideges volt, mindenki kapkodott, riadt tekinteteket láttam a ház lakóinak szemében, mintha mindenki került volna engem, Anyu pedig azt mondta, Apuka elment. És most megtudtam, tízévesen, hogy mi történt akkor igazából. Lefeküdtek ők is, Apuka előtte megpuszilt, már aludtam, aztán bebújt Anyu mellé az ágyba, mosolygott, mielőtt elaludt. Aztán hajnalban felkelt, felvette a papucsát szépen, anyám hallotta, azt hitte, a fürdőszobába megy.

De ő kiment az ajtón, a gangra, a függőfolyosóra, a papucsait gondosan egymás mellé helyezte, pizsamában felállt a korlátra, és kiugrott a harmadik emeletről.

Ezt tudtam meg most, tízévesen. Anyu elmesélt mindent részletesen. Volt ott valami szerelem.

Nem tudom, veletek hogy van ez, létezik-e olyan, ami velem történt, van-e az álomban időmúlás. Mert az enyém úgy folytatódott, hogy tizenkét éves lettem. Anyám lefektetett, betakart, megpuszilt. Akkor már egy másik férfivel élt, hárman laktunk együtt. Azt hiszem, szerettem őt is valamennyire. Nem tudtam elaludni. Egyszer csak meghallottam, hogy motoz valaki az előszobában. Nem féltem, nem is izgultam, kimentem.

Apuka állt az ajtóban, csak nézett és mosolygott rám.

Nem ijedtem meg, nem tudom, ez túl emberi vonás, vagy csak az álom miatt, úgy tudom, abban minden képtelenség elfogadható. Szóval ott állt, és én azt gondoltam, mégiscsak elutazott, nem volt igaz ez a szörnyűség, a borzasztó történet. Sokáig állt, gyönyörködött bennem, nem szólt, csak mosolygott. Aztán csendben, majdnem suttogva azt mondta:

– Hagyjuk aludni őket. Gyere velem.

Kiléptünk az ajtón, nem tudom, ruhában voltam vagy pizsamában, csak mentünk, fogtam a kezét, csimpaszkodtam bele, szinte lógtam a karján, boldog voltam, ő is, sétáltunk az utcán, nem emlékszem, éjszaka volt-e, arra sem, mit mesélt, csak az érzésre, hogy milyen jó. Azt kívántam, maradjon így minden. Egyszer csak valami tó partjára értünk, és ő azt mondta, csónakázzunk.

Volt ott egy csónak, igen, mégiscsak sötét volt, éjszaka, besegített, beszállt ő is,

fogta a lapátokat, és erős csapásokkal, mégis csendesen hasítva a vizet, beevezett velem a tó közepére. Kicsit akkor már kezdtem fázni, de tele volt csillaggal az ég, és én nem adtam volna semmiért oda ezeket a pillanatokat. Aztán váratlanul abbahagyta az evezést, letette a lapátokat, felállt a csónakban. Néztem, mit csinál, nem értettem, csak mosolygott, és felemelte a kezét. Tett egy hívó mozdulatot.

– Gyere velem, megmutatom az én világomat – mondta, és lassan kilépett a csónakból.

Dermedten néztem. Utána akartam kapni, de elkéstem, viszont nem süllyedt el, a víz akkor már mocsár volt. Nagyon lassan kezdett merülni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Fokozatosan süllyedt, miközben mosolygott, hívott a kezével, és azt ismételgette szelíden, hogy menjek vele, megmutatja az ő világát.

Nem tudtam, mit csináljak, rettegtem, láttam, ahogy tűnik el menthetetlenül a szemem előtt,

borzalmas érzés, egy örökkévalóságig tartott, nyilvánvaló volt, hogy nem segíthetek. Mielőtt elvesztettem, még mondott valamit.

– Kardvirágot vegyünk anya sírjára.

Nem tudom, mennyi idő után tértem magamhoz, felkaptam a lapátokat, evezni kezdtem, a mocsár közben megint víz lett, őrületesen kapkodtam, aztán kiértem a partra, kiugrottam a csónakból. Erdő kezdődött ott, ahol földet értem, és én rohanni kezdtem, bele a sűrű feketeségbe, a sötétbe, ágak, gallyak, égig érő fák fekete rettenetébe.

Ennyi volt.

Felébredtem, vagy hogy mondjam ezt, ő még ismételgette a ribancos mondatát.

Nem találtam magyarázatot sem arra, sem az én álmomra. De megéreztem, hogy lanyhul a koncentrációm, elkalandozik a figyelmem, nem fogok tudni tovább vigyázni rá, ráadásul ő sem könnyíti meg a helyzetemet. Addigra már elfáradtam.

Vészhelyzet esetén nekünk nagyon erősen kell az emberünk mellett állnunk. És én akkor már sejtettem, hogy nem tudom ellátni tovább a védelmét. Majd jelenteni fogom, nekünk ilyenkor jelenteni kell a problémát, hátha más tud segíteni. Kérdés, milyen döntés születik, ebbe nem vonnak be. Minden trükköt be kell vetni, ha baj van, a figyelem elterelése a legalapvetőbb, de vannak más praktikák is. A szerelem a legnehezebb ügy. Többnyire három hónap a kilábalás, ez a tapasztalatom. Szép feladat ezen átsegíteni a pácienst, szoktam beszélgetni erről a kollégákkal, mindenki büszke, ha sikerül.

Az én kudarcom a magam számára ekkor már nyilvánvaló volt. Dühös voltam, rá is, de elsősorban magamra.

És a legrosszabb még csak azután következett.

Nem tudom, talán nem is tudsz róla. Talán igen, akkor nem látomás volt. Ha tényleg ott voltál, emlékszel rá. Ha nem, elmesélem, mi történt a szakításotokat követő negyvenkettedik napon.

Amit te érzel, azt én nem, de amit ő, arról tudok. Csak azt vagyok képes megosztani veled, amit átélt. Van egy sarok a belvárosban. Ott azon a csütörtök délutánon én is éreztem vele együtt, hogy ment ki a vér belőle egy pillanat alatt, hogy hagyta el az erő a lábait, hogy lett halálosan hűvös a karja, a szíve tájéka, hogy nehezedett el a kistáska, ami a jobb karján lógott, mikor szembementél vele az utcán. Tapasztaltam már egyet s mást, mióta a szakmában vagyok, de

ilyen hirtelen kiszáradt szájat, ilyen összezuhanást még nem érzékeltem.

Mert hát én is éreztem, én is odacövekeltem, mint ő. Azt persze nem tudod, milyen hat hetet bukdácsoltunk át előtte. Kísértem az ostoba, céltalan sétákon, néztem, ahogy vodkázik, ezt nem is mesélem, nem érdekes. A saroknál, ahol jöttél, látomásként, vagy tényleg, én se tudom, azon gondolkodott, beforduljon jobbra, vagy menjen tovább egyenesen, nem volt dolga, ez is csak egy értelmetlen séta volt, és nem is merem elmondani neked, mert el se hiszed, még az én létezésem is hihetőbb, sőt szükségszerűbb a jelen ismert körülményei közepette, mint ez, de hát tényleg, ez az igazság, tényleg rólad gondolkodott akkor is. Hogy mi lenne, ha találkoznátok. Vagy hogy mit szólna, ha egy ismerős jönne szembe, ha látná, ahogy kóvályog, ez részeg vagy hülye, nem is tudtam, hogy alkoholista, biztos ezt gondolná, meg hogy nem kell odanézni. Pedig nem látványosan részeg ő ilyenkor, mondjuk dúdolgat, de csak azért, hogy kiszakadjon a gondolatokból, belőled, pörgősebb dalokkal próbálkozik, most nem jut benne sokáig, jössz. A forgatagban, amely színesebb a megszokottnál,

megakad rajtad a szeme, nem akarja elhinni, lassít,

ugye, nem, nagyon rossz vicc, megnyílik a föld, elsüllyed mindjárt, mert te vagy, tarka ruhában jössz, magasabbnak lát, mint ahogy benne élsz, és szépnek, pont, ahogy élsz benne, egy gyalogátkelőn jössz vagy mi az, te nem látod még őt, eszébe jut, hogy most mi lesz, ámul és hitetlenkedik, vége a gondolatoknak, bármi lehetséges, fogalma sincs, milyen bolygón van. Nagyon, nagyon szép vagy, jössz, mint az élet, és megint nincs semmi kívüled. Megáll, nem tud lépni. Meglátod őt – észrevettem, mikor, azt is, hogyan –, nem torpansz meg, ő az ezüstszürke kandeláber előtt áll, az óra-ékszer bolt előtt, ott éri a sokk, neked mintha enyhülne a picit megfeszült arcod, ez csak egy pillanat, nem is az arcod, a szemed enyhül, a tekinteted, nem lassítasz,

biztos te is gondoltál rá, milyen lesz, ha találkoztok,

egyáltalán, hogy hol fogtok és mikor, a szerelmed, meghaltatok egymásnak már, vagy mégsem, ezt senki se tudja, most érsz mellé, nézitek egymást, te is nézed, most kell megállnod vagy nem megállnod, ezek tizedmásodpercek, mindenen múlhat minden, mellette vagy, ott voltál, mellette, kimerevedett a pillanat, már nincs enyhülés, mosoly, belülről jött, de legyőzted, és már tudod, hogy továbbmész, helyes biztos, megoldják az idegeid, az ösztön megoldja az agy helyett, a sebesség is marad, picit sem kapkodó,

nyugodt mozdulattal ráteszed jobb karjára a kezedet, egyetlen pillanatra, csak egy érintés,

és közben nemet intesz a fejeddel, amiben annyi minden van, azóta is szedegetem össze a jelentéseket. Már ott se vagy. Megfordul utánad, te nem nézel vissza, de tudod, hogy ő igen, erős vagy, erősebb, mint ő, aki most nem hall semmit, csönd van a fülében, teljes süketség, én hallom az autókat, meg hogy dobog a szíve, arra mindig figyelnem kell, ver, ahogy még sohasem, csak áll, már nem utánad néz, maga elé, visszafordul, eltűntél a kavarodásban, mindjárt a mozinál leszel, ahol voltatok egyszer, annyira jó volt, beleszagoltál a nyakába, ez nem most jut eszébe, ez mindennap, most lépnem kell, segíteni,

nézd, mit csináltál, összegörnyed, ráhajol az oszlopra,

szerencséje van, azt meg lehet fogni, át lehet ölelni, bele lehet kapaszkodni. Több mint fél óráig áll majd ott, nem a jelenést nem érti, az egészet nem érti, kezdik nézegetni a járókelők, még mindig alig kap levegőt, nem nagyon lát semmit. Liheg. Én nem tudom, tényleg ott voltál-e, vagy nem. Ő sem tudja.

Harminc perce állt ott, amikor érintést érzett a jobb vállán. Odakapta a fejét, majd’ kiszakadt a szíve. Alacsony, derűs, kopasz ember szólította meg.

– Nem tudom, uram, ismerős-e errefelé. A Dohány utcát keresem.

Kómában mutogatta el, meddig egyenesen, honnan balra. Még állt néhány percig, aztán amikor visszatért belé az erő – nem volt kis munka a részemről –, továbbindítottam.

Szép volt nagyon, ahogy nem tudtatok megszólalni.

Azt sugalltam neki utána, gondoljon egy olvasott mondatra:

az elmaradt élet mindig olyan szép, abban nem csalódunk soha.

Azt hiszem, ő azt gondolja erről, az a baj az olvasott mondatokkal, hogy olvasott mondatok.

Jelentést készítek róla nemsokára, az egészről. Nem vállalom tovább az őrzését. Azt hiszem, nyugdíjaznak majd. Nem tudom, meddig leszel itt ebben a házban, nem tudom, mi lesz vele, találkoztok-e még, nézd, ott egy hullócsillag, talán látja ő is, vajon meddig kíván még kettőtöknek ilyenkor valamit.

Tudod, mi jutott eszembe? Ha találkoznátok egyszer igazából, nem így, látomásként, vagy hát nem tudom persze, mi volt ez, énekelj neki valamit. Mindegy, mit, olyat, amit nem ismer. Énekelsz majd neki? És figyelj nagyon, mondom, mit szeretne. Azt szeretné, hogy mindenképpen ő haljon meg előbb. Jó? Ezt megígérhetnéd. Meg hogy ha lesz valakid, akit szeretsz, ne add neki a démonjaidat. Egyébként

ha mégis úgy alakulna, ahogy én szeretném, végül is itt vagytok ezen a világon, a gyereketeket nevezzétek el Hangának.

Szeretem ezt a nevet, talán ennyi nekem is jár, sok mindenen mentem keresztül mellette.

Leért a pók, el is fáradt. Ez már az este, mindjárt itt az éjszaka. Én elbúcsúztam tőle, most elbúcsúzom tőled is. Már nem vigyázok rá, csak ezt akartam elmondani.

Egressy Zoltán: Júlialepke. Harminckét vallomás

Európa, Bp., 2017

De nem kell sok,

egy csók a vállára, egy finom érintés, és már meg is feszül, orrlyukai kitágulnak, ferde mandulaszeme rám mered, érzem az ujjait,

és minden kezdődik elölről.

Reggel erőszakkal legyűrjük a száraz pereceket, amelyeket Karina hozott magával. Aztán elválunk a nyolcas blokk előtt, ahol lakik, négytömbnyire az otthonomtól.

– Felhívhatlak? – kérdezi.

Nemet mondok, otthon ne, hiszen úgyis találkozunk a munkahelyünkön.

– Kezdek beléd szeretni – mondja örömtelenül.

Otthon még mindenki alszik. Én nem aludtam néhány óránál többet, mégsem vagyok fáradt, inkább fel vagyok dobva. Főzök egy kávét, és leülök újságot olvasni. Néhány perc múlva Lærke is felkel, és kicaplat a fürdőszobába. Kijön a konyhába és tölt egy csésze kávét.

– Jól sikerült?

– Kitűnően.

– Találkoztok még?

– Attól tartok.

★

Karina kézen fogva vezet a nuuki éjszakai életben. Minden kemény fiút ismer, aki hasist csempész és ad el;

mindenkit összevernek, aki kemény drogot akar a városba hozni.

Olyan kocsmákba vonszol magával, ahova egyedül nem merészkedtem volna be, ahol a vendégek kilencvennyolc százaléka grönlandi, a Hammond-orgona mögött ülő kövér férfival jelentjük a fennmaradó két százalékot.

– Ha egyedül jöttél volna – mosolyog –, nem biztos, hogy sértetlenül távozol innen, nem a szőke hajad és a dán mosolyod miatt, hanem mert itt egyszerűen ilyenek a körülmények. Gyakran van verekedés, mert egy-egy part menti idióta nem tudja, hogyan kell viselkedni.

Az egyhangú zajt megtöri az üvegek csörömpölése, a gumiszerű puffanás, amellyel egy ököl eltalál egy állkapcsot, egy fickó ordítása, aki lezuhan a lépcsőn, egészen a bejáratig, mielőtt kirúgják a hidegbe.

Én azonban védelem alatt állok. Karina a szárnyai alá vett, és ezzel nemcsak védett vagyok, hanem különös helyzetbe is kerülök. Egyértelmű, hogy magasan jegyzik valamilyen rejtett hierarchiában, ha a dán szeretőjét – akinek a fajtájára egyébként megvetéssel tekintenek – ekkora tisztelettel veszik körül. Sosem kérdezem meg tőle, mit tett, hogy ilyen nagy megbecsülést vívott ki magának, de valamennyire ki tudom találni. Takki, Effa, Kunuk, Eli, ezek a két szótagú grönlandi névvel rendelkező férfiak nemcsak akkor köszönnek nekem, amikor vele vagyok, hanem akkor is, ha az utcán, a bolt előtt vagy a buszon találkozunk. Van bennük valami szertartásos, ősöreg méltóság. Egyfajta nemességhez tartoznak, melynek megvannak a maga szabályai, normái, és

nemcsak félnek tőlük, hanem tisztelik is őket,

mert sokan úgy érzik, hogy ők a grönlandi büszkeség egyetlen letéteményesei, ők a nekik gáncsot vető grönlandi politikusok és a dán hivatalnokuralom ellentételezői.

Karina megtanít, hogy miként mozogjak ebben a világban. Ha széttett lábbal, kezemet a combomon pihentetve, oldalt kiálló karral ülök, megbök.

– Ne ülj így. Agresszív hatást keltesz.

Megtanít, hogy sose igyak háromnál több sört, de

legyek nagylelkű a többiekkel szemben, akár megengedhetem magamnak, akár nem. Mert egyszer visszaér a kör.

Mindent, amit teszel vagy nem teszel, megjegyeznek, és később visszakapod. Rájövök, hogy nyugodtan járkálhatok a városban üres pénztárcával. Mindig akad valaki, aki a születésnapját ünnepli, vagy úgy érzi, tartozik nekem valamivel, és meghív egy-két sörre anélkül, hogy nagy feneket kerítene a dolognak. A közösségi házakat és a nagycsaládok idejéből származó hagyományokat úgy ápolják, hogy megosztják egymással mindazt, amijük van. És ez a hagyomány nemcsak a kocsmákban él tovább, de mindenhol a grönlandi társadalomban,

rejtve a dánok elől, akik már rég nem ítélik el az ősi, eszkimó hagyományokat, inkább a múzeumokba száműzik őket.

Karina az anyjával, két húgával és két gyerekkel él együtt, akiknek az apját soha egyetlen szóval sem említi. Egy kislány és egy kisfiú, az egyikük sötét, a másik világos bőrű, három- és ötévesek. Úgy beszél róluk, mint valami gyötrelemről, egy baleset szerencsétlen következményeiről. Szemmel láthatóan az anyja látja el őket a mindennapokban, de az anyjuk szobájában alusznak, a lány rácsos ágyban, a fiú a földön, egy matracon az anyjáé mellett. Szerencsére kitűnő az alvókájuk, vagy megtanulták, hogy ne vegyenek tudomást mindarról, ami lefekvéstől felkelésig történik körülöttük. Mindenesetre hónapokig csak két alvó gyereket ismerek.

A lakás teljesen olyan, mint a miénk a négyes blokkban, csak éppen a másodikon van, nem a harmadikon. Karina a barlangomnak megfelelő szobában alszik a gyerekeivel, ahogy most én is. Művészien kialakított háromszögben élek, miután lefektettem Johannest és Marie-t és jóéjtpuszit adtam Lærkének, a nyolcas blokk felé veszem az irányt, onnan

a Karina ölelésében töltött kimerítő éjszaka után a kórházba megyek,

majd munka után visszatérek a négyes blokkba, bevásárolok, főzök, lefektetem a gyerekeket és esti mesét olvasok. Egyetlen szót sem írok. Magamat azonban azzal nyugtatom, hogy anyagot gyűjtök.

Az anya kezdetben tartózkodó velem szemben, de

amikor elpusztítok egy nagy adagot a rizskásával és hagymával készült fókaleveséből, felenged.

A testvérek éteri lények, néhány évvel fiatalabbak Karinánál. Sosem szólnak egy szót sem, de szemükkel köszönnek, amikor az utcán összefutunk. A nappali, amelyen a hálószobába vagy a hálószobából vezető úton átmegyek, nyomasztóan zsúfolt, minden vízszintes felületet terítők és nippek borítanak, a függőlegeseken pedig gyöngyhímzések, hímzett harangfutók, családi fényképek, polcok még több nippel és tükrök. Szép és rendezett, és mindig érezni a frissen felmosott padló, a főtt hús és a hal illatát, melyet Karina vadász nagybátyja hoz. Néhány napig egy fóka hever egy szemeteszsákon a konyha kövezetén. Az anya késsel a kezében, terpeszben áll fölötte, hosszú, folyamatos vágással felnyitja, kiemeli a beleket és a belsőségeket, és egy tálba teszi.

Levág egy darab nyers májat, és a késpengén felém nyújtja. Elveszem és megeszem, rákényszerítem magam, hogy megrágjam, mielőtt lenyelem. Vér- és mogyoróíze van.

Karina fintorog.

– Nyers májat eszel?

– Miért ne?

– Véres a szád. Soha többé nem csókollak meg.

A mosogató fölé hajolok, lemosom a vért az ujjaimról és a számról, aztán letörlöm egy konyharuhával.

A nyers máj úgy melegíti a gyomrom, mint a pálinka.

– Kalak – mondja Karina. – Koszos grönlandi.

Az osztályon mindennap grönlandi ételt szervíroznak. Mindent megeszek. Tőkehal, fekete laposhal, pásztás farkashal, pisztráng, rénszarvas, pézsmatulok, bálnasült.

A fókaleves alvadt vérre hasonlít.

Az alka- vagy a pehelyréceleves után csak úgy köpködjük a tollat és az ólomsörétet. Dán munkatársaink orrukat felhúzva közlik, hogy undorító, én azonban látványosan megrakom a tányéromat, és titokban, csukott ajtók mögött a grönlandi kollégákkal ebédelek, a szabályok ugyanis tiltják, hogy az ételhordó kocsiról vegyek.

Nyelvtudás tekintetében már rég lehagytam honfitársaimat, mert bár tíz-húsz éve az országban élnek, néhány szitokszónál mégsem tudnak többet, azokat azonban buzgón használják. Fél év után odáig jutok, hogy fel tudom venni a telefont, megértem, mit mondanak, és érthető választ tudok adni. Még mindig előfordulnak félreértések, de általában csak nevetnek rajta, nem dühösek. A mellényzsebemben noteszt hordok, amelybe mindennap beírom az új szavakat és kifejezéseket, és másnapra megtanulom őket. Megkérem a grönlandi személyzetet, hogy kizárólag az anyanyelvükön beszéljenek velem, ám ezt egy darabig fel kell adnom. Még mindig túl sok az ismeretlen kifejezés.

Az étel egyben nyelv is.

Egyrészt elősegíti a beilleszkedést, másrészt segítségével elhatárolódom földijeimtől, akik annak ellenére, hogy kétszázhetven éve jelen vannak az országban, még mindig a sárgaborsó és a sült karaj körül gyűlnek össze, és gyanakodva figyelnek mindent, ami a grönlandi kezekből kikerül.

Nem mindenki lelkesedik az asszimilációs törekvéseimért. Ez egyaránt jellemző a grönlandiakra és a dánokra. Időnként talán túl kihívóan, túl hízelkedve, túlbuzgón próbálok azokkal a farkasokkal ordítani, akik között élek. Valaki talán megütközik ezen, kínosan érzi magát, vagy azt hiszi, csak komédiázom, és bolond vagyok. Pedig csak azt nem érti, hogy nem őket akarom minden eszközzel leküzdeni, hanem saját magamat.

★

Arra ébredek, hogy Lærke rázogat.

Van valaki az ajtónál.

Sóhajtok, felülök az ágy szélén, és megdörzsölöm az arcom, ránézek az ébresztőórára. Fél hat. Megint kopogtatnak, szapora ütések, egy ökölbe szorított kéz hív.

Felkelek, felveszem a nadrágom és lemegyek.

Kint nyár van, hétágra süt a nap, mégis jéghideg szél simogatja meztelen testemet. Lazarus, a település önkormányzati megbízottja, a hatóság személyesen áll a lépcsőn. Egyenruhában van, kék overalljának bal mellén sárga embléma. Tisztában vagyok azzal, hogy az éjszakai pihenésnek vége.

– Jöjjön velem Esajashoz – mondja dánul.

– Mi van vele? – felelem grönlandiul.

– Ő talán meghalni. Valdemar azt mondja, megölni.

Végigmegyünk a traktorúton, el a bolt, az önkormányzat és az iskola mellett, ahol Johannes egy hónap múlva megkezdi tanulmányait, fel a dombra, mely átvezet a szemétlerakóhoz. Esajas háza az út bal oldalán, a barakkok között áll. Hét méter hosszú és három méter széles, és nincs hozzá bevezetve se a víz, se az áram. A falakon kopott a festés. Az ablakok nagy részét farostlemezekkel helyettesítették. Azon kevés házak egyike a településen, amelyekben még nem jártam, a berendezés azonban nem lep meg. Egy rozzant kanapé, egy üres sörösüvegekkel és dohánymaradékokkal borított asztal és egy komód, amelyből hiányzik három fiók. Félhomály van. Bomló szövetek kesernyés szaga terjeng.

Esajas a hálószoba padlóján fekszik alsónadrágban, feje furcsa szögben a falnak támaszkodik, karja a teste mellett hever, tenyere  felfelé néz.

Felemelem az állát, mutató- és középső ujjamat a nyakára teszem, ahol köralakban, mint egy keskeny ibolyaszínű gallér, végigfut egy véraláfutás.

Már kihűlt, a bőr viasszerűen rugalmas, és az ujjhegyeim okozta bemélyedések nem tűnnek el, amikor elveszem a kezem.

A látszat kedvéért előveszem a táskámból a sztetoszkópot, és meghallgatom a mellkasát. A saját vérem zúgásán kívül semmit sem hallok.

– Teljesen halott? – kérdezi Lazarus.

– Teljesen.

Lehajol és felvesz valamit. Egy horgászzsinór darabja. A farostlemezek között beszűrődő fény felé tartja, és a másik mutatóujjával rámutat.

– A gyilkos fegyver – mondja, és leteszi a zsinórt.

Valdemar, Esajas unokatestvére egy órával ezelőtt kereste fel, miután felébredt, és látta, hogy unokatestvére holtan fekszik a padlón. Nem emlékszik rá, hogy megölte volna, de – biztos, ami biztos – bevallotta a gyilkosságot. Mindössze annyira emlékszik, hogy előző este berúgtak. Most a fogdában várja, hogyan alakulnak a dolgok.

Néhány órával később, a fedélzeten két rendőrtiszttel és egy orvossal helikopter száll le az iskola előtti mezőn. Feltámadt a szél. Vihar készülődik, vakító kék égből lecsapó jéghideg, száraz nyugati vihar, amelyet nem lehet látni, amíg minden mozdíthatót magával nem ragad a településről. Ezért sietnek a vizsgálattal, aztán Valdemart bilincsben elvezetik a városba.

Beismerte tettét, valószínűleg gondatlanságból elkövetett emberölésről van szó.

Tanúk a túlbuzgó letartóztatottat kivéve, akinél időközben lehúzzák a redőnyt, nincsenek. Háromtól öt évig terjedő büntetést kap majd, melyet a nuuki börtönben fog letölteni, elvonókúrának vetik alá, munkát kap, és napjának szilárd keretet adnak. Rehabilitáció. A gyilkosság Valdemar jegye a visszatéréshez az életbe.

A holttest nálunk marad, az én feladatom gondoskodni róla.

Nukával, az ápolóállomás műtőssegédjével átviszünk egy hordágyat. Nuka nem túl lelkes. Huszonkét éves, és még sosem látott halottat, most pedig el kell látnia. De elég büszke ahhoz, hogy megpróbálja elrejteni a rettegését.

Délután két óra van. Beállt a hullamerevség. Vagyis

bárhogyan próbálom elhelyezni, olyan, mintha egyáltalán nem lenne halott, felemelt fejjel fekszik, és szinte lyukat bámul a ráterített lepedőbe.

Nuka sápadt és erőtlen, imbolyog az orkánszerű oldalszélben, többször is megbotlik, és majdnem elejti a hordágyat. Egy nejlonkötéllel szorosan átkötöttem a testet. A lepedő egyik sarka mégis lobog a szélben. A szél még erősebben belecsimpaszkodik, majdnem letépi a lepedőt. Esajas egyes testrészei láthatóvá válnak, fehér lábfeje és sárgás körmei kikandikálnak,

sörénye fehéren lobog a viharban, élettelenül vigyorog.

Odakiáltok Nukának, hogy álljon meg és tegye le a hordágyat a földre, hogy letakarhassam. Egy lélek sincs az utcákon, de tudom, hogy az ablakokból szemmel tartanak. Három férfi jár odakint orkán idején, két eleven és egy halott.

Kim Leine: Kalak

Scolar, 2016

Márta nem szereti a babákat. Nem érdekli, hogy milyen ruhába öltöztetnek egy élettelen tárgyat, a játék babákat valahogy hazugságnak érzi. Az enyedi kertben ül a nagy diófa alatt Ida ölében, nézegeti az Endrétől kapott babát, aztán a fűbe hajítja és túláradó gyermeki jókedvében hangosan és önfeledten énekelni kezd. Amikor befejezi, a szomszédjuk, Knöpffler rajztanár emeleti ablakából kihajol egy nő és megtapsolja, amitől nagyon megrémül, és szégyenében az anyjához bújik. Itt érzi magát biztonságban, Ida ölében, és a nagy konyhában a kályha mellett, amikor Berta tejbegrízt főz neki, és közben a cselédlánnyal mindenféle kísértethistóriákat mesélnek.

Ma délután éppen egy lányról, aki estefelé kimegy a temetőbe, hogy egy karót szúrjon az anyja sírjába, de véletlenül a szoknyáját is odatűzi, és mikor távozna, azt hiszi, az anyja húzza lefele és ijedtében szörnyethal. Márta eddig félelem nélkül élt, de ez a rémhistória olyan szorongásokat kelt benne, hogy ettől kezdve mindig reszketve megy kis körgallérját magára borítva a folyosó végi vécére, és elalvás előtt remegve bújik az ágyba. Az udvaron Kukkó nénitől fél a legjobban. Van egy kicsi esőkunyhó, és azt mondják neki, ott lakik Kukkó néni, és ha rossz leszel, elvisz téged. Retteg tőle, pedig sohasem látta, de ha rá gondol, kis lelkében valahogy a temetővel és halál fogalmával kapcsolja össze. Gyakran lemegy a mély és tágas nagyenyedi pincébe Bertával, aki ritka haja miatt az álla alatt megkötött fehér batisztkendőt hord a fején. A pincében gyertyával világítanak, és Márta hiába fél a félhomályban, csalogatja a csudálatos jó hűvös, a pónyik alma, a nyár, az élet illata. Nagy kirándulásokra mennek az Őrhegyen, ahol a tavaszi esők után egész nagy bocskorként tapad lábukra a sár. Ekkor veszi észre először, hogy messziről milyen kicsik az emberek odalent a városban, ahol a csudálatos, langyos enyedi záporok után patakokban csobog le a Bethlen utcán a víz, és ők boldogan tapicskolnak benne mezítláb. A Hójában alig győzi a járást a nagy kamasz fiúk után, akik sokszor tíz-tizenöten összeverődve kalandoznak a folyó mentén. Úsznak a jó hűs vízben az országúton túl, boldogságuk legfőbb helyén, a Szamos gyönyörű kanyarjainál, a túlsó parton legelésző nyájjal, zöld rétekkel, fentebb szigetekkel, sziklás partokkal. Márta már hatéves korában megtanul úszni, megizmosodik, és a nyár bronzával ékesen lassan a bátyjaihoz edződve boldogan kalandozik a sziklás szakaszon, ahol a csodálatos kis szigetükön, az összeboruló zöld fák alatt épített kunyhójuk körül indiánjátékaik igazi tanyára lelnek. Ida kosztos fiút tart, akit a gyerekek Fiúkának becéznek. Afféle dzsentricsalád gyermeke, Zoltánnal, Endrével nagyjából egykorú. Egy reggel Márta átmegy a szobáján, ahol Fiúka kitakarózva alszik feltűrt hálóingében, és ekkor fedezi fel, mély csodálkozással, hogy a fiúknak teljesen más berendezésük van, mint neki, és ezt sehogy sem tudja elrendezni magában. Ida rendkívül szemérmes lélek, a gyermekek nem láthatják egymást meztelenül, soha nem beszél ilyesfélékről Mártával. Szigorúan, igazságosan neveli őket, de nem veti meg a testi fenyítést, amitől Lajos viszont irtózik. Márta a legkisebb ütéstől olyan hisztériás rohamot kap, hogy leveti magát a földre, egyszerűen képtelen elviselni az erőszakot. Egyszer megtetszik neki egy szép cserepes virág, sírva követeli, és miután nem kapja meg, dühében földhöz vágja. Ida bezárja a „sötét szobába”, amit borzalmas erőszaknak és megalázásnak érez, mintha valami bűncselekményt követett volna el, rémülten dörömböl az ajtón, míg ki nem engedik. Beíratják a szász iskolába. Első nap alig lehet bevonszolni a sok idegen gyermek közé, keservesen sír a padban. Mellette egy Szentimrei Ágnes nevű lány ül és végül ő is bőgni kezd. Idának ott kell állnia az ablaknál, hogy meg ne szökjön, Lajos pedig riadtan ismeri fel lánya viselkedésében a közösségektől és nyilvánosságtól való irtózás családi jegyeit. Az iskola kicsit messze van, eleinte Zoltán kíséri, bár nagyon nem szívesen teszi, és mindig a háta mögött megy pár lépéssel, mert szégyelli, hogy kamaszodó fiú létére azt gondolhatják róla az emberek, hogy egy ilyen kicsi lánynak udvarol.

Márta később megszereti az iskolát és jó tanuló lesz, könnyen ragad rá a német és a román is, ami ekkor már kötelező, nemsokára egész német verseket, meséket tud kívülről, és csak úgy fújja Vlad Tepes és Mihai Viteazul történeteit. Hamar befogják ügyes kézimunkákra is, varr, horgol, köt. Az utolsó hónapokban már a Farkas utcai elemi iskolába jár, hogy a gót betűk után megtanulja a magyart is. Ez is nagyon könnyen megy neki. Esténként – főleg Zoltán vezénylete alatt – a villanyokat leoltva, lepedőkbe bújva „szellemesdit” játszanak, amitől rettenetesen fél, de ugyanakkor talán, ha borzongva is, kívánja, hogy valaki rátaláljon és elkapja a sötétben. Ida állandóan csomagol, késő éjszakáig zörögnek a papírok, hetekig folyik a munka. Ősszel költöznek fel Pestre mindenestől. Lajos a Kinizsi utca 5. szám alatt vesz ki egy lakást és ide hurcolkodik a család. Kolozsvár, és főként a Hója után iszonyatos ez a ferencvárosi szürkeség és rossz levegő. Szemben velük egy autógarázs működik, burrog egész nap rossz benzinszagával. Két szoba az utcára és a garázsra, a hálószoba és a konyha a szűk udvarra néz, ahová kolduló énekesek, muzsikusok járnak. Ida nagyon nehezen bírja a pesti levegőt, állandóan betegeskedik. A vad forgalmú, ronda utca szakadatlan zenebonája tönkreteszi vidéki csendhez szokott idegeit. Budapesti életét csak átmeneti berendezkedésnek tekinti, és éjszakánként lelke hazarepül, otthonáról, hazájáról, a Hója erdőjéről és virágos útjáról álmodik. Vidéki önérzetükkel sokat szenvednek a házmestertől és már a kapupénz ténye ellenségükké teszi az egész, lépcsőház alatt tanyázó pereputtyot. Tíz óra után nem tehetik be a lábukat a nagy házba anélkül, hogy ne kelljen tíz vagy húsz fillért nyomni a ronda vénasszony kezébe, aki kinyitja a kaput. A költözködés sok pénzt felemésztett, megint nagyon szegények, ezért Lajos elvállalja a Protestáns Szemle szerkesztését, és ez rengeteg energiáját felőrli, Ida pedig a nagy család és sok munka mellé befogad két kosztos diákot, egy dzsentri fiút: Haraszthy Tivadart és egy félig török fiút, akinek neve, Tiriaké Zádé Seffedin Sefket, nagyon tetszik Mártának. Lajos minden vasárnap elviszi Mártát kirándulni valahová a hegyek közé és a szörnyű pesti sivárságban, hiába látják az Állatkertet meg a Vurslit, csak az táplálja bennük a reményt, hogy jön a nyár és akkor visszamehetnek a drága hójai kertbe. Az első években iszonyú cihelődéssel, az öregedő Bertával és rengeteg csomaggal kerekedik fel a család Kolozsvárra, ahol újra boldogok lehetnek a szamosparti világban, sápadt arcukra az egészség is visszatér, de 1932 nyarán már olyan szegények, hogy nincs pénzük az utazásra. Ekkor, hogy mégse maradjanak Pesten, Pápára mennek, ahol Schéfer Erzsébet és férje, a szigorú, zord tanár, Nagy Jenő várja őket, aki a pápai református gimnáziumban tanít már harmadik éve. Bent laknak a városban, a Jókai utcában, de így is könnyű kijárni a Tapolca-partra fürdeni, ami kicsit pótolja a Szamos menti életet. Régi vízimalmok állnak a Tapolca partján, azok alatt lubickolnak, habosra szappanozva hancúroznak a vízben. Messzebbre is kirándulnak, a Rába-parton sátrat vernek, hogy abban aludjanak, de reggel szúnyogcsípésektől elkínzottan bújnak ki a hitvány kis vásznak alól. Márta gyorsan fejlődő, sokat olvasó leányka. Ida sohasem beszélne neki szexuális dolgokról, és ilyen vonatkozásban csak teljesen halvány, könyvekből és bátyjaitól itt-ott felszedett sejtelmes és bizonytalan értesülései vannak. Rengeteg Jókai-könyvet kiolvasott már és tele van ábrándos várakozásokkal. Ezen a Rába-parti reggelen veszi észre teljesen kétségbeesetten, hogy vér szivárog belőle. Azt hiszi, vérhast kapott, mert valami rossz kút vizéből ittak. Rémülten panaszkodik Endrének, aki nagyot nevet rajta, aztán rettenetesen szégyenkezve Lajosnak is elmeséli, aki igen megilletődik, lefekteti, zsebkendőből és spárgából valami ideiglenes felszerelést gyárt számára, aztán mond valamit ennek a folyamatnak a rendeltetéséről és fontos szerepéről a nők életében, amit Márta igen feszélyezetten hallgat és fel sem tudja fogni egészen. Idát nagyon későn, csak tizenhét éves korában érte ez a csapás, nem voltak felkészülve arra, hogy Mártánál ilyen hamar bekövetkezik, és

csodálkozva nézik, hogy az ember, és különösen a nő mennyire a biológiai folyamatok kiszolgáltatottja,

hiszen ehhez a nyárhoz fűződött Márta első gyermeteg szerelmi élménye is. Iskolai élete Pesten eleinte elég hányattatott. A Lónyay utcai elemibe jár, ahová aránylag hamar beilleszkedik. Innen első gimnáziumba a Deák téri templom melletti iskolába megy, mert Lajosnak egy régi osztálytársa, Bőhm Dezső itt az igazgató, a következő évben pedig átíratják a Baár-Madasba. Az iskola fent van a Rózsadombon, ezért rengeteget kell utaznia villamossal, míg oda- meg visszaér, viszont kellemes és zöld a környezet, Márta élvezi, hogy végre nem olyan szürke és egyhangú minden. Ida és Lajos nem túlzottan vallásosak. Otthon imádkoznak ugyan, de templomba csak ritkán járnak, ám a gyermekeket mégis a református vallás puritán levegőjében nevelik. Ebéd előtt és után imádkozniuk kell, „Jővel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg kérünk, aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott”, és mindez étkezéseiknek megszentelt, mély hangulatot ad. Soha nem pocsékolják az ételt, nem dobnak ki kenyeret vagy félig megrágott almát, és Márta fogékony, szeretetre, sőt rajongásra vágyó gyermeki lelkében 12-13 éves koráig jelentős szerepet játszik a hit. Zavartalanul boldog, áhítattal hallgatja a Jézusról szóló történeteket, és lefekvés előtt, a hálószobában – ahol egy keresztbe vetett matracon alszik a szülők kétszemélyes ágya előtt – sokáig imádkozik Krisztushoz, míg el nem nyomja az álom. Reggelente sokszor szorongva hallgatja szülei fojtott vitáit, melyek legtöbbször anyagi gondokról, újabb költözési tervekről vagy egy újabb hójai ház építéséről szólnak. Ilyenkor, hogy feloldódjon szorongásaiból, hozzájuk bújik és csókolgatja őket, de

aztán Ida azt mondja Lajosnak, ezt a hozzájuk bújást és csókolgatást túlzásba viszi Márta és jó lesz leszoktatni róla, ami meglehetősen nagy érzelmi zűrzavart okoz benne, többet nem bújik hozzájuk és ritkábban csókolgatja meg őket.

Napközben mohón falja a könyveket. Mereskovszkij Leonardo da Vincije van rá ebben az időben a legnagyobb hatással, ez veti el benne a kételkedés, a dolgok átértékelésének magját és egyszer csak minden visszájára térül, rádöbben, hogy tulajdonképpen becsapták, és az egész vallási világ meging alatta. Az emberek csak azért imádkoznak, hogy nekik jobb legyen, és a másvilágon, ami, ekkor már gyanította, nem is létezik, el ne kárhozzanak? Nem volna jobb a jót önmagáért, és nem a vallás kényszere és félelme alatt cselekedni? A hite megingásához hozzájárul szibillaszerű vallástanárnője is a BaárMadasban, akinek vallásórái, kötelező áhítatai semmiféle élményt nem nyújtanak. Unatkoznak és mással szórakozzák el az időt, és Márta a legjobban akkor kínlódik, amikor konfirmálnia kell fehér ruhában a Heidelbergi Káté hosszas bemagoltatása után a Szilágyi Dezső téri templomban Haypál Benőnél, akit nagyon kenetteljes, buta és rossz papnak tart. Gyűlöli a hazugságot, és mikor kórusban kell mondaniuk, hogy én ezt hiszem és vallom, Márta magában így gondolja; én ezt nem hiszem és nem vallom. Ida megindul a fojtó, szürke ferencvárosi lakásból, hogy újsághirdetések alapján új otthont keressen valahol Budán. Egy csodálatos századvégi, faberakásos házat talál a Kapy utcában, tágas, hajópadlós szobákkal, szép cserépkályhákkal, üveges verandával, a János-hegyre és a Hárs-hegyre néző kerttel és terasszal, ahol úgy tűnik, mindenki megtalálja a helyét. Nyáron nagyokat sétálnak a Svábhegy napvert tetején és az erdőben, délutánonként a tágas kertben hűsölnek a fák nyirkos árnyékában, télen pedig síelnek, szánkóznak, és valahogy emberibb életet élnek, és gyakran – különösen nyáron – érzik úgy, mintha valami székelyföldi fürdőhelyen üdülnének. Még bált is rendeznek egyszer. Szép nagylányok jönnek hosszú ruhában, kedves fiúk, akik Mártával is táncolnak egy kicsit. A sötétkék bársonyruháját veszi fel, keblére pedig odatűz egy sárga rózsabimbót. Különös hangulata van ennek a bálnak a teraszra nyíló nagy szobában a gramofon körül imbolygó párokkal, a békés kis kertben ismerkedő fiatalokkal, a messzi hegyekkel, a lámpasorok fényével. Ida beülteti a kertet virágokkal, és gondozza a fákat, mintha örökre maradnának.

A kert szépen, gazdagon terem, ismét saját veteményeiket ehetik és nem kell utálatos kofákkal és drága fűszeresekkel, zöldségesekkel civakodni.

Ida kamrájának polcain a befőttek és ízek már szép sorokban feszítenek. Lajos reggelente hóna alá kapja égetett spanyol nádbotját és régimódiasan, összegyűrt, hátul szalagos kalapját cseppet félrecsapva, elevenzöld teveszőr vadászkabátját elöl összegombolva, erőltetetten rugalmas lépésekkel végigmegy a dűlt karójú rózsák utacskáján a kapuig, aztán nekivág a lejtős útnak és a reggeli sétának. Zoltán ekkor már az Eötvös Kollégium tagja, érdekes emberek járnak hozzá vendégségbe: Képes Géza, Tálasi István, Lotz János, akiben Márta először véli felfedezni a „zseni” kusza fogalmát. Lotz János néha leül mellé, amikor matematikát tanul, és olyan egyszerűen és világosan magyaráz el neki mindent, hogy hirtelen fény gyúl a fejében. Márta teljes szívéből rajong érte, de szerencsére Lotz ezt nem veszi észre. Más ez, mint a szerelem, de mégis nagyon fáj neki, mikor megtudja, hogy egy kétéves ösztöndíjjal Stockholmba távozik, és elutazásakor szomorúságában egy ilyen kétsoros vers fogalmazódik meg benne:

„Tegnap még együtt néztük a holdat, s ma már, ma már, ki tudja, hol vagy!”

Nyáron hosszas cihelődés és fárasztó utazás után lemennek a Hójába. Márta gyakran átjár Makkaiék két kamaszfiához, akik hozzájuk képest sokkal jobb anyagi körülmények közt élnek. Meleg nyári napok vannak. A kis ház ablaktábláit behúzzák, hogy hűvösebb legyen odabent a szobában, ahol a félhomályban a gramofonon napokon át Ravel Bolerója szól. Márta egy eper és halványsárga színből összeállított, divatos barhent pizsamát hord, amit Ida varrt neki. A haját két hosszú, vastag copfba fonva hordja. Egy napon, kábító kánikulai hőben a sok kamaszfiú mögött meglát egy barna hajú, szép arcú, fehér inges, csizmás legényt, és valami rettentő zavart áhítat és csodálkozás fogja el.

A fiú is nézi, és ettől teljesen megriad és megzavarodik. Makkaiék új kertészlegénye, ez a kalotaszegi fiú, nemes arcával, büszke tartásával egyesíti magában mindazt, ami Márta tudata mélyén az emberi szépségről él. Olyasmi is kering róla, hogy tulajdonképpen az egyik Bánffy gróf törvénytelen fia. A húszéves fiú lassan, szemérmesen és félve közeledik felé, fent az erdőszéli domb galagonyavirágos oldalában csókolja meg először, és ettől kezdve nincs olyan nap, hogy valahol titokban ne találkoznának.

Mártának fogalma sincs még arról, a csókon túl mi van a szerelemben, és a fiú nem is él vissza ezzel.

Néha hajnalban találkoznak, amikor még az egész ház alszik, máskor este a Szamos-parton, és ha csak egy nap kimarad, amikor nem láthatják egymást, teljesen szerencsétlennek érzi magát. Ida és Lajos döbbenten figyelik, ahogy Márta váratlanul eltávolodik tőlük. Azt hiszik, Ilona, a szép, kék szemű, györgyfalvi cselédleány tömi a fejét olyan dolgokkal, amik rossz hatással vannak rá, mert a cselédleányaikkal – bár az ilyesmit Ida soha nem nézte jó szemmel – mindig nagyon jóban volt. Sokat üldögél a cselédszoba ágynemű- és olcsószappan-szagú homályában Ilonával, aki régi szerelmi históriáiról mesélget és tanácsokat osztogat neki. Elmondja sok égő panaszát a világ és az emberi törvények ellen, amelyek mindig kijátszották és megcsúfolták őt egész életében. Márta gyakran odaáll a teknőhöz, hogy segítsen neki a mosásban, hordja cseberben Makkaiék kútjáról a vizet, hiszen ez is alkalmat nyújt arra, hogy láthassa szerelmét, aki mezítlen mellel sürgölődik a ház körül. A nehéz cseber cipelése közben arra gondol, megedződik, átlényegül a paraszti életformához, mert romantikus énje azt képzeli, hogy ezzel a fiúval éli majd le az életét, azt tervezi, megszökik vele és együtt élnek majd Kalotaszeg mélyén, a távoli, kis faluban. El sem tudja képzelni, hogy ez a szerelem valaha véget érhet vagy más kerülhet a fiú helyére. Ártatlanul és szelíden boldogok és soha nem veszekednek. Ettől kezdve örökké érzi csókjának jó természet-ízét, fiatal, izmos, barna testének szagát, bőre érintésének gyönyörűségét. Közeledik azonban a nyár vége és nekik menniük kell. Szörnyű a búcsúzás. Mintha itt kellene hagynia egy darabot a testéből. Nem levelezhetnek, mert a családban senki sem tud semmiről, de reménykedik benne, hogy a következő nyáron újra láthatja. A Kapy utcai boldogságba mély szomorúság keveredik. Ziegler Berta 83 éves. Éjjelente egyre kevesebbet alszik már, inkább nappal szundítgat a kályha mellett egy kis, fonott, úgyszólván gyermekkarosszékben. Hallgatja, ahogy lobog a bükkfatűz, harisnyákat stoppolgat vagy rossz harisnyákat bontogat fel stoppolásra, rongyokat varr össze és megköti kicsi szőnyegeknek, így éli hétköznapjait békésen, mígnem egy napon azt veszi észre, hogy dagadni kezd a lába. Mindig büszkén mondogatta, hogy orvosnál sohasem járt, beteg sohasem volt és egy napot sem feküdt ágyban, csak amikor szült, és ezt sokat hangoztatta a betegeskedő Idával szemben is.

Nehezen egyezik bele, hogy orvost hívjanak hozzá. A dagadás egyre terjed, már a combjáig felkúszik és később, ahogy eszik az asztalnál, látszik, hogy a keze is puffadni kezd, és végül mégis ágyba kell feküdnie. Egy hajnalban, a hátsó szobában örökre elalszik. Ez az első halál Márta életében. Nem meri megnézni, mert retteg a halottak látványának gondolatától. Lajost vigasztalja, akit nagyon furdal a lelkiismeret, hogy éppen akkor nem volt az édesanyja mellett. A Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra, Gulácsy Lajos sírjával szemben.

Mikecs Anna – Altató

Gerlóczy Márton regénye

Scolar, 2017

Éberen fekszik az ágyában, hallgatja a férje szuszogását. A szuszogást, a horkantásokat, az ajtó alatt átszüremlő, rémült nyüsszenéseket. Hét esztendeje házasok, az első év végétől, éjszakánként, külön szobában.

Szereti a férjét. Apjaként. Majdnem úgy. De sohasem gyűlölte. Nem kívánta a halálát. Sehogyan sem kívánja.

Fekszik az ágyban, várja a jelet. Előbb a halk, fojtott sírás, aztán a gyomorból pumpált, rémült állati vinnyogás. Szereti ezt a hajnal előtti, sötét órát. Ezt a senki földjét. Nem is dereng, a tegnap már felszívódott, de ma még nincsen. A Széchenyi-rétekre nyíló ablakon friss széna és vízimenta illata árad be a szobába. Ha kitakarózom, meztelen testemen érzem a hűs, simogató szellőt, és élvezem, ahogy lúdbőrözni kezd a lábam, a combom, a hasam, a mellem. Mintha besurranna hozzám a sötétség.

Szeretem ezt a csöndes órát, amikor a gondolataim csak az enyémek.

Fekszem az ágyamban, az emeleti sarokszobában, a szobácskámban. Lent az ablak alatt a kertem, ahová ember, tudtom nélkül, csak fővesztés terhe mellett léphet. De most, a sötétben, mintha a távoli rétek is itt lélegzenének mellettem; bőrömön érzem üde leheletüket. A súlyos boltú, nagy ház, mint egy hajó, úgy úszik velem a sötétség tengerén. Ismerem minden zegét-zugát, minden neszét és rezdülését. A tompa, elhaló, majd meg-megújuló halk trappot odafenn: bolondos pelék hancúroznak a padláson. Egyszer régen, amikor már otthon éreztem magam ebben a hajóházban, ebben a kedves, jóindulatú, vénséges szörnyetegben, egy ugyanilyen csöndes órán

anyaszült meztelenül osontam fel a zegzugos folyosókon és lépcsőkön, az uram horkolt, halkan nyüszögött a másik szobában,

felsurrantam abba a felső, titkos és sejtelmes világba, és virradatig álmodtam ébren. Nincs az a bokharai szőnyeg, olyan selymes a vastag, langyos por puhasága, szédülten álltam, szédülten az ismeretlen boldogságtól, mert akkor fogadott be ez a nagy ház, befogadott, felszívott magába. Szellős volt az a nagy padlás, a cserepek résein, az ezernyi hézagocskán és lyukacskán langyos szél járta, és ezt a mérhetetlenül tágas mellkast, amire egész súlyával ránehezedett a sötét, éjszakai égbolt, a hold, a csillagok, az egész világmindenség, ezt az iszonyatos súlyt olyan könnyedén tartották a bordák, azok a roppant gerendák, az ácsolat bonyolult szövevénye, hogy én beleborzongtam a gyönyörűségbe.

Kitapogattam az egyik gerendát, átöleltem, hozzábújtam, magamhoz szorítottam,

átkaroltam az egyik lábammal is, és sokáig álltunk így ketten, én és az a gyönyörű, erős gerenda. Aztán végigfeküdtem, meghempergőztem a vastag, puha porban, úgy hempergőztem, mint egy jereváni szőnyegen, és eszembe sem jutott, hogy belehengergőzhetem egy ott feledett, rozsdás kaszába vagy egy felhúzott, farkasfogú csapdába, mert az uram gyűlöli a nyesteket és a görényeket, állandóan küszködik, harcol velük, és nem szereti a peléket sem, merthogy azok nem hagyják őt aludni, mondogatja, dübörögnek, bukfencet hánynak a padláson, és attól rossz az ő álma. De nem hempergőztem bele semmibe, csak a finom, bársonyos porba, és a pelék csöndben voltak, bizonyára csodálkozva leskelődtek a kuckóikból, csak akkor hallottam meg őket, hogy ismét viháncolnak, hányják a bukfenceket, amikor már az ajtóban voltam. És ahogy lefelé surrantam,

most már nem meztelenül, mert tetőtől talpig felöltöztetett, sötét balerinadresszbe bújtatott a por,

az egyik lépcsőfordulóban beleszaladtam az uramba, majdnem fellöktem azt a síri kísértetet, aki az uram volt, gyertyával a kezében, hosszú hálóingben és hálósipkában. És olyan nevetséges kísértet volt, hogy kuncognom kellett, és ő csak tartotta azt a pislákoló gyertyát, és rémülten bámult rám, olyan rémülten, mint a nászéjszakáján, ami persze az én nászéjszakám is volt. Akkor is így állt, hálóingben és hálósipkában, kezében a gyertyával, és a rémülettől kiguvadtak a szemei, úgy bámult rám, aki szemben álltam vele, a földig érő nagy tükörrel a hátam mögött, és kibújtattam a vállamat a hálóingből, az tán a testemen lecsúszott, a lábfejemre hullott a könnyű selyem, és kinyújtottam a karomat, lehunytam a szememet, és néhányszor lassan megfordultam a saját tengelyem körül. Ő pedig

felnyögött, és azt mondta, hogy nem is sejtette, hogy én ilyen hihetetlenül, ilyen fájdalmasan, ilyen velőtrázóan gyönyörű vagyok.

Annyira megrémült a szépségemtől, hogy egy hétig nem is mert hozzám érni, egy héten át, minden este eljátszottuk ugyanezt a színjátékot, és minden egyes alkalommal ugyanúgy megrémült, csak bámult elkerekedő szemmel, remegett a kezében a gyertya, aztán egész éjszaka mozdulatlanul feküdt az ágyban, úgy feküdt mellettem, ébren és szótlanul, mint egy kővé vált halott, míg végül, a nyolcadik napon, a házasságom nyolcadik estéjén elvettem az én ötvenesztendős, rémült kisgyermekként reszkető uramtól a gyertyát. Elfújtam a lángot, hogy ne lássa az én bénító szépségemet, aztán levetkőztettem az én engedelmes uramat. Levettem a fejéről a sipkát, lassan kibontottam a hálóingéből, leültettem az ágy szélére, lehúztam a lábáról a papucsot, aztán legöngyölgettem az éjszakai harisnyáit is, és ő jámboran tűrte, engedelmeskedett nekem az én ötvenesztendős gyermekem, engedelmeskedett a húszesztendős anyjának. Leültem mellé én is, ott ültünk meztelenül az ágyon, ültünk a sötétben, én és az én szőrös uram, és alig tudtam türtőztetni magam, hogy

az én szőrös uramat Báránynak hívják, pedig pont olyan szőrös, mint egy majom.

Aztán nem is bírtam tovább, kibuggyant belőlem a kacagás. Végighemperedtem az ágyon, kacagtam és kacagtam, ő pedig felhördült, aztán fölpattant és kivágtatott a szobából, hallottam, ahogy zuhognak a léptei a lépcsőn, ahogy trappol lefelé a söntésbe, és elhallgattam, mert megijedtem, hogy elkeseredésében még valami bolondot talál csinálni. De nem, nem csinált ő semmi bolondságot, csak azt csinálta, ami akkor talán még a legeslegjobb volt, levett a polcról és egy hajtásra benyakalt egy egész palack rumot. Aztán már dübörögtek is a léptei, rohant fölfelé, és

az ajtón még bejött, akkor még józan volt, de mire az ágyhoz ért, addigra úgy berúgott, úgy letaglózta a méregerős Portorico, hogy csak végigzuhant az ágyon, az ölembe fúrta a fejét, és már el is aludt.

És akkor újra olyan jó kedvem lett, hogy én ilyen szép vagyok, hogy az én szépségem ennyi gyönyörű galibát okoz, hogy a kisujjamat sem kell mozdítsam, a meztelenségemmel, a testem látványával letaglózok egy ilyen aranyos tulkot, mint az én uram, ez a szelíd Bárány, ez a szőrös majom. És kuncognom is kellett, mert ahogy az ölemben feküdt a feje, ahogy beleszuszogott az ölembe, az úgy, de úgy csiklandozott, és az jutott az eszembe, hogy akkor az én ölem most egy kispárna. És az uram mocorgott, még jobban belefúrta az arcát abba a kispárnába, aztán bele is hortyogott, és akkor megint nem bírtam tovább, el kellett kacagjam magam, mert az a hortyogás úgy csiklandozott, hogy csillagokat láttam. Aztán elcsendesedett az én báránykám, és ahogy hevertünk ott keresztül-kasul az ágyon, feje az ölemben, jobb keze a fenekem alatt, arra gondoltam, hogy

én nagyon, de nagyon szerencsés vagyok, és aztán félrefordítottam a fejemet, belefúrtam az arcomat a párnába, és reggelig sírtam.

Sirattam a leányságomat, ami akkor még meg is volt. Szeretem ezt a hajnal előtti sötét órát, amikor a gondolatok olyan csapodárak, mint az ablak alatt, a kertemben a káposztalepkék. Azt mondják, még az asszonyok se tagadják, hogy az én kertem a legszebb a városban. De az én kertecském soha nem is látott még éretlen, zsíros trágyát. Másodévenként, ősszel jó gyepföldet ásatok az erdőn, aztán apróra vágatom a kétesztendős, szikkasztott tyúkganajt, és azt a finom tyúkszart, ami tapintásra olyan, akár a friss fűrészpor, összekevertetem azzal a jó gyepfölddel, s öt-hat íznyi vastagon megteríttetem a kertet. Évente háromszor, késő ősszel, korán tavasszal és mindenféle vetés előtt két láb mélyen felásatom a földet.

József napján vetem a salátákat,

a karfiolt és a karalábét, s ha kikeltek, a gyönge plántákat délelőttönként gyékénnyel betakargatom. Sáfrányt, vörös- és fokhagymát, répát, petrezselymet, kaprot, spárgát, tököt, paprikát és uborkát olyan bőséggel terem az én kertem, hogy még a disznókkal is az irigylett, gyönyörű konyhakerti gyümölcsöt etetem. De a fő mutatványom, az én igazi attrakcióm, amit július végén és augusztusban ingyen szolgálok fel az ivóban, az a dinnye. A mézédes, a szájban vattacukorként elolvadó, rózsaszirom illatú sárgadinnye. A receptjét csak én tudom. Szent György napja előtt két héttel a dinnyemagokat borban, majd édes tejben megáztatom. Szent György napján keményre főzök húsz kacsatojást, aztán a tojásokat a csücsküknél megbontom, s a magvakat beléjük dugdosom, és így, a tojás héjában ültetem ki őket a kert naposabb végibe. Ha kibújnak a tojásból a plánták, az én kis csibéim, lecsipkedem a körmömmel a hegyüket, hogy az oldalhajtásokra erősödjenek.

Aztán, ha zsendülnek, sárgulnak, gömbölyödnek már az én dinnyécskéim,

akkor egy-egy deszkácskát teszek alájuk, és mint a jó borász a palackokat, naponta megforgatom, a napnak fordítom őket. És amikor az én sárgadinnyécskéimnek már olyan repedezett a héjuk, mint aszálykor a szántóföld, amikor az illatukat a legkisebb éjszakai fuvallat is belibbenti a szobámba, egy ilyen tömjénes illatú éjszaka lesurranok a söntésbe, leakasztom a szegről az egyik nagy kést, kilopódzom a kertbe, és sorra kivégzem, lenyisszantom őket az indáikról. De nem gyűjtöm őket össze, nem bizony, hanem visszaosonok azzal a nagy késsel a söntésbe, előkeresem az injekciós tűt meg a fecskendőt, aztán előveszem a Portoricót, azt a méregerős rumocskát, amitől az én báránykám, az én rémült uram a mézeshetünk idején olyan szörnyen berúgott, és sorban beoltom az én dinnyécskéimet. És azok a dinnyék,

azok a levágott fejecskék még egy hétig ott maradnak a deszkácskáikon, senki sem tudja, hogy halottak,

hogy le vannak vágva az indáikról, és megforgatom őket eztán is, hogy minden oldalukat egyformán érje a napocska, hogy igazán átjárja őket a balzsam, megerjedjen, minden ízükbe eljusson, felszívódjon a rum. És amikor már majd’ szétdurrannak, amikor éjszakánként felszűrődik a szobámba, hallom a héjuk recsegését, hogy majd’ szétveti őket a beléjük fecskendezett energia, akkor összegyűjtöm ezeket az ízbombákat, s hogy szépen megnyugodjanak, hogy lehűljenek, elraktározom őket a pincében elterített, finom homokra. És egy-egy forró, tikkasztó augusztusi délután, ha kockára vágva, fogpiszkálóra tűzve, nagy üvegtálakban felszolgálom a hűsítő falatokat, akkor

az urak csak cuppognak, mint a csecsszopók, a nyelvükön forgatják,

hagyják a szájukban elolvadni azokat a mézes falatokat, nyalogatják a fogpiszkálókat, legszívesebben elropogtatnák azokat is, és úgy bámulnak rám, olyan csodálattal, mint egy istennőre. De ami a legnagyobb elismerés, amiből tudom, hogy igazán isteni volt az én attrakcióm, a csemegém – az urak aznap már egy korty sört sem isznak. Azért is szeretem ezt a hajnal előtti sötét órát, mert ilyenkor kivihetőnek látszik minden. Ha az én uram, az én báránykám nyüszítése felgyorsul, akkor tudom, hogy mindjárt jön a vinnyogás is. Mint a kenetlen kocsikerék, úgy vinnyog az én báránykám, mert soha nem tud győzni, már a feje tetején viháncolnak a pelék, a görények és a nyestek, és egyre gyorsabban pörög a kerék, rohan lefelé a lejtőn a szekér, és akkor felkelek, átszaladok a másik szobába, kihámozom őt a verejtéktől csatakos pokrócokból, és a mellére teregetem az Erzsók néni szegfűszeges és gerániumos gyógyoldatában kicsavargatott törülközőt.

És olyan forró az én uram teste, hogy a törülköző gőzöl, olyan illat tölti meg a szobát, mint a szerb templomokban,

és egy pillanat alatt már csontszáraz az a törülköző. És amikor harmadszor terítem a mellére, akkor már nedves marad, és az én uracskám, öreg apám és gyermekem egy személyben, megnyugszik lassan, a lélegzése szabályos lesz, nem küzd tovább a nyestekkel és a görényekkel, a lázálmaival. Tudom, most békésen alszik még egy-két órácskát. Én pedig már nem fekszem vissza az ágyba, lámpát se gyújtok, lassan felöltözködöm a sötét szobámban. Lemegyek a söntésbe, ahol úgy lebeg a homály, súlyosan és mozdulatlanul, mint fürdőmedencében a hideg víz. Meggyújtok egy petróleumlámpát, felcsavarom a kanócot, és a talpas, kék kristálypohárkába, amiből csak én ihatok, ebbe a cseh pohárkába, melynek oldalán szépen csiszolt képecske és egy felirat van – Emlék Abbáziából –, kitöltök ebbe a tótágast álló üvegharangocskába két korty italt.

Két kortyocskát az én kettes számú attrakciómból, az én faszénen átcsepegtetett égetett boromból.

Ebből a szegfűvirágon, coriandrumon, szerecsendión, fahéjon, fenyőn, köményen és ánizson ágyazott, törött mandulán, szilva- és barackmagon szűrt spirituszomból, melybe a legpirosabb rózsámat áztatom bele, és amikorra az a rózsa elhalványul, olyanná lesz, mintha a legszebb fehér rózsámat merítettem volna bele, addigra annak az italnak olyan kellemes virágillata lesz, hogy összegyűlnek rá, beröpdösnek a kertemből a méhek. És akkor azzal a pohárkával leülök az üres söntés legnagyobb asztalához, a hosszú asztalnak az egyik sarkához, a petróleumlámpát az asztalra teszem, és nézegetem azt a két korty rózsaszín italt, ami a kék üvegben bíborszínűvé válik,

úgy csillog-villog abban az apró kelyhecskében, olyan vörösen, akár a friss vér.

És akkor, mint a miséző pap az aranyserleg, Krisztus vére fölött, lehunyom a szemem, és elmondom a hajnali imámat: Istenkém, engedd meg, hogy az életünk is olyan jóízű és harmonikus legyen, mint ez az én égetett borocskám, a kettes számú attrakcióm. Egészségünkre! Lassan, apró madárkortyokban megiszom az italt, azután csettintek a nyelvemmel, és mivel az Isten mindig és mindenütt jelen van, így hát ő is csettint a nyelvemmel, aztán egy kicsit elüldögélünk még a petróleumlámpa fényénél,

mi ketten, én meg a Jóisten.

Szeretem ezt a hajnali órát, amikor az ivó nagy ablakaiban lassan derengeni kezd. Lehúzom a lámpa kanócát, figyelem, ahogy a sárga fény felszívódik, visszabújik a lámpába, a konyha sötétségbe borul. A Jóisten elslisszolt már, elment a dolgára, én pedig figyelem, hogyan tekeri egyre feljebb annak a nagy lámpásnak, a Napnak a kanócát. Aztán, amikor a fogadóval szemközti hegyoldalon kibomlanak a hajnali párából a fenyvesek, meghallom a Kóbor-pékség fedeles kocsijának a robaját. Gyorsan telitöltöm ismét az én kék pohárkámat, amiből csak én ihatok, és senki más. Színig, csordulásig töltöm, és ahogy leszaladok a lépcsőn, egy csöpp nem sok, annyi sem csordul ki belőle. Lent a nagy esővizes ciszterna kávájára teszem a poharat, felnyitom a víztározó fedelét, és abban a jéghideg esővízben megmosom az arcom. Még bele sem nyúlok a vízbe, máris végiglúdbőrzik a karom, mint aprócska szálkák, úgy meredeznek a bőrömből az aranysárga pihék. Tíz ujjal igazítok valamicskét a hajamon, és amikor a Kóbor pék szekere megáll a kapu előtt, már én is ott vagyok. Sári úr, a pocakos kocsis megtekeri a kurblit, hogy a fékpofák rászoruljanak az abroncsra, aztán, mint egy zászlót, az ülés melletti csőbe dugja az ostora nyelét, és olyan szigorúan néz rám onnan fentről, a magasított, epedarugós bakról, hogy ha nem is szól, hallom, hogy mit gondol.

Egy ilyen szép fiatalasszonynak ágyban a helye, gondolja Sári úr, és persze nem arra gondol,

csak arra, hogy igenigen korán volna még, mert Sári úr most kocsis, de valaha „taligás” volt Nyíregyházán, és a kétkerekű homokfutóján sok szép fiatalasszonyt furikázott így hajnaltájt a „Zöld vadász”-ból. És azok a szép fiatalasszonyok, mondja a Sári úr tekintete, akikkel reggel hatkor még meg kellett állnia a Marschalkó kávéháza előtt, mert olyan gyöngécskék voltak már a sok mulatozástól meg a röviditaloktól, meg kellett állnia, hogy kiskanállal megegyenek még egy tojássárgájával habart kakaót, azok a szép kisasszonyok olyan gyorsan hervadtak el, mondja nekem a Sári úr szigorú tekintete, mint a leszakított pipacs. Csakhogy ez nem a „Zöld Vadász” ám, hanem az „Ezüst Macska”, mondom én Sári úrnak a szememmel, és akkor megenyhül a tekintete. Lekászálódik a trónusáról, a magas bakról, ahogy feláll, a rozsdás epedarugók megkönnyebbülten sóhajtanak. Felé kínálom a poharat, és ő elfogadja. Rám emeli a tekintetét, aztán a poharat is. – Hát akkor magácskára, és erre a vén macskára! – mondja a tekintete, és felhajtja azt a poharat, de nem nyeli le, hanem előbb a nyelve alá küldi, megforgatja a szájában, ízlelgeti az én rózsámat, coriandrumomat és ánizsomat,

aztán leereszti, lassan lecsorgatja a torkán, és csettint a nyelvével.

Többet ér ez akármi patikárius pancsoknál, mondja a Sári úr a tekintetével, mert másként nem is mondhatja, mivelhogy néma, aztán kinyitja a fedeles kocsi ajtaját, amin egy sósperecet majszoló medvebocs látható, s körötte, félkaréjban a felirat: Kóbor Gusztáv és fiai sütőháza – Kétszer naponta friss sütemény, rozs- és búzakenyér. Kétszersült (pozsonyi módra) mandolával és mandola nélkül gyermekek számára. Kiemeli a nagy szakajtó kenyeret, indulna a konyhába. Apró kézmozdulattal állítom meg. – Már megint azt a rosszfajta, komisz kenyeret hozta nekem, Sári úr? – kérdezem, s leemelem a legfölső, gesztenyevörös, domború kenyeret, megcsapom öklömmel a fenekét, az egész kenyér szépen belerendül, aztán, a Sári úr mosolygó tekintetétől kísérve, letépem a pirosabbik sarkát.

Száraz Miklós György: Az Ezüst Macska

Scolar, 2016

Kamu

Mi ez a sípolás? Jól hallom, hogy valaki üvölt? Maradna már csendben, aludni szeretnék! Nem látok semmit. Minden homályos. Azt hiszem, fekszem, és valaki fölém hajol. A járdán vagyok? Vagy az úttesten?

Pedig hogy vártam a mai napot! Mint egy kis pisis. Nem sok mindenre emlékszem gyerekkoromból, de két dologra élénken. Arra, ahogy leskelődöm karácsony előtt, hogy mi kerül a fa alá. Anyáék látták, hogy ott vagyok, de úgy tettek, mintha nem vennének észre. Meg a lángosos délutánokra, amikor a nagyi jött értem az oviba. Mindig kierőszakoltam, hogy vegyünk egy sajtos-tejfölöst a buszmegállóban, bár tudtam, hogy legfeljebb az első sarokig marad bennem.

Szóval ma újra gyereknek éreztem magam, bár már tizenhét vagyok. Harmadikos gimnazista. Ha pár szóval kellene leírnom magam: nem túl mutatós, vicces, kicsit sem buta. Az elsőt a másodikkal és harmadikkal kompenzálom, mondhatni, népszerű vagyok.

Jóban vagyok mindenkivel, fiúkkal is, akik bár nem potenciális csajként tekintenek rám, de bírnak. Hívnak bulikba, benne vagyok a kemény magban. Minden tökéletes, csak a szerelmi életem hiányos. Néha cikiztek is a csajok, mondták, hogy sminkelhetnék, befesthetném a hajamat, hordhatnék menőbb cuccokat, akkor tuti felfigyelnének rám a pasik. De minél többet nyaggattak, annál kevésbé volt kedvem hozzá.

Pár hete bejelölt egy srác a Facebookon. Nem volt ismerős, ezért megnyitottam a profilképeit. Izmos, barna hajú, barna szemű, szépfiús arcú srác. Gyönyörű. Nem értettem, mit akarhat tőlem, honnan ismer, de gondoltam, biztos félrenyomott, nem is engem akart bejelölni. Hagytam a fenébe.

Pár nap múlva jött tőle egy üzenet. Megnyitottam, és ez állt benne: „Helló! Ne haragudj, hogy ismeretlenül bejelöltelek, de nagyon megfogott a profilképed. Ha van kedved, dumálhatnánk.”

Megfogta a profilképem? Alig látszom rajta, egy baseballsapka mögé rejtőzöm, szinte semmi nem látszik belőlem. Muszáj volt válaszolnom. Mégis, mikor ír rá egy hozzám hasonló csajra egy ilyen fickó?

A válaszból válasz lett, majd megint válasz, és a végére naphosszat beszélgettünk. Ő is suliba jár, így szünetekben kommunikáltunk. Azt mondta, esténként nem tud írni. Nem indokolta meg, miért, de elfogadtam. Ezen kívül minden csodálatosan alakult.

„Ma mit csinálsz?” – írta az első óra után.

„Hazamegyek, és olvasok. Anyáék mostanában elég sokat veszekszenek. Remélem, nem lesz nagy gebasz. Szeretik egymást szerintem, csak szűkösen vagyunk. Úgyhogy inkább olvasok, nem kunyerálok pénzt tőlük, hogy elmenjek valahova.”

„Elképesztően jó ember vagy, tudtad? Rögtön lejött a képedről. Nem tudom, miért, de ahogy megláttam, ezt éreztem. Hogy neked szép lelked van. Nálunk is vannak gázok, de biztos, hogy megoldják az ősök. Neked is hinned kell benne.”

A beszélgetést itt befejeztük, mert jött a következő óra. A csajoknak megmutattam a fotóját, el sem akarták hinni, mekkora mázlim van.

– És mikor taliztok? – kérdezte Anna barátnőm.

– Nem tudom, félek azért, hogy így élőben nem jövök majd be neki – válaszoltam.

– Ugyan már, minél hamarabb találkozzatok. Át kell esni ezen is. Ha meg seggfej, otthagyod.

Rájöttem, hogy végül is igazuk van: minek dumálunk ennyit, ha lehet, hogy élőben nem is lennék neki szimpi? Még aznap este írtam neki, hogy jó lenne talizni. Nem válaszolt, csak másnap reggel. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor írta, hogy ő is ezt akarta javasolni, csak nem merte. Meg is beszéltünk egy találkozót mára.

„A suliddal szemben van egy tök jó park, nem?” – írta.

„Aha.”

„Akkor legyen ott, suli után, olyan négy felé. Hm?”

„Persze, tökéletes. Remélem, megismersz majd” – írtam egy kacsintós fejjel.

„LOL, biztos.”

Amikor reggel elindultam, úgy vigyorogtam, mint egy idióta.Anyum nem értette, hogy mi van, de nem is firtatta, csak megkérdezte, mikor érek haza. Megnyugtattam, hogy vacsira tuti otthon leszek.

A csajok tűkön ültek, egész nap röhögcséltek, már a fiúk is tudták, hogy húúú, randim lesz. Reméltem, hogy nem jönnek oda, nem is mondtam meg nekik, hogy hol találkozunk. Nem tudtam figyelni egyik órán sem, alig vártam, hogy kicsöngessenek, és mehessek át a parkba. Csak úgy zakatolt a szívem, bambultam ki az ablakon, kaptam is egy egyest. Mert naná, hogy engem hívtak ki felelni.

Végre vége lett a napnak, és gyorsan berohantam a mosdóba. Kisminkeltem magam, megigazítottam a hajamat, mély levegőket vettem.

Átmentem a zebrán, és elindultam a park felé.

Üresnek tűnt, de még nem volt látótávolságban a pad, amelyikhez megbeszéltük a találkozót. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy ott ül rajta egy alak. Nem volt magas, sem kisportolt, hanem köpcös volt, és nagydarab.

Közelebb kerülve észrevettem, hogy Márk az a tizenegy céből. Márk a többiek gúnyolódásának céltáblája. Csúnya fiú, hörgő hanggal, szemüveggel, gázos szerkókban. Úgy ült ott, mint egy mérges pocok, feje a nyakába húzva.

– Szia, Márk. Mi újság? Mit keresel itt?

– Rád várok… ööö… szépségem – válaszolta, mintha valami szar színházi próbán olvasná fel.

– Mi van? – kérdeztem vissza kicsit sem kedvesen.

– Hát rám vártál eddig, nem? Sosem gondoltad volna, hogy ilyen hamar megtalálod a közös hangot valakivel – idézett a facebookos srácnak írt egyik üzenetemből.

Ahogy ezt kimondta, hangos röhögést hallottam az egyik fa mögül. Pár pillanat múlva előjött a fél „baráti” társaságom mutogatás, combcsapkodás és huhogás közepette.

– Hát, baze’, ez mekkora volt! Nem gondoltam, hogy így bekajálod! Óriási! – kiabálta Sanyi, az egyik haverom.

– Nevess már, basszus, poén volt! – rázta meg a vállamat Anna.

Úgy éreztem, megfulladok, ha nem ereszthetem ki a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássák, így elkezdtem futni tiszta erőből, ahogy csak bírtam. Még hallottam, hogy kiabálják a nevemet, de nem érdekelt, csak futottam, azt sem tudtam, merre, alig láttam valamit, annyira könnyes volt a szemem.

Aztán csak a csattanásra, az éles fájdalomra emlékszem. De mi ez a sípolás? Jól hallom, hogy valaki üvölt?

Most alszom.

Pedig próbáltam fennmaradni, hogy szóljak anyának, nem érek haza vacsorára.

Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli

Scolar, 2017

A fénykép Budapest valamelyik körútján készült, az 1956-os forradalom idején: a fiú és a lány szemükben az öröm szikrájával néznek a kamerába; hátuk mögött egy férfi közeledik, kezében pisztoly. Amikor Balázs Eszterrel az a regénybe illő és innen visszatekintve már elég vadnak tűnő ötletünk támadt, hogy megkeressük a képen látható párt, távolról sem gondoltuk volna, milyen hosszúra nyúló kalandba vágunk bele. Budapesten először 1994-ben jártam, Arthur Koestler miatt. Műveinek gyűjteményes kiadásához próbáltam felkutatni azt a pár bűnügyi regényt, amelyeket a Sötétség délben szerzője az 1930-as években barátjával, Németh Andorral együtt írt az Andrássy út egyik kávéházának asztalánál. A művészek körében egykoron népszerű Japán Kávéházat a kommunista időszak alatt lerombolták, és az 1990-es évek derekán már az Írók Boltja működött a helyén.

A könyvesboltban – elsősorban a képanyag kedvéért – megvettem magamnak egy történész munkáját, amely a sztálinizmus legsötétebb éveit és az 1956-os budapesti forradalmat mutatja be. A borító a szóban forgó fotó alapján készült, bár a célnak megfelelően kicsit átfazonírozták: a könyv előlapján és gerincén a pár, hátlapján a pisztolyos férfi. Tudtam, hogy láttam már valahol ezt a fényképet, mégpedig a ’70-es években, egy magyarországi munkástanácsokat bemutató szélsőbaloldali brosúra címlapján. Budapesti tartózkodásom alatt ismertem meg Esztert, aki még egyetemre járt, francia–történelem szakos hallgató volt, és épp régi barátaimat kalauzolta a városban. Beszélgettünk az 1956-os forradalomról, megmutattam neki a frissen vásárolt könyvet és rajta a fotót. Eszternek rögtön feltűnt, hogy van ebben a fiúban valami karizmatikus, valami James Dean-es. Tegyük hozzá, hogy a kép láttán bármelyik magyar mozirajongó rögtön rávágná, hogy

a srác tényleg hasonlít Soós Imrére, a magyar filmipar egykori csillagára,

aki 1957-ben, 27 évesen öngyilkos lett. A fotótól évekig nem tudtam szabadulni, szinte kísértett, úton-útfélen belebotlottam – hol Budapesten jött szembe velem, a magyarországi forradalom negyvenedik évfordulójáról megemlékező kiállításon, hol a tévéképernyőn, a német–francia Arte csatorna egyik dokumentumfilmjének záró képsorában. 1999 májusában a párizsi agglomerációhoz tartozó Enghien-les-Bains-ben jártam, és a bolhapiacon ráakadtam egy képeslapra, amelyen a „Budapesti emlék” felirat, valamint két másik 1956-os felvétel kíséretében ott virított ugyanez a fénykép. Megvettem, és elküldtem Eszternek.

Hat hónappal később egy barátomnál a Paris Match gondosan bekötött régi évfolyamait lapozgattam, akkor fedeztem fel, hogy a kép először a népszerű francia hetilap 1956. november 10-i számában jelent meg. A kétoldalas nagyítás igen erőteljes hatást keltett. A Match kiküldött tudósítóinak anyagát felvezető főcím – „Budapest hősei” – alatt a következő képaláírás állt: „Az utcai forgatagban riportereink által lencsevégre kapott pár szemében ott lobog a forradalom tüze. A fiú a hadsereg egyik raktárából szerzett magának fegyvert.

A sebesült lány elsősegélykészletté alakította az iskolatáskáját.

Mögöttük egy felfegyverzett járókelő.”

Nyilván nem véletlen, hogy a Match pont ezzel a képpel indította a helyszíni beszámolót: arcot kellett adni a magyar forradalmároknak, azoknak a fiatal, többségében nagyon fiatal férfiaknak és nőknek, akik fegyvert ragadtak, hogy megdöntsék a sztálinista rezsimet.

1956-ban a televíziózás még gyerekcipőben járt, mindent a fotóriportok vittek.

A nyugati közvéleményt a magyarországi forradalommal kapcsolatban is elsősorban a Life-hoz vagy a Matchhoz hasonló nagy világlapokban leközölt felvételek formálták. A francia szatirikus lap, a Canard enchaîné vezérpublicistája, Morvan Lebesque például határozottan kikelt az ellen a kommunista érvelés ellen, amely szerint a felkelést fasiszták maroknyi csapata szította volna: „Ez színtiszta hazugság. Hisz saját szemünkkel láttuk a magyarországi lázadókat, filmhíradókban, a lapokban, és továbbra is látjuk őket, a menekülteket, akik riadt tekintettel lépik át országuk határait.

Hogy ők fasiszták, jóllakott polgárok, milicisták, arisztokraták lennének? Nevetnem kell.

Egész gyerek- és fiatalkoromat munkások között töltöttem, tudom, mit jelent a kétkezi munka, tudom, hogy néz ki egy igazi proletár.”

A Match fotójának szereplői egyenesen a szemünkbe néznek. Épp csak annyi időre álltak meg, hogy elkészülhessen róluk ez a sokatmondó és megkapó pillanatfelvétel, a magyar forradalom tökéletes ikonja, és egyben a kor hiteles lenyomata.

A csibészes képű srác hanyag eleganciával viseli a kalapot, sötét felöltője alatt világos zakó, cipzáras pulóver és fehér ing látszik. Bal kezével a nyakában lógó géppisztoly – egészen pontosan a második világháborús szovjet rohamosztagoknál előszeretettel használt modell, egy PPS–41-es, közkeletű nevén „davajgitár” – tárába kapaszkodik.

Tiszta tekintetében van valami megindítóan szelíd és gyermeki, a szájtartása mégis inkább pimasz.

A vonásai – széles, kiugró járomcsontja, mandulavágású szeme, felvont, sűrű szemöldöke – francia szemmel nézve tipikusan kelet-európaiak.

A lány oldalra csapott svájcisapkája alól kócos tincsek kandikálnak elő. Haját a bal halántékánál csattal hátratűzte. Fülében nagyobbacska karika, az arcán jobb oldalt kötés. Nyaka körül viseltes, csíkos sál, rajta jókora lyuk, akárcsak kopott kabátja bal ujján; a könyöke fölött házilag gyártott nővérkarszalag, két végét biztosítótű fogja össze; vállán keresztülvetett táska, melyben ki tudja, mi lehet. Az átlagnál kicsit erősebb állkapcsát előreszegve, büszkén néz a kamerába.

A fényképen egy harmadik alak is látható, egy szintén svájcisapkás, egyenes tartású, bajszos, világos ballonkabátos férfi; mintha mosolyogna is, a jelenléte mégis nyugtalanító. A Budapest utcáin készült korabeli felvételeket elnézve tulajdonképpen nincs rajta semmi különös. Ennek dacára nehéz nem belelátni némi hasonlóságot az 1930-as évek Franciaországában tevékenykedő radikális jobboldali ligák aktivistáival, illetve Oswald Mosley feketeingeseivel. De bárki legyen is az az ember, a képen mindenképpen kakukktojás. A fotós egyértelműen csak a párt akarta lefényképezni,

a pisztolyos fickó pedig egyszerűen belegyalogolt a jelenetbe,

amivel a képhez akaratlanul hozzá is tett – rajta keresztül jól érzékelhető a folyamatos fenyegetettség, a fejek felett lebegő veszély. Emellett figurája balról a kompozíciót is kiegyenlíti: a fiú nagyjából a kép közepén áll, jobbra egy lépéssel mögötte a lány, akiknek ily módon kiegészült kettősét egyik oldalról a veszteglő villamos, a járdaszegély és a fasor, másikról a kerítésrács foglalja perspektivikus keretbe. Minden elemnek tökéletesen megvan a maga helye.

De ki volt az a pár, akit a fél világ a magyar forradalom ikonjaként ismer? A két névtelen fiatal egy csapásra híressé vált, egyfajta ismeretlen ismerőssé – mert egy fénykép, amely a negatív egy kockáján megőrizte életük egyetlen százhuszonötöd másodpercét, halhatatlanná tette őket. De

hogy előtte és utána mit csináltak, arról nem tudni semmit.

Amint a fotós leeresztette a gépét, továbbálltak, egy pillanatra kimerevített sorsuk új fordulatokat vett… Mi lett velük?

Arról, hogy a történetük folytatódott, halvány ismereteink azért lehettek: Méray Tibor a Laffont Kiadó „Ce jour-lŕ” (Aznap) elnevezésű sorozatában 1966-ban megjelent 23 octobre 1956, Budapest című könyvének egyik viharvert példányában felfedeztem egy másik képet, amelyen a Match lapjairól megismert lány szintén szerepel. Egy fiatal, állig felfegyverzett felkelőkből összeverődött csoport hátterében áll. Az arcának csak egy része látszik, de a kötésről könnyen felismerhető. A csoport vezetője feltehetően a középen fehér svájcisapkában és bőrkabátban feszítő széles vállú férfi – arcra tisztára Jean Marais proletár kiadásban –, aki kezében egy szovjet gyalogsági PPSZ–43-as gépfegyvert tart.

A csoport más beállításban a Paris Match sorozatában is feltűnik, csak ott a leragasztott arcú lány lemaradt a képről. Mögöttük ugyanaz a kerítés, mint a „Budapest hősei” címmel megjelent fotón, amiből arra következtethetünk, hogy a felvétel ugyanott készült, feltehetően valamivel később. A helyszínt egyébiránt nem volt nehéz behatárolni, a környék ötven év alatt mit sem változott: a Múzeum körút Kálvin tér és Bródy Sándor utca közé eső szakasza egyértelműen beazonosítható. A Nemzeti Múzeum kertjét ma is ugyanaz a kerítés fogja körül, az úttesten ma is majdnem ugyanolyan típusú sárga villamosok közlekednek. És a dolog izgatni kezdte a fantáziámat…

„Mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni őket?”

Amikor az ötletet először felvetettem, Eszter nem igazán vett komolyan. De nem adtam fel ilyen könnyen, és szép lassan ő is beszállt. Gyűjtögetni kezdtük az anyagot, eleinte csak úgy, kedvtelésből, ki-ki amikor épp ráért, de ahogy a nyomok szaporodni kezdtek, a lelkesedésünk is egyre nőtt – egyre közelebb éreztük magunkhoz a hőseinket.

De hogyan lehet nagyjából fél évszázad elteltével két ismeretlen ember nyomára bukkanni? Merre érdemes egyáltalán elindulni? A fénykép Budapesten készült, és Párizsban jelent meg – logikusnak tűnt hát egyszerre mindkét irányból nekivágni a keresésnek. Magyarországon adta magát, hogy közzéteszünk egy hirdetést, bevesszük magunkat a levéltárakba, felkeressük az egykori felkelőket; Franciaországban pedig az volt a feladat, hogy kiderítsük, valójában ki készítette a felvételt, hátha abból tovább tudunk majd menni valamerre. Mert azt eddig még nem említettük, hogy ha a pár kilétének rejtvénye nem lett volna elég, az sem volt egészen világos, ki kapta őket lencsevégre. A Match összeállítását négyen jegyezték: két fotóriporter, Jean-Pierre Pedrazzini és Franz Goëss, valamint két újságíró, Vic Vance és Paul Mathias. 1956-ban a 28 éves, magas,

jóképűségben Gérard Philippe-pel vetekedő, ejtőernyős múltú Jean-Pierre Pedrazzini volt a Match sztárfotósa.

Egy évvel korábban a híres Le Mans-i 24 órás autóversenyen kis híján odaveszett, amikor az egyik versenyző kisodródott, és az autója felrobbant a tömegben. A balesetnek 82 halálos áldozata volt. Pedrazzini már Budapestre érkezésének másnapján súlyosan megsebesült. Néhány nappal később a lap különgéppel hazaszállíttatta, de életét a párizsi orvosok sem tudták megmenteni: 1956. november 6-án halt meg, miközben Budapest még javában állta a szovjet csapatok második támadását.

Phil Casoar – Balázs Eszter: Budapest hősei

Scolar, 2016

Aki tisztában van azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a faszülők együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket, és nem fog nagy gépekkel garázdálkodni közöttük. A gépeket az én területemről már két éve száműztük, és ha olykor-olykor mégis ki kell vágnunk egyes törzseket, akkor az erdei munkások lovaikkal együtt ezt kímélettel teszik. Egy egészséges, akár még boldognak is nevezhető erdő lényegesen termékenyebb, ami gazdaságilag is megtérül. Ez az érv győzte meg munkaadómat, a hümmeli önkormányzatot, így aztán ebben az Eifel-hegységben fekvő parányi faluban a jövőben szóba sem jöhet semmilyen más gazdálkodási forma. A fák fellélegeznek, és még több titkot árulnak el, különösen azok a csoportok, amelyek az újonnan kialakított védett területeken teljesen háborítatlanul élnek. Életem végéig tanulni fogok tőlük. Már az minden képzeletet felülmúl, amit eddig felfedeztem ott, a lombsátorban.

Most arra invitálom az olvasót, ossza meg velem a fák nyújtotta örömöket. És ki tudja, talán legközelebb, amikor az erdőben sétál, ön is felfedez néhány csodát.

Évekkel ezelőtt a hozzám tartozó erdészkerület egy régi bükkös rezervátumában különös, mohával benőtt kövekre bukkantam.

Utólag már nyilvánvaló számomra, hogy sokszor elmentem mellettük, ügyet sem vetve rájuk, egy nap azonban mégiscsak megtorpantam és lehajoltam. Formájuk szokatlan volt, görbe, üreges, amikor pedig valamennyire megemeltem a mohát, alatta fakérget fedeztem fel. Egyszóval mégsem kő volt az, hanem egy régi fadarab. Mivel azonban a bükkfa nedves talajon néhány év alatt elkorhad, meglepődtem, hogy ez mennyire kemény.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem tudtam felemelni, szemlátomást szilárdan összenőtt a talajjal. Zsebkésemmel óvatosan lekapargattam valamennyit a kérgéről, mígnem egy zöld rétegre bukkantam. Zöld? Ez a színanyag csak klorofillból származhat, ahogyan az a friss levelekben előfordul, és tartalékként az élő fák törzsében is elraktározódik. Ez csakis azt jelenthette, hogy ez a fadarab mégsem volt halott! A többi „kődarabból” aztán gyorsan kirajzolódott a logikus kép, ugyanis azok egy másfél méter átmérőjű körön belül helyezkedtek el. Egy hatalmas, ősrégi fatörzs göcsörtös maradványai voltak. Csak egykori pereme maradt meg csökevényesen, míg belseje már régen humusszá korhadt szét – nyilvánvaló jeleként annak, hogy a törzset már vagy 400-500 évvel ezelőtt kellett hogy kivágják.

De hogyan maradhattak fenn ilyen hosszú ideig az élő maradványok? Utóvégre a sejtek cukor formájában tápanyagot használnak el, lélegezniük és legalább egy keveset nőniük kell. Márpedig levelek, így fotoszintézis nélkül ez lehetetlen. Több évszázados koplalókúrát bolygónk egyetlen lénye sem bír ki, és ez érvényes a fák maradványaira is. A fatuskókra legalábbis, amelyek csak magukra számíthatnak. Ennél a példánynál azonban mindez nyilvánvalóan másképpen volt. A szomszédos fáktól kapott támogatást, mégpedig a gyökerek segítségével. Olykor csak laza kapcsolat létesül a gombafonalak hálózata révén, amely beburkolja a gyökércsúcsokat, és segít nekik a tápanyagcserében, olykor azonban vannak közvetlen összenövések is. Hogy esetünkben mi volt a helyzet, azt nem sikerült megtudnom, nem akartam ugyanis az öreg fatönknek az ásással kárt okozni. Egyvalami azonban egyértelmű volt: a környező bükkfák – hogy életben tartsák – cukoroldatot pumpáltak át neki.

Azt, hogy a fák gyökérzetük révén összekapcsolódnak, olykor megfigyelhetjük a rézsűkön. Az eső ott elmossa a földet, és szabaddá teszi a föld alatti hálózatot. Hogy valóban összefonódó rendszerről van szó, amely egy faj és egy állomány legtöbb egyedét összekapcsolja, a kutatók a Harz hegységben derítették ki. A tápanyagcsere, a szomszédok segítségnyújtása szükséghelyzetben minden jel szerint megszokott dolog, és arra a megállapításra vezetett, hogy az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly.

Természetesen feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon a fák gyökerei nem egyszerűen érzéketlenül és céltalanul nőnek-e a földben, és mindig akkor kapcsolódnak össze fajtársaikkal, amikor találkoznak velük? Ettől kezdve törvényszerűen folyik közöttük a tápanyagcsere, mintha egy feltételezett társas közösséget építenének ki, miközben véletlenszerű adok-veszeknél mégsem élnének meg többet. Az aktív segítség megkapó képét ezzel felváltaná a véletlenszerűség elve, jóllehet még az efféle mechanizmusok is előnyösek lennének az erdő ökoszisztémájának működése szempontjából. Ennyire azonban nem egyszerű a természet működése, mint azt Massimo Maff ei a Torinói Egyetemről a Max Planck Forschung magazinban megállapítja: a növények – következésképpen a fák is – nagyon jól meg tudják különböztetni a gyökereiket más fajok, sőt a saját fajuk más egyedeinek gyökereitől is.

De vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, nagy gonddal felnevelve így saját konkurenciájukat? Az okok ugyanazok, mint az emberi társadalmakban: közösen jobban megy. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen ellenben sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. Ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg. Hogy ez megvalósuljon, a közösséget mindenáron fenn kell tartaniuk. Ha minden egyes példány csakis önmagával törődne, akkor jó néhányan nem érnék meg az öregkort. Az állandó pusztulás eredménye az lenne, hogy sok nagy lyuk tátongana a koronasátorban, ennek folytán pedig a viharok mélyebbre hatolhatnának, és további fákat dönthetnének ki. A nyári forróság benyomulna egészen az erdő talajáig, és kiszárítaná. Ettől mindenki szenvedne.

A közösség számára így minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehetséges, megmaradjon. Ezért aztán a beteg egyedeket is támogatják, ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen megeshet, hogy legközelebb fordítva lesz: a támogató fa szorul rá a támogatásra. Engem az így viselkedő vastag, ezüstszürke bükkök elefántcsordára emlékeztetnek. Az is törődik a tagjaival, talpra állítja a betegeket és a gyengéket, és még az elhullott csordatagokat sem hagyja szívesen hátra.

Minden fa tagja ennek a közösségnek, ugyanakkor mégiscsak vannak fokozatok. A legtöbb fatönk lassanként elkorhad, és néhány évtized alatt (a fák életében ez nagyon rövid idő) eltűnik a televényben. Csak kevés példány akad, amelyet – akárcsak az imént leírt „mohával benőtt követ” – évszázadokon át életben tartanak. Mi az oka ennek a különbségtételnek? A fák is osztálytársadalomban élnének? Nagyon úgy tűnik, de az „osztály” kifejezés mégsem igazán helytálló. Inkább az összetartozás, sőt a rokonszenv foka az, ami a társak segítőkészségét meghatározza.

És ezt mi magunk is felmérhetjük akár a lombkoronára vetett egyetlen pillantással. Egy átlagos fa addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri egy hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a lég-, pontosabban a „fénytér” már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, úgyhogy az az érzésünk, ott fenn szabályos harc folyik. Egy igazi baráti páros ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik fa irányába. Egyik fa sem akar a másiktól elhappolni semmit, a lombkorona erőteljesebb részeit ezért kifelé, azaz a „nem barátok” irányába fejleszti. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg.

Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók. Talán mindegyik faj ezt teszi, jómagam megfigyeltem már kivágott fák hosszan tovább élő tönkjeit a bükkök mellett tölgyeknél, jegenyefenyőknél, lucfenyőknél és duglászfenyőknél is. A telepített erdők – ilyen Közép-Európa legtöbb tűlevelű erdeje – szemlátomást úgy viselkednek, mint az utcagyerekek. Mivel az ültetés révén a gyökerek tartós sérülést szenvednek, úgy tűnik, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni. Az ilyen mesterséges erdők fái rendszerint magánzóként lépnek fel, és így különösen nehéz nekik. Mindamellett a legtöbb esetben amúgy sem vár rájuk hosszú élet, mert a törzsük fafajtától függően nagyjából száz év alatt kivágásra érettnek minősül.

Gyakran kérdezgettek kerttulajdonosok, hogy fáik nem állnak-e túlságosan közel egymáshoz? Végtére is elveszik egymástól a fényt és a vizet. Ez az aggodalom az erdőgazdálkodásból ered: ott a fatörzseknek a lehető leggyorsabban meg kell vastagodniuk és kitermelésre érettnek kell lenniük, márpedig ehhez sok helyre és egyenletesen kerek, nagy lombkoronára van szükségük. Hogy ez így legyen, ötévente rendszeresen megszabadítják őket állítólagos konkurenseiktől, mégpedig úgy, hogy kivágják őket. Mivel a fák nem öregednek meg, hanem már százesztendős korukban a fűrésztelepre kerülnek, ennek az eljárásnak a fák egészségére gyakorolt kedvezőtlen hatásai alig mutatkoznak meg.

Miféle kedvezőtlen hatások? Vagy talán nem az tűnik logikusnak, hogy egy fa jobban nő, ha megszabadul a kellemetlen versenytársaktól, és koronája sok napfényhez, gyökérzete pedig rengeteg vízhez jut? Az eltérő fajokhoz tartozó példányokra ez valóban igaz. Azok harcban állnak egymással a helyi erőforrásokért. Az egyazon fajhoz tartozó fák esetében azonban más a helyzet. Azt, hogy például a bükkök képesek a barátkozásra, mi több, még táplálni is képesek egymást, már említettem. Az erdőnek nyilvánvalóan nem érdeke, hogy elveszítse gyengébb tagjait. Ezzel ugyanis hézagok keletkeznének, amelyek megzavarnák a félhomályból és a magas páratartalomból adódó érzékeny mikroklímát. Egyébként azonban minden egyes fa szabadon kibontakozhatna, és önállóan élhetné életét.

Feltételes módban! A bükkök ugyanis – ők legalábbis mindenképpen – szemlátomást nagy gondot fordítanak az egyensúlyteremő igazságosságra. Vanessa Bursche, az aacheni Rajnai–vesztfáliai Műszaki Főiskola munkatársa kiderítette, hogy a még érintetlen bükkösökben a fotoszintézist illetően egy egészen különös felfedezést tehetünk. A fák szemmel láthatóan egymásra hangolódnak azért, hogy mindegyikük teljesítménye ugyanolyan legyen. És ez nem magától értetődő dolog. Minden bükkfa egyedi helyen áll. Az, hogy a talaj köves vagy nagyon laza, hogy sok vizet tárol-e vagy szinte semmit, hogy gazdag vagy szélsőségesen sovány tápanyagkínálattal rendelkezik-e – e feltételek néhány méteren belül is erősen eltérőek lehetnek. Eszerint minden egyes fa különböző növekedési feltételek közé kerül, és ennek megfelelően gyorsabban vagy lassabban gyarapodik, vagyis több vagy kevesebb cukrot és faanyagot képes termelni. Annál meglepőbb a kutatómunka eredménye: a fák kiegyenlítik egymás között a gyenge és erős tulajdonságokat. Mindegy, hogy a fa vastag-e vagy vékony, a fajtársak egy-egy levélre számítva hasonló mennyiségben állítanak elő cukrot a fény segítségével. A kiegyenlítődés a föld alatt, a gyökérzet révén következik be. Minden jel szerint élénk csere folyik itt. Akinek bőséggel van, az lead, aki szegény éhenkórász, az segélyszállítmányokat kap. A folyamatban ismét részt vesznek a gombák: hatalmas hálózatukkal gigantikus újraelosztó gépezetként működnek. Mindez kissé a szociális segélyrendszerre emlékeztet, amely éppen így akadályozza meg, hogy társadalmunk egyes tagjai mélyre zuhanjanak.

A bükkfák „túl sűrűn” sosem állhatnak, épp ellenkezőleg. Csoportos összebújásra törekednek. A törzsek gyakran kevesebb mint egy méter távolságra állnak egymástól. A fakoronák ezáltal kicsik és tömörek maradnak, és sok erdésznek az a véleménye, hogy ez nem tesz jót a fáknak. Ezért aztán fakitermelés útján szétválasztják őket egymástól, vagyis a feleslegesnek vélt fákat eltávolítják. Lübecki erdészek ellenben arra a következtetésre jutottak, hogy az a bükkerdő, amelynek tagjai szorosan egymás mellett állnak, hatékonyabban működik. A biomassza, mindenekelőtt a fatest számottevő évi többletnövekedése az, ami a facsoportok egészségét bizonyítja. Nyilvánvaló, hogy a tápanyag- és a vízelosztás optimális valamennyi fa között, úgyhogy az összes fa a legjobb formáját hozhatja. Ha „rásegítünk”, és megszabadítjuk az egyes példányokat vélt versenytársaiktól, akkor a megmaradt fákból remeték lesznek. A szomszédokkal fenntartott kapcsolataik üresben futnak, hiszen ott már csak tönkök állnak. Mindegyik fa magában küzd, a következmény pedig az lesz, hogy nagy különbségek keletkeznek produktivitásukban. Akadnak egyes példányok, amelyek vadul fotoszintetizálnak, és csak úgy bugyog bennük a cukor. Ezáltal erőteljesebben növekednek, jó formában vannak, mégsem élnek különösebben sokáig. Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van. Ott azonban sok vesztes is áll. A gyengébbek, amelyeket korábban az erősebbek támogattak, egyszerre hátrányos helyzetbe kerülnek.  Legyen az ok akár a hely, akár a hiányos tápanyagellátás, akár időleges gyengélkedés vagy a genetikai állomány – ezek a fák könnyebben esnek a rovarok és a gombák áldozatául.

Vajon nem az evolúció jegyében történik mindez, amelynek során csak a legerősebbek maradnak életben? A fák erre csak ráznák a fejüket – pontosabban a koronájukat. Jóllétük a közösségtől függ, és ha az állítólagosan erőtlenek eltűnnek, azzal a többiek is veszítenek. Életük során még az erős fák is többször megbetegszenek, és gyengébb szomszédjaik támogatására szorulnak. Ha ők már nincsenek, akkor egy ártalmatlan rovarfertőzöttség is megpecsételheti akár az óriások sorsát is.

A „segélynyújtásnak” egy rendkívüli esetét egyszer én magam indítottam el. Erdészpályafutásom kezdeti éveiben fiatalabb bükkfákat gyűrűztettem meg. Az eljárás során egyméteres magasságban eltávolítunk egy kéregcsíkot, hogy meginduljon a fa fokozatos elhalása. Végső soron ez is a gyérítésnek egy módja, amelynek során nem fűrészeljük ketté a törzset, az elszáradt fák holtfaként, állva maradnak ott az erdőben. Mégis több helyet biztosítanak az élőknek, mert koronájukon nincs levél, és sok fényt átengednek szomszédjaikhoz. Brutálisan hangzik? Én is úgy találom, a halál ugyanis néhány év késleltetéssel következik be, ezért a jövőben soha többé nem tennék ilyet. Láttam, mennyire küzdöttek a bükkök, mindenekelőtt pedig azt, hogy egyik-másik mind a mai napig életben maradt. Rendes körülmények között ez egyáltalán nem lenne lehetséges, hiszen kéreg nélkül a fa nem tudja eljuttatni a cukrot a levelektől a gyökérzetig. Így az utóbbi éhen marad, leáll a szivattyúműködés, és mivel nem jut víz a törzs faanyagán keresztül a koronába, az egész fa elszárad. Sok példány azonban többé-kevésbé elevenen növekedett tovább. Ma már tudom, hogy ez csak az érintetlenül hagyott szomszédok segítségével volt lehetséges. Föld alatti hálózatukon keresztül ezek vették át a gyökerek megszakított ellátását, lehetővé téve ezzel társaik túlélését. Ráadásul egyesek még a kéregben keletkezett hézagot is újbóli növekedéssel hidalják át, és bevallom: minden alkalommal kissé szégyenkezem, ha látom, mit tettem egykor. Mindenesetre megtanultam ebből, mennyire erőteljes lehet a fák közössége. „Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme” – ezt az ősi kézművesmondást akár a fák is kitalálhatták volna. És mivel ők ezt ösztönösen érzik, feltétel nélkül kisegítik egymást.

Peter Wohlenneben: A fák titkos élete

Park Könyvkiadó, 2016

Megbarátkozni mindenkivel

Az önzetlen emberbaráti szeretetnek csak egy arca van: kedvesség másokkal szemben. Ezzel az önzetlenséggel viszont másoknak és magunknak is használunk, mind itt és most, mind pedig hosszú távon.

Ahogy egy tibeti láma, Kunu Tendzin Gyelcen mondta: „Ha az összes ember barátja szeretnél lenni, fejlessz ki magadban szeretetet és együttérzést irántuk! Ha az összes ember szellemi vezetője kívánsz lenni, alakíts ki magadban szeretetet és együttérzést! Ha mindenkin segíteni akarsz, alakíts ki magadban szeretetet és együttérzést!” Ha világkorszakokon át keresgélnéd a legjobb módszert a tartós boldogság elérésére, akkor is csak arra jönnél rá, hogy ennek a szeretet és az együttérzés kifejlesztése az egyetlen módja.

Azzal, hogy tudatára ébredünk mások létezésének és kifejlesztjük magunkban az irántuk való tiszteletet, mi magunk is sokkal boldogabbak és elégedettebbek leszünk, ami már eleve azzal a külsődleges hatással jár, hogy békés légkört teremt. Például, ha egy emberekkel teli szobában valaki mérges lesz és kiabálni kezd, mindenki számára feszültté válik a légkör. Ha azonban egy csoportban mindenki szívélyes érzéseket és tiszteletet táplál egymás iránt, akkor békés, harmonikus lesz az atmoszféra. A külső a belsőből sugárzik ki. Ha durva és goromba szándékaink vannak, azt mindenki megérzi, bármily kellemesek legyenek is a körülmények.

Belső állapotunk a leglényegbevágóbb. Ha tudatilag kényelmetlenül érezzük magunkat, akkor a külső dolgok egyáltalán nem segítenek. Ám ha bensőnkben szeretet, szívélyesség és jóság lakozik, akkor a külső problémákat könnyebben el tudjuk fogadni, és könnyebben szembe tudunk nézni velük.

Kétséges, hogy a gondokat haraggal meg lehetne oldani. Lehet, hogy ideiglenes sikerre vezet a közvetlen céllal kapcsolatban, s rövid időre némi kielégülést nyújt, de a harag végső soron csak további nehézségeket okoz. (Nincs szükség arra, hogy felsoroljuk ennek számos esetét, mely a múlt évszázadban és ebben a században újra bekövetkezett.) Minden, haraggal végrehajtott cselekedet elhamarkodott. Ha a másokkal való őszinte törődéssel nézünk szembe a problémákkal, talán nem érünk el olyan hamar sikert, de tovább fog tartani.

Mostanában különösen elszomorító észrevenni, hogy szörnyű nyomorúságban élő embereken gyakran politikai megfontolásokból nem segítenek. Sokan áttételesen annak hatásától szenvednek, hogy a kormányok túl sok pénzt fordítanak a fegyverkezésre, s emiatt elhanyagolják az olyan alapvető szükségleteket, mint a mezőgazdaság. Ennek eredményeképpen, amikor természeti katasztrófa sújt le, a helyzet mindig reménytelen. Mások közvetlenül attól szenvednek, hogy egy közösség iránti diszkrimináció miatt elhanyagolják őket. Ha egy amerikai katonát ölnek meg, azt mindenki azonnal tudja, ám azzal kevesen törődnek, hogy hány civil vagy katona halt meg a másik oldalon. Pedig mindenki, aki az életét vesztette, emberi lény volt, akinek értékes volt a saját élete.

Az, hogy szükséget szenvedő emberekről politikai okokból nem veszünk tudomást és magukra hagyjuk őket, elárulja, miben szenvedünk hiányt. Értelmesek és erősek vagyunk – elég erősek ahhoz, hogy népeket zsákmányoljunk ki és elpusztítsuk a világot –, ám a valódi jóság és szeretet hiányzik belőlünk. Van egy indiai mondás:

Amikor egy nyílvessző eltalál, nincs idő megkérdezni, hogy ki lőtte ki, s milyen fajta nyílvessző volt.

Hasonlóképpen, amikor emberi szenvedéssel találjuk magunkat szembe, fontos, hogy részvéttel reagáljunk, ne pedig azok politikáját kérdőjelezzük meg, akik segíteni akarnak. Ne azt kérdezzük, hogy az illető ország barát vagy ellenség, hanem inkább így gondolkodjunk: Emberi lényekről van szó, akik szenvednek, s épp annyi joguk van a boldogságra, mint nekünk.

Ne árts másoknak!

Ez a test még akkor sem fog mintegy száz évnél tovább tartani, ha szerencsések vagyunk. Nem olyasvalami, amit továbbvihetünk a következő életünkbe. Végessége azt jelenti, hogy az olyan fizikai tulajdonságoknak, mint az erő és a mozgékonyság, megvannak a határai. Fontos, hogy dolgozzunk azon határtalan tulajdonságokon, melyek jelen életünkön túl is értékesek lesznek. E kifinomult magatartásformák, melyeket belső elmélkedés útján érhetünk el, ezt az életet is gazdagabbá teszik.

A tudat képzésére szolgáló buddhista gyakorlatok két mondatban foglalhatók össze:

Ha képes vagy rá, segíts másokon! Ha nem vagy rá képes, akkor legalább ne árts nekik!

Mindkettő alapja a szeretet és az együttérzés. Először is uralmat kell szerezned az ártó hajlamaid fölött, hogy szándékosan megtartóztathasd magad az ártalmas fizikai és verbális cselekedetektől. A főbb fizikai erénytelenségek az ölés, a lopás és a nemi kicsapongás; a főbb verbális erénytelenségek a hazudozás, a megosztó beszéd, a durva beszéd és az értelmetlen fecsegés; a legfőbb tudati erénytelenségek pedig a mohóság, az ártó szándék és a helytelen nézetek.

E tízfajta cselekedettel mind másoknak, mind önmagadnak szenvedést okozol.

Az ölés nem más, mint véget vetni egy érzőlény életének, akár saját cselekedeteid által, akár mások rákényszerítésével. Olykor vágyból fakad; mint például egy állat megölésekor a húshoz való ragaszkodás miatt. Máskor ellenségeskedés az oka; mint bosszúálláskor, vagy akár gyűlöletes zavarodottságnak is tulajdonítható; például amikor valaki azt hiszi, hogy az állatáldozat haszonnal jár. Mindnyájunkban ott lappang a lehetőség, hogy egy gyilkossághoz hasonló bűntényt kövessünk el. Amíg a vágy, gyűlölet, ragaszkodás, féltékenység vagy tudatlanság jelen van bennünk, addig a bűntény lehetősége is fennáll.

• A lopás főleg vágyból ered – csalással elvenni mások tulajdonát (például, amikor a boltos pontatlan mérleget használ), erővel (rablás) vagy betörés által.
• A nemi kicsapongást főként egy nem megfelelő partnerrel való közösülés vágya vezérli, mint például a házasságtörés és a nemi erőszak esetében.
• A hazugság az igazság eltitkolásának szándékából fakad; mint például, amikor azt mondjuk valakinek: „ezt és ezt láttam”, amikor valójában nem láttunk semmit. Szavakkal vagy fizikai gesztusokkal félrevezethetjük a másikat.
• A megosztó beszéddel az a szándékunk, hogy megosszunk másokat, akik összhangban vannak, vagy további egyet nem értést szítsunk ellenségek között, akik ki szeretnének békülni egymással. Ezt tehetjük nyíltan, csalással titokban vagy burkolt célzással közvetve.
• A durva beszéd abból fakad, hogy valami kellemetlen dolgot akarunk mondani – általában gyűlöletből – egy másik emberről vagy közvetlenül neki, szemtől szembe, vagy mintegy tréfából, burkoltan, vagy pletykák terjesztésével, közvetve.
• Az értelmetlen beszédet általában az elhomályosulás és a feledékenység vezérli. Haszontalan fecsegéssel terelni el azok figyelmét, akik szellemi fejlődésük érdekében gyakorolni szeretnének, különösen kártékony mind magunkra, mind másokra nézve.
• A mohóság nem más, mint ismételten mások tulajdonára vágyni. Főleg vágyból ered, s különösen akkor ártalmas, amikor az ember nem szégyelli magát miatta, és nem igyekszik véget vetni neki.
• Az ártó szándék gyűlöletből származik; mint azon szándék esetében, hogy csatában megöljünk valakit, vagy féltékenységből; mint mikor egy vetélytársunknak akarunk ártani, vagy abból, hogy képtelenek vagyunk megbocsátani egy ellenségnek. Az ártó szándék különösen akkor jár hatalmas következményekkel, ha olyan jó tulajdonságunknak tekintjük, amin nem szükséges javítanunk.
• A helytelen nézetek olyan, régóta fennálló képzetek, melyek szerint az erények nem boldogságot, a gonosztettek pedig nem szenvedést okoznak, valamint annak tagadása, hogy a szellemi gyakorlatok hatásosak. A helytelen nézetek akkor teljesednek ki, amikor az ember elhatározza, hogy nem keresi tovább az igazságot.

Fontos megértenünk azt, hogy a nem kívánt következményekkel járó testi és verbális cselekedetek nem csak úgy maguktól keletkeznek, hanem a tudati motivációnktól függően jelennek meg. A hibás tudatállapotok hatására hibás cselekedeteket hajtunk végre. A káros fizikai és verbális cselekedetek megfékezéséhez tehát a gyökerükhöz, a tudathoz kell lenyúlnunk, s azt megzaboláznunk. A szeretet gyakorlásának ezt a szintjét egy mondatban össze lehet foglalni: Ne árts másoknak!

Őszentsége, a dalai láma: A szeretet kiterjesztése

Helikon, 2015

Kiemelt kép: REUTERS/Eric Vidal

A repülőn mégsem Karina mellé került. Isztambulig még együtt utaztak, de azt átaludták, és utána az Isztambul–Biskek úton már szem elől tévesztették egymást. Az Annamari melletti ülésre egy hihetetlen méretű kínai gyömöszölte be magát, aki ráadásul rendszeres időközönként pokoli büdöseket eregetett.

Ilyenkor mindig kedvesen rámosolygott Annamarira. Mivel a kazah gép ülései amúgy is kényelmetlenül szűkek voltak, és a gépet átható vécészag terítette be, az út iszonytató volt. Annál is inkább, mert a kis stáb szétszóródott, csak rémült pillantásokat küldözgettek egymás felé. Ötórás repülés után a gép a kazahsztáni Atirau töltőállomáson szállt le, hogy üzemanyagot vételezzen, és még órákig várakozzon, teljesen figyelmen kívül hagyva a menetrendet. Az operatőr valahogy meggyőzte a stewardesst, hogy engedje ki őket a levegőre, így mind a heten kiléphettek az ázsiai naplementébe. Száraz forróságot lélegeztek be, körös-körül a sztyeppe: puszta, élettelen, sárgás föld, amelyet a hatalmas vörös napkorong festett barnára. Ezen az elvarázsolt töltőállomáson maradtak először magukra ők heten, sok ezer kilométerre hazájuktól, ahol még csak dél volt. Amikor a gép ismét fölszállt, már alig volt fény, de ahhoz elég, hogy a távolban megpillantsák az égbe törő, fehér hóval borított csúcsokat, a Tien-san fenséges hegyláncait. Fekete éjszakában érkeztek meg a kirgiz főváros kihalt repülőterére. A külföldiek számára fenntartott váróterembe terelték be őket, ahol örömmel nyúltak el a kopott heverőkön, és kortyolták a sötét, erős teát, amit két fiatalember szolgált föl nekik, nagy tisztelettel. Majd órákig nem történt semmi. Annamari és Dános Miki, bírván az orosz nyelvet, próbálkoztak a személyzettel, de csak annyi derült ki, hogy vasárnap van, lényegében munkaszüneti nap, így teljesen rendjén való, ha akadozik az ügyintézés, a csomagkiadás. A hajnal első sugarai már Dános Miki vérbe borult arcát világították meg, aki is váratlanul kirgiz nyelven kezdett üvölteni,

úgy, hogy beleremegtek a silány falak. A hangerő vagy a tökéletesen elsajátított török eredetű ázsiai nyelv tette, nem tudni, de felgyorsultak az események, mosolygós kirgizek jelentek meg a csomagjaikkal, amelyek, mint kiderült, órák óta az irodában várakoztak. A belépési papírok kitöltése újabb akadályt jelentett, lévén valamennyi űrlap kirgiz nyelvű, de Dános az egyszerűség kedvéért mindenkiét maga töltötte ki. Rövidesen egy az ötvenes évekből itt maradt buszban ültek valamennyien, száguldva a szálloda felé. A busz egyetlen piros lámpánál sem állt meg,mint később kiderült, azért, mert ha megállt volna, soha többé nem tud elindulni. A KRESZ eme durva megsértésének kockázata viszonylag csekély volt, mivel a keresztforgalom főképp szamarakból állt.

Mire a szállodához értek, már szinte kábultak voltak a fáradtságtól. A recepciónál senki sem tudott lefoglalt szobáikról, mire ismét Dános emelt hangú kirgiz fenyegetései meg némi USA-dollár vezetett az áhított kulcsokig. A lift nem működött, a lépcsőkön viszont kockázatos volt a csomagokkal haladni, mert részben mozogtak, részben teljesen változatos távolságokra helyezkedtek el egymástól, így az egy Dános Mikit kivéve mindenki orra bukott. A nem működő lifttel szemben, kis asztalkán aludt a gyezsurnaja, vagyis az ügyeletes, egy fiatal kirgiz lány, hosszú, fényes fekete copfa mellette, az asztallapon pihent. Jöttükre felkapta a fejét, elmosolyodott, két szeme még sötétlett az álomtól. Jobbról-balról aranyfog csillogott a szájában. Kinyitotta hatalmas könyvét, beírta az adataikat, megmutatta a szobáikat, közben nem győzött csodálkozni, hogy Magyarországról érkeztek, ilyen nagyon messziről. Karina sápadt volt, rázta a hideg, botorkált a kimerültségtől. Annamari bekísérte a szobájába, majd végre magára maradhatott a sajátjában, amelynek gondosan bezárta az ajtaját. Hasztalan,a kulcs körbeforgott, és nem zárt. Már a hallban is feltűnt a szálloda egykori barokkos, még pusztulásában is impozáns pompája, foghíjas gipszstukkók, hatalmas, bár vaksi csillárok, aranyozott keretbe illesztett tájképek és szakadt, de lakályos fotelek alkották a berendezést. A szoba is díszes volt, és első ránézésre minden igényt kielégítő. De csak első és felületes ránézésre. A fridzsider és a tévé nem működött, az ablakkeretet díszítő olajzöld gipszgirlandokra ragadt bogártetemek jelezték a hely változatos állatvilágát, a fürdőkádban az otthonról is ismert életerős csótány futkározott, a csapból barnás színű víz folyt. De mindez nem számított, mert Annamari kilépett a balkonra, és karnyújtásnyira tőle ott voltak a hegyek. Az alsóbb vonulatok furcsán kopárak, semmi zöld növény rajtuk, majd a hóhatár fölött a kápráztató fehérség. Annamari libabőrös lett, fizikai boldogság járta át, érezte, ahogy lehatol a gyomráig, majd lejjebb, az ágyékáig.

Beleszédült a látványba. Azután utolsó erejével rádobta magát az ágyra, és miközben még érezte az iménti boldogságot, felbukkant valami ősi, szinte állati félelem is, hogy örökre itt marad, soha nem jut haza, nem látja viszont a gyerekeit, a férjét.

Dörömbölésre ébredt, valaki kegyetlenül verte az ajtaját. Karina volt az. Az operatőr és a világosító már lent toporzékoltak a hallban, rég a Kirgizfilmben kéne lenniük, de hiába telefonáltak Annamari szobájába, ami nem is csoda, lévén a telefon – akárcsak a lift, frigó, tévé stb. – üzemen kívül. Annamari szinte kómában állt a zuhanyrózsából ömlő rozsdás víz alá, könnyű nyári ruhát vett, és lefelé rohanva a lépcsőkön csak egyszer bukott orra egy kirívó szintkülönbségen. A fiúk a lenti bárban kókadoztak, valami orosz-angol keveréknyelven szőve a kapcsolatot az orosz bármennel és a helyi italfelhozatallal. Az utcán fojtogató forróság fogadta őket, a nap égetett. Szótlan sofőrjük már a volán mellett ült, cigarettázott és elmerült a Vecsernij Biskek friss, nyomdaszagú példányában. A kisbusz meglepő vehemenciával indult meg, hogy azután csak kis híján kerülje el az összeütközést a szálloda parkjában legelésző tehéncsordával. Temír, a sofőr szentségelt, Karina és Annamari rémülten kapaszkodtak elöl, a fiúk a hátsó ülésen a helyi pénzt nézegették, amire a szállodában tettek szert. Mindössze tíz dollárért egy marék szomot kaptak, s a kirgiz pénz szerencsétlen elnevezése a legvadabb szóviccekre és megállíthatatlan vihogásra késztette őket. Annamari a fáradtságtól kábultan hallgatta. Néhány perc múlva, épp egy forgalmas útkereszteződésben, az autó váratlanul leállt. Temír kiszállt, merev arccal locsolta kannából a hűtővizet, a fiúk nyihogtak. Annamari érezte a sofőr dühét, Temír magára vette a röhögést, saját, idejétmúlt ruházata és működésképtelen járműve becsmérléseként értelmezte, ázsiai önérzete súlyos sérelmeket takart. Annamari, hogy oldja a helyzetet, társalgást kezdeményezett vele, valamit az időjárásról, miszerint az meglehetősen meleg, mintha Angliában időzne, de Temír csak a foga között szűrt néhány, torokhangokból álló szófoszlányt, ami a kirgiz nyelvre emlékeztetett. Majd beült a volán mögé, és mereven az útra függesztette a tekintetét, ahol éppen két szamár közeledett, rajtuk két öreg kirgiz a hagyományos csúcsos nemezkalapban.

A Kirgizflm egykor patinás stúdiói üresen álltak, az udvart felverte a gaz, az épületek düledeztek, az egész hatalmas filmgyár romos volt és kihalt, mintha atomtámadás érte volna, csupán a megfakult plakátok emlékeztettek arra, hogy nem is olyan régen itt világhírű filmek is készültek. Csak az irodákban volt élet, ahol nemcsak a Kirgizflm vezetői fogadták a kis magyar küldöttséget, hanem a helyi tévé, az újságíró-szövetség és több más bizottság képviselői is. Mindenki tósztot mondott, amihez vodkát kellett inni – ez önmagában nem lett volna baj, de az utazás után, az irtózatos melegben komoly próbatétel volt. Befutott a német újságíró-küldöttség is, mire újrakezdődtek a köszöntők. Annamari rendíthetetlenül fordított, kezdetben többé-kevésbé szöveghűen, de azután átlátva, hogy a helyiek tósztjai hemzsegnek a bonyolult költői képektől és állathasonlatoktól, kezdte leegyszerűsíteni a szóvirágokat, végül csupán néhány szóban visszaadva ötperces ömlengéseket. Az operatőrnek és Pipinek viszont teljesen mindegy volt, mit mond, mert már alig voltak maguknál, és lelkesen lapogatták a kirgizek hátát.

A tiszteletkörök után rátértek az elvégzendő munkára: ki kivel milyen útvonalon hova megy, mit forgat, kit interjúvol meg. Kiderült, hogy rengeteg engedélyt kell még beszerezni, és minden pénzbe kerül, de korántsem szomban, hanem dollárban számolnak. Az operatőr váratlanul fölkapta a sarokba készített kamerát, és forgatni kezdett. Annamari nézte, ahogy mászkál, guggolva filmez, majd föllép egy asztalra. A nyúlánk, inas, vékony alkatú férfiban volt valami macskaszerű. A legszebb a keze volt: a finom, vékony, mégis erős, szinte szoborszerűen kidolgozott keze, amelyen kidagadtak ez erek. Az asztalnál közben egyre vidorabb lett a hangulat, mindenki minden nyelven diskurált – a vodka kiváló hidat képez a nyelvek között, a vodka kellő mennyiségben maga a nyelvtudás. Közben kialakult az útiterv: másnap két autóval indulnak föl a hegyekbe, a nomádokhoz. Ha az autó már nem bírja, lóval mennek tovább a kínai határ felé. A vodkamámorban mindez egyszerűnek tűnt. A búcsút megúszták néhány rövidebb, költői eszközökben visszafogottabb köszöntővel, majd elindultak földeríteni Temírt, aki az autó alatt feküdt, a lelógó vezetékek között. A későbbiekben is mindvégig így tett, amint volt egy szabad pillanata: szétszerelte a kisbuszt, aláfeküdt vagy bebújt a motorba. Nem szenvedélybetegségből, mint utóbb kiderült, hanem azért, hogy valahogy életben tartsa a távoli szovjet érában készült járművet.

Minden előzmény nélkül felhők lepték el az eget, a forróságot elfújta a hegyek felől érkező hűsítő szél, nagy cseppekben eleredt az eső. Annamari könnyű ruhája átázott, vacogni kezdett,meztelen lábát feltörte az elutazás előtt meggondolatlanul vett tornacipő, és ez még csak az első nap! – pokolba kívánja az egészet. Ebben a bánatos pillanatban az operatőr a vállára teríti mellényét, egy olyan sokzsebes, zsákvászonszerű anyagból készült mellényt, amit hegymászók és filmesek viselnek. Annamari testét-lelkét átmelegíti a ruhadarab, most néz bele először az operatőr szemébe és elámul: a saját egész alakos, színes, kicsinyített tükörképe látható az operatőr zöldes-sárgás szemének íriszében. Az eső, amilyen hirtelen jött, el is állt, ködpárába burkolóznak a hegyek. Egymást követő, egyre halványuló vonulataik olyanok, mint a japán metszetek hegyei, Annamari nézi, az operatőr filmezi őket. Annamari megborzong, furcsa és megmagyarázhatatlan dolog történt vele: fél perc alatt beleszeretett az operatőrbe.

Ekkorra készült el a szereléssel komor, szótlan sofőrjük, porolgatva a kezeit. Annamari az újdonsült szerelemmel a szívében rámosolygott, de Temír átnézett rajta. Annamari első rémületében zavart lett, nem is nézett az operatőr irányába. Az autóban végig Pipivel beszélgetett, bár a diskurzusnak semmiféle értelme nem volt, miután mindkét résztvevő bódult volt, Annamari a szerelemtől, Pipi a vodkától. Zolika az egyik üzlet fölötti táblán felfedezett egy feliratot, amit hangos gyönyörűséggel ismételgetett: Csacstaracs. Ettől iszonyúan kellett röhögniük, egyre hangosabban üvöltötték: csacs-taracs, mire Temír, ezúttal ékes oroszsággal, közölte, hogy a csacstaracs fodrászatot jelent. Ekkor elszabadult a pokol, már ki se kellett mondaniuk a szót, csak egymásra néztek, a hajukra mutogattak, és vonyítottak.

A szállodába visszatérve a többieket a földszinti bárban találták, kivéve az Ázsia-kutatót, akinek nyoma veszett. Valamilyen különös oknál fogva a volt Szovjetunió egész területén a súly (azaz a tömeg) mértékegységével mérik a tömény szeszt, leginkább vodkát. Elméletileg létezik ötvengrammos adag, de száz a normális, és a vizespohár mennyiségű kétszáz gramm is bevett. Annamari megkísérelt kis vodkát, tehát harmincgrammnyi nedűt rendelni, amit a bármen néma döbbenettel mért ki. Az magától étetődő volt, hogy Annamari az operatőr mellé került, noha egyikük sem figyelt oda különösebben, hogy így legyen. Nyilván a fizika törvényei szerint alakul úgy minden olyan esetben, amikor úgy kell alakulnia.

– Rajtam kívül lesz még halott! – kurjantotta vidoran.

Pipi, majd újabb kört rendelt mindenkinek.

– Ez állati! – rajongott Zolika. – A puszták! A hegyek! A lovak! Mintha hazajöttem volna, ti nem érzitek?

– De! De! – kontrázott a néprajzos csaj.

Zolika most nem engedte át a szót:

– Mert mi is innen indultunk… Ázsiából… Itt legeltettük a lovakat, ittuk a kumiszt, és én rájöttem, hogy mindig is ide vágytam vissza. A rokonokhoz.

– Nem rokon! Nem rokon! – sivított közbe a néprajzos lány, miközben a gallérjára lötybölte az újabb vodkát. – Ők török nyelvcsalád, kipcsak ág, akik az ősi sámánhitet az iszlámra cserélték, mi meg finnugor! Nem tudjátok, hová lett Dános Miki?

– Én hívogatom a mobilját, de egy kirgiz veszi fel, és üvölt bele – felelte álmatagon Karina.

– És a fokhagymát is ők találták fel! – vágta ki a végső tromfot a néprajzos lány, aki meglepően sokat tudott.

– A kipcsak olyan, mint a csacstaracs? – kérdezte Pipi, aki viszont kevésbé volt elkötelezve a tudományoknak.

A helyiségben furcsa, felfokozott hangulat uralkodott, a szomszéd asztalnál a német stáb fetrengett elázva, vezetőjük, Tomas csendben horkolt az asztal alatt, fejét gondosan eligazítva laptopján. A többi asztalnál kínai, pakisztáni bizniszmenek ültek gyönyörű, miniszoknyás kirgiz kurvák társaságában, valamint egy olasz hegymászótársaság. Különböző nyelvek és nyelvcsaládok hangfoszlányai úsztak a levegőben, és erősítés gyanánt az orosz tévé esztrádműsora. Az operatőr finom ujjai elindultak fölfelé Annamari gerincén, egyenként végigmasszírozva a csigolyákat, lassú, türelmes mozdulatokkal. Közben a másik kezével a cigarettáját egyensúlyozta. Annamari azt kívánta magában, álljon meg az idő, maradjanak örökre itt, ebben a kirgiz bárban, együtt ezekkel az ismeretlen emberekkel, mert neki az életben ilyen jó többé nem lesz. Pipi rózsás arccal jelentette, hogy a helyi szexmunkások, akikből újabb felhozatal jelent meg a bárban, öt dollárért kaphatók.

Zolika akadozó nyelvvel, de önérzetesen közölte:

– Én még sosem fizettem nőnek.

Ebben a pillanatban a dagadt kínai lépett be a bárba, Annamari repülőgépszomszédja. Annamari már korábban mesélt az élményről az operatőrnek, most csak rámutatott, hogy ez ő, mire mindketten iszonyatosan elkezdtek röhögni. A kínai a régi barátnak szóló szívélyes mosollyal üdvözölte Annamarit, és ezt már tényleg nem lehetett kibírni. A többiek nem értették Annamarit és az operatőrt, vagy talán éppen hogy nagyon is, mindenesetre nem sokat törődtek velük. Karina mellé két helyi nehézfiú telepedett, de Pipi és Zolika felsorakoztak, ha dülöngélve is, a védelmére. Pedig Karina ezt nem is kérte tőlük. Ekkor lépett be Dános Miki két kirgiz haverja társaságában, gyanúsan pirosló orcákkal, hóna alatt egy üveg Kara-kul márkájú vodkával.

– Riport nem lesz, de forgathatunk a mezőn! – rikkantotta.

– És lóra pattanunk, és száguldunk egyre feljebb! – Zolika mámorban úszott.

– Mező? – érdeklődött Karina.

– Te hol voltál? Már azt hittük, bajod esett! – A néprajzos csaj érzelmesen borult Dános Miki derekára.

– Hol? Hol? Dolgoztam. Csingiz és Tünscsük – mutatta be a vele lévő kirgiz fiatalembereket, akik a legutolsó európai divat szerint voltak öltözve. – Ők kísérnek minket a hegyekbe, de most kérik a pénzt. Előre. Karina, ezt légy szíves te.

– Miféle mező? – kötötte az ebet a karóhoz Annamari, bekapcsolódva a megbeszélésbe, miközben finoman szédült, mert az operatőr ujjai már a nyakszirtjénél jártak.

– Marihuánamezők. Ópium. Mit tudom én! Engem az autentikus népzene érdekel, nem vagyok én hülye tévés – sértődött meg az Ázsia-kutató.

– Autentikus! Népzene! Pentaton! – a néprajzos csajon úrrá lett az extázis.

Karina elhúzta Annamarit az operatőr közeléből, hogy tárgyaljanak Dános Miki gyanús szerzeményeivel. Végül Karina fizetett, bár ezt hosszas és meglepően eredményes alkudozás előzte meg, majd kitámolyogtak Annamarival a levegőre. Kocsijuk még ott állt, Temír zárkózott arccal, mozdulatlanul ült a volánnál.

– Hoppá, őt elfelejtettük! – Annamari próbálta beinvitálni zord sofőrjüket egy teára, de Temír elhárította, őt csak az érdekelte, másnap hányra jöjjön, és elhajtott.

Annamarit enyhe aggodalom fogta el, mi lesz velük a hegyekben, minthogy az autó aznap elég rapszodikus üzemmódban közlekedett. Míg ezen gondolkodott, egyszer csak észrevette, hogy Karina kapaszkodik a karjába és valamit akadozva magyaráz.

– …és pont két éve lett vége… És azóta semmi… Megmondtam neki, hogy velem ezt nem lehet csinálni. És azóta abszolút semmi.

– Semmi? – Annamarinak a végszavazás sosem okozott gondot, így ezúttal sem, bár fogalma sem volt, miről beszél Karina.

– Értsd meg, őutána… Hát ki jöhet őutána?! Mindenkit hozzá hasonlítok, és ez annyira megalázó. Nézd, nem az érdekelt, hogy világhírű, meg hogy baromi jóképű, meg mit tudom én, csak ha az embernek volt egy ilyen fantasztikus krapekja, akkor utána piszok nehéz. Én mondom, kár túl magasra rakni a lécet.

– Milyen lécet?

Annamarit annyira lekötötte a bárban ülő operatőr testi valója, amely mintha átsugárzott volna a szálloda falán is, hogy képtelen volt Karina eszelős hadarására figyelni. De közben Karina már fényképeket tolt az orra alá, és várakozóan nézett rá. Annamari kutatott az emlékezetében, mi is lehetett a végszó, közben a fotókra bámult, amelyeken Karina volt látható a Nagy Ember társaságában, tengerparton, sílécen és fogadáson. Mi tagadás, jól mutattak, Annamari nem is fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, mire Karina váratlanul szaggatni kezdte a fényképeket.

– Rohadt! Mocskos! Szemét tetű… – ezt teljesen egyben mondta Karina: szeméttetű.

– Ne, ne csináld! Itt milyen jó a hajad! – Annamari próbált megmenteni egy-két fotót, mire Karina leállt a pusztítással, majd Annamari vállára hajolt és csendben szipogott. Fölöttük, egész közel, csillagképek ragyogtak, az ívek és a formák elütöttek az otthon megszokottól, némelyik csillag mintha egyenesen a néma, sötét hegyek gerincén ült volna. Kabócák ciripeltek, hűvös szél fújt a csúcsok felől, de ők nem fáztak vékony ruhájukban. Visszatérve a bárba mindenki ovációval fogadta őket, a kis magyar csoport tagjain kívül a németek, a kirgizek és a kínaiak is tapsoltak. Annamari lerogyott az operatőr mellé, aki nem nézett rá, de elé tolt egy vodkát, egy ötvengrammosat. A néprajzos csaj Dános Miki ölébe vetette magát, és a nomád állattartásról adott elő emelt hangon, Pipi a liftnél tárgyalt egy szőkére festett kirgiz lánnyal, majd egymást átölelve eltűntek.

Pataki Éva: Még egy nő

Athenaeum, 2017

Kiemelt kép: Getty Images/Ed Ou

1965-ben, negyvenhét éves korában jött Hammarsra, és úgy döntött, épít itt egy házat. Egy sivár, sziklás partszakaszba szeretett bele, néhány meggörbült fenyőfával. Itt azonnal magára lelt, tudta, hogy ez a hely az övé, a látvány összhangban állt a formákról, arányokról, színekről, fényekről és horizontokról alkotott belső képével.

És a hangok is. Sokan azt hiszik, hogy egy képet látnak, noha valójában hallják, amit látnak, írta Albert Schweitzer kétkötetes Bach-tanulmányában. Nem tudni, hogy apám mit hallott és látott aznap a parton, de minden ekkor kezdődött, vagy talán nem is ekkor, hiszen öt évvel korábban már járt a szigeten; ki tudja, mi mikor kezdődik és mikor ér véget, ám egy külső rend kedvéért kijelentem: itt kezdődött el minden.

A szigeten filmet forgattak, ez volt a második itt készült filmje, anyám játszotta a két női főszerep egyikét. A filmben Elisabetnek hívják. Tíz filmet készítettek együtt, és az évek során apám számos nevet adott anyámnak. Elisabet, Eva, Alma, Anna, Maria, Marianne, Jenny, Manuela (Manuela – ezt Németországban forgatták), aztán ismét Eva és ismét Marianne.

Ám ez itt a szüleim első közös filmforgatása, és szinte azonnal egymásba szeretnek.

Elisabet, anyámmal ellentétben, megnémul. A filmben tizenkét percen át ágyban fekszik; megfejthetetlen némasága miatt Alma nővér gondjaira bízzák. Az ágy egy kórházi szobában áll. A szoba jóformán bútorozatlan. Egy ablak, egy ágy, egy éjjeliszekrény. Este van, Alma a szobában teszvesz, bekapcsolja a rádiót, felcsendül Bach E-dúr hegedűversenye, Alma kimegy, és Elisabet magára marad.

A hegedűverseny második tételénél a kamera ráközelít Elisabet arcára, és közel másfél percen át követi. A kép elsötétül, de nagyon lassan, szinte alig lehet észrevenni, legalábbis addig, amíg olyan sötét nem lesz, hogy a vásznon már a kontúrok sem kivehetők; addigra viszont már olyan régóta nézem az arcot, hogy a retinám őrzi a lenyomatát. Ez a te arcod. És Elisabet csak ekkor, másfél perc után fordul el: levegőt vesz, és megsimítja a homlokát.

Eleinte a száját figyelem, az ajak környéki idegeket, aztán, mert fekszik, oldalra biccentem a fejem, hogy a teljes arcot lássam. És amikor oldalra biccentem a fejem, olyan, mintha odafeküdnék mellé a párnára. Nagyon fiatal és nagyon szép. Elképzelem, hogy én vagyok az apám, aki most őt nézi. Elképzelem, hogy én vagyok az anyám, akit néznek. És noha a kép elsötétül, az arca szinte világít, lángol, a szemem előtt hullik darabjaira. Megkönnyebbülök, amikor végül elfordul és végigsimítja a homlokát.

Anya keze hosszú és vékony.

***

Egyik este apám elvitte az operatőrt egy helyre, amit kinézett magának. Itt szeretnék felépíteni egy házat vagy valami effélét, mondta. Várj csak, mondta az operatőr, menjünk odébb, mutatok egy helyet, ami még ennél is szebb. Ha az ember végigsétál a parton, úgy, ahogy ők tették 1965-ben, nem ér az út végére, nincs ott semmiféle földnyelv, magaslat, tisztás vagy sziklaperem, semmiféle földrajzi vagy geológiai alakzat, amely a táj változását jelezné; a sziklás kőpart addig tart, míg a szem ellát, itt semmi nem kezdődik el vagy ér véget. Egyszerűen csak folytatódik. Ha a hely egy erdőben és nem a tengerparton volna, azt mondhatnánk, hogy apámat elvitték egy erdő közepébe, ahol eldöntötte, hogy itt, pontosan itt fog élni. A két férfi egy ideig ott álldogált. Meddig? Addig, amíg apám, a történet szerint, elhatározásra jutott.

Ha ünnepélyesen akarnánk fogalmazni, kijelenthetnénk, hogy itt otthonra leltem, mondta, tréfásan pedig azt mondhatnánk, hogy szerelem volt első látásra.

Egész életemben együtt éltem ezzel az otthonról és szerelemről szóló történettel. Talált egy helyet, amelyre jogot formált, s amelyet magáénak nevezett. De valahányszor el akarta magyarázni, hogy mi miért történt, a nyelv mindig akadályokat gördített elé, végül tehát erre jutott:

Ha ünnepélyesen akarnánk fogalmazni, kijelenthetnénk, hogy itt otthonra leltem, tréfásan pedig azt mondhatnánk, hogy szerelem volt első látásra.

És ha semleges hangnemben beszéltünk volna róla? Nem túl hangosan és nem túl halkan, nem meggyőzően és nem csábítóan, nem gúnyosan és nem az érzelmekre hatón? Akkor hogyan, milyen szavakkal fogalmazott volna?

Meddig állt hát ott? Az ünnepélyesség és a tréfálkozás, az otthon és a szerelem között? Ha túl sokáig ácsorog, addig, amíg észre nem veszi önnön áhítatosságát, amíg észre nem veszi, hogy mindennek már nevet is adott – otthon, szerelem –, bizonyára azonnal szükségét érezte volna, hogy megrázza a fejét és odébbálljon. A túltengő érzelmeket és a rossz színházat utálom. Ha viszont túl rövid ideig álldogál, nagy eséllyel elengedi a helyet, nem akarja magáénak tudni. Talán néhány percet tölthetett itt. Elég időt ahhoz, hogy hallja a szél süvítését a megtépázott fenyők között, a hallójárataiban és a nadrágszárában, a cipőtalpa alatt megcsikorduló köveket, az érmék csörgését bőrkabátja zsebében és a csigaforgató madár hangos, morzézó bík-bík-bíkjét. Úgy képzelem, hogy apám az operatőrhöz fordult, és azt mondta: Hallgasd csak, milyen csönd van itt.

Először jön a szerelem. Az ösztönös bizonyosság. Aztán a terv. Nem improvizálunk. Nem. Soha nem improvizálunk. Mindent meg kell tervezni, a legapróbb részletekig. Ő, aki az anyám lesz, a terv része. Apám épít majd egy házat, anyám pedig majd ott lakik vele. Apám elviszi anyámat arra a helyre, körbemutat, magyaráz. Leülnek egy sziklára. Azt hiszem, mégiscsak anyám lehetett az, aki azt mondta: Hallgasd csak, milyen csönd van itt. Apám nem mondott volna ilyesmit, sem anyámnak, sem az operatőrnek. Ezernyi kis hangtól visszhangzik a sziget. Ehelyett anyámhoz fordulva azt mondja: Fájdalmasan összetartozunk. Anyám úgy véli, ez szépen hangzik. Kicsit gyötrelmes. És zavarba ejtő. És igaz. És kicsit talán banális. Apám negyvenhét éves volt ekkor, anyám közel húsz évvel fiatalabb. Aztán terhes lett. A filmforgatásnak rég vége. A ház már épül. Apám anyámhoz írott leveleiben a köztük lévő korkülönbség miatt nyugtalankodik.

Házasságon kívül születtem, és 1966-ban még összevont szemöldökkel vették tudomásul az ilyesmit. Törvénytelen gyerek. Fattyú. Korcs. De nem számított. Nekem nem. Én egy csomag voltam anyám karjában. Apámnak sem számított. Egy gyerek ide vagy oda. Ekkor már nyolc gyereke volt, és úgy ismerték, mint a démoni rendezőt (bármit jelentsen is ez) és asszonybűvölőt (ennek jelentése elég világos). Én voltam a kilencedik. Kilencen voltunk. A legidősebb bátyám később meghalt leukémiában, de akkoriban kilencen voltunk.

Anyám volt az, akit összevont szemöldökkel méregettek. Mert ő volt a nő. Őt meglehetősen sokat foglalkoztatta, hogy mit beszélnek róla. Szerette a gyermekét. Ahogy az anyák általában. Felállt, és ment tovább. Törvénytelen gyerek. De szégyellte is magát. Idegenektől kapott leveleket. A gyermeked pokolra kerül.

Anyám első férje ott volt a születésemkor. Orvos volt, a kollégái szerint eleven, magával ragadó és vidám természetű. Anyám később elmesélte, hogy a szülés nem volt fájdalmas, és ő csak a látszat kedvéért ordított, míg férje, az orvos, fölé hajolva a haját simogatta és nyugtatgatta: no, no, no. Tudta, hogy a gyermek nem az övé, neki is, anyámnak is új párja volt, de még nem sikerült elválniuk. Én tehát a norvég törvények értelmében az ő gyereke voltam. Én, a két kiló nyolcvan dekás, ötven centiméter hosszú, csütörtökön világra jött kislány orvosgyereknek születtem, és hónapokig Lund volt a vezetéknevem. Vagy ez volt annak a kislánynak a vezetékneve.

A fényképeken kerek cipóképe van. Nem sokat tudok róla. Elégedettnek tűnik az anyja karjában. Keresztnevet még nem kapott. Oslóban lakott az anyjával, a Drammensveien 91. szám alatti kis lakásban, amely az anya és a férje közös lakása volt, s amelyet évekkel később az anyai nagymama vett át. Az apa sok levelet küldött a Drammensveien 91.-ben lévő lakás címére, az egyikben, amely a växjői Stadshotell sárga papírjára íródott, ez áll:

KEDD ESTE

Ez egy szürkésfekete levél.

A szálloda jó, mindenki kedves, és engem kozmikus magány kerít hatalmába…

SZERDA REGGEL

Most reggel van, az ablakom előtt őszies fa áll, és ma minden jobb… A bénultságom oldódni kezdett. Ha minden gondolatunkat megírjuk egymásnak, hát most egy nagyon sötét éjszakai gondolatról kell beszámolnom. A fizikai létemmel kapcsolatos. Így vagy úgy, de az ember bizonyos módon elhasználódik. Olyan sokat dolgoztam életemben, hogy a következmények most kezdenek megmutatkozni. Ritkán fordul elő, hogy napokig egészségesnek érzem magam. A szédülés, a gyengeség jelei aggasztanak és riasztanak leginkább, a visszatérő kellemetlen érzés, amely lázban és depresszióban tetőzik. Valószínűleg a hisztériám is közrejátszik mindebben… nevetséges módon teljesen összezavarodtam, szégyellem magam a panaszaim miatt, amelyekkel nemigen tudok mit kezdeni. Úgy vélem, mindennek köze lehet az idős férfi – fiatal nő problémához.

Egy nap aztán az anyának, az apának és az orvosnak meg kellett jelenni a norvég bíróságon, hogy tisztázzák az apaságot. Ők hárman jól kijöttek egymással. A hangulat olyan kellemes volt, hogy a törvényszéki szeánsz már-már kisebb ünnepségre hasonlított. Az egyetlen kellemetlen tényező, az apa szerint legalábbis, a norvég bíró volt, aki megnyúlt arccal és összeszorított szájjal pontról pontra tisztázni akarta a körülményeket. Tehát: ki és mikor hált a gyermek anyjával? A bíróságon eltöltött hosszú nap után az anya úgy vélte, helyénvaló lenne egy pohárka pezsgővel koccintani. Ó nem, azt nem lehet. A gyermek apjának azonnal vissza kell térnie a stockholmi színházba, az első férj pedig éjszakai ügyeletet vállalt a kórházban. Akkor talán egy pohár bort? Elvégre megérdemlik. Az anya szerint ő mindenképpen megérdemli. Várni az estét és remélni, hogy a gyermek végigalussza az éjszakát. Ott feküdni a kislány mellett a Drammensveien 91. szám alatt, és reménykedni, hogy nem ébred fel, és nem kezd ordítani. Néha a gyermek  végigsírja az egész éjszakát, és ilyenkor az anya nem tudja, mit tegyen, mi lehet a baj. Fáj valami? Beteg volna? Meg fog halni? Van-e bárki, akit felhívhatna? Van-e bárki, aki felkel, és a havas éjszakában idejön? Reggel megérkezik a dada, aki kötényt és ápolónős fityulát visel, a tekintete kissé ítélkező, legalábbis az anya szerint, aki fél, hogy elkésik a munkából, mégsem meri megsérteni a dadát, aki mindenféléről beszélni akar vele. Olyan fáradt vagyok. Elkések. Könyörgök, hallgass el, hagyj elmenni. A gyermeket majd csak két további év elteltével keresztelik meg, de aznap a bíróságon megkapja az anyja vezetéknevét, és amikor az anya és az apa találkoznak vagy telefonon beszélnek, a kislányt babácskának vagy szerelmes gyermekünknek nevezik, svédül és norvégul puha dolgokat idéző szavakkal becézik: tejecske, juharlevél, lágy len.

Az anya és az apa öt évig voltak együtt, s az idő java részét Hammarson töltötték. A ház már felépült. A kislányra két asszony vigyázott, az egyiket Rosának hívták, a másikat Sirinek. Az egyik kerekded volt, a másik sovány. Az egyiknek almáskertje volt, a másiknak férje, aki a hátán lovagoltatta a kislányt, miközben egy matrózdalt énekelt. 1969-ben az anya elköltözött Hammarsról, és magával vitte a kislányt. Négy évvel később, egy június végi nyári napon a kislány visszatért. Az apjához jött látogatóba. Nem akart elszakadni az anyjától, de az anyja megígérte, hogy mindennap felhívja.

Semmi nem változott azon kívül, hogy most már Ingrid lakott itt. Minden ugyanott állt, ahol akkor, amikor anya és lánya elutaztak, a nagyapa órája ketyegett, minden félkor és egészkor nagyot kondult, a fenyőfa borítású falakon megcsillant a nap aranyló fénye, és csíkokat vetett a padló

***

Anya jóval fiatalabb volt apánál, amikor találkoztak. Anya huszonhét éves volt, és nagyon szép.

Anya azt mesélte, hogy amikor megszülettem, apa iderepült Stockholmból, és hozott ajándékba egy zöld gyűrűt, egy smaragdgyűrűt, amit az ágy szélén ülve nyújtott át anyának. Miután átadta a gyűrűt, és megnézte az újszülött lányát – aki sárga volt és soványka –, visszarepült Stockholmba.

A kórházban töltött első éjszaka után anya úgy érezte, muszáj átköltöznie egy egyszemélyes szobába, mert a többi anya, aki a szülészeten feküdt, csúnyán nézett rá, és miután bevitték hozzá a pici babát, nem mert sem olvasni, sem aludni, nem merte a plafont vagy az ablakot nézni. Semmit nem mert tenni, csak bámulta a babát, akit szült. Ott feküdni és a gyereket nézni unalmas volt, de az isten szerelmére, nehogy azt higgyék az ápolónők (akik egyre ki-be járkáltak), hogy bármi más gondolata is van, mint az, hogy szereti a gyermekét, róla ne gondolja senki, hogy itt fekszik egy rossz anya, aki nem a férjétől esett teherbe, hanem egy másik férfitól.

Nem tudom, beszélt-e anyámmal bárki is a sírásról, ami a tejjel együtt jött meg, azt hiszem, szégyellte, hogy sír. Hiszen most boldognak kellene lennie. Szégyellte az emésztő nyugtalanságot, amit szeretett volna elhessegetni, szégyellte zavaros sejtelmeit, hogy semmi nincs úgy, ahogy lennie kellene, vagy ahogy korábban elképzelte.

***

Az anyának és az apának nem sikerült eldöntenie, hogy mi legyen a kislány neve. Telt az idő. Más döntések viszont megszülettek. A kislány néhány hetes volt, amikor az apa úgy határozott, hogy az anya ne szoptasson tovább, tegye csak vissza a mellét a blúzába, adja vissza őneki, hogy ők ketten elutazhassanak Rómába.

Az anya kedvenc gyerekkori babája, Beate után akarta elnevezni a kislányt. Semmit nem tudok a babáról. Szőke volt vagy fekete? Az anya kiskorában kitartóan, komolyan játszott a babáival, felöltöztette és levetkőztette őket, este altatódalokat énekelt nekik, reggel pedig felébresztette őket, és amikor úgy döntött, hogy valamelyik baba meghalt – egyiket a másik után nyilvánította halottnak –, akkor éjszaka kilopózott, eltemette a temetőben és megsiratta.

Az apa a saját anyja, az apai nagymama után akarta elnevezni a kislányt. A nagymama, a barna szemű és barna hajú Karin ápolónőnek tanult, de hamarosan lelkészfeleség és háromgyerekes anya lett. Karin naplót vezetett, harminc éven át minden áldott nap feljegyezte megfigyeléseit a gyerekekről, a háztartásról, az ismerősökről, a férjéről, a gyülekezetről, az évszakokról, az ünnepnapokról és mindennapokról, a betegségről és halálról.

A halála után az apa megtalálta a nagymama másik naplóját, amit titokban vezetett. A titkos naplóban ez állt:

Az az érzésem, hogy az én történetem egyre inkább az egész család történetének lenyomata.

A kislány kétéves volt, amikor megkeresztelték, már a saját lábán totyogott végig a templomhajón. A kislánynak írott levelében, amit a „Svingen 3, Strømmen, Norvégia” címre adott fel, az apa így fogalmazott:

A LÁNYOM MEGKERESZTELÉSÉNEK NAPJA 1968. JÚNIUS 5., SZERDA

Ez egy levél.

Drága kislányom. Azért írok neked, mert ma, a megkeresztelésed napján a szokásosnál is többet gondolok rád, és nyugtalanít, hogy megrémít vagy zavar majd a szertartás. Mostanra már egészen hozzánőttél anyádhoz, és minden más távolinak tűnik, bármilyen érdekes is. De hadd mondjam el neked, hogy néhány hónappal ezelőtt egyszer csak szipogva megálltál a két lábam között, és minden körülmények ellenére kijelentetted, hogy ez itt a papa … A fényképeken nagyon erősnek, életerősnek tűnsz, időnként egyenesen olyan vagy, mint egy kis tábornok, aki éppen most adott parancsot. Tetszik, amit látok, mert már most egy kicsi ember vagy, nem csak egy bizonytalan kisbaba. Úgy érzem, hogy te meg én egy szép napon jól megértjük majd egymást. Lesz bennünk valami közös, amit nehezen lehet megfogalmazni, de azt hiszem, megvan benned a létezéssel szembeni erős ellenállás, és ez nagyon jó tulajdonság.

A lányt mindig idegesítette, amikor az anya azt taglalta, hogy milyen nehezen talált egy lelkészt, aki hajlandó volt megkeresztelni őt. Az pedig még jobban idegesítette, amikor az anya arról áradozott, hogy milyen kedves és jó volt ez a lelkész, aki igent mondott akkor, amikor mindenki más elutasította.

A lány csak fél füllel hallgatta az erről szóló történeteket, de úgy képzelem, hogy így történhetett: a szertartáson az anya és a pirospozsgás, magas sarkú cipőjében elegáns nagymama vett részt. A lelkész is ott volt – az, aki olyan kedves, mert igent mondott akkor, amikor mindenki más elutasítóan viselkedett. A kislány a saját lábán totyogott be a templomba. Ünnepi népviseletbe öltöztették.

Karin Beate, így nevezték el. Két lánynevet kapott. Az egyiket az anya választotta, a másikat az apa. De a kislányt soha nem szólították így, senki nem hívta őt sem Karinnak, sem Beaténak, sem Karin Beaténak. Ez a név, akár egy ünnepi étkészlet, felnőttkorában is csak különleges alkalmakkor került elő, például házasságkötéskor vagy váláskor. A mindennapokban másként hívták.

Linn Ullmann: A nyugtalanok

Scolar, 2016

Márk újabb evangéliuma

Egy újabb Márk, ezúttal Zuckerberg, egy fékezhetetlen és nagyszerű fiú. Az apja fogorvos volt. Ezzel a névvel a Józsefvárosban is praktizálhatott volna, igaz, akkor nem nevelhette volna fel a családját New Yorktól húsz mérföldnyire. Akkor Mark nem juthatott volna be a Boston melletti Harvardra, és nem készült volna programozónak. De annak készült már a bármicvója, azaz a zsidó férfiakat érettnek avató szertartása után. Akit megnyugtat, közlöm, hogy Mark ateista, a felesége vietnami-kínai menekültek gyermeke, s jártak már Magyarországon kutyakeresőben, ráadásul van már gyermekük is.

Mark másodéves korában hagyta ott az egyetemet, ahogyan Bill Gates, a Microsoft tulajdonosa, a Windows kitalálója. Mark és Bill: ők nem feltalálók, hanem kitalálók. A rendszer elemei ott voltak, de ezeket csak egy erős vízió forraszthatta össze. A Windows ablakot jelent, a vízió mögötte egyszerű volt: ablakot úgy nyitunk a világra, hogy minden rendű és rangú ember számára kinyitjuk a világot.

Mark nemkülönben. Facebook: leromboljuk az egyetemi hálótermek falait, s megkérdezzük, hát veled, testvér, mi van? Eddig arctalan tömegnek láttunk, de most majd felragyog a FACE, az arcod, a személyiséged. Érdekel, ki vagy, megosztod velem a félelmeidet is. Tetszik? Nem tetszik? A véleményedre is kíváncsiak vagyunk.

Zuckerberg, Zuckerberg. A cukorsüveg hegye? Ilyen neveket a felvilágosult abszolutizmus uralkodói adtak, ezért a sok Grűn meg Schwarz meg Orsós. Ellis Islandon az amerikai bevándorlási hivatal pecsétőrei sem takarékoskodtak csúfnevekkel.

Van abban valami felemelő üzenet, hogy az új prófétát Marknak meg Zuckerbergnek hívják. Hívhatták persze akárhogyan. Egyetemi társai emlékeznek arra, hogy Mark az Odüsszeiából citált, meg Vergiliust idézett latinul. Amikor feleségével először látogattak Kínába, előtte megtanult mandarin nyelven.

Ennyi anekdotát Bill Gatesről is bátran egybegyűjthetünk, s esztendőnként leshetjük, ki a világ leggazdagabb embere, Bill vagy Mark, vagy csak harmadik helyre szorultak Warren Buffett befektetésguru mögött.

Milliárdokról van szó. Ám ezeket a milliárdosokat még valami egybefonja. Bill, Mark és Warren megfogadták, hogy vagyonuk több mint kilencvenhat százalékát még életükben jótékony célra fordítják.

Nem is lehet másképp. A Facebookot közösségi oldalnak hívják. Ha elakadsz a Windowsban, hívhatod a közösséget segítségül. Persze nem kell idealizálni milliárdos vállalkozókat. Zuckerberg pályáját perek sokasága szegélyezi. Akadt egyetemi szobatársa, aki az ötlet ellopásával vádolta Markot. Csakhogy az ötlet ott hevert a küszöbön. Internet plusz személyes weboldal, egyenlő Facebook.

Mindez persze nem lehetett ilyen egyszerű. Gigászi technológiai apparátus szolgálja azt, hogy a közösségi oldal egyáltalán működjék. A háttérben ott a személyes adatok védelmének gondja, a megjelenítés esztétikája, a felület teméntelen funkciója, az a keresőgép, amely egyetlen másodperc alatt kidobja az ismerőseidet, akiket meghívhatsz, vagy akár kitilthatsz.

A technikán túl ott a gyakorlat célja: lebontani a falakat az egyes személy és a választott közösség között. Az üzenetek a palackban gyorsan partot érnek. Ahol bizonyos lefedettség felfedezhető, ott az egyes ember nem lehet teljesen elhagyatott. A „lefedettség” pedig egy adott ország, település fejlettségének mércéje. A szabad internet ugyanakkor a szabadság fokát árulja el.

Zuckerberg ingyen adná a Facebookot Afrikának. Hatalmas ugrás lenne. Zimbabwéban például alig van közvilágítás. A Facebook és a Twitter egy technikai utópia része. Platónnál a filozófusok uralkodtak, Palo Alto és Manlo Park környékén a mérnökök, programozók.

A politikát eredetileg száműzték a Sand Hill Roadról, ahol a start-up cégeket finanszírozó V.C.-k, azaz a „venture capital”, vállalkozó vagy kalandortőke vert tanyát. Amikor Obama elnök először leszállt a Szilícium-völgybe, sokan ügyet se vetettek rá. Az elnök a kormány, a kormány pedig túlbonyolított szervezet, csupa működési zavar, az egyenes vonalat sem ismerő bürokrácia.

Azóta megenyhült a technológia világvölgye. Halála előtt Steve Jobs, az Apple vezéralakja különleges vízumért lobbizott éppen Obamánál: bevándorló mérnököknek követelt különleges eljárást.

Mark Zuckerberg már a bevándorlási politika egészének reformjára törekszik. A Facebook társadalmi ellentéteket kiegyenlítő erejében bízik. Bevándorlók unokájaként az esélyegyenlőségért küzd.

San Franciscótól a Szilícium-völgyig – micsoda utópia! Az északkaliforniai nagyváros utcáin kora reggel feltűnnek a Google wifivel felszerelt autóbuszai: jönnek a dolgozókért. A Facebook épülete előtt egyre több a Tesla, míg az épületen belül minden szolgáltatás fellelhető: borbély és tornaterem, vegán étterem s persze gigászi terminálok sora. A Facebook tőkéje kettőszáznyolcvan milliárd dollár körül ingadozik.

Ez a szám csak akkor érzékelhető, ha egybevetjük az internetfelhasználók hárommilliárdos hadseregével. Amikor a kétezres évek elején az internetbiznisz összeomlott, nem volt még okos telefon, nem volt még gyors kapcsolat, nem voltak városok, melyeket kommunikációs háló fedett le, nem volt még Skype, mellyel szétszakított családok ingyen beszélhetnek földrészek között. Az összeomlásból tanult a Szilícium-völgy. Olykor túlzott óvatosságot. Nagy befektetők maradtak le az Überről s majdnem az Airbnb-ről. Holott a közlekedés és lakhatás ilyen világtalálmányai azonos alapelven nyugszanak: megosztani a fájlokat, megosztani a gépkocsi üléseit, lökést adni a turizmusnak valaminő közösségi alapon.

A jövő már itt van – csak még nem egyenlő elosztásban. Ez a Szilícium- völgy egyik jelszava. Hogy ez az elosztás megvalósuljon, Mark Zuckerberg középiskolákba jár „téríteni”, azaz felébreszteni a technológia iránti érdeklődést. A Facebook évtizedesnél is hosszabb története egy új mentalitás ébresztésén munkálkodott.

Változtasd meg a világot, de ne légy pöcs – így hangzik a Facebook-épület egyik felirata. Ez nem engedi feledtetni, hogy a legmodernebb technikai forradalom az ellenkultúrából nőtt ki. A lázadó virággyerekek s a gyarapodó rockbandák a kormányzati ellenőrzési módszerek ellen lázadtak. Allen Ginsberg Üvöltése a bibliája lett ennek a nemzedéknek.

A lázadás a lehetséges határait feszegette. A Stanford Egyetem főutcájának Venetia éttermében egy fiatal ukrán programozó előadta Peter Thiel befektetőnek, hogyan lehetséges a biztonságos pénzátutalás a bankok megkerülésével. Így született a PayPal. Ezt aztán eladták az eBaynek több milliárd dollárért.

Ez a Peter Thiel volt a Facebook első befektetője. Zuckerbergnek szerencséje volt. Számos közösségi oldal vetélkedett a befektetők figyelméért. A legnagyobbra nőtt befektetőkonzorcium (Marc Andreessen – Horowitz) esztendőnként háromezer ötletet hallgat meg. Aztán egy tucatba befektet, mindenekelőtt olyan technikai cégbe, melynek profitja több százmilliót ígér.

A technológiai utópisták természetesen számos kérdésre nem tudnak válaszolni. Elsőnek arra, hogy a technológiai fejlődés – így a robotika – szűkíti-e a munkaerőpiacot. Az internetforradalom nem jelentkezik közvetlenül a számokban. A gazdasági növekedés alig tükrözi a technológiai forradalom eredményeit. A társadalmi olló szétnyílásának haszonélvezői maguk a technokraták, a milliárdos és szerény álmodozók.

A tudományos eredmények csak akkor szolgálják az emberiség üdvét, ha minél szélesebb tömegek életét teszik elviselhetőbbé. Zuckerberg és társai rájöttek arra, hogy társadalmi reform nélkül el-elakad az innováció szelleme. A humán genom térképe hatalmas lépés az egyénre szabható orvostudományban, de a biztosító társaságok profitigénye sok gyógyításnak határt szabhat.

A technológia önmagában semmit sem ér a társadalmi elvárások horizontja nélkül. A kínai császár egykoron ismerte a puskaport, de görögtüzes ünnepségekre használta. Az óra felfedezése is a kínaiaké anélkül, hogy az idő mérésére használták volna. A modern találmányok mögött ott munkált a nyugati világnak ama szelleme, amelyet Max Weber a Zweckrationalität, azaz célracionalitás szóval jellemzett. Az első orsós fonógép, a gőzgépbe igázása mind valaminő cél szolgált, melyhez hozzátartozott bizonyos igazgatási és elosztási rendszer. Egy találmány akkor érvényes, ha célszerűen hasznosítható – a haszon, mint a képzelet előrehajtó eleme, része az innováció kultúrájának.

A Zuckerberg-galaxisban felismerték, hogy minden nagy felfedezés kommunikációs forradalom. A kerék felfedezése is az volt: könnyebben gurult tőle a szekér. Kopernikusz, Galilei és Newton nélkül nem lett volna óceánhajózás vagy tájékozódás a világegyetemben. Einstein nélkül nem juthattunk volna el a Holdra.

Érdemes persze észbe venni a kulturális pesszimisták ellenállását. Martin Heidegger, a nagy hatású német filozófus Nietzsche nyomán kétkedéssel fogadta az új természettudományt, és azt hirdette még a múlt század ötvenes éveiben is, hogy a Nyugat kimerült, még az anyag lényegét sem tárta fel, ezért éppen a dolgok természetét nem képes megismerni. A lényeghez csakis a poiesis, azaz a költészet alkotóereje képes eljutni.

Ha az összes fejlett államot atombomba pusztítaná el, s háromszáz esztendő múltán Afrikából kellene rekonstruálni mindazt, amit a katasztrófa eltemetett, kihez fordulhatnának? A kérdést a posztmodern filozófuspápa, Richard Rorty tette fel. S azt válaszolta: semmiképpen sem a filozófusokhoz. Azok – s erre Heideggert idézi – esszencialisták, valóságidegenek. A tegnaphoz, annak felidézéséhez, az istenek mosolyához, a humorhoz s annak gyermekéhez, a regényhez kellene fordulni. Márcsak azért is, mert – ahogyan azt Flaubert nyomán Milan Kundera felfedezte – a tudomány századában az ostobaság is fejlődött, tán együtt a technikával.

Az ostobaság legújabb kori történetének ékes bizonyítéka a Facebook trolljainak hozzájárulása a butaság terjedésének nemzetköziségéhez. Zuckerberg eredeti eszméje a „citizen journalist”, azaz a civil újságíró volt. Újságja pedig a Facebook. Ez az újságíró-polgár még nem nőtt fel, sőt nemegyszer a habzó gyűlölet terjesztője lett. A Facebookot alkalmanként cenzúrázni kell, leginkább Flaubert Bouvard és Pécuchet-féle tudós nyárspolgárainak ötleteitől.

A Szilícium-völgy újítói nemegyszer nyilvánosan panaszkodtak, nem érnek rá olvasni. Negyvenesztendős korukban kapnak rá a klasszikusokra, s vallanak szerelmet Dickensnek vagy Tolsztojnak. Civilizációnk nagy kaland, az egyenlőtlen fejlődés hajósa, olykor hajótöröttje el-eljut egy olyan révbe, mint a mindenkinek nyitott Facebook. Áldása és átka ma már, csaknem másfél évtizedes múltja nyomán, nyilvánvaló. A világ megváltására készült – feladatát még nem teljesítette be.

Facebook-felhasználó vagyok. Azokat a gondolataimat, melyeket nem mondanék el senkinek, elmondom ott mindenkinek. Az újítások, felfedezések iránti vonzalmam régi keletű. Elsőnek írtam Watson és Crick dupla hélixéről. A Beatles-biblia megpróbálta feltárni az összefüggést az elektromos gitár, a hangrögzítés fejlődése és a Beatlest felszínre dobó társadalmi közhangulat között.

Az én Facebook-oldalam különbözni igyekszik több ezer felhasználóétól. Igencsak kevés magánéleti bejegyzésem van. Nem közlöm tízezres híveimmel, merre jártam, mit ebédeltem. Nem használom nyomkövetőnek az oldalamat. Titkos ambícióm az, hogy a felület teremtette lehetőséghez mérem a műfajomat.

Én kommentárokat teszek közzé. Szöveg- és eseménymagyarázatokat. Exegézist, ahogyan egykor a szent szövegek jelentését fejtegették. A Facebook-bejegyzés a nehezebb szövegmagyarázatok között a kritikai elemzés könnyűlovassága. Előnye a gyors reagálás. Fegyverei között kiemelt szerepet kap az irónia, a derű, a mosoly.

Jelen kötet az esztendei termés gyűjteménye. Ha bekövetkeznék az a pusztítás, amelyet a rosszkedvű filozófusok vizionáltak, az én jegyzeteimből a kornak csak töredékes képét rekonstruálhatnák. De a megmentett jegyzetekből egy vidám kommentátor megbocsátó arca nézne vissza.

A Szilícium-völgy egyik nagybefektetője mondta, hogy az igazán nagy és áthidalhatatlan különbség az, hogy valaki él-e vagy meghalt.

Ungvári Tamás: A Zuckerberg-galaxis

Scolar, 2016

Kiemelt kép: AFP/Getty Images/Justin Sullivan

Én, ha az öngyilkosság mellett döntök, elegánsabban fogom csinálni. Nem fogok szaros gyógyszerekkel trükközni, a franc se akar vonat alatt széttrancsírozódni, tíz emelet magasból lebucskázni, nem iszom savat, nem robbantom magamra a kéglit, nem dugom a régi sütőbe a fejem. Én az okos Ophelia leszek, a gyönyörű, az emlékezetes, a halálában is fenséges. Nyárnak kell lennie, érdemes előre megnézni a meteorológiai jelentéseket, hogy aznap garantált legyen a szélcsend, a feszülő víztükör, a napsütés. Délutánig kell várni, amikor már alábbhagy a hőség. Gyógyszerek, persze, ehhez is kellenek, jó előre érdemes őket összegyűjtögetni, kikalkulálni az épp elegendő adagot. Ezen felül csak egy kötél kell, és, persze, a búcsúlevél. Aki igazán stílusos akar lenni, az mindenkitől elbúcsúzik, és mindenkit feloldoz a bűntudat alól. Nem jó, ha nem marad levél, akkor a hátramaradottak évekig találgatnak csak, megeszi őket a bánat, a lelkifurdalás, és a végén még utánunk csinálják. Jobb a szálláson, a légkondis nappaliban sminkelni. Szigorúan vízálló legyen a make-up, vehetjük a legdrágábbat nyugodt szívvel, úgysem kell már másra költenünk. Hajat kiengedni, legszebb ruhánkat felvenni. Ezután következik a minimum két telefon, hogy egy óra múlva találka a parton, a szokott helyen. És irány a nádas. Ott szépen ki kell pányváznunk magunkat a legvastagabb szálhoz, ami elég erős, hogy megtartson minket. Ekkor kell bevenni a gyógyszereket, a kedvenc whiskynkkel.

Majd arccal a víztükör felé, és jön is az álom hamar. A találkára percre pontosan érkeznek, akiket meghívtál, és így találnak rád, teljes pompádban. A széklet, a nedvek, a gázok már eltávoztak belőled, de még nem kezdtél el puffadni. A szép halott. Az leszel. Nagyon sokat gondoltam erre a gyönyörű hullára, mindig más ruhában, más sminkkel képzeltem el magam. Hol rózsákkal a hajamban, hol apró gyöngyökkel, kagyló nyakékkel, egy rég elhagyott aranymedállal. Rózsaszín körmökkel, színjátszós körmökkel, vérvörös rúzzsal, duzzadt ajakkal, a halál engem ne sápadtra csókoljon. Erős pirosítót képzeltem magamra, ebbe a nőbe bele kell szeretni. Máskor nagyon körülményesnek tűnt az egész, és hirtelen túl sok hibát találtam magamon, el kell menni pedikűröshöz is, egy halottnak nem lehet csorba a lábkörme, és a szőrökre is ügyelni kéne, nini, szúr a tetem lába, a sátán se feküdne le szívesen egy ilyen jetivel. És fogyni is kellene még egy kicsit, ez a has nem túl esztétikus, ha nem húzom be, olyan, mint egy napon felejtett strandlabda, lifeg majd a víz tetején, pfuj, mindjárt elokádom magam. Nehéz feladatnak tűnt a legszebb halottá válni, a hullák szépségkirálynőjévé.

Buzgón jártam a fogyasztószalonba, mindennap egyre bőszebben tapasztgattam a romosnak ítélt homlokzatot, de hiába, csak pattogzott a festék. Őrjítő volt, ahogy a szépen pedikűrözött láb két hét alatt megint egy köpedelem lett; vissza a rosszarcú asszonyhoz, reszelgesse már még egy kicsit a kemény bőrt, de akkor meg az arcom esett szét; egy szó, mint száz, kezdtem belefáradni a hiábavaló és végtelen küzdelembe. Ajaj, böngésztem tovább elfelhősödött tekintettel a mellékhatások hosszú jegyzékét, bőrkiütések, pattanások, akné. Ami egy szernél előjöhet, rajtam elő is jön, az fix. Vagyis megint csúszik az Ophelia-projekt, ragyaverten csak nem úszkálhatok, ez agyrém. Ahhoz, hogy újra szép legyek, tettre kész, össze kell szednem magam. Az állapotom katasztrofális, egyáltalán nem öröm rám nézni, nekem is elmegy a kedvem mindentől, ha magamra gondolok. És amíg ilyen tetű formában vagyok, esélyem sincs elmenni fodrászhoz vagy kozmetikushoz, rüffed csak egyre a pofám, a hajam hínár, foltos hínár, döglött hínár, virítanak benne az ősz hajszálak. Rendesen fogom szedni a bogyókat, határoztam el, és pár hónap alatt emberré varázsolom magam. Olyanná, aki már készen áll arra, hogy büszkén és fenségesen távozzon, a legjobb formájában mondjon hellót. Éjjel meg is ünneplem ezt a remekbe szabott elhatározást, határoztam el. Ahogy hazaértem, el is kezdtem. Mindig a legelső poharat szerettem a legjobban. Szagolgatni az italt, átadni magam a várakozásnak. Az első, lassú kortyokban a belefeledkezést kerestem, az örök újat, a lángolást. Jött is, menetrendszerűen. Olykor fél órán át is kitartott ez a jó, bár az utolsó kortyoknál nyugtalan lettem, alig vártam a második, átmeneti poharat, amin egyszerűen csak túl kell esni. Most már a hatásra hajtottam, a harmadikra, aminél kiürül az első palack. Itt lettem igazán nyugodt, ellazult, itt már ugyanaz a szám ment bennem végtelenítve, ez már maga volt a biztonság. Jöhettek, bogyók, gondoltam, Tegretol, Xanax, Cymbalta. A második üveg felénél kezdtem érezni azt, amit addig soha. Elnehezültek a karjaim, húzódott a szemhéjam, milyen jó. Le a padlóra, tekintetet a plafonra, milyen gyönyörű, hogy úszik, mennyire szeretem én ezt a plafont, gondoltam. Oh, ez már a víz, egy tó, nem is tó, tenger, óceán, nem is földi víz, nincs-neve-víz, alattam elképesztő mélység, ringat, ringat, milyen színű lehet? Fehér, mint a mennyezet, kék, mint a mennyezet, pink, mint a mennyezet, kifordult a szoba, nem volt színe a mennyezetnek, hirtelen nem láttam semmit, örvény, örvény, segítség. Nem tudom, miképp jutottam el a vécéig, mindenesetre hánytam, öklendeztem, hánytam megint, vörös volt, jaj, ez vér, nem vér, csak vörösbor, nem bírom a hányásszagot.

Milyen okos voltam, hogy vettem még két biztonsági üveggel, ugrott be, miközben feltápászkodtam, ilyen bűzlő pofával nem tudnék elaludni. A pohár kiesett a kezemből, a többi mocskos volt, hát üvegből vedeltem tovább. Be kell menni a kisszobába, sipirc, nyomás, nyomás, adtam ki magamnak az utasítást, fel kell jutnod a galériára, el kell aludnod. Mindig így beszéltem magammal ilyenkor, ez hatott, az Őrmesterre mindig hallgattam, tudtam, ő jó hozzám, tudja, mire vágyom, segít. Már üvöltözött is az Őrmester, bal lábat a jobb után, balt a jobb után, masírozni a hálóba, eljutni, odavergődni, ez az egyetlen feladatod maradt mára, kislány, felmászni a létrán, aztán végre jól kialudni magad. Mire odajutsz, gyenge leszel, elesett, úgy alszol majd, mint akit fejbe vertek, alszol, alszol, alszol. Ha nagyon-nagyon ügyes vagy, akkor egészen délig! Meg tudod csinálni, hajrá, na, lódulj, nem maradhatsz a konyhakövön. És sikerült, eljutottam a létráig. Az igazi Rossz azonban csak ezután következett.

Karafiáth Orsolya: Szirén

Scolar, 2017

Sipos Cili fekete hajú lány létére tökéletesen alakította a buta szőkét. Sőt gyakran szőkébb volt a legszőkébb szőkénél. „Ezt nem értem! Elmagyaráznád?” – nézett nagy barna szemével minden szembejövőre, és a magyarázat alatt összevont szemöldökkel koncentrált. Ha megkérdezték tőle, most már érted? – lelkesen valami olyasmit válaszolt, hogy azt hiszem, vagy remélem, vagy efféle.

Sipos Cili mindig mindenhonnan elkésett, mert rosszul írta fel az időpontot, vagy jól írta fel, de nem tudta, hova, vagy tudta, hova írta, csak azt nem tudta, mindaz mit jelent, amit felírt. Legendásan rosszul tájékozódott, már vagy egy fél éve ott dolgoztunk a rakparton, még mindig lerajzoltatta magának, hogyan juthatna el a Bem térre. Amikor leparkolt kis Corsájával a szerkesztőség előtt, biztosak lehettünk benne, hogy nekikoccan az előtte állónak, vagy nem tud többé elindulni, mert égve hagyta a kocsi lámpáját vagy beleejtette a slusszkulcsot a kanálisba. A „bocsánat” és az „elnézést” afféle kötőszó volt a Cili szótárában, folyton folyvást segítségre szorult, a leghétköznapibb dolgot nem tudta egyedül megoldani. Ha a sarki közértben vett egy fél liter tejet meg két zsömlét, biztosak lehettünk benne, hogy mire beért, a tejeszacskó kiszakadt, a zsömlék elgurultak és a pénztárcáját is elvesztette.

Sipos Cili újságíróként is a csetlés-botlás nagymestere volt, nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ő ne esett volna át a mikrofon zsinórján, nem volt olyan interjú, ahol időben el tudta volna indítani a magnóját, s ha valamit sürgősen fel kellett volna jegyeznie, biztosan nem találta a tollát sem. És ha sikerült valahogy leírnia valamit, hát abban sem volt sok köszönet. Tőle származott a később legendássá lett „értem, hogy gőzgép, de mi hajtja?” mondat, de ő tudósított a budai csikló felújításáról éppúgy, mint az észak-déli metró nyugati szakaszának átadásáról.

Nála háromszázhatvan fokos fordulatot vett egy kalandos történet, és Sampras nyerte a New York-i nyílt opent. Voltak, akik csak legyintettek, ha róla volt szó, voltak, akik a butaságot siposciliben mérték, és voltak, akiket végképp kihozott a sodrukból. „Vigyétek előlem ezt a nőt, mert keresztüllövöm, mint egy kutyát” – ez még egy szelídebb, idézhető mondata volt vele kapcsolatban Barnának, aki minden Sipos Cili-kézirat láttán idegrohamot kapott.

Senki se tudta, hogyan került a Cili a laphoz: Thewrewkre gyanakodtunk, de ő úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Szakmai múltja nem volt a lánynak, annyi bizonyos: ha kérdezték, valami propagandaosztályról beszélt, mint korábbi munkahelyéről. Eredetileg a belpolrovatot boldogította, de amikor Dienes Frici elküldte valamiért a Fehér Házba (a pártközpontot hívta így a szakma, mely épp ekkoriban alakult át képviselői irodaházzá), és ő rögtön benyújtotta vízumkérelmét az USA nagykövetségén, átpasszolták a Zádorhoz, ott kevesebb kárt tehet. Zádor az első cikkei olvastán azt javasolta, küldjük valami bentlakó iskolába, lehetőleg minél hosszabb tanfolyamokra, de aztán (noha előttünk tovább ekézte, ahogy mindenki mást is) az ismert, ám nem nyilvános okokból némileg megenyhült iránta. Ami persze leginkább abban nyilvánult meg, hogy elnézte neki, ha hetekig, néha hónapokig elpiszmogott egy-egy cikken. „El nem készült írásból még soha nem lett baj!” – mosolygott bölcsen, amikor Cili az értekezleten előjött valami egészen új magyarázattal, miért nem írta meg a cikkét.

Én persze már régóta gyanakodtam, hogy a Cili nem is olyan buta, mint mutatja. Megvan a magához való esze, és csak védekezésül játssza el ezt a szőke női szerepet. Persze nem volt valami nagyon művelt és nem volt valami nagyon tehetséges sem, de láttunk már sokakat szerényebb képességekkel is ezen a pályán. Sipos Cili vonzó lány volt, és nagyon, de nagyon újságíró akart lenni. Ezért a célért sok mindenre képes volt: még arra is, hogy butábbnak, elesettebbnek, védtelenebbnek mutassa magát, mint amilyen valójában. És a számítása voltaképpen bevált: egyetlen bokszoló sem üti tovább a padlóra került ellenfelet. Persze az jó kérdés, hogy lehet-e egy egész pályafutást a padlón tölteni.

De erre még ráért megadni a választ önmagának. Történt egyszer, hogy a Cili egy bolondos feltaláló portréjának megrajzolását kapta feladatul. Már az is gyanús volt, hogy időre elkészült vele, hát még maga a dolgozat. Finom kézzel írt, lendületes, szép írás volt, bármelyikünknek becsületére vált volna. „Egész jó! Le lehet adni!” – mondta összeszorított szájjal Zádor, és nem is nézett a további dicséretekre szomjazó Cilire. Dúlt-fúlt aztán egész nap, kiirtott mindent és mindenkit, ami és aki a szeme elé került: biztos volt benne, hogy Cili ezúttal idegen tollakkal ékeskedik – csak azt nem tudta, ki lehet az az idegen, s mit kapott Cilitől cserébe a tollaiért. Litkey nézte egy darabig, mit művel, aztán ebéd után félrevonta. „Ő írta, tényleg. Láttam, ahogy csinálta. Jó, elolvastam a végén, de nem javítottam bele többet, mint a te cikkeidbe szoktam!”

–   Nem versz át? – kérdezte Zádor gyanakodva.

–  Miért tenném?

–   Szerinted van olyan, hogy valaki egyszer csak képes lesz olyasmire, amire korábban nem volt képes?

Litkey nem hagyta ki az adódó lehetőséget.

–  Ha rólad van szó, nincs, ha a Ciliről, van! – és jól hátba verte a kultúra teljhatalmú urát, majd távozott.

A csütörtöki értekezleten Zádor felolvastatta a cikket a fülig piruló Cilivel, majd agyba-főbe dicsérte magát, hogy lám, ide vezet a szűnni nem akaró rovatvezetői türelem, bizalom, a közösség támogatása: itt a bizonyíték, a Ciliből is igazi újságíró lett. Ki hitte volna?

Sipos Cili zavarában előbb elsírta magát, kiborította a retiküljét, végül ezzel a mondattal ajándékozta meg az egybegyűlteket:

– Nem bánom, kerítsetek nekem egy nagyobb feneket!

***

A sportrovat egy hetilapnál olyan, mint a mirelitpult a közértben: frissességet nemigen lehet felfedezni benne. Nincs is értelme loholni az események után: az ember úgyis lemarad.

Ezért a Kövér Gyuri azt találta ki, hogy arról kell írni, ami senki másnak nem jut eszébe: nem létező sportok nyomába eredtek tehát, olyasmiről adtak hírt, mint a kispályás krikett meg a lengőgolf, mit mondjak, nem növelték számottevően a Periszkóp olvasótáborát.

Azt viszont már a Vonyolai találta ki, hogy tudósítsunk akkor alsóbb osztályú futballmérkőzésekről:

olyasmiről úgysem írna más. A Vonyolai gyerekkori barátainak volt egy blaszhármas csapata, a Budai Tahók, először csak az ő meccseikre jártunk ki (külvárosi, földes pályákra, melyek körül már ott köröztek a befektetési keselyűk – meg is szűnt szinte mind, néhány éven belül), de aztán rákaptunk az alsóbb osztályok ízére, és hétről hétre tudósítottunk valamelyik mérkőzésről. Persze nem is tudósítások voltak ezek – az eredmény volt a legkevésbé érdekes az egészben –, hanem afféle hangulatos zsánerriportok: portrék pocakos, kopaszodó irányítókról, akik valaha fényes karrierről álmodtak, most viszont megelégszenek egy meccs utáni pofa sörrel is, s mennek vissza hórukkembernek az áruházláncba, kíméletlen bekkekről, akik egész heti megaláztatásukon itt vesznek revánsot, szélvészgyors (jó, legyen ez inkább szellő azért) szélsőkről, akik most érkeztek Erdélyből, s néhány jól sikerült beadástól remélik sorsuk jobbra fordulását. És portrék a törzsközönség jellegzetes alakjairól, az öreg szakiról, aki még látta az Orth Gyurit, a leszázalékolt metróbányászról, akinek már nincs pénze a Fradi-meccsre, de nem telhet el hétvége nála mérkőzés nélkül, aztán a szertárosról, a büfésről, a center nőjéről meg a gondnok kutyájáról.

„Mezőnjáték” – ezt a sorozatcímet a Pápai találta ki, s hosszú ideig az egyik legnépszerűbb rovata lett a lapnak: mindenki írni akart bele, a legnagyobb sztárok sorba álltak, hogy bejussanak, és az olvasók is (akárhányan legyenek is) kedvelték erősen. Vonyolai természetesen magának vindikálta a szülőatyai dicsőséget, és úgy járt-kelt fel-alá hónapokig, mint a leendő futballrovat leendő vezetője.

Tavasz táján hírt kaptunk egy különös poroszlói rongykereskedőről (akkor jött divatba a second hand ruházat, néhány élelmes fuvarozó bálaszám hordta haza a Nyugaton szemétre dobott cuccokat, és ebből rettenetesen meggazdagodott), aki elhatározta, hogy a vagyonát szűkebb hazája futballjának felvirágoztatására fordítja. Megvett egy harmadosztályú csapatot Tiszaszűkén, vett hozzá egy sokat próbált edzőt meg néhány kiöregedett első osztályú játékost, és nekiállt, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát. Mire a világ felkapta a fejét, a Tiszaszűke FC már a második vonalban menetelt, és nagyon, de nagyon el volt szánva a legmagasabb osztályra is. Ez a figura megér egy misét, döntöttük el, s a Vonyolai meg a Kövér Gyuri, egy fotográfus támogatásával, levonult megnézni egy helyi rangadót Sárosfalvára. Az utolsó pillanatban még a Reményi is bekéredzkedett az autóba, csak, mint mondotta, hogy szívjon egy kis vidéki, friss levegőt.

Az események minden várakozást felülmúltak. Nem elég, hogy a pálya, mely egy domb oldalába épült, mintegy húszfokos szögben lejtett, nem elég, hogy a jobb oldali szögletzászlót nem lehetett kitűzni, mert elmerült volna a mocsárban, nem elég, hogy csak a dombtetőre jutott partjelző, mert a társa defektet kapott Kisvárdáról jövet, és nem volt kivel pótolni, ráadásul – ez igen hamar bebizonyosodott – a pálya nem csak fizikai értelemben lejtett. Mint kiderült, a tiszaszűki csapatnak hét góllal kellett volna győznie, hogy esélye maradjon a feljutásra, ám a gólok csak nem akartak megszületni. Sárosfalva ősi ellensége volt Szűkének, játékosai oroszlánként küzdöttek minden labdáért, mind az ötvenkét néző lelkes biztatása közepette.

A játékvezető, látva az események ilyetén alakulását, a második félidő közepén határozottan a kezébe vette a dolgokat. Hőseink (akiket a helyiek, tiszteletből, a vendégcsapat kispadjára ültettek, hogy testközelből láthassák az eseményeket – rajtuk kívül három cserejátékos, egy edző, egy gyúró és egy műbőrkalapos, köpcös tulajdonos, a Zsupán úr foglalt helyet azon a lócán) elképedve figyelték, ahogy a spori előbb kiállít egy-két sárosfalvi küzdőt, majd egyre-másra ítéli a szabadrúgásokat, tizenegyeseket a tiszaszűkieknek. Null négynél, amikor a vendégek középcsatárát hatméteres előnyről engedte el, Kövér Gyuri nem állta meg, hogy fel ne kiáltson.

–  Les volt, spori, nem lát a szemétől?

A tiszaszűkiek sokat látott mestere végtelen élettapasztalata (és egyéb tények) birtokában csak annyit mondott:

–  A bírónak nincs videója!

Mire Zsupán úr, a tulajdonos, sóhajtott egy nagyot, és hozzátette:

–  De most majd vehet magának!

Jolsvai András: A napok színe

Scolar, 2017

Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?

Ki ne tudná, hogy revolúció előtt áll a könyvtár? Mivel a számítógép fölszámolja a hagyományos kölcsönzői eljárásokat, a könyvtáros kisasszonyok elcsábítása közügy, egyszerűen nem halogatható tovább. Negyedszázad sem kell hozzá, és egyáltalán nem lesz közkönyvtár. Vagyis lesz, csak nem ilyen. Nem lesz könyvtáros kisasszony – csak zümmögő számítógép lesz –, és akkor az ember verheti a fejét, hogy későn kapott észbe. Nincs más megoldás, el kell csábítani a könyvtáros kisasszonyt. Amilyen gyorsan csak lehet.

Mert csak az a miénk, amit elcsábítottunk.

Könyvtáros kisasszonynak nevezünk – tizenhat évestől nyolcvanéves korig – minden olyan nőnemű emberi lényt, aki férjezett, elvált, özvegy, netán pártában maradt, és könyveket kölcsönöz. A könyvtáros kisasszony lehet érintetlen, de általában már nem az. Hangja rekedt, mert sokat dohányzik, leginkább kockás szövetszoknyában és szandálban jár. Néha besüti a haját. Tud olajkályhát, rolót és kerékpárláncot szerelni, ezek még a hetvenes évek emlékei. Ősei ott pakolgatják a könyveket Memphisben, Alexandriában, Babilonban, Monte Cassinóban, Mátyás udvarában és a British Museum dohos raktárhelyiségében. Szívünknek egyaránt kedves egy nagyvárosi főkönyvtár fiókjának, illetve valamely magyar laktanyának a könyvtáros kisasszonya. Utóbbiról azonban köztudott, hogy elcsábíthatatlan. Még Kenderesi szakaszvezetőnek se higgyünk, hogy neki újonc korában sikerült egyszer.

„A fenébe a könyvekkel!

Az élet kell! Az élet!”

Umberto Eco azt ajánlja, hogy a közkönyvtáros legyen sánta. A könyvtáros kisasszony megszerzésének problematikáját ez a kérdés nem zavarja. Egy bicebóca könyvtáros kisasszonyt éppolyan felelősségteljes alkalom elcsábítani, mint a fürge lábút. Jorge Luis Borges viszont azt mondja, hogy a Könyvtár maga az Univerzum. Ha ez igaz, a könyvtáros kisasszony nem más, mint az Univerzum szíve. A csábításnál ezt tessék figyelembe venni.

„Hogyan bánunk a szívvel.

Kölcsönzési idő: születéstől a halálig.”

A könyvtáros kisasszony elcsábítása úgy kezdődik, hogy beiratkozunk a könyvtárba. A könyvtáros kisasszony felírja az adatainkat, s mi őszintén megválaszolunk minden kérdésére, nős, nőtlen etc., ám amikor a kezünkbe vesszük a vadonatúj kölcsönzőcédulát, mélyen beletekintünk a könyvtáros kisasszony fásult arcába, és csak annyit kérdezünk:

„És tessék mondani, még mindig az ETO-számok?” (Igényesebbek a Melvil Dewey-féle 10-es szakrendszerről vagy a Hinrichs-féle katalógusról, esetleg az Országos Rabbiképző Intézet és a Dexion Salgó fémállványok kapcsolatáról tudakozódnak.) A könyvtáros kisasszony ámulva néz fel. Cirka tíz esztendeje nem kérdeztek tőle ilyesmit. Ó, a drága jó ETO-számok! Nincs az a könyvtáros kisasszony, aki egyszer ne beszélne szívesen róluk. És akkor ő elmeséli nekünk az ETO-számok leglényegét – igényesebbeknek a Melvil Dewey-féle 10-es szakrendszer –, a szeme csillog, ajka fénylik, és szép, szép, nagyon szép.

Közben viszont megjegyzi az arcunkat. Hálás nekünk. Amikor kifelé tartunk a kölcsönzőből, bámul utánunk, elmosolyodik, s csak akkor lesz újra komor a tekintete, amikor valami buta, elsőéves egyetemista – csirregő fülbevalója is van – akar beiratkozni a könyvtárba, ám fogalma sincs arról, mik azok az ETO-számok, és nem is akar tudni róluk.

„Itt járt egy férfi.

Én, Ő és az ETO-számok.”

Kezdjünk kölcsönözni. Eleinte mindennap kölcsönözzünk, főként klasszikus szerelmi történeteket, Vörös és fekete, Rómeó és Júlia, Ifjú Werther, Varázshegy etc. Késő délelőtt vegyük ki a Háború és békét, kora délután már szolgáltassuk is vissza. A könyvtáros kisasszony csodálkozni fog, de mi zavartan csak annyit mondjunk, hogy csak annyit akartunk tudni, milyen szavakkal is vall szerelmet Bezuhov herceg Natasának. Egy-két hét elteltével kérhetünk a könyvtáros kisasszonytól ki nem kölcsönözhető értékes, régi könyveket. Ezzel próbára tesszük a bizalmát. Az ETO-számok miatt ideadja nekünk őket, természetesen csak egyetlen napra, miközben többször elismétli, hogy nagyon vigyázzunk a könyvre, és hogy voltaképpen szabálytalanságot követ el, és hogy csak nekünk adja ide őket, és hogy az állása függ tőlünk. Máris a cinkosunk. Másnap sápadt arccal, remegő kézzel nyitjuk rá az ajtót, és azt dadogjuk, hogy az egyik drága és nagyon régi könyvet elvesztettük. Ah, dehogy. Rablás történt. A sétálóutcán, fényes nappal tépték ki a kezünkből. Kérdezzük meg halkan, hogy a tényállást jelenteni kell-e az igazgató úrnak. A könyvtáros kisasszony sápadt, mint a tejbegríz, keze remegni kezd, és gyűlöli a napot, amikor először látott bennünket. Délután mosolyogva vigyük vissza a könyvet, mégis meglett, egyszerű félreértés volt az egész. A könyvtáros kisasszony megkönnyebbül, aztán a könyvet ölelve hosszan, figyelmesen és nagyon komolyan néz a szemünkbe.

„Mi ez a nyugtalan, közeli mélység?”

Egy szép napon váratlanul kérdezzük meg tőle, ő is úgy gondolja-e, hogy ment a könyvek által a világ elébb. Véletlenül meg lehet érinteni közben a kezét.

Úgy tetszik érteni, haladt-e a világ, volt-e fejlődés?

Igen, úgy.

Igen, igen! (Szinte kiált, még pirul is közben.)

Mi erre persze annyit mondunk: Hát… talán.

Mondjuk azt: Az attól függ.

Mitől függ, kérdezi a könyvtáros kisasszony józanodva.

Mi nem válaszolunk, már megyünk is. (Nem nézünk vissza.)

„Hallja, Vörösmarty? Mihály! Misikém!

Hát tényleg maga kell nekem?!”

Jó ideig ne menjünk könyvtárba. Gondosan tépjük el a késedelemről értesítő felszólításokat. Nehéz a várakozás, nekünk is az, de a kitartás most nagyon fontos. Amikor újra ott téblábolunk a könyvtáros kisasszony előtt, legyünk szótlanok, titokzatosak és visszafogottak. De semmiképpen se ridegek!

A könyvtáros kisasszony nem tudja mire vélni a dolgot, ezért aztán bizonytalan, viszont roppant készséges. Amit eddig soha nem, most megteszi. Az ajtóig kísér bennünket.

„Tudod, Irénke, kevésbé tartok a csalódott férfiaktól.”

Váratlanul keressük ki a katalógusrendszerből a könyvtáros kisasszony szakdolgozatát. Legyünk kishitűek, van neki. Minden könyvtáros kisasszonynak van szakdolgozata. Amelyiknek meg nincs, az nem is könyvtáros kisasszony, az valami egészen más, KGB-ügynök, APEH-ellenőr vagy egyszerű kalandor, aki a könyvespolcok csöndjébe menekül egy országos körözéstől. A szakdolgozatra tehát rálelünk.

„Wlassics Gyula miniszter és a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárak Intéző Bizottságának – (NIKIB) – kapcsolata a századforduló integrációs folyamatainak fényében.”

(Régen írta, akkoriban még tudományos pályára készült, mégis osztatlan, dobkályhás vidéki iskolában kellett tanítania évekig, naponta visszautasította az alkoholista agronómust, s most hálás a sorsnak, hogy ebben a nagy és gazdag könyvtárban dolgozhat, ahová egykori évfolyamtársa – ő az Irénke – segítségével jutott be.) Helyezzük a könyvtáros kisasszony elé a szakdolgozatot, néhány keresetlen szóval dicsérjük a stílusát, a szerkezetét és a problémakezelését, de azért mutassunk rá néhány befejezetlen, avagy kidolgozatlan gondolatmenetre, s kérdezzük meg, ezeken dolgozik-e mostanában.

Igen, mondja majd halkan a könyvtáros kisasszony, s ha másnap újra érkezünk hozzá, húsz sűrűn gépelt oldalt nyújt át nekünk – éjjel írta –, a szakdolgozat folytatása. Szükségtelen elolvasni, ő sem azért adta.

„Őrület. Ki gondolta volna, hogy egyszer még hálás leszek Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek?”

Nem mutat meglepetést, amikor először várjuk a könyvtár előtt. A munkájáról véletlenül se kérdezzük. Nem árt, ha alaposan felkészülünk. Meséljünk neki érdekes világhíreket, tréfás történeteket, anekdotákat kortárs írókról és költőkről. Magánéletünkről egy szót se. Ezen első alkalommal legfeljebb egy fagylaltot fizessünk. Sok pénzt se mutassunk neki, mert ő is nő.

„Hazáig kísért.

Olyan furcsán érzem magam. Ennyi.”

Könyvet könyvtáros kisasszonynak soha ne vegyünk ajándékba. Mozijeggyel – Filmtéka, Filmklub, Kamaraterem! –, virággal, franciakrémessel, ritka kiállítású levelezőlappal, keleti faliszőttessel nyugodtan meglephetjük. A könyvtáros kisasszony a hagyományos ajándékokat kedveli. Az első ajándékok után már lehet konyakozni, parkban üldögélni, eszpresszóban kávézgatni. Igyunk közösen literes korsóból keserű sört, őszi kerthelyiségben, sramlizenére. Néhány könnyű marihuánás cigaretta is szóba jöhet.

A könyvtáros kisasszonyok hajlamosak vad kalandokra is. Keressünk olyan eszpresszót – ez bizony nem lesz könnyű –, ahol még van működőképes zenegép. Húsz, harminc évvel ezelőtti számok, Gemini, Slade, Bódi Margit, Kex. (Legyen nálunk aprópénz!) Az Apostol-szám alatt megfoghatjuk a kezét. Dicsérni a körmeit, s főképpen különlegesnek tartani őket.

„Hiszen jól tudom, mit akar.

Csak azt nem tudom, miért akarja.”

Amikor először lecsókoljuk a száját, zavartan elhajol majd, és homlokától az álláig pirulva ő is azt mondja majd:

„Én ám nem vagyok egy olyan nő!”

Ezt a mondatot nem kell komolyan venni. Mert milyen egy olyan nő? Nem olyan, amilyen? Tessék belenyugodni, minden nő olyan. Mert amelyik nem olyan, az férfi. Ennyi az egész. Hanem a könyvtáros kisasszonyt is hunyt szemmel illik csókolni. És ő is azt szereti, ha két puha tenyérrel tartják az arcát közben. És aznap éjjel megmerülhetünk a vidéki kiskönyvtárak rongyosra olvasott Szilvásijainak az illatában, Cobden-Sanderson könyvkötéseinek virágai tekerednek a derekunk köré, szemünkön holt-tengeri pergamendarabkák remegnek, ölünk papirusztekercsben játszik… etc… etc.

„Jól van. Tegnap éjjel elérte a célját.

Ma megint kétszáznegyvenhárman kölcsönöztek nálam.”

Ha a csábítás sikerrel járt, biztosak lehetünk abban, hogy jó ideig nem kapunk késedelmet jelző könyvtári felszólítást. Eltűnődhetünk, örökké tart-e a szerelem, vagy sem. Mert egy napon mégis könyvtári borítékot hoz a postás. Expressz küldemény, ajánlott, a nevünkre szóló.

„Tisztelt Úr! Ön ekkor és ekkor kikölcsönözte tőlünk a Wlassics Gyula miniszter és a Népiskolai Könyvtárak Intéző Bizottságának (NIKIB) kapcsolata a századforduló integrációs folyamatainak fényében című szakdolgozatot, melyet a kölcsönzési határidő sokszori lejárta óta sem szolgáltatott vissza. Ezennel felszólítom, hogy szabálysértési eljárás, késedelmi díj kirovásának terhe mellett haladéktalanul szolgáltassa vissza az anyagot!”

A barátoddal küldd vissza Wlassics Gyulát.

Darvasi László: Az irodalom ellenségei

Magvető, 2017

LEONARD COHEN: A GYÁSZOS VÉGZET ELŐNYEI

Steve Turner, 1988. április, Q (Anglia)

„Amire a leginkább emlékszem ebből az interjúból, az az, hogy Cohen sokkal viccesebb volt 1974-es önmagánál – meséli Steve Turner. – Az is megmaradt, hogy a végén egyből a Heathrow reptérre indult autójával és annak sofőrjével, és kért, hogy csatlakozzam hozzá, mivel az akkori lakásom pont útba esett neki.”

Turner és Cohen számtalan területre elkalandozott társalgásuk folyamán. „Amiről beszélgettünk, annak egy részét nem hagyhattam benne a cikk végleges verziójában – emlékszik vissza Turner. – Az elején az imádságról beszéltünk, aztán a judaizmusról. »Követek bizonyos zsidó szokásokat, de semmiképpen sem jellemezném magam engedelmes zsidóként«, árulta el Cohen. Arra a kérdésre, hogy imádkozik-e, azt felelte: »Úgy gondolom, minden ember imádkozik a szíve mélyén.« »De maga is?«, kérdeztem vissza. »Ó, folyton imák fakadnak a szívemből. Hát persze.«

Kíváncsi voltam a munkáját átszövő vallásos, bibliai képekre – teszi hozzá Turner. – Cohen azt mondta: »Ezek a képek természetesek a számomra, mivel Montrealban nőttem fel, ahol számtalan különböző vallás szimbólumai megtalálhatók. Gondolom, a saját Biblia-olvasatom is közrejátszik, de az ilyesfajta képek mindig is jelen voltak a világomban.«

Röviden beszélgettünk a Hallelujah-ról is, amely igazi dicshimnusz – emlékszik vissza Turner. – Cohen ezt mondta: »Szerintem nem számít, hogy az egyszerű vagy a szakrális halleluját mondja-e ki az ember. Nem számít. Ez csak annyit jelent, hogy áment mondunk arra, ami van.«

Végül a beszélgetésünk eljutott dalainak általános nyelvezetéhez – mondja Turner. – Kíváncsi voltam, vajon használt-e valaha szóképeket pusztán jó hangzásuk, és nem pedig az általuk megtestesített gondolat miatt. »Mi a helyzet a Dance Me to the End of Love-ban megjelenő égő hegedűvel?«, kérdeztem. Cohen azt felelte: »Habár nem gondolom, hogy bárkinek is tudnia kellene, honnan vettem ezt a képet, ez azokra a kis zenekarokra utal, amelyeket a németek állítottak össze a koncentrációs táborokban. Ők játszottak, míg az embereket elégették vagy elgázosították. Ha ebből a szemszögből olvassa az ember a dalt, az valami egészen más színezetet kap.«

Ezután a Suzanne »lent az algában a hősök« soráról kérdeztem. »A legváratlanabb helyzetekben, a legszerényebben megnyilvánuló hősiességet értem ezalatt«, mondta Cohen. A kérdésre, miszerint használt-e valaha szavakat pusztán a hatásuk miatt, azt felelte: »Úgy gondolom, hogyha a szavak egy csoportja ilyen módon rezonál, akkor az azt jelenti, hogy van bennük valamiféle igazság. Amit az ember a legjobban szeret kedvenc íróiban, az az, hogy képesek olyan módon összeilleszteni dolgokat, ahogyan előttük senki más, és a képeknek és gondolatoknak ez az új kombinációja az, ami megérint minket. Számtalan kép, amit igazán szeretünk, nem éli túl az ilyesfajta sebészmunkát.«”

Érdekes. De közel sem annyira, mint az itt következő interjú. – J. B.

Énekhangja alig dallamosabb beszédhangjának mély morajánál. Melankolikus megjelenése vonzza a magányosok, depressziósok és elhagyatottak kitüntetett figyelmét, és egyszer azt állította, hogy habár mindössze három akkordot használ, valójában ötöt ismer.

Leonard Cohen – akinek bemutatkozó albuma 1967-ben jelent meg – mégis nagyjából tízmillió lemezt adott el világszerte, és továbbra is hatást gyakorol olyan kortárs dalszerzőkre, mint Morrissey, Suzanne Vega, Ian McCulloch és Nick Cave.

– Gondolom, van valami a helyzetemben, amivel azonosulni tudnak – mondja az énekes. – Amolyan kívülálló vagyok. Nem szándékosan vettem fel ezt a pozíciót, egyszer csak benne találtam magam valahogy. Ezek az emberek talán látnak egyfajta valószerűséget a munkámban. Suzanne Vega megemlített engem néhány interjújában, Nick Cave feldolgozta az Avalanche-t, és mikor legutóbb, 1985-ben Angliában turnéztam, Ian McCulloch eljött több koncertemre, és utána beszélgettünk a turnébuszban. Érzek bizonyos kapcsolatot a saját munkám és az ő munkájuk között.

1967-ben a Songs of Leonard Cohen című lemez, melyen olyan klasszikus Cohen-dalok szerepeltek, mint a Suzanne, a So Long, Marianne, a Hey, That’s No Way to Say Goodbye és a Sisters of Mercy, különlegességnek számított. Miközben mindenki elmerült a pszichedelikus zenében, Cohen úgy bámult szépia-szomorúan fekete keretes lemezborítójáról, mint Franz Kafka egy rosszabb napján. Senki nem adott neki egy szál virágot vagy fújt neki szappanbuborékot?

Míg mindenki a Sgt. Pepper-féle fáziscsúsztatott, visszafelé felvett, mesebeli, elektronikus őrületre volt rákattanva, a kanadai dalszerző nem rukkolt elő többel, mint egy akusztikus gitárral no meg néhány, nőkről íródott versikével. És míg mindenki azt tanulta, hogy hogyan kell betépni, Cohen a mélydepresszió csőrendszerében sodródott, a csalódott szerelmesek elkeseredettségén töprengett, és olyan emlékezetes sorokat talált ki, mint: „I lean from my windowsill in this hotel I chose / One hand on my suicide, one hand on the rose” (Fent a hotelszobában elhajolok az ablakpárkánytól / egyik kezemben rózsával gondolkodom az öngyilkosságról; Stories of the Street, a Songs of Leonard Cohen című lemezről).

Hamar a diákszállók klubhelyiségeinek állandó aláfestő zenéjévé vált, tökéletesen illett a késő esti borozások gyertyafényes hangulatához. Majdnem egy generációval idősebb volt hallgatóinak többségénél, és nagy élettapasztalatról árulkodó hangja, vallásos színezetű szerelmes szövegei a romantika, a csábítás, a rejtély és a bölcsesség elegyét hordozták magukban.

Élettörténete is ezt a benyomást erősítette. Bohém módra ingázott montreali otthona, a New York-i Chelsea Hotel és a Hydra szigetén található háza között. Neve romantikusan összefonódott az olyan kortárs énekesnőkével, mint Judy Collins, Joni Mitchell és Janis Joplin.

Sok dalszerzővel szemben, aki arra vágyott, hogy nagy író lehessen, ezáltal víva ki azt a tiszteletet, amit rocksztárként nem kapott meg, Cohen elismert alakja volt az irodalomnak, és a zenén keresztül szerette volna kiszélesíteni közönségét.

Megjelentetett öt verseskötetet és két regényt. Abban a korban, mikor Lennont és McCartneyt Schuberthez, Dylant pedig Homéroszhoz hasonlították, ez igencsak nagy dolognak számított. A The New York Times 1968-ban azt írta róla, nem kell sok ahhoz, hogy generációjának „fő szószólója” legyen, és „korunk fiúgyermekeként” méltatták.

Ma, ötvenhárom évesen, inkább férfi, mint gyermek. Sötét, hajszálcsíkos öltönyt visel khaki inggel és kék nyakkendővel, rövidre nyírt, sötét hajában ezüstszálak csillognak, és ideje egy részét Párizsban tölti, hogy láthassa tizenéves gyermekeit, akik oda járnak iskolába.

Komoly ember, de nem komolykodó. Megengedheti magának, hogy nevessen a róla kialakult öngyilkos hajlamú Lothario képén vagy a korlátozott hangterjedelmén.

– Az embernek limitált a hangja – ismeri el. – Limitáltak az elképzelései és a képességei is.

– Mi az a hang, aminek a keretei közé korlátozódik?

– Az, amit maga is hall.

– Tudna másképpen énekelni?

– Nem. Pontosan ezt mondom.

Hogy alátámassza mondandóját, elénekli az I Wanna Hold Your Hand kórusbetétjét, és a könnyed popdal menten coheni gyászénekké változik.

– Mit érez azzal kapcsolatban, hogy főként nőkről írt dalok szerzőjeként ismerik, amelyeket egy kivégzésre váró elítélt lelkesedésével ad elő?

– Ezzel az állítással nem vitatkoznék, még ha szerintem nem egészen helytálló is – feleli. – Nem gondolom, hogy egyedi dolog lenne nőkről írni. A legtöbb férfi ír dalokat nőknek. Nehéz pontosan meghatároznom, hogy mit csinálok. Egyszerűen van egyfajta vágyam az éneklésre. Ezzel együtt, azt hiszem, hogy imitt-amott a nevetés is felcsendül a munkámban. Véleményem szerint némi depresszió nem árt az íráshoz, noha időnként túl hevesen tör rám. Freud is ezt mondta, de neki ott volt a kokain. Vannak pillanatok, amikor a krízis túlságosan intenzívvé válik ahhoz, hogy feloldhassam az íráson keresztül. Ilyenkor segít a meditáció és a testi munka.

Párizsban készítette el kilencedik, I’m Your Man című albumát, amely az első a három évvel előtte megjelent Various Positions óta.

– Úgy tűnik, hogy számomra sok időbe telik befejezni valamit. Két lemez között általában egy könyvön dolgozom – mondja.

Manapság rendezettebb életet él Montreal régi részében. Könyveket ír szövegszerkesztőjén, zeneszobájában dolgozik a dalokon, barátaival, köztük Irving Layton kanadai költővel tölti idejét, és alkalmanként Los Angelesbe repül. Négy éve nem járt görögországi házában.

– Egyedül élek egy kis utcában, ahol együtt nőttünk fel a barátaimmal. Egyikük szobrász, másikuk fényképész, a harmadik pedig kollégiumi szobatársam volt. Most már nem igazán szeretek utazni. Annyit turnéztam, hogy igazi öröm hosszabb ideig egy helyben maradni. Az új albummal viszont turnézni fogok, mert belátom, hogy ez is hozzátartozik a lemezkészítéshez. Körülbelül ötven koncertet adok Európában, harmincat az Államokban és Kanadában, aztán még nagyjából húszat Ausztráliában és Japánban.

1969 óta állandó látogatója egy új-mexikói buddhista meditációs központnak. Amellett, hogy napi négy–tizennégy órát meditál, kertészként, takarítóként, falfestőként, építőmunkásként és ácsként is dolgozik. Tavaly összesen négy hónapot töltött ott.

– Formában tartja az elmét – mondja. – Megnyugtat és közelebb hoz önmagamhoz. Ott egyből kevesebbet dohányzom, és elkezdek helyesen táplálkozni. Gondolom, elmehetnék egy egészségközpontba is, de ott nem lenne lehetőségem szögeket beverni és szikladarabokat cipelni. A buddhista meditáció megszabadítja az embert Istentől, és felszabadítja a vallás alól. A jóvoltából megtapasztalhatjuk, hogy milyen teljesen otthon lenni ebben a világban.

Annak ellenére, hogy a világ 1985 februárja óta nem hallott Cohen felől, Jennifer Warnes tavalyi, Famous Blue Raincoat című, Cohen-feldolgozásokat tartalmazó albuma ismét felhívta a figyelmet a munkásságára. Két dal – a First We Take Manhattan és az Ain’t No Cure for Love – az I’m Your Manen is felbukkan.

– Az új lemezemen dolgoztam, és Jennifer, aki régi barátom és zenei partnerem, azt mondta, hogy szeretne készíteni egy albumot a dalaimból. Már hosszú ideje mondogatta, és én mindig csak egy baráti gesztusnak gondoltam a részéről. Sosem hittem volna, hogy tényleg megcsinálja. Miközben a felvételekre készült, hallotta a First We Take Manhattant, és szerette volna megcsinálni. Ekkor írtam az Ain’t No Cure for Love című dalt is, így azt is odaadtam neki.

Ahhoz képest, hogy megragadt egy bizonyos hangnál és víziónál, Cohen igencsak jól teljesít. Az olyan albumokon, mint például a New Skin for the Old Ceremony (1974) és a Phil Spectorral közösen készített Death of a Ladies’ Man (1977), újfajta zenei komplexitást hallhattunk tőle, amellett hogy megtartotta az addigra már védjegyévé vált komor érzelemvilágot is. Az I’m Your Man elegendő ismerős cohenizmust (a vágyakozás és a közelgő bukás meséi) vonultat fel ahhoz, hogy kielégítse a híveket, és eléggé kísérletező ahhoz, hogy biztosítsa a kritikusokat: még nem láttak mindent.

– Azt hiszem, egy énekesben azt szeretjük, ha valóban a saját hangján énekel. Ha nem veri át az embert. Ezért úszhatják meg a hozzám hasonlók, hogy lemezeket adnak ki. Bizonyos esetekben úgy érzem, hogy a hangom teljesen megfelel a dalhoz, ilyen például a Tower of Song az új lemezről.

– Ez a furcsa dolog, amit dalnak nevezünk, igencsak megnyugtató. Emlékszem, hogy az első fellépéseim egyikén, a newporti folkfesztiválon panaszkodtam egy barátomnak, hogy félek, mert nem tudok énekelni.

Azt felelte: „Közületek senki sem tud énekelni. Ha énekeseket akarok hallani, a Metropolitan Operába megyek.” Sokunk nem tudja, hogy hogyan kell bizonyos szabványoknak megfelelően énekelni, de létezik egy hagyománya annak a zenének, amit azért hallgatunk, mert az énekes a tőle telhető legnagyobb pontossággal és eredetiséggel elmesél egy történetet. Ezért van létjogosultságuk az olyan énekeseknek, mint én.

Furcsa belegondolni, hogy a korai dalait benépesítő nők, akiknek nevei még mindig felidézik a szabadszívű fiatalságot, ma már középkorú családanyák. Marianne, akivel megosztotta életét Hydra szigetén, és akinek fényképe szerepel a Songs from a Room lemezborítójának hátulján, ma ötvenéves, Oslóban élő férjes asszony. Suzanne, aki egykor Montreal partjainál élt, ma a negyvenes éveinek közepét tapossa, és Cohen még mindig szokott találkozni vele olyankor, amikor visszatér Kanadába.

– Nem tudom pontosan, mit csinál most Suzanne, és sosem kérdeztem, hogy mit is jelent neki az a dal. Az emberek adnak egy vázlatot a dalokhoz. Egy magot, amiből aztán kinő egy dal, ami végül lehet, hogy nem is kifejezetten róluk fog szólni, habár valamilyen módon ott lesznek benne. Volt egyszer egy Suzanne nevű lány, aki tényleg meghívott magához a folyó partjára, és valóban naranccsal és teával kínált.

Cohen sosem házasodott meg, habár nem sok időt töltött nő nélkül.

– Úgy gondolom, hogy az ember nem szívesen mond le a nőkben rejlő gyönyörűségről.

A hetvenes évek nagy részében egy francia nővel élt, aki két gyermeket szült neki. Mikor a kapcsolat véget ért – nagyjából a Death of a Ladies’ Man megjelenésével egy időben –, az Cohen elmondása szerint teljesen olyan volt, mint egy válás. Közeli viszonyban maradt fiával és lányával, akiknek zenéjére vonatkozó kritikáját is nagyra értékeli. Állítása szerint nem tudja, miért nem állt sosem oltár elé. Meglepő módon nem utasítja el kategorikusan a házasságot.

– Nem, egyáltalán nem. Azt hiszem, a házasság az egész vállalkozás alappillére.

Mégis megmaradt hírhedt agglegénynek.

– Hát igen. Én már csak ilyen vagyok!

Mikor utaltam rá, hogy dalait a beleszerelmesedés és a kiszerelmesedés kalandjának igézete hatja át, és hogy valószínűleg nem az állandóság az, amit keres, Cohen önelégült mosollyal az arcán azt válaszolta:

– Valószínűleg nem. Erről lehet szó. Nem is tudom, hogy akartam-e valaha kalandozni, de időről időre belekeveredtem. Beleestem, aztán elmúlt.

– Változott valamennyit az elmúlt huszonegy évben?

– Régen egy állandóan mozgásban lévő fiatalember voltam, most egy állandóan mozgásban lévő középkorú férfi vagyok. Az ember változik, ha akarja, ha nem, de nehezen tudnám meghatározni, milyen módon.

Ötvenhárom évesen még mindig olyan nőcsábász benyomását kelti, aki folyton szerelembe esik a nők hatására benne sarjadó költőiséggel. Azt mondom neki, hogy leginkább egy párizsi kávézó teraszán tudnám elképzelni, ahogy ujjai közt török cigarettával és minden valószínűség szerint irodalmi történeteket mesélve bámul egy olyan, hosszú hajzuhataggal rendelkező hölgy szemébe, aki maga a megtestesült európai romantika.

– Előfordul – ismeri be mosolyogva. – De ahhoz, hogy működjön a dolog, az embernek meg kell írnia több tucat könyvet és jó pár dalt.

– Szeret nőcsábász lenni?

– Nem vagyok nőcsábász – mondja. – Nincsenek különleges képességeim ezen a téren.

– Lehet, hogy dalainak atmoszférája szomorkásabb, mint amiről szólnak?

– Lehetséges. Egyesek vigasztalónak találják őket. Mások lehangolódnak tőlük. Aztán olyanok is akadnak, akik unják a dalaimat. Úgy gondolom, ezek mind jogos érzetek.

– Jogos lenne, ha valaki azt állítaná a dalairól, hogy unalmasak?

– Van, hogy valami nem jön be. Wagner is untathat, ha nem felel meg az ízlésemnek. Ezek csak dalok, és az a feladatuk, ami a daloknak általában. Hogy átsegítsenek egy pillanaton. Hogy szóljon valami mosogatás közben. Hogy megadják a hangulatot, mikor az ember megérinti egy nő kezét. Hogy kitöltsék a teret, ha az túl üressé válna.

– Érezte-e már valaha, hogy „itt állok ötvenhárom évesen, és még mindig szoknyák után szaladgálok, és a lányokról írom a dalaimat”?

– Hát igen, ez van. És remélem, sose lesz másképp.

Jeff Burger: Leonard Cohen – Cohenről, Magáról

Park Kiadó, 2016

Kiemelt kép: Getty Images/Michael Putland

Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla, hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja:

– Ne félj!

Hát nem ez a legcsodálatosabb életkor valamennyi közül? – gondolja nagyapó, és az unokájára néz: amikor egy fiú épp elég nagy ahhoz, hogy megértse, hogyan működik a világ, de ahhoz még túl fiatal, hogy elfogadja a dolgok rendjét? Noah lábai nem érnek le a földig, kalimpálva ül a pad szélén, a feje viszont felér egészen az égig. Nem él még elég régóta ahhoz, hogy bárkinek is megengedje, hogy a földön tartsa a gondolatait. Nagyapó mellette ül, és rettenetesen, irtóra öreg, annyira, hogy az emberek már meg se próbálják arra kérni, viselkedjék felnőtt módjára. Annyira öreg, hogy már kár lenne felnőnie. Ennek a kornak is megvan a maga szépsége.

A pad egy téren áll, Noah nagyokat pislog a felkelő nap fényében. Még nem teljesen ébredt fel. Nem akarja beismerni nagyapónak, hogy fogalma sincs, hol vannak, holott mindig ezt játsszák: Noah becsukja a szemét, nagyapó pedig elviszi valahova, ahol még sosem jártak. Néha szorosan be kell hunynia a szemét, miközben négyszer is átszállnak buszról buszra a városban, máskor meg csak kisétálnak a ház mögötti tóhoz, beülnek a csónakba, és olyan sokáig eveznek, hogy Noah elalszik. Amikor már eléggé távol vannak, nagyapó azt suttogja, „kinyithatod”, Noah kezébe nyom egy térképet és egy iránytűt, neki pedig rá kell jönnie, hogyan jutnak haza. Nagyapó tudja, hogy Noah mindig sikerrel jár, mert két dologban bízik megingathatatlanul: a matematikában és az unokájában. Amikor nagyapó fiatal volt, egy csoport ember kiszámolta, hogyan juttathat el három embert a Holdra. A matematika elvitte őket oda és vissza, mert a számok mindig hazavezetik az embert.

De ennek a helynek nincsenek koordinátái, nem vezetnek utak innen, és egyetlen térképen sem lelhető fel.

Pedig Noah emlékszik, hogy nagyapó ma is megkérte, hunyja be a szemét. Emlékszik, amikor kiosontak nagyapó házából, és nagyapó elvezette őt a tóhoz: ismeri a víz minden rezdülését és dalát, akár csukott, akár nyitott szemmel. Emlékszik a nedves fa érzésére a talpa alatt, amikor beszálltak a csónakba, de aztán semmi másra. Nem tudja, nagyapó és ő hogyan kerültek ide, a kerek tér szélén álló padra. A hely idegen, mégis minden ismerősnek tűnik: mintha valaki összelopkodná az összes holmidat, amelyek végigkísérnek az életeden, de rossz otthonba pakolná be mindet. Egy íróasztal áll nem messze tőlük, pont olyan, mint nagyapóé  a dolgozószobában, zsebszámológéppel és négyzetrácsos papírral. Nagyapó halkan fütyül egy szomorú dallamot, aztán rövid szünetet tart, és azt suttogja:

– Ma éjjel is összement kicsit a tér.

Aztán tovább fütyül. Amikor a fiú kérdőn néz rá, nagyapó meglepettnek tűnik, csak akkor jön rá, hogy hangosan mondta ki a szavakat.

– Ne haragudj, Noahnoah, kiment a fejemből, hogy a gondolatokat itt nem lehet elrejteni.

Nagyapó mindig Noahnoah-nak szólítja, mert kétszer annyira szereti unokája nevét, mint mások. A fiú hajára teszi a kezét anélkül, hogy összeborzolná. Csak hagyja az ujjait ott pihenni.

– Ne félj semmitől, Noahnoah.

Jácintok nőnek a pad alatt, millió apró, lila, ölelésre tárt kar szökken ki a szárból a napfény felé. A fiú megismeri a virágokat, nagyanyó virágai. Karácsonyillatuk van. Más gyerek számára a karácsonyillat talán a mézeskalácsot és a forralt bort jelenti, de ha az embernek volt egy nagyanyja, aki szeretett mindent, ami képes volt növekedni, akkor a karácsony már csak jácintillatú marad. A virágok között üvegszilánkok villognak, és kulcsok, mintha valaki mindezt egy nagy befőttesüvegben tartotta volna, amit azután elejtett.

– Minek a kulcsai ezek? – kérdezi a fiú.

– Milyen kulcsok? – kérdezi nagyapó.

Az öregember tekintete üvegessé válik, miközben dühösen kopogtatja a halántékát. A fiú szólásra nyitja a száját, de néma marad, amikor ezt látja. Csöndben ül, és azt teszi, amire nagyapó tanította, arra az esetre, ha elveszne: megfigyeli a környezetét, irányjelzőket és nyomokat keres. A padot fák veszik körül. Nagyapó szereti a fákat, mert a fák nem törődnek azzal, mit gondolnak az emberek. Madarak árnyai rebbennek fel az égbolt felé, s a szél szárnyán pihennek. Egy sárkány lépked át a téren, zölden, álmosan. Az egyik szegletben alszik egy pingvin, hasán csokoládészínű tenyérlenyomattal, mellette egy plüssbagoly, aminek csupán egyetlen szeme van. Noah megismeri mindet, az ő játékai voltak. A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan nem célszerű plüss-sárkányokat adni csecsemőknek, de nagyapó azt mondta, nem óhajt célszerű unokát.

Elmosódott emberek járnak körbe-körbe a téren. Amikor a fiú megpróbál a körvonalaikra fókuszálni, ellibbennek, mint amikor a fény játszik a redőny résein át. Egyikük megáll, és integet nagyapónak. Nagyapó visszainteget, próbál magabiztosnak tűnni.

– Ki az? – kérdezi a fiú.

– Ő… hát… nem emlékszem, Noahnoah. Régi ismerős… azt hiszem.

Elhallgat, tétovázik, keresgél a zsebeiben.

– Ma nem kaptam térképet és iránytűt, nagyapó, semmit, amivel számolhatnék, nem tudom, hogy találjak haza innen – suttogja Noah.

– Attól tartok, az efféle holmik most nem segítenek rajtunk, Noahnoah.

– Hol vagyunk, nagyapó?

Nagyapó sírni kezd, halkan és könnyek nélkül, nehogy az unokája észrevegye.

– Bonyolult elmagyarázni, Noahnoah. Nagyon, de nagyon bonyolult.

A lány ott áll előtte, jácintillatú, mintha sosem lett volna másként. A haja ősz, de a hajszálak között játszó szél nem. Még mindig érzi, milyen volt szerelmesnek lenni belé, ez az utolsó emléke, ami megmaradt. Szerelembe esni vele olyan volt, mintha nem férne el a saját bőrében. Ezért inkább táncolt.

– Túl kevés időt kaptunk – mondja.

A lány a fejét rázza.

– Egy örökkévalóságot kaptunk. Gyereket és unokát.

– Téged viszont csak egy pillanatra kaptalak – mondja.

A lány nevet.

– Egy egész életre megkaptál. Az egész életemre.

– Nem elég.

A lány megcsókolja a csuklóját, álla a férfi ujjaiban pihen.

– Nem.

Lassan mennek egymás mellett az úton, amelyen mintha már járt volna, de nem emlékszik, hová vezet. A keze biztonságban van az ő kezében, ismét tizenhat évesek, egyikük ujja sem remeg, egyikük szíve sincs egyedül. Mellkasa azt dobogja, rohanjon a látóhatár felé, de egy lélegzetvétellel később már nem engedelmeskedik a tüdeje. A lány türelmesen vár a kéz szorításában, most már öreg, mint azon a napon, mielőtt elhagyta őt. A lány szemhéjának suttog.

– Nem tudom, hogy magyarázzam el Noah-nak.

– Tudom – mondja éneklő hangon a nyakába.

– Annyira megnőtt, bárcsak láthatnád.

– Látom ám, látom.

– Hiányzol, egyetlenem.

– Ott vagyok veled, drága morcosom.

– De csak az emlékeimben. Csak itt.

– Nem számít. Úgyis ezt az oldalad szerettem legjobban.

– Megmértem a teret. Ma éjjel is összement egy kicsit.

– Tudom, tudom.

Aztán letörli a férfi homlokát egy vászon zsebkendővel. Apró, vörös körök nőnek a szöveten, míg halkan figyelemre inti őt.

– Vérzel, óvatosabbnak kell lenned, amikor beszállsz a csónakba.

A férfi becsukja a szemét.

– Mit mondjak Noah-nak? Hogy magyarázzam el neki, hogy el fogom hagyni még a halálom előtt?

A nő a kezébe fogja az arcát, és megcsókolja.

– Drága morcos férjem, magyarázd el az unokánknak úgy, ahogy mindig mindent magyarázol neki: mintha okosabb lenne nálad.

Átöleli a feleségét. Tudja, hogy nemsokára esni kezd.

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Animus, 2017

A barátságunk azon a napon kezdődött, amikor Lila meg én elhatároztuk, hogy megmásszuk a sötét lépcsőházat, fokról fokra, fordulóról fordulóra, don Achille lakásának ajtajáig.

Emlékszem az udvar lilás fényére, a langyos tavaszi este illataira. Az anyák már készítették a vacsorát, ideje volt hazamenni, de mi kitartottunk, bátorságpróbásat játszottunk, anélkül hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz. Akkoriban folyton ezt csináltuk, még az iskolában is. Lila bedugta a kezét, aztán az egész karját a csatorna koromfekete szájába, és rögtön utána én is, vadul dobogó szívvel, remélve, hogy nem rohannak ránk a csótányok és nem harapnak meg a patkányok. Lila felmászott Spagnuolo asszony földszinti ablakáig, belekapaszkodott a vasrácsba a szárítókötél mellett, himbálózott egy kicsit, aztán leugrott a járdára, és én azonnal utánacsináltam, pedig féltem, hogy leesem, és megütöm magam. Lila beszúrta a bőre alá a rozsdás biztosítótűt – az utcán találta valamikor, de úgy őrizte a zsebében, mintha egy tündértől kapta volna –, és én figyeltem, ahogy a hegyes fém fehéres alagutat váj a tenyerében.

Aztán amikor kihúzta, és felém nyújtotta, én is beleszúrtam a tenyerembe.

Hirtelen rám pillantott, ahogy csak ő tudott, eltökélten, összehúzott szemmel, és elindult a ház felé, ahol don Achille lakott. Jéggé dermedtem az ijedtségtől. Don Achille a mesék mumusa volt, szigorúan tilos volt megközelítenem, beszélnem vele, ránéznem, meglesnem, úgy kellett tennem, mintha nem létezne, sem ő, sem a családja. Fogalmam se volt, miből fakadhatott a félelem és a gyűlölet, mely a személyét övezte, és nem csak minálunk. Abból, ahogyan apám beszélt róla, testesnek képzeltem, teli kékes hólyagokkal, és harciasnak, a nyugalmat és tekintélyt sugalló „don” ellenére. Nem tudtam, milyen anyagból lehet, vasból, üvegből, csalánból, de abban biztos voltam, hogy nagyon is eleven, és forró a lehelete, orrán-száján dől belőle a forróság. Ha csak messziről is rápillantanék, belelövellne a szemembe egy éles, égető valamit, s ha netán arra az őrültségre vetemednék, hogy közel merészkedem a lakása ajtajához, megölne.

Vártam egy kicsit, hátha Lila meggondolja magát, és visszafordul. Tudtam, mire készül, és hiába reménykedtem benne, hogy már megfeledkezett róla. Az utcán még nem égtek a lámpák, és a lépcsőházakban sem. a lakásokból ingerült hangok hallatszottak. Haboztam, hogy kövessem-e Lilát az udvar kékes félhomályából a kapualj sötétségébe. Aztán amikor végre rászántam magam, először nem láttam semmit, csak szagokat éreztem: lomok és rovarirtó szagát. Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, és megláttam Lilát, a legalsó lépcsőfokon ült. Fölállt, és elindultunk fölfelé.

A fal mellett lépdeltünk, Lila két lépcsőfokkal előttem, én kettővel mögötte, tétováztam, hogy csökkentsem vagy növeljem-e a távolságot. Még ma is magam előtt látom, ahogy a válla súrolja a hámló vakolatot, és emlékszem, hogy nagyon magasnak éreztem a lépcsőfokokat, sokkal magasabbnak, mint a mi házunkban. Reszkettem. Minden lépés zaja, minden egyes hang don Achille volt, a sarkunkban loholt, vagy szembejött velünk, egy hosszú csirkebelező késsel. Sült fokhagyma szaga terjengett. Maria, don Achille felesége beledob majd a serpenyőbe, a forró olajba, a gyerekek megesznek, és don Achille kiszívja a fejemet, ahogy apám a márnát szokta.

Sokszor megálltunk, és én mindannyiszor reménykedtem, hogy Lila visszafordul. Folyt rólam a víz, hogy róla is-e, nem tudom. Föl-fölnézett a magasba, nem értettem, mit néz, csak a nagy ablakok szürkesége látszott minden lépcsősor végén. Hirtelen kigyúltak a lámpák, de halvány, poros fényt árasztottak, és sok-sok árnyékos zug maradt, teli veszéllyel. Vártunk, hogy kiderüljön, don Achille kapcsolta-e föl a villanyt, de nem hallottunk semmit, se lépéseket, se ajtónyitás vagy -csukódás zaját. Aztán Lila továbbindult, én meg utána.

Szent meggyőződése volt, hogy helyes és szükséges, amit tesz, és én nem ellenkeztem, de csakis azért voltam ott, mert ő ott volt. Mentünk lassan fölfelé, az akkori legnagyobb félelmünk felé, mentünk, hogy szembenézzünk a rettegéssel, és kifaggassuk. A negyedik lépcsősornál Lila váratlanul megállt. Bevárt, és amikor melléértem, felém nyújtotta a kezét. Ez a gesztus örökre megváltoztatott közöttünk mindent.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Park Könyvkiadó, 2016

(Kiemelt kép: Thinkstock)