Kiskoromban, négy-öt évesen attól féltem a legjobban, hogy anyám egy nap esetleg nem jön haza a munkából. Az összeadás meg a kivonás főleg azért érdekelt, mert segített nyomon követni a mozgását (hány perc múlva jön el az irodából?, hány perc az út az irodától a metróig?), és amikor számolni még nem tudtam, az volt a leghőbb vágyam, hogy felismerjem, mennyit mutat az óra: kétségbeesetten tanulmányoztam a papírlapra rajzolt rejtelmes kört, amely majd feltárja előttem jövés-menésének rendszerét, ha egyszer megfejtem a titkát. Rendszerint otthon volt, amikorra ígérte, így ha tíz percet késett, már nem volt nyugtom; ha még többet, leültem az ajtónk elé, mint egy kutyakölyök, melyet sokáig magára hagytak, és füleltem az emeletünkre tartó lift zajára.

Amikor elemibe jártam, csaknem mindennap hallottam a 7-es csatorna híradójában néhány aggasztó eseményről. Mi van, ha valami koszos munkaruhás fickó a sínekre löki, amikor a 6-os metróra vár? Vagy beszorítja egy sötét kapualjba, és leszúrja a pénztárcájáért? Mi van, ha beleejti a hajszárítóját a fürdőkádba, vagy autó elé löki egy kerékpár, vagy rossz gyógyszert kap a fogorvosnál, és belehal, mint az egyik osztálytársam mamája?

Főleg azért féltem olyan nagyon attól, hogy valami történik anyámmal, mert apám olyan megbízhatatlannak bizonyult. Azt hiszem, a megbízhatatlan a legdiplomatikusabb szó rá. Még ha jókedvében volt, akkor is előfordult, hogy elhagyta a fizetési csekkjét vagy nyitott ajtónál elaludt részegen. Rosszkedvében meg, vagyis rendszerint, kivörösödött szemmel, izzadtan járkált, gyűrött öltönyében mintha korábban a padlón hentergett volna, és olyan természetellenes nyugalom áradt belőle, mint a nagy nyomás alatt álló és felrobbanni készülő tárgyakból.

Bár nem értettem, miért ilyen boldogtalan, azt világosan láttam, hogy a mi hibánkból. Anyámmal az idegeire mentünk. Miattunk kellett olyan munkát vállalnia, amit utált. Bármit tettünk, bosszantotta. Főleg azt nem szerette, ha én mellette vagyok, bár ez ritkán fordult elő: reggelenként, amikor iskolába készültem, bedagadt szemmel, szótlanul ült kávéjával a Wall Street Journal előtt, nyitott fürdőköpenyben, kócosan fölmeredő hajjal, és néha úgy reszketett, hogy kiloccsant a kávé, amikor ajkához emelte a csészét. Ha betettem a lábamat a konyhába, gyanakodva figyelt, és ha zajt csaptam az evőeszközzel vagy a müzlis tállal, már tágult az orrlyuka. Ezektől a nap mint nap megismétlődő kínos percektől eltekintve ritkán láttam. Nem vacsorázott velünk, nem járt az iskolai rendezvényekre, ha meg otthon volt, nem játszott velem és alig szólt hozzám; igazság szerint jobbára nem is volt otthon, csak amikor én már lefeküdtem, és néha, főleg fizetésnapon, vagyis minden második pénteken hajnali háromig-négyig meg se jött, de akkor nagy zajt csapott: bevágta az ajtót, ledobta a táskáját, és mindennek nekiment, úgyhogy néha rémülten riadtam fel, s a mennyezet sötétben világító planetáriumi csillagait bámulva azon töprengtem, nem tört-e be hozzánk egy gyilkos.

Szerencsére részegen lelassult, és járása kellemetlen, jellegzetes ritmust vett fel, én Frankenstein-járásnak neveztem magamban, kimért volt és döngő, képtelenül hosszú szünetekkel két lábdobbanás között, és amint rájöttem, hogy csak ő botorkál odakint a sötétben, nem valami sorozatgyilkos vagy pszichopata, megint nyugtalan álomba merültem. Másnap, szombaton igyekeztünk anyámmal kint lenni a lakásból, mire felébred a kanapén verejtékes, nyugtalan álmából. Különben egész nap lábujjhegyen járhattunk, félve, hogy túl hangosan csukjuk be az ajtót, vagy bármivel megzavarjuk, amikor rezzenéstelen arccal és üveges tekintettel ül a tévé előtt, kezében a gyorsbüféből hozott kínai sörrel, és nézi a híreket vagy a hangot levéve a sportot.

Így aztán se anyám, se én nem aggódtunk különösebben, amikor egy szombaton arra ébredünk, hogy egyáltalán nem jött haza.

Csak vasárnap kezdtünk nyugtalankodni, de akkor sem annyira, ahogy rendes körülmények közt várható lett volna. Épp megkezdődött az egyetemi futballidény, biztosra vettük, hogy fogadott valamelyik meccsre, gondoltuk, felült a buszra, és elment Atlantic Citybe, csak nekünk nem szólt róla. Nem gyanakodtunk komoly bajra egészen másnapig, amikor a titkárnője, Loretta felhívott bennünket, mert apám nem ment be dolgozni. Akkor anyám szólt a rendőrségnek, mert félt, hogy kirabolták vagy megölték, amikor részegen kijött egy bárból. Utána napokig feszülten vártuk, hogy megszólal a telefon vagy valaki bekopog. A hét vége felé aztán jött pár sor apámtól (newarki postabélyegzővel): ideges macskakaparással arról értesített bennünket, hogy elment, mert „új életet” akar kezdeni meg nem jelölt helyen. Emlékszem, sokat töprengtem az „új élet” fordulaton, mintha ebből kiderülne, hová mehetett, anyám ugyanis végül rászánta magát, hogy megmutassa a levelét, miután vagy egy hétig zaklattam, gyötörtem és nyaggattam („na jó, nem bánom”, nyitotta ki lemondóan íróasztala fiókját, hogy előkotorja, „úgysem tudom, szerinte mit kellene mondanom neked, hát akár tőle is megtudhatod a dolgot”). A repülőtér melletti Doubletree inn levélpapírjára írták a levelet. Addig azt hittem, értékes utalásokat tartalmaz apám hollétére vonatkozóan, de meglepett a rövidsége (alig négy-öt sor volt) és a kapkodó, hanyag, nemtörődöm kézírás, mintha gyorsan lefirkantotta volna, mielőtt kiszalad a fűszereshez.

Bizonyos érelemben megkönnyebbültünk, hogy apám kikerült a képből. Mi tagadás, nekem nem nagyon hiányzott, és úgy láttam, anyámnak sem, bár azt sajnáltuk, hogy a házvezetőnőnket, Cinziát el kellett bocsátanunk, mert már nem futotta rá (Cinzia elsírta magát, és felajánlotta, hogy ingyen is marad, de anyám félnapos munkát talált neki a házban egy kisgyerekes házaspárnál; úgy hetenként egyszer benézett hozzánk, és megivott anyámmal egy kávét, még a takarítóköpenyében). Minden hűhó nélkül lekerült a falról a fénykép, melyen apám fiatalon, napbarnítottan áll egy sípálya tetején, és helyét elfoglalta egy felvétel anyámról meg rólam a Central Park-i jégpályán. Éjszakánként anyám sokáig ült a számológép mellett, és a számlákat tanulmányozta. Bár a lakbér fix volt, apám fizetése nélkül boldogulni minden hónapban kalandszámba ment, mert akármilyen új életet alakított ki magának máshol, a tartásdíj elküldése nem szerepelt benne.

Alapjában véve nem bántuk, hogy a szennyesünket magunk mossuk lent, az alagsorban, moziba csak a matinéra járunk, másnapos pékárut eszünk meg olcsó fogásokat (tésztát vagy fu-jung tojást) a kínai gyorsétteremből, és úgy kaparjuk össze az aprót a buszjegyre. De ahogy aznap hazafelé vánszorogtam vacogva, átázva, fogcsikorgató fejfájással, belém hasított a tudat: most, hogy apám elment, nincs senki a világon, aki különösebben aggódna anyámért vagy értem, senki sem töri a fejét, hol lehettünk egész délelőtt vagy miért nem hallott felőlünk. Ő most, akárhol éli az Új Életét (a trópusokon vagy a prérin, valami kis síparadicsomban vagy egy Fontos amerikai városban), kétségtelenül a tévére tapad, és elképzelhető, hogy még érez is némi haragot vagy nyugtalanságot, mint néha, amikor fontos eseményekről, távoli országokban bekövetkezett hurrikánokról vagy hídomlásokról értesült, amelyekhez nem volt a világon semmi köze. De vajon aggódhat annyira, hogy felhívjon bennünket, és megkérdezze, mi van velünk? Valószínűleg nem… Mint ahogy a régi irodáját se nagyon hívná fel, hogy megtudja, mi újság, bár kétségtelenül eszébe jutnának régi manhattani kollégái, és eltöprengene, mi van a sok szőrszálhasogatóval meg aktakukaccal (ahogy a munkatársait emlegetni szokta) a Park Avenue 101. alatt. Vajon a titkárnők megrémültek-e, összeszedték-e íróasztalukról a fényképeket, fölvették-e a kényelmes cipőjüket, és hazamentek-e? Vagy inkább csendes összejövetelt rendeztek a tizennegyedik emeleten, szendvicseket rendeltek, és mindenki a tévé köré gyűlt a tárgyalóteremben?

Bár az út hazafelé egy örökkévalóságig tartott, nem sokra emlékszem belőle a szürke, hideg, esőáztatta Madison Avenue hangulatán kívül: lökdösődő esernyők, a járdán a dél felé áramló hallgatag tömeg, az összebújó névtelenség érzete, láttam már ilyet, az 1930-as évek bankcsődjeit és kenyérért sorban álló embereit ábrázoló régi, fekete-fehér fényképeken. Fejfájásom meg az eső olyan tömött, beteg körre szűkítette le a világot, hogy szinte mást se láttam, csak a járdán előttem lépkedők meggörnyedt hátát. Igazság szerint annyira fájt a fejem, hogy azt is alig tudtam kivenni, merre megyek, és néhányszor majdnem elütöttek az autók, amikor a lámpára ügyet se vetve kirohantam a zebrára. Úgy tűnt, senki sem tudja pontosan, mi történt, bár hallottam, hogy egy parkoló taxiban a rádió azt üvölti, „Észak-Korea”, és több járókelő „Iránról” meg az „al-Kaidáról” suttogott. Egy bőrig ázott, cingár, raszta hajú fekete meg föl-alá járkált a Whitney Múzeum előtt, öklével a levegőbe bokszolt, és beleüvöltötte a világba:

– Reszkess, Manhattan! Oszama bin Laden újra megrenget minket!

Gyenge voltam, és szerettem volna leülni, valahogy mégis továbbsántikáltam, mint egy meghibásodott játék. Zsaruk hadonásztak; zsaruk fütyültek és integettek. Orrom hegyéről víz csöpögött. Újra meg újra átvillant az agyamon, amíg kipislogtam szememből a vizet, hogy minél gyorsabban haza kell jutnom anyámhoz. Már nyilván kétségbeesetten vár a lakásunkban, haját tépi aggodalmában, és átkozza magát, amiért elvette a telefonomat. Senki sem boldogult a mobiljával, és a néhány nyilvános telefonnál tízes-húszas sorok álltak. Anya, gondoltam, anya, próbáltam telepatikusan megüzenni, hogy életben vagyok. Szerettem volna, ha tudja, nincs semmi bajom, de közben, emlékszem, azt mondtam magamban, fölösleges futnom, elég, ha sétálok, nem akartam elájulni hazafelé menet. Milyen szerencse, hogy alig pár perccel korábban elment onnan! Engem egyenesen a robbanás középpontjába küldött. Biztos azt hiszi, hogy meghaltam.

És ha eszembe jutott a lány, aki megmentette az életemet, könnybe lábadt a szemem. Pippa! Furcsa, száraz név egy makrancos, fanyar kis vörösnek: illett hozzá. Ahányszor csak felidéztem, amint a pillantása találkozik az enyémmel, beleszédültem a gondolatba, hogy neki, egy vadidegennek köszönhetem, hogy nem sétáltam ki a képtárból az ajándékbolt fekete villanásába, ahol vége lett volna mindennek. Vajon elmondhatom-e neki valaha, hogy megmentette az életem? Ami az öregembert illeti: alig pár perce hagytam el a múzeumot, amikor megrohanták az épületet a tűzoltók és a mentők, így remélhetőleg visszajutott hozzá valaki, és megmentette. Az ajtót kitámasztották, tudták, hogy odabent van. Vajon látom-e még valamelyiküket?

Mire végül hazaértem csontig fagyva, kábán, mint akit összevertek, alig tudtam megállni a lábamon. Lucskos ruhámból ömlött a víz, és szabálytalan csíkban kanyargott mögöttem az előcsarnok padlóján.

Az utcán nyüzsgő tömeg után ijesztő volt ez a kihalt terem. Bár a portán ment a hordozható tévé, és valahonnan az épületből kézi adóvevők recsegése hallatszott, Goldie-nak, Carlosnak, Josénak vagy bármelyik megszokott fickónak nyoma sem volt.

Távolabb üresen várakozott a lift kivilágított fülkéje, mint a színpadi láda egy bűvészmutatványban. A fogaskerekek zökkenve akaszkodtak egymásba. Ahogy nyikorogva fölvitt a hetedik emeletre, egymás után villantak fel pislogva a régimódi, gyöngyházszínű számok. Amikor kiléptem unalmas emeletünkön, mérhetetlenül megkönnyebbültem: ismerős, egérbarna falak, szőnyegtisztító áporodott szaga.

A kulcs hangosan fordult a zárban.

– Hahó! – léptem be a félhomályos lakásba: redőnyök lehúzva, minden csendes.

A csöndben zümmögött a hűtőszekrény. Jóságos ég, döbbentem meg, még nincs itthon?

– Anya – kiáltottam megint.

Elszoruló szívvel siettem át az előszobán, aztán zavartan megálltam a nappali közepén.

Donna Tartt: Aranypinty

Park Könyvkiadó, 2016

[Budapesttől Battonyáig]

Azután elindultam a Gizike néniékhez vonaton, vagyis szenesvagon tetején egy csomó batyus nő között, akik cserélni mentek vidékre ruhaneműt élelemért. Megismerkedtem egy fiatalasszonnyal, és elmondtam neki, honnan jövök és hová megyek. Erre azt mondja, hogy három napja beszélt a nénikémmel, és említette neki, hogy az unokahúgát, vagyis engem várnak.

Közvetlen szomszédságukban lakik, csodálatos a véletlen. El is magyarázta, mivel én még ott nem jártam.

A vonat megállt M. községnél, és a vasutasok kijelentették, hogy a vonat nem megy tovább, de reggel lesz csatlakozás. B. község innen már nincs messze, csupán 17 km. Én igen gyenge lábon álltam, de elindultam mégis gyalogosan a megadott irányban. Útitársnőmtől már a leszállásnál elváltam, és így egyedül indultam el. Elindultam a kihalt ország­ úton lassan ballagva, gondolataim annyira elfoglaltak, hogy sehová nem tekintettem. Több km után igen elfáradtam, és le akartam ülni az út szélén húzódó árok szélére. Ekkor észrevettem, a földeken, amit még életemben nem láttam ilyen mennyiségben, millió mezei egér szaladgált, még az úton is.

Mivel én mindig féltem tőlük, fáradtságom elfeledve rohanni kezdtem, mintha kergetnének.

Később az egyik tanyából egy népesebb csoport jött ki, nők és férfiak, én hozzájuk csatlakoztam. Beszélgetni kezdtünk, de kilétemet nem fedtem fel. A következő házból előkerült az a fiatalasszony, akivel a vonaton megismerkedtem, együtt megyünk tovább. Egy 40 év körüli nő igen nagy szájjal bírt, elkezdi szidni a zsidókat, és többek között kijelenti, hogy többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek. (Újpestről 18 000 embert vittek el, és ez ideig 300-an érkeztünk vissza. Az én falumból 7 családot hurcoltak el, én egymagam maradtam.)

Én egy szót sem tudtam szólni, de a vonatbéli ismerősöm hozzám fordulva mondja, nem az ilyen szegényekről van szó, mint maga, és odasúgja, hogy ez a nő a nyilas pártnak a tagja volt. A legnagyobb zavarban fordultak felém. Próbáltak szépíteni az elhangzottakon. A nagyszájú nő nyomban kijelentette, hogy ő két üldözöttet bujtatott, amíg a felszabadító csapatok megérkeztek. Én nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy nem mindenki ilyen, vannak rendes emberek is. Ezek a köpönyegforgatók még nagy bajt okozhatnak az országnak.

Késő este értem be a faluba, amikor megtaláltam a házukat. Sokáig álltam előtte, nem volt erőm benyitni, hogy hogyan fogom tudni elmondani, hogy Ilonkával mi történt. Mégiscsak beléptem, de köszönni nem tudtam, csak sírtam, az unokatestvéreim ijedten néztek. A legkisebb sírt velem együtt, nem is tudta, hogy miért, hiszen 2 éves volt mindössze. Sokáig nem is merték megkérdezni tőlem a történteket, nagyon tönkrementek az idegeim. Évekig voltam rosszul, mert a gyomrom sem bírta megszokni a rendes ennivalót.

Rokonaim elmondták, hogy a házibácsiéktól sem a feleség, sem a kis Zsuzsi nem jöttek vissza. Az anyósa is odaveszett, csak a sógornője, Klári és a házibácsi maradt életben. M-né, aki annak idején kizavart engem és Ilonkát, szörnyű halállal pusztult el. A petróleumfőzőtől meggyulladt a ruhája, és elevenen elégett. Megírták nagybátyám rokonai, ahol a holmimat hagytam, hogy a lakásukba betörtek, és az én holmimat is elvitték a „betörők”.

Mindenkimet megölték, szüleimet, testvéremet, Ilonkát és a többi hozzátartozóimat. Soha nem láthatom őket. Ki tudja, melyik tömegsír nyelte el őket. Vagy talán a Visztula fogadta be földi maradványaikat hamu alakjában. Én élek, őket soha nem fogom feledni tudni, és velük együtt azt a sok millió mártírt sem, akik rettenetes halált haltak a nácik barbársága által.

Lágerutazás

Holländer Margit feljegyzései

Jaffa Kiadó, 2017

Május vége felé, amikor Franciaország veresége megpecsételődni látszott,

Mussolini végleg eldöntötte, hogy belép a háborúba. Május 27-én a nap nagy részében igen feszült volt, teniszezett, pörölt Clarettával (a lány gyanította, hogy ebédidőben lefeküdt egyik vetélytársával, Romilda Ruspival), és értekezleteket tartott.

Estére többé-kevésbé elszánta magát. Sietve kiengesztelte Clarettát, elmondta neki, hogy ez „egy nehéz nap” volt, és hozzátette, hogy még rengeteg a tennivalója: „Mindenki arra vár, hogy nyomjam meg a gombot!” Másnap tájékoztatta a vezérkar főnökét, Badogliót, hogy a háború mellett döntött. Május 29-én reggel rövid tanácskozást tartott a hadsereg, a haditengerészet és a légierő vezetőivel, ahol bejelentette, hogy Olaszország hadba lépése június 5-től kezdve bármelyik nap várható. Megerősítette, hogy a szárazföldön a fegyveres erők védelmi feladatokra számítsanak, mivel „semmi látványosat” nem tehetnek, miközben a flotta minden lehetséges helyen támadni fogja az ellenséges hajókat.

Június 10-én este Mussolini kilépett a Palazzo Venezia erkélyére, hogy bejelentse a hadiállapot beálltát Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Végre eljött a pillanat, hirdette ki, amikor „széttörik a lánc”, amely Olaszországot a Földközi-tenger medencéjéhez béklyózta, és megkezdődik „a fiatal és termékeny népek” küzdelme azok ellen, akik megpróbálták kisajátítani a világ vagyonát, jóllehet „erőtlenek, és a napjuk leáldozóban van”. A téren összegyűlt hatalmas hallgatóságban ott volt egy tizenkilenc éves római egyetemista, Elvira Menichini, akit a tanszéke utasított arra, hogy legyen jelen. A Duce rövid beszéde után így emlékezett vissza:

[…] moraj szállt fel az égbe. Engem is magával ragadott a mámor, és vadul tapsoltam. Abban a pillanatban olasz lány voltam […], tele haraggal a „hitszegő Albion” iránt, amely azokat a megalázó szankciókat szabadította ránk. Anyám és nagyanyám szerette Angliát, ahová fiatalabb éveikben elegáns ruhákat vásárolni jártak (ezek fűzőiben elefántcsont vagy halcsont lapocskák voltak), meg ernyőket és legyezőket. De én nem szerettem, csöppet sem. A háború soha vissza nem térő lehetőséget kínált számunkra, hogy lerázzuk magunkról a bénító igát.

Tapsoltam, mi tagadás, de amikor a tér lassan kiürült, és barátnőimmel az állomás felé indultunk, hogy hazautazzunk, kezdeti lelkesedésem alábbhagyott. Sötét előérzetek ülték meg a lelkemet.

A félelem és rettegés szokatlan érzése fogott el, és nagy bánatomra sajnos ugyanez rítt le apám és anyám arcáról is, akik még fiatalok voltak. Aztán rájöttem, hogy huszonéves fivéreim vannak, és hogy a „háború” mindenki számára egy szenvedéssel teli jövőt takar, amiről nem tudható, mennyire lesz súlyos, és mikor ér véget.

A Duce beszédét élőben sugározták az egész országban. A rádiót hallgató milliók között volt Don Luigi Serravale, a Vogherától északra fekvő lombardiai kisváros, Robecco plébánosa. Mióta a németek megkezdték Franciaország lerohanását, Don Luigi érezte, hogy az olasz hadüzenet bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Miközben körbebiciklizte a helyi falvakat, buzgón végezte a szertartásokat, szervezte a körmeneteket, és segített reklámozni Caravaggio Madonnájának újonnan felavatott szentélyét Fumóban,

a párttagság növekvő aktivitásának jeleit érzékelte: iskolás gyerekek meneteltek az utcákon, forradalmi dalokat énekeltek,

Anglia ellen tüntettek. Június 10-én délelőtt fél tízkor felkereste őt a podeszta és a helyi fasiszta alapszerv titkára azzal, hogy a Duce később a nap folyamán szólni fog a nemzethez, és erre a templomharangok megkongatásával és dobszóval kell 17:30-kor összecsődíteni a városlakókat. Don Luiginak utána kellett néznie, van-e erre püspöki engedély, ezért elkerekezett a körülbelül tíz kilométerre fekvő Vogherába. Eltartott egy ideig, mire minden kétséget kizáróan megbizonyosodott, hogy létezik egyházi felhatalmazás. Csak 16:45-kor tudott visszaindulni Vogherából:

Szerencsére hátszelem volt, és teljes erőből száguldottam. Casteggióban a Via Emiliát zászlódíszben találtam, és hat ifjú dobos már szorgalmasan pergette a kisdobot. Valami különös érződött a levegőben: a lelkesedés és a szorongás keveréke. […] 17:15 körül már a plébánia udvarán voltam, ott találtam a podesztát, aki azért jött, hogy ellen- őrizze, megkongatják-e a harangokat, és hogy elhívjon, hallgassam a városházán a beszédet a többi hatósági személlyel együtt. Teljesen átizzadtam, át kellett öltöznöm.

Csorgott rólam a veríték, mintha vizesárokba estem volna.

18:00-kor a Duce, miután dübörgő tapsorkán közepette megjelent a Palazzo Venezia erkélyén, hatásos beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy a hadüzenetet már átadták a francia és az angol követnek. Beszédét többször is vastaps szakította meg, ami a beszéd végeztével sem akart megszűnni. Amikor a harangok megkondultak, Robecco népe a városháza udvarára gyűlt, és onnan hallgatta a beszédet. A hadüzenet hírére – amelyre az emberek már úgyis számítottak – sokak szeme könnyben úszott.

A robeccóiak túlnyomórészt néma reagálása valószínűleg jellemző volt sok kis falusi közösségre, ahol a pártszervezet csak korlátozott mértékben működött, és a legtöbb családban fájdalmas emlékek éltek az első világháborúban elesett vagy megsebesült rokonokról. Emellett az olyan vidékeken, mint Lombardia,

nyomokban föllelhető volt még némi baloldali antimilitarista hagyomány.

Így állt a helyzet a Cremonától északkeletre fekvő Gazzaniga városkában is, ennek a főterén hallgatta június 10-én Mussolini beszédét a tizenkilenc éves Angela Martina, apjával, az egykori szocialistával együtt. Az emberek többsége, mint feljegyezte naplójában, már előre tudta, mit fog mondani a Duce:

Csöndben hallgattuk a tüzes szavakat, a dagályos frázisokat és a tomboló tapsvihart a Piazza Venezián. Aztán az emberek kezdtek megjegyzéseket tenni. A fasiszták és sok fiatal lelkesnek tűnt. A férfiak aggódtak. A nők, különösen az idősebbek, akik már megélték a háború fájdalmas tapasztalatát, bánattól sújtottan tértek vissza otthonaikba. „Ez villámháború lesz, három hónap alatt vége az egésznek”, mondták a derűlátók. „Ki tudja, mi lesz! – mondták a borúlátók és a bölcsek, köztük az apám. –

A háború mindig egyforma: az ember tudja, mikor kezdődik, de azt nem, hogyan alakul és mikor lesz vége.

Meg különben is, mennyire készültünk fel erre a háborúra mi, olaszok?”

A nagyobb városokban a pártszervezetek átfogóbb jelenléte segíthetett lelkesedést kelteni a hadüzenet iránt, ám ezt lelohaszthatta az ellenséges légitámadásoktól való félelem, ahogy azt a tizenöt éves nápolyi diáklány, Pasqualina Caruso meg is írta a naplójában. Pasqualina elment meghallgatni „nagy Vezérünk” beszédét a Piazza Carlo III-n a nagynénjével. Fellelkesítette, amit a Duce a „láncok széttöréséről” és „a mi tengerünk” fölötti uralom megszerzéséről mondott, valamint utalásai a „szövetséges nagy Németországra és nagy vezetőjére,

a Führerre, Rodolfo [sic!]Hitlerre”.

Aggódott azonban, hogy mit tehetnek „a kutya angolok” Nápollyal:

Hazamegyek, ahol a nővéreimmel […] erről a háborúról beszélgetünk, amely egészen új nekem, mivel még sose tapasztaltam ilyet (kivéve az afrikait). Este van, és minden sötét, mint most már napok óta. De ezen az estén az utcák még sötétebbek, ráadásul a szívünk reszket a légitámadástól való félelemtől. Anglia megígérte Olaszországnak, mielőtt az elszánta magát, hogy ha hadat üzen, elpusztítja legszebb városait, elsősorban Rómát és Nápolyt.

Miként egy másik tizenöt éves diák megörökítette a naplójában, a lelkesültséget Firenzében is gyorsan felváltotta a légitámadásoktól való félelem és egy szinte szürreális megérzés, hogy micsoda szakadék tátong a bombatámadás pusztítása és a meglévő védelmi módszerek között. De Pasqualinától eltérően Pietro Ambrosini nagyon nehezen tudta felfogni, hogyan lelkesíthet fel egyáltalán bárkit is a hadüzenet. Azon gondolkodott, hogy miért nézi szemlátomást másképp a dolgokat, mint a többiek. Talán azért, mert egy „nyugodt életet szerető, békés ember” mellett nőtt fel, és egy olyan anyával, aki mindig arról mesélt neki, milyen borzalmas események zajlottak 1915–18-ban. Pietro egy italmérésben hallgatta a Duce beszédét, ahol a rádiót teljes hangerőre tekerték fel. Minden jelenlévő tudta, mi lesz a bejelentés, szögezte le Pietro,

mégis amikor Mussolini megszólalt, „mindenki úgy éljenzett, mint aki megveszett”.

Ezt nagyon különösnek találta: ahhoz kétség nem férhetett, hogy Franciaország mostanra vereséget szenvedett, és Anglia hamarosan békét fog kérni. De ez biztosan nem lesz „villámháború”, amilyen Lengyelországban volt.

Christopher Duggan: A bódult nemzet – A Mussolini-imádat anatómiája

Park Könyvkiadó, 2016

Az idős hölgy megragadta a kerekes járókeretet, és igyekezett eltökélt arcot vágni. Ha az ember hetvenkilenc éves nyugdíjas, és épp élete első bankrablására készül, muszáj tekintélyt sugároznia. Kihúzta magát, az arcába húzta a kalapját, és benyitott.

Lassan lépkedett befelé, Carl-Oskar márkájú járókeretére támaszkodva, amire ráakasztotta a botját.

Öt perc volt még zárásig, három ügyfél várakozott odabent. A járókeret halkan nyikorgott, bár bekente olívaolajjal, de mióta karambolozott az otthon takarítókocsijával, az egyik kerék ferdén állt. De ez igazán lényegtelen egy ilyen napon. Csak az számít, hogy a járókeretnek hatalmas kosara van, amibe jó sok pénz belefér.

A  södermalmi Märtha Anderson némiképp görnyedten haladt, egy átlagos, seszínű kabátban, amit azért választott, hogy ne keltsen feltűnést. Kissé magasabb volt az átlagosnál, erős testalkatú, de nem kövér, és strapabíró félcipőt viselt, amiben, ha úgy adódik, jó tempóban lehet menekülni. Eres kezén elnyűtt bőrkesztyű, rövidre vágott, ősz haját széles karimájú kalap rejtette. Fényvisszaverő anyagból készült sálat tekert a nyaka köré. Ha valaki netán vakuval fényképezné, a sálról visszaverődő villanás miatt a képen senki nem tudná kivenni az arcát. De ez csak egy extra biztonsági felszerelés – arcát így is beárnyékolja a kalap.

A kis bank a Götgatanon úgy nézett ki, ahogy mostanában a bankok szoktak. Csak egy pénztár, steril, unalmas falak, fényes padló, valamint egy kis asztal, rajta brosúrákkal, amelyek előnyös kölcsönöket ajánlottak, valamint tippeket adtak a meggazdagodáshoz. Ó, drága brosúrakészítő! – gondolta Märtha. Én sokkal jobb módszereket tudok! Leült a kanapéra, és úgy csinált, mintha a falakon levő posztereket tanulmányozná, amelyek takarékszámlákat és befektetési alapokat reklámoztak, de a kezét nem tudta mozdulatlanságra bírni.

Diszkréten benyúlt a zsebébe a cukorkája után, amitől óva intették az orvosok,

a fogorvosok viszont köszönték szépen az ennek kapcsán keletkező bevételt. Az erős ízű medvecukor igazán illett a mai naphoz. Valami káros szenvedélye pedig mindenkinek kell, hogy legyen.

A kijelző felcsipogott, és egy negyvenes férfi sietett a pénztárhoz. Gyorsan végzett, az utána következő tizenéves lány szintúgy. Aztán viszont egy idősebb úriember következett, aki hosszan matatott a papírjaival, és motyogott. Märtha kezdte elveszteni a türelmét. Nem szabad túl sok időt töltenie idebent. Valakinek még feltűnik a testtartása, vagy valami más, ami leleplezheti. Nem jó ez így, elvégre úgy akar kinézni, mint egy átlagos idős hölgy, aki azért jött a bankba, hogy pénzt vegyen ki. Valójában ezt is fogja tenni, még ha a pénztáros meg is lepődik majd az összegen… Märtha megtapintotta a kabátzsebében az újságkivágást. A cikk arról szólt, mennyibe kerül egy bankrablás a bankoknak, ő pedig kivágta a címét: „Ez egy bankrablás!” Tulajdonképpen ezek a szavak ihlették meg.

A férfi a pénztárnál szedelőzködni kezdett, Märtha pedig a járókeretre támaszkodva felállt. Egész életében tiszteletre méltó emberként viselkedett, ő volt az, akire mindenki mindig számíthatott, már az iskolában is. Most pedig a bűn útjára lép. De mégis hogyan másképp rendezhetné el hátralevő életét?

Pénzre van szüksége, hogy magának és a szeretteinek megfelelő otthont teremthessen, most pedig már nincs visszaút.

Neki és a kórusbeli barátainak ragyogó „aggkora” lesz. Röviden szólva, némi ereszd el a hajam, életük alkonyán. Az úriember igazán nem siette el a dolgát az ablaknál, de végre felhangzott a csipogás, és az ő sorszáma jött. Lassan, méltóságteljesen haladt a pénztárablak felé. Most minden tekintélyét és jó hírét, amit élete során felépített, pillanatok alatt porig rombolja majd. De van-e más választása egy ilyen tolvaj társadalomban, ahol rosszul bánnak az öregekkel? Az ember vagy beletörődik, és aláveti magát a dolgok folyásának, vagy maga is hozzáidomul ahhoz, ahogyan a társadalom viselkedik. Ő most idomulni fog.

Az utolsó métereken alaposan körülnézett, majd megállt a pénztár előtt, a pultra tette a botját, és barátságosan biccentett a pénztárosnak. Aztán elébe tolta az újságkivágást.

„Ez egy bankrablás!” A pénztárosnő elolvasta, majd mosolyogva nézett fel rá.

– Miben segíthetek?

– Hárommilliót, de gyorsan! – szólt Märtha.

A pénztáros még szélesebben mosolygott.

– Pénzt akar kivenni?

– Nem, MAGA fog pénzt kivenni NEKEM. Most!

– Értem. De még nem jött meg a nyugdíj, néni kérem. A hónap közepén érkezik, tetszik tudni. Märtha kissé összezavarodott. Ez nem pont úgy megy, ahogy kitalálta. Jobb lesz sodródni az árral. Megfogta a botot, és fenyegetően bepiszkált vele az ablakon.

– Siessen már! Ide a hárommilliómat!

– De a nyugdíj…

– Tegye, amit mondok! Hárommilliót! Ide, a járókeret kosarába!

A nő ekkor megunta, felállt, és két férfi kollégájával tért vissza. A férfiak erejük teljében voltak, és udvariasan mosolyogtak.

A közelebbi, aki úgy nézett ki, mint Gregory Peck – vagy Cary Grant? – megszólalt:

– Elrendezzük a nyugdíjat, ne tessék aggódni! A kollégám meg telefonál a betegszállítónak.

Märtha bekukkantott az ablakon. Látta, ahogy a háttérben lévő lány felemeli a telefont.

– Akkor majd egy másik alkalommal rabolom ki önöket – nyugodott bele Märtha, majd összeszedte a botját és az újságkivágást. Mindenki kedvesen mosolygott, aztán besegítették az autóba. Még a járókeretet is összecsukták.

– A Gyémánt Idősek Otthonába kérném – mondta Märtha a sofőrnek, és integetett a banki személyzetnek.

Óvatosan visszatette az újságkivágást a zsebébe. Minden pont úgy ment, ahogy tervezte. Egy járókeretes nő sok mindent megtehet, amit mások nem. Újabb medvecukoradag után kutatott a zsebében, és elégedetten dúdolgatott. Ahhoz, hogy a terve működjön,

már csak kórusbeli barátainak segítségére lesz szüksége, akikkel együtt énekelt, és akikkel több mint húsz éve összejárt. Persze nem kérdezheti meg őket csak úgy, nincs-e kedvük bűnözőnek állni, hanem fortély útján kell maga mellé állítania őket. De aztán, ebben biztos volt, meg fogják köszönni, hogy jobbá tette az életüket.

*

Märtha búgó hangra ébredt, amit csipogás követett. Kinyitotta a szemét, és megpróbált rájönni, hol van. Hát persze, az otthonban. És nyilván Gereblye zajong, azaz Bertil „Gereblye” Engström, akire mindig az éjszaka közepén jön rá az ehetnék. Ilyenkor berak egy adag ételt a mikróba, aztán elfeledkezik róla. Märtha felkelt, és a járókeretére támaszkodva kiment a konyhába. Dünnyögve kivette a sütőből a paradicsomszószos makarónit a húsgolyóval, és álmodozva nézett a szemben lévő házra. Az éjszaka közepe volt, de néhány lámpa még égett. Azokban a lakásokban biztos van rendes, igazi konyha, gondolta. Korábban nekik is volt, de az új vezetőség a spórolás jegyében leépítette. Mielőtt a Gyémánt Kft. átvette az idősek otthonát, az étkezések voltak a nap fénypontjai, és mindig csodás illat lengte be az ebédlőt. De most? Märtha ásított, és a pultra támaszkodott. Nem, majdnem minden rosszabb lett, ő pedig egyre többet ábrándozott. Igen, most is milyen remeket álmodott… Majdnem olyan érzés volt, mintha tényleg ott állt volna a bankban.  Talán a tudatalattija átvette az irányítást, és mondani akar neki valamit. Az iskolában, ahol tanított, mindig tiltakozott valami ellen. Fellépett az értelmetlen rendelkezésekkel és az ostoba újításokkal szemben. De furcsamód itt az otthonban csak úgy elvolt. Hogyan lassulhatott le ennyire? Azok, akik nem tűrhetik tovább egy ország kormányát, forradalmat szítanak. Ezt akár itt is meg lehetne tenni, ha sikerülne a maga oldalára állítani a többieket.

De egy bankrablás! Nem túlzás az? Idegesen felnevetett.

Ugyanis – és ez most kissé ijesztő volt – az álmai majdnem mindig valóra váltak.

Catharina Ingelman-Sundberg: Rablás uzsonnára

Animus, 2017

Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Thinkstock

Van nekünk egy Matiné rovatunk, melyben vasárnaponta egy-egy kortárs, jobbára magyar regényből közlünk cikkméretű szemelvényt, hol szomorú, hol vidám, hol vérbő történeteket.

Most, mivel december van, ami köztudottan a top10 cikkek hava, az idei eresztésből összegereblyéztük tíz kedvenc hazai kötetünket, pár sorban összefoglaltuk, miről szól a mű, aztán kiemeltünk egy rövid szakaszt az aktuális Matinénkból. Mind végén ott a link, lehet továbbolvasni. Aztán, ha tetszett, irány a könyvesbolt: a legjobb ajándék, tudja mindenki, a könyv.

1.     Kováts Kriszta – Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek

A Corvinánál jelent meg a magyar könyvvilág fészbukpápája, Nyáry Krisztián tizennégy kultúrtörténeti miniesszéje a játék témakörében magyar írókról, művészekről, szerencselovagokról. A könyv melléklete egy CD Kováts Kriszta dalaival, Fábri Péter dalszövegeivel.

A Babaház című fejezetet Ilyen volt 74 évesen a legismertebb magyar kurtizán címmel matinéztuk. Szereplője Pilisy Róza , kinek vendége volt Krúdy, Heltai, VII. Edward, Ferenc Ferdinánd, a szerb Milán király és még sokan mások.

És akkor a szemelvény:

A 74 éves asszony látszólag könnyed testtartásban nyúlt el a kopott pamlagon, pedig erősen koncentrált rá, hogy a félhomályban alig látszódjon az arca. Kifestve, félig fekvő testtartásban várta, hogy a férfi belépjen az ajtón. A Magyar utca 20.-ban ritkán fogadtak vendéget, a tucatnyi szobából már csak egyben volt élet, a többiben fehér lepedők alatt várták a bútorok a jobb időket. 1931 kora nyara volt, a Károlyi-kert kertészei behúzódtak a napsütés elől az árnyékba, de a kis palota falai még nem engedték át a meleget. A küszöbön álló magas, ősz bajuszú férfi sem vette le a felöltőjét. Fáradt öregembernek nézett ki, pedig húsz évvel fiatalabb volt vendéglátójánál. „Hozattam abból a pilisi karcosból, amit szeret. Pezsgő helyett is ezt itta” – mondta köszönés helyett az asszony. A férfi leült, jócskán töltött a borból, és a kikészített szódásszifonból is spriccelt hozzá egy keveset. „Látja, egyedül maradtam! Nincsen senkim, és nagyon beteg vagyok. Nagyon szeretnék meghalni, azért kérettem ide, hogy maga írja meg rólam a nekrológot” – szólt a nő a félhomályból, majd nevetni kezdett saját fennkölt stílusán, és áttért a tegezésre:

„Tudom, kutya mód le fogsz kutyapicsázni, de ha a nagy Krúdy írja, mindenképpen szép lesz.”

A férfi mosolyogva hunyorgott: „Annál jobban tisztelem én magát, de hát ezt úgy is tudja. Meg ezt a babaházat is, hiába rejtegeti vásznak alatt, ismerem minden szegletét.” „Akkor hát megírja?” – kérdezte az asszony. „Írtam már magáról eleget. Csak akkor van értelme, ha most elmeséli az egészet őszintén, úgy, ahogy valójában volt” – válaszolta az író, és szivart vett elő. Pilisy Róza pedig elkezdte a történetét.

2.        Jolsvai András: A napok színe; Scolar Kiadó

Ha már Krúdy bukkant föl az 1. pontban, nem folytathatjuk mással, mint országos kedvencünkkel, hovatovább a mi Krúdynkkal, Jolsvai Andrással (aki alighanem jobban járt volna, ha Krúdy kortársának születik, így viszont, hogy a mi kortársunknak született, mi jártunk jobban).

Szóval Jolsvai a minap megjelent regényében egy a rendszerváltás történelmi hónapjaiban virágzó („legyen bimbózó, ha szabad kérni”, szólna a szerző, ha szólhatna, de nem szólhat) hetilap sztoriját meséli el csodás poénokkal, könnyes szerelmekkel.

Vonatkozó Matinénknak a kattintásvadász A „budai csikló” felújításáról tudósít a hetilap címet adtuk.

Sipos Cili újságíróként is a csetlés-botlás nagymestere volt, nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ő ne esett volna át a mikrofon zsinórján, nem volt olyan interjú, ahol időben el tudta volna indítani a magnóját, s ha valamit sürgősen fel kellett volna jegyeznie, biztosan nem találta a tollát sem. És ha sikerült valahogy leírnia valamit, hát abban sem volt sok köszönet.Tőle származott a később legendássá lett „értem, hogy gőzgép, de mi hajtja?” mondat, de ő tudósított a budai csikló felújításáról éppúgy, mint az észak-déli metró nyugati szakaszának átadásáról.

Nála háromszázhatvan fokos fordulatot vett egy kalandos történet, és Sampras nyerte a New York-i nyílt opent. Voltak, akik csak legyintettek, ha róla volt szó, voltak, akik a butaságot siposciliben mérték, és voltak, akiket végképp kihozott a sodrukból. „Vigyétek előlem ezt a nőt, mert keresztüllövöm, mint egy kutyát” – ez még egy szelídebb, idézhető mondata volt vele kapcsolatban Barnának, aki minden Sipos Cili-kézirat láttán idegrohamot kapott.

Senki se tudta, hogyan került a Cili a laphoz: Thewrewkre gyanakodtunk, de ő úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Szakmai múltja nem volt a lánynak, annyi bizonyos: ha kérdezték, valami propagandaosztályról beszélt, mint korábbi munkahelyéről. Eredetileg a belpolrovatot boldogította, de amikor Dienes Frici elküldte valamiért a Fehér Házba (a pártközpontot hívta így a szakma, mely épp ekkoriban alakult át képviselői irodaházzá), és ő rögtön benyújtotta vízumkérelmét az USA nagykövetségén, átpasszolták a Zádorhoz, ott kevesebb kárt tehet. Zádor az első cikkei olvastán azt javasolta, küldjük valami bentlakó iskolába, lehetőleg minél hosszabb tanfolyamokra, de aztán (noha előttünk tovább ekézte, ahogy mindenki mást is) az ismert, ám nem nyilvános okokból némileg megenyhült iránta. Ami persze leginkább abban nyilvánult meg, hogy elnézte neki, ha hetekig, néha hónapokig elpiszmogott egy-egy cikken.

„El nem készült írásból még soha nem lett baj!” – mosolygott bölcsen, amikor Cili az értekezleten előjött valami egészen új magyarázattal, miért nem írta meg a cikkét.

3.     Pető Péter: Leshatár; Kalligram

Bár ez a top10 egyáltalán nem értékerősorrend szerint szerveződik, a sose volt dobogóról nem csúszhat le kollégánk, Pető Péter dolgozata. És erre magyarázatul nem csupán az az egzisztenciális szorongás motiválta érv szolgál, hogy szakmai főnök ő itt a 24-nél.

Pető futballbírónak készült, kölökként állt be megye három meccseken a kezdőkörbe, tűrte a (használt) szotyihéj szagú szurkolói gyalázkodást, s közben az lebegett közvetlenül a szeme előtt, hogy egyszer NB1-es métán „dudálhat” majd, kicsit távolabb, nem annyira közvetlenül a szeme előtt meg az lebegett, hogy idővel a puhli, kassai internacionalista útra fütyülheti föl magát. A skribler irodalmi munkásságából tudjuk, hogy bár egészen kicsin múlott, de csak elfújta a szél az álmot; így most büntetők helyett cikkcímeket adhat, s azzal vigasztalódhat, hogy Kapufái olykor több olvasót produkálnak, mint a magyar futballélvonal egy-egy komplett fordulójának nézőszáma, s nívóban sem a Balmaz-Mezőkövesd szintjét hozzák, a meglepő fordulatok számáról, szellemességéről nem is beszélve.

A Leshatár Pető szétfújt álmáról szól, meg persze (még inkább) a mi elcseszett kis országunknak a szétfújt álmairól.

Áll már a farka ennek a hurkalének? Ezzel a címmel matinéztuk a parádés kötetet.

Mi a kurva anyádat intettél, baszd meg ? Ez a kérdés nyugtatott meg, amikor a játékoskijáróban álltam.

Mindig ezt ismételgettem magamban. Már vagy tíz éve, valamikor 2001 tavaszán érdeklődött nálam ilyen kevéssé árnyaltan az a kis faszfej. Vagy két méterre volt tőlem, egy padon ült, a korláton kívül. Akkor partjeleztem életemben először, egy ifimeccsen, tele volt a pálya boldogtalanul másnapos kamaszokkal, akik „Megbaszlak !” kiáltással ijesztgették egymást minden szabálytalanság után. Én tizennégy voltam. Amikor elüvöltötte magát az a pattanásos barom, már tudtam, hogy kár volt belemenni ebbe az egészbe. Apám meg a futballbírói tanfolyam oktatója beszélt rá, hogy ki kell próbálni, hátha megtetszik.

Persze, poénnak biztosan jó lesz, gondoltam, aztán eltelik három perc a tetves meccsből, és verítékezem, mint szűz gyerek a szaunában, ha nyolcvan fokban belép hozzá a meztelen Charlize Theron.

Nem is értettem, miként mondhattam igent erre a cirkuszra. Világvégi faluban állok kockás mezben, kezemben egy zászlót fogok és integetek, mint speeddel pörgetett falusi bakter. Ha van nálam mobiltelefon, még onnan, a mészcsíkról telefonálok apunak, hogy jöjjön értem, vigyen innen. Egyáltalán minek odamenni, ahol sohasem dicsérnek, mindig csak baszogatnak?

Ez a nagyfejű bohóc is ötméteres lesnél kezdett ugatni. Nyilván, mert ott pihent a lábán a kis menyecskéje fehér topban meg nadrágban, menőzött kicsit a faluvégi dámának. Ha nem vagyok akkora barom, hogy elvállalom ezt a próbameccset, komfortosabban telt volna a vasárnap délutánom. Tanulok, lógok a haverokkal, olvasok, vagy legalább kiverem valami pornófilmre. Minden jobb lett volna, mint mozgó céltáblává lényegülni, rohangálni egy fehér csíkon és némán tűrni, ahogyan porig aláznak. Még szerencse, hogy a partjelző háttal van a nézőknek, így nem látták az arcomat.

4.        Karafiáth Orsolya: Szirén; Scolar

Karafiáth Orsolya mellékesbe’ a mi Poszt itt rovatunk lehengerlő publicistája, jelzőitől retteg minden gonosz, okkal, joggal. Főállásban szépirodalmat alkot, most épp családregénnyé jegecesedő novellafüzért írt (melyet a szerkesztőség számos tagja olvasna, amennyiben Katz kolléga végre visszahozná közös recenziós példányunkat).

A Szirénben Orsi a függés lélektanát járja körül három generáció nőtagjainak életén keresztül, megmutatja, hogyan cipeljük tovább a korábbi nemzedékek, anyáink terheit, szorongásait és függőségeit.

Szenzációs fotók a hullák szépségkirálynőjéről címmel matinéztuk.

Hajat kiengedni, legszebb ruhánkat felvenni. Ezután következik a minimum két telefon, hogy egy óra múlva találka a parton, a szokott helyen. És irány a nádas. Ott szépen ki kell pányváznunk magunkat a legvastagabb szálhoz, ami elég erős, hogy megtartson minket. Ekkor kell bevenni a gyógyszereket, a kedvenc whiskynkkel.

Majd arccal a víztükör felé, és jön is az álom hamar. A találkára percre pontosan érkeznek, akiket meghívtál, és így találnak rád, teljes pompádban. A széklet, a nedvek, a gázok már eltávoztak belőled, de még nem kezdtél el puffadni. A szép halott. Az leszel. Nagyon sokat gondoltam erre a gyönyörű hullára, mindig más ruhában, más sminkkel képzeltem el magam. Hol rózsákkal a hajamban, hol apró gyöngyökkel, kagyló nyakékkel, egy rég elhagyott aranymedállal. Rózsaszín körmökkel, színjátszós körmökkel, vérvörös rúzzsal, duzzadt ajakkal, a halál engem ne sápadtra csókoljon. Erős pirosítót képzeltem magamra, ebbe a nőbe bele kell szeretni. Máskor nagyon körülményesnek tűnt az egész, és hirtelen túl sok hibát találtam magamon, el kell menni pedikűröshöz is, egy halottnak nem lehet csorba a lábkörme, és a szőrökre is ügyelni kéne, nini, szúr a tetem lába, a sátán se feküdne le szívesen egy ilyen jetivel. És fogyni is kellene még egy kicsit, ez a has nem túl esztétikus, ha nem húzom be, olyan, mint egy napon felejtett strandlabda, lifeg majd a víz tetején, pfuj, mindjárt elokádom magam. Nehéz feladatnak tűnt a legszebb halottá válni, a hullák szépségkirálynőjévé.

Buzgón jártam a fogyasztószalonba, mindennap egyre bőszebben tapasztgattam a romosnak ítélt homlokzatot, de hiába, csak pattogzott a festék. Őrjítő volt, ahogy a szépen pedikűrözött láb két hét alatt megint egy köpedelem lett; vissza a rosszarcú asszonyhoz, reszelgesse már még egy kicsit a kemény bőrt, de akkor meg az arcom esett szét; egy szó, mint száz, kezdtem belefáradni a hiábavaló és végtelen küzdelembe. Ajaj, böngésztem tovább elfelhősödött tekintettel a mellékhatások hosszú jegyzékét, bőrkiütések, pattanások, akné. Ami egy szernél előjöhet, rajtam elő is jön, az fix. Vagyis megint csúszik az Ophelia-projekt, ragyaverten csak nem úszkálhatok, ez agyrém.

5.        Mikecs Anna: Altató; Gerlóczy Márton regénye; Scolar

Kortárs íróink közül számosat sikerült lehorgonyoznunk emlegetett publirovatunkban. Alapító posztittes, mondhatni posztittfundamentum Gerlóczy Márton, akinek (szinte) kívülről fújjuk korábbi regényeit a Check-intől A csemegepultos naplójáig.

Gerlóczy most családregényt írt; a mű elbeszélője a múlt századi rokonságból egy leány, Mikecs Anna, ki a valóságban korán meghalt, ám a szerző fantáziájában tovább él, s mesél egy regénnyit.

Idézünk egy friss kritikából: „Példásan gazdag regény ez: erőteljes hangon szól a nő kiszolgáltatottságáról, akinek tehetségét „zseniális” férje elfojtja, és megeszi az életét reggelire. És nagyon finoman van mögé szőve a magyar és erdélyi XX. század történelme – olyan finoman, hogy nem is tűnik történelemnek, csak szimplán életnek. Az egyik legjobban megírt szöveg az idei évből. Tűnjön ez fel másnak is.”

Föltűnt.

Elhagyni Erdélyt – mintha itt kellene hagynia egy darabot a testéből. Ezzel a címmel matinéztuk.

Márta nem szereti a babákat. Nem érdekli, hogy milyen ruhába öltöztetnek egy élettelen tárgyat, a játék babákat valahogy hazugságnak érzi. Az enyedi kertben ül a nagy diófa alatt Ida ölében, nézegeti az Endrétől kapott babát, aztán a fűbe hajítja és túláradó gyermeki jókedvében hangosan és önfeledten énekelni kezd. Amikor befejezi, a szomszédjuk, Knöpffler rajztanár emeleti ablakából kihajol egy nő és megtapsolja, amitől nagyon megrémül, és szégyenében az anyjához bújik. Itt érzi magát biztonságban, Ida ölében, és a nagy konyhában a kályha mellett, amikor Berta tejbegrízt főz neki, és közben a cselédlánnyal mindenféle kísértethistóriákat mesélnek.

Ma délután éppen egy lányról, aki estefelé kimegy a temetőbe, hogy egy karót szúrjon az anyja sírjába, de véletlenül a szoknyáját is odatűzi, és mikor távozna, azt hiszi, az anyja húzza lefele és ijedtében szörnyethal. Márta eddig félelem nélkül élt, de ez a rémhistória olyan szorongásokat kelt benne, hogy ettől kezdve mindig reszketve megy kis körgallérját magára borítva a folyosó végi vécére, és elalvás előtt remegve bújik az ágyba. Az udvaron Kukkó nénitől fél a legjobban. Van egy kicsi esőkunyhó, és azt mondják neki, ott lakik Kukkó néni, és ha rossz leszel, elvisz téged. Retteg tőle, pedig sohasem látta, de ha rá gondol, kis lelkében valahogy a temetővel és halál fogalmával kapcsolja össze. Gyakran lemegy a mély és tágas nagyenyedi pincébe Bertával, aki ritka haja miatt az álla alatt megkötött fehér batisztkendőt hord a fején. A pincében gyertyával világítanak, és Márta hiába fél a félhomályban, csalogatja a csudálatos jó hűvös, a pónyik alma, a nyár, az élet illata. Nagy kirándulásokra mennek az Őrhegyen, ahol a tavaszi esők után egész nagy bocskorként tapad lábukra a sár. Ekkor veszi észre először, hogy messziről milyen kicsik az emberek odalent a városban, ahol a csudálatos, langyos enyedi záporok után patakokban csobog le a Bethlen utcán a víz, és ők boldogan tapicskolnak benne mezítláb. A Hójában alig győzi a járást a nagy kamasz fiúk után, akik sokszor tíz-tizenöten összeverődve kalandoznak a folyó mentén. Úsznak a jó hűs vízben az országúton túl, boldogságuk legfőbb helyén, a Szamos gyönyörű kanyarjainál, a túlsó parton legelésző nyájjal, zöld rétekkel, fentebb szigetekkel, sziklás partokkal. Márta már hatéves korában megtanul úszni, megizmosodik, és a nyár bronzával ékesen lassan a bátyjaihoz edződve boldogan kalandozik a sziklás szakaszon, ahol a csodálatos kis szigetükön, az összeboruló zöld fák alatt épített kunyhójuk körül indiánjátékaik igazi tanyára lelnek.

6.     Moldova György: Kegyelemkenyéren; Urbis

A hazánkban a messze a legtöbb eladott könyvvel büszkélkedő Moldova György bármit csinál is, nálunk (ferencvárosi koktélon és Mandarinon és mozdonyfüstön és Lakinger Béla zsebcirkálón és pénz szagán és Őrség panaszán és bűnazéleten és negyven prédikátoron felnőtt, lakótelepi, büszke proletárok között) simán befér az aktuális topba.

Egy ideje a nyugdíjasokról riportozik a Mester, a minap jött ki e témában a harmadik kötete; mi még a másodikat helyeztük Matinéba, a következő címmel: Olyan nyomorultak a nyugdíjasok, hogy már kétszáz forintért nekivágnak az útnak.

A szombathelyi Széll Kálmán úti épület kettős rendeltetéssel bír: a földszinten a Szociális Központ irodái, a klubhelyiség, a konyha helyezkedik el, az emeleten a „Bérlők Házát” alakították ki, itt helyezik el a gondozottakat. Jelenleg minden szoba foglalt.

— Mikor meghallottuk, hogy ellátogat hozzánk, Moldova úr — mondja a vezetőnő —‚ arra gondoltunk, hogy bizonyára akar beszélni valamelyik gondozottunkkal. Többeket megkérdeztünk, hajlandók-e a rendelkezésére állni, kitértek előle, de Erzsike vállalkozott rá. Ő egy 82 éves egykori ápolónő, teljességgel a tudatánál van, de a fizikai állapota megrendült. Arra kérem, ha fáradtságról panaszkodik, engedje megpihenni.

A szobák mérete különböző, Erzsike egy viszonylag nagyobb, 24 négyzetméteres alapterületűben él. Hazulról hozott tárgyaival rendezkedett be: nagyképernyős televízió, rádió, vízforraló, fényképek, otthonos csecsebecsék töltik ki a teret. Krónikus betegségei miatt már a szobáját sem tudja elhagyni.

Az ápolónők mosdatják, öltöztetik, hozzák fel neki az ételt, a szélesebb körű szolgáltatásért magasabb gondozási díjat számítanak fel neki. Elhelyezkedett, bár közel ülünk egymáshoz, nem látja az arcomat.

— A televíziót nézi?

— Csak azért szoktam bekapcsolni, hogy tudjam, nappal van vagy éjszaka.

— Sokat van egyedül?

— Nem szeretem, ha zavarnak a szomszéd asszonyok. Jó volna beszélni velük hitről, Istenről, könyvekről, de ők csak azt hajtogatják: itt fáj, ott fáj, ettől pedig senkinek sem lesz könnyebb. Egy embernek megpróbáltam segíteni, pénzt adtam neki, hogy szokjon le az alkoholról és a cigarettától, de most újra iszik és dohányzik. Csak a családomat fogadom szívesen: két lányom van, négy unokám és három dédunokám. A lányaim, sajnos, nehéz körülmények között élnek, mind a ketten gyógyszertári szakasszisztensnek tanultak, a fiatalabb itt dolgozik Szombathelyen, az idősebbik nem tudott elhelyezkedni, átment Ausztriába, de ott sem kapott állást. Nem tudom, hogy számolok el a sorsával az apjának odafenn.

7.        Pataki Éva: Még egy nő; Athenaeum

Egy csajos, szerelmes regénynek is itt a helye a tízben, jók benne a sztorik. Matinézni azt a szakaszt választottuk, melyben Ötdolláros kirgiz prostikba futott bele a magyar stáb.

A helyiségben furcsa, felfokozott hangulat uralkodott, a szomszéd asztalnál a német stáb fetrengett elázva, vezetőjük, Tomas csendben horkolt az asztal alatt, fejét gondosan eligazítva laptopján. A többi asztalnál kínai, pakisztáni bizniszmenek ültek gyönyörű, miniszoknyás kirgiz kurvák társaságában, valamint egy olasz hegymászótársaság. Különböző nyelvek és nyelvcsaládok hangfoszlányai úsztak a levegőben, és erősítés gyanánt az orosz tévé esztrádműsora. Az operatőr finom ujjai elindultak fölfelé Annamari gerincén, egyenként végigmasszírozva a csigolyákat, lassú, türelmes mozdulatokkal. Közben a másik kezével a cigarettáját egyensúlyozta. Annamari azt kívánta magában, álljon meg az idő, maradjanak örökre itt, ebben a kirgiz bárban, együtt ezekkel az ismeretlen emberekkel, mert neki az életben ilyen jó többé nem lesz. Pipi rózsás arccal jelentette, hogy a helyi szexmunkások, akikből újabb felhozatal jelent meg a bárban, öt dollárért kaphatók.

Zolika akadozó nyelvvel, de önérzetesen közölte:

– Én még sosem fizettem nőnek.

Ebben a pillanatban a dagadt kínai lépett be a bárba, Annamari repülőgépszomszédja. Annamari már korábban mesélt az élményről az operatőrnek, most csak rámutatott, hogy ez ő, mire mindketten iszonyatosan elkezdtek röhögni. A kínai a régi barátnak szóló szívélyes mosollyal üdvözölte Annamarit, és ezt már tényleg nem lehetett kibírni. A többiek nem értették Annamarit és az operatőrt, vagy talán éppen hogy nagyon is, mindenesetre nem sokat törődtek velük. Karina mellé két helyi nehézfiú telepedett, de Pipi és Zolika felsorakoztak, ha dülöngélve is, a védelmére. Pedig Karina ezt nem is kérte tőlük. Ekkor lépett be Dános Miki két kirgiz haverja társaságában, gyanúsan pirosló orcákkal, hóna alatt egy üveg Kara-kul márkájú vodkával.

8.   Egressy Zoltán: Júlialepke. Harminckét vallomás; Európa

Látták filmen vagy a Katonában a Portugált? Na, azt Egressy Zoltán írta. Most meg Júlialepke címen harminckét vallomást adott közre. A téma a szerelem, a szerelem fantomja, akarása, elmúlása, átalakulása. Hallhatunk mesét mások mellett a méregkeverő asszony, a pusztába vágyó kisfiú, az álomátadó, a halhatatlan költő, egy őrzőangyal, valamint a világmindenség valaha élt legnagyobb árulója szájából.

Apa megpuszilta gyerekét, mosolygott, elaludt, aztán hajnalban kiugrott a harmadikról címmel matinéztuk.

Apuka állt az ajtóban, csak nézett és mosolygott rám.

Nem ijedtem meg, nem tudom, ez túl emberi vonás, vagy csak az álom miatt, úgy tudom, abban minden képtelenség elfogadható. Szóval ott állt, és én azt gondoltam, mégiscsak elutazott, nem volt igaz ez a szörnyűség, a borzasztó történet. Sokáig állt, gyönyörködött bennem, nem szólt, csak mosolygott. Aztán csendben, majdnem suttogva azt mondta:

– Hagyjuk aludni őket. Gyere velem.

Kiléptünk az ajtón, nem tudom, ruhában voltam vagy pizsamában, csak mentünk, fogtam a kezét, csimpaszkodtam bele, szinte lógtam a karján, boldog voltam, ő is, sétáltunk az utcán, nem emlékszem, éjszaka volt-e, arra sem, mit mesélt, csak az érzésre, hogy milyen jó. Azt kívántam, maradjon így minden. Egyszer csak valami tó partjára értünk, és ő azt mondta, csónakázzunk.

Volt ott egy csónak, igen, mégiscsak sötét volt, éjszaka, besegített, beszállt ő is, fogta a lapátokat, és erős csapásokkal, mégis csendesen hasítva a vizet, beevezett velem a tó közepére. Kicsit akkor már kezdtem fázni, de tele volt csillaggal az ég, és én nem adtam volna semmiért oda ezeket a pillanatokat. Aztán váratlanul abbahagyta az evezést, letette a lapátokat, felállt a csónakban. Néztem, mit csinál, nem értettem, csak mosolygott, és felemelte a kezét. Tett egy hívó mozdulatot.

– Gyere velem, megmutatom az én világomat – mondta, és lassan kilépett a csónakból.

Dermedten néztem. Utána akartam kapni, de elkéstem, viszont nem süllyedt el, a víz akkor már mocsár volt. Nagyon lassan kezdett merülni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Fokozatosan süllyedt, miközben mosolygott, hívott a kezével, és azt ismételgette szelíden, hogy menjek vele, megmutatja az ő világát.

Nem tudtam, mit csináljak, rettegtem, láttam, ahogy tűnik el menthetetlenül a szemem előtt,

borzalmas érzés, egy örökkévalóságig tartott, nyilvánvaló volt, hogy nem segíthetek. Mielőtt elvesztettem, még mondott valamit.

– Kardvirágot vegyünk anya sírjára.

Nem tudom, mennyi idő után tértem magamhoz, felkaptam a lapátokat, evezni kezdtem, a mocsár közben megint víz lett, őrületesen kapkodtam, aztán kiértem a partra, kiugrottam a csónakból. Erdő kezdődött ott, ahol földet értem, és én rohanni kezdtem, bele a sűrű feketeségbe, a sötétbe, ágak, gallyak, égig érő fák fekete rettenetébe.

Ennyi volt.

9.   Kácsor Zsolt: A harminckét bolond; Pesti Kalligram

Kácsor Zsolt műve a hivatalos ajánló szerint „elvarázsolt regény egy mániás depressziós festőművészről, akiben a saját bolond nagyapja azért született újjá, hogy jóvátehesse a család bűneit”. Mi Pöcslimbálás és ablakból kirepülő téliszalámi fogadta a magyar srácot Marseille-ben címmel matinéztuk a letehetetlen regényt.

A La Canebière és a Saint-Ferreol sarkán várakoztam a nagybátyámra, mert a levélváltások során abban egyeztünk meg vele, hogy oda jön majd értem. Erről a  kereszteződésről Pierre bácsi még egy kicsinyke térképet is firkantott az utolsó levelébe, s arra kért, hogy a nap folyamán bármikor érek is oda, el ne mozduljak onnan. Így hát üldögéltem ott a bőröndömön, élvezettel szívtam magamba a jólesően egzotikus szagokat, s jobb időtöltés híján a kocsikat bámultam, a híres nyugati autókat, amilyeneket otthon ritkán láttam. A szemem Zsigulikhoz, Trabantokhoz, Wartburgokhoz, Daciákhoz és Zaporozsecekhez szokott, a francia sofőrökre úgy néztem hát, mint megannyi milliomosra, nem értettem, honnét lehet pénzük olyan kocsikra, amilyeneket nálunk csak a krimikben látni. Nézelődés közben úgy éreztem magam, mintha egy párizsi krimi mellékszereplője lennék, körülöttem pedig mindenki azt játszaná, hogy nagyon-nagyon francia – meg sem lepődtem volna, ha a tömegben Belmondo bukkan föl csőre töltött pisztollyal a kezében, hogy elvegye tőlem a kevéske százötven márkámat. A pénzt persze be kellett volna váltanom frankra, ám el sem mertem elmozdulni a sarokról, nemhogy váltani tudtam volna, de ha el is mozdultam volna: fogalmam sem volt, hogy hol és hogyan kell pénzt váltani, ráadásul külföldi pénz életemben először akkor volt a kezemben, pontosabban: a zoknimban, mert minden eshetőségre számítva oda dugtam el.

Korgott a gyomrom és kiszáradt a szám, egyre dühösebb lettem, s minden mellettem elhaladó férfiban a nagybátyámat véltem fölfedezni. De helyettük este kilenc felé egy huszonéves, hosszú, sötétbarna hajú, gyönyörű nő lépett oda hozzám, rám mosolygott, s kérdezett tőlem valamit.

Habár odahaza a marseille-i nagybácsi miatt már egy éve magántanárhoz jártam franciából, fogalmam sem volt, hogy ez a nő mit beszél. Nem értettem a hadarásából semmit. „Kérem, legyen szíves megismételni lassabban”. Ez volt a jó előre bemagolt, biztonságos mondatom, mire lassan megismételte a kérdését, amelyben meglepetésemre másodjára már fölfedeztem a saját nevemet. „Igen, én vagyok Mazurka Flórián”, bólintottam. Erre kinyújtotta a kezét. „Jó estét, kedves Florian,  Nicole-nak hívnak, önöknél dolgozom, az úr küldött le magáért.”

Legalábbis így értettem.

De nem tudtam, hogy ki lehet ez a Nicole. Azt pedig végképp nem értettem, miképpen dolgozhat „nálunk”. A levelekben egy szó sem esett róla. Nem értettem azt sem, hogy miért nem a bácsikám jött el értem. „Hol van Pierre bácsi?” Mire Nicole megvonta a vállát, s nevetve mondott valamit, de nem értettem. Elindultunk, s alig tíz perc múlva meg is érkeztünk. „Itt lakik az úr”, mondta Nicole egy magas, emeletes társasháznál, amelynek bejárata előtt egy szemetes konténer bűzlött.

Amikor odaértünk, egy rongyos, szakállas, fekete ember állt az épület mellett, hugyozott, s lóbálta felénk a faszát. Nem tudtam elképzelni a bácsikámról, hogy itt lakik.

10.     Zsolt Béla: Gerson és neje

Zömmel kortársakat matinézunk, ebbe az összeállításba is kizárólag a 2017-ben megjelent művekből válogattunk, de olykor, ha egy régi regény nagyon a szívünkbe talál, kivételt teszünk: így voltunk nyáron Zsolt Béla 1930-ban megjelent Gerson és neje című kötetével.

Ahogy Zsolt Béla ismerte a démonainkat, nem is meri úgy senki.

Matinénk címe: Akkora stréber volt a beosztott, hogy kezet akart csókolni a nagyfőnöknek, csúnyán beégett.

Ez a vezérigazgatói vacsora most minden mozzanatában fölelevenedik Gerson előtt. Ohrnstein délelőtt behivatta és azt monda neki:

— A feleségem szívesen látja vacsorára.

Gerson alól kiszaladt es lába. Hebegő boldogsággal mondott valami köszönésfélét és kihátrált a szobából, mintha attól tartott volna, hogy a vezérigazgató közben meggondolja magát. De ahogy visszatántorgott az íróasztalához, a boldogság helyét nyomban elfoglalta a riadt bizonytalanságérzet. Még sohasem volt úriháznál vendég. Otthon mindenki úgy viselkedett az asztalnál, úgy evett, ahogy jólesett. Az apjának volt egy régi zsebkése, feketenyelű, a nikkel fénye rég lekopott a fokáról, azzal nyeste, vágta az ételt vagy húsz év óta. Ebéd után megtörölte a terítőben, ott, ahol az asztallap szélén szegletesen megfeszült. A kést nem tette zsebre, étkezés előtt oda kellett készíteni a tányérja mellé. Ha az öreg raktárnok vidékre ment átvételre, a mama evett a késsel. Afféle családfői jelvény volt a zsebkés, mint régen, a harcos időkben, az apa fegyvere. Gersonnak gyerekkori kevés vágya között szerepelt, hogy egyszer ehessék az apja késével. Egyéb emléke az otthoni kosztolásokkal kapcsolatban alig volt. Csak vendéglői étkezései  kezdetén tudta meg, hogy a húst általában nem eszik a leveses tányérból s  az evőeszközt nem kell megtörölni az asztalkendővel a következő fogáshoz, mert minden ételhez újra adnak kést és villát.

A késsel és villával való szabályos bánásmódot vendéglői szomszédaitól leste el.

Bár nem volt általános szokás, megfigyelte, hogy a vendéglői étkezők nagyrésze, mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, kitörölte az üres tányért a szalvétával és végigsimította vele a késeket és a villákat is.

Kiemelt kép: MTI/Marjai János

2016. április 26., kedd

Az arcán most is meglátszottak az elmúlt éjszaka nyomai. A bőre kiszáradt, és a szeme alatti karikák jóval mélyebbnek tűntek, mint amikor lefeküdt. Denise rávicsorított a tükörképére. Már egy órája küszködött, hogy rendbe hozza a képét, de még mindig nem volt elégedett az eredménnyel.

– Úgy nézel ki, és úgy bűzlesz, mint egy kurva – utánozta a nagyanyja hangját, és még egy adag festéket kent a szeme alá.

A beszűrődő hangokból ítélve lassan a többi bérlő is kezdett magához térni, ami azt jelentette, hogy közeledik az este. Most is a szokásos zajok kísérték a készülődését: üvegcsörömpölés, a cigit tarhálók türelmetlen kopogása a szomszédok ajtaján, és léptek döngése a folyosón, ahogy egyesek a vécével egybeépített zuhanyzóba siettek, amely teljesen lepusztult volt, noha a bérleti szerződésben exkluzívnak nevezték.

Ezek a szerencsétlenek, akik Koppenhága egyik sötétebb utcájában húzták meg magukat, készen álltak, hogy belevessék magukat a következő céltalan éjszakába.

Denise forgolódott egy kicsit a tükör előtt, majd közelről is szemügyre vette az arcát.

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken! – húzta rezignált mosolyra a száját.

Megcirógatta a tükörképét.

Csücsörített, és végigsimította az ujjával a csípőjét, a mellét és a nyakát, majd a hajába túrt.

Lecsípett pár bolyhot az angórapulóveréről, még egy kis alapozót kent az arcán virító, nem elég jól elfedett foltokra, és viszonylag elégedetten lépett hátra. A kiszedett és jól kihúzott szemöldöke és a szempillanövesztő szérummal kezelt szempillája megtette a hatását. A tekintete hipnotikusan sugárzott, az írisze erőteljesen csillogott, egyúttal sikerült megközelíthetetlen benyomást keltenie.

Egyszóval készen állt arra, hogy meghódítsa a világot.

– Denise vagyok – gyakorolta a bemutatkozást, miközben megfeszítette a nyakizmát.

Ennél mélyebb hangon nem tudott megszólalni.

– Denise – suttogta lassan elnyíló szájjal és egy kicsit leszegett állal. Ilyen apró trükkökkel elképesztő hatást lehetett elérni. Néhányan talán a behódolás jeleként értelmezték a mozdulatot, pedig pontosan az ellenkezőjét jelentette, hiszen egy nő szempillája és szembogara ebből a szögből tudta a leghatékonyabban megbabonázni a körülötte állókat.

– Minden a legnagyobb rendben – bólintott elégedetten.

Visszacsavarta a kupakokat a tégelyekre, és fegyverarzenálját a tükrös szekrénye mélyére rejtette.

Miután végignézett a parányi szobán, megállapította, hogy többórás kemény munka vár rá, ha úgy dönt, hogy kimossa a szanaszét heverő szennyest, beveti az ágyat, elmosogat, és megszabadul a szeméttől meg az üres üvegektől.

Halkan káromkodva felkapta és megrázta a dunyhát, egy kicsit megpaskolta a párnát, és sikerült meggyőznie magát,

hogyha valami vén hülye feljön vele kefélni, akkor úgyis leszarja, hogy néz ki a szobája.

Leült az ágy szélére, és villámgyorsan ellenőrizte, hogy benne van-e a táskájában minden, amire szüksége lehet. Most már tényleg késznek érezte magát arra, hogy szembenézzen a világgal.

Egy jól ismert, gyűlölt hang hallatán az ajtó felé kapta a fejét. Valaki sántikálva közeledett a szobájához. Ezek szerint az anyját már megint ideette a fene. Megnyikordult a lépcsőházból a folyosóra vezető ajtó.

Denise nem értette, miért most tolja ide a pofáját. Alig pár perc volt hátra nyolc óráig, már rég elmúlt a vacsoraidő.

Fejben számolta a másodperceket, és kedvetlenül kászálódott fel az ágyról, amikor felhangzott a kopogás.

– Kincsem! – trillázta az anyja. – Beengedsz?

Denise a lehető leghalkabban vette a levegőt. Ha nem felel, akkor talán elhúz a vén boszorkány.

– Denise, tudom, hogy bent vagy. Nyisd ki, kérlek, valami fontosat akarok mondani.

– Mi van? Kaját hoztál? – kérdezte minden lelkesedés nélkül.

– Nem, most nem. Ma nem jönnél le kivételesen enni, Denise? Itt a nagyi.

Denise a szemét forgatta. Ezek szerint a nagymuter lent várja. Már érezte is, hogy a pulzusa emelkedni kezd, és a hónaljában izzadságcseppek ütköznek ki.

– Kinyalhatja a seggem! Rühellem azt a ribancot!

– Jaj, Denise, ne mondj ilyeneket! Nem engednél be csak egy pillanatra? Muszáj beszélnem veled.

– Most nem. Tedd a kaját az ajtó elé, ahogy szoktad.

Hirtelen minden elcsendesedett, csak a pár szobával arrébb lakó dagadt pasas nyöszörgése hallatszott be. Nyilván bedobott már pár sört, és most a szánalmas élete felett kesereg. Denise le merte volna fogadni, hogy a többi lakó kíváncsian hegyezi a fülét, de nem törődött velük. Ha ő képes arra, hogy ne vegyen tudomást az anyjáról, akkor nekik sem eshet annyira nehezükre.

Nem figyelt az anyja vernyákolására, csak a dagadék nyüszítésére koncentrált.

A hozzá hasonló elvált, pár négyzetméteren nyomorgó lúzerek csak undort és gúnyos megvetést váltottak ki belőle. Hogyan hihették még, hogy jobbra fordulhat a sorsuk? Hát soha nem néztek tükörbe? Nem érezték a mosatlan ruhájukból áradó bűzt? Az sem lendített az ügyükön, hogy piába fojtották a magányuk felett érzett bánatukat. Egyáltalán hogyan bírták elviselni azt a szánalmas embert, akivé lettek?

Denise lenézően horkantott egyet. Hányszor kuncsorogtak az ajtaja előtt valami olcsó lőrével abban a reményben, hogy beengedi őket – és nem csak egy röpke éjszakára! Mintha szóba állna ilyen lecsúszott idiótákkal.

Az anyja nem adta fel.

– Hozott pénzt, Denise.

Ez már felkeltette az érdeklődését.

– Le kell jönnöd, különben ebben a hónapban nem kapunk semmit. – A következő mondat előtt az anyja pár másodpercet habozott. – És akkor egy fillérünk sem lesz! – A hangja feldúltan csengett.

– Nem tudnál egy kicsit hangosabban ordibálni, hogy a szomszéd házban is biztosan meghallják?

– Denise! – Az anyja hangja megremegett. – Figyelmeztetlek. Ha a nagyi nem adja ide a pénzt, akkor el kell menned a munkaügyi hivatalba, mert nem fizetem ki az e havi lakbéredet. Erre nem számítottál, ugye?

Denise mély levegőt vett, odasétált a tükörhöz, és még egyszer végighúzta a rúzst az ajkán. Tíz percet hajlandó eltölteni azzal a nőszeméllyel, de egy másodperccel sem többet. Amúgy sem várhat tőle mást, mint szemrehányásokat és hasonló szarságokat. A vén boszorkány egy percre sem fog leszállni róla. Követelőzni fog.

És ha volt valami, amit Denise ki nem állhatott, akkor az a rengeteg követelőzés volt, amivel a körülötte lévők ostromolták.

Teljesen elszívták az erejét.

Nem hagyták levegőhöz jutni.

Lent az anyja lakrészében igénytelen konzervételszag terjengett. Nem mintha másra számított volna. Nagy ritkán került csak pár napja lejárt szavatosságú csirkehús az asztalra, és a desszertek csúcsát a tejberizs képviselte. Bélszínre még ünnepélyes alkalmakkor sem lehetett számítani. A díszesnek szánt asztal nyomorúságos látványt nyújtott a rozsdafoltos, valamikor ezüstszínben tündöklő tartókban hunyorgó gyertyák fényében.

A vén boszorkány már a székében terpeszkedett, és az összeszorított száján látszott, hogy mindjárt szidalmakban tör ki.

Denise hátrahőkölt, amint megérezte az olcsó parfümje és púdere bűzét. Egy magára valamit is adó üzletben biztosan nem lehetne ilyen pacsulit venni.

A nagyanyja kicserepesedett, ízléstelenül kikent szája szólásra nyílt. Grimaszolását más talán mosolynak vélte volna, de Denise nem hagyta magát megtéveszteni. Számolni kezdett magában, de csak háromig jutott, amikor az öregasszony támadásba lendült.

– Szóval a nagyságos kisasszony végül mégis leereszkedett odáig, hogy üdvözölje a nagyanyját.

Megvetően mérte végig az unokája pólója alól kivillanó hasát.

– Látom, már szépen ki is pingáltad magad, és felvetted a legelegánsabb ruhádat. Muszáj mindig neked lenned a középpontban, ugye, Dorrit?

– Megtennéd, hogy nem szólítasz így? Már majdnem tíz éve megváltoztattam a nevem.

– Hát, ha ilyen szépen kéred… Nem ezt szoktuk meg tőled. Szóval úgy gondolod, az új neved jobban illik hozzád? Denise… Hát, tényleg franciásabban hangzik. Szinte látom magam előtt a felsliccelt szoknyájú hölgyeket, akik a sugárutakon vonulnak fel és alá kuncsaftra lesve. Tényleg megfelelő ruhát választottál – mérte végig a lányt. – Gratulálok! Ha jól látom, felkészültél a vadászatra.

Az anyja óvatosan megsimogatta a nagyanyja karját, hogy lecsillapítsa. Mintha ez bármikor is bejött volna.

– És mivel múlattad az időt a legutóbbi találkozásunk óta, ha szabad kérdeznem? – folytatta az öregasszony. – Mintha tanfolyamra akartál volna menni, vagy egy gyakorlati helyet találtál? – húzta össze a szemét. – Úgy emlékszem, hogy most műkörmösnek akartál állni. Alig tudom követni a rengeteg izgalmat az életedben, szóval segíts egy kicsit! Ugye, nem azt akarod mondani, hogy éppen semmit sem csinálsz? Ugye, nem?

Denise nem felelt. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne vágjon vissza.

A nagyanyja felhúzta a szemöldökét. – Ja, tényleg, a munkához nem fűlik a foga a kisasszonynak, igazam van?

Minek kérdezgeti, ha úgyis mindenre tudja a választ? És mit ül itt ilyen undorral az arcán? Denise legszívesebben leköpte volna. Igazából nem is értette, miért nem teszi.

– Denise egy tanfolyamra akar jelentkezni, hogy coachnak tanuljon – csipogott közbe az anyja minden bátorságát összeszedve.

A nagyanyja hihetetlen átalakuláson esett át.

A szája elnyílt, az orra mellett futó ráncok kisimultak,

majd nevetésben tört ki a vén boszorkány. A hangtól Denise hátán felállt a szőr.

– Aha, szóval most éppen ezt vette a fejébe? Bizonyára remek coach lesz a mi Denise-ünkből. A kérdés csak az, milyen területen tud bárkit is coacholni. Felfogadna bárki egy ilyen semmirekellő, kikent-kifent coachot? Kötve hiszem.

– Anya… – próbált Denise anyja közbevágni.

– Maradj csendben, Birgit, hadd fejezzem be! – Az öregasszony megint Denise felé fordult. – Megmondom úgy, ahogy van. Nincs még  egy ilyen lusta, tehetségtelen és a valóságtól elrugaszkodott teremtmény, mint te, Denise. Abban azért mindannyian egyetértünk, hogy semmit sem tudsz, igaz? Szerintem itt az ideje, hogy a szerény képességeidnek megfelelő munkát keress. – Nem kapott választ. Megrázta a fejét. Denise tudta, mi fog következni. – Már figyelmeztettelek. Azt hiszed, elég, ha szétteszed a lábad? A helyedben ezen elgondolkodnék! Annyira azért nem nézel ki jól, drágaságom, és öt év múlva teljesen le leszel épülve.

Denise az orrán keresztül vette a levegőt.

Két perc múlva mindenképpen lelép.

A nagyanyja most a lánya felé fordította a hideg, gúnyos tekintetét.

– Te is pontosan ilyen voltál, Birgit. Csak magadra gondoltál, és a legkisebb erőfeszítésre sem voltál képes, hogy előrejuss az életben. Mihez kezdtél volna nélkülem és az apád nélkül? Ha nem lettünk volna hajlandók finanszírozni a nagyzási hóbortjaidat?

– De hát én dolgoztam, anya – sikerült kinyögnie.

Az öregasszony már évek óta eleresztette a füle mellett a magyarázkodási kísérleteit. Most ismét Denise-t vette célba.

– Te még a legegyszerűbb munkák elvégzésére sem vagy alkalmas. Ezt jól jegyezd meg!

Denise sarkon fordult, és gyors léptekkel kivonult a konyhából, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a nagyanyja rémes szóáradatát.

Ha valaki most belelátott volna a lelkébe, engesztelhetetlen gyűlölettel és bosszúvággyal találta volna szemben magát. Lelki szemei előtt látta a rég elmúlt időket, amelyeket a nagyanyja mindig olyan szépnek festett le. Hiába hallotta már rengetegszer ugyanazt a szar dumát,

még mindig fájt szembesülnie azzal, milyen jó családból származnak, és milyen szépen éltek, amikor a nagyapjának még megvolt a jól menő cipőboltja Rødovre-ban.

Dühösen szitkozódott magában. A családja nőtagjai mindig is otthon kuksoltak, és a saját dolgaikon kívül semmi mással nem törődtek. Folyton a férfiakra támaszkodtak, egyebet nem tettek, csak cicomázták magukat, és őrizték a családi tűzhelyet.

És a nagyanyja most neki veti a szemére ugyanezt?

– Anya! – szűrődött ki az anyja hangja bentről. – Ne legyél vele ilyen szigorú, mert…

– A lányod huszonhét éves, és semmihez sem ért, Birgit. Semmihez! – vonyított a boszorkány. – Mégis hogyan fogtok boldogulni, ha én már nem leszek? Arra aztán ne számítsatok, hogy tőlem örököltök valami nagyobb összeget. Megvannak nekem is az igényeim.

Ezt sem most hallotta először. A vénasszony

mindjárt megint az anyját kezdi baszogatni. Előkelősködő, félresiklott életű libának fogja nevezni, és azzal fogja vádolni, hogy minden rossz tulajdonságát sikeresen továbbadta a lányának.

Denise érezte, hogy az undor és a gyűlölet szó szerint fojtogatja. Nem bírta elviselni a vénasszony támadásait és követeléseit. Az anyját azért gyűlölte, mert gyenge volt, és nem tudta megtartani a férjét, aki mindegyikükről gondoskodhatott volna. A nagyanyját pedig azért, mert ő meg tudta tartani az urát.

Miért nem krepál már be?

– Elhúzok – szólt vissza hidegen a konyhába.

– Tényleg? Hát akkor nem kapjátok meg ezt – húzott elő a nagyanyja egy köteg bankjegyet a táskájából, és lóbálta meg előttük.

Ezresek voltak.

– Gyere, és ülj le, Denise – könyörgött az anyja.

– Igen, gyere szépen, és csücsülj le, mielőtt elmennél, hogy felkínálkozz az első jöttmentnek – lendült megint támadásba a vénasszony. – Szolgáld ki magad az anyád ízletes főztjéből, mielőtt meghívatod magad pár italra valami szerencsétlennel. De vigyázz, Denise, mert egy rendes férfi soha nem fog rád mászni. Olcsó, műhajú, műmellű libuska vagy, a bizsud is pont annyira eredeti, mint a bevakolt pofád. Ugye, nem gondolod, hogy nem látnak át rajtad egy másodperc alatt? Abban reménykedsz, hogy nem fognak rájönni abban a másodpercben, amikor kinyitod az élénkvörösre rúzsozott szádat, milyen tudatlan és műveletlen vagy? Hogy semmit sem érsz?

– Neked aztán fogalmad sincs semmiről – sziszegte Denise.

Miért nem kussol már el?

– Úgy gondolod? Akkor meséld el szépen, mihez is akarsz kezdeni, mielőtt elhúznál, ahogy az előbb olyan elegánsan a tudomásunkra hoztad! Igazán kíváncsi vagyok. Milyen terveid vannak? Csak nem még mindig filmsztár akarsz lenni, amiről kiskorodban hablatyoltál, amikor egyébként sokkal szeretetreméltóbb voltál, mint most? Vagy talán festőművészként szándékozol meghódítani a világot? Most éppen mivel eteted az ügyintéződet? Esetleg…

– Fogd már be a szádat! – ordította Denise az asztal fölé hajolva. – Fogd be, te mocskos ribanc! Azt hiszed, hogy jobb vagy nálam? Összevissza vartyogsz!

Bárcsak lett volna valamilyen hatása a szavainak! Ha a nagyanyja most az egyszer csendben maradt volna, akkor Denise talán nyugodtan elfogyaszthatta volna az anyja által ételnek titulált undorító kotyvalékot, de hiú ábránd volt.

Az anyjára mindenesetre nagy hatást tett: csak ült, és rémülten kapaszkodott a székébe. De a nagyanyja nem hagyta magát elhallgattatni.

– Még hogy fogjam be! Más mondanivalód nincs számomra? Azt hiszed, ezzel meg tudsz sérteni? Hát nagyot tévedsz! Csak azt érted el, hogy lemondhattok az apanázsról, amíg magadba nem szállsz, és elnézést nem kérsz tőlem.

Denise olyan vadul pattant fel a székéről, hogy az evőeszközök csörömpölni kezdtek az asztalon. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Hagyja, hogy az öregasszony elvonuljon, és magával vigye a jussukat?

– Add oda anyunak a lóvét, vagy elveszem – sziszegte. – Gyerünk, vagy megbánod, hogy idetoltad a pofádat, és ilyen fölényeskedve beszélsz velünk.

– Csak nem fenyeget a kisasszony? – emelkedett fel a nagyanyja is.

– Nem hagynátok abba? Üljetek szépen le! – könyörgött az anyja, de egyikük sem hallgatott rá.

Denise tisztán látta maga előtt a jövőt. A vén dög soha nem fogja békén hagyni.

Tavaly nyáron ünnepelte a hatvanhetedik születésnapját, és nagy esély van rá, hogy még legalább húsz-huszonöt évig nem dobja fel a bakancsot,

neki pedig el kell viselnie az állandó szemrehányásait és gúnyos megjegyzéseit.

Összehúzott szemmel meredt a nagyanyjára.

– Na, ide figyelj! Nincs túl nagy különbség közöttünk. Te elvetetted magad egy harminc évvel idősebb, összeaszott, undorító nácival, és kitartattad magad vele. Azt hiszed, jobb vagy nálam?

Az öregasszony arca megrándult. Úgy lépett hátra, mintha attól félne, hogy az unokája savat löttyint a képébe.

– Nincs igazam? – folytatta Denise ügyet sem vetve az anyja nyavalygására. A nagyanyja a kabátja felé indult. – Hiába próbálod megjátszani az úrinőt, engem nem tudsz átverni! Ide a lóvéval!

Már nyúlt, hogy kitépje a kezéből a pénzköteget, de a vén dög elhúzta előle. Denise-nek nagyon elege volt. Sarkon fordult, és az egész cirkuszt maga mögött hagyva jó hangosan bevágta az ajtót.

Egy pillanatra a falnak vetette a hátát, hogy kifújja magát. Az anyja zokogása és könyörgése kihallatszott a lépcsőházba, de Denise jól tudta, hogy feleslegesen alázkodik meg. A vén szipirtyó csak akkor fogja kiköhögni a zsozsót, ha az unokája behúzott farokkal kisomfordál a teljesen gáz elővárosi lakásához, és lesütött szemmel az elnézéséért esdekel. Erre viszont Denise nem lesz hajlandó.

Soha többé.

Az emlékei szerint volt még egy üveg vörös Lambrusco a mélyhűtőrekeszben. Az olyan nyomorúságos szobákban, mint az övé, általában nem volt más, csak egy csap, felette tükör, egy ágy és egy farostlemezből készült ruhásszekrény. De Denise képtelen volt meglenni hűtő nélkül, elvégre

a vén szivarok, akikkel lefeküdt, főleg pár pohár behűtött habzóbor után váltak adakozóvá.

Kivette az üveget a mélyhűtőből. A pia a várakozásnak megfelelően jéggé fagyott, de a dugó nem pattant ki. Elégedetten méregette. Egy ilyen helyes kis üveg sok izgalmas lehetőséget rejt.

Jussi Adler-Olsen: Szelfik

Animus, 2017

Hazug vagyok? Kinyitom a szemem. Ablaktalan, négyzet alakú helyiségben vagyok, amelynek egyik fala fémrácsokból áll. Ágyban fekszem. Fájdalom nyilall a jobb combomba. Ránézek. Be van kötve. Egy férfi ül mellettem, és hozzám beszél. Azt mondja, letartóztattak egy gyilkosság helyszínén. Eszméletlenül találtak rám. Valaki meghalt, és én öltem meg.

Ki volt az? Kit öltem meg? Nem emlékszem.

Nem tudom, mit kerestem ott. Miért öltem volna meg? Ki ölte meg?

A halál egy bonyolult egyenlet, amelyet képtelen vagyok  megoldani. Két ismeretlen változó és egy állandó: c1 a halál, c2 a gyilkos, és én vagyok az állandó. A c1-hez meg kell találnom a c2-t, a c2-höz ismernem kell c3-at. Annyit tudok, hogy valaki meghalt, és állítólag én vagyok a gyilkos. c2=c3. De ha nem én vagyok c2? És nem én vagyok c3 sem?

Mit tudok c1-ről?

Lekattintani egy kapcsolót, ilyen a halál.

A szem, amely valaha csillogott, csukva marad, a szív, amely hatvanat ütött másodpercenként, nem mozdul. Semmi nem folytatódik. Minden véget ér. Az 1-ből 0 lesz.

Nyílik a cella ajtaja, még több férfi lép be: az első magas, a második alacsony, a harmadiknak ferde az orra, a negyedik
izmos, az utolsónak ritkul a haja. Komoly képet vágnak. Kérdéseket zúdítanak rám. A baseballos Randy Johnson gyors
dobásai jutnak eszembe.

– Neve?

– Kora?

– Születési helye?

– Lakcíme?

– Hol volt február huszonhetedikén este?

– Jól ismerte az áldozatot?

– Miért ölte meg?

– Mi történt akkor éjjel?

Ez nem kihallgatás, ez káosz. Nem bírom elviselni.

Üvölteni kezdek. A  ferde orrú befogja a számat, az orra fölém mered.

Az arca aszimmetrikus. A marka könyörtelen, mint egy rák ollója. Felránt az ágyról, és egy székre dob. Közli, hogy ő Russell Banks FBI-ügynök. Gyilkosnak nevez. Terroristának. Banks azt mondja, a következőket találták nálam:

– Egy kék sárkánytetoválást a jobb alkaromon.

– Egy golyósebet a combomon.

– Négy heget a felső testemen, és hetet az alsón, mind minimum két centi hosszú.

– Annak nyomát, hogy a bal kisujjam el volt törve.

Aztán sorolja, mit találtak a hátizsákomban:

– Egy 750 ml-es flakon fertőtlenítőt és vattalabdacsokat.

– Négy hamis útlevelet, a kiadó országok: Kína, Makaó, Dél-Korea és Japán.

– Kínai, angol és koreai hírlap- és magazinkivágásokat.

– Tizenkilenc papírlapot tele matematikai képletekkel és azonosíthatatlan nyelvű írással.

– Egy elnyűtt kis noteszt A lehetetlen lehetőségei címmel.

– Két háromszögvonalzót, egy háromméteres mérőszalagot és egy régi japán számológépet.

Banks pofát vág.

– Ez a sok hamis útlevél! Ez a sok álnév. Csiang Csia-csie, Vej Csen-min, Ahn Kil-mo, Macumoto Jodzsi. Ki maga igazából?
Milyen viszonyban áll ezekkel a nevekkel?

Hallgatok. Nem mintha nem tudnám, mit jelent a „viszony”: két vagy több fogalom, tárgy vagy személy közti kapcsolat.
Tudom, mit jelent, hogy „viszonya van”.

Értem a matematikai és tudományos viszonyokat, például a Merkúr és a Vénusz, vagy a fekete lyuk és a csillagok között, értem a funkcionális, szimmetrikus és arányos viszony fogalmát. De a viszony köztem és valaki más között? Köztem és a világ között?

Banks a homlokát ráncolja.

– Magyarázatot követelek!

Rám akar ijeszteni, de én nem ijedek meg. A legtöbb ember fél az érthetetlen vagy bizonytalan sorstól. Én nem. Azt hiszem, azért nem, mert a viszony nekem kihívás.

Banks megragadja az ingemet, és a padlóra lök. Kemény ökle van, és fényes cipője. Nedves, összegyűrt zsebkendő vagyok.

Engem szétszakíthat, de a hallgatásom sértetlen marad. A rácsok mögött a folyosó elhomályosul. Körülöttem elolvad a szék, az asztal, a szürke falak. Az ügynök komor képe pacává folyik össze.

Fémes csengéssel kicsapódik az ajtó.

– Állj! – kiáltja egy éles női hang.

Banks marka ellazul. Vér tódul a fejembe. Merev lábbal feltápászkodom.

– Éppen egy kihallgatás közepén tartok – mondja Banks. – Ez az alak az Interpol körözési listájának az élén szerepel.

– Ez az ember egy páciensünk – mondja a nő. – Tudja, hogy ez szabályellenes.

Banks lenyom a székre, és a betolakodóra mered.

– Nézze ezt a sok hamis útlevelet. Egy tucat bűncselekményhez lehet köze a tiltott szerencsejátéktól a kábítószercsempészésen át a gyilkosságig. Ha beszél, ha nem, egész életére rács mögé kerül.

Most, hogy a vér újra szabadon áramlik a testemben,

végre látok. A nő szőke, és fehér öltözéket visel.

Kissé molett, és az álla már megereszkedett; magabiztosan áll, akár egy szikla, sugárzik belőle a tekintély.

– Kérem, konzultáljon velem, mielőtt kihallgatja. Most meg kell vizsgálnom, álljon félre.

– Ki maga egyáltalán?

– Angela Stowe, ügyeletes nővér – feleli a nő éles hangon.

Banks és az emberei egy pillanatig haboznak, majd távoznak.

Angela meghőmérőz. 97,7 Fahrenheit. Az 36,5 Celsius-fok. Leírja a kórlapra.

Milyen ember lehet Angela Stowe? Egy személyre szabott rejtvény segítene megértenem. Sokat elárul az emberről az, hogyan áll egy rejtvényhez, és hogyan oldja meg. A türelmetlen ember gyorsan feladja, a ravasz kitalálja a választ, és onnan fejti vissza. Persze én is szeretek rejtvényeket megfejteni. Megbizserget, amikor az összetettet egyszerűvé redukálom.

Minden a helyére kerül, amikor rendszerezem a káoszt.

Élvezem a magányos pillanatot, amikor egy problémával szembesülök, az időt, amíg birkózom vele, a hadakozást a késztetéssel, hogy feladjam. Minden rejtvény egyformán lenyűgöz, szerepeljen benne bár márványgolyó, papír, kocka, geometriai forma, gyufa, katicabogár, csomó, ív vagy egyenes vonal.

Azt írom egy papírra:

Eszembe jut a hőmérsékletem. 36,5 Celsius-fok. Egy évben háromszázhatvanöt nap van.

Angela felveszi a lapot. Az írótáblájára teszi, és firkál valamit. Megmutatja:

Ez az! Úgy gondolkodik, ahogyan én.

– A szimmetria a legszebb jellemző a világon – jelenti ki Angela. – És a legszebb szám a prímszám. – Ért engem.

Szép rejtvényt kínáltam neki, és ő szépnek is találja. A szív a 2, vagyis az első prímszám szimmetrikus reprezentációja.
A lóhere a következő prímszám, a 3 tükörképe. Ha pedig megfordítod a következő prímszámot, az 5-öt, egy kulcsot kapsz.
És az ő szimbólumai az én sorozatomat folytatják.

Rám néz.

– Azt szeretem a szimmetriában, hogy akármit csinál az ember, nem változik. Ha megfordítasz egy szívet, attól az még
szív marad. Elforgathatunk egy lóherét jobbra vagy balra, fel vagy le, az ugyanúgy lóhere lesz. A kör mindig kör, és a gömb
is gömb marad. Látom, te is szereted a szimmetriát. Vagyis hiszel az igazságban, igaz? Akármit csinálunk, az igazság mindig
igazság marad.

Talán az ABBA-t is szereti, a kedvenc, szimmetrikus nevű zenekaromat? Kicsit kevésbé feszengek.

Azt hiszem, vele tudok beszélni.

– Nekem az egyenlőségjel a kedvencem – mondom, majd elhallgatok. Folytassam? – Akármilyen hosszú vagy bonyolult
is a képlet, az egyenlőségjel mindkét oldalt egyenrangúvá teszi.

Elkezdek felskiccelni egy háromszöget az = jellel a közepén. A kedvenc geometriai formám.

1×1=1

11×11=121

111×111=12321

1111×1111=1234321

11111×11111=123454321

111111×111111=12345654321

Angela rám néz, majd a piramisra.

– Honnan jöttél? – A kérdése teljesen más, mint Banksé, gyengéd és lágy.

A szépséges piramisomra nézek.

– Az nem számít. Az a fontos, hol vagyunk és hová tartunk.

– Az igaz – bólint Angela. – Talán nem fontos. Csakhogy a gyilkosság helyszínén egy ugyanilyen rajzot találtak, mint amit most te rajzoltál. Most már vége. Meséld el nekem, mi történt. Nekem mindent elmondhatsz, amire emlékszel.

A papírt bámulom. Óriási piramis emelkedik ki emlékeim ködéből. Látom a szomorúfűzek városát, amelyet oly rég elhagytam, és a toronyház csúcsos tetejét, amelyet mindenhonnan láttam, akárhol is voltam.

J. M. Lee: Szökés a Pokolból

Animus Kiadó, 2017

Ezek a dzsungelben született németek csöppet sem emlékeztettek a hazámbéliekre, legfeljebb azokra a sűrítmény-németekre, akiknek a társaságát az ember oly sokszor kényszerült elviselni puszta hazafiasságból. Háborús időket éltünk, mégis, az ilyen németek töménysége intellektuális értelemben roppant fárasztó volt a számomra. Ostoba múzeumi teremőröknek láttam őket, akik az undor, a dölyf és a sértettség arckifejezését öltötték magukra, az általuk őrzött értékek lényegéről azonban fogalmuk sem volt. Csak azt tudták, hogy meg kell védeniük azokat, akár az életük árán is. Ha csak valaki közelített a német szellem – számukra élettelen és érthetetlen – alkotásai felé, ők vicsorogni kezdtek, kieresztett karmokkal ugrottak, hogy őrizzék a házat, amelyet gazdáik rájuk bíztak.

Minél véresebb munkát végeztek, annál hűségesebbnek érezték magukat; annál hazafibbnak.

De szükségünk volt rájuk. Szükség a keleti fronton, szükség a tábori rend fenntartásában és szükség most, az átmenet éveiben is, amíg elmúlik ez a háború utáni hisztéria.

Elviselem hát őket, sőt bizonyos mértékben ki is elégítem vérszomjas hazafiságukat. No, nem azzal, hogy történeteket mesélek nekik a háborús időkről, hanem éppen azzal, hogy hallgatok róluk. Konokul és sejtelmesen, így téve lehetővé rémtörténetekre fogékony elméjüknek, hogy töltse be az űrt, amelyet hagytam, illetve voltaképpen teremtettem neki. Eltűröm izzadt és tolakvó Kameradenschaftjukat, olcsó zsidógyűlöletüket, laikusan érvelt faji büszkeségüket. Engedem, hogy egynek lássanak maguk közül, pontosabban: egynek lássák magukat velem, a magam fajtájával.

Rurális életük hétköznapjaiban részt veszek. Azt hazudom, hogy gazdálkodó vagyok magam is. Hazugságomon persze átlátnak, érzik a beszédemen, látják a kezeimen, hogy másféle életre rendeltettem, mint ők, de tudják, hogy a titkomból akkor részesülhetnek leginkább, ha segítenek megőrizni.

„Jó, akkor gazda”, gondolják tehát.

Fogaim közé szögeket, markomba kalapácsot veszek, akárcsak ők, mikor a szövetkezet új silóját építjük az őserdő puha fáiból. A trágyázó gépet, amelyet – nem tudják – apám munkásai szereltek össze a günzburgi gyár futószalagjain, segítek beüzemelni; este osztozom örömükben, amikor kövér korsókkal a kézben ünnepeljük, hogy földjeiken mélyebben és egyenletesebben oszlattuk el a barmaik ürüléket, mint korábban bármikor.

A borjak születésénél jelen vagyok. Húzom a borjú lábára kötött, a régebbi ellésektől büdös kötelet, akár a többiek. Hórukk, hórukk, kiáltom velük, mintha csak valami vidám vásári mulatságban vennénk részt. A szétrepedő, obszcénül megnyíló tehén faránál felhangzó pajzán tréfákon nevetek.

Múlt héten a kötél sem segített. Az előjelek is kedvezőtlenek voltak. Az üsző egy napja szenvedett már, hol a lábaira omlott le, hol tántorogva felállt, le-fel, le-fel. Meg sűrűn maga alá is vizelt, tulajdonosai nem győzték cserélni alatta a szalmát.

A szövetkezet parasztjain úrrá lett a kétségbeesés, tükröződött a korlátolt szemükben, amely csontos koponyájuk mély gödrében úgy ült meg, akár egy rémült kisegér.

Ez farfekvéses lesz, orvost, gyorsan hívjátok az orvost!, kiáltozták egymásnak, de nem mozdult senki, mert tudták jól, hogy Röhm, a falu önjelölt doctor veterinarae-je most is részegen fetreng fönn, a hegyen lévő kunyhójában, ahonnan mostanában már alig-alig jön elő; ha ugyan él még.

Minden szempár felém fordult. Nem tudták, hogy orvos vagyok, csak azt, hogy tanult ember.

Hozzák, jóemberek, azt az ellőkötelet, mondtam bátorítólag. Aztán, végképp elcsöndesítve a körülöttem ácsorgókat, hozzátettem még azt is: Forró vizet ide meg egy dézsa klórmeszet! És tiszta lepedőket is, de sebesen!

Néhány paraszt magához intette asszonyát, röviden és katonásan értekezett velük, azok meg, akár a postagalambok, akiket sürgős üzenet kézbesítésével bíztak meg, kirepültek az istállóból.

Gyakorlott mozdulatokkal összekevertem a vizet meg a beléje gazdagon hintett meszet, és hozzáláttam, hogy fertőtlenítsem a kezeimet. Úgy mosakodtam be, ahogy műtétek előtt szoktunk. Négy ujjammal az ujjközeimet dörzsöltem be, alaposan megmostam a kézhátat meg a körömvég alatt az ujjbegyeket is. A parasztok csámpás tömegén tisztelettudó moraj futott végig. Csöpögő kezekkel az asszonyokhoz fordultam, akik megrendülten nyújtották felém a fehér vászonlepedőket. Megtöröltem a kezem, és az állat farához léptem.

Ujjaimmal széthúztam a pérarést, benyúltam és kitapogattam a borjú csülkeit. Ahogy széthúztam a könnyező nyílást, a hozzám közelebb álló gazdák láthatták, hogy a borjú körmei lefele néznek.

Nem farfekvéses ez, más lehet a baj!, kiáltottak fel egyszerre, amit én elsőre nem értettem, de azért jóváhagyólag bólintottam.

Még mindig nem túl mélyen, de azért beljebb nyúltam a pérarésben, egészen a térdízületig. Kitapogattam az egyre passzívabb borjú hátulsó végtagjait, és ebből megértettem azt, amit a férfiak az előbb olyan magától értetődő hangsúllyal mondtak.

Megragadtam a csülköket, megpróbáltam kijjebb húzni a két végtagot, de egymagam nem bírtam velük. A fejem egyetlen, nemes mozdulatával odaintettem az iménti két nagyokost, akik kötelességtudóan meg is ragadták az állatot, hogy a megfelelő magasságban aztán rácsomózzák lábaira az ellőkötél egy-egy szárát.

Ekkor a tehén mellé léptem. Mint egy, a zenekarát készenlétbe helyező karmester, magasba lendítettem a karomat – istenem, hogy hiányzott most a rövid kis lovaglóostorom –, és hórukkot vezényeltem a kötél összesodort vezetőszára mentén fölsorakozó parasztoknak.

Karlendítéseim ritmusára elkezdték húzni a kötelet, ennek azonban semmi értékelhető eredménye nem lett, sőt a tehén látványosan szenvedni kezdett, egyszer ki is rúgott a mögötte állók felé, akik engedélyem hiányában el éppen nem engedték a kötelet, de elernyesztették, és szabad kezeikkel a homlokukat törölgették.

Sejtelmem sem volt, mi mehet végbe ebben az ostoba anyaállatban, de az előző reveláció után, amelynek eredményeképp immár bármikor gond nélkül meg tudom állapítani, vajon fej- vagy farfekvéses vemhességről van-e szó, önbizalmat nyertem. Lám, milyen primitív is az állati anatómia az emberihez képest, amelynek tudósa vagyok!

Járattam az agyam, igyekeztem logikusan számba venni a lehetőségeket, és hogy időt nyerjek, meg azért is, mert így tartottam helyesnek, újból bemosakodtam.

Felegyenesedtem, alkalmi asszisztenciámtól kéz- és homloktörlést kértem, aztán ismét a tehén farához léptem.

Az esőerdő német parasztjai hátrébb húzódtak, most el is engedték, és csak nézték-nézték a kötelet, amely a szenvedő tehén farából lógott ki. Az összehúzódások ritmusára a kötél néha rángott egyet, csapkodott a levegőben, akár egy gazdátlan tűzoltó-fecskendő.

Két parasztot a tekintetemmel jobbról is, balról is a tehén farához parancsoltam, fogják meg jól, én meg a lüktető, nedvedző nyíláshoz léptem, és ezúttal már istenigazából bedugtam a karomat. Először csuklóig, némi tapogatózás után könyékig, aztán egész a vállamig hatoltam előre. Okádni tudtam volna a szülőcsatornában felhabosodott nyák ősi, metsző szagától, de nem mutattam, ahogyan azt sem, hogy belül egyetlen, összeugrott izomcsomó vagyok a feszültségtől és a félelemtől, hogy ez a szerencsétlen jószág esetleg fel találhat rúgni.

A két paraszt azonban, akiknek orcáin lázrózsákat nyitott az izgalom, derekasan helytállt, erősen tartották az ugyancsak ficánkolni kezdő anyaállatot. A pérarésen át pontosan kitapogathattam a borjú testrészeit, mélyebbre nyomulva pedig éreztem azt is, hogy valóban nagy a baj, a borjú nyaka ugyanis nem hosszanti irányban fekszik a szülőcsatornában, hanem visszahajolva, a mellső lábai közé keveredve. A parasztok kötélhúzásától ráadásul a köldökzsinór is egészen megfeszült a tehén odúszerű medencéjében.

A borjú, uraim, fuldoklik!, jelentettem ki komolyan, mintha csak egy konzílium rangidőse lennék, akitől a kollégák a helyes diagnózist várják. A borjú ekkor már valóban alig adott életjeleket, oldalának lüktetése érezhetően lassult és erőtlenedett. Tudtam, hogy egyetlen esélyünk maradt. Az elméleti megoldás felvázolása igazán nem okozott különösebb kihívást.

Maga meg maga két oldalról megragadja a borjú egyik és másik csülkét, értem? Maguk ott, tartják az anyaállatot! Ha már narcosisra nincs időnk, legalább ne akadályozzon minket ez a szerencsétlen jószág… Számolni fogok, háromra megpróbálják beljebb tolni a borjút.

Beljebb?, kérdezte az egyik paraszt, de a többiek méltatlankodó tekintetét elkapva rögtön meg is bánta a dolgot.

Beljebb, barátom, feleltem türelmesen. No, éppen csak annyira, hogy ez az íjként feszülő kicsi test ellazulhasson, újra oxigénhez jusson, míg én, emitt, oldalt be nem nyúlok, hogy a fejét visszaigazítsam a szülőcsatornába. Készen állnak?

Az emberek bólintottak, szemükben sorra gyúltak ki a tisztelet kicsiny tüzei, ahogy végighordoztam rajtuk a tekintetem.

A vállam szinte kiugrott a helyéről, ahogy – hiszen egyetlen kézzel semmit sem tudtam elérni – a másik karommal is be kellett nyomulnom a szülőcsatornába. Arcomat, nem tehettem mást, egészen nekipréseltem a tehén nyirkos, remegő farának; orromban még ma is érzem azt a meleg, rothadó szagot.

A műtét mindenesetre sikerült. A borjú fejét ki tudtam szabadítani önnön végtagjai fogságából, egyenesbe állítottam a szülőcsatornában, így a parasztok – egy, kettő, há-rom! – most már csakugyan húzhatták az ellőkötelet, anélkül, hogy a borjút megfojtották volna.

Ahogy az újszülött a tehén farához terített ponyvára pottyant, néhány asszony elsírta magát, a mellettem álló gazdák pedig a lapockámat kezdték paskolni, míg tekintetemből el nem értették, hogy az efféle közvetlenkedést nem szívlelem. Ezért a továbbiakban inkább beálltak a többiek közé ők is, és velük együtt bravóztak meg tapsoltak megkönnyebbülten.

A borjú másnap pusztult el. Mindez azonban már nem változtatott a közmegbecsülésen, amit Hohenau népe körében azon az estén kivívtam magamnak, és amelynek kifejezéseképpen kivétel nélkül úgy neveznek: Herr Doktor. Ez legalább nyugvót jelent az idegen identitásokkal folytatott fogócskámban is. Beteg kölykeiket és megesett indián szolgálóikat azóta az én portámra hordják. Úgy fest, a tehetség utat tör magának mindenütt, legyen szó frontszolgálatról, lágerről, vagy dél-amerikai esőerdőről. Az vagyok, aminek születtem. Gyógyító ember.

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndja

Pesti Kalligram, 2017

Malonyai Péter: Viharos ágyúzás

Nem mondhatom, hogy sok közös kirándulásom volt apámmal, ám akad közöttük kettő emlékezetes. Meglehet, azért maradtak meg bennem, mert mindig lenyűgöz, amikor az ember azt hiszi, túljárhat a természet eszén.

Szekszárdon voltunk, apám szülővárosában. Unalmas néhány nap volt. Miért élveztem volna kilencévesen, amikor egy hosszú esztendők után hazatérő férfi naponta legalább három olyan emberrel beszéli meg, hogy „Emlékszel, amikor…”, akit nem érdekel, mit játszott a Fradi, nincs egy nyamvadt gombfocicsapata sem, arra meg aztán végképp nem lehet rávenni, hogy menjünk ki a kertbe, s fejeljünk vagy egyérintőzzünk.

Kicsit igazságtalan vagyok, mert mindegyiküknél nagyon jókat ettünk. Hogy többnyire halászlét (bajait), nem nagyon zavart, vannak ételek, amelyek a gyerekekben is azonnal vérré válnak. (Talán még a palacsinta ilyen – nekem.)

Péter bácsinál voltunk, amikor végre felkaphattam a fejem. Az öreg nagyapám legjobb barátja volt, úgy fogadott bennünket, ahogy Dudát (apám gyerekkori beceneve) és a kis Dezsőt (így soha, sehol se hívtak, csak Szekszárdon) illik. Borral kínált (Szekszárdon, mi mással), apámat okkal, engem feleslegesen, még nem éltem vele. De akadt a kamrában némi beragadt málnaszörp, azt hígítgattam vízzel, roppant türelemmel.

Az ágyú szóra kaptam fel a fejem. Azt emlegették az öregek, hogy volt a hegyen egy régi ágyú, amelyet rendre elsütöttek, ha viharfellegek közeledtek, és láss csodát, ha időben érkeztek, a szőlődombokat elkerülte a jég.

Hittem is, meg nem is.

Aztán jóval később Mészöly Miklós jóvoltából – apámmal együtt még Molnár Miklós néven alapított Előre címmel két számot megélt lapot a Garay gimnázium tanulóiként – tudtam meg, miről is volt szó.

Leírása szerint a viharágyú az Óriás-hegyen volt, egy nazarénus lakatos, Szomjú Mózes találmányaként. A Benedek-szurdikban talált rá a derék iparos több darabban, egy valamikori török ágyú darabjait sejtve bennük, hogy aztán összeillessze, ami összeillik.

A történet akkor lett izgalmas, amikor a városi tanács (tagjai, gondolom, valamennyien a szőlő és a bor igézetében élő férfiak) komolyan vette a viharágyú ötletét, s hosszas tanácskozás után jelölte ki a helyét egy romos borospincében (hol másutt…). A pincét kikövezték, szilárd ajtót kapott, kulcs a tanácsnál, és máris leshették a közelgő csapást.

Aztán, ha – olvasom – Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledett, a tanács két tagja Szomjú Mózessel kivonult a hegyre, lőpor, fojtás, kanóc, és máris célba vették a felhőket. A baj csak akkor zúdult a dombokra, ha vita támadt arról, hogy menni kell-e vagy sem, s végül elkéstek. Egyébként – ezt Péter bácsi határozottan állította – rendre elkerülte a jég a térséget.

Bevallom, nem kevés kétellyel fogadtam, sőt, fogadom a hagyományt. Még úgy is, hogy most már tudom, hogy a viharágyú nem szekszárdi (Mészöly író úrra tisztelettel emlékezve: aliscai) hagyomány. Ezt egyébként tőle tudom, amikor ugyanis egy másik szekszárdi látogatásunk (ötvenéves érettségi találkozójuk) alkalmával erről kérdeztem, kimerítő előadást hallhattam a témában.

Megtudtam először is az elvet. Eszerint a bősz ágyúzás állítólag olyan levegőhullámokat kelt, amely oszlatja a viharfelhőket. És arra is fény derült – közeledtünk a valós „tudományos” érvekhez –, hogy a viharágyú őshazájában, Dél-Stájerországban a szerencse is kellett a találmány népszerűségéhez, Windisch-Feistritzben (ma: Slovenska Bistrica) esztendőkön át nem volt jég, miután a polgármester, Albert Stieger az 1890-es évektől sűrű ágyúlövésekkel ijesztgette a felhőket.

A XIX. század végétől a viharágyú hamar elterjedt, nálunk különösen közkedvelt lett. Legalábbis a szőlősgazdák körében, akiket aztán visszatérően perbe fogtak az egyéb mezőgazdászok, mondván, a viharágyú az oka a szárazságnak, s a szárazság miatti sovány termésnek.

Még tudományos konferenciát is tartottak a témában, majd nagyszabású kísérlet derített fényt arra, hogy a természet erősebb – még az ágyúzásnál is. Az olasz kormány Castelfranco mellett a híradások szerint „rendszeres és nagyszabású védekezést végeztetett”, s a kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy Fortunán múlik minden.

Az csak természetes, hogy az érettségi találkozó másnapján arra kértem apámat, menjünk már föl az Óriás-hegyre, hátha megvan még a viharágyú vagy legalábbis a nyoma.

Május volt, gyönyörű, kora nyári idő. Megkérdeztük a szállodában, merre induljunk, aztán kocsiba ültünk, és elindultunk, amerre az útbaigazítások alapján sejthettük a nevezetes hegyet. A Bati-kereszt kilátónál szálltunk ki a kocsiból, hogy a magasból jöjjünk rá, merre kell tovább mennünk. Mire körülnézhettünk volna, sötét fellegek borultak ránk, s nem sokkal később áldozatai lehettünk egy virtigli, szőlőt fenyegető, szekszárdi jégesőnek.

Ágyúlövést nem hallottunk.

Győzött a felhő.

Alibi 6 hónapra

Felhő

Hamu és Gyémánt Kft., 2017

(Kiemelt kép: Thinkstock)

A nő átlagos termetű volt, Gérard van Bever valamivel alacsonyabb nála. Harminc éve találkoztam velük egy téli estén, elkísértem őket a quai de la Tournelle-en lévő szállodájukig, sőt, még a szobájukba is fölmentem. Két ágy volt benne: egy az ajtónál, egy az ablak alatt. Manzárdszoba volt, ha jól emlékszem, és nem a rakpartra nézett az ablaka.

Makulátlan rend volt. Az ágyak bevetve. Sehol egy bőrönd. Vagy ruha. Csak egy nagy ébresztőóra az egyik éjjeliszekrényen. De hiába volt oda kitéve az óra, úgy tűnt, mintha Van Beverék titokban laknának ott, mintha nem akarnának nyomot hagyni maguk után.

Azon az első estén egyébként sem időztem sokat a szobájukban, csak megelégeltem a cipekedést, és letettem náluk azokat a művészeti könyveimet, amelyeket nem sikerült elsóznom a könyvkereskedőnek a place Saint-Michelen.

A place Saint-Michelen jöttek oda hozzám Van Beverék is késő délután, a metrólejáróhoz és a körúton fölfelé hömpölygő tömegben. Tudok-e postát a közelben, kérdezték. Soha nem tudtam rendesen elmondani, hogy lehet valahová a legegyszerűbben eljutni, ezért meg sem kíséreltem homályos magyarázatokba bocsátkozni. Inkább elkísértem őket az Odéonnál lévő postára. Útközben a nő vett három bélyeget egy bárban, ahol trafikárut is tartottak. Ahogy ragasztotta fel a bélyegeket a borítékra, elolvastam a címzést: Mallorca.

A postán bedobta a levelet az egyik ládába, meg se nézte, hogy „Külföldi küldemények – Légiposta” van-e ráírva. Elindultunk vissza a place Saint-Michel és a Szajna-part felé. A nő aggódva nézte, ahogy a könyveimet cipelem, „nehéz lehet”, mondta.

– Igazán segíthetnél neki – vetette oda szárazon Van Bevernek.

Van Bever mosolyogva átvette és a hóna alá csapta a legnagyobb könyvet.

A hotelszobájukban a quai de la Tournelle-en letettem a könyveket a mellé az éjjeliszekrény mellé, amelyiken az ébresztőóra állt. Nem ketyegett. Az óramutató három órán állt. A párna foltos volt. Ahogy az ágy fölé hajoltam, hogy letegyem a könyveket, éterszag csapta meg az orrom. A nő odanyúlt, hogy felkapcsolja az éjjeliszekrényen a lámpát, hozzám ért a karja.

Elmentünk vacsorázni egy szállodához közeli kávézóba a rakparton. A vacsoramenüből csak a főfogást rendeltük. Van Bever fizetett. Nálam aznap este nem volt egy frank sem, és Van Bever először azt hitte, hogy nem lesz elég a pénze. Kiforgatta a kabátja és a zakója összes zsebét, mire összeszedte a hiányzó öt frankot apróban. A nő csak ült és cigarettázott, szórakozottan figyelte. Nekünk adta a vacsoráját, és Van Bever tányérjáról csipegetett.

– Legközelebb majd egy rendes étterembe megyünk… – mondta rekedten.

Később kettesben maradtam vele a szálloda előtt, amíg Van Bever fölment a szobába a könyveimért. Nem akartam némán ott állni, ezért megkérdeztem, hogy régóta laknak-e a hotelban, és hogy vidékiek-e vagy külföldiek. Párizs környékiek, mondta. Két hónapja laknak ott. Ennyit tudtam meg aznap este. És a keresztnevét: Jacqueline-nak hívták.

Visszajött Van Bever a könyveimmel. Érdeklődött, hogy másnap is megpróbálom-e eladni őket, és hogy meg tudok-e ebből élni. Szívesen találkoznának még velem, mondták. Csak nem tudják, mikor, viszont van egy vendéglő a rue Dante sarkán, ahol gyakran megfordulnak.

Álmomban néha visszajárok oda. Legutóbb egy februári alkonyon mentem a rue Dante-on, és a szemembe sütött a nap. Az utca ugyanolyan volt, mint régen.

Megálltam a vendéglő üvegezett terasza előtt, láttam odabent a pultot, a flippert, és az a néhány asztal is ugyanúgy volt elrendezve, mint régen: mintha egy táncparkett szélén állnának volna.

Az utca egyik felére szemből árnyékot borított egy nagy ház a boulevard Saint-Germainen, és az utca közepénél beléptem én is az árnyékba. Mögöttem még sütötte a járdát a nap.

Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a fények és árnyékok hasonlóan éles váltakozása nagyon is jellemző volt az életemnek arra az időszakára, amikor megismertem Jacqueline-t. A fakó, téli utcák mellett ott volt a zsalukon átszüremlő fény.

***

Gérard Van Bever egy nagy, halszálkamintás kabátban járt. Látom magam előtt, ahogy abban a kabátban áll a flippernél a rue Dante-ban. De nem ő játszik, hanem Jacqueline. Jacqueline karja, törzse alig mozdul, csak a flipper kattog, villódzik.Van Bever kabátja a térde alá ér, és lötyög rajta. Lehajtott gallérral, zsebre dugott kézzel, feszesen áll. Jacqueline csavart mintás szürke garbót és puha, barna bőrdzsekit visel.

Amikor először futottam össze velük a rue Dante-ban, Jacqueline csak rám mosolygott, és flipperezett tovább. Leültem egy asztalhoz. A nehéz gép mellett Jacqueline karja és teste olyan törékenynek tűnt, mintha a masszív gép bármelyik pillanatban fellökhetné. Szinte ráfeküdt a gépre, nehogy hátraessen. Aztán leült mellém az asztalhoz, és Van Bever játszott tovább. Eleinte csodálkoztam, milyen sokáig bírják. Később sokszor nekem kellett félbeszakítani őket, különben soha nem hagyták volna abba a játékot.

Délután szinte üres volt a vendéglő, este hat órától viszont alig volt hely a pultnál és annál a néhány asztalnál a teremben. A nagy hangzavarban, flipperkattogásban, tülekedésben először észre sem vettem Van Bevert és Jacqueline-t. Aztán megláttam Van Bever halszálkamintás kabátját és mellette Jacqueline-t. Többször jártam már ott, és mindannyiszor sokáig üldögéltem egy asztalnál, de nem sikerült összefutnom velük. Azt hittem, soha többé nem látom őket, hogy örökre elnyelte őket a zaj és a tolongó tömeg. Mígnem egy délután ott álltak egymás mellett a flipper előtt, az üres terem végében.

*

Az életemnek abból az időszakából másra alig emlékszem. A szüleim arcára is alig. Egy ideig náluk laktam, aztán otthagytam az iskolát, és régi könyvek eladásából éltem.

Nem sokkal azután, hogy megismerkedtem Jacqueline-nal és Van Beverrel, beköltöztem egy hozzájuk közeli szállodába, az Hôtel de Limába. Átírtam a születési dátumomat az útlevelemben, és egy évvel idősebbnek mondtam magam, mintha nagykorú volnék.

Mielőtt beköltöztem a Limába, pár napig nem volt hol laknom, és Jacqueline-ék odaadták nekem a szobájuk kulcsát, ott aludtam, amíg ők szokás szerint elmentek vidékre kaszinózni.

Az enghien-i kaszinóval és két-három kisebb vidéki kaszinóval kezdték a normann tengerparton. De amikor megismertem őket, csak Dieppe-be, Forges-les-Eaux-ba és Bagnoles-del’Orne-ba jártak. Szombaton mentek, hétfőn jöttek a nyereménnyel, ami soha nem volt több ezer franknál. Van Bever mindig „az ötösre duplázott” boule-on, de a szisztémája csak akkor működött, ha kis tétekben játszott.

Én soha nem mentem velük. Vártam őket és a hétfőt, ki se nagyon mozdultam a Lima környékéről. Aztán idővel már csak Van Bever járt „Forges-ba”, mert az közelebb volt, mint Bagnoles-de-l’Orne, Jacqueline Párizsban maradt.

A szobájukban magányosan töltött éjszakáimat éterszag lengte be. A kék színű éteres üveg ott állt a mosdó feletti polcon. A beépített szekrényben ruhák: zakó, nadrág, Jacqueline melltartója és egy szürke, csavart mintás garbó.

Nem aludtam jól ott. Mindig arra ébredtem, hogy nem tudom, hol vagyok. Sokáig eltartott, mire fölismertem a szobát. Ha megkérdezik, mi közöm Van Beverhez vagy Jacqueline-hoz, nem tudom, mit mondtam volna, mit keresek a szobájukban. Azt se tudtam, visszajönnek-e. Néha elfogott a kétely. A szálloda portáján, a sötét fapult mögött ülő férfit nem zavarta, hogy följárok Jacqueline-ék szobájába, vagy, hogy nálam van a kulcs. Ha látott, biccentett.

Amikor utoljára aludtam ott, hajnali ötkor fölébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Talán mert Jacqueline ágyán feküdtem, és az ébresztőóra olyan hangosan ketyegett, hogy legszívesebben bedugtam volna a szekrénybe vagy a párna alá. De a csendtől is féltem. Inkább fölkeltem, és jártam egyet. Elmentem a rakparton a botanikus kert vaskerítéséig, aztán beültem az egyetlen nyitva tartó kávézóba az Austerlitz-pályaudvarral szemben.

Előző héten a dieppe-i kaszinóban voltak, és kora hajnalban érkeztek. Talán ma is így lesz. Még egy óra vagy kettő, és megjönnek… Egyre több utas érkezett az Austerlitz-re a külvárosokból, ittak egy kávét a bárpultnál, aztán elnyelte őket a metrólejáró. Sötét volt. Elindultam vissza a botanikus kert kerítése mellett, aztán végig a régi Borcsarnok mellett.

Már messziről észrevettem őket. Van Bever halszálkamintás kabátja világos foltként vált ki a sötétből. A rakpart túlsó oldalán üldögéltek egy padon, a Szajna-parti könyvárusok bezárt standjai előtt. Nemrég érkeztek Dieppe-ből. Kopogtattak az ajtón, de nem voltam a szobában. Amikor elmentem sétálni, a zsebemben felejtettem a kulcsot.

*

A Limában az ablakom a boulevard SaintGermain-re és a rue des Bernardins felső szakaszára nyílt. Az ágyamról már nem tudom, melyik templom tornyát láttam az ablak négyzetében. Éjszaka is hallatszott a harangszó, ha a forgalom zaja már elült. Jacqueline-ék gyakran hazakísértek. Miután megvacsoráztunk egy kínai étteremben. Vagy megnéztünk egy filmet a moziban.

Ugyanúgy, mint az egyetemisták, akiket esténként a boulevard Saint-Michelen láttunk. Van Bever kopottas kabátja és Jacqueline bőrdzsekije beleolvadt a Quartier Latin szürkeségébe. Én egy ócska, koszos bézs ballonkabátban jártam, és könyveket cipeltem a hónom alatt. Nem, valóban nem tudom, miért szúrtunk volna szemet bárkinek is.

*

A Limában csak a rend kedvéért írtam azt a bejelentő lapra, hogy „bölcsészhallgató” vagyok, mert a recepciós nem kérdezősködött. Neki elég volt, ha hetente fizettem.

– Na, megy a tanulás? – kérdezte egyszer, amikor épp egy szatyor könyvet vittem eladni az egyik ismerős könyvkereskedőhöz. Először azt hittem, gúnyolódik. De komolyan kérdezte.

Az Hôtel de la Tournelle ugyanolyan nyugalmas hely volt, mint a Lima. Jacqueline-on és Van Beveren kívül más nem is lakott ott. Hamarosan bezár a szálló, mondták, lakóházzá alakítják. Napközben valóban kopácsolás hallatszott a szomszédos szobákból.

Ők is töltöttek ki bejelentőlapot, kérdeztem Jacqueline-éktől, és mit írtak rá, mivel foglalkoznak? Ő hivatalosan „házaló”, mondta Van Bever, de lehet, hogy csak ugratott. Jacqueline megvonta a vállát. Neki nincs foglalkozása. Házaló: tulajdonképpen én is az voltam, hiszen naphosszat a könyvesboltokat jártam a könyveimmel.

Hideg volt. Felrémlenek bennem a tél szürkésfekete színei, a járdán és a rakpartokon olvadó hó. Jacqueline még mindig ugyanabban a vékony bőrdzsekiben járt.

Patrick Modiano: Felejtett álom

Tarandus 2017

Kiemelt kép: AFP/Wilfried Glienke

LEGJOBBAN a nyári esték, és a hajnalig tartó szerelmek fognak hiányozni. Régen azt gondoltam felnőni lesz a legnehezebb, de a bejelentés mindent megváltoztatott. A világ összes tévécsatornája egyszerre közölte a hírt.

A Föld egy hónapon belül összeütközik egy későn észlelt meteorittal.

Az embereknek harminc napjuk maradt, hogy elszámoljanak az életükkel. Ez pont huszonkilenc és féllel több, mint amennyire valójában szükségük volt.

*

KI FOGJA MAJD VÁGNI A HAJAD, HA ELMENTEM? ,,ELADTUK ISTENT. Jézus nevéből márkát csináltunk. A Bibliából pedig marketing stratégiát.”

Ezeket mondja a fővárosi egyház vezetője a reggeli adásban. A műsorvezetők isszák a szavait, mintha ez megmenthetné őket bármitől is.

A nappaliban ülök, másnapos vagyok és citromos vizet szopogatok, közben arra várok, hogy anyám felkeljen és főzzön egy kávét, mert fogalmam sincs, hogyan működik az új, kapszulás kávéfőző. Átkapcsolok egy másik csatornára, valami alacsony költségvetésű vidéki tévé lehet, egy zavaros tekintetű férfival beszélgetnek. A szalagcím a következő: AZ ILLUMINÁTUS REND ÁLL A VILÁG VÉGE MÖGÖTT?

Inkább a rádióállomások közt kapcsolgatok. A R.E.M. ,,It’s the end of the world” című számát játsszák, egy másikon pedig a „Doomsday Jesus” megy a Black Label Societytől. Úgy döntök, hogy inkább kikapcsolom.

Apám a fürdőszobában rókázik, túl sok vörösbort ivott az este, de ma reggel is ugyanúgy felkelt, mint minden hétköznap az elmúlt húsz évben. Amikor megkérdeztem minek megy be dolgozni, csak annyit felelt, hogy képtelen a seggén ülve várni a halált. Apám egyszerű, de nagyon kitartó ember, és ugyanazt gondolja, mint a lakosság nyolcvan százaléka. Csak a szokásainkhoz való kötődés, amitől azt gondolhatjuk, hogy minden rendben van. Ha mi nem változunk, a világ sem fog.

A hálószobából anyám lép ki kómás fejjel, túlszoláriumozott testét mályva színű köntösbe csomagolta. A konyhapult mellett vékony cigarettára gyújt. Kimegyek hozzá és megkérem, hogy főzzön egy kávét, mire azt mondja, hogy szerinte nekem kéne.

– De fogalmam sincs, hogyan működik.

– Beteszed a kapszulát, engedsz a tartályba vizet, és megnyomod a gombot.

A kávéfőzőt tanulmányozom, legalább tíz gomb van rajta.

– Melyiket?

– Nem tudom. Az egyiket.

Pár percig csak ülök a konyhaasztalnál, és anyámat bámulom. Ahogy eloltja a napi első cigarettáját, már gyújtja is a következőt.

– Miért nem vagy suliban? – kérdezi, miközben elindítja a kávéfőzőt.

– Lenne értelme?

– Legalább elfoglalnád magad valamivel. Vegyél példát az öcsédről.

– Az öcsém legalább két napja nem jött haza.

– Nem is aggódsz miatta?

– Én miattad aggódom.

Anyám telefonálni kezd valamelyik barátnőjével, a semmiről beszélgetnek, és arról panaszkodik, hogy le kell mondania a két hét múlva esedékes piócakezelését. Egyetlen bögrével megissza az összes lefőzött kávét.

Megemlítem, hogy én is kértem volna.

– Most már tudod, hogy működik. Nekem is főzzél még egyet, köszi.

Eltűnik a fürdőszobában, a víz csobogását néha megtöri harsány nevetése és hurutos köhögése, amit egy újabb öngyújtókattanás követ.

A kutyáim hangos ugatással rohannak ki, amikor meghallják, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kisétálok az előszobába, aminek a falán az Andy Warhol stílusban készült portré páros lóg, a szüleimet ábrázolja. Mindig is utáltam ezt a képet. Ha a barátaim átjöttek, általában leakasztottam és elrejtettem a gardróbba.

Öcsém a falnak támaszkodva próbálja lerúgni a cipőit. Elég szarul néz ki. Alkalmasint részeg, vagy borzasztóan másnapos. Az arca még sápadtabbnak tűnik a bevérzett szemeitől.

– Merre voltál?

– Fogalmam sincs.

– Nem lenne könnyebb, ha kikötnéd?

– Miért kell beleszólnod mindenbe?

Az egyik cipőt sikerül levennie, de a másikkal már nincs ereje tovább szenvedni. Bevonszolja magát a szobába, és becsapja az ajtót.

Újra a nappaliban ülök. A világfájdalmat hirdető egyhangú cikkeket olvasom, közben az öcsém szobájából tompán kiömlő zenét hallgatom. Coldplay, elviselhetetlen muzsika. A CIA évek óta használja terroristák vallatásához. Én tíz perc után megtörnék, és feladnám az egész családom.

Apám fél négy körül ér haza, a kutyáim hisztérikusan sikítanak, ahogy meglátják. Mindig én etetem és sétáltatom őket, de hozzám feleannyira sem ragaszkodnak. Ilyen a kapcsolatunk. Tökéletesen elégedett vagyok vele.

Első dolga, hogy kibont egy újabb bort a féltve őrzött különlegességei közül. Ma egy tízéves Merlotra esett a választása. Leül a tévé elé, és régi VHS kazettákat néz a gyerekkorunkból.

– Öcséd hazajött? – kérdezi.

– Aha. Jó szarul nézett ki.

– A lényeg, hogy itthon van. Kérsz bort?

– Kösz, most nem.

– Xanaxot?

– Talán később. Lefekszem egy kicsit.

A plazmán most én vagyok, néhány éves lehetek, a nyaralónkban, a nagyapám mellett állok egy hatalmas ponttyal a kezemben, amit büszkén mutogatok a kamerának. Azt hajtogatom, hogy én fogtam, pedig a közös horgászatok alkalmával többnyire sört hordtam az öregnek, vagy a nádasban játszottam.

A bevetetlen ágyon heverészek, régi magazinokat lapozgatok, nem köt le egyik sem. Ezután a közösségi oldalakra írt bölcseleteket olvasom, és a barátaim fényképeit nézegetem. Az egyik exem pár sorban üzent a halott anyjának, hogy nemsokára újra találkoznak, ettől görcsbe rándul a gyomrom, és inkább megnézem milyen eseményekre hívtak meg. Többségük csoportos öngyilkossággal végződő bulikba invitál.

KAPJA BE ISTEN, GYERE HALJ MEG VELÜNK

INGYEN SÖR ÉS CIÁNKAPSZULA

HALÁLI BULI A MORRISONSBAN

Kiülök a teraszra, láncdohányzom, majd kimegyek egy pohár narancsléért, aztán a szomszéd macskáját nézem, megint átszökött és hipnotikus állapotban stíröli a medence felszínén fuldokló szentjánosbogarat. Megpróbálom magamhoz hívni, de rám sem pillant, egy gyors mozdulattal kikapja a bogarat és eltűnik a kerítés mentén húzódó sövények közt. Amikor már komolyan fontolóra veszem az egyik öngyilkos partit, megcsörren a telefonom. Marci hív. Ha valaki kérdezi, azt mondom, ő a legjobb barátom.

A bejelentés óta nem beszéltünk, azt mondta, szeretne a családjával lenni, és gondolkodni. Térdre rogyva könyörögtem neki, hogy gondolja át.

– Mi a helyzet? – szólok bele.

– Minden szar. Olyan a hangulat, mintha már meg is haltunk volna.

– Itt sem különb.

– Emlékszel mit kérdeztél azon az estén?

– Mire gondolsz?

– Megkérdezted, hogy lelépünk-e.

– Aha.

– Meggondoltam magam. Menjünk el.

– Hova?

– Nem tudom. Valamit csinálni akarok. Nem bírom ezt tovább.

Nem mondok semmit. Kisebb szünet után hozzáteszi:

– Örülök, hogy hívtál. Fél óra múlva ott vagyok nálad.

Egyetlen hátizsákban elférnek a legfontosabb cuccaim. Kimegyek a szüleimhez, akik még mindig a tévé előtt ülnek

– Lelépek – mondom.

Annyira egyszerre néznek rám, mintha csak egy jól komponált szappanopera jelenetében lennénk.

– Mármint elmegyek egy kis időre – javítom magam.

– Hova?

– Még nem tudom.

– De ugye hazajössz majd?

– Persze.

– Megígéred?

– Ühüm.

Öcsém bukkan fel a konyhából:

– Áthozhatom a hangfalakat a szobádból?

– Persze.

Anyám felpattan, és erősen magához ölel. Megcsapja az orromat kókuszos samponjának az illata, ami érdekes egyveleget alkot a dohányszagú bőrével. Csontos testének szorításában úgy érzem bármikor összeroppanhat. Apám még mindig csak bámul, mintha a sorozatírói nem osztottak volna rá szerepet.

Király Márk: Harminc nappal a világvége előtt

Művelt Nép Könyvkiadó, 2017

A szicíliai borbély

Whisky és sör

Rövidesen megoldjuk, hogy az alkoholtermelés

a feltétlen technikai szükségletek minimumára csökkenjen,

azután teljesen felszámoljuk a tömény szeszek árusítását.

Vlagyimir Iljics Lenin

1888. november 8., London. Az előkelő West End viktoriánus lakóit a pucér zongoraláb is zavarba ejtette, az East End lakóit viszont nem. Igaz, arrafelé nem nagyon fordult elő zongora – ez volt a fin de siècle egyik legborzasztóbb nyomornegyede, ahol sokan annak is örültek, ha langyos vízbe kevert lisztmaradékot ehettek, ünnepi alkalmakkor olcsó sört ihattak. E városnegyed Whitechapel kerületében, a Ten Bellsnek nevezett sarki sörházban törzsvendégeskedett a 25 éves Mary Jane Kelly, alias Black Mary. Mikor épp nem sört ivott, a bejárat előtt mozgott, ott könnyebb behálózni az ügyfeleket. Ha idegen nő próbált behatolni a felségterületre, nagyon megjárta, Mary csomókban tépte ki a haját.

Ezen a sarkon 1666 óta működött (működik ma is) sörház, ahol ősi módszerrel készítették az ale-t. A brit sörbarát gondosan megkülönbözteti a hagyományos felső erjesztésű igazi sört (real ale) a hidegen erjesztett szabványosított söröktől (lager beer, pils). A real ale-t kicsit magasabb hőmérsékleten erjesztik – ami gyorsabb, de kevésbé kiszámítható erjedést eredményez. Ha jól sikerül, akkor fűszeresebb és gyümölcsösebb a sör íze. Nem pasztörizálják, nem szénsavazzák, gyakran nem is szűrik, hanem hagyományos „kondicionáló” fahordókban hagyják érlelődni, ülepedni. Egyénisége hordóról hordóra változik, függ a fogyasztás időpontjától, hőmérsékletétől. Egyszóval élő sör. Hogy a mindenkori egyéni íze érvényesüljön, viszonylag magas hőfokon isszák (12–14 °C). Nem túl habos, nem tartható el sokáig, nem lehet messzire szállítani, így felkerült a civilizáció által fenyegetett termékek egyre bővülő listájára. Rajongói azonban létrehozták a CAMRA-t (Campaign for Real Ale); ez a szerveződés a legjobb lelőhelyekről rendszeresen kalauzt ad ki (Good Beer Guide), és mikrobuszos ale-túrákat is kínál.

Nem tudhatjuk, Black Mary milyen egyéniségű ale-t kapott utolsó estéjén, amint azt sem, ki várta őt otthon, amikor 1888. november 9-ének hajnalán a kivilágítatlan és ködös utcákon át hazatért a Dorset Street 26. szám alá. Brutális gyilkosát nem ismerjük, csupán álnevét: Hasfelmetsző Jack (Jack the Ripper). Lehetséges, hogy e nevet a tettes adta saját magának: egy korábbi hasonlóan durva gyilkosság után ugyanis a rendőrség vörös tintával írt levelet kapott Jack the Ripper aláírással, mellékletként fél emberi vesével. A sorozatgyilkos legalább öt, más feltételezések szerint tizennyolc áldozatot szedett. A gyanúsítottak száma megközelítette a harmincat, a „ripperológia” ma is létező tudományág.

Ha nincs kéznél real ale, friss házi sörrel készítsük el a világ legegyszerűbb sörkorcsolyáját: egy bagettet vágjunk kétcentis kockákra, nedvesítsük meg egyenletesen sörrel (fél üvegnél nemigen kell több), terítsük megvajazott sütőpapíros tepsire. Hintsük meg reszelt rokforttal, márványsajttal vagy más kékpenészessel, nyomkodjuk rá kicsit. Locsoljuk meg olvasztott vajjal, őröljünk rá bőségesen fekete borsot, 10–15 perc alatt 180 °C-os sütőben süssük meg.

A sör minden bizonnyal a legősibb szeszesital. A Gilgames eposz említi már, Hammurapi törvényeiben is megjelenik a népnek járó napi söradag, az ókori Egyiptomban az étkezés jele a sör és a kenyér jeléből áll össze. A borbarát görögök és rómaiak mégis jobbára csak gyógyszernek használták: Hippokratész láz és álmatlanság ellen javallja, Tacitus pedig a germánokról szólván így ír: „E barbárok árpából vagy búzából fertelmes kotyvalékot készítenek, mely a borra csak nagyon távolról hasonlít.” A germánok egyre tökéletesítették kotyvalékukat, s mikor Nagy Károlyt 800-ban császárrá koronázták, egyedül bajor földön 150 kolostorban főztek már jó sert, amely fontos böjti táplálékká vált, elvégre a folyadékok nem törik meg a böjtöt (liquida non frangunt ieiunium). A szerzetesek egyidejűleg a mértékletesség erényét is gyakorolhatták: e folyadékból nem ihattak többet napi öt liternél.

A történelem folyamán három fő módszere volt annak, hogy magvakból alkoholos ital készüljön. Mindegyik célja az volt, hogy a gabonamagban lévő keményítőt enzimek segítségével erjeszthető cukorrá alakítsák. Az inka asszonyok a nyálukban találták meg ezt az enzimet: megrágcsálták a magvat vagy gyökeret, így indították meg az erjedést. A Távol-Keleten a rizsen keletkező gombát (aspergillum oryzae) használták erre a célra. A harmadik módszer, az európai sörkészítésben elterjedt malátázás, a Közel-Keleten született meg. A malátázás nem más, mint csalás: a hő és a páratartalom növelésével elhitetik a gabonaszemmel, hogy tavasz van, majd mikor kicsírázik, megvonják a tavaszt, s aszalással leállítják a csírafejlődést. Vagyis „megölik az embriót”. Közben magában a magban aktiválódnak azok az enzimek, amelyek a keményítőt erjeszthető cukorrá alakítják.

A ragukhoz testes, ale típusú söröket használunk. Szakértők a Brüsszel környéki Cantillon főzde fanyar-édes gueuze sörét ajánlják, amely egy-, két- és hároméves fahordóban tartott sörök házasítása (igen drága). Kicsit olcsóbb a kétéves sörökből házasított savanykás Petrus vagy a Rodenbach. Kiválóan alkalmasak a triple sörök (erős világos ale), a félbarnák és a barnák, továbbá a búzasörök.

Carbonnade (sörös marharagu)

Hozzávalók: 1,5 kg stefánia (esetleg marhanyak vagy lábszár), liszt, vaj és olívaolaj, 4-5 fej közepes hagyma, 50 g liszt, 2 ek. cukor (vagy méz), 1 liter sör, 2 ek. borecet, ízesítőcsokor (10 petrezselyemszár, 2 szál kakukkfű, babérlevél, póréhagyma külső héjába szorosan összekötözve), só, bors; esetlegesen: dijoni mustár és kenyér

A húst 5-6 cm hosszú, ujjnyi vastag szeletekre vágjuk, sózzuk-borsozzuk, lisztbe forgatjuk, alaposan lerázzuk. Mindkét oldalról élénk-közepes lángon pirítjuk, vaj és olaj keverékén. A serpenyőből kivéve lefedjük, meleg helyre tesszük.

Ugyanehhez a zsiradékhoz friss vajat és olajat adunk, közepes lángon kevergetve 12–15 perc alatt zsemleszínűre pároljuk rajta a vékony, hosszanti szeletre vágott hagymát. Ekkor hozzáadjuk a cukrot (vagy mézet). Addig hagyjuk közepes tűzön, míg karamellizálódni nem kezd. Ekkor hozzáadunk 2 ek. lisztet és még egy-két percig kevergetve tovább pirítjuk.

A húst és a hagymát tűzálló tálba vagy más vastag falú edénybe rétegeljük, friss borsot darálunk rá, felöntjük sörrel és borecettel, felforraljuk és hozzáadjuk az ízesítőcsokrot. A folyadék annyi legyen, hogy majdnem (de ne teljesen) lepje el a húst (ha szükséges, adjunk még hozzá alaplevet vagy vizet.) A tálat 1,5–2 órára 140 °C-os sütőbe tesszük, addig pároljuk, amíg a hús meg nem puhul (ne készüljön túl). Félidőben sokan mustárral vékonyan megkent pirítóst tesznek a húsra. Garnírungnak adhatunk azonban pirítóst, széles metéltet vagy vajban párolt zöldséget, zelleres krumlipürét is. nagyon sok múlik a hús és a sör minőségén.

A sör az idők folyamán jellemzően a pórnép itala volt. Egyes sörházakban gyűjtővályúkat építettek az asztal alá azok részére, akik már nem tudtak kimenni az udvarra. Jobb helyeken azonban mellékhelyiség is volt, falán különleges falikagylóval, széles lefolyóval, kétoldalt masszív kapaszkodóval: itt lehet visszaadni a természetnek mindazt, ami már nem fért el a gyomorban.

A sör idővel Amerikában is népszerű lett. Adolph Coors porosz ifjú 1868-ban emigrált, és söreivel oly lelkes fogadtatásra talált, hogy szédületes gyorsasággal igazi sörbirodalmat épített ki. Ám a sörivó nép egyszer csak hűtlenül elhagyta kedvelt italát: ez akkor történt, amikor 1920-ban az Egyesült Államokban bevezették a szesztilalmat.

*

London, 1920. szeptember 3. Jack „Legs” Diamond Amerikából jött, mestersége közönséges bűnöző, beceneve: Agyaggalamb (sokszor lőttek rá, de mindig túlélte). Annak az Arnold Rothsteinnek volt a jobbkeze, aki már évek óta irányította a bűnözők szindikátusát a keleti parton.

Agyaggalamb tehát besétált a londoni St. James Streeten a roppantul előkelő Berry Brothers & Rudd ital-nagykereskedésbe, és rendelt több száz láda első osztályú skót whiskyt. A skót whisky akkor vált ismertté külföldön, amikor a 19. század utolsó harmadában filoxéra pusztított Európában, s mivel a szőlők jelentős része elpusztult, megcsappant a francia bor és borpárlat kínálata. A jó hírű londoni kereskedők szemrebbenés nélkül kezet ráztak a tengerentúli gengszterrel. Csak annyit kellett vállalniuk, hogy brit gyarmati raktárakba legálisan leszállítják az árut.

A skót whiskynek ettől kezdve két év alatt megsokszorozódott a kivitele a Bahamák, majd Kuba, a Kajmán-szigetek s más legális raktárhelyek felé. Az ital innen (hogy, hogy nem) mindannyiszor New Yorkba folytatta útját, ahol gyors motoros hajókkal várakoztak „Lucky” Luciano, „Bugsy” Siegel, „Nucky” Johnson emberei. Ők terítették Amerikát, köztük Chicagót is, amelynek alvilágát Al Capone uralta. Az amerikaiak többször is tiltakoztak a whisky miatt a brit kormánynál, s a britek megértően bólogattak, de nem tettek semmit. A skót whiskyvel ugyanis kevés jobb dolog történhetett volna, mint egy kis filoxéra és egy kis amerikai szesztilalom. A minőségi skót áruval különben az amerikai fogyasztó sem járt rosszul, mert annyi pancs jelent meg a piacon, hogy sokan megbetegedtek, megvakultak, sőt, belehaltak a gyanús szeszekbe.

Mint tudjuk, nemcsak az iváshoz, hanem a mártások elkészítéséhez is ajánlatos a lehető legjobb minőséget használni. A whiskymártás igen jó a töltött csirkecombhoz is.

Töltött csirke whiskymártással

Hozzávalók: 4 csirkecomb, 200 g spenót, 2 szelet tósztkenyér, 40 g vaj, 1 ek. sonkahagyma, 1 ek. fokhagyma, finomra vágva, 150 g csirkemáj, csipetnyi friss majoránna, 1 tojássárgája, só, fehér bors, szerecsendió, vaj és olívaolaj a sütéshez

A combot kicsontozzuk: belső oldalát hosszában végigmetsszük, a húst a csontról letoljuk, a csontokat kivágjuk, a húst kiinazzuk, lehártyázzuk. Műanyag fóliát terítünk rá, szelíden megklopfoljuk. Sózzuk, borsozzuk, letakarva félretesszük.

A töltelékhez a megmosott spenótot lobogó sós vízbe dobjuk néhány pillanatra, majd rögtön jeges vízben lehűtjük. lecsöpögtetjük, kinyomkodjuk, apróra vágjuk. A tósztkenyeret 1 cm-es kockákra vágva vajon aranybarnára sütünk.

Másik edényben nem túlságosan forró vajon a finomra vágott sonkahagymát és fokhagymát megfonnyasztjuk, majd rádobjuk a nagyobb kockára vágott csirkemájat. A máj belseje maradjon még nyers! hozzáadunk némi friss majoránnát, majd összekeverjük a kenyérkockával, a spenóttal, a tojássárgájával. Sóval, fehér borssal, szerecsendióval ízesítjük. A tölteléket rákenjük a kiterített combra, felgöngyöljük, pecsenyekötözésre alkalmas spárgával összekötözzük, végeit fogpiszkálóval összetűzzük, sózzuk-borsozzuk, vaj és olaj keverékén szőkére pirítjuk.

A combokat 65 °C-os sütőbe tesszük 2–2,5 órára. A hús így nagyon szaftos és puha lesz, de nem keletkezik szaft (a nedvek a húsban maradnak). ezért készítsük el hozzá például a következő mártást.

Hozzávalók a mártáshoz: 2 ek. kandiscukor, 125 ml whisky, 250 ml narancslé, 250 ml szárnyasleves, cayenne-i bors, citromlé, 80-100 g vaj, jegesen, kockára vágva

Serpenyőben karamellizáljuk a kandiscukrot, felöntjük a whiskyvel, a narancslével és a szárnyaslevessel. Amikor kis lángon 2 dl-re sűrítettük, végül adagonként belekeverjük a jeges vajat. Késhegynyi cayenne-i borssal és néhány csepp citrommal élénkítjük az ízét.

Tálaláshoz a combról eltávolítjuk a spárgát és a fogpiszkálót. A húst szeletelve tányérra tesszük, mártással körbeöntjük. Adhatunk hozzá krumplipürét – kevés apró kockára vágott szárított paradicsommal keverve.

A speakeasy már a húszas években is több dolgot jelentett: egyfelől a hangtompítót, másfelől azt a fajta lokált, ahová csak ajánlásra, titkos jelszóval lehetett belépni, s ott a bootleggerek (szeszcsempészek) italait elfogyasztani. Az ifjú Alfonz a speakeasy minden fajtáját közelről ismerte.

Édesapja, Gabriele, szicíliai borbély volt, 1894-ben települt Brooklynba. Mind a kilenc gyermekét vasárnapi iskolába járatta, rendesen öltöztette. Ő maga serényen dolgozott, boltot nyitott, ám 1920-ban váratlanul elhunyt. Negyedik gyermeke, az alig húszéves Alfonz ekkor röpke néhány év alatt szédületes karriert futott be, hirtelen Chicago alvilágának királyává nőtte ki magát. Király ide, király oda, névjegykártyáján mindig csak ennyi állt: „Alphonse Capone, használtbútor-kereskedő.”

Szerette a hazai ízeket, a szaracénok által már évszázadokkal korábban meghonosított szicíliai fagylaltot is, s mint tudjuk, központi szerepet játszott életében a whisky.

Szicíliai fagylalt

Hozzávalók: 500 ml sovány tej, 500 ml víz, 60 g méz, 120 g kakaópor, 70 g étcsokoládé, 5 cl whisky, esetlegesen: 2 tojásfehérje

Felmelegítjük a tejet a vízzel. Belekeverjük a mézet és a (lehetőleg jó minőségű) kakaóport. felforraljuk, majd kis lángra téve tíz percig gyöngyözve forrni hagyjuk. Beleolvasztjuk a fekete csokoládét. Még melegen átszűrjük, lehűtjük, fagylaltgépbe tesszük. Mivel az erős alkohol gátolja a fagyást, csak akkor keverjük bele a whiskyt, mikor már majdnem kész a fagylalt. (ha nincs gépünk, adjuk hozzá még két tojás felvert habját, amitől lazább és selymesebb lesz a fagylaltunk. A masszát ez esetben mélyhűtjük, 4-5 alkalommal húszpercenként felkeverjük. Az utolsó alkalommal keverjük hozzá csak a whiskyt.) tálalhatjuk kevés madártejjel és szirupban főtt narancshéjjal. ehhez két narancsot vékonyan meghámozunk, majd a héjat finom csíkokra (zsülienre) vágjuk. felöntjük fél liter vízzel, 4-5 ek. cukorral, és addig főzzük, míg szirupszerűvé nem sűrűsödik.

Az alkoholtilalomnak eredetileg sok nemes szociális és közegészségügyi célja volt, de mindennek az ellenkezőjét érte el: meglazult a törvénytisztelet, korrumpálódott a rendőrség, megerősödött a szervezett bűnözés. Miközben drasztikusan nőttek a rendőri és ítéletvégrehajtási kiadások, az állam a szeszből eredő bevételeit átengedte az alvilágnak. Az amerikaiak pedig több alkoholt fogyasztottak, mint valaha. Igaz, sör már nemigen fogyott. A nehezen csempészhető és szállítható sör volt a szesztilalom nagy vesztese: miután aránytalanul megdrágult, az emberek átszoktak a tömény szeszre, mindenekelőtt a skót whiskyre.

A skót whisky készülhet malátázott árpából (malt whisky), különféle gabonákból (grain whisky), vagy a kettő keverékéből (blended whisky). Az igazi ősi receptúra a tiszta árpamalátás. A legnemesebb skót whiskyfajta, a single malt egyetlen szeszfőzde árpamaláta-párlatait tartalmazza, s legalább 8–10, vagy akár 20 évet is érlelődött. Az ital íze függ az érlelőhordótól, a malátázáshoz használt tőzeg füstjétől, de a lepárláshoz használt rézlombik formájától is: hosszú és karcsú edényben lágyabb alkohol keletkezik (ilyen például a Glenmorangie whisky), a rövid, tömzsi forma viszont erőteljes, markáns ízt produkál (ilyen a Lagavulin). A legnagyobb nevű cégek odáig elmennek, hogy amikor húszévente cserélik a lepárlókat, még a véletlenül keletkezett horpadásokat is pontosan ugyanoda veretik a mesterrel, nehogy másképp sikerüljön a következő párlat. Az igazi titok persze – akár a sörnél – mégiscsak a víz. A single malt néhány szigorúan ellenőrzött forrás vizéből készül, és ezek a vizek semmihez sem hasonlíthatók: a mészkőmentes vidékeken az esővíz hangás hegyoldalakon át szűrődik a tőzeglápos völgyekbe, így lesz rendkívül különleges és lágy, ettől annyira különleges a whisky is.

Virginia Beach, 1929. Miután a kormányzat ellehetetlenítette évtizedek óta virágzó családi vállalatát, Adolph Coors sörbáró megpróbálta bevezetni a piacra a „rendkívül egészséges és tápláló” Coors-féle malátás tejet, sőt, a Mannah márkanevű „majdnem-sört” is. Miután nem ért el átütő sikert, kivetette magát a hatodik emeletroől. Négy évvel később Franklin Roosevelt aláírta a szesztilalom visszavonásáról szóló törvényt, majd letette a tollat, s így szólt: „Itt az ideje, hogy megigyunk egy jó sört.”

Alfred a kis Alphonse-zal egy időben született, 1900 körül, és neki is a húszas évek közepén ívelt fel a pályája. Ifjúként a londoni East End utcáit rótta, ahol Jack the Ripper áldozatai még a túlvilágról is be-bekopogtattak törzshelyeikre. Alfred 1926 elején készült el A lakó, avagy a londoni köd története című némafilmjével: míg egy sorozatgyilkos keddenként szőke nőket gyilkol sötét londoni külvárosokban, egy gyanús viselkedésű, rejtélyes férfi bérel szobát egy hölgynél, kinek leánya fiatal és szőke. A producer a belső vetítés után zord arccal a rendezőhöz fordult: „Ez a film annyira rémes, hogy ajánlom, zárja el jó alaposan, és felejtse el örökre.” Több hónapos alkudozás és néhány apróbb módosítás után a művet mégis bemutatták. Elsöprő sikert aratott, egy kritikus egyenesen úgy vélte, sosem született még ilyen kiemelkedő brit alkotás. Ez volt az első igazi „Hitchcock”. És Alfred ettől kezdve mindig fel-feltűnik majd filmjeiben, akárcsak Jack a londoni ködben.

Whiskys májhab

Hozzávalók: 300 g világos csirkemáj, vaj, 1 szál kakukkfű, 3 cl whisky, 150 ml tejszín, 150 g vaj, 10 szem zöld bors, vaj, kevés cukor, 1 körte, balzsamecet, dióolaj, fenyőmag

A csirkemájat kevés vajon röviden megpirítjuk – a közepe maradjon még nyers. Közben egy szál kakukkfüvet dobunk mellé, whiskyvel flambírozzuk. (Külön edényben felmelegítjük a szeszt, meggyújtjuk, ráöntjük a májra, majd néhány másodperc múltán lefedjük.) Sózzuk, borsozzuk. Amikor kihűlt, összetur- mixoljuk a tejszínnel és a langyos olvasztott vajjal. A zöld borsot szétzúzva, apróbbra vágva keverjük bele.

A masszát éjszakára formában állni hagyjuk a jégszekrényben. Vajon és kevés cukron enyhén megkaramellizálunk néhány körteszeletet, a sütés vége felé kávéskanálnyi balzsamecetet, majd a tűzről levéve kevés dióolajat adunk hozzá. egy másik edényben zsiradék nélkül fenyőmagot pirítunk, majd összekeverjük a körtével. A májat egy centis szeletekre vágjuk, vagy kanállal galuskára formázzuk, a körtével tálaljuk.

Bittera Dóra – Molnár B. Tamás: Bűvös szakács – Konyhauniverzum

Magyar Gasztronómiai Egyesület, 2017

Eno étkezdéjében tartóztattak le. Déli tizenkét órakor. Rántottát kértem, valamint kávét. Inkább késői reggeli volt, mintsem ebéd. Átáztam, és fáradt voltam, miután több órát sétáltam a zuhogó esőben, az autópályától egészen a város határáig.

Az étkezde ugyan nem volt túl nagy, de világos volt, és tiszta. Újonnan építették, úgy, hogy a belseje egy átalakított vasúti kocsira emlékeztessen. A keskeny belső tér egyik oldalán a pult futott végig, a konyhát az egyik hátsó kiszögellésben rejtették el. A szemközti falon pedig bokszok sorakoztak. A középső boksz helyén az ajtó várta a vendégeket.

Az egyik ablak melletti bokszban ültem. Valaki az asztalon hagyott egy újságot. Átfutottam egy cikket az egyik elnökjelölt kampányáról, akire legutóbb sem szavaztam, és most sem fogok. Kint elállt az eső, de az ablaküvegen még látszódtak a cseppek. Aztán megpillantottam a murvás parkolóba kanyarodó járőrautókat, amelyek nagy sebességgel közeledtek, majd csikorgó kerékkel megálltak. A rendőrségi lámpák villogtak és forogtak, piros és kék fények játszottak az ablakon ülő esőcseppeken. Az ajtók kivágódtak, és rendőrök ugrottak elő, mindegyik autóból kettő, kibiztosított fegyverrel. Kettőnél revolver volt, a másik kettőnél puska. Komoly bevetésnek nézett ki. Az egyik revolveres és az egyik puskás hátraszaladt, a többiek az ajtóhoz siettek.

Én csak ültem, és figyeltem őket. Tudtam, hogy kik tartózkodnak az étkezdében. Egy szakács a konyhában, két pincérnő, két idős férfi és jómagam. Értem jöttek. Még fél óra sem telt el azóta, hogy átléptem a város határát. Az épületben lévő másik öt ember valószínűleg a születésétől kezdve itt élt. Ha valamelyikükkel lett volna valami baj, csak egy zavarban lévő őrmester érkezett volna. Bocsánatkérően motyogott volna valamit, majd megkérte volna az illetőt, hogy menjen el vele a kapitányságra. Tehát nem egyikük miatt siettek ide felfegyverkezve. Értem jöttek. Bekaptam egy falat rántottát, és egy ötdollárost csúsztattam a tányér alá. Négyrét hajtottam az újságot, és a kabátzsebembe dugtam. Az asztalon tartottam a kezem, és megittam a kávémat.

A revolveres pasas az ajtónál maradt, leguggolt, és a fegyvert két kézzel tartva a fejemre célzott. A puskás férfi is közelebb lépett. Fürge mozgású, sovány fickók voltak, élére vasalt egyenruhában. Minden egyes lépésük tankönyvi példa. A revolveres az ajtóban viszonylag nagy pontossággal tudja fedezni az egész helyiséget, míg ilyen közelről a puska ki tudná loccsantani az agyamat. Nagyot hibáztak volna, ha fordítva helyezkednek el. Előfordulhat, hogy a revolverrel nem találna el ilyen közelről, a puskának pedig akkora a hatótávolsága, hogy a letartóztatásomra érkező tiszttel és a mögöttem ülő idős úrral is végezne, ha az ajtóból tüzelnének vele. Eddig jól végzik a dolgukat. Efelől semmi kétség. Náluk van az előny. Efelől sincs semmi kétség. A keskeny boksz csapdába ejtett. Nem volt nagy mozgásterem. Kinyújtottam a karom az asztalon. A puskás rendőr közelebb lépett.

— Rendőrség! Ne mozduljon! — kiáltotta.

Olyan hangosan üvöltötte, ahogy csak tudta. Egyszerre adta ki magából a feszültséget, és próbált megrémiszteni engem. Tankönyvi példa. Harsogó, dühös kiáltozás, hogy megrémítsük a célpontot. Felemeltem a kezem. A revolveres pasas elindult az ajtótól. A puskás még közelebb lépett. Túl közel. Ez az első hibájuk. Ha úgy tartotta volna kedvem, akkor a puska csöve után kapok, és a mennyezet felé fordítom. Talán egy lövés a mennyezetbe, egy könyöklés a rendőrtiszt arcába, és máris enyém lenne a puska. A revolveres odébb lépett, nem kockáztathatta meg, hogy esetleg a kollégáját találja el. Az mindkettejük számára balul sülne el. Én viszont csak ültem ott felemelt kézzel. A puskás még mindig kiáltozott és toporgott.

— Feküdjön le a földre! — üvöltötte.

Lassan kicsúsztam a bokszból, és a revolveres pasas felé nyújtottam a csuklómat. Nem fogok lefeküdni a földre, két ilyen vidéki nyikhajnak biztosan nem. Még akkor sem, ha ágyúkkal érkezne az egész rendőrkapitányság.

A revolveres pasas őrmester volt, és egészen nyugodtan viselkedett. A puskás fedezte, miközben az őrmester eltette a fegyverét, levette a bilincset az övéről, és a csuklómra kattintotta. A különítmény másik két tagja a konyha felől lépett be az étkezdébe. Megkerülték a pultot, majd a hátam mögött helyezkedtek el. Alaposan megmotoztak. Az őrmester nyugtázta a kollégái bólogatását. Nem volt nálam fegyver.

A konyha felől érkezett két rendőr megragadta a könyökömet. A puskát még mindig rám szegezték. Az őrmester előrelépett. Átlagos magasságú, sportos, sovány férfi, a bőre napbarnított. Korombeli lehetett. Baker őrmesternek hívták az inge mellzsebe fölé tűzött névtábla szerint. Rám nézett.

— Letartóztatom gyilkosság vádjával — közölte. — Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni. Amennyiben nem tud ügyvédet fogadni, úgy Georgia állam rendel ki egyet hivatalból. Megértette?

Nagyszerűen összefoglalta a Miranda-törvényt. Érthetően beszélt, nem egy kártyáról olvasta. Úgy artikulált, mint aki tudja, hogy a törvény mit is jelent, és miért fontos számomra és számára is. Nem válaszoltam.

— Megértette a jogait? — kérdezte ismét.

Ezúttal sem válaszoltam. Az évek során megtanultam, hogy az a legjobb módszer, ha az ember egyetlen szót sem szól. Ha valaki mond valamit, azt könnyedén félrehallhatják, félreérthetik, belemagyarázhatnak valamit. Letartóztathatják vagy lelőhetik miatta az embert. A hallgatás felidegesíti a letartóztatást végző tisztet. Ugyan közli, hogy jogomban áll hallgatni, de már nem tud mit kezdeni velem, ha élek a jogommal. Gyilkosságért készülnek letartóztatni. Én azonban hallgatok.

— Megértette a jogait? — kérdezte ismét a Baker nevű pasas. — Beszéli a nyelvünket?

Baker nyugodt volt. Én nem feleltem. Baker továbbra is nyugodt maradt. Egy olyan ember nyugalma áradt belőle, aki túl van egy vészhelyzeten. Csak bevisz a rendőrkapitányságra, és máris másvalaki problémája leszek. Baker a három másik rendőrtisztre nézett.

— Jól van, jegyezzétek fel, nem mondott semmit — morogta. — Menjünk.

Az ajtóhoz kísértek. Libasorban hagytuk el az étkezdét, elsőnek Baker, majd a puskás pasas hátrafelé sétálva, a fekete puskacsövet még mindig rám szegezve. A névtáblája szerint Stevensonnek hívták. Ő is átlagos testalkatú, sportos férfi volt. A fegyvere, amelyet a hasamra irányított, úgy nézett ki, mint egy ereszcsatorna. Mögöttem jött az erősítés. Hátrafeszített kézzel vezettek ki az ajtón.

A murvás parkolóban égetett a hőség. Talán egész éjszaka és a délelőtt nagy részében eshetett az eső, a perzselő napsütésben pedig a föld kiadta magából a párát. Egy átlagos napon ez a hely csak egy poros, forró kisváros volt. Ma azonban nehézzé tette a levegőt az ázott járda illata a déli napsütésben. Az arcomat a nap felé fordítottam, és vettem egy mély levegőt, miközben a rendőrök újrarendezték a soraikat. Mindkét könyökömnél elhelyezkedett egy rendőr arra a néhány lépésnyi sétára, amíg el nem értük a járőrautókat. Stevenson még mindig készenlétben állt a puskával. A közelebbi autónál hátralépett, hogy Baker ki tudja nyitni a hátsó ajtót. Lenyomták a fejemet, majd betuszkoltak a rendőrautóba. A bal hátsó erősítés még lökött is rajtam egyet a derekával. Ügyes mozdulat. Egy ilyen isten háta mögötti helyen inkább az alapos kiképzés, mintsem a tapasztalat eredménye.

Egyedül ültem a hátsó ülésen. Vastag üvegfal választotta el tőlem az első üléseket. Az elülső ajtók mind nyitva voltak. Aztán Baker és Stevenson beszállt. Baker vezetett, Stevenson pedig hátrafordult, hogy rajtam tartsa a szemét. Senki sem szólalt meg. A másik járőrautó követett minket. Mindkét kocsi új volt. Csendes és könnyen vezethető, belül pedig tiszta és hűvös. Az ülésemen semmi nyoma annak, hogy korábban kétségbeesett és szánalmas emberek ültek volna rajta.

Kinéztem az ablakon. Georgia, gazdag termőföldek, zsíros, nyirkos, agyagos talaj. Hosszú, egyenes sorokban alacsony bokrok. Valószínűleg mogyoró. Étkezési célra, de attól még felbecsülhetetlen érték a termesztőnek. Vagy a tulajdonosnak. Az embereknek itt van saját földjük? Vagy itt is óriáscégek birtokolnak mindent? Fogalmam sem volt.

Hamar beértünk a városba. A kocsi siklott a sima, nedves aszfalton. Úgy egy kilométert haladtunk, amikor feltűnt két takaros épület, mindegyik új, előttük zöldfelület. Az egyik építmény a rendőrkapitányság, a másik a tűzoltólaktanya. A város északi szélén álló épületeket csak egy széles fűsáv övezte, előttük egy szobor. Csinos vidéki építészet, nagy költségvetésből. Az utakat sima aszfalt borította, a járdákat pedig vörös térkő. Valamivel arrébb vakítóan fehér templom emelkedett az épületek között. Mindenütt zászlórudak, előtetők, friss festék, zöld gyep. A zivatar mindent felfrissített, és ahogy most a hőségben párolgott a nedvesség, a színek még intenzívebbé váltak. Virágzó közösség, amely a jövedelmező földművelésnek és az Atlantában dolgozó ingázókra kirótt magas adóknak köszönhetően lett ilyen.

Az autó lassított, majd bekanyarodott a kapitánysághoz vezető útra. Stevenson le sem vette rólam a szemét. Széles, félköríves parkoló. Az épület előtti alacsony falon a következő felirat: Margrave-i Rendőrkapitányság. Eszembe jutott, hogy talán aggódnom kellene, hiszen egy olyan városban tartóztattak le, szemmel láthatóan gyilkosság vádjával, ahol korábban még nem jártam. Két dologban azonban biztos voltam. Először is, nem tudják bebizonyítani valamiről, hogy megtörtént, ha nem történt meg. Másodszor pedig: én nem öltem meg senkit.

Legalábbis ebben a városban, és egy jó ideje nem.

*

Az alacsony, hosszúkás épület bejárata előtt álltunk meg. Baker kiszállt, és körülnézett. Az erősítésként szolgáló rendőrök készenlétben vártak. Stevenson megkerülte az autó csomagtartóját, elhelyezkedett Bakerrel szemben, és rám szegezte a fegyverét. Összeszokott csapat. Baker kinyitotta a hátsó ajtót.

— Rendben, kiszállás, kiszállás — mondta szinte suttogva.

Lábujjhegyen rugózott, közben fel-alá járt a tekintete. Lassan kikászálódtam az autóból. A bilincs nem jelentett nagy segítséget. A levegő közben még melegebb lett. Előreléptem, és vártam, hogy mi következik. Az erősítés mögém lépett. Előttem a kapitányság bejárata. Az üvegajtó felett hosszú márványtáblán szögletes betűkkel hirdette a vésett felirat: Margrave Város Rendőrkapitánysága. Baker kitárta az egyik nehezen nyíló ajtót. A mögöttem álló rendőrök betaszítottak az ajtón, amely aztán becsukódott mögöttünk.

Az épületben ugyancsak hűvös volt. Bent fluoreszkáló fények világítottak. Minden fehér színű volt, és krómból készült. A helyiség leginkább egy bankhoz vagy egy biztosítási irodához hasonlított. Még szőnyeg is volt a padlón. Az ügyeletes őrmester a hosszú recepcióspult mögött állt. Abból kiindulva, ahogy a kapitányság kinézett, arra számított az ember, hogy megkérdezi, miben segíthet. De nem szólalt meg, csak rám meredt. Mögötte hatalmas tér. Egy sötét hajú, egyenruhás nő ült egy széles, alacsony asztalnál, és a papírmunkájával vesződött, mielőtt ő is felém fordította volna a tekintetét. Én pedig csak ott álltam, mindkét oldalamon egy-egy rendőr. Stevenson a recepcióspultnak támaszkodott. A puska csövét még mindig rám szegezte. Baker szintén engem figyelt, akárcsak az ügyeletes tiszt és az egyenruhás nő. Én visszanéztem rájuk.

Aztán elindultunk balra, és megálltunk egy ajtó előtt. Baker kinyitotta az ajtót, és belöktek a helyiségbe. Egy ablaktalan kihallgatószobába kerültem. Csak egy fehér asztal és három szék állt benne, a padlón szőnyeg, a szoba sarkában kamera. A légkondicionálót jóval hidegebbre állították, mint kint. Még mindig nyirkos volt a ruhám az esőtől.

Baker átkutatta a zsebeimet. A holmimat kis kupacba gyűjtötte az asztalon. Egy guriga készpénz, kevés apró, blokkok, jegyek, cetlik. Baker szemügyre vette az újságot, és a zsebemben hagyta. Rápillantott az órámra, és azt is a csuklómon hagyta. Ezek nem érdekelték. Minden mást egy nagyobb, lezárható tasakba söpört, amely olyanokra volt méretezve, akik több dolgot hordanak maguknál. A zacskón lévő fehér matricára Stevenson ráírt valami sorszámot.

Baker leültetett, aztán mindannyian távoztak a kihallgatóból. Stevenson magával vitte a holmimat tartalmazó zacskót is. Kimentek, és becsukták az ajtót; hallottam, ahogy kattan a nehéz, olajozott zár. A precízió hangja. Egy nagy acélzár hangja. Annak a zárnak a hangja, amelyik miatt nem tudok innen elmenni.

Úgy számítottam, hogy egy ideig magamra hagynak. Általában ez a bevett eljárás. A magány megoldja az ember nyelvét. A megoldódott nyelv pedig előbb vagy utóbb vallomást tesz. Egyórányi magány a látványos letartóztatás után nem rossz taktika.

Azonban elszámítottam magam. Szó sem volt egyórás magányról. Talán ez a második taktikai melléfogásuk. Baker kinyitotta az ajtót, és belépett a helyiségbe. A kezében kávé, műanyag pohárban. Bekérette maga mellé az egyenruhás nőt is, azt, aki az asztalánál ült, amikor behoztak. Az ajtó nehéz kattanással csukódott be mögötte. Egy fémládát tett az asztalra. Kinyitotta, és elővett egy fekete, műanyag táblát fehér számokkal.

Mint egy asszisztens a fogorvosi rendelőben, nyers, bűnbánatos együttérzéssel adta összebilincselt kezembe a táblát. Rápillantottam, hogy a megfelelő irányban áll-e, aztán az állam alá tartottam. A nő elővett egy ócska fényképezőgépet, és leült velem szemben. A könyökével megtámaszkodott az asztalon, és beállította a fényképezőgépet. Előredőlt, a melle az asztal szélén pihent. Csinos nő, sötét haj, nagy szem. Ránéztem, ő visszamosolygott. A kamera kattant, a vaku felvillant. Mire megkért volna, én máris elfordultam a széken a profilképhez. A táblát a vállamhoz tartottam, és a falra meredtem. A kamera ismét kattant, a vaku újra felvillant. Visszafordultam, és a bilincsek miatt két kézzel felé nyújtottam a táblát. A nő elvette, és összeszorított szájjal rám mosolygott: tudja, hogy kellemetlen procedúra, de szükséges. Mint egy asszisztens a fogorvosi rendelőben.

Aztán elővette az ujjlenyomat levételéhez szükséges eszközöket. Az ujjlenyomatom nyilvántartásba vételéhez szolgáló lapon már szerepelt egy szám. A hüvelykujj négyzete mindig kisebb a kelleténél. Ennek a fajtának a hátulján is volt két nagyobb téglalap a tenyérlenyomat számára. A bilincs miatt az egész procedúra nehézkesnek bizonyult, de Baker nem ajánlotta fel, hogy leveszi. A nő bekente tintával a kezemet. A keze puha volt, és hűvös. Nem viselt jegygyűrűt. Az ujjlenyomat levétele után a kezembe nyomott egy marék zsebkendőt. A tinta könnyen lejött a tenyeremről. Bizonyára valami új anyag, még nem találkoztam vele.

A nő kivette a filmet a gépből, és letette az ujjlenyomataimat tartalmazó lapot az asztalra, aztán visszarakta a fényképezőgépet a ládába. Baker kopogott az ajtón. Az kinyílt, a nő összeszedte a cuccait. Senki sem szólalt meg. A nő kiment a helyiségből, Baker viszont bent maradt velem. Az olajozott zár kattant, amikor az ajtó becsukódott. Aztán az őrmester nekidőlt az ajtónak, és rám nézett.

— A főnököm hamarosan megérkezik — mondta. — Vele muszáj lesz szóba állnia. Komoly dologról van szó, amit tisztázni kell.

Nem feleltem semmit. Azzal nem tisztázunk semmit, ha nekiállunk beszélgetni. A pasas egyébként kulturáltan, tisztelettudóan viselkedett. Próba elé állítottam, kinyújtottam a kezemet, szótlanul kérve, hogy vegye le a bilincset. Egy pillanatig hezitált, majd elővette a kulcsot, és kinyitotta a bilincset, majd visszafűzte az övére. Baker rám nézett, én viszonoztam a pillantását, közben magam mellé engedtem a kezem. Nem sóhajtoztam hálálkodva, nem dörzsölgettem szomorúan a csuklómat. Nem akartam semmilyen kapcsolatot ezzel az alakkal.

— Jól van — szólaltam meg végül. — Találkozni akarok a főnökével.

Most először szólaltam meg azóta, hogy reggelit rendeltem. Baker megkönnyebbült. Kétszer kopogtatott az ajtón, mire valaki kinyitotta. Intett, hogy tartsak vele. Stevenson a nagy helyiségnek háttal várakozott. Már nem volt a kezében puska, és a másik két rendőr is eltűnt valahová. Mindenki kezdett megnyugodni. A két rendőr közrefogott, Baker lazán megragadta a karom. Elsétáltunk a nagy helyiség mellett, amíg az épület hátuljában egy ajtóhoz nem értünk. Stevenson kinyitotta, és beléptünk egy nagy irodába. Minden bútor rózsafából készült.

Egy kövér pasas ült a rózsafa íróasztalnál, mögötte hatalmas zászlók. Az egyik az amerikai volt, aranyszínű rojtokkal szegélyezve, a másik, ha minden igaz, Georgia államé. A két zászló között egy hatalmas, régi óra lógott, mahagónikeretben. Úgy nézett ki, mintha már évtizedek óta políroznák. Valószínűleg a régi rendőrkapitányságé lehetett, amelyet leromboltak, hogy felépítsék az újat, és az építész így akarta becsempészni az új épületbe a történelmet. Már majdnem fél egy volt.

A kövér pasas rám nézett az asztala mögül, amikor belöktek az ajtón. A tekintete üres volt, mintha épp arra próbálna rájönni, ki is vagyok. A szeme összeszűkült, ahogy járt az agya, aztán az arcára gúnyos mosoly ült.

— Tedd le a segged arra a székre, és fogd be a szád! — zihálta szaggatottan. Kiabálásnak hangzott volna, ha rendben lett volna a pasas tüdeje.

A kövér fickó meglepett. Kifejezetten seggfejnek látszott. Nem olyan, mint akikkel eddig találkoztam. Baker és a letartóztatást végző csapata azt tették, amit tenniük kellett, profik voltak, és hatékonyak. Az ujjlenyomatomat levevő nő is tudta a dolgát. Ez a kövér zsernyák azonban csak feleslegesen foglalta a helyet. Vékony szálú haja zsíros volt, és a légkondi mellett is izzadt, az arca szürkés-vöröses árnyalatot öltött a túlsúlynak és az egészségtelen életmódnak köszönhetően. A vérnyomása az egekben, az artériák elmeszesedtek. Erősen kétlem, hogy alkalmas a pozíciójára.

— Morrison vagyok — mutatkozott be lihegve. Nem mintha érdekelne. — Én vagyok Margrave rendőrkapitánya. Te pedig egy gyilkos betolakodó. Idejöttél a városomba, és jó nagy rendetlenséget csináltál Mr. Kliner magánterületén. Szóval ideje, hogy vallomást tegyél a nyomozati csoport vezetőjének.

Morrison megállt, és rám bámult. Mintha még mindig azon töprengene, honnan is ismerhet. Vagy éppenséggel válaszra várt. Azt tőlem nem fogja megkapni.

— Aztán mehetsz majd a dutyiba — bökött felém a húsos mutatóujjával. — Aztán meg a villamosszékbe. Én pedig majd jól rászarok a kicseszett földkupacra, ami alá eltemetnek.

Kitornázta hatalmas testét a székéből, és elfordította a fejét.

— Én venném a kezembe ezt az ügyet — jelentette ki —, ha nem lennék ennyire elfoglalt.

Morrison kicsoszogott az asztala mögül. Ott álltam az asztal és az ajtó között. Ahogy elcammogott mellettem, megállt. Széles orra nagyjából a középső kabátgombommal volt egy magasságban. Amikor felnézett rám, látszott rajta, hogy nagyon jár valamin az agya.

— Már láttalak valahol — motyogta. — De hol?

Előbb Bakerre, majd Stevensonre nézett, mintha csak arra várt volna, hogy lejegyezzék minden egyes mondatát, az időpontot is feltüntetve.

— Már láttam ezt a faszit valahol — dünnyögte.

Lee Child: Elvarázsolt dollárok

General Press, 2017

Noha inkább léteztem, mint éltem, minden percet kitöltöttem valamivel. A tétlen idő méreg volt számomra, olyankor fölém kerekedtek a gondolataim, és túl sokáig hagytam, hogy így legyen. Most gátat akartam vetni ennek, legalábbis ez volt a célom.

Heti egy alkalommal önkéntesként dolgoztam a szomszéd utcában működő idősek otthonában. Vacsora után felolvastam a lakóknak, és társaságot nyújtottam nekik. Ha megengedhettem volna magamnak, ezt csináltam volna a hét minden napján. Pusztán a felderülő arcuk látványa, amikor beléptem, elegendő volt ahhoz, hogy kiemeljen a bizonytalanságból.

Ám még így is hosszú órákat kellett kitöltenem. Mariának köszönhetően egy hónappal ezelőtt rátaláltam a Kettőből egy lesz honlapra. Mivel nem szégyellte, hogy olyan férfit keres, aki egy hétnél tovább megmarad mellette, minden teketória nélkül elmesélte, hogy fölfedezett egy randi-honlapot. Azon az összes férfi diplomás, az egymás iránt érdeklődők pedig úgy törik meg a jeget, hogy chatszobákban beszélgetnek, mielőtt eldöntenék, akarnak-e személyesen találkozni a másikkal.

Mariát hallgatva, rémülettel töltött el az ötlet, hogy az interneten ismerkedjek. Olyan volt, mintha társat vásárolnék magamnak. Mégis honnan tudhatod, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat? Honnét lehetsz biztos a szándékaik felől? Kirázott az ötlettől a hideg. Nem azért, mert előítéleteim voltak, egyszerűen a puszta gondolat, hogy bármilyen férfival bárhol találkozzam, aggodalommal töltött el.

Ám egy este legyőzött a kíváncsiság – vagy tán a magány –, megkerestem a honlapot, és addig szörföztem rajta, míg rá nem jöttem, mire megy ki a játék. Ezalatt biztonságban éreztem magam: egyedül voltam a lakásomban, nem láthatott és nem érhetett hozzám senki.

Miközben mások beszélgetésének tanúja voltam, irigyeltem ezeket az embereket a fesztelen viselkedésükért, aztán szép lassan beszippantott ez a dolog. Néhány hét múlva létrehoztam a saját fiókomat. Anyám lánynevét, a Harlinget használtam, s egy olyan képet töltöttem fel magamról, amelyről meggyőződésem szerint nem ismerhettek föl a múltamból. A hajam olyan világosnak látszott rajta, mint még soha, az arcom jórészét eltakarta, és oldalról ábrázolt. Ezt meg kellett lépnem, ha beszélgetni akartam az oldalon, viszont ez volt a legtöbb, amit megengedhettem magamnak. Ha nem lehetett saját életem, legalább egy fantázialétben élhettem.

A kulcs incidensről szinte teljesen megfeledkezve, a szófán ültem, s a térdemen egyensúlyoztam a laptopot. A dohányzóasztalon egy csésze tea állt. Noha egyszerűbb lett volna a kicsi konyhaasztalon használni a számítógépet, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy egy kemény faszéken üljek.

Beléptem a csevegő-szobába, és hallgatagon olvastam a beszélgetést. Jelenlétemet azonban mindig feltűnő kék betűkkel közhírré tették, amit számos üdvözlés követett. Bármennyire is elfogott a kísértés, hogy csak most az egyszer válaszoljak, figyelmen kívül hagytam a köszöntéseket, és vártam, amíg újra elkezdődött a beszélgetés. Tizenheten voltak a szobában, a munkájukról meg a lakóhelyükről kérdezgették egymást. Láttam, amint ketten, egy Melissa nevű nő meg egy Rich nevű férfi eltűnik egy privát csevegő-szobában. Hát így ment ez. Másoknak mennyire egyszerű!

Aznap este a szokásosnál is többen látogatták az oldalt; a péntek jobban kidomborítja a magányosságot, olyankor az emberek képébe bámul a szingli lét. Én azonban megtanítottam magamnak, hogy immúnis legyek erre az érzésre. Minden csak nézőpont kérdése, és mi az egyedüllét, amikor sokkal rémesebb dolgok is léteznek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy élveztem. Imádtam volna, ha az a normális, hogy közel kerülök valakihez, és válaszolok az üzeneteire, amelyekkel örökösen bombáz. Szándékomban állt beszélgetéseket kezdeményezni, de mindig kővé dermedt a kezem, amikor választ akartam írni egy üzenetre.

Teáscsészémmel melengetve a kezem, a profilképeket böngészgettem, s történeteket eszeltem ki a képeken látott férfiakról. Persze sosem volt igazam, amikor összehasonlítottam az elképzelésemet az általuk megadott adatokkal, mindazonáltal segített elütni az időt.

Fütty hallatszott a laptopomból, de nem rezzentem össze. Régebben kaptam privát üzeneteket, onnan ismertem fel a hangot. A képernyő sarkában máris villogni kezdett a boríték ikon, és ekkor láttam, hogy egy moderátor üzent nekem. Tudtam, hogy ott időznek, és ellenőrzik a csevegőszobák biztonságát, de még eggyel sem kerültem kapcsolatba. Talán közlik velem, hogy nem látnak többé szívesen az oldalon, mert nem játszom a játékot, nem folyok bele a beszélgetésbe, tehát meglesznek nélkülem. Mély lélegzetet vettem, és rákattintottam a borítékra.

Moderátor 34: Szia! Jól vagy?

Zavaromban kifújtam a levegőt, és újraolvastam az üzenetet. Nem rúgnak ki. A csaj vagy a pasi mindössze azt kérdezi, jól vagyok-e. De miért? Fogalmam sem volt, szokásos-e az ilyesmi. Gondolkodás nélkül gépelni kezdtem.

Leah H: Köszönöm a kérdést, jól vagyok. És te?

Semmi más nem jutott az eszembe.

Moderátor 34: Csak aggódtam miattad. Már korábban is észrevettelek az oldalon, de úgy tűnt, senkivel nem akarsz beszélni??

Tehát így állt a helyzet. Mégiscsak kirúgnak. Gyorsan próbáltam kitalálni valami mentséget, hogy miért nem kommunikálok.

Leah H: Bocs. Kicsit félszeg vagyok.

Tüstént érkezett a válasz.

Moderátor 34: Hidd el, semmi okod a félszegségre. Csodás a fotód. Egyébként férfi vagyok, ha érdekelne…

Leah H: Mondhatsz ilyeneket?

Moderátor 34: Valószínűleg nem, de úgy vélem, megéred a kockázatot.

Itt kellett volna leállnom. Máris túl messzire mentem. Vissza akartam írni, hogy téved, az én személyem semmiféle kockázatot nem ér meg, ám ehelyett folytattam a beszélgetést. Néhány percig sütkéreztem az érzésben, hogy normális vagyok. Kérdéseket zúdítottam rá, miközben lövésem sem volt, miért érdekel ennyire. Még azt sem tudtam, milyen a külseje.

Elárulta magáról, hogy Julian a neve, harminchat éves, és Bethnal Greenben lakik. Könyörögve kért, nehogy a munkája alapján ítéljem meg, majd elárulta, hogy köztisztviselő, a Whitehallban dolgozik.

Amikor ő kezdett felőlem kérdezgetni, idegesség fogott el. Körülnéztem a lakásomban, s azon tűnődtem, mennyire akarnám megosztani egy idegennel. Az otthonom padlótól a plafonig zsúfolásig volt könyvekkel, csekély hely maradt benne bútoroknak. Jómagam beértem egy szófával meg egy dohányzóasztallal, pusztán azért, hogy még több könyvet vehessek, és ne kelljen aggódnom, hová teszem őket. A szófáról beláthattam az egész lakást, hiszen amerikai konyhás nappalim volt. A hálószoba és a fürdőszoba ajtaját mindig nyitva hagytam. Nem tudatosan, de mindig ezt csináltam.

Azon tűnődtem, mit szólna a lakásomhoz Julian. Azonnal tudná, hogy „kölcsönveszem” az olvasott sztorik szereplőinek életét? Vagy a csevegőszobában lévő emberekét?

Kételyeimet figyelmen kívül hagyva, tovább beszélgettem vele, és kezdte fölkelteni a kíváncsiságomat. Humorérzéke lenyűgözött, szavai színes képet alkottak róla.

Másmilyennek tűnt, mint azok, akikre eddig akadtam rá az oldalon, sokkal természetesebbnek, olyannak, aki nem akar másnak mutatkozni, hanem önmagát adja. Vicces volt, és elbűvölő, anélkül, hogy félelmetes vagy rámenős lett volna, s ettől valami felsajdult bennem. Szomorúság, vágyakozás, netán a kettő keveréke.

Tüstént ki kellett kerülnöm ebből a lelkiállapotból. Nem történt velem ehhez hasonló, mióta a Kettőből egy lesz profiljait böngésztem, meg a csevegő-szobákban leskelődtem, és bizony nem tetszett az érzés, ami megmozdult bennem. Azt a kifogást hoztam fel, hogy el kell mennem, és ki sem jelentkeztem, csak bezártam a honlapot.

Noha űrt hagyott bennem, a Juliannel való találkozás elvonta gondolataimat a másnapról. Bár tudtam, hogy úgysem történik más, pusztán elárasztják agyamat az emlékek, mégis minden évben ugyanolyan fájdalmas volt, mint az előzőben. Mintha egyáltalán nem múlna az idő.

Újabb csésze teát készítettem magamnak – némi vigasz ezért a napért –, odavittem az ablakhoz és térdre ereszkedtem, hogy kiláthassak az Allfarthing Roadra. Ez volt a másik esti időtöltésem, amikor nem mentem az idősek otthonába: az ablakom előtt elhaladó életet figyeltem. Hatalmas sóhajjal figyelmeztettem magam, mint minden este, hogy ennek így kell lennie. Most azonban volt némi különbség – egy pirinyó részem harcolni akart a büntetésem ellen. Érezni akartam, hogy élek.

Csak a lefekvés előtti mosakodás közben jutott eszembe, hogy nem nyitottam ki a postámat, a konyhapulton maradtak a levelek. Fölmarkoltam őket, s leültem az asztal mellé. Mindössze három levél volt, az elsőt fel sem bontottam, egyenesen a szemétbe hajítottam. Nem érdekeltek egy olyan katalógus különleges ajánlatai, ahonnan sosem rendeltem, sőt nem is hallottam róla. Azzal a levéllel sem törődtem, amelyikről tüstént láttam, hogy önkormányzati adószámla. Inkasszóval történtek a kifizetéseim, így ezzel kapcsolatban nem volt aggódnivalóm.

Az utolsó boríték azonban fejtörést okozott. Halványsárga volt, tapintásra üdvözlőkártyának tűnt. Furcsa. Kizárólag anyától kaptam üdvözlőlapokat a születésnapomra és karácsonyra, viszont a szülinapom hónapokkal ezelőtt volt, a karácsonyi üdvözlet pedig még túl korai lenne. Ráadásul a sárga nem is karácsonyi szín. A piros meg a zöld igen, de a sárga semmiképp.

Visszatért az a rossz érzés, ami hazafelé jövet elfogott, és azonnal tudtam, hogy olyat tartok a kezemben, amit nem akarok látni. Ennek ellenére ujjaim megtalálták a behajtás szélét, és föltéptem a borítékot. Kicsúsztattam belőle az üdvözlőkártyát, és meredten néztem a kékkel írt, csillogó szöveget.

Boldog évfordulót!

A pezsgőspalack képe a belőle kirobbanó, színpompás szalagokkal némán gúnyolódott velem. Epe ízét éreztem a torkomban, mégis szétnyitottam a kártyát. A jobb oldalán vastag fekete filctollal a nevem állt: Leah. Semmi több, csak a keresztnevem. Az írás gyerekesnek tetszett, mindegyik betű más-más méretű volt.

Visszacsúsztattam az üdvözlőkártyát a borítékba, az asztalra hajítottam, majd úgy löktem el a tenyerem élével, mintha fizikai fájdalmat okozna, ha még egyszer meg kéne fognom. Bizonytalanul egyensúlyozott az asztallap szélén, de nem hullott a földre. Szinte zsugorodni látszott a lakásom, mintha össze akarna roppantani, és alig kaptam levegőt.

Utolért a múltam.

Kathryn Croft: A lány, akinek nincs múltja

Művelt Nép Könyvkiadó, 2017

Orbán és Simicska viszonyának alakulásának okaira jöjjön egy másik példa. Egy bankvezető szerint egy ízben Antall József személyes döntésének volt köszönhető, hogy a Fidesz egyáltalán nem egy rövid, múló fejezet lett a magyar politikatörténetben. A pártot ugyanis szabálytalan módon (is) finanszírozták a 90-es évek elején a Magyar Fejlesztési Bankon (illetve a jogelőd intézményen) keresztül. (Várady György MFB-vezér azóta is bizalmi embernek számít kormányoldalon.) Forrásunk szerint végül az MFB-ben egy belső ellenőr jelezte a „problémákat”, amik akár komoly bajba is sodorhattál volna a Fideszt, a bank vezetése azonban nem akart botrányt, így Antall Józsefhez fordultak idősebbik fián, Antall Györgyön keresztül utasításért, hogy mit csináljanak. Az akkori miniszterelnök pedig azt üzente vissza, hogy ne keltsenek botrányt, hanem „segítsenek a Fidesznek” a szabálytalanságok elhárításában.

Forrásunk ennek kapcsán találkozott először Orbán Viktorral, aki Simicska Lajos társaságában érkezett a megbeszélésre. „Olyanok voltak, mint két testvér. Egyik sem csinált semmit a másik nélkül és ez a kapcsolat ugyanilyen szoros maradt 2013-ig” – mondta. Egy másik forrásunk egyenesen úgy jellemezte a helyzetet, hogy a Fidesz sokáig egy kétfejű sas volt, Orbán Viktor volt a politikai, Simicska Lajos pedig a gazdasági irányító, de Simicska befolyása politikai döntésekre, például kormányzati személyi ügyekre is kiterjedt, Fellegi Tamás leváltása Németh Lászlónéra 2011 végén például a Fideszben is mindenkit meglepett, és szerintem ebben a helyzetben nem is működött szuverén módon Orbán, hanem egyértelműen Simicska akarata érvényesült, mint más esetekben is, akár helyettes államtitkári szintig lefelé.

Valószínűleg ebből is elege lett Orbánnak, ugyanakkor az is tény, hogy Lajos (mármint Simicska) tényleg soha nem nézte jó szemmel, ahogy a kormányfő egyre jobban „beleszerelmesedik” Vlagyimir Putyinba, így az ő részéről érzelmi oldala is lehet a szakításnak. Mindketten elég hirtelen indulatba jövő természetűek. De Orbán sokáig nem felejtette el, hogy Lajos akkor is tudott pénzt csinálni, amikor a Fidesz ellenzékben volt, sőt, a Fidesz dinamikusan tudott építkezni a nyolc ellenzéki év alatt, amire például a szocialisták sosem voltak képesek”. Szerinte a 2013-as év gazdasági eredményei után a 2014-es új kétharmad győzte meg Orbánt, hogy „olyan erő van mögötte, hogy akár Simicskát is háttérbe szoríthatja. Innentől kezdve már több volt a feszültség kettejük kapcsolatában, mint a barátság, vagy szövetségesi egymásrautaltság, de még nem volt benne a levegőben, hogy ilyen viharos szakítás lesz közöttük. Ha Lajos nincs, a Fidesz sincs, ezt persze mindenki tudja a pártban most is, de most az az ukáz, hogy utálni kell”.

*

„Elképesztően jó csajok voltak a Fideszben, mi pedig ugye mindenki szemében „vén komcsik” voltunk, szóba sem álltak velünk, csak irigykedtünk Orbánékra” – ezzel a kissé rendhagyó nézőpontú visszaemlékezéssel kezdte beszélgetésünket a kormányfőről egy már visszavonult egykori szocialista vezető, aki korábban szintén többször került munkakapcsolatba Orbán Viktorral. Ő úgy emlékszik, „Orbánnak hihetetlen nagy arca volt az első ciklusban”, erre egy anekdotát is elmesélt.

Egy alkalommal éppen a parlamenti büfében beszélgettünk pár frakciótársammal, amikor bejött Orbán Viktor, elment mellettünk, de szokása szerint oda sem köszönt. Az egyik idősebb képviselőtársam nem bírta ki, utána szólt, hogy „Jó napot kívánok Orbán néni!”. Orbán persze teljesen megdöbbent, visszafordult és megkérdezte, hogy miért nénizték le. Mire a válasz: „Tudja fiatalember én már öreg vagyok, megszoktam, hogy csak a nálam is idősebbeknek és a hölgyeknek köszönök előre.

Egy a közélettől már visszavonult egykori bankvezető még a 90-es évek legelején találkozott először Orbán Viktorral és Simicska Lajossal. „Nagyon önérzetesen beszélt. (Orbán) Amolyan „én vagyok a fasza gyerek stílusban adta elő magát.” Az illető arra is emlékszik még, kissé megdöbbent, amikor a páros azt is kifejtette előtte, hogy a politikára elsősorban mint „befektetésre” tekintenek, ami idővel majd bőséges megtérülést hoz annak, aki jól csinálja.

Érdekes, hogy egy egykori tanára szerint „Orbán Viktor és a fideszesek legtöbbje hiába lett jogász, valójában magát a jogot nem tartja sokra”, emiatt ő például úgy gondolja, hogy ha a Fidesz valaha is koalíciós tárgyalásokra kényszerülne, az igazságügyi tárcát ajánlaná fel a leendő koalíciós partnernek először a miniszerelnök, mert „annak van a legkisebb értéke a szemében”.

„Én úgy emlékszem vissza ezekre a fiúkra, mint akiknek a jog csak munkaeszköz volt a céljaik eléréséhez. Orbán Viktor, vagy Kövér László például eleve nem jogi, hanem politikai témából írta a szakdolgozatát, nem is akartak jogászok lenni, egyedül Szájer József akart komolyan a jogtudománnyal foglalkozni, ő egy darabig oktatott is.” Maga Orbán Viktor például „az előadásaim többsége alatt kint focizott az udvaron, én akkor azt gondoltam, Lévai Anikónak sokkal nagyobb szerepe lesz majd, mivel ő rendesen bejárt az óráimra és felkészültebb is volt mint Orbán”. A leendő miniszterelnököt „az alkotmányjogban sem a jog érdekelte, hanem az, hogy milyen alkotmányos lehetőségeket teremt a politikai cselekvésre”. A kormányfő forrásunk szerint ugyanilyen instrumentalizált módon gondolkozik a politika minden szegmenséről: minden a stratégiai célok megteremtésének rendelődik alá. „Egy alkalommal például szóba került egy beszélgetésünkben a stadionépítések ügye, és hogy mennyibe kerülnek. Orbán Viktor annyit mondott, hogy „azért van a pénzügyminiszter, hogy pénzt szerezzen rá.”

*

Egy forrásom szerint Áder Jánostól származott az a bon mot, még 2004-ből, amikor Gyurcsány Ferenc megbuktatta Medgyessy Pétert, hogy „Gyurcsány egy lottóötös nekünk”. Beszélgetőpartnerem azt állítja, a Fidesz elitje a kezdetek kezdetétől tisztában volt azzal, hogy Gyurcsány személyisége „egyszerűen szét fogja verni, szét fogja zilálni a baloldalt”. Bár két év múlva úgy tűnt, a Fidesz és maga Orbán Viktor az addigi legmélyebb politikai válsággal kénytelen szembenézni, de a választások után rögtön bejelentett konvergenciaprogram és megszorítások, majd szeptemberben az őszödi beszéd, alapvetően változtatta meg a helyzetet, és azóta emiatt sokan Gyurcsány Ferencet teszik felelőssé a Fidesz kétharmadáért, valamint a baloldal azóta is tartó válságáért, így ebben a formában Áder jóslata tökéletesen bejött.

Más kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc nyilvános viselkedését, gesztusait, beszédmódját – mint a kormányfő személyes stábjának egyik volt tagja elárulta – kezdetben, 2004 végén, 2005 elején hónapokon keresztül pszichológusokkal tanulmányoztatta a Fidesz, „mert ilyen a modern politika”. „A Feri szépen szétzilálja majd a rendszert, a szakemberek is erre jutottak” – mondta forrásunk. „Először óriási röhögés volt, amikor megtudtuk, hogy Gyurcsány Ferenc lesz az új miniszterelnök Medgyessy Péter után: elment az egyik szerencsétlen, jön helyette a másik – ez volt az általános vélemény” – mondta Orbán Viktor egyik volt munkatársa, hozzátéve, hogy szerinte ennek is volt köszöngető, hogy „belealudtak a reakcióba” a szocialista politikussal kapcsolatban.

Szocialista forrásunk szerint a 2002-es Fidesz-vereség után, bár Orbán húzását, hogy egy időre kvázi kilépett a parlamenti és a párpolitizálásból és elkezdte megszervezni a polgári köröket, sokan „zseniálisnak” tartják, de „valójában egy őrült nagy csapdahelyzetet teremtett ezzel saját maga számára”, és nem rajta múlt, hogy az akkori MSZP vezetői nem használták ki a helyzetet. „Idézzük fel ismét 2002 tavaszát, nyarát. A Fidesz elbukott, meg van ütve, Orbán Viktor személyesen is, és ebben a helyzetben úgy dönt, hogy elhagyja a pártot és elkezd egy rivális mozgalmat szervezni, gyakorlatilag magára hagyja a válságban lévő frakciót. Mindenki meg van győződve róla, hogy a polgári körözés hülyeség, ez a vélemény még a Fideszben is. Ha akkor lett volna bátorságunk, hogy nyitunk a frakcióvezető Áder János és a többiek felé, akár a többi jobboldali párt felé is, Orbánt szépen politikai karanténba lehetett volna zárni, elszigetelődhetett volna még a Fideszen belül is, ha Áderéket rá tudjuk ébreszteni arra, hogy lehet a parlamentben politizálni Orbán Viktor nélkül is. Csak Medgyessy Péter gyáva volt ehhez, Gyurcsány Ferenc pedig hülye. Ő a 2006-os választások után nem lépett semmit, hiába látta, hogy Orbán ismét nagyon válságos helyzetbe került, olvasta a távozásán lamentálgató cikkeket, meg sem próbált átnyúlni a másik oldalra és mondjuk Pokorni Zoltánnal tárgyalni esetleg.”

*

Hogy Orbán mennyire szeretett az akaratának érvényt szerezni, és győzni is, arra forrásunk egy még a Fidesz első éveiből származó esetet mesélt el, természetesen a focihoz kapcsolódót. A történet szerint fideszesek és néhány barát egy tornateremben rúgták a labdát, az egyik kapitány Orbán Viktor volt, a másik Áder János. Orbánék vesztettek, mire a Fidesz elnöke természetesen egyből visszavágót követelt. Lejátszottak még egy meccset és sikerült is a visszavágás, de már mindenki kezdett elfáradni. Orbán viszont azt mondta, most döntőt is kell játszani, mert mindenképpen kell győztes, 1-1 nem maradhat az összesítés. „Igazából senkinek nem volt már kedve az egészhez, inkább mentünk volna sörözni, de Orbán egyre határozottabban mondta, hogy igenis, maradjunk. Végül néhányan akaratuk ellenére felálltak és visszamentek a pályára. De Áder János egyszer csak azt mondta, hogy márpedig ő nem játszik és elindult átöltözni. Mindenki megkönnyebbült, mert tudtuk, hogy akkor ezzel tényleg vége.” Az eset egyébként arra is rávilágít, hogy Áder Jánosnak milyen fontos szerepe van a Fideszben – máig. „Ilyen szembeszegülést azóta is csak két embertől tűr el Orbán Viktor: Áder Jánostól és Kövér Lászlótól” – mondta forrásunk. Csányi Sándornak is különleges szerepe van, ő egy mindkettejüket régóta ismerő értelmiségi szerint „szellemi társa” is Orbán Viktornak, sőt, olyannyira tud rá hatni, hogy előfordult, hogy egy miniszter kérte meg az OTP vezérét, próbálja meg lebeszélni a kormányfőt egy tervezett intézkedésről, mert az hibás elképzeléseken alapul – ő maga ugyanis nem mert szemtől szemben előállni ezzel a kéréssel.

*

Habony Árpád 2003-ra már Orbán legfőbb bizalmasává vált, egy egykori stábtag szerint például, ha a Orbánnak máskor nem volt ideje egy nap tanácskoznia vele és külföldre kellett utaznia, Habony Árpád beült az autóba és amíg kiértek a reptérre, addig vitatták meg az aktuális ügyeket. „Dolgozzunk Árpád, dolgozzunk!” – szokta ilyenkor mondogatni Orbán Viktor. (Ha már a pártelnök, miniszterelnök szolgálati autójában járunk: forrásunk szerint ebbe minden reggel gondosan betették az aznapi Magyar Nemzetet és a Nemzeti Sportot, Orbán Viktor „mindig a Sportért nyúlt először”, a politikai napilapra csak akkor került sor, ha maradt még idő az olvasásra.)

Habony Árpád „Rogán Antallal nagyon hamar megtalálta a közös hangot”, de egyébként már a „legelejétől általános utálat övezte a Fideszben”. „Nagyképű volt és nagyjából olyan mélységű témákról lehetett csak vele beszélgeti, mint hogy Mercedes vagy BMW illik-e jobban hozzá, mi legyen a következő kocsija” – mondta egy volt stábtag, aki szerint különösen Navracsics Tibort irritálta ez a helyzet. Habony Árpádról egy korábbi Fidesz-vezető is mesélt egy jellemző történetet, egyszer, amikor a tanácsadó tárgyalni ment hozzá, rágógumit rágva lépett be az irodájába, majd a beszélgetés egy pontján a titkárnővel magához vitette a szemetest és úgy köpte ki a rágógumit. Miközben természetes intelligenciáját és ráérző képességét egyik beszélgetőpartnerünk sem tagadta. „Valóban nagyon okos ember, de azt mondanám, amolyan lókupec gógyi az övé” – mondta forrásunk. A 2006-os kampányban már olyan befolyással bír a Habony-Rogán páros, hogy azok sem mernek kritikát megfogalmazni, akik szerint nem jó irány a „rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogenre kampányt építeni.

Kósa András: Orbán Viktor, a káosz embere
Noran Libro Kiadó, 2018

Kiemelt kép: AFP / JOE KLAMAR

Azt hiszem, igazam volt. Mindenkinek van vaj a füle mögött.

– Nem megmondtam?

Átkaroltam Zsani vállát, bár éreztem, hiába próbálom megnyugtatni. A barátnőm összefont karokkal, az idegességtől remegve bámult Ginny felé, aki a terem másik végében Hansszal beszélgetett. Már ha beszélgetésnek lehet nevezni, hogy Hans egyfolytában hadart és gesztikulált, Ginny pedig lehajtott fejjel hallgatta. A Zsani mellett álló Gabe szeme értetlenül járt ide-oda a barátnője és a furcsa páros között.

– Mit mondtál meg?

– Hogy Hans nem adja fel – sziszegte Zsani összeszorított fogakkal. – Már az is, ahogy felszedte anno… Rárepült, mint valami vadászgép. Most meg hiába mond Ginny bármit, nem fogja békén hagyni.

– Hé, no dráma, oké? – nyögött fel Ákos, és közelebb vonta magához Ágit, akit egy táncparkett felé siető pár kis híján elsodort. – Csak dumálnak.

– Ja, dumálnak… – mormolta Ági, mire Ákos a plafon felé fordította a pillantását.

– Ugye nem kezded te is?

– Miért, szerinted normális, hogy idejön Ausztriából bejelentés nélkül, és ráront Ginnyre? – kérdezett vissza Ági, miközben a derekát nyomogatta. Gondolom, a dinnye nagyságú lény, aki a hasában növekedett, épp Beethovent játszott a csigolyáin. – Legalább felhívhatta volna, ez így tök para.

– De romantikus! – kottyantam közbe, amivel csak azt értem el, hogy mindenki úgy meredt rám, mintha Hannibal Lecter kelt volna életre. – Jóvanna, tényleg para egy kicsit, de ha Ginny nem állt vele szóba másképp…

– Engem Hans pszichés állapotánál jobban érdekel, miről beszélnek – vágott közbe Dani, és kisimította a haját a szeméből.

Imádtam a nevetését is, de valamiért mégis akkor tetszett a legjobban, amikor ilyen gondterhelt képet vágott. Nemrég Zsanival olvastunk egy cikket a szapioszexualitásról, ami azt jelenti, hogy valakinek az intelligenciájába zúgsz bele, és én tutira olyan vagyok: pacnivá bírok olvadni, ha Dani magyaráz valamiről, vagy csak egyszerűen így néz, ahogy most. Ennél már csak az lett volna jobb, ha ki is találja a megoldást.

– Na, minden oké? – Ezt Ákos kérdezte Ágitól, mi pedig egy emberként kaptuk oda a fejünket. Ági fájdalmas képpel egyre erősebben dörzsölgette a derekát, Gabe pedig felnyihogott.

– Ugye nem leszel az a klisés csaj, akire nyilvános helyen jön rá a szülés?

– Á, nem – nyögte Ági. – Mostanában mindig ez van, már az a fura, ha nem fáj semmim. Viszont lépnék lassan, nem baj? – fordult Ákoshoz, aki a fejét rázta.

– Már úgyis halott a buli – intett a táncparkett felé, ami tényleg elég siralmas látványt nyújtott: csak pár kitartó, a non-alcoholic partin valahogy mégis néhány hullarészeg diák és egy-két tanár lötyögött a zenére. Akik még nem unták meg ezt a frenetikus estét, szétszéledve beszélgettek – hál’ istennek a szüleink nem voltak köztük, ők az első adandó alkalommal elhúzták a csíkot. Johnny bá persze nem volt ilyen szerencsés; felteszem, a diri bízta meg a szívmelengető feladattal, hogy járőrözzön, amíg csak ki nem ürül a hely. Szegény.

– Puszilom Ginnyt, majd csörögjetek, hogy mizu, jó? – kérte Ági, gyorsan megölelt mindenkit, aztán már ott se voltak. Ráhajtottam a fejem Dani mellkasára, remélve, hogy rá tudom venni még egy uccsó táncra, de a pasim még mindig Ginnyéket bámulta összeszűkült szemekkel.

– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte, mint valami gimnazista James Bond; annyira cuki volt, hogy muszáj volt elnevetnem magam.

– Nem lesz semmi baja, oké? Ez Ginny, fél kézzel lerendezi.

És mintha a szavaimat akarta volna igazolni, a következő pillanatban Ginny felvetette a fejét, meglendült a karja, és akkora pofont adott Hansnak, hogy nem lepett volna meg, ha a srác feje megpördül a nyaka körül, mint a rajzfilmekben. Tátott szájjal bámultunk egymásra, miközben Ginny átvágott a félig üres táncparketten, és félelmetes arckifejezéssel odacsörtetett hozzánk.

– Jézusom, ez mi volt?! – meredt rá Zsani, de a kis boszi csak dühösen megrántotta a vállát.

– Mindegy. Idióta!

– Ugye ezt most nem mondod komolyan? – Megragadtam a vállát, és a szemébe fúrtam a pillantásom. – Pofon vágtad a fél suli előtt!

– Csak jeleztem, hogy mindennek van határa – vágta rá durcásan Ginny, aztán elégedetten elhúzta a száját. – És úgy látom, végre felfogta!

Követtük a tekintetét. Hans szikrázó szemmel, görnyedt háttal utat vágott magának az ajtóig, onnan még egyszer visszapillantott Ginnyre, aztán eltűnt. Most már végképp nem értettem semmit, ám a kis boszi eltökélt arca nem hagyott kétséget afelől, hogy komoly dolog történt.

– Említettem már, hogy rosszul bírom a titkokat? – próbáltam tréfás hangot megütni, de nem jött be: Ginny mérgesen rám bámult.

– És én említettem, hogy egy minden lében kanál idegesítő…

– Hé, most állj le! – Zsani a karjára tette a kezét. – Különben olyat mondasz, amit később megbánnál. Nem faggatunk, oké? De azért valljuk be, elég gáz, hogy hetek óta búval cseszett képpel mászkálsz, nem lehet belőled kihúzni semmit, most meg szó nélkül ideállít ez a nyomi, elrángat, te megpofozod…

– Összevesztünk – nyögte ki Ginny kis szünet után. Rámeredtünk, aztán hirtelen kitört belőlünk az elfojtott feszültség, és mindenki egyszerre kezdett el röhögni.

– Nem mondod! – vigyorgott Gabe. – Mi meg azt hittük, eljegyeztétek egymást!

– Jaj, ne, ez nem vicces! – nevetett a kis boszi, és megtörölte a szemét. – Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, tényleg megkéri a kezem ez a hülye, csak hogy maga mellett tartson.

– Azért majd elmondod, mi van, ugye? – kérdeztem óvatosan, mire Ginny bólintott.

– El, csak ez most kicsit sok. Bocs, ha hülyén viselkedtem, de kezd az agyamra menni Hans, az anyám, meg mindenki… Komolyan, néha legszívesebben szabit vennék ki az életemből. Olyat lehet?

– Néha, de most nem túl alkalmas – válaszolta Dani sajnálkozva, Ginny pedig felsóhajtott.

– Tudom, érettségi, felvételi… Már csak ez hiányzik! Amúgy vágjátok, hogy erről még alig beszéltünk? Nem is tudom, ki mit akar kezdeni magával, ha vége a sulinak.

Na, igen, ez pedig olyan téma volt, amit én nem akartam feszegetni. Tudniillik halálosan be voltam szarva attól, ami ránk várt. Nem tudom, ki az a hülye, aki szerint tizennyolc évesen el kéne döntenünk, mit akarunk az élettől, de bezárnám egy időre Harry Potter lépcső alatti gardróbjába, hogy gondolkodjon már egy kicsit. Végigjárattam a szemem az arcokon, amik meghatározták az elmúlt három évemet, és próbáltam elképzelni, ahogy érett, felnőtt döntéseket hoznak, de nem sikerült. Mármint persze, eddig is „felnőtt” döntéseink voltak – épp elégszer kerültünk béna helyzetekbe ahhoz, hogy ilyenekre kényszerüljünk –, de a továbbtanulás az más. És oké, azt is tudom, ha lesz egy végzettséged, attól nem kell feltétlenül azt csinálnod egész életedben, valamilyen irányt viszont akkor is be kell lőni, ami ezen a decemberi estén, a suli aulájában állva kábé lehetetlen feladatnak tűnt. Bágyadt mosolyt villantottam Ginnyre, aki azonnal levágta a szitut.

– De hát még egy csomó időnk van! – folytatta, és belém karolt. – Amúgy most mi a terv? Ágiék hol vannak?

– Elhúztak, Ági puszil – felelte Zsani, és Gabe kezére kulcsolta a sajátját. – Én is hulla vagyok, ha mindenkinek oké, mehetünk.

– Akkor go! – Dani csókot nyomott a homlokomra, aztán Gabe-bel eltűntek a ruhatár irányába, hogy összeszedjék a kabátokat. Mi némán ácsorogtunk: egy csomó kérdésem lett volna, de Ginny egyértelművé tette, hogy jobb, ha befogom, a csacsogáshoz meg túl fáradt voltam, ahogy, gondolom, Zsani is. Szóval csak várakoztunk, ám egyszer csak a telefonom hangja hasított a halkuló zenébe. Kikaptam a táskámból, és a kijelzőre meredtem: Ákos! Összeugrott a gyomrom, mert eszembe jutott a legutóbbi hasonló alkalom, és villámgyorsan rányomtam a hívásfogadásra.

– Akkor se lettünk klisé! – harsogta a kagylóba, mire minden tagom jéggé dermedt.

– Mi van?!

– Mi lenne, megindult! – vágta rá, miközben a háttérből Ági zihálása hallatszott. A telefon recsegett, aztán a zihálás erősebb lett.

– Hülye, vidd már innen! – hallottam Ági ingerült hangját, és a feszkós helyzet ellenére se tudtam visszafojtani a röhögést.

– Te most odaadtad neki a telefont??

– Csak bebizonyítottam, hogy tényleg vajúdik! – Ákos hangján hallatszott, hogy vigyorogva beszél. Nem is ő lett volna: ha gáz van, muszáj marháskodnia. – De Flo, most nehogy elinduljatok a kórházba! Szóltunk Ági anyukájának meg a szüleimnek, pont elég oda ennyi ember. Azonnal hívlak, ha bármi van!

– A jó büdös frászt! – Zsani elmarta a telefont, és szó szerint beleüvöltött. – Most rögtön mondd meg, melyik kórházba mentek, tíz perc, és ott vagyunk!

– Nem vagytok! – Ákos olyan hangosan dörrent rá válaszul, hogy Ginny meg én is hallottuk. – Szerintem elég érthetően fogalmaztam: csörgök, ha lesznek hírek!

– De mi… – Zsani elkapta a fülétől a készüléket, és bosszúsan rábámult. – Letette! Basszus, már rég ki kellett volna nyírnom!

– Nyugi, igaza van – duruzsolta Ginny, gyengéden elvette tőle a telefont, és a kezembe nyomta. – Tudod, hogy én aggódom a legjobban Ágiért, de most nem tudunk segíteni, és nem hiányzik a családnak, hogy még velünk is törődni kelljen. Amikor a legkisebb tesóm született, csak én voltam ott anyuval, és pont elég is volt.

– Te bent voltál a szülésnél? – néztem rá elképedve. – Sose mondtad!

– Nem valami jó emlék – húzta el a száját. – Vagyis persze, jó, de baromi félelmetes. Szenvedni látni azt, akit szeretsz…

– Jó, elég! – tartotta fel a kezét Zsani. – Nem akarom hallani. De most együtt kell maradnunk, mármint… Mindjárt megszületik a babánk. Felfogtátok?

Bármilyen hülyén is hangzott, hogy „babánk”, valahogy mégis ezt éreztük. Talán, mert tényleg olyanok voltunk egymásnak, mint egy család, és ez a kicsi most az új családtag lesz; nemcsak Ákos és Ági gyereke, hanem a miénk is. Ginny elnevette magát.

– Azért nem annyira „mindjárt”, anya tizenkét órát vajúdott a kicsivel, szóval lehet, hogy reggelig kell várnunk. Vagy még tovább.

– Akkor addig várunk! – csattant fel Zsani, megpördült, és kikapta a kabátját az éppen visszatérő Gabe kezéből. – De hová menjünk?

– Szerintem hozzánk! – vágtam rá, gőzöm sincs, miért, hiszen Apu feje valószínűleg olyan zöld lesz, mint Hulké, ha meghallja, hogy szekértábort akarunk verni a nappaliban. De volt egy olyan érzésem, hogy Kinga erről is meggyőzi majd, ahogy mostanában mindennel kapcsolatban hozzá volt tanácsos fordulni: magamban se mondtam ki szívesen, de ilyen szempontból egészen olyan volt már, mint egy anyuka – a pártunkat fogta, és ha kellett volna, biztos falaz is nekünk. Szegény Karola néni végre átadhatta a stafétát. Dani mellém lépett, és felhúzott szemöldökkel nézett rám.

– Ákos hívott? – kérdezte, nekem pedig leesett az állam.

– Te médium vagy??

– Nem volt nehéz rájönni, miért vagytok ennyire besózva – mosolyodott el, és megtartotta a kabátomat, hogy belebújhassak. Az én gyönyörű gentlemanem. – Oké, menjünk, de valakinek még szólnod kéne.

– Kinek? – ráncoltam a homlokom, ám a következő pillanatban már be is villant. Szó nélkül sarkon fordultam, és eliramodtam a büfé felé, ahol Johnny bát sejtettem. Igazam volt: éppen egy srác homlokát törölgette vizes ruhával, aki szemmel láthatóan azt se tudta, hol van.

– Ennyit az alkoholtilalomról! – intett a fiú felé az ofő, amikor odaértem. – Minden évben elmondom, hogy másképp kéne ezt csinálni, de senki se hallja meg, aztán minden évben én hánytatom a tanulókat… és még az a legkevesebb. – Fáradtan végigsimított a homlokán, majd halvány mosollyal nézett rám. – Bocsánat, Flóra, hosszú este volt. Már indultok? Jó volt a buli?

– Jó, köszönjük – vágtam rá, és megragadtam a karját. – Tanár úr, Ákos hívott. Megindult a szülés.

Johnny bá egy pillanatra kővé dermedt, aztán a fiú kezébe nyomta a vizes ruhát, és félrevont.

– És eddig minden oké? Melyik kórházba mentek?

– Nem mondta, félt, hogy megjelenünk – sóhajtottam. – Zsanit hat lóval se lehetett volna visszafogni…

– Pedig ott most tényleg semmi keresnivalótok – nézett rám szigorúan. – Gondolom, a család velük van, segíteni úgyse tudtok, és Ákos biztos tájékoztat majd.

– Tudom, csak… – Az ijedtség, amit Ákos hangja hallatán éreztem, de eddig elnyomtam, most megint elöntött egy pillanatra. – Úgy féltem Ágit, mi lesz, ha…

– Állj, Flóra, ne kattogj! – vágott közbe Johnny bá, és a vállamra tette a kezét. – Ági erős, és jó kezekben van. Természetes, hogy félsz, de nincs rá okod. Ez most nem rólatok szól. Annyit tehettek, hogy a háttérből támogatjátok őket. Hívjatok majd, ha megvan a pici, rendben?

Bólintottam, az ofő pedig biztatóan rám kacsintott, és megint elfoglalta a helyét a srác mellett, aki időközben már eljutott odáig, hogy ki bírta nyitni a szemét. Visszaindultam a többiekhez, miközben Johnny bá szavain rágódtam: „ez most nem rólatok szól”. Ja, és ahogy közeledünk az érettségihez, egyre több ilyen dolog lesz. Már nem a „mi” életünkről van szó, a közös életünkről, ahogy ezelőtt – most mindenkinek előtérbe kerül a saját sorsa, bármi is legyen az. Az eddig összekapaszkodó szigetek lassan elszakadnak egymástól, és sodorni kezdi őket a víz, ki tudja, merre. Jajj, ne, ne, ne, nem akarom!

Kalapos Éva: D.A.C. – Egy új élet

Manó Könyvek, 2013

A legostobább dolog, amit valaha tettem

Hiába hívtam, nem vette fel a telefont. Aztán ráírtam, de semmi. Most már értettem, mit érezhetett, amikor nem válaszoltam az üzeneteire, amiket mama temetése előtt küldött nekem. Majd hirtelen jelzett a telefon, hogy üzenetet kaptam, de csak a Strand írt.

A bolt zsúfolásig tele volt. Kissé rám is jött a szédülés, amíg sorban álltam, hogy megkapjam a pénzemet. Flip nyüszített, majd felemelte a mancsát, és oldalra billentette a fejét. Még egy kis táncot is bemutatott, amivel mindenkit megnevettetett, kivéve engem. Amikor végre sorra kerültem, az eladó hatszáz dollárt nyomott a markomba.

– A lehető legjobb árat adtuk. De tényleg – bizonygatta az eladó. – Nagyon szép állapotban voltak a könyvek. Átlagban másfél dollárt kaptál darabonként, és mivel négyszáz könyvet hoztál be, az pontosan hatszáz dollár. Mi a baj? Szerinted többet értek volna?

– Nem, dehogy. Így is jóval többet kaptam, mint amire számítottam. Köszönöm – válaszoltam.

– Akkor miért vágsz ilyen képet?

– Milyet?

– Mintha valaki bepancsolt volna egyet.

Annyira össze voltam zavarodva, hogy arra a metróra szálltam fel, ami a régi lakásunk felé vitt. Csak az utolsó megállónál döbbentem rá, hogy elnéztem az irányt, amikor már mindenki leszállt. Én is leszálltam. Odakint kellett körbemennem, ahol több fény volt.

Flippel nekivágtunk a sétánynak. Most nem csóválta a farkát menet közben, ahogy máskor, amikor szép időben végigsétálunk a tengerparton. Láttam, hogy kezdi átvenni a rossz kedvemet. Egy kerekesszékes ember közeledett felénk a másik irányból. Mindkét lába hiányzott, és két pohárba gyűjtötte az alamizsnát. Elkezdte mesélni, hogy mire kell neki a pénz, de nem igazán figyeltem arra, amit mond, mert folyamatosan a szemét néztem. Valahogy olyan ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Ötven dollárt adtam neki – az eladó a Strandnél ugyanis ötvendolláros bankókban fizetett.

A kerekesszékes férfi a pénzre nézett, majd rám, majd fel az égre, és elkiáltotta magát. – Juhú! – Ezután megpördült a székével, és mindenkinek dicsérni kezdett, aki hajlandó volt meghallgatni őt.

– Ez a kölyök egy angyal! De komolyan. Igazi erő lakozik benne. Ez a fiatalember tényleg érti! Megvan benne a bölcsesség. Öcsi, téged az ég küldött. Akárcsak a kiskutyádat. Feldobtad a napomat, kis haver. Nagyon feldobtad. Nem a pénz miatt, esküszöm, hanem a szíved miatt. Áldjon az ég! Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem.

Ekkor ugrott be, kire emlékeztet a fickó. Mamára. Ugyanazok a vidám, nevető szemek, amelyek még a szomorú pillanatokban is mosolyognak. Eszembe jutott, amikor azt mondta, hogy adjam oda a nálam lévő egy dollárt a nőnek, aki eladta Flipet. Én azt mondtam, hogy ez csak egyetlen dollár, de mama a szemembe nézett, és azt mondta, hogy ez annak a nőnek sokkal többet jelent.

Ez a kerekesszékes ember igazi mágus volt. Sikerült azt éreztetnie velem, hogy a mama lelke még mindig itt van valahol. Jobban lettem, ahogy Flip is, aki újra csóválni kezdte a farkát. Szükségem volt erre az érzésre. Érezni akartam, hogy a szép pillanatok és azok, akiket szeretünk, tényleg örökké élhetnek. Csak emlékezni kell rájuk, ahogy Halley mondta.

A Neptune Avenue-n összefutottam egy idős nővel, aki egy takarókkal teli bevásárlókocsit tolt, a tetején egy szakadt műanyag szatyorral, amiben ruhák voltak. Nem ujjongott úgy, mint a kerekesszékes ember, amikor a kezébe nyomtam egy ötvenest, de biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy örült neki.

Több foga is hiányzott, de úgy mosolygott, mint akit ez a legkevésbé sem zavar. Csodás nevetése volt. Akár egy dal, amitől táncra perdül az ember.

Az egyik nőnek az élelmiszerboltban vissza kellett raknia pár dolgot, mert nem volt nála elég pénz, de aztán neki is adtam egy ötvendollárost.

Az akvárium előtti hotdog-árusnak egy vevője sem akadt, és láttam rajta, hogy nagyon el van keseredve. Vettem tőle pár virslit magamnak és Flipnek, majd azt mondtam, tartsa meg a többit.

Egy kivételével az összes ötvendollárosomat elosztogattam. Úgy döntöttem, hogy az utolsót megtartom, és hozzárakom a többihez, amit a kuponkihordással spóroltam össze arra a napra, amikor betöltöm a tizenhatot, és végre önálló életet kezdhetek.

Csak már nem Halley-vel fogok egy főiskolára járni. Mindaz a jókedv, amit az elmúlt fél óra alatt éreztem, amíg elosztogattam a pénzemet, egyszeriben elenyészett.

Már majdnem felszálltam a metróra, amikor eszembe jutott, amit Chucky mondott: hogy Rayburn valahol itt él az utca végén, az unokatesójánál. Megfordultam, és elnéztem a házsor vége felé.

– Mit gondolsz, Flip?

Flip oldalra billentette a fejét.

*

A ház még annál is romosabb volt, mint ahogy Chucky leírta. Az ablakok fele betörve, az udvar pedig tele gyommal és szeméttel. Flip olyan arccal nézett rám, mintha azt kérdezte volna, hogy biztosan ezt akarom-e.

Odamentem az ajtóhoz, és bekopogtam. Egy lenyalt hajú fickó nyitott ajtót, aki nem viselt pólót, pedig egyáltalán nem volt meleg. Odabent egy lámpa sem égett, az ablakokra szögelt lepedők pedig nem engedték be a napfényt. A ház romlott kajától bűzlött. A fickó mintha azt mondta volna a tekintetével: „Te meg mit akarsz?”

– Itt van Damon?

– Damon!

Rayburn hunyorítva jött az ajtóhoz, mert pont a szemébe tűzött a nap. Még meg is dörzsölte őket, mintha nem akarná elhinni, amit lát.

– Coffin?

Ramatyul nézett ki. Sőt borzasztóan. Valahogy alacsonyabbnak tűnt, mint amire emlékeztem. Ráadásul le is soványodott, tiszta kosz volt, a haja pedig csupa zsír. Odaadtam neki az utolsó ötvenesemet, tudva, hogy ez messze nem lesz ugyanolyan érzés, mint amikor a többi ötvenest szétosztogattam.

Rayburn a bankjegyre nézett majd rám.

– Mi bajod? – kérdezte. – Mit keresel itt?

Miközben fellépdeltem a lépcsőn a házhoz, azon járt az eszem, ha létezik a mennyország, akkor a mama most biztos büszkén néz le rám onnan. Most azonban nagyon messze éreztem őt magamtól. Hirtelen megint rosszkedvem lett.

Úgy éreztem, mintha fizettem volna az embereknek azért, hogy az örömük rám is átragadjon. Ennek ellenére tettem egy próbát Rayburnnel is. – Úgy hallottam, nehéz időszakon mész keresztül – kezdtem, majd elindultam lefelé a lépcsőn.

Ekkor az unokatesója is kijött az ajtóhoz.

– Mi a stájsz? Van valami probléma?

– A csávó adott nekem egy ötvenest – felelte Rayburn.

– Oszt mér’?

– Én is ezt kérdeztem.

– Talán beléd van esve. Nézd meg azt a kis görcsöt! A lányoknak van ilyen kutyája. Hé, minek adtál Damon haveromnak ötven ruppót?

Egyre gyorsabban haladtam a bejárati kapu felé. Kissé ferde volt, és emiatt nehezen nyílt, mert az alja leért a betonra. Addigra már egy másik srác is megjelent az ajtóban, aki szintén nem viselt pólót és tele volt tetoválásokkal. Mindenfélének elhordtak, de gondolom, nem kell részleteznem, hogy főleg minek. Az egyikük még egy félig megevett szendvicset is hozzám vágott. Flip és én futásnak eredtünk, ők meg egyre hangosabban röhögtek. Amikor hátranéztem a vállam fölött, láttam, hogy Rayburn is nevet. Nem tűnhetett gyengének a többiek előtt. Ő is ócsárolt, de láttam rajta, hogy nem szívből csinálja. A szemei fátyolosak voltak, mint aki a sírás szélén áll. Először mérgesnek látszott, majd szomorúnak, majd újra mérgesnek, mint akinek eszébe jutott, hogy nem tűnhet puhánynak. Én is dühös lettem, de saját magamra. Hogy lehettem ennyire hülye? Kezdtem mindent elveszíteni. Az eszemet, a pénzemet és körülöttem mindenkit.

Paul Griffin: Ahol a  barátom, ott az otthonom

Manó Könyvek, 2017

Mint utóbb kiderült, nem véletlenül futottak össze. Az elbeszélő éppen Párizsban volt egy felolvasáson. Változott a kor, Párizs már nem az volt, mint az ötvenes és a hatvanas években. A művészetek átköltöztek New Yorkba meg Berlinbe, Párizs pedig megmaradt egykori fénykora tükörképének. Május volt, az elbeszélőnek a rue Bonapartén a Magyar Intézetben, az emeleten volt szállása. Az egyik szomszédos szobában egy csodálatos, tíz év körüli vak gyermek volt elszállásolva, aki a zongorafellépésére készülve rengeteget gyakorolt, míg a másikban egy festőházaspár lakott, ha késő este hazajöttek (többnyire nem egyedül), olykor rumlit csaptak hajnalig. De az elbeszélő nem törődött vele, vidám volt és gondtalan. Még a májusi eső sem zavarta. Egy órát zuhogott, aztán kisütött a nap, és megajándékozta azzal a finom melegséggel, ami nem az áprilisra, de nem is a júniusra, csakis a májusra jellemző. Áthatol az ingen a meleg, de az ember még nem érzi úgy, hogy egy tüzes kemencében lenne.

Öt napot töltött Párizsban. Egy regényéből olvasott fel, egy, a saját ízlése szerint közepes regényből, amelyet viszont a franciák szerettek. Voltak vagy húsz-huszonöten, a nézőtér éppen csak félig telt meg. Amikor elkezdődött a felolvasás, egy olvasó osont be a nézőtérre, és az elbeszélőnek hirtelen felgyorsult a szívverése. Lőrinc volt az. Egyedül jött, és az utolsó sorban ült le, féligmeddig a homályban. Meghízott, és kicsit meg is öregedett, de az arcvonásai nem változtak. Minden kapcsolatot megszakított nemcsak az ismerőseivel, hanem a legjobb barátaival is. És most hirtelen fölbukkant, mint a rég elfeledett múltnak egy kísértete. Az elbeszélő örült neki, ugyanakkor tanácstalan volt. Mit lehet a múlttal kezdeni? Még nem tudta, hogy holnapután reggelre gyökeresen megváltozik az életfelfogása, a múlt fokozatosan a jelenbe lép át, és azt száz darabra töri, mint a szemüveget, amelyen az elbeszélő negyven éven át látta a világot. Mert egyelőre még tartott a felolvasás, még az innenső parton voltak, látszólag még minden rendben volt. Lucette, az előadónő, meglehetősen színpadiasan adta elő azt a jelenetet, amikor György szakít az apjával (mármint a regény szerint).

Gesztikulált és kiabált, holott az elbeszélő fojtott, rejtett és visszafojtott drámai erőnek képzelte el a szakítást. De az előadásmód lekötötte a francia közönséget, úgy látszik, ezt így kell – legalábbis Franciaországban. Lőrincből csupán egy sötét folt látszott. Egyszer csak fölkelt, és elment. Mint utólag kiderült, csak cigarettázni. Amikor visszajött, Lucette éppen befejezte az előadást. A közönség tapsolt ugyan, de nem lelkesen, csak mintegy udvariasságból, hogy mégsem volt annyira dög unalmas a felolvasás.

Az est végeztével Lőrinccel elmentek a SaintSulpice közeli Café de la Mairie-be. A szinte üres kávézóban az első benyomása az volt, hogy Lőrinc az elmúlt hat-hét évben megváltozott, hogy szűkszavú lett és komor. Csalódott és boldogtalan, Párizsban sem találja a helyét? Hajaj, az ilyesmiben nem téved az ember…

Lőrinc fényképeket mutogatott neki. A kis Vera fényképeit.

– Még csak tizenöt éves – mondta. – Már egy éve nem bírok vele. Egyszerűen kisiklott a kezemből… Vagy csak megöregedtem?

– A kamaszlányoknak úgysem parancsolhatsz. Azoknak már túl sok eszük van – mondta az elbeszélő.

– Egy arab udvarol neki, egy felnőtt arab – szólt Lőrinc, és az elbeszélő érezte, hogy megremeg a levegő körülötte. – Én nem szeretem az arabokat. Azt hiszem, hogy az élet megváltozott – mondta. És elgondolkodott. – Gonoszabb lett. Az egész világ gonoszabb lett. Vagy csak én lettem érzékenyebb?

Az elbeszélő is szomorúan állapította meg, hogy a „kis Vera” már a múlté, magyarán, sokkal több ősz hajszál van Lőrinc és az ő fején is, mint amikor a kis Vera még kis Vera volt. Langaléta lett, szőke haját lenyíratta és befestette feketére, és az arcvonásai is durvábbak lettek, talán a fekete ajakrúzstól, amit bőven kent az ajkára. Pedig annak idején helyes kislány volt, afféle Szűz Mária kicsiben. Hogy oldja Lőrinc komorságát, pozsonyi történeteket kezdett el mesélni, ha úgy tetszik, vicceseket. De a pozsonyi történetek egyáltalán nem érdekelték őt.

– Itt lakom a rue du Bacon a boulevard Saint-Germaintől jobbra, a Szajna irányában – mondta. – Eljössz hozzám? Na, nem ma este. Holnap.

Az elbeszélő habozott. Tulajdonképpen nem volt programja másnap estére.

– Elmondok neked valamit, amit még soha nem mondtam el.

Az elbeszélő elmosolyodott:

– Valamit titkolsz előttem?

– Hát persze. Csupa titok vagyok – mondta, és először a nap folyamán, ő is elmosolyodott. – Az öregek már titkolódznak.

Szó se róla, Lőrincnek számtalan jó tulajdonsága volt, például segítőkész volt, udvarias, előzékeny, szóval minden, amivel meg lehet nyerni egy embert – látszatra. De a legtöbb releváns dolgot zár alá helyezett, méghozzá hétlakatos zár alá. Az elbeszélő gyanította, hogy a hétlakatos zár rá is vonatkozik.

– Sosem beszéltem róla – mondta egy pillanatnyi bizonytalanság után. – Persze lehet, hogy holnapig meggondolom magam – figyelmeztette. – Hiszen olyan mindegy… Azt hittem sokáig, hogy a racionális ész mindent megold, hogy csak helyesen kell megragadni a problémát.

– És helyesen ragadtad meg? – kérdezte az elbeszélő.

– Ah, dehogyis. A problémát lehetetlen helyesen megragadni. Ahhoz Isten kell, vagy Allah, vagy isten tudja, mi kell.

– Ja persze! Isten léte, legalábbis, bizonytalan… Ezt akarod mondani?

– Olyan távol van, de olyan távol… Erkölcsös és erkölcstelen egyaránt lenullázza magát. Ez az, ami nyugtalanít.

Persze az elbeszélő nem először járt Párizsban, egyesek szerint (akik még sosem jártak ott) úgy odanőtt az elbeszélő szívéhez, mint egy szemölcs, vagy mint a futballistához a labda (ezt gúnyból mondták, de egy kicsit irigykedve is). Másnap délben kelt fel, és a délutánt egyedül töltötte a Tuileriák kertjében, majd a metróval átment a bal partra, és korán megvacsorázott a Latin negyed egyik kínai éttermében. Lőrinccel hétre beszélték meg a találkozót a Deux Magots-ba. Valaha a Deux Magots és a Café de Flore az egzisztencialisták törzshelye volt, de mostanság inkább amerikai turisták jártak ide, és fogalmuk sem volt az egzisztencialistákról. Általában fogalmuk sem volt a város rejtett titkairól… Ők csak Párizst látták, mondhatni a látvány lenyűgözte őket, de a látvány mögött alig voltak kíváncsiak valamire.

Lőrinc alaposan elkésett. Hétre beborult, és esni kezdett az eső, az elbeszélő pedig majdnem feladta. Ült az üres kávéscsésze mellett, a fölé kifeszített ponyván kopogott az eső, a pincérek jártak-keltek, mint valamiféle jancsi-babák, s az egyik amerikai turista a kutyáját dicsérte, azt mondta róla, olyan öreg már, hogy az emberi beszédet is érti. Hét óra már jócskán elmúlt, de még világos volt. Egy fiatalasszony esőkabátot tett a fejére, hogy meg ne ázzon. Odébb a járókelők türelmesen várták, hogy a lámpa zöldre villanjon a rue de Rennes-nél – szóval minden úgy működött, mint általában szokott, egyedül Lőrinc nem volt sehol. Az ember változik. Semmi sem marad a régiben, gondolta némi nosztalgiával. Párizs nem Berlin. Párizsban mintha tíz centiméterre a föld felett járnának az emberek – már az apró gyerekek is. És Berlinben sokkal szomorúbbak, már az apró gyerekek is. Berlin egy szomorú város.

Végre, úgy húsz-huszonöt perc késéssel, fölbukkant a Deux Magots sarkán, esernyőt is hozott, pedig amúgy tornacipőben volt, mely hamar átázott.

– Bocsáss meg, de elaludtam – mondta a nagy késésre hivatkozva.

– A lányod fölébreszthetett volna.

– A lányom Hollandiában van – közölte. – Méghozzá egész héten. Az iskola szervezett egy amsterdami és rotterdami kirándulást… Én pedig össze-vissza alszom. Ha éjszaka nem megy az alvás, nappal pótolom.

Majd a rue de Bacon, föl a csigalépcsőn… Egy emeletet kellett mennie, ez egy régi ház volt, iszonyúan csikorogtak meg nyikorogtak a lépcsők, bármennyire körültekintően lépdelt is. De Lőrinc megnyugtatta: a földszinten éppen nem lakik senki, a második emeleten pedig süket a vénasszony, még egy tarackágyú lövését sem hallja meg. Lőrincék két szobában laktak meglehetősen zsúfoltan, a sok múlt századi asztalt, széket meg bútort kerülgetnie kellett, mint egy balett-táncosnak. Lőrinc elmondta, hogy tavaly költöztek ide, és ha minden rendben megy, még három évig maradnak. A lakás tulajdonosa elvállalt egy állást Argentínában, és négy évre szól a szerződése. A sok kacat az övé.

– Kérsz egy teát? Zöld tea van meg fekete.

– Csak úgy ideadta a lakást? – kérdezte az elbeszélő, mert valahogy nem találta rendben a dolgot.

– Ismerősöm – mondta, nem túlságosan határozottan, mire az elbeszélő azt a következtetést vonta le, hogy, úgy látszik, Lőrinc nem egészen mond igazat. De hagyta a fenébe a dolgot: nem föltétlenül ezért jött ide. – Greniernek hívják. Nem ismered? – kérdezte.

Hazudott? Vagy nem hazudott? Persze, lehet, hogy Lőrinc megváltozott. Minden változik, ezt saját tapasztalásából tudta. Lőrinc hét évvel ezelőtt még vidám férfi volt, Verával (a nagy Verával) klappoltak a dolgok, és ha Vera él, egészen másképpen fest a dolog. Például nem találkoznak épp Párizsban, mert Lőrinc csak útikönyvekből ismeri Párizst – szóval boldogan él, amíg meg nem hal. Hát ez most gyökeresen megváltozott. A szobából elnézte, ahogy a barátja a konyhában matat a teával. Lassan csinálta, lassan mártotta be a forró vízbe a teát, lassan készítette oda a cukrot, ez a lassúság nem volt rendjén, úgy tűnt, mintha kicsit részeg lenne.

Persze tudta róla, hogy néha egészen másképp jár az agya. – A gondolkodás is szabadság – mondta egyszer az elbeszélő jelenlétében Verának, amiből persze az semmit sem értett. – Ha a gondolkodás szabadság – mondta Vera némi éllel –, akkor te vagy a legszabadabb ember. Csak rá ne fázz!

Az elbeszélőnek ez jutott eszébe, miközben Lőrinc a teával vacakolt. Házasságuk hosszú ideje alatt annyira hozzásimult Vera az érzékeny Lőrinchez, hogy ellentmondani is képes volt neki, pedig az ellentmondást nemigen szerette.

– Hozok bort is – mondta Lőrinc –, de egy kicsit később. Van egy remek bordeaux-i merlot-m.

Meggyújtotta az ernyős asztali lámpát, mert erősen alkonyodott, s a lámpa szűrt fényében úgy látszott, hogy óriásivá növekednek az árnyak, mindenekelőtt Lőrincé, mert folyton mozgott, mint a sajtkukac.

– Nem kellene veled beszélnem – mondta. Az elbeszélő barátságos arccal hallgatta.

– Én tehetek mindenről – folytatta. – Az Úristen játékszere voltam… Vera haláláról én is tehetek.

– Milyen értelemben? – kérdezte az elbeszélő. – Talán átadtad neki az agydaganatodat?

– Nem – mondta sértődötten Lőrinc. – De a legkülönfélébb dolgok egyszer csak átalakulnak. Mintha intuíció vezetné őket. Vagy valami szellem… Átalakulnak és összeállnak egy olyan irányíthatatlan halmazzá, amely már nem törődik az akaratoddal.

– Ostobaság – mondta az elbeszélő. – Ha Isten van is, nem ilyen értelemben van. Ha nincs, akkor meg duplán.

– Persze, én is ezt gondoltam sokáig. De rájöttem, lehet, hogy tévedés volt ez az egész. Sokszor azt hiszem, hogy nem is ismertem Verát.

De az elbeszélő is sokféle Verát látott maga előtt, és az, hogy Lőrinchez viszonyítva csak felületesen ismerte, nem jelentett semmit. Sőt! Bizonyos értelemben jobban ismerte Verát, mint Lőrinc, mert Lőrinc az erdőben bolyongott, és a sok fától nem látta az erdőt. Magyarán: a felesége volt éjjel és nappal, míg az elbeszélő látszólag felületesen, mégis jobban ismerte. Vera olyan volt, mint egy jó barát, ezen túl azonban nem kötötte az elbeszélőhöz semmi. Ellentétben Lőrinccel, akinek a felesége volt. Micsoda különbség, állapította meg. Például ismerte a nyafogós Verát. A vidám Verát. A szomorú Verát. Vera lelkét, ha szabad így mondani. Mindazt, ami volt. A körmét rágó Verát, a légycsapó Verát, a hisztis Verát s a gyöngéd Verát, bár ez utóbbiról csak halvány elképzelései voltak.

Grendel Lajos: Bukott angyalok

Kalligram, 2017

Zihálok, a levegő elakad a torkomban, tonnányi súly nehezedik a mellkasomra, amikor meghallom ezeket a szavakat, amelyek életem végéig el fognak kísérni – rádöbbenek, hogy egyszer már hallottam őket a férjem szájából. Május végén, egy napfényes reggelen, amely csodálatos napnak ígérkezett egy medencénél tartandó gyerekzsúrra. Az ikrek tizedik születésnapján.

„Válassz közülük, ribanc!”

Végre minden kezd megvilágosodni…

*

Emlékszem az ikrek születésnapja előtti napra. Feszült idegállapotban voltam, szinte minden porcikám reszketett. A bőröndömet már bepakoltam, elrejtettem a szekrényem hátuljába. Dom szólt, hogy sokáig kell dolgoznia, legalábbis erre hivatkozott. De tudtam, hogy munka helyett valahol iszik, mint általában a legtöbb estén. Tudtam azt is, hogy késő éjszaka fog hazaállítani, gyakorolni akarja majd a házastársi jogait, és ha nem lesz maradéktalanul elégedett velem, jön a verés.

Napközben Max beugrott hozzánk, hozott egy új DVD-t. Felajánlottam neki, hogy maradjon, nézze meg velünk együtt, de nyugtalannak tűnt, és azzal hárította el a meghívást, hogy találkozik valakivel egy pohár italra. Elindítottam a filmet az ikreknek, aztán otthagytam őket kettesben; idegesen járkáltam a házban, bekukkantottam minden szekrénybe, ellenőriztem minden könyvespolcot, nem felejtettem-e el valamit, ami hiányozhat majd nekik. Nekem elég lett volna csak az a ruha, ami rajtam volt: el akartam hagyni Domot, biztonságos helyre vinni a gyerekeket, és nem érdekelt, hogy esetleg nyomorognunk kell egész életünkben, ha egyszer szabadon lélegezhetünk.

Nem szóltam Annabelnek és Aidannek, hogy a medencés buli után elmegyünk. Nem akartam elrontani a születésnapjukat, és féltem attól is, hogy elárulhatják magukat. Lehetetlenség lett volna elvárni tőlük, hogy nyugodtak maradjanak. Dom menten kiszúrná, hogy izgatottak, gondoltam, és akkor lőttek az egésznek. Tudtam, hogy Dom a zsúr után azonnal indul a vasútállomásra, mert Manchesterbe kell utaznia egy találkozóra, így csupán annyit kellett tennem, hogy fogom a gyerekeket és a bőröndöt, kiosonunk a hátsó kapun, elsétálunk a taxiig, amit előre megrendeltem, azzal, hogy az utca végében várakozzon ránk.

Századszor néztem bele a táskámba, hogy ellenőrizzem, benne van-e Lucy brightoni nyaralójának a kulcsa. Roppant nagylelkű volt, amikor megengedte, hogy átmenetileg ott húzzuk meg magunkat, bár ő váltig állította, hogy nem probléma. Néhány évvel azelőtt vette meg a házat, miután örökölt valamennyi pénzt egy nagynénjétől, és azóta turistáknak adta ki. Úgy tervezte, hogy oda vonul majd vissza – mint mondta, mindig is arra vágyott, amióta eljött Devonból, hogy újra a tenger mellett éljen –, ám előbb némi bevételre kell szert tennie a boltjából, így boldogan segített, hogy a nyaralót használjuk búvóhelyül.

Többször is tárgyaltam a kiadást intéző ügynökkel Brightonban – Domnak mindannyiszor azt az ürügyet hoztam fel, hogy egész napos kirándulást teszünk a gyerekekkel a tengerparton –, és mindent alaposan előkészítettem: megvettem a vonatjegyeket, volt hol laknunk, a taxinak az utolsó vendég távozása után fél órával kellett érkeznie…

Annabel és Aidan nyilván feldúlt lesz, aggódtam is emiatt. Mindig nagy gondot fordítottam arra, hogy elrejtsem a rám mért csapások esetleges nyomait, és habár észrevettem, hogy az apjuk környezetében sokkal csöndesebbek, mint amikor velem vannak, de ezt Dom harsányságának tudtam be. A legtöbb ember a háttérbe szorult a társaságában; ám ebből még nem következett, hogy az ikrek féltek is tőle. Vagy mégis? Nem tudhattam biztosan. Alapvetően ez volt az oka annak, amiért el akartam menekülni. Sosem engedném meg, hogy bármi rossz történjen a gyerekeimmel: én adtam nekik életet, ők jelentették az életemet.

Emlékszem, felforgattam a házat, hogy találjak valamit, amit magunkkal vihetnénk a bőröndben, hogy könnyebbé tegyem az első estét Annabelnek. Beosontam a hálószobájába, gyorsan körülnéztem, megakad-e a szemem olyasmin, ami mosolyt csalhatna az arcára. Az utóbbi időben gyorsan cseperedett, elmaradoztak mellőle a plüssmacik, és inkább kamaszoknak szóló magazinokat böngészett, ám a pandájához ragaszkodott. Minden este úgy aludt el, hogy magához ölelte puha, szőrös állatkáját; bizonyosan hiányozni fog neki, de sajnos nem fért el a bőröndben. Valami mást kell találnom – egy kisebb játékot, amelyről talán már meg is feledkezett, és boldoggá tenné, ha újra látná. Olyan boldoggá, hogy elterelné a figyelmét arról, hogy elhagytuk az otthonunkat…

Emlékszem a mozdulatra, amikor benyúltam az ágya alá, a kezemmel matattam a padlón, hátha rábukkanok valamire. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a tenyerem egy kemény fedelű könyv éles sarkába ütközött. Kikotortam az ágy alól, és önkéntelenül is elmolyosodtam, amikor megláttam a fehér rózsákkal borított fedőlapot. Annak idején azért vettem neki a naplót, hogy legyen hová leírnia az életéről szóló, nyúlfarknyi történeteket, de azóta teljesen kiment az eszemből. Valószínűleg Annabeléből is, gondoltam, és hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, belelapozom.

Elképedés. Megrázkódtatás… Emlékszem ezekre az érzésekre, és arra, hogy valósággal megbénították a testemet.

Emlékszem, ahogy ott térdelek Annabel szobájának a padlóján, a kezem remeg, a gyomromban hányinger kavarog. Az ágyon heverő pandáért nyúltam, beletemettem az arcomat a hasába, és keservesen zokogtam; éreztem, hogy szúr a torkom, a mellkasomat elönti a forróság az erőfeszítéstől, hogy ne üssek zajt, ne hallja meg senki, hogy sírok. Emlékszem, próbáltam később beszélni Annabellel, igyekeztem rábírni, hogy nyíljon meg előttem; emlékszem, mennyire elkeseredett, kétségbeesett és csalódott voltam, amikor nem sikerült megtörni az ellenállását.

Rettenetesen bántott a bűntudat. Nem tudtam az egészről semmit. Nem védtem meg a lányomat. Cserben hagytam. De bárki művelte is ezt vele, ki fogom deríteni, hogy ki tette. Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy megbűnhődjön, fogadtam meg. De csak ha már biztonságos távolságban leszünk: ragaszkodnom kellett a tervhez. Ha sikerül elszöknöm a gyerekekkel, minden rendben lesz… Szilárdan hittem ebben. Pusztán a születésnapi parti végéig kellett kitartanom, vigyázva, hogy semmi se jöjjön közbe, ügyelve arra, hogy normálisan viselkedjek, mintha semmi szokatlan nem történne, és minden menne a maga útján…

Miután az ikrek lefeküdtek aludni, kábult fejjel tettem-vettem, egy kupacba gyűjtöttem a születésnapi ajándékaikat a nappaliban, szalaggal hozzájuk erősítettem a Boldog tizedik születésnapot! feliratú léggömböket, egy mályvaszínűt Annabelnek, egy pirosat Aidannek. Dom részegen támolygott haza, én úgy tettem, mintha már aludnék. Emlékszem, ahogy körbebotorkált a szobában, ki-be húzkodta a szekrényfiókokat, nemegyszer nekiütközött a falnak. Emlékszem forró, durva kezének az érintésére, amint felcsúsztatta a csípőmön, majd megmarkolta a mellemet, és úgy megszorította, hogy azt hittem, menten felüvöltök a fájdalomtól, és ezzel elárulom, hogy nem is alszom. A hasamra fektetett, teljes súlyával rám nehezedett; emlékszem a testembe hasító, égető fájdalomra, ahogy a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet, a lábával szétfeszítette a combomat, és erőszakosan belém hatolt – egyszer, kétszer, háromszor… –, majd hörögve legurult rólam.

Emlékszem, hogy egész éjszaka ébren feküdtem, arra várva, hogy végre megvirradjon, és elkezdődjön a nap, amelyen utoljára kell elviselnem a szenvedésemet. Emlékszem, már derengett az ég alja, halovány fény szűrődött be odakintről a szobába, amikor kirobbant közöttünk a veszekedés, Dom tombolt dühében, majd elviharzott… Onnantól kezdve pillanatképek villannak elém: díszítem a tortát, csevegek az ikrekkel, mosolygok, miközben az agyam lázasan ismételgeti, milyen teendők várnak rám a zsúr után – a bőrönd, a fotó, a vonatjegyek, és minden egyéb, ami drága nekem. Fogd az ikreket, és vissza se nézz! Behunyom és összeszorítom a szemem, Max nyirkos, sötét szobája tovaúszik, újra ott vagyok az otthonomban, az ikrek tizedik születésnapjának a reggelén…

Samantha King: A ​döntés

General Press Kiadó, 2017

Kiemelt képünk illusztráció
Fotó: Thinkstock

Trianon-trauma

A Trianon-trauma feldolgozhatatlansága a nemzeti sértettségből fakadó védekező torzulásokból teljes rendszert képezett. Bibó István megállapításai nélkülözhetetlenek a korszak megértéséhez. A téves önértékelés nem egyes, magában álló jelenségek egyszerű összege volt, hanem domináns, a korszak egészét átható és lényegét meghatározó szindróma, mondta Bibó. Az első világháború elvesztése nyomán a béke éppen az önrendelkezés friss elvét hiteltelenítette el azzal, hogy ezt – persze tévesen és az elv megcsúfolásával – a történelmi Magyarország szétdarabolásával demonstrálta. Továbbá, elemezte Bibó:

a fegyverletétel és a várható béke feltételeit Károlyi Mihály és a Tanácsköztársaság visszautasította, míg Horthyt és csapatát az antant azzal iktatta hatalomba, hogy a trianoni szerződést elfogadják és aláírják.

Az ellenforradalmi rendszer tehát bűnben fogant és ez által tovább nevelhette az öntévesztés vétkeit. Minő képmutató gyász volt a Trianon kastélyából hazaérkező küldöttség fogadása. Magyarország még a saját békeszerződésének sem volt főszereplője. A győztes nagyhatalmak a felbomló Osztrák–Magyar Monarchia helyén sajátos „békeművet” építettek, kordont a Szovjetunió és a legyőzött Németország ellen. Az új Közép-Európában a nemzetiségeknek osztottak szerepet és területeket.

Nem segítette az egyébként jogos magyar tiltakozást a békedelegáció vezetőjének, a felkészült és sok nyelven beszélő Apponyi Albertnek az a kifogása, hogy az utódállamokba elszakított magyar népesség olyan népcsoportok kezébe kerülne, „amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak.”

Az 1921. évi XXXIII. törvénycikket, a trianoni békediktátumot a Parlament különös gyászülése iktatta be. A képviselők – miként egy korabeli tudósítás beszámolt róla – felállva s könnyes szemmel énekelték el a Szózatot.

Teleki Pál miniszterelnök vádindítványt kért önmaga ellen, hogy példát mutasson a felelősségvállalásra. Ezt azonban nem szavazták meg a képviselők. A felelősségről csak ilyen színpadias jelenetekben volt szó.

Trianonnak akadt egy mélyebb, a két világháború közötti szellemi élet egészét átható visszhangja. A kultikus jelszavakon túl – „Nem, nem, soha!”, vagy „Hiszek Magyarország feltámadásában!” – a magyar irodalmat és tudományt belülről érintette az elszakadt országrészek és azok magyar ajkú népességének sorsa. A húszas években Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula is siratóénekeket írt. Versek és prózák áradtak bele a vitába. A sovinizmus akár fegyveres harcra is biztatott, de a „közép”, megfontoltan, az erőszak ellen nyilatkozott. Babits Mihály Csonka Magyarország című versében élesen szembeszállt az irredentizmussal. Ha Trianont az erőszak táplálta,

 Ti eldobtátok a trombitát

de a trombita zeng tovább,

zeng, nem a ti kezetekben,

hanem a vízben, a hegyekben,

Erdélyben, felvidéken,

az égen,

s bennem!

Én sose mondtam: „Dönt majd az erőszak!” – most mondhatom, „Nem! nem!”

Babits tartózkodó, szemérmes fájdalma egyedüli hangnak rémlik a revízió ihletétől megszállott vagy elégikus szólamokhoz képest.

Babits elutasította a „Csonka-Magyarország-düh”-öt. Már 1919 februárjában Az igazi haza – Cikk a Szózatról című írásában azt magyarázta el Vörösmarty kapcsán, hogy a haza nem azonos a területtel.

„De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza; és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús „hazafiak” estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei.”

A trianoni zavarodottság motívumaiban az áldozati kesergésé a domináns hang: az elveszett haza árvái nevében szól. „Nincs, ahová hazatérjek”, panaszkodik a Szabadkán született és nevelkedett Kosztolányi Dezső. „A magyar a nagyvilágnak árvája”, írta 1920-ban. Egyetemi társa, Juhász Gyula, ugyancsak 1920-ban: „Arad, örök magyar gyász szép arája” kezdettel írta ki a keservét.

Egyébként a szelíd, mélabúra hajló Juhász Gyulától tudnánk a legtöbb nemzeti panaszt idézni. A békekötésre! címmel így írt:

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja

Nézz sírva és kacagva a nagyokra,

Kik becstelen kötéssel hámba fognak,

Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

Juhász Gyula volt a fiatal József Attila mestere. Nagy valószínűséggel a szegedi költő elégiái gyújtották fel József Attilát legtöbb irredenta versének megalkotására. A Nem, nem, soha! című költeményének kalandos utóélete támadt. Román nyomásra kihagyták az 1955-ös második József Attila gyűjteményes kiadásból, teljes szövege Szörényi László kutatásának eredményeképpen csak 1989 óta olvasható.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ez a nagyon fiatal, még könnyen befolyásolható költő sodortatta magát a korárammal. Életének monográfusa az egyik irredenta versét „alkalmi”-nak kicsinyíti, a többiben inkább a szegénység, mint a magyarság gondjainak tükrét látja. Valószínűbb azonban, hogy a közhangulat befolyásolta József Attilát. Ismerhette a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország antológiát, az igaztalan csonkítás ellen tiltakozó szerzők írásainak gyűjteményét Horthy Miklós bevezetőjével.

Kosztolányi Dezső nem kötelezte el magát a forradalmakban. A kurzus idején jobboldali lapnak dolgozott, egy többek által szerkesztett rovatnak, melyben teret adtak az antiszemitizmusnak is. Világpolgár volt, sok nyelv tudója, a magyar nyelv talán legnagyobb mestere, mentségre nem szorul, inkább magyarázatra.A szabadkai Kosztolányi, aki szülővárosát és az édesapját hat esztendeig meglátogatni sem tudta, a magyar költők közül talán a legmélyebben élte át Trianont. Még halála előtt is azt nyilatkozta Márai Sándornak, hogy „A magyar író Trianonba hal bele”.

A Kosztolányi szerkesztette gyűjtemény széles szerzőgárdát szerepeltetett. Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Gárdonyi Géza mellett ott volt a liberálisnak is mondható Schöpflin Aladár, Karinthy Frigyes, Hevesi Sándor. A kötetből talán a Horthy-előszó szerzősége kétséges. Mindenesetre a kormányzó nem fogadta Kosztolányit, amikor Szabó Dezsőt 1924-ben nemzetgyalázásért letartóztatták.

Bűnbakkeresés

A két világháború közötti korszakban a Trianon-panaszt a bűnbakkeresés fűtötte, s ez a teljes időszakra igaz. Kosztolányi például nehezen titkolta azt az elnyomott s csak időnként felszínre törő véleményét, hogy hazájában két irodalmi áramlat verseng egymással: a magyar és a kozmopolita zsidó. Fogalmazásaiból nem az egyéni sérelem, hanem az elterjedt közbeszéd szól, mely reá is hatott. Nem a zsidókkal volt baja – hiszen közeli barátai közé sorolta többek között Füst Milánt –, hanem egy feltételezett stílussal, szemlélettel. „A Nyugat – írta Fülep Lajosnak már 1908-ban – egy kifejezetten antiszimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal.”

Kosztolányi nem volt következetes a barátságaiban, ellenszenveiben. A világnézeti kérdésekben is érzelmileg foglalt állást. Magán-megnyilatkozásaiban, leveleiben rátévedt az antiszemita közbeszéd toposzaira.

Ez nem bizonyít többet, mint azt, hogy ez a közbeszéd erősen fertőzött volt, beitta magát a pórusok alá, s még a legjobbakban is, akár a káromkodás, a nyelvi közeg integráns része lett. „Vidékről, távolról el se képzelheti – írta Szegedre 1920-ban Juhász Gyulának –, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik ’választott’ fajta, mely mártírosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és irodalom sorsát.”

Ez 1920, s a káromkodás a friss seb nyomán fakadt fel. De az a gyanú, amit az Új Nemzedék cikksorozata megfogalmazott, hogy magyar nyelven két irodalom birkózik egymással – egy igazi magyar és egy fajilag is meghatározott idegen, bár gyakran a nyilvánosság alatti régióban –, mint kollektív tudatalatti, megmaradt a korszak basszuskíséretének. Ismét egy Kosztolányi-idézetben bukkan fel, mely azért figyelemreméltó, mert ez a jobboldali sajtó vezérmotívuma volt Lendvai Istvántól Milotay cikkeinek hamis pátoszáig. Egy Amerikában élő irodalomtörténésznek, Reményi Józsefnek így számolt be Kosztolányi a magyar helyzetről: „Itt legfölebb azt remélheti egy magyar, hogy kegyesen megbocsátják neki magyar voltát, egyebet nem. Kimutatást tudnék neked közölni, hogy a ’kurzus’-nak nevezett időben egyedül az ellenpárt emberei (szereztek) hírt, népszerűséget, vagyont. Színpadon, irodalomban egyedül ők érvényesülnek, csak azért is.”

A Trianon-szindróma számos komponensből állt. A területi szempont, a szomszéd népekkel kialakítható viszony. A magyar magány gondolata évtizedekre húzódott, a nemzeti jelleg egyik meghatározója lett. Ugyanígy bizonyos xenofóbia is. A történelmi sérelem gyakran lángolt fel hétköznapi és politikai antiszemitizmus formájában. Szimptomatikus volt a kor nagy költője, az akkor még szinte gyermek József Attila reakciója, mert egy olyan esetet mutat fel, ahol az immunrendszer védekezése, a dolog természete szerint, nem lehetett erős.

Egyik versében a diák József Attila az eljövendő bosszúálló háború képét festette. A magyarok nemes haraggal rohannak előre, vérkeresztet festenek minden határkőre, mindent letipornak. S akkor áll a magyar határ.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Tévesek azok a feltételezések, amelyek József Attila verséből eredeztetnék a két világháború közötti magyar világ centrális jelszavát, a „Nem, nem, soha!” lózungját. Hozzátartozik a gyakori kisajátítások iróniájához, hogy az irredenta jelszó először Károlyi Mihály egyik beszédének végén, már 1918-ban megfogalmazódott. A „vörös” gróf, az első Magyar Köztársaság elnöke vágta oda közönségének.

A Trianon-seb nem szűnt meg sajogni a két világháború közötti Magyarországon. Megteremtette a közösségi élmény legerősebb kötését, az áldozatiság narratíváját. A köztéri szimbólumokban és a krisztusi sebzést leképező lehanyatló alakokban az ártatlanság képei sorakoztak. Az irredenta a háborús felelősség elhárítását szolgálta. S ez az érzés, a megcsalatkozásé, végighúzódott a korszakon.

Az ellenforradalom, figyelte meg Bibó István, sajátosan mozdulatlan időszak volt – legalábbis alig-alig indult el valaminő demokratizálás felé. Ebből a szempontból örököse volt a kiegyezésnek, a helyben topogás történelmi igazolásának, melyben ritkán vagy soha nem nevezték nevükön a dolgokat. Az álbajokat, mondja szellemesen Bibó, ráolvasással gyógyították. Tárgyszerű értékelés nem létezett, helyét a félelmek és sérelmek meghatározott rendszere foglalta el. A közösség beleszorult egy hazugsági rendszerbe – ilyen volt az áldozatiság narratívája –, ezért nem talált reális helyzetértelmezésre képes vezetőket. Bibó felismerte a kor nagy antinómiáját.

„A népek önrendelkezésének demokratikus alapelve darabokra törte a történelmi Magyarországot”. A magyar uralkodóréteg mindebből, torz logikával, azt a következtetést vonta le, hogy az önrendelkezés és vele a demokratikus alapelvek sora „elvetendő, annál könnyebben, mert hiszen az egész humbug és világcsalás. Ezeknek az elveknek az alkalmazása hárommillió magyart juttatott idegen uralom alá; a demokratikus belső forradalom pedig egyenes vonalban vezetett az értelmiséget és a polgárságot kiirtani készülő proletárforradalomhoz, tehát reszketnünk kell tőle, s annál nyugodtabban elvethetjük, mert szintén humbug és világcsalás, hiszen szabadságon kezdte és diktatúrán végezte.”

A két oldalról érzett fenyegetés újabb kibúvót kínált, az olyan ráforrasztott ideológiákkal, mint a „két pogány közt” vagy a „kényszerpálya”. Romsics Ignác figyelte meg, hogy ebben a marxista történetfelfogás szépen érintkezik a szélsőségesen konzervatívval. Ránki György, megértően, Magyarország geopolitikai helyzetével magyarázta a kül- és belpolitikai mozgástér szűkülését. C. A. Macartney plasztikus megfogalmazását kölcsönözve az erős külföldi nyomás a lejtőn való lecsúszás ismételt eseteit produkálta, s csak gyengülő kísérletek születtek a zuhanás megakadályozására.

A „kényszerpálya” magyarázat évtizeddel később a konzervatív oldalon is feltűnik Szakály Sándornál, méghozzá a teljes felelősségelhárítás érveivel. A külső tényezők – ezen értsd a geopolitikai helyzetet – és a belső nyomás hatására Magyarország „olyan kényszerpályára került, melyről elképzelhetetlennek tűnt letérni.”

A revízió ügye, Trianon feldolgozása persze elkerülhetetlen volt.

Igaza van azonban Romsics Ignácnak már idézett tanulmányában, hogy a mozgástér mindenképpen nagyobb volt.

Horthy kockázatkerülő magatartása éppoly kárt tett az országnak, mint az uralkodó katonai elit ragaszkodása a teljes területi integritáshoz.

A Szovjetunió elleni hadüzenet nem írható a „kényszerpálya” rovására. Tudatos politikai döntés volt, merész kockajáték. Téves helyzetértékelés következménye, mely beleillett a téves önértékelésbe. Az első világháborút követő európai átrendeződésben a megcsonkított, ám önálló Magyarországon romjaiban is tovább kísértett a Monarchia szelleme. Nemcsak azért, mert Horthy Miklós kormányzó személyében hordozta Ferenc József korának örökségét, hanem azért is, mert a társadalmi szerkezetben a feudális vonások domináltak, s velük az antiliberális és antidemokratikus tendenciák.

A korszakot meghatározta az 1918–1919 forradalmainak átmintázása, az antibolsevizmus állami ideológiává emelése. A korszak hivatalos írója, Tormay Cécile azt állította Kun Béláról és Szamuely Tiborról, hogy Trockij utasítására és aranyával jöttek be Magyarországra. A mítoszképzés már itt rágalomhadjárattá alakult. Tormayval ellentétben Bródy Sándor – a híresztelések szerint – pezsgőt bontott az Otthon-körben, hogy Szamuelyt, „a mi prófétánkat” köszöntse.

Tormay Cécile hazug és selejtes álnaplója, a Bujdosó könyv a forradalmak hónapjaiból csak azért jelentős, mert ebben manifesztálódott először az antibolsevizmus összekapcsolása a fajelmélettel. E tükörben a forradalmak sora nem volt más, mint a hanyatló liberalizmus betetőzése s a zsidóság támadása a magyarság ellen. „Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.”

Az idegen lelkek, a hatalomra törő, vérszomjas zsidóság, ezek a panelek hétköznapi váltópénzzé alakultak. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye 1919. július 31-én kezdődik, azzal a városi legendával, hogy Kun Béla a maga vezette repülőn felszáll a szovjet-házból a Duna fölé. „Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek, drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”

Az aeroplánból Kun Béla természetesen kajánul vigyorog, s egy aranyláncot leejt a Vérmező fölött, melyet egy polgár megtalál. „Legalább a Krisztinában ezt beszélték” – írja Kosztolányi.

Ez az „azt beszélték”, jól kifejezi a manipulált közhangulatot. A fajvédelemből már beszivárgott a közvéleménybe a szociál-darwinista eredet- és örökléstan tudományosnak álcázott érvrendszere. A magyar fajvédelem – miként a téma szakértője, Gyurgyák János sugallja – nemzetpolitikai koncepció volt. Védelemre szorult a magyar. Nem volt kérdés, kitől kellett a magyarságot megmenteni: a zsidóságtól.

Sajátos fajvédelmi logika, mely az etnikai többséget, a magyarságot védte a kisebbségektől, a zsidóságtól, az asszimilált németségtől, azaz a svábságtól, a minket körülölelő szlávoktól. E logikának számtalan belső ellentmondása bukkant felszínre. Így az etnikai fensőbbségtudat, a másik etnikum tulajdonságainak torz értékelése, vagy a kommunizmusnak a zsidóság világuralmi törekvéseivel történő azonosítása.

Gyurgyák János a fajvédő gondolat megerősödését a zsidó asszimiláció kudarcának tudja be.

„A hazai zsidóság esetében viszont a világháború, s még inkább a forradalom és az úgynevezett proletárdiktatúra alatt nagy tömegek számára vált világossá, hogy a liberális nemzedék által óhajtott és támogatott zsidó asszimiláció illúziónak bizonyult… s nagyrészt nem több hiú ábrándnál.”

Ennek oka egyfelől a zsidók belső megosztottsága (ortodoxok és neológok) lett volna, másrészt az, hogy a társadalom döntő többsége önálló entitásnak tekintette a zsidóságot, „s nemcsak az antiszemiták”.

A beolvadt vagy beolvadni igyekvő zsidóságot más fajnak tekintő közvélekedés maga is az antiszemitizmus egyik forrása volt. A zsidóság másfajtaságának nem voltak spontán, a népességben „hétköznapi antiszemitizmusként” feltörő érzelmi gócai. A világháború felé tartó, majd azt elvesztő Magyarországon tudatos, ideológiai ösztönzésű bűnbakkeresés folyt.

Az újmódi antiszemitizmus a felelősségelhárítás stratégiájaként értelmezhető.

A kisebbség mint ellenség: konstruált, mesterségesen gyártott fogalom, s nem alkotható meg egy zárt előítélet-rendszer kiépítése nélkül. A fajvédelmi retorika az európai antiszemita-hullámok hátán sajátosan nemzeti jelleget öltött, sőt igyekezett hangadó szerepet játszani a nemzeti önmeghatározásokban.

A magyar önmeghatározások többsége üdvtörténeti jelleget hordozott. Vagyis keresztény elemekből épült pogány eszkatológiák voltak. Javarészük egy olyan jövendő bizonyosságából gombolyított vissza, mely a területi feltámadást helyezte középpontjába. A Magyar Hiszekegy imája egybeforrasztotta a revizionista vallás elemeit. Aki Istenben hisz, az emberben is hisz, s ennek végső igazsága Magyarország feltámadása.

Az antiszemitizmus előítéleteinek sora a népesség széles körében valójában csak intézményesülése után igazolódhatott, például a már 1920-ban meghozott numerus clausus törvényében.

Ungvári Tamás: Felperzselt ország

Sorsfordító évek emlékiratai

Scolar, 2016

Kiemelt kép: Fortepan